Majd… Legnagyobb döbbenetemre taxit is hív.

Azt mondhatta neki, vigyen be hozzá? Vagy rá fog bízni a sofõrre, az orvosra, és azokra a gyámügyesekre, akik megint megpróbálnak bezárni valami intézménybe??? Mert… Akkor inkább eltûnök, és élek fájós lábbal tovább…

Kíváncsian, menekülésre készen fürkészem addig, amíg hozzám intézett szavaival nem nyugtat meg kicsit:

- Figyelj Sono! Amíg meg nem gyógyulsz itt maradhatsz nálam... - arra, hogy így dönt, miután megloptam nem számítottam, döbbenten, és boldogan figyelek rá továbbra is - DE! Nekem este randim van két bombasztikus bigével, örülnék neki, ha addig nem okoznál magadban több kárt! Most pedig elmegyünk a rendelõbe a dokihoz. Segítek járni, gyere! - áll elém, és nyújtja felém kezét.

Csak azért nem fogadom el segítségét, fogom meg, mert most, hogy ültem, és lábam nem lüktetett olyan erõsen, arra a területére is vetettem beszélése közben egy pillantást, amire eddig, amíg háttal állt nekem, nem tudtam.

És… Hát… Ohh anyám…

Teljesen lesokkolt méretével…

Egy lónak nem láttam eddig, hogy ilyen hatalmas, és vastag farka lenne, pedig aztán nem pár éve élek…

- Öhm... engem nem zavar, de nem kellene esetleg felöltöznöd elõtte? - kérdezem meg tétován. Ahogy figyeltem, szeret meztelenkedni.

Ezzel nem is lenne baj, én meg szívesen csüngök idomain, és hatalmas nyalókáján is tekintetemmel. Viszont… Nem tudom, hogy díjaznák egy kórházban, ha Ádámkosztümben jelenne meg.

Rutinosan, gyorsan öltözik, bár közben azért hála annak, hogy rosszul fogalmazok, elég figyelmeztetõen kérdez rá arra, olyan vagyok-e.

- Mert én akkor hozzád nem nyúlok! - teszi hozzá.

Gondolkozok egy darabig azon, mit is jelent az olyan, viszont amikor leesik, egybõl lehajtott fejjel nyugtatom meg arról, hogy nem.

Szeretem a férfiakat, de csak nézni. Soha nem fogom elfelejteni azt a sok szörnyûséget, amit fogva tartóim mûveltek velem a szökésemig, minden egyes nap.

Brr… Nem akarok még egyszer átélni semmi olyasmit…

Furcsa, és új, hogy Koku-chan tényleg nem hagy magamra, segít lejutnom a taxihoz.

Kifejezetten jól esik támogatása, nélküle nem is tudnék rendesen járni, ahogy a kórházban gurulni sem.

Azt sajnálom egyedül, a doktorhoz nem kísér be.

Jól esett volna testébe kapaszkodni, érezni bódító, férfias illatát addig is, amíg vizsgálták, röntgenezték, és gipszbe tették sérült lábam, boldog vagyok, és megkönnyebbült, amikor kitolnak hozzá, és újra vele lehetek.

A kórház nyomasztó épületét is hamar elhagyhatjuk, elindulhatunk hozzá, miután a kezünkbe nyomnak egy pár mankót.

***

Amint visszaérünk házába egy takaros, hozzám képest igencsak nagy szobába támogat, megilletõdve nézek körbe.

A falak fehérek, néhány bekeretezett kép díszíti õket, az ablak hatalmas, a kilátás szép, minden tiszta, még friss ágynemûhuzatot is kapok.

Olyat, aminek az illata megegyezik Koku-chan ruháinak az illatával.

Ha nem lennék annyira éhes, mint amennyire már megint vagyok, elnyújtóznék rajta, és hemperegnék kicsit benne, ahogy a szekrények, bútorok is áttanulmányoznám, nem felkapva a mankóim mennék le Koku-san után, hogy az asztalhoz ülve faggassam ki arról, megint olyan finom bentot készít-e.

- Egek, te mennyit bírsz enni? – kérdez vissza, viszont szerencsére most se dühös, mosolyogva vesz elõ több hozzávalót.

- Nagyon régóta nem ettem ilyen finomat. – nem merek ránézni, inkább az asztallapot bámulom bravúros fõzése helyett.

Olyan jó ember… Ha ezt tudtam volna már az elején, akkor nem okozok neki gondot azzal, hogy betörök hozzá, és meglopom.

Arra ocsúdok fel gondolataimból, hogy orron pöccintve kérdezi meg, mire várok még, majd jelenti ki, mielõtt válaszolhatnék kérdésére, hogy egyek.

Meglepetten nézek az elõttem fekvõ tányérra, amin finom étel illatozik. Mikor készült el vele, és rakta ide??? Egyáltalán nem vettem észre…

Lopva figyelem ahogy eszik, amíg elég bátorságot nem gyûjtök, és neki merek állni én is az elém tett ízes falatoknak.

Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ételadóim megengedik, egy asztalnál egyek velük.

Ahhoz meg még annyira se, hogy az a valaki, aki megengedi annyira tetszik nekem, mint amennyire Koku-chan tetszik.

- Még soha nem találkoztam igazi tûzidomárral. – szólalok is meg, miközben tovább figyelem, magamban pedig ujjongok azért, hogy sikerült értelmes beszélgetésindító mondatot közölnöm vele. Elsõre nem is rossz.

- Még soha nem találkoztam egy félig láthatatlan tolvajjal. – lohassza le lelkesedésem nevetésével, a szavaitól rám törõ lelkiismeret furdalástól megint elpirulok.

- Egyébként, igen tûzidomár vagyok a javából, ha jobban leszel, mutathatok egy-két trükköt. Van egy pár a tarsolyomban. - jujj… Az nagyon jó lenne…

Bár… Csak abban az esetben, ha nem rajtam mutatná azokat a trükköket…

- Ez azt jelenti, hogy nem haragszol rám? – kérdezem óvatosan.

- Fátylat rá, elvégre csak egy kis ételt szerettél volna. De legközelebb kérj ha éhes vagy. - nem haragszik, és akkor ezek szerint a trükkök tényleg nekem mutatná, és nem rajtam.

Ennek annyira örülök, mint a legelsõ kifestõmnek, amit még anyáéktól kaptam…

Mosolyogva biccentek neki, és jelentem ki, hogy úgy lesz, mielõtt hozzá hasonlóan én is csöndesen folytatnám tovább a vacsorát.

Amikor minden ételt elpusztítunk, és õ elmegy készülõdni a randijára, összepakolom, elmosogatom edényeink, hogy valamit tegyek is azért, mert enged itt laknom, mielõtt visszaindulnék az felé a szoba felé, amit kiutalt nekem.

Majdnem összeütközök vele, viszont… Vagyok annyira magamnál, hogy amikor hátrébb lép, éhes tekintettel nézem végig újra, és égessem bele elmémbe minden egyes izmát, hatalmas büszkeségét, amíg el nem vonul ruháért. 

Annyira kívánatos…

Most, hogy láttam újra így, határtalan boldogsággal bicegek be szobámba, bújok a Koku-chan illatú takaró alá. Úgy érzem, jobban fogom élvezni az ittlétet, mint ahogy azt valaha is elképzeltem.

Legalábbis akkor, ha nem fog mindig villámlani, borúsan nézek az égre. Az esõt szeretem, de a villámok egyenesen gyûlölöm.

- Sono, nekem most el kell mennem. Találkám van négy bombasztikus lábikóval és a köztük lévõ khmm… szerintem érted a lényeget. – kacsint felém.

Tisztában vagyok azzal mit szeretne, mégis… Még így is, hogy itt van a közelemben, félek, szeretném magam mellé hívni, átölelni.

- Koku-chan… Idejönnél egy kicsit? - nyüszögök neki halkan, szerencsére hallja hangom, mellém ülve várja, folytassam.

- Nem maradnál amíg elalszom? - csak addig… Olyan jó lenne… - Tudod én félek egyedül a viharban… - eddig bírom, egy hangosabb dörgés arra késztet, megöleljem.

- Végül is… - sóhajtja - van még egy kis idõm. - megnyugodva szusszanok egyet én is, figyelem, ahogy elhelyezkedik mellettem, ölelem a mostaninál is szorosabban testemhez, amíg õ tincseimen simít végig, és egy érdekes mesébe kezd.

A villámlást is halkabbnak hallom hangja mellett, lassan el is bóbiskolok, belealszom történetébe.

***

Nem tudom mennyi idõt töltöttem alvással, viszont felébredve döbbenten tapasztalom, hogy Koku-chan még mindig itt fekszik mellettem, õ is mélyen alszik.

Pedig… Már jócskán besötétedett, biztos várhatják a lányok. Vagyis… Az is lehet, már nem.

- Koku-chan! Ébredj! Koku-chan! - rázom meg finoman karját, hajolok felé. - Ne felejtsd el a randid!!! - ha most miattam lekéste…

Arrébb mozdul, úgyhogy azt hiszem, sikerül mûveletem, amíg kezei hajamba nem túrnak, hogy közelebb rántva magához az ajkaimra lehelhessen egy forró, lágy csókot.

Amikor kinyitja szemeit, hasonlóképpen megütközve bámulhatjuk egymást, mielõtt elkezdene valamit habogni, és lemászna az ágyról.

- Mond, hogy csak álmodtam! Ne, inkább ne mondj semmit. - rohan is ki, egyedül hagyva zaklatott gondolataimmal, még mindig kábultan érintem meg ajkaim.

Õ… Most az elõbb ugyanazt tette velem, mint fogva tartóim…

És…

Közben mégse…

Attól, amit azok a szemetek csináltak, sose éreztem még, hogy ennyire gyors ütemben is tudna verni a szívem, ahogy azt se ennyire, lehet vágyni valami iránt, mint amennyire most arra vágyom, Koku-chan újra megcsókoljon.

Hogy a fene vigye el az egészet…

Megrázom fejem, és úgy döntök, talán gyorsabban fogok rendbe jönni, ha hidegvíz alá nyomom az agyam, úgyhogy elindulok a fürdõ felé. Majd… Amikor meghallom, hogy már van bent valaki, inkább nem nyitom ki az ajtaját, hanem elindulok lefelé, a bejárati ajtó felé.

Még szakad az esõ, most, hogy nem villámlik már az is megteszi.

- Koku-chan te járkálsz odakint? - szûrõdik le hozzám közben egy számomra ismeretlen ember hangja, amire vendéglátóm azt feleli, hogy biztos a barátja, ne is törõdjön vele, majd õ mindjárt megnézi.

A dühös pusmogás, ami szerint biztos, hogy ez lesz az õ háza jobban magára tereli a figyelmem, kíváncsian nyitom ki az ajtót, hogy szembe találjam magam azzal a két nõvel, akikkel a hangjuk alapján Koku-chan találkozott volna. 

- Üdvözlöm önöket. - hajtok fejet elõttük. - Maguk biztos Koku-chant keresik. - huhh… Ha most azt mondtam volna, hogy a barátom… Hát… Azt lehet, félreértették volna.

- Szia… - köszöntenek mosolyogva, húznak ki magukhoz az ajtó elõtti fedett részhez, hogy megdicsérhessék aranyosságom, megkérdezhessék, mégis hány éves vagyok, mivel mosom a hajam, mit csináltam a lábammal, stb… De olyan gyorsan… Egyszerûen képtelen faggatózásukra válaszolni, csak megszeppent tekintettel figyelem õket, próbálok kettejük közül arrébb araszolni.

Félelmetesek, nem is tudom, Koku-chan mit eszik bennük.

- Izé… Sajnálom, hogy miattam nem tudott elmenni a találkozójukra! - szólalok fel egy kicsit hangosabban, amitõl végre elhallgatnak, és macerálni se macerálnak tovább, csak döbbenten tanulmányoznak, mintha azt kérnék tekintetükkel, fejtsem ki nekik, hogyan is értem, amit mondtam.

- Tudják eltörtem a lábam, és be kellett vinnie a kórházba. - folytatom amit elkezdtem, még mindig emelt hangon, nagyon vigyázva arra - Utána meg… Utána meg… Ráadásul…

- Sono… Kivel beszélgetsz? - hallom meg az emlegetett hangját, pár pillanattal késõbb már mellettem áll, eldõlt mankóm derekának átölelésével helyettesíthetem, hogy ne essek el, fejem szorosan fúrom oldalához, jó újra élvezni, ki is használom a helyzetet.

- Mi történt?? - kérdezi gyengédebb hangon, miután köszönti a hölgyek, de mivel nem vagyok képes a válaszadásra, csak dacosan rágom a szám szélét, hogy habár könnyeim kibuggyantak, felsírni ne sírjak fel, a két nõnek kell kisegítenie.

- Ide akartunk jönni, hogy leverjük rajtad, hiába vártunk rád annyit, a megbeszélt helyen. - sóhajtja a szõke.

- Nem hittük volna, hogy nem azért nem jelensz meg a megbeszélt találkozón, mert segítesz az öcsédnek. - teszi hozzá a barna.

Öccse??? Ezzel rám célzott??? Nem is hasonlítok Koku-chanra.

- Én tartozom elnézéssel hölgyeim, akkor is értesítenem kellett volna maguk valahogy. - mosolyog rájuk olyan csábosan… Teljesen belepirulok a mosolyába. - Gondolom, nem lenne kedvük bepótolni ezt az elmaradt randit egy másik alkalommal… - a tyúkok már vigyorognak, én továbbra is megbûvölten bámulom támaszomnak ezt a számomra új oldalát.

Egyszerûen észveszejtõ…

- Hát… - szólal meg egyikük, miután összebújva pusmogtak egymással egy kicsit. - Még mindig látni szeretnénk, mire is vagy képes amellett, hogy ennyire segítõkész vagy… - cirógat tincseimbe, mielõtt egy csókot lehelne Koku-chan ajkára.

Kicsit ettõl az utolsó mûveletétõl elkomorodom, de próbálom nem mutatni. Örülnöm kell annak, nem rontottam el teljesen az esélyét a lányoknál, és annak, hogy most boldognak látom.

- Úgyhogy meghívunk a holnapi bulinkra, amin mi leszünk csak ott pár barátnõnkkel, unokatesónkkal, férfiak nélkül. - látom ez a csajos buli, vagy talán a lány kacsintása, ha nem mindkettõ Kokut nagyon felvillanyozta, mert amint ettõl a hölgytõl is lop egy csókot, már mondja is, hogy természetesen elmegy, és ha a hölgyek azt szeretnék, és akkor akár mindegyiküknek be is tudja bizonyítani mit tud.

- Már tényleg kíváncsian várjuk. - vihognak tovább, miközben én a lábába kapaszkodva hajolok le a mankóimért. Itt már rám semmi szükség, el kell párolognom.

Természetesen nem sikerül próbálkozásom, nem is olyan egyszerû, mint hittem, megint a lányoknak, és Koku-channak kell segítenie, amikor észreveszik, mire is készülök Koku-chan nadrágjába kapaszkodva.

- Viszont azt is szeretnénk, - teszik hozzá talán ennek a hatására - ha az aranyos öcsikéd is elhoznád. - már megint az öccse??? És ami fontosabb… Miért kéne mennem???

- De én nem akarok… - próbálok beszélni, Koku-chan is szeretne kisegíteni azzal, hogy miközben helyeselhetve eltûnési ötletem befelé támogat, rákérdez a csajokra, szerintük törött lábbal jól érezném-e ott magam.

Viszont… Sajnos ezek a nõk elég hajthatatlanok, se én, se õ nem tudjuk õket meggyõzni arról, ez rossz ötlet.

- Holnap este 7-kor itt. - adnak át egy zsebkendõre írt címet Koku-channak. - Reggel még befutunk, hozunk át pár csinos ruhát neki. - hogy mi??? - Neked azért nem - teszi hozzá kuncogva vendéglátómnak - mert meztelenül akarunk már végre látni.

Elsápadva állok meg, és fordulok vissza, amire szerencsére hamar biztosítanak arról, nem kell félnem, biztosan jól fognak állni azok a ruhák, de ha jót akarok a bátyjának, akkor tényleg vele együtt kell megjelennem, és a hozott holmikban.

Zsarolnak… És velem együtt õt is…

Zavartan köszönök el mindenkitõl, és szabályos menekülésbe kezdek, miután azt mondom, még meglátom, meg se várom Koku-chan véleményét erre.

Szemeim elõtt egy cél lebeg most csak, az az emeleti szoba.  

***

- Ébren vagy még? - lép be hozzám Koku-chan.

Nem tudom, mennyi idõt beszélgetett még a lányokkal utána, de azt igen, hogy szeretném, ha azt mondaná, sikerült õket lebeszélnie ötletükrõl. Nem kellek én arra a partira.

A takarót fejemre húzva fekszem az ágyon, nem is válaszolok neki addig, amíg le nem ül mellém, és ki nem takarja fejemet.

- Sajnálom… Nagyon sajnálom… - kezdek el sírni. - Most nem csak az estéd, a holnapi napod is tönkretettem. Talán jobb lenne, ha elmennék, csak balszerencsét hozok a fejedre - fel is kelnék mellõle, ha nem tartana vissza, fogná meg kezem.

- Ugyan… - csitít jókedvûen kacsintva. - Biztos nem szúrnának ki az én édes kisöcsémmel, aki velem tart, ha van kedve hozzá. - elpirulok ettõl a megszólítástól, remélem, nem tûnik fel neki a sötét szobában. - És különben is… - teszi hozzá - Így, neked köszönhetõen nem kettõ, minimum négy, vagy öt bige lehet az enyém.

- Jahh… - sóhajtom, vizslatóan nézek rá, de mosolya alapján komolyan gondolta.

- Te igényt tartasz valamelyikükre? - tesz fel azonban újabb kérdést, amire igyekszem összeszedetten válaszolni, megkerülve azt a véleményem, hogy még ha férfiak lennének, akkor csak-csak elnézegetném õket egész éjjel, de így egyáltalán nem érdekelnek.

- Egyikük sem az esetem. - rázom meg a fejem csöndes mosollyal.

- Van egyáltalán kedved jönni? Mert ha nincs, akkor szerezhetek csajok máshonnan is… - tagadóan rázom meg a fejem újra.

- Ha már felajánlották, akkor menjünk, biztos jó buli lesz.

- Jó lesz, mert ott leszünk. - kel fel kuncogva, és nyújtózik egyet. - És azt garantálom, a hölgyek se fogják elfelejteni.

- Rendben. - nevetek rá vissza. Annyira sóvárgok csókja iránt, mégse bírom megkérdezni, nem tudna-e újra, inkább nagyot nyújtózva fekszek le, és kívánok neki jó éjszakát.

***

- Ennyi nekem elég is volt a partizásból - válok láthatatlanná, de mivel lassabb vagyok, mint szoktam lenni, Koku-chan simán elkap, mielõtt visszafordulva elmennék a közelébõl.

- Eszednél vagy Sono?! Hova akarsz menni??? Ez itt maga a menyország… - inkább a pokol…

Mindenhol dögös nõk trécselnek, akik kuncogva figyelik Koku-chant, vagy éppen azt a tüneményes rózsaszín kis egybeszoknyácskát, amit reggel az a két álnok tyúk hozott nekem.

Vörös arccal, dühtõl csillogó szemekkel nézek rá.

Hagytam reggel, hogy rábeszéljen erre a ruhára, azzal, hogy cukinak tartott bennük, és megegyezett velem abban is, eltûnhetek innen, ha kellemetlenül érzem magam.

Miért nem engedi akkor most??? Figyeljen a lányokra, akikhez jött, és hagyjon békén... 

Sajnálom, de nem is. Igaz, hagynom kellett volna neki ételt, viszont nem tudtam nem mind megenni. Annyira finom volt…

És különben is…

Nem tehetek róla, hogy annak a mesterfogásnak, amit kreált az illata idevonzott a lakásába. Arról meg végképp nem, hogy ahelyett, leült volna megenni, egyszerûen fogta magát, és kifutott, mert meghallott egy pár lányt viháncolni a háza elõtt.

Legközelebb, ha ennyire finomat kotyvaszt, eszik, mielõtt elmegy csajozni, vagy bezárja az ajtót az illetéktelen behatolók elõl.

Hoppá…

Hevesen dobbanó szívvel, hangtalan mozdulatokkal csúszok le a konyhaasztali a székrõl, amin eddig ültem, majd kúszok be az asztal alá. Vendéglátóm szõke haja tûzvörös lett, ugyanúgy, ahogy szakálla is, mintegy vészcsengõként jelezve, gazdájuk nem közönséges ember.

Ami sajnálatos…

Ilyenkor nem várhatok, haladéktalanul távoznom kell.

Pedig…

Annyira jónak tûnik ruhában is a teste ennek a férfinak… Szívesen megnézném meztelenül, kíváncsi vagyok arra, segge is olyan izmos-e, mint a vállai. És a farka? Mekkora lehet???

Nagy a kockázat, de a kíváncsiságom is. Rettentõen érdekel ez a pasi… Nemcsak a haja… A szemei, az arca, a tetoválása, a kisugárzása… Mindene olyannyira vonzó, és csábító…

Végül hosszas tépelõdés után döntök, nem távozok most rögtön, várok addig, amíg a helyzet úgy kívánja. Úgyis már ismét nyugodtabb. Legalábbis… Most nem hallom, hogy vagdosná az edényeit.

Hmm… Amikor meghallom, a nadrágja, vagy köpenye a földre esik, már tudom, jól döntöttem.

Összefutott a hangtól a nyál a számban, érdeklõdve nézek ki az asztal leple alól. Tudom, láthatatlan vagyok már azóta, amióta bejöttem ebbe a házba, de azért mégiscsak jobb a békesség, és a körültekintés. Ezt már elég idõm volt megtanulni.

Vendéglátóm újabb adag étel elkészítésébe fogott, épp szeleteli a zöldségeket, amiket elõvett, de nem is ez a lényeg… Meztelenre vetkõzve csinálja…

Elvarázsoltan nézem idomait, fõleg feszes fenekét, várom, megforduljon, és elölrõl is szemügyre vehessem, viszont amikor megteszi, ijedten hõkölök, majd dõlök hátra, az asztalterítõt, vele együtt az asztalt, és az azon lévõ tányért is magammal rántva.

Addig rendben volt, hogy különleges, dehogy pont egy tûzidomár legyen. Nagyon meglepett azzal a hatalmas lángcsóvával, amit elfordulva a konyhapulttól a fõzõedénye alá varázsolt.

- Ki vagy? – hallom meg határozott hangját, majd érzem meg kezét karomon, miközben lehúzza lábaimról az asztalt, és talpra ránt, lerántva ezzel rólam a terítõt is, ami még takart. – Te loptál meg?! – lebuktam…

Sajnos már az esés miatti fájdalomtól nem bírtam megtartani láthatatlanságom, és így, hogy erõsen tart a markában, se tudok újra az lenni. Ráadásul az egyik lábam muszáj felemelnem a talajról. Fájt, amikor hozzáért.

Megszeppenve nézek összeszûkített szemeibe.

- Én voltam, és nagyon, de nagyon sajnálom. – hajtom le végül a fejemet, amikor magamhoz térek egy kicsit attól, hogy újra válaszra buzdít, csak most még az elõzõeknél is szigorúbban. – Meshi Sonodának hívnak. És… Tudom, hogy kérnem kellett volna, de nagyon éhes voltam már, egy pár napja nem is ettem semmit. Viszont… Jóvá teszem, ledolgozom, amit elloptam. Kérlek… Engedd meg… - könnyes szemmel nézek szemeibe, miközben remegve várom, elkezdjen ütni, mint ahogy általában szoktak ilyenkor, ha rajtakapnak, de meglep azzal, nem teszi.

Helyette kezem is elengedve, megenyhült vonásokkal lép arrébb, hogy karba font kezekkel, és egy hatalmas sóhajtással hozzá tehesse, nem kell, csak addig menjek haza, amíg még jó kedve van, és többé ne is kerüljek a szeme elé.

- Köszönöm kedves öö… - tanácstalanul nézek rá, de érti, mire gondolok, mosolyogva mutatkozik be:

- Hívj Kokunak.

- Értem… Koku… - törlöm le könnyeim. - Tényleg nagyon sajnálom, és ígérem, többé tényleg nem fordul elõ. Viszont nem látásra. – hajtom meg elõtte fejem tisztelettudóan, majd eltûnve ismét szemei elõl futnék is innen, ha a lábam engedné. 

- Jól vagy? – segít fel újra a földrõl. Hogyha nem hasogatna annyira a bokám, mint amennyire teszi, még élvezném is közelségét, így csak kétségbeesésem miatt újból meginduló könnyekkel próbálok ismét ráállni lábamra, majd rázom meg fejem, amikor nem sikerül.

- Lehet, hogy eltört, nyugodj meg. – ültet le egy székre. Mélyen magamba szívom férfias illatát, viszont most így se megy a megnyugvás, össze vagyok zavarodva teljesen. Miért tört volna el??? Csak egy asztal esett rá. Annyit kínoztak, ennyitõl egyszerûen…

- ÁÁá… - kiáltok fel, és kapok egybõl kezeihez, amikkel megfogta, bár így még jobban fáj.

- Igen, már be is dagadt, biztosan eltört kisember. – borzol bele tincseimbe. A sapkám valahol a földön lehet… - Adsz egy telefonszámot, meg megmondod, kinek szóljak? Akkor nem kell sétálnod, megvárhatod itt, amíg eljönnek érted. – pff… Sokat kéne várnom.

- Egyedül élek, a szüleim megölték. – sóhajtom. – Ráadásul lakni is ott lakok, ahol épp vagyok, vándorlok már jó néhány éve. – vallom be õszintén.

Titkon pedig reménykedek abban, hogy legalább amíg gyengélkedek magánál tart emiatt az infó miatt, és kiélvezhetem meztelen testének közelségét, ahogy fõztjét is. Csak még egy kicsit… Õ is jól járna velem, a lányok buknak az olyan pasikra, akik nem hagynak sorsukra cuki, gyenge fiúcskákat… Ha okos, ezt tudja, és ki is használja.