Nagyot ásítva fészkelõdök egyet az ülésen, miközben az expressz Sinjuku negyed felé robog. Újdonsült (talán egy hónapja) beszerzett haverjaimmal egy játékterembe megyünk, amit atomjaira fogok szedni, természetesen. Imádom Sinjukut, mert minden megvan benne, ami csak kellhet nekem, és amit csak tönkre lehet tenni… a srácoknak azt mondtam, hogy valami látványosat fogok nekik mutatni, õk rögtön 3D-re gondoltak, és mondjuk igen, tényleg ilyesmi kaliberû lesz a dolog. Csak sokkal fényesebb meg veszélyesebb. Nem akarom õket kinyírni, ahhoz még nem mentek eleget az agyamra, bár van, amelyikük közel jár hozzá. Õt titokban már megráztam párszor, nézett is, mint Jani a moziban. Szerencsére nem röhögtem el magam, pedig azt a képet látni kellett volna… vicces kis emberek!

- Hé Flash, mindjárt odaérünk - bököd meg az egyik kis hülye, mintha nekem nem lenne fülem, és nem hallottam volna, mikor ugyanezt bemondták.

- Oké - nézek ki az ablakon unottan, amin normális ember semmit nem lát a gyorsaságtól, de nekem ez az alap tempóm, úgyhogy még nézelõdni is tudok. Most még nem annyira érdekes a táj, bár Tokió mindegyik negyede tele van nyomva elektronikai cuccokkal, ezért imádok itt lenni, teljesen az én világom. De akkor is csak az tud igazán lázba hozni, ahová megyünk. Régen tettem már tönkre bármit, mert… ja, volt egy kis balhém, és ez a fránya test elég rendesen pihentetésre szorult. Kicsit unalmas is volt, de nem hasztalan, ugyanis ebben az idõszakban ismerkedtem meg ezzel a csapat gyerekkel is. Remek új prédák lettek, akiknek tönkretehetem az életét… örökre, vagy egy picit. Ezen még gondolkodnom kell, de majd a helyzet adja magát. Meglátjuk.

- Mit is mondtál, mi a neved? - szólal meg a másik oldalamon ülõ, õt utálom a legjobban, mert túl sokat akar tudni rólam. Nem elég annyi, hogy vagyok, aztán kész? Haverok vagyunk, vagy nem? Akkor meg fenntartom a titkolózás jogát!

- Electro.

- Jó, de nem a felhasználóneved… az igazi.

- Jaaaa. Denki.

- De ez ugyanazt jelenti, mint az Electro! - Óóó a kis szemfüles, kezd kihozni a sodromból. Nem ültem annyit japán szótár elõtt, hogy több szinonimát tudjak mondani magamra!

- Hagyd már, tényleg sokkal menõbb, ha a nicknevünkön hívjuk egymást! - üti vállon a mellette ülõ, akár meg is köszönhetné neki. Megmentette egy alapos áramütéstõl. - Én aszerint például Magneto vagyok.

- Oh igen, az egy régebbi neved! - száll be a beszélgetésbe a negyedik láncszem is. - Én Optimus.

- Optimus… - nem bírom ki, hogy ne röhögjem el magam. Aaaannyira szánalmas dolgokra tudnak büszkék lenni a kockák!

- Jó, akkor még csak 12 éves voltam - vágja be a nyafka csajszit, akiket valahogy mindig kedvem lenne jó erõsen megrázni. Mármint nem úgy… akkor elég idegesítõ hangokat adnak ki, kábé, mint a mókusok. Az eroge játékok nagyon jó példák erre. Nincs is jobb, mint egy olyan játékot lecsapni, azt még a letöltésnél is jobban utálják az emberek. Olyankor a legszórakoztatóbbak, a sötétben botladozva, káromkodva… jaj ne, a végén még elszalad velem a ló, és az egész expressz áramellátását levágom! Nem szabad ilyeneken gondolkodnom! - És neked mi is? - pillantanak arra a srácra, aki az egész beszélgetést kiindította, de azóta lapít. Elõször úgy tesz, mint aki nem hallja, oldalra pillantgat, az én szemem meg felvillan. Úúúúgy, ezért akartad te tudni a valódi nevem…

- Lolikun…

Egy pillanatra mindenki megmerevedik. Mááármint nem úgy! De ez a srác nem semmi, tényleg elmondta. A második legjobb dolog a kockákban: meggondolatlanul õszinték!

- Ez… ez most komoly? - kérdez vissza az egyik nagy szemeket meresztve, a kis szerencsétlen meg csak bólint. A következõ pillanatban mindenki röhögésben tör ki.

- Hagyjátok már abba, egyáltalán nem vicces! - pirul el, mi meg már az ülésen fetrengünk. Ezért már megéri a japánokhoz jönnöm!

- Most mit vagy úgy oda? Te kis perverz!

- Ha ennyire szégyellõs vagy, miért ezt a nevet választottad?

Erre persze már semmit nem tud mondani. Béééééna. De szerencséje van, mivel az ajtó éppen ekkor nyílik ki a megállónknál, mi meg kispurizunk rajta, és kint folytatjuk a hülyéskedést. Néha jól el tudok lenni az emberekkel, de csak mert minden nevetésemnél elõre elképzelem a kárukat. Nem utálom õket, de túlságosan meggondolatlanuk, túl nagy hatalmat adtak nekem, ezzel megengedve, hogy bármikor játszadozhassak velük… meg kéne köszönnöm. De nem fogom!

Shinjuku nappal is villódzó lámpaforgataga feltûnik, én meg gyorsan végigpillantva mindenen, sereghajtónak lépek elõ. Innentõl nekem kell vezetni õket, ugyanis az én ötletem volt, hogy játékterembe menjünk. Nem kell sokat kutyagolnunk, ugyanis a kiszemelt helyiség közel van a negyed széléhez, hogy gyorsabban el tudjak menekülni. Vagyis, ööö mert az a játékterem világított a legszebben… olyan szépen, hogy szabotálni támadt kedvem.

- Ez? De hisz ez kispályás! Mi újat tudsz mutatni itt? - húzza el a száját az egyik srác, én meg csak vigyorogva vállat vonok. Új lesz ez neked, hidd csak el.

- Majd meglátod. - Avagy nem látsz semmit. Ezt találóbb lett volna mondani.

Kitárom elõttük, õk meg bemennek rajta, bár Lolikun olyan gyanakvóan néz rám… biztos, mert nem mondtam meg neki az igazi nevem. De hogyan, ha olyan nincs is? Én vagyok az Elektromosság, aztán ennyi. Olyan nehéz ezt megérteni?

Úgy érzem, nagyon megérett rá az idõ, hogy ezt be is bizonyítsam nekik. Így hát szépen becsapom mögöttük az ajtót (csak finoman, hogy mindenképpen meghallják), aztán beforrasztom a zárat. Fél másodpercre rá már azon mesterkednek, hogy kinyissák, de nem tudják. Valamit nagyon mondani próbálnak nekem, de a terem sajnos hangszigetelt, így nem hallom. Arcomon széles vigyorral integetek nekik, õk meg egyre dühösebb és dühösebb képet vágnak. Naaa, hát miért kell így puffogni? Csak a négy fal közé zártam õket, nincs abban semmi kétségbeejtõ! Rossz házikedvenc az ember, nem bírja a bezártságot… kiengedjem õket? Hmm. Nem.

Ugyan, hiszen még meg sem csináltam, amit akarok! Viszont lassan muszáj lesz, mivel egyikük telefonál, idehívják a rendõröket, az meg már nem pálya. Ahh, türelmetlenek. Az õ hibájukból most sietnem kell. De ha már gyors lesz, legyen tényleg látványos. Hiszen pontosan ezt akarták.

Így hát behunyom a szemeim, majd lassan kinyitom õket, immár aranyszínûen szikráznak. Nappal szerencsére tudom irányítani ezt az erõm, csak este nem. Néha egészen kellemetlen, de amúgy hasznát is veszem, mint például most.

A kölykök tátott szájjal néznek, én pedig elfordulok felõlük, egyenesen arrafelé, ahol az épület áramellátó reaktorát vélem. Ez több fal mögött van, de többnyire mindig ugyanott, legalábbis a japán épületeknél. Gyerekjáték lesz eltalálni.

Egyik kezembe elektromos gömböt formálok, és kilövöm. Pár másodpercre rá a reaktor felrobban, a hatalmas erõ pedig kilövi drága barátaimat az ajtón, de így járnak jól, mivel közvetlen ezután a bent lévõ játékgépek is sorban ugyanarra a sorsra jutnak. Szórakozottan nézem az egyre nagyobb tüzet, és hallgatom a robbanásokat. A japánok nagyon okosak, vajon hogy csinálták meg, hogy nem az egész kóceráj repült a levegõbe egyszerre? Mindig tudnak újat mutatni, ezért imádom õket!

Viszont azt már kevésbé, mikor a jól ismert szirénát meghallom, majd nem sokkal utána fel is tûnik pár rendõrkocsi. Az arcomra még nagyobb vigyor ül, a csínytevéseknek ez az egyik legizgalmasabb része a menekülés. A kapucnimat a nyakamba húzom, majd mikor a rendõrök kiszállnak turbó fokozatra kapcsolok, és elspurizok mellettük. Ebbõl valószínûleg levágták, hogy van valami közöm a dologhoz, meg ha barátocskáim adtak személyleírást, akkor még inkább. Miattuk megint sokáig nem jöhetek majd ide, szívás!

A zsaruk el is kezdenek üldözni, én meg direkt lassan futok, hogy ne tévesszenek szem elõl… túl engedékeny vagyok, de még így sem érnek utol. Az egyik kanyarnál beleütközöm valakibe, de rohanok is tovább, nem kifejezetten érdekel. Csak utólag jövök rá, hogy valami itt furcsa volt… lepillantok a kezemre, ami a legjobban hozzáért az elgázolthoz, és látom rajta, hogy kis villámok jönnek ki belõle. Eh, de hát miért? Most nem is használtam az erõm, nem kellene, hogy így legyen!

Hátrapillantok a srácra, aki szintén engem néz. Rajta semmi furcsa nincsen, Japánban a kék haj is természetes, meg a gyerekes kinézet, na de akkor mégis… mi volt más az elõbb?

Bámulnám még egy darabig, ha a zsernyákok nem lennének vészesen közel, de így inkább hátraarcot vágok, és ismét futni kezdek. Azonban ez már felbolygatta a békém annyira, hogy többet ne akarjak az emberkékkel játszani, hanem utánanézzek ennek, így egy sikátor szájához érve bekanyarodok, és energiává válok. Felcsúszom a legközelebbi villanypóznára, de még kuncogom egy kicsit, mikor a rendõrök tanácstalan képét meglátom. Ejj-ejj, vajon hová tûntem? Az titok!

De nem elõre, hanem inkább visszafelé sietek, pár másodperc múlva már ugyanott vagyok, ahonnan nemrég eliszkoltam. Hogy miért? Roppant egyszerû… mert az a srác is itt van. Egy ház tetejénél megállok, aztán visszaváltozom emberi alakba, és onnan nézem a kis kéket. Valamiért nagyon felzaklatott, pedig én aztán teljes mértékben leszarom, kit lökök fel, meg kit nem. De õ más, furcsa érzés volt hozzá érni. Akaratom ellenére hozta ki belõlem az erõm, pedig ilyet eddig még senki sem tett. Ki kell derítenem tehát, ki ez a srác…

Elgondolkodva figyelem, ahogy a lángoló épület elõtt áll, a tûzoltók már kijöttek, de nem nagyon tudnak dûlõre jutni az elektromos tûzzel. Szánakozva pislogok, meglátszik, ki itt a legerõsebb. Hoppá, de ezt elkiabáltam. Mivel kékség egy szemvillanás alatt vág át rajtuk, és rohan be az épületbe. Érdeklõdve figyelem, ez vagy nagyon hülye, vagy tud valamit, amit én nem. Életben maradni a tûzben. Azért ajánlom neki, hogy ne haljon meg, különben kárba megy az egész munkám! Ha már a szórakozást is abbahagytam csak miatta…

De nem telik bele pár perc, és a fiú már újra feltûnik, kezében egy… cicával? Ehh? Micsoda 3D-s technikát tartanak ezek, briliáns! Bár erõs gyanúm van rá, hogy ez igazi állat… hm, így már nem is izgalmas. Van valami viszont, ami annál érdekesebb. A macska szõre nincs megégve, pedig a lángok közül hozta ki. Még ennél is érdekesebb, hogy õ sincsen. A harmadik kérdés pedig: honnan tudta, hogy az a macska ott bent van? Senki sem gondolná. Ez különös.

Már az ötödik verziót kombinálom, mikor a srác leteszi a macskát, és elindul az ellenkezõ irányba. Tekintetemmel folyamatosan követem, nem veszthetem el, ahhoz túlságosan érdekel már. Beszélni akarok vele, még ha csak egy ember is.

Sokáig követem, míg végül egy viszonylag olyan útszakaszhoz ér, ahol kevés ember van. Bingó, most jött el az én idõm!

Elõtte termek, majd a vállait megfogva elrepítem magunkat a belváros közepére, a legmagasabb épület tetejére. Nem a Tokió toronyra, ott túl nagy a nyüzsgés. Elengedem a srácot, és megint szikrázni kezdek, ahogy számítottam rá. De nem ez az egyetlen furcsa dolog, hanem az is, hogy a kékség még kékebbé válik… vagyis átlátszóvá, pont ott, ahol megérintettem. Ilyet egy átlagos ember nem csinál!

- Mégis miért hoztál ide? - szólal meg elõször õ, mintha kicsit vádló lenne a tekintete. Kérdõen bámulok rá. A helyes kérdés egy ilyen helyzetben nem az lenne, hogy „ki vagy, és mit akarsz?”

- Hogy kiderítsem, mi vagy - válaszolom, ugyanis felesleges lenne szépíteni, õ is látta a villámokat, amik belõlem jöttek.

- Már rájöhettél volna. - Nem gúnyos hangnemben mondta, mégis olyan érzésem van, mintha haragudna rám… eh, két perce láttam elõször, mi baja lehet? De ez nekem túl lassú tempó, ha ennyire szeretné, kiderítem én, mi õ valójában.

Ismét a vállához érek, de most hiába van a reakció, nem veszem el a kezem. Megpróbálok minden elektromosságot kivonni magamból, hogy a testem egy átlagos emberé legyen, és egy pillanatra sikerül is. Ebben a pillanatban pedig a karom átmegy a testén.

Meglepetten pislogok egyet, aztán hátrébb lépek elõle. Vizes lettem.

- Áh, értem már - nézek végig rajta, miközben ismét árammal töltöm fel magam. A víz azonnal megszárad rajtam, mert most csak a hõt adtam ki. Nem szeretek vizes lenni. - Te lennél a Víz. Örvendek. - Eddig még nem találkoztam más elemekkel, úgyhogy talán még szórakoztatni is tud majd.

- Én kevésbé - húzza el a száját, aztán a szemembe néz. - Miért okoztad azt a tüzet?

Most gyónjam meg bûneim, és már mindjárt bánjam is meg õket? Nem a templomban vagyok, hogy ilyesmire vetemedjek!

- Miért kell ehhez ok? - kérdezek vissza, de zavar a tekintete. Mintha belém akarna látni, pedig egy ember belseje… uh, nem túl szép.

- Szóval csak szórakozásból csináltad?

- Ahogy mondod, abból! - vágom rá a homloka felé bökve, hogy muszáj legyen becsuknia a szemét. Már kezd zavarni. - Most már tudod, hogy csak szórakozni vagyok itt. De a víz mit keres annyi hely közül épp Tokióban? - vigyorgom rá cselesen, és bár nekem nem olyan vesébe látó nézésem van, mint neki, azért jó lenne, ha elmondaná.

- Te tényleg semmit sem tudsz - csóválja meg a fejét. - Az emberek után kutatok.

- Az emberek után? - Ez eléggé furcsának tûnik. Miért kutat valaki pont az emberek után? Hiszen róluk semmit sem kell tudni! Hatalmasabbak vagyunk tõlük, ez már épp elég.

- Igen. Érdekelne, hogy miért fordultak Földanya ellen. - Földanya, mi? Ez a téma sohasem érdekelt kifejezetten. Annál is inkább, mivel nekem semmi közöm hozzá. Én az emberek teremtménye vagyok.

- Miért kéne mellette állniuk? - kérdem cinikusan, hiszen tényleg nem lenne sok értelme. Hódolni a természetnek, ugyan minek? Amíg van hol élniük, az emberek nem fognak rájönni, hogy vigyázniuk is kéne rá. Akkor fognak, amikor már késõ lesz, de ez nem az én dolgom, és nem is az övé.

- Hogyan? - Erre már csúnyábban néz rám, de nem szeretném magamra haragítani, amíg nem ismertem ki a képességeit.

- Úgy értem, miért lenne ebbõl hasznuk? Hiszen az emberek mindig csak ezt nézik - javítom ki magam.

- Csak hasznuk lenne belõle! Földanya szereti õket, de õk csak ártanak neki, és…

- A szeretet nekik sohasem elég - vágom a szavába a fejemet megcsóválva (nem mintha tudnám, mit takar a „szeretet”), aztán hirtelen jó ötletem támad. Ismét elé lépek. - Figyelj csak, mi lenne, ha megmutatnád, mi annyira jó a természetben? Ha engem meg tudsz gyõzni, onnantól õket már gyerekjáték lesz!

Elgondolkodva néz rám. Persze, engem nem olyan könnyû ám meggyõzni… fõleg nem az ilyen természet cuccokkal. De ide most úgy sem jöhetek sokáig, valamivel meg el kell foglalnom magam addig is… õ tökéletes alany lesz.

- Semmi. De jól fogok szórakozni.  

Nem reagálok, csak próbálom kielégíteni tüdõm szükségleteit.
- Te akarsz engem megölni... De még csak sérülést sem tudtál okozni... 
- De nagy a pofád! Ha ennyire nagyra vagy magaddal, akkor gyerünk! ÖLJ MEG!- kiabálok. Csak azt akarom, hogy vége legyen, akár így, akár úgy.
Felnevet, majd a földbe nyom, karmain megcsillan a hold fénye, majd lesújt rám. De elvétette a célt. még mindig élek. Egyszerre érzek döbbenetet és szánalmat.
- Tanulj meg célozni! - röhögöm.
- Én tudok... Az emberi részem nem hagyta. Tudod... Szeretlek... - tekintete visszavált emberi formára, karmai is visszahúzódnak. Feltápászkodik, majd kardomhoz sétál. Nem értem, mi folyik itt. Kihúzza a földbõl fegyverem, majd örökségemmel kezében visszasétál hozzám. Gyengéd mosollyal felhúz, majd kezembe adja kardomat. Hátrál pár lépést, mosolya nem lankad. 
- Ha annyira meg akarsz ölni... Tessék! Itt vagyok! 
Már tényleg nem tudom követni a dolgokat. Elindulok felé, már tudom, mit kell tennem. De alig indulok el, egy hang betölti a teret. Ez... Katie... Alaposan keresztül húzta számításaimat... 
- AMY!!! AMY!!! - kiabál, s szinte már rohan.
Alice felsóhajt.
- Válassz és aszerint cselekedj!
A vámpírra nézek, aki nemrég lépett az életembe, és a boszorkányra, aki évek óta velem van. Nem... Nem így lesz ennek vége... Könnyes szemmel Alice mellkasába döföm kardomat, de csak óvatosan, nehogy meghaljon. Ajkai közül vér buggyan, térdre rogy. Katie megérkezik, rögtön magához ölel. Megcsókol. Nem kislány, nem tudom, mit mondott Amber, amire visszajöttél, de csalódnod kell majd. Elindulunk haza, kardomat a vámpírban hagyva. Valami ürügy kell majd, hogy másnap elmehessek hozzá. Beszélgetünk, mesteri színész vagyok, még néhány nevetést is kicsikarok magamból. Ahogy tévolodunk, a magasban meglátom Alice sárkányát. Nem fog meghalni... Mikor hazamegyünk, Katie-t rögtön leültetem.
- Nem tudom, mit mondott neked Amber... De mi sosem leszünk egy pár...
- Tudom, én sajnálom, csak... Azt hittem, ott fogok meghalni...Hogy téged meg fog ölni... Csak... Elragadtak az érzelmek, ne haragudj - hajtja le fejét.
- Semmi baj - simogatom meg fejecskéjét, majd bekapok néhány kapszulát - Jobbat is találsz, mint én, Kate, hidd el - mosolyodom el - nagyon jól tudod, hogy baráttal sosem kezdek.
- Tudom, én... sajnálom. 
- Holnap beiktatunk egy szabadnapot. Szépen szerzünk neked egy csajt. Mit szólsz?
- Rendben - erõltet mosolyt az arcára, majd feláll és elindul szobája felé.
Én is így teszek. Le kell feküdnöm, mert reggel az elsõ dolgom az lesz, hogy elmegyek Alice-hez....

~*~

Reggel nyúzottan kelek. Összeszedem magam, bekapok néhány falatot, majd motoromra pattanok és elindulok. Besétálok lakásába, majd végiglépdelek a folyosón és lassan kinyitom szobája ajtaját. Még mindig az ágyban fekszik. Mikor megpillant, teljesen ledöbben.
- Mit keresel itt? Hisz tegnap... - alsóajkába harap és nem mond többet.
- Mondanám, hogy a kardomért jöttem - csukom be az ajtót és indulok el felé, mire rám kapja tekintetét - De... - ülök mellé - az nagy hazugság lenne.
- Akkor mégis mit... - csókkal folytom belé a szót, lerúgom magamról csizmámat, majd felé kerekedek.
Hajába túrok, végigsimítok arcán. Mellkasomra fekteti kezét, majd eltaszít magától.
- Mit akarsz? - kérdezi üres szemekkel.
- Miért, nem egyértelmû? - kérdezem, majd nyakát kezdem csókolgatni.
- Nem, nem az - lök el ismét - ha meg akarsz ölni, tedd meg.
- Nem hoztam fegyvert - mutatom meg neki zsebeimet és övemet.
- Ott a kardod.
- Muszáj elcseszned? - mosolyodom el, majd megcsókolom.
- Nem, Amy... - húzódik el - Ez nem így mûködik - ül fel, majd kikászálódik alólam - Mit akarsz?
Közel merészkedek hozzá, füléhez hajolok.
- Téged - lehelem, majd fülébe nyalintok.
- Tegnap nem így tûnt - áll fel, majd megindul kifelé.
Tudom, hogy még gyenge. Utána megyek, megfogom kezét, magam felé fordítom, majd a falnak nyomom.
- Szerinted - fogom meg kezét, majd nadrágomat kigombolom, és kincsemig vezetem - ilyen állapotban lennék, ha nem így lenne?
Szemei kicsit elkerekednek, majd kezét kiveszi, és folytatja útját.
- Éhes vagyok... - közli, majd a konyhába ballag.
Hajamba túrok, áttörlöm arcom.
- Tudod mit? Most elmegyek - mondom, majd megindulok az ajtó felé, de elõttem terem.
- Csak ennyi? Ennyit akartál? Néha elõre gondolkodhatnál, mielõtt cselekedsz! És ott a kardod! - bök fegyveremre.
- Nem számít - törlöm meg szemeimet, majd felveszem sisakomat, és folytatnám utamat, ha végre elengedne.
- Azt hiszed, ennyire egyszerû? Most meg fogunk küzdeni...
- Nappal van...
- Nekem is van edzõtermem.
Teszek egy sóhajt. Megindul elõttem, szó nélkül követem, kardom nélkül. Leérünk, feláll velem szemben, majd elszámol magában tízig, és megindul felém, rohamtempóban. Nem küzdök ellene. Egy pillanat alatt hátamra kerülök. Képembe hajolva morog rám.
- Küzdj!
- Nem.
- Küzdj!! - ad egy kisebb pofont.
- Nem.
- KÜZDJ MÁR!!
- Nem.
- Miért?
- Nem fogok az ellen harcolni, akit szeretek....