Eddig csak ijesztgettek azzal, hogy ide kerülök, de most itt vagyok, és saját bõrömön tapasztalhatom meg minden keserûségét, mialatt teljesen megtörten fekszem az egyik kemény ágyon, és hagyom cellatársamnak, hogy ismét durván a magáévá tegyen.

Mivel nem volt erõm ahhoz már elsõ alkalommal sem, hogy megvédjem magam ellene, még jó hosszú ideig akkor vesz majd elõ, amikor csak akar mindaddig, amíg mi ketten egy cellában vagyunk.

Társai, akik szintén jobb erõben vannak, mint amilyenben én vagyok általában az udvaron, vagy a zuhanyzóban vonnak félre.

Meg kell szoknom ezt az új helyzetet is…

Az az ember hol van ilyenkor, aki a letartóztatásomig az õ becses tulajdonának tartott? Szabadlábon védekezhet egy hatalmas összeg miatt, amivel lefizette a bírókat. Azt meg, hogy közöm volt hozzá talán el is felejtette.

Mivel pótolható vagyok, biztos talált azonnal olyat, akivel helyettesítheti a szolgáltatásaim.

- Fel ne öltözz. – röhög a fülembe kínzóm, miután egy hatalmas sóhaj kíséretében belém élvez, semleges tekintettel fekszem tovább úgy, ahogy hagyott, majd tûröm azt is, hogy megpaskolja a combomat. – Pár perc, és folytatni akarom.

Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, azért nem tápászkodtam át még ülõ helyzetbe se. Fölösleges tett lett volna, amiért ráadásul olyat kaptam volna, amitõl most csengene a fülem.

Ez az idióta önkényesen, és sajnos túl jól átvette a gazdám szerepét, addig nem is lesz még így se engedelmességemmel elégedett, amíg halálra nem kínoz.

- Hé te! – szólnak be a börtönõrök, kíváncsian nézek a rácsok irányába, majd pattanok fel, amikor látom, hogy hozzám intézték a szavaik.

Megmentõk? Dehogy… Csak valamiért nekik is tetszem. És… Mivel itt hatalmuk van, most akarják kihasználni.

De… Ugye azt a rabok elõtt nem lehet.

***

Mára már igazán abbahagyhatnák…

Ebben a pillanatban értem vissza a szobába, és penderített rá a cellatársam az ágyra, hogy azt, amit még az elõbb tervezett véghezvinni befejezhesse, miután behúzott egyet gyomromba azért, mert megvárakoztattam, de az egyik õr megint értem jött.

Ki fog nyírni ez a barom, amikor visszaérek…

Bár… Furcsállom, hogy most az õr, aki magával visz, mondott a hívásához indokot. Látogató…

Nem is értem a szavait… Ki látogatna???

Egy kis helyiségbe vezetnek, ahol tényleg ül egy öltönyös valaki.

Mialatt a vele szemben elhelyezett szabad szék felé megyek, rendesen meg is nézem magamnak.

Egy magas, fehér bõrû férfi, akinek az arcáról semmiféle érzelem nem sugárzik. És… Akinek a szemüvege mögül szinte világítanak kék szemei.

Gyönyörû…

Még miközben összehúzom magam ültömben is azon gondolkodom, hogy láttam-e már valahol. Az is érdekel, hogy mit kereshet itt. A gazdám küldte, mert meggondolta magát, és ki akar hozatni???

Nem… Az lehetetlen.

- Jó napot… - köszönök neki azért halkan. Ilyenbõl, hogy nem tettem nem akarok balhét késõbb.

Üdvözöl, és bemutatkozik nekem, majd azt kérdi komoly hangján, tudom-e azt, miért hoztak be. Biccentéssel válaszolok, hangja miatt kicsit kezdek tõle félni.

Annyira merev… Bántani szeretne???

- Elmondom, mit hallottam, miután meghallgatod, mond el az események a te szemszögedbõl, hogy meg tudjalak majd védeni. Rendben? – bólintok. Jó lenne, ha sikerülne… Akkor végre talán kiszabadulnék innen, és azt a majmot se kéne látnom.

Soha többé… Annyira szépen hangzik…

- A vád ellened az, hogy önszántadból maradtál a bûnbanda fejénél, Akatsuki-sannál, és több csempészést is te terveltél ki. – folytatja mondandóját, bennem pedig tudatosul, hogy jól benne hagyott a dolgokban az a mocsok…

- Nem terveltem ki semmit sem Ausberg-san. – jelentem ki éppen emiatt halkan, mégis határozottan. – Ezt már a rendõröknek is elmondtam, amikor kérdezték. Vele voltam, de mindössze annyi volt a feladatom, hogy ültem, vagy álltam az egyik sarokban addig, amíg nem hívott magához. A gazdám volt, teljesítenem kellett a parancsait. – a parancsok milyenségére már nem is merek kitérni…

Így is zavar, hogy nem fürödhettem, mielõtt elé vezettek.

- Gazdád??? – kérdése miatt már biztosra veszem, hogy nem õ küldte.

- Igen. Megvett, a tulajdona voltam. – sóhajtom. – El se szökhettem tõle, se az elõzõ birtoklóimtól. Csak egyszer próbáltam menekülni még nagyon régen, azért is csúnyán megbüntettek, amikor rám találtak. – már arra is, hogy eszembe jut átfut rajtam a borzongás…

- Értem. – biccent, mintha látta volna, hogy megremegtem. Nem tudom, hogy igen, vagy nem… Az arca ismét komor, és érzelemmentes. Bár… Már közel sem tûnik annyira félelmetesnek… – Hány évesen kerültél bele a kereskedésbe? - nem értem, ez hogy jön a mostani ügyhöz…

- 6 évesen, és akkor is tévedésbõl. – biztosan az volt. Az a fiú nem akarhatott rosszat nekem azért, hogy a saját bõrét mentse. Csak játszott…

- Szóval azt mondod… - szólal meg röpke gondolkodás után ismét – Hogy 6 éves korod óta nem irányíthatod azt, amit teszel? – bólintok. Ha valamire, akkor erre nagyon megtanítottak.

Kezdem érteni, mit akar kihozni a dolgokból… És… Kicsit kezdem megkedvelni is, mialatt beszélgetünk…

***

Új szobatársat kaptam a tárgyalás elõtti nap, így semmit sem aludtam az éjjel, kómásan lépdelek a velem egy sorsú fiúk között, majd ülök le oda, ahova mondják, hogy üljek.

Markus-san is jelen van, remélem, tényleg tud segíteni abban, hogy elengedjenek, és nem csak mondta.

Úgy érzem, tényleg nem bírom már sokáig a sok gazda közé bezártságot…

Kis idõ elteltével eltolom magamtól, és halványan rámosolygok.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Itt senki sem fog bántani – homlokomat az övének döntöm. Nem fogom hagyni, hogy bárki is bántsa.

- Ne! – sikítja, és ellök magától. A falig hátrál, és egész testében remeg. - Ne... – guggol le, összehúzza magát, és kezeit a füleire tapasztja. Mintha valami rossz emlék tolakodott volna elõtérbe. - Ne legyél velem ilyen kedves – kétségbeesetten néz rám.

- Mitõl félsz ennyire? – kérdem komolyan, miközben letérdelek hozzá.

- Ne... – riadtan rázza a fejét. - Nem akarom!

- Nekem nyugodtan elmondhatod – próbálkozok újra. Rettenetes, szörnyû emlék lehet, ha ennyire reszket.

Leül, felhúzza a térdeit, és elrejti magát. Nem szólalok meg, ne faggatom. Ha akarja, majd elmondja. Nem õ az egyetlen, akinek szörnyû titkai vannak, én pedig nem érzem jogosnak, hogy faggassam. Tudom, milyen érzés, ha a múlt sötét titkait kell magaddal hurcolnod. Végül felállok, hogy a konyhába menjek. Kezdek éhes lenni, és szerintem õ is, így úgy döntök, készítek vacsorát. Aztán halkan megszólal, szavai alig többek suttogásnál.

- Én szerettem, de õ... – szólal meg. Hangja bizonytalan, mire megállok, és hátrafordulok. - Õ is ugyanilyen kedves volt. Õ volt az egyetlen, aki nem gyûlölt azért, mert megszülettem. Azt ígérte, hogy mindig velem lesz majd, és akkor a többiek sem bánthatnak – nyel egyet, majd folytatja. - Megígérte... Aztán egy nap õ... Õ engem... megerõszakolt és megvert. Azt mondta, hogy sosem szeretett és hogy megérdemlem, amit másoktól kapok, mert... mert egy... én egy... – hallom, hogy sír - ...szörnyeteg vagyok.

- Nem vagy szörnyeteg, Emori – mondom halkan, mire remegve néz rám. – Szirén vagy, nem szörnyeteg. Azok a szörnyetegek, akik nem értenek meg téged, és anélkül ítélnek el, hogy próbálnának megismerni. Én sem vagyok ember, engem is üldöztek, mert démon vagyok. Gonosznak bélyegeztek, mert nem vagyok ember – lassan odalépek hozzá, és leguggolok elé. Megremeg. – Emori, az emberek ilyenek. Mindig félnek attól, amit nem ismernek, vagy nem értenek. És amitõl félnek, azt próbálják elpusztítani, vagy legalább bántani. Nem te tehetsz arról, hogy megszülettél, vagy, hogy minek születtél – lassan kinyúlok, és megsimítom a fejét. Az arca falfehérré válik. – Én vigyázni fogok rá. Ha valamiben különbözünk mi démonok az emberektõl, az az, hogy szavatartók vagyunk. Ha azt mondom, megvédelek, és nem foglak bántani, komolyan gondolom.

- Értem… - suttogja. De nem bízik bennem.

- Nem kérem, hogy bízz bennem, sem azt, hogy maradj velem. De ha velem maradsz, jobban jársz. Én nem tudlak védeni, és megtaníthatlak, hogy hogyan védd meg magad. Másfelõl – sóhajtok -, nemcsak neked vannak szörnyû dolgaid a múltadban – várakozóan néz rám, de a fejem rázom. – Máskor. Ha majd nem leszel ilyen zaklatott, mesélek. Most készítek egy kis vacsorát. Biztosan éhes vagy.

Felállok, és otthagyom õt. A konyhába megyek, és elõkészítem a halat és a kagylót. A rákot, polipot, tintahalat a fagyasztóba teszem. Sok lenne most hirtelen. Zöldséget és gyümölcsöt hámozok, megsütöm a halat és a kagylót, meg a húst magamnak. Készítek egy könnyû köretet is zöldségbõl, és egy gyümölcssalátát. A finom illatok végigkúsznak a lakáson, és nemsokára hallom, hogy Emori bizonytalan, félénk léptekkel jön ki a konyhába. Megáll az ajtónál, és kapaszkodik az ajtófélfába, mintha az élete múlna rajta. Nem szólok semmit, csak készítem az ételt, majd mikor kész van, megterítek kettõnknek, és feltálalok.
- Kész a vacsora, moss kezet, és ülj asztalhoz! – mondom szelíden.

- Igenis – suttogja, majd elfut kezet mosni.

Olyan kedves kis lény, gyönyörû, gyengéd és bájos. Nem értem, miért bántja mindenki, miért nem tudják békén hagyni. Hiszen külsõleg olyan, mint egy ember. Talán az emberek azért bántják, mert törékeny, halk szavú, és nem mer visszaszólni, nem meri megvédeni magát. Lehetséges.
Észre sem veszem, hogy az asztalhoz ül, mert olyan halkan teszi, hogy nem is értem, hogy képes rá. Én is leülök, és enni kezdünk. Nem szólunk egymáshoz, õ rám sem néz, csak halkan eszik, mint aki nem akar zavarni, és már azért is elnézést kér, amiért egyáltalán egy asztalhoz merészelt ülni velem. Én azonban elgondolkodva nézem. Szirén, és itt a Negyedben vannak szirének, habár a legtöbbjük tisztavérû, vagy félvér. Emori pedig mégcsak félvérnek sem tûnik. Végül megszólalok.

- Vannak itt szirének is – mondom, mire látom, hogy a szája megrándul. – Ha szeretnéd, megkereshetjük õket.

- Nem szükséges – suttogja. – Nem vagyok igazán szirén. A nagyanyám volt az. Anyám meg félvér, azt hiszem.

- És az apád? – érdeklõdöm.

- Ember volt – suttogja. – De már meghalt. Õ… õ volt az egyetlen, aki… aki nem gyûlölt mert… élek…

- Én sem gyûlöllek. Ha így lenne, nem hoztalak volna magammal – jelentem ki. – Tehát csak negyedrészben vagy szirén, egyébként ember vagy, igazam van? – bólint. – Attól még jó lenne, ha megismernéd a lényed ezen részét is. A szirének nem szoktak senkit elküldeni, akiben van valamennyi belõlük. De nem erõltetlek, Emori.

Aprót bólint, de nem szól. Vacsora után megköszöni az ételt, és szerinte nagyon finom volt. Aztán amilyen gyorsan csak tud, elhagyja a konyhát. Hallom, hogy csukódik a fürdõ ajtaja. Remélem, csak fürdeni ment, és nem megölni magát. Habár szirén volta miatt kissé nehezen tudná magát vízbe fojtani, de vannak ott éles szerszámok, amikkel megvághatja magát. De nem aggódom miatta, mert akármennyire is félénk, vagy reszket, nem lenne képes ártani magának. Egyszerûen érzem, hogy nincs meg benne a hajlam.
Közben eltakarítom az edényeket, a maradék kaját a hûtõbe teszem, elmosogatok és elpakolok. Épp végzek, amikor kijön a fürdõbõl. De amint meglát a nappaliban, egybõl a falhoz lapul. Még mindig halálra van rémülve. Mint egy riadt kis állat. Nem tudom, mit tegyek vele.

Az este további része is csendesen telik, mert akármennyire is próbálok vele beszélgetni, nem sikerül. Elzárkózik, nem enged közel magához. Nem is csodálom, túl sok mindenen ment már keresztül ahhoz, hogy megbízzon bárkiben is. Olyan, mint én, de én erõs vagyok, meg tudom védeni magam, míg õ nem. Végül hajlandó rá, és választ egy szobát, és arra is sikerül rávennem, hogy a ruháit is elrendezze. Szerintem még mindig nem hiszi el, hogy neki vettem õket ajándékba. Az a bizalmatlanság, rettegés, félelem, ami körüllengi, szinte tapintható.

~*~

Az éjszaka közepén riadok fel. Emorinak valami baja van, érzem. Azonnal felugrom, és átrohanok a másik szobába. Emori az ágyán ül, reszket, és karjaival öleli magát, miközben sír. Szemeibõl könnyek patakzanak. Talán rémálma lehetett. Azonnal ott termek, és leülve az ágya szélére, magamhoz ölelem. Elõször megdermed, de aztán, amikor megérzi az illatom, már fúrja magát az ölelésembe. Kezeivel lassan elengedi saját magát, és belém kapaszkodik, miközben én lágyan a fejét, és a hátát simogatom, csitító szavakat suttogva füleibe. Reszket, halálra van rémülve, és fogalmam sincs, mi baja lehet.

- Semmi baj, itt vagyok – suttogom halkan. – Csak rosszat álmodtál, nyugodj meg. Semmi baj, Emori, semmi baj.

- Én… én… õ… itt volt… és… és… bántan akart… és… senki sem… segített… - nyögi ki akadozva.

- Csak egy rossz álom volt, Emori, nem a valóság. Senki sem járt itt, ne félj! Itt biztonságban vagy, a gonosz emberek nem tudnak ide bejönni – lágyan ringatni kezdem, miközben folyamatosan suttogok neki, és simogatom.

Annyira meg van riadva szegény, hogy nem tudom, hogy fogom megnyugtatni. Aztán lassan, nagyon lassan kezd megnyugodni, és a lélegzése, vad szívverése is csillapodni kezd. Könnyeit letörlöm fehér arcáról, majd elengedem, és felállok. De utánam kap, belekapaszkodik a kezembe. Hátrafordulok.

- Maradj itt… kérlek… - néz rám esengve. – Csak… ma éjszaka… könyörgöm…

- Rendben – bólintok, és visszaülök mellé.

Õ elfekszik az ágyban, de azért tisztes távolságba húzódik tõlem. Azt hiszem, túlságosan fél egyedül maradni, és inkább engem választ, mint a rémálmait. Nem néz felém, bár felém van fordulva, viszont a takarót egészen az orráig húzza. Nem tudom mitõl fél jobban, tõlem, vagy a rémálomtól, amely megijesztette.

Elkerekednek a szemei, miközben tétován harapdálni kezdi ajkait. Mint aki fél. Talán nem hiszi el, hogy valóban nem dobjuk ki.

- Én? – kérdi félve, halkan, tétován.

- Igen, te – mosolygok rá.

- Én... maradhatok? – süti le a szemeit, mire mindketten elmosolyodunk. - Köszönöm... köszönöm szépen – hajol meg mélyen. - Nem fogok gondot okozni.

Tomita felnevet, majd az ajtóhoz lép. Azt hiszem õ is tudja, itt az ideje távozni.

- Érezzétek otthon magatokat! – mosolyodik el. - Ha bármi probléma lenne, tudjátok, hol találtok - mondja, azzal ki megy.

- Melyik szobát szeretnéd? – kérdem Emoritól.

Megütközve néz rám, mintha nem is neki szóltam volna. Aztán halkan válaszol, de amit mond, azzal nem vagyok megelégedve.

- Nekem... a kanapé is... – kezd bele félénken.

- Szobát kérdeztem – szakítom félbe mosolyogva. - Nos?

- A... a kisebbet... – válaszol szemlesütve. A válaszát is alig hallom, olyan halk.

- Egyforma nagyok – válaszolom.

- Akkor... – bizonytalanul rám néz - akkor azt, amelyik neked nem kell.

Felemelem, majd felé nyújtom a kezem. Összeszorítja a szemét, mint aki ütésre vár. De csak megsimogatom a buksiját, ahogy elmegyek mellette. Nem kell tõlem félnie, nem bántom, bár úgy tûnik, õ ezt még nem tudja.

- Lemegyek, veszek valamit vacsorára – szólalok meg. - Elleszel egyedül?

Felém fordulva süti le a szemét. Érzem a félelemét, halálra van rémülve attól, hogy egyedül hagyom egy idegen helyen.

- Bezárod az ajtót? – kérdi halkan.

- Minek? – nézek rá értetlenül.

- Félek – vallja be. Egész testében reszket.

- Nincs mitõl félned – lépek hozzá, arcomon lágy mosollyal. Olyan kis aranyos, félénk jószág. - Itt már biztonságban vagy.

- Kérlek! – nyel egyet, látom, ez fontos neki.

Pár pillanatig az arcát fürkészem, majd végül sóhajtok. Ha neki így jobb, akkor rendben van.

- Rendben – mondom, majd az ajtóhoz lépek. - Sietek vissza – ígérem, majd bezárom magam utána z ajtót.

Pontosan tudom, mit hol találok, így nem kell keresgélnem. Elõször is az egyik ruhaboltba megyek ahol alsóruhát, nadrágokat, pólókat, meg mindenfélét veszek Emorinak. Még pizsamát, fürdõköpenyt is kap, meg egy puha, zöld törülközõt. Ha jól láttam, csak az az egy szál ruhája van, amiben velem utazott. Nem akarom, hogy ne tudjon válogatni. Csinos, hozzá illõ darabokat találok, és nem is drágák. Itt minden olcsó, mert nem mindenkinek van túl sok pénze. Azután a cipõboltban veszek neki néhány pár cipõt, szandált, meg egy papucsot, amiben otthon járkálhat. Végül a hentesnél vásárolok egy kis húst, a zöldségesnél gyümölcsöket, zöldséget, sõt, a halasnál egy kis halat is. Emori egy félvér sellõ, õ nem eszik húst, csak tengeri herkentyûket, meg zöldségeket. Végül még egy kis kagylót, rákot is belepasszírozok a keretbe. Tudjon mibõl válogatni.

Sokan ismernek, mindenki megkérdezi hogy vagyok, merre jártam, mit csináltam mostanában. Mikor tudomást szereznek Emoriról megkérnek, minél elõbb vigyem el õt is látogatóba. Ez nem tudom, hogy fog menni, de megígérem, mindent megteszek az ügy érdekében. Végül a cuccokkal felpakolva térek vissza a lakásba.

Mikor beérek Emori a kanapén üldögél, de azonnal felpattan, amint meglát a csomagokkal, és néhányat el is vesz tõlem.

- Köszönöm! – mondom. – Azokat vidd a konyhába, kérlek! – bólint, és már siet is. – És van pár dolog neked is, Emori. Gyere!

A ruháit lerakom a kanapéra, majd a többi cuccot gyorsan elpakolom. Õ azonban nem mozdul, csak mikor ismét szólok neki. Nem mer a csomagokhoz érni, csak mikor kibontom.

- Ezek a tieid. Ha nem tetszenek, holnap visszavisszük és veszünk másikakat – mondom. – Tudod, nem akarom, hogy az legyen az egyetlen ruhád, amiben most vagy – mutatok a ruhájára. – Most már mindened van. Vacsorára vettem neked halat, rákot, kagylót, meg zöldséget, gyümölcsöt. Tudom, hogy ti szirének nem esztek húst, így gondoltam…

De mielõtt befejezhetném, a nyakamba ugorva ölel meg. Érzem, hogy sír, a vállait rázza a zokogás. Nem tudom, mi van vele, de átölelem, és megsimogatom a hátát. Azt hiszem, most önmagát is megdöbbenti, hogy a nyakamba ugorva ölel, de nem érdekel. Próbálom megnyugtatni, hogy semmi baj. Talán megijedt, vagy nem is tudom. De nem szeretem, ha valaki sír, fõleg, ha egy ilyen gyönyörû teremtés az. Végül nagy nehezen hagyja abba a sírást, és néz fel rám. Szemei könnyesek, ajkai még remegnek, és mikor észreveszi, hogy a karjaimban van, azonnal szabadulni akar. Elengedem, õ meg olyan gyorsan sprintel a kanapé mögé, hogy csak nézek. Arca sápadt, szerintem most már fél.

- Én… sajnálom… - motyogja halkan. – Nem akartam… Emori rossz… nagyon rossz…

- Dehogy vagy rossz – rázom a fejem. – Semmi baj, nyugodj meg, rendben? Megértem, hogy félsz, hiszen biztosan sok rossz dolog ért már életedben. De most már minden rendben, itt senki sem fog téged bántani.

- Kö… köszönöm a ruhákat, de… de én… nem fogadhatom el õket – rázza a fejét. – Nem szabad. Nem tudom õket kifizetni.

- Ezek ajándékok, Emori – lépek hozzá közelebb és megsimogatom a fejét. Megremeg. – Semmivel sem tartozol értük, érted?

Bizonytalanul bólint, majd megjegyzi, hogy még sosem törõdött vele senki ennyit, és tetszenek neki a ruhák. Nem tudok mit tenni, magamhoz húzom, és megölelem. Õ eleinte erõsen tiltakozik, de végül a fejét a vállamba fúrja, és hagyja, hogy megsimogassam a hátát, a buksiját, és úgy érzem, lassan kezd megnyugodni. Nem tudom, mit mûvelhettek vele, de nem fogom hagyni, hogy ez így folytatódjon. El fogom érni, hogy bízzon bennem. Segíteni szeretnék neki. Olyan kedves, ártatlan, gyönyörû, gyengéd lény. Borzalom, ahogy bántak vele eddig, de már jó helyen van. Most már én vigyázok rá, és boldoggá fogom tenni.

- Gyere - lépek a nappaliba -, adok valami ruhát amiben alhatsz.

Bizonytalanul, halkan indul el utánam. Nagyon fél, mintha attól tartana, ha zajt csap, megverem. Pedig sosem bántanék nálam gyengébbet. Undorító dolog. A hálóba megyünk, ahol a szekrényben való keresgélés után a kezébe nyomok egy fekete pólót és egy khaki színû pizsamanadrágot. Ezek jók lesznek neki ma éjszakára. Holnap hajnalban meg úgyis elhúzzuk a csíkot. Meghajol, én meg kivonulok, hogy átöltözhessen.

- Magadra hagylak, öltözz fel! - nézek vissza az ajtóból, majd becsukom.

A nappaliba megyek és leülök a kanapéra, és várok. Pár perccel késõbb már kinn is van, kezében ott szorítja a köntöst. Olyan, mint egy elveszett kiscica.

- Én... - hangja halk, egyik lábáról tétován a másikra áll.

Halvány mosollyal lépek oda hozzá, elvéve tõle a köntöst.

- Gyere! - teszem a vállára a kezem, de õ hátrálni kezd. Ezek szerint fél, ha hozzáérnek. Talán azt hiszi, az érintés verést jelent. - Megmutatom hol alhatsz.

Bevezetem a másik szobába, majd jóéjt kívánva magára hagyom. Becsukom az ajtót, és a nappaliba lépek. Még nem vagyok álmos, így sokáig tévézek, habár semmi jó nincs a tévében. Közben felhívom egy ismerõsömet Tokióban. Õ sem éppen emberi lény, és amikor meghallja, hogy mi történt, és hogy visszamegyek Tokióba, ad egy címet, ahol találhatunk lakást. Megkönnyebbülök, mert ismerem a környéket. Pont olyanok laknak arrafelé, mint és és Emori, így nem fogunk feltûnést kelteni.

~*~

Reggel korán kelek. Olyan korán, hogy épphogy pirkad. Nyújtózom egyet, majd felülök a kanapén, ahol az éjszakát töltöttem. Igen, úgy tûnik, mégis aludhattam valamicskét. A tévében a kora reggeli hírek mennek. Kinyomom, nem érdekel, hogy éppen hol milyen háború pusztít és az emberek hogy gyilkolják egymást halomra. Az emberi lények olyan ostobák. A konyhába megyek és sütök palacsintát, aztán amikor kész vagyok, bemegyek a hálóba. Emori még alszik, így én az ablakhoz megyek és kinézek. Kevesen járnak az utcán, csak a helyi vegyesbolt tulajdonosát, meg a tejesembert látom, valamint egy újságkihordó fiút. Hallom, hogy Emori megmozdul, majd a hangját is meghallom.

- Én... nem aludtam! - mondja kétségbeesve.

- Nincs sok idõnk - fordulok felé. - Elmegyünk innen Emori.

- De... hova? - kérdi megrökönyödve. - És én miért?

- Nem maradhatsz itt tovább - felelem egyszerûen, majd homlokráncolva hozzáteszem az úticélunkat is. - Tokióba megyünk.

- Ne! - nyögi rémülten. - Csak Tokióba ne...

- Nem kell félned, az emberek nem fognak látni téged - mondom. - Tokióban rengeteg hozzánk hasonló lény él, fel sem fogsz nekik tûnni - nyugtatom meg. - Reggeli az asztalon, öltözz, és reggelizzünk. Ha szerencsénk van, még elkapjuk a kora reggeli vonatot.

Látom, hogy a szemei kerekre nyílnak, és már kérdezne, de leintem. Most erre nincs idõ. Összekapok pár ruhát, majd bevonulok fürdeni, amíg õ felöltözik. Gyorsan kész vagyok, és mire végzek, Emori már a nappaliban ül az asztalnál. A hálóba nézve látom, hogy az ágyat is megvetette, és a nappaliból is elcuccolta a plédemet. Úgy tûnik, segíteni akart, és ezért kap is tõlem egy mosolyt jutalomként.
Gyorsan megreggelizünk, aztán összeszedem a cuccaimat és a nappali asztalára teszek egy köteg zöldhasút. A havi lakbér. Aztán a mobilomat is melléteszem. Nem kell, hogy hívjanak, és úgysem venném fel. Emori csak néz, és látom, még mindig fél, részben tõlem, részben azért, mert Tokióba megyünk. Azt hiszem, nem kellett volna magam elszólni, de úgyis megtudta volna. Még elmosogatok, elpakolok, hogy semmit se hagyjak koszosan.

- Menjünk! - mondom. - És ne félj, vigyázok rád, ígérem.

Aprót bólint, bizonytalanul, és elindul mögöttem. Ennyire félne?

~*~

A vasútállomásra érve még nem sokan vannak. Igazából, csak mi ketten, meg egy öregasszony az unokájával. Jól megbámulnak minket, de nem szólnak semmit. Emori a hátam mögé húzódik, mintha ezzel láthatatlan lenne. Nem ismerem ezeket az embereket, biztosan nem a városból valók. Habár, a vonat csak itt áll meg, és a környéken csak tanyák vannak. Talán az egyik tanyáról származnak. Két jegyet veszek Tokióig, és megtudom, hogy legalább három óra, míg odaérünk. Emorin látom, hogy álmos, és megnyugtatom, a vonaton alhat, ha akar.

- Se... semmi szükség rá, én... nem vagyok álmos - rázza a fejét.

- Figyelj! Én nem foglak bántani, sem megverni, sem kidobni az ablakon, világos? - mosolygok rá halványan. - Mondtam már, nem vagyok olyan, mint a többiek. De megértem, ha nem bízol bennem. Nem sok jóban lehetett eddig részed, igaz?

Nem válaszol. A vonat hamarosan befut, mi meg felszállunk. Találunk egy üres fülkét, ahová behúzódunk, de Emori megvárja, míg felrakom a cuccomat és leülök. Csak azután ül le velem szemben. Nem szólok semmit, és amikor elindul a vonat, inkább a tájat nézem. Láthatóan halálra van rémülve tõle, ha ránézek, vagy megérintem, vagy akárcsak a közelében vagyok. Tapintani tudnám a félelmét, ha szilárd lenne.
Amikor fél óráva késõbb odanézek, már alszik. Leveszem a kabátom és ráterítem, hiszen még nincs túl meleg, és megfázna nekem. Elmosolyodom. Olyan aranyos így, gyönyörû, bájos és nem tudom megérteni, hogy van szíve bárkinek is bántani õt. Vajon hol lehetnek a szülei? Még fiatal, az illata alapján fiatalabb nálam, jóval fiatalabb. És õ sem fog öregedni, sokáig fog élni, ha ugyan meg nem ölik. Sok ember szereti a szirénhúst, hiszen egzotikus csemege, de a démonok sosem bántanák. Jó helyre viszem, és talán találunk neki társakat is.

A vonat három órával késõbb fut be Tokióba. Gyengéden megrázogatom Emori vállát, mire akkorát ugrik, hogy én is megijedek.

- Nem aludtam! - néz rám majdnem sírva. - Tényleg nem!

- Dehogynem - nevetek rá halkan. - Olyan voltál, mint egy kiscica. Még horkoltál is. Na, gyere, megérkeztünk.

Csak óvatosan, halkan jön utánam. Sokan szállnak le, és Emorit láthatóan megrémiszti a tömeg. Megragadom a kezét, és akármennyire is ellenkezik, remeg, nem engedem el. Aztán szerintem õ is rájön, hogy csak jót akarok, hiszen ha elengedném, akkor a tömeg elsodorná. Így hozzám tapad, szabad kezével a hátizsákomba kapaszkodik és ahogy ránézek látom, hogy az arca falfehér. Halálra van rémülve.
Hála égnek hamar sikerül elhagynunk az állomást, és tíz perccel késõbb már a szabad levegõn sétálunk. Tájékozódom, és meg is találom a megfelelõ buszt, ami a Démon Negyedbe visz minket. Csak mi hívjuk így, a hivatalos neve a Shibuya Negyed Titkos Része, hiszen egy elzárt világ, és halandók csak nagyon ritkán tévednek oda. Emori egész úton úgy lapul hozzám, mintha a részem lenne, és félelemtõl tágra nyílt szemmel bámulja az embereket.

- Ne félj, ha beléd kötnének, majd elbánok velük - mondom bíztatóan, de láthatóan ez sem nyugtatja meg. - Ahová megyünk, nem lesznek emberek.

- Akkor... mik? - teszi fel a kérdést.

- Démonok, lidércek, szellemek, tündérek - válaszolom. - Mindenféle misztikus lény, már ahogy az emberek minket neveznek.

- Te... te sem vagy... ember? - láthatóan most már nem tud engem hová tenni.

- Azt hittem, érzed - mondom, miközben megérkezünk és leszállunk a buszról, pont jó helyen, néhány méternyire a bejárattól. - De mivel te csak félvér vagy, talán a szaglásod nem olyan kifinomult. Feketepárduc démon vagyok - adok magyarázatot. - Ezért éreztem meg az illatodon, hogy nem vagy egészen ember.

- És... most... meg fogsz enni? - a hangja remeg.

- Nem. Mi démonok tiszteljük az életet, és nem ölünk vizilényeket, kivéve persze a halakat és rákokat. De azokat is csak élelem gyanánt. Mi nem vagyunk olyanok, mint az emberek - fogom két kezembe az arcát. - Itt biztonságban leszel, amíg nem hagyod el a negyedet. Gyere, van egy barátom, aki vár minket és szerzett nekünk lakást is.

- Ó is... - kezdi, és bólintok.

- Õ egy tigris, a neve Tomita - válaszolom. - Ne félj, nem fog harapni.

Bólint, de tudom, hogy nagyon fél. Most, hogy megtudta, hogy démon vagyok, szerintem még inkább nem bízik bennem, mint eddig. Belépünk a negyedbe, és Emori ide-oda forgatja a fejét. Van is miért, mert a Démoni Negyed minden, csak nem hétköznapi. Mindenhol érezni a mágia vibrálását, tele van színekkel, élettel. Az égen néhány tündér és szellem repked pár démon társaságában. Aztán hangos pukkanások hallatszanak. Rókakölyök játszadoznak egymással. Sokan odaintenek nekem, köszönnek, érdeklõdnek ki ez a szépség, aki mellettem lépked. Emori hozzám lapul, és a többiek békén hagyják. Itt senki sem bánt senkit, hiszen ez egy békés kis közösség. Még az amúgy ellenséges, vagy vad démonok sem bántják egymást, hiszen egymásra vagyunk utalva. Ez a hely el van rejtve a halandók elõl, így õk nem is tudnak belépni ide. Tiszta Harry Potter, ezt egyszer Tomita jegyezte meg vigyorogva. Emori ide-oda kapkodja a fejét, és mintha már bátrabban jönne mellettem. Úgy tûnik, a sok érdekes látnivaló - mert van ám mit látni - a félelmet agya hátsó részébe számûzte.
Végül jó fél órás gyaloglás után elérünk egy házhoz, amely elõtt sárga-fekete csíkos hajú férfi áll.

- Ren! - köszönt vidáman, majd megölel. - Hát visszajöttél? Hogy vagy?

- Remekül - bólintok. - Tomita, õ itt Emori. Emori, õ Tomita, a barátom.

- Örvendek! - hajol meg Tomita. - Tényleg gyönyörû kicsi szirén vagy, ahogy Ren mondta. Üdv a Démoni Negyedben, érezd magad otthon!

- Kö... köszönöm... - Emori hangja nem több suttogásnál, de Tomita nem csinál belõle ügyet.

Felvezet minket, miközben mindenrõl beszámol, ami eddig történt, és engem is kérdezget, hol, merre jártam az elmúlt öt évben. Hát igen, öt éve nem jártam itt, hiszen nem jó dolog mindig egy helyen lenni. Emori mögöttünk jön, félve, de azért látom én, hogy kíváncsi. Hirtelen az egyik ajtó mögül zöld füst kavarog elõ.

- Vén banya - jegyzi meg Tomita, mire Emori érdeklõdve néz rá. - Tényleg az. A harmadik szomszédotok egy boszorkány. De semmi vész, Ai nem csinál balhét, csak bájitalt - vigyorog. - Na, itt is vagyunk.

Kinyitja az ajtót, mi meg belépünk a lakásba. Kiderül, hogy két szobás, háló és nappali, van egy konyha, fürdõ, és egy erkély is tartozik hozzá. Bútorozott, tehát minden megvan, ami kell. Elégedetten járom körbe, Emori követ, mintha az árnyékom lenne. Nekem nagyon tetszik, de érdekel Emori véleménye is, hiszen, ha neki nem jó, nem maradunk.

- Nos? - kérdem Emorira nézve, miután végigjártuk a lakást. - Neked hogy tetszik? Maradjunk?

- Nekem... nekem dolgom van - hadarja gyorsan, majd el is fut.

Nem értem, mi van vele, de aztán eszembe jut, hogy Yoshida-san meg akarta ütni, és még kiabált is vele. Ha kezet mer emelni Emorira, addig élt, mert átharapom a torkát. Nem veszek ki semmit, inkább úgy döntök, holnap elhagyom a várost, de Emorival együtt. Még fenyegetõen ránézek Yoshida-sanra, mikor elhaladok a pult mellett, õ pedig rám sem mer nézni. Félsz tõlem, ember? Félj csak, mert lehet, hogy éjjel meglátogatlak és reggel már nem kelsz fel.

Egész nap a környéken kóborolok, benézek egy ruhaboltba, veszek pár pólót, és egy nadrágot, meg utána elnézek egy étkezdébe és megebédelek. A napom unalmasan telik, egyre Emori jár a fejemben. Hallom, hogy beszélnek róla, hogy egy szutykos kis ribanc, bárkivel összefekszik, és hagyja hogy megbasszák. Én nem hiszem el a mendemondákat. Ahhoz túlságosan is riadtnak és ártalmatlannak látszik, hogy bárkivel is kikezdjen. Ismerem az ilyen undorító pletykákat, így oda sem figyelek. Azzal tisztában vagyok, hogy nem lehet teljesen ember, mert éreztem rajta a tenger illatát. Jellegzetes, édeskés illatot is éreztem, amely a sellõk és szirének sajátja. Talán egy félsellõ, vagy ilyesmi. Végül úgy döntök, a parkba megyek. Délután lévén is vannak olyan helyek, ahol kevesen járnak.

~*~

A park gyönyörû, ezernyi virág, fa, állat lakik itt, én pedig élvezem a természetet. Talán itt kéne élnem a parkban, vagy valami vad helyen, ahol nincsenek emberek, ahol nem kell dolgoznom azért, hogy élhessek, ehessek, ruházkodhassak. Hirtelen sírás hangja üti meg a fülemet. Valaki sír, és az az illat... Kétségtelen, ez Emori. Ahogy odaérek, valóban õt látom meg egy fa alatt ücsörögni. Felemeli a fejét, én pedig verés nyomait látom rajta. Arca kék-zöld, bennem pedig fellángol a harag. Hogy emelhetett kezet rá az a mocsok?!

- Mi történt? - kérdem, és leguggolok elé. Nem válaszol, de nem is várok választ. Biztosan fél tõlem szegény. - Ki tette ezt? - kérdem homlokráncolva, bár sejtem a választ.

- Yoshida-san... - válaszolja lesütött szemekkel.

Nem válaszolok, nem mondok semmit, csak a homlokomat ráncolva guggolok elõtte. Nem jó ez így. Ez a gyerek fél, retteg, valószínûleg azt hiszi, én is bántani fogom. Ahogy elnézem, nem sok jóban lehetett eddig része. Végül rám emeli a szemeit. Könnyesek, arca maszatos és azok a sebek... A teste is tele lehet velük. Szája remeg, egész testében reszket. Nem hagyhatom magára. Vigyáznom kell rá, meg kell védenem, meg kell tanítanom rá, hogy maradhat életben. Végül felállok és mintha megkönnyebbülne. Nem, nem maradsz egyedül, én nem hagylak itt.

- Állj fel, és gyere! - mondom, mire riadtan pillant rám. - Gyere, ne félj! Nem foglak bántani. Én nem vagyok olyan, mint azok ott. Gyere, Emori! - a hangom lágy, és látom, ahogy feláll, de fájdalmai lehetnek.

Majdnem összeesik, mire elkapom és ölbe veszem. Arca rémült, nagyon fél, én azonban biztonságosan tartom. Tudok egy olyan utat innen kifelé a lakásomig, ahol senki sem láthat meg minket. Van egy olyan érzésem, az itteniek nem vennék jó néven, ha segítenék ennek a fiúnak. Bíztatóan rámosolygok, de halálra van rémülve. Biztosra veszem, azt hiszi, ha hazaviszem, agyon fogom verni, vagy minimum megerõszakolom. Átvágunk egy néptelen fasoron, és hamarosan már a lakásomnál állunk. Hála égnek, a házinéni nincs itthon, mert nem szeretnék semmi feltûnést. Emori meg sem mer mukkanni, annyira fél, amikor kinyitom a lakásom ajtaját, és belépek vele.
Nem egy nagy lakás, két szoba, egy konyha, egy fürdõ, semmi egyéb. Beviszem a fürdõbe, és leültetem a szennyestartóra, majd megnyitom a vizet és elkezdem megtölteni a kádat. Még habfürdõt is teszek bele. Amikor kész van a jó meleg fürdõ, Emori felé fordulok.

- Fürödj meg, addig készítek neked egy kis harapnivalót. Jobb, ha itt töltöd az éjszakát, hacsak nem akarod kitenni magad annak, hogy hazafelé megvernek - mondom halkan. - Használhatod a zöld törülközõt és a köntösömet, ha akarod. Majd kerítek neked valami hálóruhát.

Már indulok kifelé, amikor megmozdul, és megszólal. De olyan halk a hangja, mintha engedély nélkül nem merne megszólalni és már azért is elnézést kér, amiért egyáltalán megmukkant.

- De... miért... - suttogja, majd amikor ránézek, lehajtja a fejét. - Bo... bocsánat... én csak...

- Mert nem szeretem, ha valaki egy nála gyengébb személyt bántalmaz - mondom egyszerûen. - Az emberek többsége aljas és ocsmány, ezért is utálom õket. De te nem vagy teljesen ember, igaz? - kérdem, mire elsápad. - Érzem azt az édeskés illatot. Sellõ vagy, vagy szirén?

- Én... az anyukám... szirén volt... - úgy préseli ki magából a szavakat, mintha félne, a szavai megölik. Könnyes szemekkel néz rám. - Torzszülött vagyok... igaz? - kérdi suttogva. - Ezért gyûlölnek, mert én...

- Dehogy vagy az - lépek elé és letérdelve megérintem az arcát. Megremeg az érintésemtõl. - Ne gondolj ilyesmiket, Emori. Attól, hogy félig nem vagy ember, még ugyanolyan lény vagy, mint bárki más. Ne hagyd, hogy az emberek ítélete megijesszen. Én vigyázni fogok rád, ne félj!Mellettem biztonságban leszel, rendben?

Nem válaszol, nem is bólint, de nem várhatok tovább. Elengedem, és szinte hallom, ahogy a mázsás kövek legördülnek apró kis szívérõl. Kimegyek, és hallom, hogy elkezd vetkõzni. A konyhába megyek, és látom, hogy van rizs, zöldség, tojás és hús. Azt tudom, hogy a szirének nem esznek húst, így zöldséges rizst készítek neki, én meg magamnak megsütöm a húst és ráütöm a tojást. Nem tart sokáig, de mire bemegyek a nappaliba, Emori már ott áll az ajtóban, láthatóan nem tudva, szabad-e neki bejönnie. A köntösöm van rajta, ami túl nagy rá, úgy áll rajta, hogy még egyszer simán beleférne. Csinos arca van a sebei ellenére is. El kell õt vinnem innen. Még holnap, mielõtt valaki rájön, hogy itt van. Félve néz rám, arca kipirul, ahogy ránézek, és intek neki, jöjjön be. Bátortalan, apró léptekkel közeledik az asztalhoz, és csak akkor ül le, amikor én már helyet foglalok. De ezt is úgy teszi, mintha ezzel halálos bûnt követne el. Eléteszem a zöldséges rizst.

- Tudom, hogy a te fajtád nem eszik húst - mondom. - De sajnos csak ez volt itthon. Egyél, olyan vagy, mint a hét szûk esztendõ.

- Köszönöm! - hajol meg, hangja nem több suttogásnál. - De... nem értem... miért... miért teszi ezt...

- Elõször is, nyugodtan tegezz - mondom. - Másodszor, mondtam már. Utálom, ha valaki nála gyengébbeket bánt. Harmadszor, hallottam a rólad szóló pletykákat - látom, hogy az arca falfehér -, de másokkal ellentétben, én nem hiszem el õket. Sosem hiszek el addig semmit, amíg én magam meg nem gyõzõdöm róla. Te pedig nem tûnsz rossz fiúnak, így nem ítéllek el addig, amíg esetleg nem bizonyosodom meg az ellenkezõjérõl. Nem szoktam alaptalanul vádaskodni.

Aprót bólint, és nem tudom, a szavaim meggyõzték-e. Ki tudja, mennyit kellett szenvednie, és most már biztosan magammal viszem. Remélem, õ is szeretne velem jönni valami más helyre, például Tokióba, ahol sokkal több ember van ugyan, de jobban el is tudnánk tûnni.