 Karakter: Ellan
Megjegyzés: ~ ninjának
Ellan:
Délután nyújtózva kelek fel az avarból. Karjaimat az ég felé nyújtom, megtornáztatom tagjaimat, közben Fli máris reppen felém.
- Végre, hogy felkeltél – csiviteli számon kérőn kis kolibri barátom. Csak rámosolygok. Mindig ilyenkor kelek, mert éjszaka sokáig sétálgatok az erdőben. Alig negyven lépésnyire van tőlem kedvenc tavam. Kicsit messzebb szoktam tőle aludni, mert éjjel olyan párás és hűvös a levegő körülötte, de tavasz vége felé olyan jó az idő. Bár kicsit fázom, de az avar óvón betakart egész éjszaka.
- Mindjárt jövök – felpattanok, és futni kezdek a tó felé. Egy kibukkanó kis kő részre fellépek, elrugaszkodom könnyedén, majd a vízbe vetem magam. A tó mélyére süllyedek, majd elrugaszkodom felfelé. Ez a mindennapi rutin, amit ébredés után elvégzek. Persze napközben is többször megmártózom a vízben, amikor kedvem tartja, de ébredés után el az első. Felbukom a felszínre, a széléhez úszok, majd megtámasztom kis lábaimat egy biztos, de iszapos ponton. Tenyereimet összetéve merítek a vízbe, és a magasba dobom, ezzel szétpermetezve a környezetemet. Fli bosszúsan reppen magasabbra.
- Bocsi!
Csobogva kimászok a vízből, előbújnak szárnyaim hogy kirázzam azokat is, majd legyezésükkel megszárítsam magam. Pillanatokkal később megjelenik Fli egy áttetsző, halványzöld levélszínű kendővel, amit minap a fán hagytam.
- Köszönöm – nyújtom felé a kezemet és kiejti csőréből. Kolibri létére csak azért bírja el, mert az anyag nagyon könnyű, olyan mint én. Régóta megvan, nem tudom, hogy honnan, de szeretem ezt viselni. Eltakar valamelyest, de olyan érzés mintha rajtam se lenne. Éjszakára azért teszem egy fára, hogy az avarból ne tűnjek ki egy kicsit sem, szóval így jobban el tudok rejtőzni.
A tó melletti fán hatalmas indák futnak végig, rajtuk öblös levelekkel. Finoman megfogok egyet, de nem tépem le, csak megdöntöm, ajkamat a széléhez teszem, és az összegyűlt harmatot kortyolom róla. Legalább három levél kell, hogy oltsa a szomjam, de szerencsére rengeteg levele van.
Megkérdezem Flit, hogy mit csinált míg én aludtam, ő pedig lelkesen elcsiviteli míg sétálunk az erdőben. Néha megáll egy-egy virágnál, hogy nektárt szívjon, és nekem is eszembe jut, hogy ennem kéne. Megkeresem a kedvenc fámat, egy akácfát. Legalábbis úgy emlékszem, hogy annak nevezték, de az biztos, hogy a külsejére és az ízére emlékszem. Imádom az akácot, mert hihetetlenül édes és boldogabbá teszi a napomat. Persze vannak még olyan bogyók, amik édesek, de azok egyben savanyúak is.
Minden nap így megy, viszont a napnyugta csodáját egyedül élvezem. Ilyenkor Flinek dolga van, legalábbis eltűnik, reggel pedig újra látom, éjszaka pedig egyedül vagyok. Ahogy nyugszik le a nap az ég sárgás vöröse erőt ad a növényeknek, a fáknak, és a napfényt magukba zárják, ők világítanak tovább. Igaz az avar máshogy néz ki, a fény nem ugyan az mint a nap csodálatos ereje, de mégis fény, így nem vaksötétben élek. Mintha csak egész nap fényár venne körül. Így is van. Ha csillagokat szeretnék látni, csak kimegyek egy tisztára, elaltatom a környéken egy időre a fákat, és kifeküdve a rét közepére ámulok és bámulok. Ez nyáron a legkellemesebb, te még csak tavasz van.
Még nincs teljesen sötét, de látok egy hatalmas fekete lényt az égen. Riadtan kapom össze magam, s a hozzám legközelebbi fára ugrom fel a tó közelében. Ki ez? Mi ez? Miért jött ide? Olyan rég nem járt erre senki, hogy nem is számítottam arra, hogy egyáltalán bárki megtalálhatja még ezt a helyet. Olyan buta voltam.
Meglapulok a fán, sűrű lobkoronák közé rejtőzve, a levegőt apró akadozással veszem, így még kevesebbet mozgok, nem csapok zajt. A fa törzsének nyomom testem, de nem olvadok bele. Nem tudok.
Leszáll a hatalmas szörny, leszáll róla egy kisebb, de hozzám képest még mindig hatalmas feketeség, majd a nagy pikkelyes lény elreppen, és itt hagyja a… elfet? Ő egy sötét elf? Összerezzenek. Emlékeimben még mindig vadul él az effajta sötét lények mészárlása. Ugye nem rám vadászik? Ugye nem? Nem akarom, hogy bántson. Viszont ha most megmozdulok, azonnal észrevesz. Várnom kell. Néha egy-egy fa eltakarja a szemem elől, néha nagyon közelről is látom, de szerencsémre nem vesz észre.
Egész nyugodtnak tűnik, nem érzek vérszomjat a levegőben, és nem is bolygatja az erdő rendjét. Úgy tűnik letáborozott. De miért pont az én tisztásom közelében? Talán érzi a jelenlétem? Akkor már biztosan észrevett volna.
Teljesen besötétedik, a fák fénye olyan erős, és ahogy körbevesznek a lombok engem is világítóvá tesznek így elrejtőzhetek. Bőröm zöldes fehérsége ráadásul visszaveri valamennyire ezt a csodálatos fényt. Az erdő része vagyok, ha védelemre van szükségem el tud rejteni, csak tudnom kell kihasználni. Remélem sikerül majd elmennem a közeléből.
~*~
Egészen reggelig alig mozdulok. Hajnaltájt elkezdtem bóbiskolni de sikerült ébren maradnom, csak egy kicsit vagyok fáradt, de a harmat felfrissít, felébreszt. Hirtelen megjelenik mellettem Fli.
- Mit keresel itt? – valóban meglepő, hogy ilyenkor a lombozaton egy fatörzset ölelek.
- Nézz le – csivitelem neki halkan, mire lereppen majd vissza.
- Miért vagy még itt? Rég el kellett volna menned.
- Nem tudtam. – hirtelen megmozdul a test. Sietnem kell míg teljesen fel nem ébred. Gyorsan. – Kérlek Fli, fedezz. – könyörgök halkan. Eligazodom a fán, majd egy lendülettel átvetődöm a következőre. Az alak azonnal felpattan, így rögtön mögé kerülök. Nem merek megmozdulni, a szívem a torkomban dobog.
A másik fán Fli csapkodni kezd, és arrafelé néz.
- Mutasd magad! – néz fel, és vár, Fli megint csapkodni kezd, majd elrepül, ekkor látom, hogy nagyot sóhajtva megereszkednek vállai, majd a földön néz körbe. Az én fám felé is néz, de végül elindul az ellenkező irányba, a tó felé felfrissülni. Mikor odaér és letérdel elég távolságot érzek ahhoz, hogy eltűnjek. Nem lesz jobb alkalmam, hacsak nem végig itt csücsüljek a fán míg itt van. Addig éhen is halok.
Átugrom a következő, majd a következő fára olyan gyorsan, ahogy csak tudok, mert közben észrevett és utánam eredt. A fák egyre messzebb vannak egymástól, míg végül jön egy nagy tisztás, és repülnöm kell.
Kéne…
De a sokktól hiába hívom őket elő, csak dermedten lapulnak a hátamhoz. Miért? Miért?
Leugrom a földre, így hátha gyorsabb leszek, hogy végig szilárd a talpam alatt, be is vetem magam egy sűrűbb fás részre, remélve hogy kis testem előnyben lesz az ő termetével szemben, megbújok egy fa tövében, amikor hortelen leterít valami a földre, és nekem szegez valamit.
Összerándulok, fejem elé kapom karjaimat. Vészesen csivitelni kezdek, de rájövök Ő ezt nem érti.
- Ne… bánt ne… - még vissza kell szoknom ezekhez a hangokhoz.
Érzem, hogy szemem sarkában összegyűlik egy könnycsepp, akár a harmat a levélen. Lassan érzem hogy nem nehezedik rám olyan súlyosan, mintha attól félne mindjárt összetörnék, de még mindig felettem van.
- Egy fleya – súgja halkan, mire lejjebb emelem karjaimat és pilláim mögül sandítok rá. Szemei akár az élénk levél, rajtuk egy-egy fekete bogárral, haja kissé előrehullik nyakából, és innen közelről nézve a karjai, a válla, minden hatalmas. Olyan nagy, olyan szörnyűségesen nagy.
- Ne bánts… ne… - nyekergem halkan, igyekszem megtalálni rég nem használt hangom.
- Nem akarlak bántani. – lassan felkel rólam, és felsegít de nem enged el, és ráadásul folyamatosan bámul. Szemében olyan furcsaságok jelennek meg amit egy állat tekintetében sem láttam, nem is éreztem, most viszont olyan érzésem támad, mintha azonnal az avarba akarnám magam temetni, hogy megvédjen szemei elől. – Viszont velem kell jönnöd.
Hatalmasra kerekednek szemeim és próbálom meleg szorításából kiszabadítani a kezemet. Habér rég nem volt közelemben még nagytestű állat sem, emlékszem annak érintésére, de ez sokkal másabb. Nekik bundájuk volt, neki csak a csupasz éjsötét bőre.
- Mi? – kérdem rekedtes hangon. – De… én nem mehetek el innen… nem lehet.
Hosszú pillanatig csak néz rám, én is rá, és a szellő süvítése , a levelek zizegése töri meg a csendet. Nem vihet el, én itt élek, nem mehetek el innen. Nem hagyhatom el az erdőmet.
- Tudom – hangjából sajnálkozást hallok, de… lehet csak megkoptak az érzékeim az értelmesebb lények felé. Nem tudom. Félek. – Hogy hívnak? – ezen egy pillanatra el kell gondolkodnom, hogy az Ő nyelvén hogyan kell ejteni.
- Ellan – súgom végül, lesütöm szemem, de mikor felfelé néznék újra az arcára, akaratlanul és végigfut tekintetem a testén. Hatalmas, még mindig, és a szemei el akarnak nyelni. Fullasztóak. – Te? – biztos neki is van valamilyen neve a fajtáján kívül.
- Tanavar, Oszlav fia – kicsit összezavarodok ettől a hosszú névtől.
- Tana… Osz… - inkább nem is próbálkozom vele, csak megrázom a fejem. – Nem mehetek el. Eressz – rángatom meg kicsit karom, de fáj így azonnal abbahagyom.
- Sajnálom – hirtelen nem természetes szellőt érzek, és egy árnyék jelenik meg, majd felfelé nézek. Ez az a szörny.
- Ne! – sikoltom, és menekülni próbálok, de még mindig erősen tart, a szörny épp a közelben száll le. – Meg fog enni!
- Nem bánt, nyugodj meg – megtorpanok, habár eddig nem haladtam sokat. Miért nyugtatnak meg a szavai? Nem értem. Az ő fajtája soha nem szokott ilyen kedvesen beszélni. Legalábbis… én így emlékszem. A háta mögé bújok, és legalább ezt engedi, amíg engem tarthat. A szörny lehajtja nagy fejét a földre, ő meg megsimítja az orrát. Csak most látom tisztán a körvonalait. Egy sárkány. De hogyhogy ilyen fekete? Nem tűnik túl vadnak, de… de nem bízom benne. Nem ismerem a sárkányokat, csak messziről láttam eddig őket.
Hova akar vinni? Én nem mehetek el innen. Az erdő az életem, nekem itt kell maradnom. Nem hagyhatom el. Hol van Fli? Vajon hová menekült? Remélem legalább Ő biztonságban van.
|
