 Karakter: Brendon Coleman
Megjegyzés: Neerocicnek
Tekintetem az asztalra erőltetve pakolom egymásra a már összekapkodott könyveim, s mintha minden tökéletesen rendben volna és klappolna, félvállról köhintem ki kérdésem.
-Kouji, miért nem mész a többiekkel?
-Miért mennék, ha magával is lehetek tanár úr! A péntek este után...
-Nem történt semmi péntek este! – Hangom olyan éles, szinte csak úgy hasítja a levegőt- Hagyj engem békén! – morgom, miközben sietősen felkapom felszerelésem és eloldalazok mellette.
-Ha nem történt semmi, akkor miért menekül előlem? – állít meg, lényegében fölém tornyosulva.
-Én nem menekülök! – Felelem gondolkodás nélkül, kerülve tekintetét, majdnem hogy megbotránkozva.
-Tudom, hogy felizgatom! Hiába volt részeg... – fejemet felkapva, hátrálok, ahogy megindul felém - ahogy visszacsókolt... – Érzem, hogy arcomat elönti a szégyen mély pírja, s legszívesebben ordítanék, hogy mindaz, amit mond hazugság… de csak hátrálásra vagyok képes. Ennek nem… nem szabadna megtörténnie. - tudom, hogy kívánt engem!
Egy pillanatra még gondolkodni is elfelejtek, ahogy megérzem a hideg falat hátamnak ütközni. Mellkasomban őrült módjára ver szívem, mintha csak a bordáim szorító fogságából akarna kitörni… nagyot nyelve, majdnem hogy dadogva kelek önmagam védelmére.
-Ez nem igaz! Biztos részeg voltál és összekeversz valaki mással! – hebegem, miközben a hisztérikus nevethetnék kerülget. Ami most történik… Istenem, ilyen a világon nincs! - Ne... ne gyere olyan közel! – parancsolok rá, ahogy még közelebb lép hozzám, s karjait a falnak támasztva zárja el a lehetséges menekülési utamat. Enyhén előredőlve, mosolyogva intézi hozzám szavait.
-Tudja tanár úr, én azon modern fiatalok egyike vagyok, aki eszméletlenül jól néz ki és sosem iszik alkoholt. Ellenben maga, eléggé illuminált állapotban tapadt a falnak, miközben én... – ujjaim görcsösen markolják könyveimet, ahogy forró lehelete libabőrödzésre készteti egész testemet. Karjaimban táncot járnak az izmok a visszafojtott idegtől.
-Elég! Ne folytasd! – Állítom le fojtott hangon. - Nem akarom hallani! Mit akarsz? – Szűröm fogaim közt - Jobb jegyet? Pénzt? – Csak mondd meg végre mit akarsz, és felejtsük el az egészet. Ez… ez nevetséges!
-Hogy mi? – szemöldökeit ráncolva, értetlenül néz le rám - Nem gondolhatja komolyan, hogy azt hiszi zsarolni akarom!
-Mi mást akarhatnál? – most már… most már végképp nem értem…
-Komolyan nem vágja mennyire bejön nekem?
A levegő is bennem reked, s hirtelen nem is tudom, mit válaszolhatnék. A válasz egyértelmű, nem, eddig nem vágtam. De mégis mit reagálhatnék? Egy tizenéves diák, akinek szinte még a pelenka is a seggén van, közli velem, hogy lényegében… vonzalmat érez irántam. Hát… ez egészen majdnem, hogy olyan nagydolog, hogy ne tudjak tőle szóhoz jutni…
Szóra nyitnám szám, hogy valami igazán értelmeset és felnőtthöz.. felnőtt tanárhoz méltó, lepattintó okosságot vágjak fejéhez, mikor is előrehajol, s számra tapasztja ajkait.
Ijedtemben, akárcsak egy szűz kislány, úgy ejtem el könyveim, ahogy egész testével a falhoz présel.
Szemeimet görcsösen lehunyva, hagyom, hogy csókoljon, tehetetlenül, remegve hagyom, hogy kezei végigsimítsanak testemen. Mellkasomban szorongató érzés duzzad, gyomrom pedig golflabda méretűre, viszont egy bowling golyó súlyúra zsugorodik. Elmém majd szétrobban, szinte ordít, hogy ami történik az teljes mértékben megvetendő. Tilos. Szabályellenes. Természetellenes… de nem tudom… nem tudom, mit tegyek. Miért hezitálok? Mi a fészkes fenéért hezitálok?!
-ELÉG! – újult erővel próbálkozom az eltolásával, de szinte meg se moccan. Kicsit megemeli fejét, hogy lenézhessen rám, semmi több.
Remegő kezemmel fogom fejem, miközben levegőért kapkodom. Esküszöm, rohamom van. Pánikrohamom, vagy nem tudom. Biztos van valamilyen roham arra az esetre, ha egy diák molesztál. Lennie kell… egek, hagytam, hogy megcsókoljon!
Kezemet ajkaimra szorítom, úgy figyelem arcát, elégedett mosolyát. Hányok, esküszöm, mindjárt hányok.
-Kouji figyelj, - veszek nagy levegőt - én nem vagyok olyan! - ésszel fel nem foghatom, hogy honnan gondolhatta, hogy a férfiakat szeretem, mégis miért… miért nem látom rajta, hogy ez bármennyire is érdekelné?
-Milyen? - kínomban majdnem felkacagok, ahogy még a fejét is félrebillenti, együgyűséget játszva.
-Én a lányokat szeretem. Tudod... – tátogok, mint egy partra vetett hal, majd ajkamba harapok. Mégis mit kezdjek ezzel a helyzettel. Ezzel az emberrel. Egek! Remegő kezeimmel, akárcsak pár nappal ezelőtt Harrynek, úgy reprezentálom Koujinak is a női ideált - igazi nőket! Nem pedig nőies pasikat. – fakadok ki végül.
-Én nem vagyok nőies pasi, egyszerűen csak jól nézek ki. Nem kell félni egy kis változatosságtól, éreztem, hogy tetszett a dolog a tanár úrnak is.
-Nekem nem! – Ellenkezem azonnal. Mégis mit nem képes felfogni azon, hogy ami történt, az nem… nincs alapja. Részeg voltam, és… nem beszámítható… és… miért velem történik mindez?!
- Tagadhatja nyugodtan, de most sem lökött el azonnal. Ha valóban undorodna tőlem nem így viselkedne.
-Ez őrület! – vinnyogom, ujjaimat idegesen tördelve.
-Senki nem tudná meg. Az a másik tanár pedig, ha igazán a barátja nem fog köpni. – Hitetlenül nézek fel rá, talán még a fejemet is nemlegesen rázom.
-Kouji te most megpróbálsz engem rábeszélni egy homoszexuális párkapcsolatra? A tanárod vagyok, észnél vagy?
-Maga vette el az eszem tanár úr. – hajolna közelebb, de megállítom.
-Ez őrültség! Mi sosem lehetünk együtt! Én nem...
-Csak akarni kell és mindent lehet. Tudom, hogy akar engem, csak még nem meri bevallani magának sem. Nem baj, hagyok egy hetet lenyugodni, aztán ismét jelentkezem négyszemközt. – Reagálni sem hagy időt, csak végigsimít arcomon, s vissza se nézve elhagyja a termet.
Ezt. Nem. Hiszem. El.
.oOo.
Bőrtáskámat magamhoz szorítva állok a buszmegállóban, s egy szobor mozdulatlanságával vetekedve várom a buszt. Az eső, mint mindig, esik, én pedig újfent itt állok esernyő és esőkabát nélkül. Hát hogyne… mert minek az! Végül is csak Angliában élek, ahol az a csoda, ha az ember látja a Napot.
Aaargh.
Magamban morgolódva emelem meg kezem, hogy kabátom ujja feljebb csússzon, rálátást adva ütött kopott órámra.
Késik a busz. Remek.
Előrelépve egyet mustrálom az utat, hátha látok a távolban közeledő fényeket… de sehol semmi. Idegesen fújom ki a benntartott levegőt, majd visszalépve egyhelyben kezdek kicsit toporogni.
Talán ha mozgok egy picit, nem hűlök le annyira…
Fejemet lehajtva fújom ki a levegőt, s 31 éves létemre elmosolyodom azon, hogy olyan, mintha cigi füstöt fújtam volna…
Elgondolkodva figyelem, ahogy cipőmre egymás után esnek az esőcseppek, majd rendje és módja szerint lecsorognak rajta… basszus.
Az életem egy katasztrófa.
Egy átlagember, elvégzi a tanárképzőt, ha minden jól megy, elhelyezkedik egy kis külvárosi iskolában, tapasztalatot szerez, majd bemegy a nagyvárosba, nagy iskolába és kész, bamm, tanít, amíg nem nyugdíjazzák. Van feleség, gyerekek, kutya, macska, anyám kínja… miért nem lehet az élet olyan egyszerű, ahogy az ember tervezi? Miért kell valakinek mindig, de komolyan mindig belerondítania.
Ez jár neked Brendon! Fogadd el, te húztad a rövidebbet.
Ez esetben egy szexuálisan túlfűtött meleg tinit. Csodálatos!
Kisebb kis nyikorgásra kapom fel a fejem.
A busz beállt.
Ahogy nyílik az ajtó, csekkoltatom a kártyám és már fel is ugrom a biztonságot jelentő döcögő emeletes csodára.
Alig sikerül átvergődnöm magam a tömegen a látszólag biztos kapaszkodóhoz, mikor a telefonom őrült módjára visítani kezd táskámban. Vizslató tekintetek súlya alatt kezdek kapkodni a készülék után, próbálván nem elesni a hirtelen elinduló busz lendületétől…
Idegesen kapom elő telefonom, s csapom fülemhez.
-Hálló?!
-Hol a fészkes fenében vagy? Itt várok már rád mióta – Ó hogy az a jó büdös…
-Eeeeaaaargh… - akár egy leeresztett marionett bábú, úgy engedem el magam a busz kapaszkodóján
-Már elmentél, te pöcs, ugye, hogy elmentél?
-Bocs, Harry… káosz a mai napom, eszembe se volt, hogy ma is egyszerre végzünk..
-… de azért minden rendben? – Keserűen belekacagok a telefonomba, ahogy eszembe jutnak a hétvégén történtek… meg Kouji, és az ő frenetikus ajánlata.
-Persze, minden a legnagyobb rendben… csak tudod. Még mindig ez a visszaállás.
Jól van… ha bármi gond lenne, szólj, és megbeszéljük. Értve vagyok? – Fáradtan bólintok, majd nyögök egy ahá-t. Még egyszer elnézést kérek, köszönök, és bontom a vonalat.
Harry tud valamit, csak nem mondja el. Tuti.
Nem hibáztatom, mert mégis ki akarna emlékezni arra, hogy hetero pasiként egy másik pasival csókolózott? Helyesbítek, majdnem hogy kisfiúval.
Én biztos, hogy nem.
Ez még mindig… teljesességgel hihetetlen.
.oOo.
Szerda este van, és a kanapémon fetrengek, chetossal az ölemben, sörrel a kezemben, miközben undorítóan nyálas szerelmes filmet nézek valamelyik elcseszett csatornán.
Hirtelen annyira patetikusnak és magányosnak érzem magam, hogy egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy beadjam a derekam Koujinak. Végül is… csókolni, jól csókol. Annyi szent.
…
Bwuaaaaaah.
Kezd már az agyamra menni a nőtlenség. Egy jó kis muff kéne, cicik, nedves punci.
Ihaj ohajj, nicsak hát ezen a másik csatornán csak nem pornó megy?
Helyes, helyes… az kell most ide.
.oOo.
Péntek, utolsó óra előtti szünet.
Erősen kell koncentrálnom arra, hogy ne remegjek az idegtől, és ne öntsem magamra a mai, már negyedik kávémat.
Nevetséges vagyok. Annyira, de annyira nagyon szánalmasan nevetséges.
Nem tudom, miért izgulok ennyire… mitől félek? 31 éves felnőtt férfi vagyok! Mégis reszketek csak a gondolatától annak, hogy beszélnem kell az egyik diákommal. Négyszemközt.
Nevetséges.
Hisz mi történhetne? Meg mondom neki, lassan és érthetően, hogy köszönöm szépen, nem kérek belőle, és pam pam pamm! Az élet folytatódik úgy, ahogyan a Kouji incidens előtt. Ennyi. Teljesen egyszerű.
Nyugi Brendon, menni fog, nem olyan vészes ez.
Utolsókat kortyolva lesem meg az időt, majd az asztalra csapva bögrémet indulok el az utolsó órámra.
Csak az erő el ne hagyjon közben.
.oOo.
Magamhoz képest egészen jól megjátszom a nyugodt tanár szerepét.
Ott folytatom az anyagot, ahol lényegében összeomlottam az előző órán. A diákok nem kérdeznek semmit, én sem hozom fel. Mindenkinek jobb ez így. Mindenki csendesen figyel, van aki jegyzetel, Kouji pedig….
Na igen, Kouji.
Székében hátradőlve, zsebre dugott kézzel, mustrál engem, majdnem hogy pislogás nélkül. Ha egy pillanatra is felé fordítom tekintetem, féloldalas mosoly ül arcára.
Majd az arcodra fagy az a mosoly teee, mikor rádöbbensz, hogy hé, há-há, itt nem lesz töcsi-töcsi!
A gondolatra ajkaim mosolyra húzódnak.
Ez az egész olyan lesz, mintha meg sem történt volna.
.oOo.
Mondandómat a csengő berregése szakítja félbe, így kicsit elhúzva szám, fejezem be a mai órát. Még pár szóban emlékeztetem az osztályt a következő órai számonkérésről, és bíztatom őket a tanulásra, no meg persze a kellő pihenésre is.
Mert én ugyebár ilyen iszonyat kurvajófej vagyok.
Mindenki a maga lassabb vagy gyorsabb tempójában pakol össze, én se sietem el. Most kivételesen nem. Csak lazán, nyugisan.
Kouji az elmúlt órában először dől előre székében, majd egy lajhár gyorsaságával támaszkodik fel helyéről.
Ahogy az utolsó diák is elhagyja a termet, abbahagyom a szöszmötölést, s szigorú tanári kifejezést erőltetve magamra fordulok a már elém állt Kouji felé.
Torkomat köszörülve billenek egyik lábamról a másikra, majd kinyögöm.
-Nem. – Csak így, egyszerűen, röviden.
Egy pillanatra elhalványodik mosolya, de csak egy pillanatra.
-Ugyan tanár úr, nem kéne ilyen harshnak lennie. Gondolhatna az érzéseimre is. – Nagy levegőt veszek, majd felveszem a könyveim.
-Nem fogok erre a nevetséges témára egy percnél is többet fecsérelni. – indulok el az ajtó felé, tekintetem előreszegezve. – Hallom, ahogy felkapja táskáját majd utánam baktat
-De miért akarná elszalasztani a Tanár úr ezt a kihagyhatatlan ajánlatot? Én képes lennék eladni a saját lelkem, csak hogy ezt a testet megkaphassam! – simít végig enyhén kuncogva oldalán. Kezem már a kilincsen van, úgy fordulok vele szembe.
-Kouji. Te adtál nekem választási lehetőséget, és én választottam. Nem. Ha még egy hetet kérsz, vagy kettőt, akár egy évet, akkor se fogok veled összeállni. – arcáról kezd leolvadni a mosoly. Helyes, végre, kezdi kapizsgálni. – H-ha a férfiakat szeretném, akkor sem állnék össze veled. Ez nem csupán… ez nem csak. – idegesen fújom ki a levegőt – Te a diákom vagy. Tanár vagyok. Egy diák és egy tanár nem létesíthet kapcsolatot. Ezt a tényt el kell fogadnod. – egy pillanatig még nézek rá. Arcából, ha szeretném se tudnám kiolvasni a gondolatait. Nem is baj.
Feltépem az ajtót, s kicsit gyorsabb tempót diktálva indulok el a tanári felé. A diákok nyüzsgő serege még sietve rohan a következő órára, majdnem hogy a földbe döngölve engem. Ó, ha egyszer nagy leszek!
Hirtelen érzek rántást, s mire feleszmélek már csak egy kattanást hallok, s egy szomorú felfedezést, miszerint az egyik kisebb szertárban ragadtam.
Koujival.
Egy egészen dühös Koujival.
-Mégis mit képzelsz, mit művelsz? – rivallok rá - A tanárod vagyok, hogyan merészels-
-Tudja, magasról leszarom, hogy a tanárom. – szakít félbe ingerülten – felőlem az antikrisztus földi mása is lehet, nem érdekel. – szorít be a sarokba. Hirtelen… egész kicsinek érzem magam. – Túl régóta figyelem már magát ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elmenekülni. Választási lehetőséget kínáltam? Hmm – gondolkodva félrebiccenti a fejét, jobb kezével állát simítgatja – mondjuk inkább úgy, hogy időt adtam arra, hogy megszokja a gondolatot. – Nem túl nagy őszinteséggel nevetek fel.
-Ébredj fel Kouji, ez nem egy álomvilág, ez a valóság. És ebben a valóságban nekünk semmi közünk nem lesz egymáshoz. Csak tanár-diák visz-
Kislányosan nyikkanva konstatálom, ahogy kiveri kezeimből az eddig ott tartott könyveket, majd a falnak állított… térképeknek szorít, s ajkait durván számra tapasztja.
- Mih-ah – kapom el fejem, próbálom eltolni magamtól, mire kezeimet elkapva, újfent megcsókol.
- Tudja tanár úr, én az a fajta törtető ember vagyok, aki ha valamit meg akar szerezni, azt meg is fogja. A nemleges válasza számomra nem elfogadható. – suttogja ajkaimra ingerülten. Tekintete elidőz számon, majd szemeimbe néz, amitől még a levegő is bennem reked. Sokkal, de sokkal idősebbnek tűnik a kis helyiség nyújtotta félhomályban. – fogalma sincs róla, hogy mennyire izgató, igaz? Tudja, már csak a riadt tekintetétől el tudnék élvezni. – motyogja elmélyült hangon.
Nagyot sóhajtva hajtja fejét vállamra, amivel… mondjuk úgy, még egészen ki is lennék, békülve, ha közben nem kezdené el a nyakamat csókolgatni.
Reszketeg sóhajt hallatva hajtom előre fejem, s elgyengülve hagyom, hogy a fülemet csókolja, cimpámat harapja. Túl érzékeny pontokra tapintott, túl érzékenyekre…
-Mégis mikor volt a saját kezén kívül más társasága, tanár úr… azt állítja, hogy csak a nőket szereti, és nézze meg… alig értem magához, de már kínálja magát nekem. – forró lehelete szinte égeti bőrömet.
-Ez igazán nem… nem tartozik rád - vinnyogom koromhoz és nememhez képest csöppet sem méltóan.
-Ohh igazán..? - Óvatosan engedi el kezeim, hogy aztán végigsimítson arcomon, s államat megemelve kényszerítsen szemkontaktusra. Tétlenül figyelem, hogy megdönti fejét, s csókra hajol… reszketve kapok levegő után, ahogy gyengéden ajkamba harap, s csöppet sem erőltetve mélyíti csókunkat. Csak lágyan, gyengéden… egészen finoman.
És akkor hirtelen elpattan bennem valami.
A kurva életbe, hogy minden kapcsolatom zátonyra futott. Hogy minden egyes barátnőm jobbnak látta, ha megcsal. Hogy az utolsó exem nem volt hajlandó dugni velem az elmúlt hónapokban. A kibaszott, kurva életbe már!
Józan eszemet félredobva, felnyögve kapok Kouji után, s húzom magamhoz még közelebb, mintha csak az életem függne tőle.
Bal térdem alá nyúlva emeli meg lábamat, s miközben ismét nyakam csókolgatására tér, még jobban a térképeknek passzíroz, ágyékát erősen hozzám dörgölve.
A hirtelen mozdulattól olyan hangot sikerül kiadnom magamból, amin még én is elcsodálkozom… nagyot nyelve hajtom fejem mellkasának, elrejtve vérvörös fejemet fürkésző tekintete elől.
Nem… egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel… az érzéssel. Ez egy másik férfi… egy fiú. Egy fiú, aki nyugodtan, ütemesen dörgöli hozzám a merev farkát. Most kéne sikítva elszaladnom, sírni a zuhany alatt, miközben a ruháimat égetem a sarokban. És erre… erre meg… nyöszörögve mélyesztem körmeim nyakába, mert nem bírom elviselni a hirtelen rám törő vágyat. Szívem dobogását már a fülemben érzem, testem egésze remeg, és nem vágyom másra, mint szétcibálni a nadrágom, rántani párat a farkamon, és élvezni egy isteneset.
Ellenkezés nélkül, hagyom, hogy csókoljon, s eszembe se jut, hogy miért is nem kéne viszonoznom.
Kezeimet feljebb csúsztatva kapaszkodom meg hajában, ahogy jobb lábamat is megemelve teljes testével rám dőlhessen.
Fejemet hátravetve zihálok, s próbálom én is mozgatni a csípőm. Nem jó, nem jó, annyival jobb, és intenzívebb is lehetne!
-neh.. áljjh – próbálkozom, ahogy meghallom a földön zizegni telefonom. Basszus. Péntek. Utolsó óra. Harry. Vacsora vele és a drága Cecillel.– ahh – Kouji hangosan fújtatva, már-már durván löki csípőjét előre, olyan eszeveszett tempóba, amit alig tudok már megtartani.
Próbálom leállítani, de csak halk vinnyogásra, és szerencsétlen nyögésekre telik tőlem. Szemeimet görcsösen lehunyva, halkan mordulva hagyom, hogy az ágyékomban eddig összpontosult feszítő érzés, egyszerre csak szétáradjon egész testemben. 2-3 nagyobb lökés után, Kouji teste is megremeg. Még a nadrágomon keresztül is érzem farkának rándulását. Nyakamba lihegve ad apró csókokat, s ereszt le lassan a földre.
Kezeim erőtlenül esnek ölembe.
Bassza meg.
Egy sima dörgölőzéstől elélveztem… kis simulástól. Baszki, úgy érzem magam, mintha megint 14 éves tini lennék… mi a picsa.
Látóterembe egy telefon kerül, kijelzőjén „tünciHarry”, 0,4 – 5 - 6
Ijedten kapom ki Kouji kezéből a készüléket, s fülemhez szorítva krákogok bele, mielőtt megszólalnék.
-Háló?
-Most komolyan mi tartott ennyi ideig? Ha azt merészeled mondani, hogy már megint elfelejtettél, Istenemre mondom, megverlek… - Térdeimet szorosan magamhoz húzva hajtom le fejem.
-Nem… nem még itt vagyok az épületben. Csak kicsit… csúsztak a dolgok. – fél pillantást vetek Koujira, aki épp a ruháját simítgatja, belenéz nadrágjába, majd a haját is megigazítja. – Te figyelj, még el kell intéznem pár dolgot, majd a bejáratnál találkozunk, jó?
-Persze… hogyne. Max addig elszívok egy szál cigit. Nem para.
-Az tökéletes. Kösz. – halvány mosolyra húzom számat.
-Azért siess. – és bontja a vonalat. Szótlanul ülök tovább, próbálván összekaparni a gondolataimat, úgy néz ki mindhiába.
Fogalmam sincs most mit kéne tennem. Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el pár pillanattal ezelőtt és nem… nem tudom, mit tegyek.
Átfordulva térdeimre szótlanul kezdem összeszedni a földre vert könyveim és jegyzeteim, miközben óvatosan zsebre dugom telefonomat.
-Tudja Tanár úr ebben a pózban sokkal élvezetesebb tevékenységet is lehetne csinálni… - reflexből kapom felé tekintetem, és azonnal el is szégyellem magam, hogy ilyen könnyen bedőltem ennek a nevetséges megszólalásnak. Kisebb terpeszben állva, egyik kezét derekán pihenteti, míg másikkal az ágyékára mutat.
-Ne is álmodozz róla, hogy ez az eset… - erősen kezdem fixírozni az egyik földön heverő térképet, csak ne kelljen a szemébe néznem. Ég az arcom. Csoda, hogy spontán nem kap lángra. – ez egy óriási hiba volt, és nem szabadott volna. – hirtelen állok fel, s még mindig kerülve a tekintetét próbálok elslisszolni mellette. – még egyszer ez nem fog előfordulni. – egész testemmel nekimegyek az ajtónak. Értetlenül rángatom a kilincset, de nem nyílik. Mire ráeszmélek, hogy csak a zárat kéne elfordítanom, már két kéz fonódik derekam köré. Felszisszenek a hirtelen jött érzéstől.
-Ámíthatja magát a tanár úr azzal, amivel csak szeretné… tudja, ha az ágyamban nem is, de a végén úgy is előttem fog térdelni, és miközben a faszomat fogja kéjes élvezettel szopni, könyörögni fog azért, hogy végre megdugjam. Hogy olyan keményen megbasszam, hogy a végén hangja se legyen. – felnyikkanok, ahogy csípőcsontom mentén mind a két kezét lecsúsztatja ágyékomra. Fejemet az ajtónak döntve nyögök fel, s azonnal számhoz kapom szabad kezemet. Ez nem… ez nem lehet igaz! – nők ide vagy oda, maga már csak a gondolatától is felizgul, hogy egy faszt dughatnak a seggébe. – kuncog a nyakamba, amitől olyan mértékű hideg fut végig gerincemen, hogy nem tétovázok tovább. Kapkodva fordítom el a zárat, s az ajtót szinte felszakítva rohanok ki a szertárból.
Az tanórák már folynak, senki sincs a folyosókon. Csak a kapkodó lélegzetem és a cipőm szapora kopogása ver visszhangot a falakról.
Úgy érzem, bármelyik pillanatban összeeshetek és meghalhatok a szégyentől. Hogy lehettem képes… mégis mi járhatott a fejemben. Ennyire nem… ennyire csak nem vagyok szexre éhes.
Zihálva esek be a történelem tanáriba, s át sem gondolva, hogy mire lesz szükségem a hétvégén, lebaszom a könyveim az asztalra, miközben székemről felkapva táskámat, azonnal rohanok Harryhez.
Útközben fél pillantást vetek nadrágomra, majd megkönnyebbülve felsóhajtok, hogy nem lett foltos, nem ütött át a boxeren semmi. Nem tudom, hogyan magyaráztam volna ki magam Harrynél.
Képtelen lennék neki elmondani a történteket.
Még magam előtt is próbálom eltusolni a dolgot. Felejtenem kell.
Nem nem nem nem nem.
-Hé! – intek Harrynek a főajtón kilépve, olyan széles mosollyal, hogy talán még én is elhiszem, hogy jó kedvem van.
Azt hiszem, hétvégén élve eltemetem magam.
A föld úgy is jó puha, és könnyen ásható a sok esőnek köszönhetően…
|
