Karakter: Alisya de Clare
Megjegyzés: (tomiboy-nak)
Végre vége a munkaidőnek. Egyszerűen hihetetlen, hogy a kis munkásemberektől mi mindent elvárnak azokon a munkahelyeken. Folyton csak a panaszáradatot hallgatom, ahogy öltözök felfele, és a legnagyobb örömömre csak az tud szolgálni, hogy mehetek minél messzebb ettől a csapattól is. Eddig is csak azt hallottam, hogy nem fizetik őket, és most is, ezen a helyen, pedig ez már nem az első, ahova felvettek három hónapos munkaerőnek.
A gyár épületét elhagyva a lakásom felé veszem az irányt, teljesen elnyűtten, de nem érdekelhet, milyen állapotban vagyok. Nemsokára beköszönt a tél teljes erővel, addigra pedig elegendő tüzelőt is kellene szerezni. Szerencsére a csendes kisváros mellett van egy erdő, amiből lehet gyűjtögetni szépen és okosan.
Hazatérve gyorsan levetkőzök, és megnyújtóztatom szárnyaim, majd egy kényelmes topot veszek magamra, hogy ne lapítsa le tollas végződéseim. Pakolászok, majd végül, mikor besötétedik, az erdő felé veszem az irányt ütött-kopott biciklimmel.
Sötéten ásítanak rám a fák, én pedig az út melletti árokba borítom a járművemet. Siralmas, hogy ebben a dicső században vannak olyanok, akik alig bírnak megélni, és ennek mintapéldánya pont én vagyok. Ahogy kinézek, ahogy élek, és mindezt csak azért, mert nem bírom megtartóztatni magam, pedig hollóként mennyivel könnyebb lehet élni. Ha nem tudom fenntartani magam, lehet, hogy nem csak ötletelés szintjén kellene eredeti formámra gondolnom, hanem valós helyzetként.
Bóklászva az erdőben nem találok kezdetben sehol értelmesebb mennyiségű és minőségű faágat letöredezve, így egyre bentebb megyek.
- Van ott valaki? - a kérdés úgy hasít a fülembe, mint az ágak reccsenése a talpam alatt. - Ki vagy te? És mi vagy te?
A kérdések elég primitívnek érződnek, vagy inkább rémültnek. Mi nincs rendben? Talán az, hogy ennyire gyámoltalan hanggal emberek önszántukból nem szoktak erdőkben mászkálni.
- Mégis mi lennék? Ember. - Adom meg a választ az utolsó kérdésre, ami a legegyszerűbbnek tűnik, és a legjobbnak, amit ebben a szituációban mondani lehet.
- Ember? - kérdez vissza, mintha ő nem az lenne. Ez... ez most miféle játék szeretne lenni?
- Nem láttál még embert? Hiszen te is az vagy - jelentem ki magabiztosan, bár belegondolva abba, hogy én inkább hollóember vagyok, szárnyakkal a hátamon... De ez annyira nem látszódik a sötétben, főleg, hogy teljes mértékben lelapítom őket, hogy szemből ne vegye észre őket.
- Nem láttam még - válaszolja, mintha csak visszajátszaná a szavaimat. Ez tényleg furcsa.
- Hogy hívnak?
Válaszként úgy fordítja oldalra a fejét, ahogy a kutyák szokták, mikor egy számukra furcsa hangot hallanak meg.
- Mi a neved? - próbálom úgy variálni a kérdést, hogy épkézláb választ kapjak rá.
- Mi az a név? - kérdez vissza, én pedig kezdem úgy érezni, hogy kezd parttalanná válni ez a beszélgetés.
- Ahogy szólítani szoktak - felelem, és elbizonytalanodom egy pillanatra, hogy ez volt-e a megfelelő kifejezés rá.
- A régi gazdám Saskonak szólított, de amúgy nem tudom - válaszolja, én meg már azt számolom, hogy hány szót ismer, és mit képes megérteni. Ez így kicsit aggasztó, talán valaki fejbe vágta, aztán elhurcolták volna?
- Mire emlékszel az elmúlt időszakból? - kérdezem, de előbb csak az értetlen tekintetet kapom meg válaszként, majd, mint aki ismerkedne a szóval, úgy említi meg ugyancsak ismételve, de csak a szó tövéig.
- Időszak? - tovább gondolkodik, és mielőtt valami értelmes és számára is érthető magyarázat jutna az eszembe, válaszol a kérdésre. - Két napja készített a gazdám, és nem tudok semmit.
Készített? De hát azt hogyan? Belegondolva azonban az is kérdéses, nekem miféle létjogosultságom van, de más erők is munkálkodnak a szuper fejlődő és kísérletező kedvű világunkban.
- Értem. - Habár igazából csak annyit értek, hogy nem oké a világgal szembeni harcban. - Segítsek, hogy tudjak segíteni, elboldogulni?
- Nem értek semmit.
Na, ha ezt a kifejezést ismeri, akkor boldogulni fogunk a továbbiakban.
- Gyere velem, segítek megismerni a világot - ajánlom fel mosolyogva, és lehet, nem fogta fel, mit kérdeztem, de a mosolygásra visszamosolyog.
- Mi a neved, ahogy szólítani szoktak? - kérdi, miután egy kicsit gondolkodott a szavak összerakásán. Gyorsan fog tanulni - remélem.
- Alisya de Clare, de csak szólíts nyugodtan Alisyának. De most gyere velem, menjünk, nézzünk szét az erdőben, utána hazamegyünk hozzám. - A hozzámnál már ösztönösen emelem a kezem és mutatok magam felé, bár lehet, ezt se tudja majd hova rakni.
- Erdő? Otthon?
De legalább a hozzámot ismeri.
- Gyere utánam - mosolygok rá, majd megfordulok, és elindulok az erdő mélye felé. Figyelek, de nem hallok recsegést magam mögött, így megállok és visszafordulok. Egy helyben áll, és az az érzésem támad, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Visszasétálok, és kicsi rémületet látok az arcán.
- Gyere... - azzal megfogom a kezét, és húzni kezdem. - ... velem. - Magamra mutatok, és újra elindulok. Nem feszül meg a kezem, jön utánam. Nagyszerű. Vagy két percet sétálunk, mikor olyan helyet találok, ahol normális gallyak vannak a földre hullva. Felemelem az egyiket, és próbálom eltörni. Recseg, azaz száraz. Szuper.
- Maradj itt - mondom, mire bólint. Úgy néz ki, ezzel a kifejezéssel már találkozott.
Vastagabb fadarabokat kezdek el összeszedni, és rakom le Sasko elé. Érdeklődve nézni, mit csinálok, de hagy dolgozni. Mikor befejezem, érzem, hogy tapad rám a ruhám a fáradozásaimtól, de nem törődök vele ezen kívül túlzottan.
- Ezeket fogd meg kérlek - felfele fordítom a kezeit, és egy kisebb adag összegyűjtött faanyagot rakok rá. Először mintha lefele hanyatlanának a kezei, de utána normálisan tartja. Ez így sokkal könnyebb lesz saját szempontból, bár, ha hozzám jön, neki is kelleni fog a meleg, hogy ne fagyjon szét...
Mikor kiérünk az erdőből, a keróm felé veszem az irányt. Felállítom, majd szépen a csomagtartójára rakom a saját és ismeretlenem szállítmányát is. Rárögzítem, és elindulunk a félházam felé.
Normális méretű ház, azonban belül le van falazva jó pár átjáró, így kialakítva két (igen kis) család számára a lakhely. Az egyik szobát tudom fával fűteni, egy kis pici fémkályhával. A szerzett faanyagot az előszobában hagyjuk, majd bekísérem a nappaliba - cipőlevétel és leöltözés után.
- Itt lakom, alszok, és pihenek - mutatok körbe a kis szobán, amiben van egy olcsón vásárolt szekrénysor, egy kényelmes, kétszemélyes ágy, egy fotel, meg maga a kályha.
- Az mi? - mutat a fotel felé. - Meg az. - Bök a fémszerkezet felé.
Szépen elmagyarázom neki, hogy mi micsoda, és közben be is gyújtok, hogy megismerkedhessen a drága jó lobogó tűzzel, a füsttel, meg a veszélyeivel. Végigvezetem a ház hozzám tartozó részein, és elmondom neki, hogy a falakon túl egy szegény család lakik.
- Szegény?
- Nehezen tudnak életben maradni.
Ebből folytatódik a beszélgetés arra a témára terelődve, hogyan kell megélni a mai világban: dolgozni kell, pénzt keresni, azt lehet elcserélni élelmiszerre, meg hogy egyáltalán mit lehet enni. Itt vezetem be a konyhába, és terítek egy eléggé szegényes vacsorát az asztalra. Kenyér, vaj, felvágott, ami tényleg ritka vendég nálam. Miután befejezzük az étkezést, visszamegyünk a fűtött szobába, és közben azon reménykedem, hogy ezen a télen nem fog esni a hó.
- Mi az... itt? - kérdezi, és ujjával a saját háta mögé bök. Ahogy elnézem, egy ideje már piszkálta a kérdés, csak nem akarta feltenni a nagy magyarázathullámom közepén. Leveszem a polárom, és már csak a top felső takarja a felsőtestem. Fekete szárnyaim le vannak lapítva, és óvatosan fordulok meg vele, hogy ne sokkolja a látvány.
- Szárnyak.
Felelem, és hagyom, hadd nézze. Közelebb jön, megtapogatja, és a tollak közé nyúl. Majd visszahúzza lassan a kezét, és felé fordulok.
- Nekem nincs ilyenem.
- Ez deformáció. Az emberek többé-kevésbé úgy néznek ki, ahogyan te, én pedig nem. Ez a furcsa különbség a deformáció vagy deformáltság. Nem nézik jó szemmel.
- Pedig szépek.
- És furcsák - teszem hozzá mosolyogva. Engem is kiközösítenének, ha nem adtam volna be az ostobáknak, hogy atomsugárzás miatt nézek ki így.
Előveszek egy paplant és egy párnát, majd huzatot húzok rá, és lerakom a helyem mellé az ágyon. Az egészen van lepedő, a megszokás hatalma.
- Megyek fürödni, utána majd jöhetsz te is.
A meleg víz felpezsdíti minden érzékem, és segít gondolkodni is. Most fogadtam be a világ legfurább szerzetét, ráadásul olyan csóró vagyok, hogy biztosan jobbat érdemelne nálam. Tényleg teremtették, vagy csak elvesztette az emlékeit, és valaki így állította be neki? Különös ez az egész, de legalább veszélyt nem jelent. Egyelőre. Aztán, ha feltűnik valakinek, hogy már nem egyedül lakok... Na és? Majd szépen kitalálok egy történetet nekik, és minden rendben lesz.
Pólót és bugyit veszek fel, majd kiterítem a törölközőm, felveszem a papucsom, és visszasétálok a fűtött szobába. Keresek egy pólót Saskonak, amibe belebújhat, majd rájövök, hogy neki másféle alsónemű kellene. Meg egyáltalán ruha, amit felvehet. Kiadás, kiadás, kiadás... Nehéz menet lesz, annyi szent. Na majd holnap délelőtt elmegyünk egy turkálóba, és keresünk neki valamit... Annyira bánt, hogy nem tudok több pénzt költeni rá, és máshonnan ruhát szerezni neki - bár az enyém sem más helyről való. Remélem, ha egyszer tudatára fog ébredni, nem utál meg emiatt.
- Most te mész el lefürödni. Tessék - mondom, és a kezébe nyomok egy törölközőt és egy pólót, ami lehet, hogy a legelnyűttebb a gyűjteményemben, de legalább nekem is a combközepemig ér, azaz neki is nagyjából odáig fog, és takar mindent, amit kell.
- Ezzel törlöd le a vizet magadról, ezt pedig utána veszed fel - magyarázom neki, de már így is teljesen és totálisan zavarban vagyok. Alig tűnik fel, hogy ő is hasonlóan érzi magát.
- Itt... - mutat a mellkasának két pontjára. Lenézek, és a pólót kidomborító részre kezdek el figyelni.
- Ömm... A gazdád hozzád hasonlított inkább, vagy hozzám?
- Hozzám - feleli, és magára mutat.
- Akkor ő férfi volt. Én nő vagyok. Ebben különbözünk, meg... - pokolian vörös lesz a fejem, és a két lábam közé mutatok. - ... ebben.
Nagyon nehezen fejeztem be, és a levegőt is máshogy szedem. Eddig gondolkodtam azon, hogy miért a tanárok oktatják ezeket a dolgokat, nem pedig a szülők vagy nevelőszülők - erről többet tudok -, és most már én is nagyon tisztában vagyok a nemiség kérdéseivel.
- Na jó, fürdés.
Kikísérem a fürdőbe, közben kerítek egy mamuszt neki - holott papucst akartam, csak az nem lett volna jó a lábára.
- Öltözz le, addig én beállítom neked a víz hőmérsékletét.
Úgy döntök, hogy fürödni fog, és nem zuhanyozni, így kisebb az esély arra, hogy kicsapja a vizet, vagy véletlenül forróra állítsa, és kárt tegyen magában. A kád mellett guggolok, kezemmel a víz hőmérsékletét és mélységét nézve. Végül elzárom a csapot, a tusfürdőt pedig a fej részhez teszem. Felállok, megfordulva pedig a teljesen meztelen Saskoval találom szembe magam, meredező férfiasságával. Nyelek egyet, felkapom a törölközőjét, és a kezébe nyomom.
- Ezt egyelőre tekerd a derekad köré, jó?
- Miért vagyok ott olyan? Eddig nem voltam.
Idegességemben megnyalom a szám szélét, majd hárító jelleggel válaszolok neki.
- Ha fürdés után is ilyen lesz, beszélünk róla, addig nem fontos. Majd húzd ki a dugót - fekete, és csak az fekete a kádban -, és gyere be a szobába, abban a pólóban. Meg hozd majd a ruháid is. Azzal mosd magad, jó?
- Igen, ez ismerős.
Akkor már fürdött, vagy a gazdája megtette. Nagyszerű.
Normál tempóban sétálok ki a fürdőszobából, majd feláll a szőr a karomon. Tetszenék neki, vagy csak valamit elrontottak benne, vagy mi van? Hiszen nem tud semmiről semmit, és... és...
A szobába megyek, és a lobogó tűzre rakok még két vaskos fadarabot, majd azt bámulom, lecsitítva az agyam, mielőtt pánikrohamot kapnék.
|
