|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nanami Hyuugachi | 2014. 05. 15. 16:43:28 | #29938 |
Karakter: Tom Edwards
Megjegyzés: "Ellenségemnek"
- Nem érdekel – vágja rá azonnal. Hiszi az, aki nem most kezdte.
- Azt nem hinném, hogy nem érdekel kicsikém. Hiába próbálkozol el tüntetni, amit gondolsz. Előlem úgysem tudod. Látszik rajtad, hogy nem tudtál erről – közelebb viszem arcom az övéhez.
- Eresz el te vadbarom. Ha kiszabadulok innen, nem menekülsz meg – csak fenyeget.
- Édesem nem vagy olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz – erre a mondatomra leköp a ribanc, mire elég nagy pofont keverek le neki. - Velem nem lehet cicázni, kislány.
- Te rohadék eresz el! – próbálkozására elnevetem magam.
- Kösz a bókot – heccelem tovább.
- Nem bóknak szántam - morgolódik. – Igazán meglazíthatnád ezt a kötelet, eléggé szorítja a karom – csábosan mondja. Ha nem tudnám, hogy átver, még talán be is dőlnék neki.
- Ennyire nem nézhetsz kezdőnek – a házat gúnyos nevetésem tölti be.
- Nem nézlek kezdőnek, csak férfinak – morogja. - Ugyan már, láttam, hogy néztél végig rajtam – megszüntetem a köztünk lévő távolságot, és a karfára rakom a kezem. Arcom vészesen közel van az övéhez.
- Nagyon tévedsz aranyom.
- Abban én nem lennék olyan biztos. Na de most komolyra fordítva a szót – kezd el mézes-mázos hangon beszélni hozzám. – Ki kéne mennem a mellékhelyiségbe. Vagy szeretnéd, hogy összepiszkoljam a szép kis szőnyegedet? – gúnyosan cseng a hangja. Pillanatokig a szemébe nézek, majd lehajolok, és a lábát kioldom. Felrántom a székről, majd a fürdő felé taszítom.
- Jól van kislány, de ha megpróbálsz bármit is tenni ellenem, kicsinállak. És most indulás.
- A karomat nem kötnéd ki? – kérdez rá az egyértelműre.
- Nem – felelek egyszerűen.
- Aha. És mégis így hogy végezzem el a dolgom? – lenéz a nadrágjára, mire kaján mosoly jelenik meg az arcomon.
- Ha gondolod, segíthetek – kacsintok rá, és mosolyogok.
- Kösz inkább nem.
- Kár… - kinyitom az ajtót - menj és emlékezz arra, amit mondtam – teszem hozzá.
Betaszítom a fürdőbe, majd rácsuknám az ajtót, de megfordul, kötött kezeit a nyakam köré fonja és hasba térdel. A kis kurva! Elkapom a lábát és a földre rántom, de ez a kis szuka, orrba rúg. Mindketten felállunk, de én cselekszem elsőként. Elkapom, és a falhoz vágom, kicsavarom a kezét, azonban mire nyúlnék a másik kezéért, kicsavarja magát és jobb egyenessel arcba csap. Felreped a szám. Kicsit hátralépek, letörlöm a vért a kézfejemről, majd hasba vágom, szinte tiszta erőből. A földre esik, mire hajolnék le, hogy felszedjem, de fejbe vág egy vázával. Pillanatra elvesztem az eszméletemet. Mire magamhoz térek, már nincs a házban. Nem hagyom, hogy ez a kis kurva megszökjön! Az túl sok pénzembe és időmbe kerülne. Na meg az életembe!
- Hiába menekülsz, úgysem jutsz messzire! Elkaplak! – ordítom el magam, amint kirohanok a házból.
Követem nyomait, majd ahogy a közelébe érek, lehalkulok, és le is lassulok. Elköveti a legnagyobb hibát, amit valaha is elkövethet, mégpedig megáll. Nyílván utánam hallgatózik, de nem fog meghallani. Utolérem. Oldalról közelíteném meg, de ő visszafordul egy kicsit, így nekem háttal áll meg. Kihasználom az alkalmat, és elkapom.
- Nyugalom kiscicám – a dereka köré fonom a kezem és megragadom a karját. Erősen tartom, nagyon erősen. - Ne fickándozz, úgysem szabadulsz. Megmondtam nem menekülsz meg előlem – hangom elégedetten cseng.
Nem szólok egy szót sem, csak erősen tartom. Várom, hogy lenyugodjon. Ahogy ez megtörténik, kezét elengedve, megnyomok a nyakán egy pontot, amitől eszméletét veszti. A vállamra kapom, és visszaviszem a házba. A kanapéra rakom, majd egy nyakörvet rakok nyakára, két karperecet csuklóira. Be is élesítem őket. Ez a legújabb modell, amit imádok. Bár elég sok játékszerem van, amit imádok és használom is őket.
Bemegyek a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Magára merem hagyni, mivel ha megpróbál eltűnni, akkor áram csapja meg a nyakát, és a két csuklóját. Ha piszkálni kezdi, akkor ezernyi apró tű fog belé szúródni. A legbiztosabb eszköz, hogy itt tartsam.
Jól esik a meleg fürdő. Magamra veszek egy alsót, és egy laza melegítő nadrágot. Egy kisebb törölközőt rakok a nyakamba, és a hajamat törlöm meg. Kilépek a fürdőből, mire az álló lámpa szára közelít felém. Elkapom, és visszafelé sül el a terve. A lámpa szárát a nyakához nyomom, a nyakörv alatt. Egész testem hozzá simul, így nagyon lekorlátozom a mozgását. Alig tud megmoccanni, pedig próbálkozik.
- Idefigyelj kiscica! Jobb vagyok nálad, ezt fogadd el – kicsit lazítok a nyakán lévő rúd szorításán. – Elmagyarázom, hogy te is értsd. Ha megpróbálsz kilépni az ajtón, kimászni az ablakon vagy a kéményen, ha a pincébe mész és ott akarsz kijutni, akkor megráz az áram úgy, hogy elveszted az eszméleted. Ha megpiszkálod, ezernyi apró tű szúr beléd, és bénító mérget kapsz, amitől úgy egy órára lebénulsz.
Csendben marad. Most vagy dacból nem beszél, vagy tényleg nem tud megszólalni. Pár pillanatig elveszek a szemeiben. Csodásak, igézőek. Szeméből ajkaira nézek, és megkívánom őt. Nem szerettem bele, de kívánom őt. Hirtelen ötlettől vezérelve, ajkára tapasztom az enyémet. Szinte rögtön pofon csap. Viszonzom a pofont, majd két kezét a falhoz nyomom erősen. Egy kézbe fogom, a másikkal pedig megfogom az állát. Magam felé fordítom, és ismét megcsókolom. Most azonban megharap, de úgy, hogy vérzik a szám. Ismét felpofozom. Dühösen és agresszívan nézek a szemébe, amire egy kicsit visszavesz feszülő izmaiból.7
- Jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok, vagy nagyon megbánod – mondom fenyegetően, de most egy kicsit hagyom. – Ha mégsem, akkor inkább öld meg magad, mert a halált fogod kívánni – sétálok be a konyhába. Megéheztem.
- Mondhatom, te aztán szépen viselkedsz egy nővel! – csattan fel, miközben követ a konyhába.
- Nézd, nem érdekel, hogy nő, vagy férfi vagy! Ha rám támadsz, vagy megpróbálsz megszökni, esetleg nem engedelmeskedsz, akkor nagyon megbánod! És ezek nem üres szavak! – mondandómra csak fújtat egyet. – Bár vonzó vagy és szívesen megfektetnélek, de ezen kívül nem érdekel, hogy nő vagy. Ha kell, simán szétverlek!
Nem szól semmit, én pedig lezártnak tekintem ezt a beszélgetést. Rutinosan mozgom a konyhában, ahogy kaját készítek. Sajtos csirkemellet készítek, gyümölcssalátával, természetesen két főre, hisz nem vagyok szadista, csak megtorló.
Amikor azonban mennék ki a nappaliba, hogy szóljak neki, elbotlom valamiben, és földet érés után fejbe vág valamivel. Elvesztem az eszméletemet. Ahogy magamhoz térek, a földön találom bénán. Talpra tornászom magam, de megtántorodom, amikor lépek párat. Pár perc múlva azonban visszanyerem az egyensúlyomat, és odalépek hozzá. Karomba veszem, és a kanapéra fektetem.
- Mondtam, hogy rossz ötlet velem kezdeni. Amúgy nő létedre nagyot tudsz ütni, elismerésem – kezemmel megnézem a tarkómat. Bizsereg, de elviselhetően. Ismét a konyha felé indulok, de a vállam felett visszaszólok. – Kár, hogy így cselekedtél, pedig most kedves akartam lenni veled, és meghívni egy ebédre, mintha normális emberek lennénk – mondom és belépek a konyhába.
Kiszedem a kaját két tányérra, majd belépek a nappaliba. Lassan kezd mozogni. Lerakom az asztalkára az ő tányérját, majd melléje a villát. Én a fotelba ülök le, és enni kezdek. Hmm, meglepően finom lett. Mire megeszem, addigra tud teljesen mozogni. Ódzkodva nézi a tányér ételt.
- Én nem folyamodok méreghez, ha ez jár a fejedben. De nem kell ezt megenned. Hozhatok neked száraz kenyeret és vizet is, ahogy a raboknak szokták – fogom meg a tányért és elindulok a konyha felé.
Berakom a hűtőbe a tányért, az enyémet pedig elmosom. Töltök magamnak üdítőt, neki pedig egy bontatlan üveg vizet viszek. Ő duzzogva ül a kanapén. Mellé dobom az üveget, és ismét a fotelt foglalom el.
- Nézd, csinálhatjuk ezt is. Vagy belemész a játékba, és jól viselkedsz.
- Soha nem megyek bele semmilyen játékba, főleg nem olyanba, amit te vezetsz! – adja továbbra is a durci hercegnőt.
Francokat! Nem akarom megölni, de nem is akarom leleplezni magam. Jól néz ki, és megdöngetném, de többet nem tudnék elképzelni vele. Viszont, ha nem megy bele a játékba, akkor le kell lepleznem magam. Vagy egyszerűen meg is ölhetném. De ezt a szépséget igazán kár lenne megölni. Legalábbis még. Előbb elszórakozom vele, majd később megölöm.
- Figyelj, nem akarlak megölni – nézek a szemébe. Tartom a szemkontaktust. – Csak szeretném előtted leleplezni a céget, ahol dolgozol. Engem is kihasználtak, ahogy téged.
- És ezt higgyem is el neked? Most eljátszod a jófiút, hogy bedőljek a csapdádba, aztán megölsz!
- Szerinted nem lett volna alkalmam már megölni téged? Vagy mielőtt a székbe kerültél megkötözve, nem lett volna alkalmam, hogy az ágyhoz kötözzelek, és megdugjalak? Hmmm? – kérdezem, és végig a szemébe nézek. Most látszik rajta, hogy igazat ad nekem. Telitalálat. – Szóval jól fontold meg a döntésedet, mielőtt választasz!
Felállok, és a könyöke alá nyúlok. A vendégszoba felé veszem az irányt, ahova betolom. Az ágy szépen bevetve. A falak kellemes barackszínűek, az ágy halvány narancsszín, a szekrények világos barnák, míg a függöny az ablakon, akvamarin kék színben pompáznak. Összességében megnyugtató a szoba színösszeállítása.
- A szekrényben találsz ruhákat, cipőket. A balra lévő ajtó a fürdő, a jobboldali a mellékhelység – magyarázom és az ajtóhoz lépek. – Az ablakokon rács van. Az összesen! Belülről ez a kilincs ráz. Vagyis nem ajánlatos hozzányúlnod. Gondolkozz el azon, amit ott kint mondtam. Ha reggel igent mondasz, akkor mindent elmondok.
- Mi van, ha nemet mondok? – kérdezi. Egy kis érdeklődést veszek ki a hangjából.
- Odaadlak egy csapat jól képzett katonának, akik az én kezem alá tartoznak. Így velem az élen, csúnya dolgokat tesznek veled. Szóval gondold meg! Jó éjszakát – mondom, és becsukom az ajtót. Be is zárom azt.
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 07. 29. 22:48:31 | #26613 |
Karakter: Tom Edwards
Megjegyzés: Kay-nak
A főnököm kemény dió, de mindig enged nekem. Hisz én vagyok a legjobb bérgyilkosa. Jó az élet, ha mindent megkapsz, amit csak akarsz. Igazán jó érzés, ha kiszolgálnak, vagy ha fejbe lősz valakit, és utána egy vad kefélést kapsz jutalmul a pénzösszeg mellett.
Reggel a telefoncsörgésre ébredek fel, amit nagy nehezen fel is veszek. Kómás vagyok, és alig vagyok magamnál.
- Jó reggelt Tom. Lenne egy feladatom a számodra. Egy csajt kell megölnöd. Nyírd ki, mert veszélyes lehet rád, és az egész csapatra. Mindent átküldtem az egyik futárunkkal. – mondja drága főnököm, majd én is lerakom a telefont a kezemből.
Felkelek az ágyból, és egy gyors fürdő után, már megyek is ajtót nyitni. Épp reggeli közepén vagyok, de Sarah, a mi barna bombázónk, aki futár nálunk, most is elég jól néz ki. Bejön a lakásba, miközben erősen illegeti a csípőjét, majd leül az egyik székre. Lerakja a borítékot az asztalra, és keresztbe teszi a lábát, miközben egyik hajtincsével játszik.
- Nehéz volt megszereznem az anyagokat. Így a fizetség is drága lesz. – mondja incselkedve, majd szétteszi a lábait.
- Az sosem baj. – mondom és rávetem magam.
**
Egy vad szeretkezés után az anyagot tanulmányozom, ami elég tüzetesen leírja, hogy a kicsike miket szokott csinálni, hova szokott menni, hogy néz ki, az előéletéről, egyszóval minden. Pár kép is van róla, amit alaposan megnézek, de mindig ugyan oda jutok, nagyon szexi, és jó bőr. Lehet, hogy megdugom egyszer kétszer, és csak utána ölöm meg. Persze ki tudja. A csendes, figyelmes irattanulmányozást, a telefonom csörgése szakítja meg.
- Igen tessék. – szólok bele a telefonba.
- Itt Becky. Találkoznunk kell, fontos mondanivalóm van. – mondja halkan.
- Rendben. A szokott helyen. – mondom és lerakom a telefont.
Furcsa, hogy ennyi ideje csak így hirtelen megkeresett. Igaz, hogy régen komoly kapcsolatunk volt, de én nem akarom vele újrakezdeni. De ezt tisztáztam is vele. Felöltözök, majd bezárom a lakást, és megyek a szokott kávézóba. Kicsit alaposan nézek körül, hogy nem figyel-e senki sem útközben, de miután meggyőződöm, hogy nem, már kicsit biztosabban haladok a kávézó felé. Leülök és rendelek 2 kávét, majd pedig várok. Pár perc múlva meg is érkezik. Mivel még elég jóban vagyunk annak ellenére, hogy én szakította vele, és otthagytam a céget, puszival köszöntjük egymást.
- Mért kerestél meg? – kérdezem.
- Veszélyben vagy. – mondja, és amikor kijön a kávé, belekortyolok.
- Mint mindig. – jegyzem meg viccesen.
- De ez most komoly! A volt főnököd, rád állította a legjobb emberét. – mondja, és kicsit előre hajol.
- Nem értem miről beszélsz!
- Kay Fresli! Ő a gond! Hát nem érted? A volt főnököd rád küldte őt! – mondja kicsit kiakadva.
- Azzal nem lesz gond! – mondom kacér mosollyal.
- Mért? – kérdezi értetlenül, és beleiszik a kávéjába. – Még mindig tudod, hogy szeretem a kávét. Ez hízelgő. – mondja egy kis pírrel az arcán.
- Ne feledd, hogy a legjobb hírszerző voltam nálatok! – jegyzem meg, és én is beleiszom. – Sok mindenre emlékszem veled kapcsolatban.
Muszáj okosnak lennem, vagy különben az életemnek lőttek. Jól kell kijátszanom a kártyákat. Tehát, ha magam mellé állítom őt, akkor én jövök ki jól a játékból. És most ez a lényeg. Átnyúlok az asztal felett és megfogom a kezét.
- Ohh… igazán? – kérdezi elpirulva.
- Igen. Viszont most menj vissza Kay-hoz, és mond meg neki, hogy az erdei házamban leszek hétvégén. De kérlek, állj mellém, és támogass. Nélküled nem sikerül megmenekülnöm. – mondom, és ahogy felállunk, lágyan megcsókolom.
Jó csaj és attól, hogy szakítottam vele, még kötődöm hozzá valamilyen szinten. Vele az életemnek egy nagyon szép szakasza zárult le, akármennyire is vagyok gonosz. Bármennyire próbálja titkolni, érezni a testén, ahogy hozzá érek, hogy még mindig szeret és vágyik rám. Azóta nem volt komoly kapcsolatom senkivel sem. Csak egyéjszakás futókalandok. Kivéve Sarah-val, a hírszállítónkkal, vele ugyanis sokszor bújok ágyba, azonban ennél több vele sincs.
**
A házban vagyok és éppen az erdő kamerás felvételét nézem, amin feltűnik a célpontom is. Direkt csinálok mindent, hogy lásson. Leülök a fotelomba és a tévét nézem, amin épp ő van. De ha nem csinálok valamit, akkor ez a csaj tényleg lepuffant! Aztán a következő pillanatban a fegyverével kezd babrálni. Kapva kapok az alkalmon és felkapva a vadászpuskámat zajtalanul megyek ki a házból és mögé lépek. Az aprócska domb jó ötlet lett volna akkor, ha nem az egyik legjobb lennék a szakmámban. Biztos vagyok benne, hogy nem mondta el neki a drága kis főnöke, hogy egykor én voltam a legjobb a cégénél. De se baj, majd elmondom a drágának én.
Látszik az arcán, hogy meglepődik, mikor nem lát egyik ablaknál sem. Csak jót mosolygok magamban, majd egy gúnyos mosolyt villantok és rászegezem a fegyvert.
- Valami baj van kisasszony? – kérdezem jól nevelten.
Pár percig még tanakodik, majd hirtelen fordul meg fegyverével, melyet rám szegez. Látszik, hogy meglepődik a fegyver láttán, de csak kibiztosítom azt. Majd mekkorát fog döbbeni a bombás résznél.
- Jobb lesz, ha leteszi azt a fegyvert. Nekem nem okoz gondot, hogy egy pillanat alatt golyót eresszek a picike kis fejébe. – mondom nemes egyszerűséggel. – Van egy olyan gondolatom, hogy nem biztosította a társai épségét a dzsipnél, ahol majd találkoznak!
Előveszek egy kis kütyüt és megnyomom a gombot, majd az a kis szerkezet az antenna segítségével jeleket küld a bombának, ami nagy durranással robban fel. Persze most az egyszer blöfföltem és gőzöm sincs, hogy hol vannak a társai, de neki ezt nem kell tudnia.
- Szóval vagy leteszi, vagy maga is megy a társai után. – csúsztatom vissza a zsebembe a szerkezetet.
Csak dühösen lecsapja a földre a fegyverét, majd felemelt kezekkel áll fel. Okos kislány, talán még a hasznát is vehetem egyszer, ha szükségem lesz rá. De most már biztos, hogy az ágyban is elszórakozom vele, mielőtt megölöm.
Amikor meg akarom kötözni, megpróbál hatástalanítani, hogy meglegyinti lábával a férfiasságomat, de elkapva a lábát az egyik fához vágom, amit lefejel és egy kis seb keletkezik a homlokán. Egy kicsit megszédül, és ezt kihasználva elkapom, kezeit hátracsavarom, és a házba kezdem vezetni. Beérve a házba, belököm az ajtón, majd bezárom azt. Még mielőtt megfordulna, egyszerű mozdulattal leütöm. Ezután egy székhez kötözöm, majd ellátom a sebét a fején, majd leülök tévét nézni. Most azonban tényleg a tévét nézem és nem az erdő képét, amin őt is megláttam. Pár perc múlva csörög a telefonom, amit felveszek és halkan beszélek, mivel Becky az. És nem akarom leleplezni sem, hisz még szükségem van rá. Megbeszéljük, hogy csak az igazat mondja azzal kapcsolatban, hogy elfogtam, de még él. Persze tőmondatokban válaszolok, legtöbbször csak igen vagy ne a feleletem. Ő pontosan tudja, hogy mit és hogyan kérdezzen. Az ő ötlete volt, hogy kreál egy e-mailt, amiben leírja, hogy mik a követeléseim. Jó ötletnek tartom, csak nem akarom, hogy lebukjon, de biztosít róla, hogy nem fog, aztán elköszönünk egymástól. Bár egy kicsit aggódom érte és féltem őt, hogy biztosan meg tudja-e csinálni, hogy nem nyomozzák le az e-mailt, amit nem is én küldtem, hanem ő kreált. Bár tudom, hogy nem lenne képes engem is beárulni, de ki tudja, mire képes a volt főnököm.
Hamarosan ébredezni kezd, mire felállok a fotelből, és elé rakok egy széket, majd leülve rá, keresztbe rakom a lábam. Egy darabig nézem őt, majd végleg ébredezni kezd.
- A kisasszony felébredt? – kérdezem gúnyosan. Rángatózni kezd, de ezzel csak azt éri el, hogy kidörzsöli a puha kis bőrét. – Csak magadnak ártasz aranyom. – mondom gúnyosan.
- Mit érdekel az téged? Ölj meg most, és essünk túl rajta! – mondja dacos tekintettel.
- Ne aggódj! Nem foglak megölni, ahhoz túl értékes vagy számomra. Még terveim vannak veled. – mondom és nyakához hajolva, kicsit ráfújok finom bőrére.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezi ingerülten, és megpróbál lefejelni.
- Gondolkoztál azon, hogy mért téged kértek fel, hogy kiiktass engem? – kérdezem visszaülve a székbe. Akármennyire próbálja titkolni, megremegett, amikor a nyakába fújtam.
- Miféle kérdés ez? – adja tovább a dacos kislányt.
- Kíváncsi vagy rá? – kérdezem. – Nos, egyszerű. Én az elődöd voltam, aki lelépett. A legjobb, aki volt a cégnél, mint hírszerző. Sok mindent tudok a drágalátos főnöködről, amit jó pénzért adhatok el, bárhol. Szóval ez személyes bosszú irántam. Te csak egy eszköz vagy drága. – támaszkodom a szék karfájára.
Kíváncsi vagyok, hogy erre mit reagál a kis drága, hogy elmondtam neki az igazat. Mert biztos vagyok benne, hogy nem azért kell kiiktatnia, mert elhagytam a céget.
|
| Rauko | 2012. 10. 13. 12:26:11 | #23724 |
Karakter: Taisax
Megjegyzés: ~Arinak
Gyorsan rájön, hogy én is ugyanúgy kitaszított vagyok, mint ő. Csak én önszántamból, ő meg tuti nem akarta, csak ezt dobta a gép. Valami nagy gebaszt csinálhatott, Lucifer a nagy halait nem szokta csak úgy elengedni.
A támadásaimat kivédi, amivel nem is lenne baj, de akkora arca van mindenre, hogy alig fér el a tetőn. Ami viszont már zavar, mert lenéz engem. Fogalma sincs azt hiszem, hogy Antát kik birtokolták előttem, és kit győztem le én magam is érte. Szánalmas kis semminek néz, és ezt még nagyon meg fogja keserülni!
Amint találok fogást rajta.
Mert azonnal gyógyul. Képességet lopott, ami viszont mókás. Csak be kéne köpnöm az egyik küldöncnek, Lucifer biztosan értékelné a játékosságomat.
Az megzavar, hogy Anta nem tudja csak úgy visszaküldeni a Pokolba. Egy pillanatra kizökkent, de már kezdem is járatni az agyam valami új megoldáson. Nem Anta a hibás, biztos vagyok benne, ez a dög túl nagy falat a sima harcokhoz. Bár a Hercegeket csak vissza kellett küldeni, mivel ő kitaszított, nem tudom ezt tenni vele. De sok mást igen.
A következőben sem vagyok biztos, ezért is lep meg a siker.
Antát a szívébe szúrom és oda vezetem az erőmet. Mintha most tényleg belehalna, már lépnék is le, de nem. Megint feláll.
Akkor tényleg mást kell keresni.
- Azt tanácsolom hagyj fel azzal, hogy megölsz - okoskodik. Nagyon lenéz engem, pedig tényleg fogalma sincs, miket tudok még.
- Azt várhatod! - morranok rá, és már nézegetem is a fejemben a sötét mágiákat. Valamelyik tuti jó ellene is.
- Hah… kezdesz unalmas lenni. És ha unatkozom és már nem vagy érdekes, akkor… meghalsz.
Ja, mert az csak így megy.
Ahogy bevillan, hogy mit kell tennem, azonnal neki is látok, de neki nem szabad észrevennie!
Már csak egy kis idő kell, hogy végezzek. Igaz, hogy nagy hal, de az önimádata annyira elvakítja, hogy nem veszi észre, mit csinálok.
Anta segítségével nem tudom idézni a Démonpusztítót. Nem küldi sehova, egyszerűen darabokra szaggatja a testét, kitépi belőle a lelkét és magába olvasztja. Hatalmas, nála sokkal hatalmasabb démonokat győztek már le vele. Csak Anta kell, a varázskör és a vérem, ami mind megvan, hiszen a véremmel írom a kört. Mázli, hogy folyamatosan felsértem a lábam, és ő ezt nem veszi észre.
- Na, mi van? Nagyon lelassultál. Ennyire nem tudod tartani velem a tempót? - kérdezi fennkölten.
Olyan szívesen belemásznék a képébe, de nem fogok. Most még tuti nem, nincs rá idő.
Egy-két vonal kell még, és már végzek is.
…és végre kész!
Egy határozott mozdulattal ugrok a kör közepére és ott szúrom le Antát. Felettünk villámok kezdenek cikázni, ahogy a sötét erő elszabadul.
- Nocsak, ilyet is tudsz? - hallom meg a hangját. Most nem vele törődöm, dolgom van.
- Jelenj meg nekem, Démonok elpusztítója! - ordítom. Látom az arcán, hogy most sejteni kezdte, mi jön, de nem menekül. Ennyire magabiztos lenne, hogy egy olyan lénnyel szemben is ő az erősebb, aki egyszerre egy démonsereget pusztított el a nagy háborúban?
Na nekem végülis mindegy.
Ahogy megjelenik előttem a szörnyeteg, végig Antán tartom a kezem. Engem ezért nem vesz célba, Anta gazdáját ugyanis nem bánthatja, de ezt csak akkor érzi, ha a gazda épp fogja Antát.
Bár az is igaz, eddig nem szorultam rá, hogy megidézzem éles harcban, csak gyakorláskor. De ha ez a megoldás, akkor ehhez fogok nyúlni, nem maradhat ez sem életben. Pont.
A műsor ugyanaz, mint eddig. Ez a démon akármennyire erős, nem tud mit kezdeni a szörnyeteggel. Az is tény, hogy folyamatosan sebzi meg ugyan, és a teste gyógyul is rendesen, de tíz, tizenöt perc után sikerül megragadnia a lelkét, mikor benyúl a mellkasába. Sigfrid üvölteni kezd, én meg csak figyelem, ahogy a szörnyeteg küzd vele, majd, mivel már nincs rá szükség, és ha kajálás után is meglát, talán nem érdekli, hogy Anta gazdája vagyok, lelépek a helyszínről.
A vadászok búvóhelyére megyek, van pár kérdésem a vezetőhöz.
Aki, amikor belépek és meglát elsápad. Nem tökölök sokat, felé szegezem Antát.
- Magyarázatot. Most.
- Hogy maradtál életben? - nyög fel döbbenetében.
- Majdnem sehogy, te rohadék! - üvöltök rá. - Odaküldtél meghalni, a fenébe is! Ha nem ismerem a sötét varázslatokat az az állat elevenen felfal, baszd meg!
- Hogy végeztél vele? Sigfird kitaszított, nem térhet vissza a pokolba.
- Tényleg? Fel sem tűnt - gúnyolódok vele, és leeresztem a kardomat.
- Megidézted a Démonpusztítót… - döbben rá végül, én meg bólintok. - Taisax, ez veszélyes volt!
- Az is, hogy odaküldtél elpatkolni, te szemét kis rohadék - sziszegem. - Nem látsz többé. Ha utánam küldesz valakit visszajövök és kitépem a szívedet!
Eltűnök előle, a raktárba megyek. Egy hatalmas zsákba pakolok fegyvereket, amikre szükségem lehet, majd gy földalatti barlangba viszek le mindent, ami eléggé távol esik mindentől és egy régi temető helyén áll. Felettem csomó szent szarság, így nekem is elég mélyre kellett menni, de ameddig lementem, ott már jó. Bár eljutni oda nehéz. Még a nyomom követve is.
Ahogy elhelyezkedek odalent, fel kell mennem. A feljárat a temető mellett, jó egy kilométerre van, így nem lehet bajom. Arra viszont nem számítok, hogy mikor felérek a helyszínre, egy kéz lendül, és majdnem lerepül a fejem, annyira pofán vág.
Ahogy földet érek, felpillantok.
- De ez… hogy a…? - kérdezem meghökkenve. - Neked rohadtul halottnak kellene lenned - nézek rá.
|
| Rauko | 2012. 10. 05. 09:25:12 | #23638 |
Karakter: Taisax
Megjegyzés: ~Arinak
- Én a Pokol egyik hercege vagyok! Mit akar tőlem egy ilyen kölyökképű szépfiú? - sziszegi a démon. Tényleg ő az egyik úr odalent, de itt csak egy elkószált szerencsétlen, akin levezethetem a napi haragomat és idegeskedésemet.
- Ez a kép fog kísérteni, amíg a mestered életre nem kelt ismét - vigyorgok rá. A tenyerem a földre helyezve koncentrálok, és kedves zsákmányomnak ideje sincs kitérni a csontkamra elöl. A földből kinyúló csontok megragadják és egy börtönhöz hasonlóan tartják meg, amíg közelebb lépve Antába áramoltatom az erőmet és egy vágással szétszaggatom a teret pont ott, ahol ez a szerencsétlen is volt. Mielőtt visszasüllyedne az Alvilágba, még elé lépek.
- Üdv a mesternek - vigyorgok rá, idióta képpel, és integetek is, hogy még jobb legyen. Ahh, mennyien jöttek már vissza azért, hogy az utolsó fél másodperces kis akció miatt a lelket is kitapossák belőlem.
- Taisax! - dörren mögöttem az egyik pecsételő hangja.
Az ő feladatuk, hogy az erős démonokat elzárják pecsétek mögé, hogy a vadászok, ha elvégezték rajtuk a szükséges mágiát, a saját szolgálatukba állíthassák őket.
- Mi van? - kérdezem, rá sem figyelve igazán.
- Szerinted én mégis miért jöttem veled? - kérdezi, durcásan pislogva rám.
- Nem tudom, hogy zavarj? - Részemről lezártnak tekintem a vitát és elindulok haza. Pihenni akarok picit, ez a stréber meg úgyis beköp majd. Holnap lesz melóm megint büntiből, legalább addig pihenjek picit.
* * *
Már itt vagyok a vadászok vezetősége előtt. Reggel persze első dolguk volt, hogy hívattak, kicsit sem kedvesen fogadtak, most meg várakoztatnak. Ahh, komolyan. Utálom ezeket.
- Szóval. - Belép a vezető, és leül velem szembe, a hatalmas asztal másik oldalára. - Miért nem hagytad, hogy a pecsétbe zárjuk a démont? - kérdezi egyenesen a lényegre térve.
- Nem volt elég erős hozzá - rántom meg a vállam. - Egy kicsit sem fárasztott le, nem láttam értelmét egy harmadrangú, csak-neve-van-démont bezárni.
- Mióta hozhatsz te döntést a feljebbvalóid helyett? - néz rám, és összefűzi az ujjait.
- Amióta ti nem tudtok értelmes döntést hozni - sóhajtok fel. Érzem, hogy remeg az idegességtől.
- Rendben - szusszan egyet. - Akkor új feladatot kapsz, ezúttal egyedül. Egy Sigfrid nevű, nagyrangú démon tartózkodik egy közeli városban, emberi alakja is van már. Menj el, keresd meg és öld meg.
Csak nézek rá egy pár pillanatig.
- Te teljesen hülyének nézel - támaszkodok az asztalra.
- Már miért tenném? - kérdez vissza, de a szája szegletében ott egy pici mosoly.
- Azt hiszed, nem ismerek minden démont? Az egy állat. Ha egyedül megyek, tuti kinyír.
- Hát, akkor ezt ne hagyd neki - nevet fel, és felállva kilép a szobából. Legszívesebben utána lépnék és leküldeném őt is a Pokolba, de nem teszem. Nem akarok balhét, és ha ezt a Sigfridet is hazaküldöm, akkor legalább nem kell minden küldetés után jönnöm a hülyeségeik miatt. Eredményes vagyok, nem értem miért baj az, hogy a módszereim kicsit… hatásosabbak, mint a többieké.
* * *
Az informátorok szerint itt lakik. A ház maga elég pofás, itt állok most előtte, de a következő pillanatban inkább felmászok a tetőre, onnan jobban látok. Nem is lep meg mondjuk, hogy még fel sem mértem rendesen a terepet, Sigfrid már meg is jelenik mellettem.
- Nahát - vigyorgok rá. - Jobb vagy, mint hallottam.
- Ki vagy te? - kérdezi.
- Taisax vagyok - hajolok meg kissé, színpadiasan. - Anta gazdája és ex-démon, akinek kevés volt a Pokol - mutatkozom be illedelmesen. - Azért jöttem, hogy visszaküldjelek Lucifer birodalmába. Zavarod a főnökeimet - biggyesztem le az ajkaim.
Helyes pasi, az tökéletesen biztos. Izmos, jóképű, kedvemre való lenne.
|
| Kaori | 2012. 07. 23. 21:01:09 | #22375 |
Karakter: Rosetta Valkor
Megjegyzés: Baracknak
Egy régi seb, ami most felszakad. Egy ismeretlen érzés, ami hozzá húz. Egy kulcs, amely titkokat őriz. És egy másik, ami hatalmas erőt rejt magában.
Annyi kérdésem lenne, de senki sem adna rá válaszokat. Sokszor ver hevesen a szívem, de megmagyarázhatatlan ez az egész. Gyakran történnek titokzatos dolgok, de ha a szüleimre nézek, csak semmit mondó szemekbe ütközöm. A nyakamban lévő kulcs az oka mindennek. Mikor kicsi voltam, akkor kaptam. Nagyon tetszett, különleges volt, szebb, mint bármelyik más nyaklánc medálja. Apám szavai, még most is a fejemben zengenek. Vigyázzak rá, az életem árán is. Ha majd elég idős leszek, akkor fogok találkozni azzal, akinél a kulcsom párja van. Azóta eltelt már jó pár év, de még mindig csak várok. Kereshetném, de nem mennék sokra vele. Vajon, milyen ember lehet? A kulcsról sok dolgot nem tudok, csupán csak annyit, hogy varázserővel ruházza fel gazdáját. Nekem még sincs ilyen képességem. Úgy látszik, hogy ez nem is igaz.
· Kisasszony, kérem készüljön a reggelire! - az egyik szolgálónk lép be szobámba. Meg sem várva válaszomat, távozik.
Gazdag családból származom, de engem nem érdekel, hogy mi vesz körül. Egyik kezem arcomra teszem. Vajon, miért ilyen forró? Már megint az a heves szívdobogás. Pedig nincs semmi, ami okot adna erre. Tükrömbe nézek, ahol saját, kipirult arcom köszön vissza. Nem bírom már ezt az egészet. Lassan állok fel és hagyom el hűvös szobám. Nem voltam még szerelmes, nem is akarok az lenni. Amit érzek, csak a kulcshoz köthető. A lépcsőn megtorpanok. Apám igyekszik az étkezőbe, egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Rideg, mint mindig. A viselkedése nem ilyen, mégis úgy érzem, hogy csak a nyakláncom érdekli őt. Könnyen lehet, hogy tévedek, de mikor rám néz, nem látok szeretetet. Anyámra már más szemekkel néz. Olyankor kellemes, szinte simogató melegség árad belőlük. Én csak egy zavaró tényező lehetek neki, de ennek ellenére szeretem őt és anyámat is. Hiszen ők a családom.
Ahogy leülök az asztalhoz, elénk teszik a finomabbnál finomabb ételeket. Szemkápráztató, sokszor nehezen döntök, hogy mihez is lenne gusztusom. Néha elegem van, hogy gazdag vagyok, de ilyenkor teljesen más érzések kerítenek hatalmába. Falánk lehetek, egyedül az étel tud felvidítani. Most mégis nem érzem magam eléggé éhesnek ahhoz, hogy rossz szokásomhoz híven, faljak. Furcsa érzéseim vannak, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről. Nevetségesen hangzik, de így van. Ez a heves szívdobogás nem akar elmúlni. Annyira rossz és fáj is. Könnybe lábadnak szemeim. Miért kell nekem ilyet éreznem?
· Rosetta! - apám éles hangjára felnézek. - Gyere a tárgyaló szobámba! - nem feleselek, csupán egy apró biccentés után felállok és követem őt. Kinyitja az ajtót, előreenged, majd maga után be is zárja. Helyet foglal és komor tekintetével néz egyenesen könnyes szemeimbe. - Valamit tudnod kell, ha már ilyen állapotban vagy!
· Miről lenne szó? - kérdezem, kezeimmel a ruhámba markolok.
· A heves szívdobogásod okát. - honnan? Döbbent arccal nézek rá. Ez nem lehet. Megrázom fejem. Nem tudhatja, hogy mi bánt. - Jól figyelj rám! A kulcs, ami a nyakadban lóg, nem egy hétköznapi vacak! Varázserővel bír, de ehhez kell a párja.
· Honnan tudod, hogy mi zajlik le bennem? - csúnyán szakítom félbe, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ezt tudja. Nem lát belém... akkor meg hogyan?
· Rosetta! - megdermedek. Eddig még sosem vette feljebb a hangját. - Ha türelmes leszel, mindent elmondok. Szóval, ahhoz, hogy működjön a varázsereje a kulcsodnak, kell a párja is. A heves szívdobogásaid... - elfordítja arcát az ablak felé, ami a csodaszép kertünkre nyílik. Kis koromban sokat játszottam ott. - ...a közelben lévő kulcs tulajdonosa okozza. Ez jó hír! Ahogy közelebb van hozzád, a dobogásaid is erősebbek lesznek. De nem kell aggódnod, ebből nem lesz semmi bajod.
· Nem igazán értem. - még mindig ruhámat markolom, de már nem olyan szorosan, mint az imént. - Miért pont szívdobogás? Mi van ezekkel a kulcsokkal? - azt tudtam, hogy varázserő rejlik bennük, és hogy a gazdájukra ruházódnak át. De nem igazságos, hogy így kell éreznem!
· Majd, ha meg lesz a párja, akkor kettőtöknek elmondok mindent! - most jobb, ha vissza megyünk! - sóhajt egyet mondata végén. Én nem vagyok éhes. Ezt tudtára is adom. Nem ellenkezik, magamra hagy.
Szomorúan nézek ki kertünkre. Nem érzem magam okosabbnak. Nem értek semmit. Remélem, hogy előbb, vagy utóbb választ kapok kérdéseimre, különben bele őrülök ebbe a heves dobogásba.
Eddig az ablakból néztem, de már kint ülők a virágok között. A rózsák a kedvenceim, de a kamilla virágért is oda vagyok. Ők a legkisebbek, olyan törékenyeknek látszanak, akár csak én magam. Jó lenne tudni, hogy ki az, akivel osztozom ebben a furcsa és különleges érzésben. Kissé lenyugodtam, de még mindig kellemetlen ez az egész. Egy rózsát emelek orrom közelébe és beleszagolok. Olyan lágy illata van. Lehunyom szemeimet és elfekszem a fűben. A virágokat nem nyomom össze, így emiatt egy percre sem aggódom. Lágy szellő fújdogál, ami szinte simogatja arcomat. Nyugodtságot érzek szívemben. Valahogy úgy érzem, hogy nincs is szükségem semmire.
· Hmm... szép nyakláncod van! - hirtelen pattanak ki szemeim. Azonnal felülök és az idegenre nézek. - Mond csak, nem adod nekem?
· Nem tudom, hogy ki vagy te, de nincs jogod mások tulajdonát csak úgy elkérni! - semmi szégyenérzet nem látszik rajta. Egy hamis vigyor. Ahogy elfordítja arcát, komolyságot fedezek fel rajta. Apám hangja üti meg füleimet, ő pedig azonnal eltűnik. Kérdőn nézek a közeledő családomra. - Ki volt ez? - kérdezem aggódva.
· Egy eléggé gonosz ember, aki a kulcsod erejére pályázik. Legközelebb légy óvatosabb! - rám parancsol, amire csak egy egyszerű fejrázás jön válasznak.
Bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtámadnak, azért, ami a nyakamban lóg? Most szerencsém volt, de mindenhol nem lehetnek ott a szüleim, ahol én is vagyok. Vajon, mit okoz még nekem a kulcs?
Szerkesztve Kaori által @ 2012. 07. 23. 21:01:38
|
|
