|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| ef-chan | 2017. 04. 27. 19:54:30 | #35082 |
Karakter: Sicyoni Cyrus
Megjegyzés: (istenkémnek)
Reggel korán ébredek, ahogy szoktam. Még az ágyban fekve hallgatom a hajnal első madarainak csicsergő énekét, majd nagyot nyújtózva mozdulok, ahogy megüti a fülem a motoszkálás, jelezve, hogy a szüleim is felébredtek. Mivel a mellettem levő szoba még csendes, ahogy az ajtón keresztül hallgatózni próbálok, nem lépek be. Minden bizonnyal alszik még vendégünk. Még mindig hihetetlen, hogy egy istenséget szállásoltunk el a mellettem levő vendégszobában.
Ahogy beérek a konyhába, a reggeli köszöntés után azonnal elmesélem a szüleimnek, mi minden történt velem tegnap, mire anyám azonnal izgalomba esik, hogy te jó ég, akkor nem elég, ha csak összetesz pár falat valamit reggelire, hanem komolyan, a vendég rangjához méltó reggelit kell rittyenteni, s máris elzavarja apám tűzifáért, hogy megrakassa a tüzet, s befog engem is aprítani, pucolni mindenfélét. Mondanám, hogy túlzásba esik, de igazából osztozom a hozzáállásán, ahogy apám is, azért nem is száll vitába szavával senki.
- Ez annyira megtisztelő, Cyrus! - lelkendezik, miközben a húst szeleteli. - Bár nem tudom, hogy elég előkelő lesz-e neki a mi ételünk, de annyira izgatott vagyok!
Ha nem ismerném, milyen könnyen lázba jön, azt gondolnám, már gondolatban el is ajándékozott neki összeházasítva vele gondolatban - nem törődve azzal se, hogy ez lehetetlen.
- Kedvesem, kérlek, jól áll így? - lép be apám, aki a vendég tiszteletére felhúzta legszebb ünneplő ruháját. Mosolygok rajtuk, miközben gyümölcsöket szeletelek a hús mellé köretnek.
- Jó lesz így - hagyja jóvá anyám apám külsejét, majd máris újra tyúkanyóként kezd aggodalmaskodni. - De biztosan nincs baja? Már elég késő van…
Ezen én is elgondolkodom. Remélem, a tegnapi varázslata nem szívta el az ereje javát. Tényleg nem ért annyit az a csapat támadó - akiknek még mindig sajnálom az életét.
- Egy isten élete fárasztó, nyugodj meg, kedvesem, biztosan hamarosan fel fog ébredni.
Mintha az említésével megidéztük volna, bukkan elő a semmiből: - Sajnálom, ha gondot okoztam a hosszú alvással.
A hang irányába fordulok megilletődve, pedig nem kellene meglepődnünk, hogy egy istenség csak úgy felbukkan, ahol kedve tartja. Ahogy a szüleim mozdulnak, kábulatból ébredve magam is meghajolok, hogy aztán alig tudjam követni anyám sürgés-forgását, ahogy az asztalhoz ülteti, és igyekszik megreggeliztetni, jó házigazda módjára apám pedig a legfinomabb borunkat kínálgatja számára. Ő viszont ragaszkodik hozzá, hogy együtt reggelizzünk, amitől mindenki kicsit ideges, de csak mert felfokozott hangulatban vagyunk a megtiszteltetéstől, hogy közösen ehetünk egy valódi istennel. Érhet ennél nagyobb ajándék egyszerű halandót?
A hangulat viszont az idő előrehaladtával oldódik, majd Athanase megkér minket, vezessük körbe. Elsőnek apa műhelye érdekli, apa pedig szerény büszkeséggel mutat körbe a kis birodalmában, amit a két keze munkájával teremtett. Magam leülök egy félreeső székre, ami a helyem, mielőtt felborítanék bármit is. Ez a műhely apáé, én nem itt dolgozom, hanem a saját raktáramból hordom ki az eszközeim, és az udvaron, a legfényesebb részen szoktam ügyködni, a műhely nekem túl sötét. Vendégünk viszont, úgy hallatszik, jól szórakozik apával, még meg is dolgoztatja apát, aki a lehető legnagyobb lelkesedéssel mesél közben, mit hogyan miért szokott csinálni.
Legnagyobb zavaromra ezután újra kéri, hogy énekeljek. Nem szoktam hozzá, hogy bárki ekkora rajongója legyen a hangomnak, mert szerintem annyira azért nem jó, de szívesen énekelek, kedvére téve. Legalább így “kommunikálunk” a zenén keresztül, mert bár sok kérdésem lenne, szégyenlős lennék feltenni őket, és illetlenségnek is érezném, mert a legtöbb kérdésem faggatásnak hathat hosszabb távon.
A nap észrevétlen szalad el, s megint azon kapom magam, hogy ő kísér vissza a szobámba, mert magamtól kicsit nehézkes lenne. Nem megoldhatatlan, de olyan nagy kedvvel kísér vissza, nem volt szívem még szerénységből se visszautasítani, ha már ekkora örömet okoz neki eme gesztus. Ugyan hamar szememre jön az álom, még elalvás előtt is azon gondolkodom, hogy igen különös isten, annyira emberi, annyira közvetlen, és nem olyan, mint azt a legendák és mondák tartják az istenekről, hogy szeszélyesek, könnyen megharagíthatók, lobbanékonyak és követelőzőek. Igaz, eddig is tisztelettel gondoltam minden istenre, de most már úgy érzem, a sok legenda és mese igazságtalan velük szemben.
* * *
Reggel szokásosan arra ébredek, szemem még csukva tartva, hogy odakinn csiripelnek a hajnal első madarai. Elhallgatom őket, velük dúdolgatva jellegzetes szólamaikat, míg a ház nem kezd mocorogni, motozni. Nagyot nyújtózva nyitom fel a szemem. A mennyezet minden repedése olyan élesen rajzolódik ki, hogy felsikoltok magam elé kapva a kezem. De… de a csattanás elmarad, a plafon nem zuhan rám, ellenben a szobámba rohannak a szüleim és felbukkan Athanase is. Ráadásul mindenkit olyan… olyan élesen látok… mintha csak az orrom előtt lenne mindenki, pedig arrébb állnak. Hitetlenkedve, a könnyeimmel küzdve hebegem: - Lá… látok. Tö… tökéletesen látok.
Anyám és apám is közelebb lép, hát megölelem őket, nem tudva parancsolni az érzelmeimnek. Olyan rég, már olyan rég volt, hogy utoljára ennyire tökéletesen láthattam az arcukat. Istenek, de sokat változtak azóta!
- Én adtam vissza a látását. Háláért a tegnapért - töri meg a meghatott pillanatot Athanase. Szívünk megtelik hálával, amit ki is fejezünk közösen irányába, megígérve, hogy áldozni fogunk neki minden nap, újra és újra köszönetet mondva kegyességéért. Még a lelkemre köti, hogy ígéretemnek megfelelően, ha apró lávafolyamot pillantok meg, azonnal és mindig kövessem, a másik végén fog várni rám, aztán ahogy előbukkant a tisztáson,a hol először találkoztunk, ugyanúgy eltűnik a szemünk elől, magunkra hagyva minket áldásával.
* * *
Ígéretünkhöz híven minden nap áldoztunk neki, kiválasztva az aznapi vacsora mindig legfinomabb gyümölcsét vagy zöldségét, s a nevét mormolva a tűzre vetettük, remélve, eljut hozzá.
Közel egy hónap telt el különös találkozásunk óta. Azóta minden nap gondoltam rá, miközben igyekeztem feldolgozni azt a rengeteg információt, amitől egész elszoktam az évek alatt. Újra tökéletesen látni fárasztó, de kellemes ajándék, viszont sok mindent még mindig nem tudtam teljesen megszokni, s többször kaptam már magam azon, hogy szándékosan hunyorgok, hogy alig lássak, s ennek megfelelően csinálhassam azt, amit eddig is, hasonló feltételekkel, mint korábban, mert csak úgy megy igazán.
Minden ilyen alkalommal bűntudatom van, mert úgy érzem, elárulom ajándékát, de nehéz megszoknom. A mai reggel is szokásosan telik, megébredve, még csukott szemmel hallgatom a madarak csicsergését, míg nem kezd mocorogni a ház, jelezve, szüleim is felébredtek, ideje a dolgomra mennem. Már nem kapok frászt a mennyezettől, épp ellenkezőleg, tekintetem végigszalad gyorsan minden apró repedésen, amelyeket már ismerősként üdvözlök. Majd felöltözve a konyhába sietek, hogy segítsek a reggelinél. Alig fejezzük be azonban, mikor apró lávafolyamocska kúszik a lábamhoz, nyomot nem hagyva, de vörösen világítva.
Szüleimre pillantva kérek elnézést, mielőtt elindulnék azonnal, követve a kis erecskét, engedelmeskedve hívásának. Bár vártam erre a pillanatra, most mégis kissé lámpalázasan, hevesen dobogó szívvel lépdelek. Vajon most is olyan kedves lesz? Mit szeretne tőlem? Tudom majd teljesíteni?
Ezernyi gondolat jár a fejemben és kifejezetten ideges vagyok, roppant mód izgulok, milyen lesz vele újra találkozni. Szerencsémre az út sokáig tart, s bár az izgalmam megmarad, mégis sikerül a lámpalázam javát elűzni, megnyugtatva magam, hogy semmi olyasmit nem tettem, ami miatt megharagudhatott volna rám, és megváltozna a viselkedése irányomban, épp ezért épp olyan kedves lesz, mint volt. Elvégre elsőre is ellenmondott minden istenekkel kapcsolatos sztereotípiának, miért most lenne ez másképp. Bíznom kell benne, mivel ő sem tett semmit, amivel a kételyem érdemelhetné ki.
Bő fél nap gyaloglás után végre megpillantom alakját a távolban. Bár másképp látok most, az alakja csak élesebb lett, nem más, így könnyedén megismerem, és intek felé. Gesztusaiból látom, hogy ő is észrevett, így meggyorsítom lépteim, hamar elé is érve.
- Azt hittem, már el is felejtettél, és el sem jössz, szépséges dalnokom - mosolyog rám üdvözlésképp.
- Felejteni neked lett volna okod engem, hiszen csupán egyszerű halandó vagyok, de engem még évtizedek múlva is emlékeztetne rád az a sok minden, amit eddig nem láthattam, immáron viszont élesen rajzolódik ki szemem előtt - felelem őszintén, mégis udvarias visszafogottsággal. Hogyan felejthetném el, amit értem tett, mikor fizikai jele is van. Nem mintha amúgy el tudnám felejteni, hogy megmentett becsületem csúfos elvesztésétől, a megaláztatástól és a fájdalomtól. Ráadásul konkrét ajándéka mellett adott mást is közvetve, mert felbukkanása és támadóim nyomának veszte óta a környéken elterjedt, hogy isteni védelem alatt állok, így senki nem kekeckedik többé. Talán ha ugyanúgy alig látnék, nem hittek volna a szóbeszédnek, és nem változik semmi, de a látásom egyértelmű feljavulásával az emberek másképp kezdtek viszonyulni hozzám. Talán ha keresném a társaságuk, kissé zavarna, de igazából jól esik, hogy kissé kerülnek. Megmaradhatok csendes, magányt kedvelő saját világomban. Termékeinket pedig így is keresik, talán még jobban is, mint korábban. Tényleg úgy érzem, remélhetőleg jogosan, hogy áldása alatt állnánk akkor is, ha tényleg megfeledkezett volna rólunk.
- Ne légy szerény, kellemes társaságod és szép hangod örökre a szívembe vésődött - elpirulok a nyílt vallomásra. Már az hihetetlen, hogy egy isten megmutatkozik az ember előtt, ő viszont ezen túl megmentett, megáldott, és el sem felejtett, itt beszélget velem ismét, azt ígérve szavaival, hogy sosem felejt el.
- Énekelj nekem megint - mosolyog, gyanítom zavarom szórakoztatja, meg talán az, hogy megnémultam, bér próbáltam párszor mondani valamit válaszul, de csak tátogtam, mint a hal, mert semmi olyasmi nem jutott eszembe, ami illő lett volna, és kifejezte volna meghatottságom.
Csak bólintok, majd szétnézve egy helyet keresve letelepszem. Fel voltam készülve erre a kérésre, igazából gyakoroltam is miatta.
- Elsőnek… pár új dalt énekelnék. Nem biztos, hogy hibátlanul sikerülnek, de… gondoltam, örülnél, ha bővíteném a repertoárom, nehogy egy idő után unalmassá váljon. Mivel nem szól semmit, biztos nincs ellenvetése - rá nézni ugyanis nem merek - , hát belekezdek.
Nem tudom, mennyit énekeltem, de végül minden dalt előkotortam az emlékezetem mélyéből, amit csak ismerek. Az utolsó után elnémulok. Éneklés közben egész feloldódtam a társaságában, de most megint nem tudom, mit kellene tennem, ezért kicsit megint befeszülök. Nem is azért, mert alapvetően ne lenne beszélgetéskezdeményező kérdésem, épp csak nem tudom, fel merjem-e tenni. Mert az ember természetes mód kíváncsi, hogyan telik egy isten egy hónapja - igaz,egyszerű barátoknál is kíváncsi lennék, csak míg az utóbbiaktól könnyedén megkérdezem, addig az előbbi esetben nem vagyok biztos benne, hogy ildomos ezt tennem. S ez csak a felszín. Lehet isten és ember barát? Kötve hiszem, hogy olyan egyértelműen adódna, mint ember és ember között… Igazából egy legenda vagy történet sem szól arról, hogy istenek emberekkel barátkoztak volna… Arról igen, hogy együtt háltak, de… az kicsit más. Nagyon más!...
- Mesélj, hogy vannak a szüleid? - kérdez ő.
- Köszönöm, anyám és apám is jó egészségnek örvend, minden épp olyan, mint mikor látogatást eszközöltél nálunk.
- Ennek örülök - rá sandítok. Olyan hihetetlen, hogy úgy kérdez, mintha régóta ismernénk egymást. - Na és milyen újra látni rendesen?
Lesütöm a szemem, és egy fűszálat kezdek fixírozni. - Csodás. Ugyanakkor még mindig furcsa - vallom meg az igazat zavartan. - Nem akarok hálátlannak tűnni, de az ötvösmunkám még mindig jobban megy, ha hunyorítva elérem, hogy alig lássak valamit. Valahogy nem tudok koncentrálni, ha rendesen látom a munkadarabot. De biztos vagyok benne, hogy bele fogok jönni mindenbe - apa szerint a hirtelen sok információ szétszórttá tesz, illetve azért is lehet ez, mert a mesterséget már félig vakon tanultam. De legalább nem tart reménytelen esetnek, épp csak megint rájött a taníthatnék, mint gyerekkoromban.
- Majd szép lassan belejössz mindenbe.
Bólintok elmosolyodva. Nem haragszik, bátorítása pedig kifejezetten ösztönzően hat.
- Amúgy a segítséged óta elkerülnek a furcsa alakok szerencsére. Lábra kapott a pletyka, hogy isteni védelem alatt állok - szórakoztatónak tartom még mindig a képzetet. - Nem tagadtam, mert bár nem szép dolog, kényelmesebb így, mint folyton arra figyelni, hogy időben elkerüljem a kellemetlen embereket.
Igaz, de ezt nem fogom elmesélni, valahol rossz is, hogy rá kellett döbbennem az éles látásomnak köszönhetően, hogy az a kevés ember, akit kedveltem, akiben megbíztam, sem mind jó szándékú. Mert eddig nem láttam, milyen tekintettel néznek rám, eddig nem érzékeltem a segítő, a testem különböző pontjait érintő gesztusuk mögött mennyi eltitkolt és riasztó vágy lakozik. Tudom, hogy elég nőies vagyok, de akkor is sért valahol, hogy elég sok férfi úgy tekint rám, mint valakire, akivel büntetlenül élvezhetné a gyönyör édes ízét. Épp csak őket legalább egy picit érdekli, hogy ne ellenkezzek, nem úgy, mint azokat, akiket ő a föld alá küldött.
- Miért gondolod, hogy pletyka a védelem? - a hangjába felhők költöznek. Összerezzenek. Valami rosszat mondtam?
- Izé… egyszer megmentettél, mert kedves és törődő vagy, de… azt hiszem, elég beképzelt dolog lenne azt gondolni, hogy egy nagyhatalmú isten, akinek biztos ezer és egy dolga van, állandóan azt lesi, jól vagyok-e, és ott terem, ha valami bajba keverem magam. Ezért is különös, hogy mások mégis ezt gondolják, mert hát… elég önzőn nagyképű már maga az elképzelés is.
Felkuncog. A korábbi felhőknek nyomát sem érzékelem, újra olyan jókedvű és könnyed, mint korábban.
- Ne sértődj meg, de elég furcsa egy csodabogár vagy - mondja végül, egész közel hajolva, késztetve rá, hogy felé forduljak, és összekapcsolódjon a tekintetünk.
- Én? Miért? - pirulok el a közelségétől. Nem tudom, megjegyzését bóknak vagy piszkálódásnak kellene-e elkönyvelnem.
- Az emberek nagy része vérszemet kap, ha kapcsolatba kerül a túlvilággal - feleli egyszerűen, de a hangjában annyi gyűlölet reszket, megborzongok.
- Akkor… annyira nem vagyok csodabogár - fordulok félre, remélve, hogy nem dühítem fel, még ha meg is feszülnek izmai. - Én… minden nap vártam a lávaerecskét, és igazán elkeserített, hogy nap nap után késlekedett.
A keze megemelkedik, lehunyom a szemem összébb kuporodva. Nem akartam felbosszantani, de muszáj volt elmondanom, mert neki egy hónap talán nem sok az idő végtelenségében, de nekem, halandó embernek, aki bármikor Hádész birodalmába kerülhet, kibírhatatlanul sok. Tenyere viszont nem csap, épp ellenkezőleg, gyengéden az arcomra simul, hogy visszaterelgesse tekintetem arcára.
- Mondd csak, mit rejtesz előlem? Érzem, szeretnél valamit még mondani - mosolyog rám csillogón várakozó tekintettel.
Összepréselem ajkaim, s arcom elfordítása nélkül pillantok félre nyelve egyet, majd visszasiklik tekintetem rá. Szám szóra nyílik, de aztán elbátortalanodom, és inkább csak végignyalok az ajkaimon, ismét résnyire préselve össze őket.
- Gyerünk, bökd csak ki, máskülönben kénytelen leszek én önzővé válni - hajol zavarba ejtően közel. Be is pánikolok tőle, inkább beadva a derekam. Ki tudja, mi történik egy halandóval, ha egy isten önzővé válik.
- Szeret… szeretnék a barátod lenni!... Ha… ha lehet… - bököm ki az elejét talán kissé túl lendületesen is, hogy a második felét hozzákössem enyhítendő a mondatom impuzív jellegét. Ugyanakkor nem kicsit berezelve várom a választ reszkető szívvel, mert nem tudom, tényleg lehettem-e ennyire pimasz vele.
- Meglátjuk - tekintete mintha a messzeségbe révedne, de aztán ismét magamon érzem égető sugarát. - Kezdésként van egy kikötésem.
Bólintok, de már ennyitől is egész repdesni kezd a szívem a mellkasomban. Mert ha feltételhez köti, akkor… akkor bizony van esélyem rá, hogy barátokká váljunk, s ez borzasztó boldoggá tesz.
- Ezentúl, ha találkozunk és ha elköszönünk, köteles vagy csókkal köszönteni.
Bíborba borul az arcom, de mielőtt bármit is mondhatnék - mintha mernék vagy épp egyáltalán képes lennék rá -, folytatja.
- Köztünk, istenek között a csók a bizalom jele, találkozáskor ezen keresztül fejezzük ki bizalmunk és jó szándékunk, mert ha bárki bármikor hazudik vagy rosszat forral a másik ellen, kiérezzük belőle, elköszönéskor pedig megerősítjük, semmi rossz érzés nincs bennünk távozáskor.
Sosem hallottam még ilyesmiről, de zavarom enyhül, és inkább egyfajta meghatott izgatottságba fordul át. Eszembe sem jut, hogy esetleg átejtene. Csak bólintok. Mondani szerettem volna még valamit arról, hogy ez az embereknél kicsit másmilyen, és hogy zavarba ejtő, de majd túllendülök rajta, de ismét csak nem kapok esélyt. Amint bólintottam, lenullázza köztünk a távolságot, s mielőtt észbe kaphattam volna, már ajkai az ajkaimnak feszülnek, s nyelve végig is nyal rajtuk. Teljesen lefagyok, de mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mi is történt, már elhajol, s mintha mi sem történt volna, jókedvűen bámulja a tájat. Jobb híján követem a példáját paradicsomvörösen, teljesen felkavart érzésekkel.
* * *
Bár már egy hét is eltelt a találkozásunk óta, még mindig teljesen kába vagyok, s akárhányszor rá gondolok, ajkai puhasága jut eszembe, és totál elvörösödöm. Nem hatna meg talán ennyire, de… de nekem ez volt életem első csókja. Akkor is, ha nem volt teljesen csóknak nevezhető. Egy komédiaíró biztosan felhasználná, amit most érzek, mert egyszerre bújnék el előle bárhová, és szeretném látni, hogy kezdődő barátságunk mélyítve beszélgethessek vele, a biztonság kellemes “takarójába” süppedve társaságában.
|
| Rauko | 2013. 10. 08. 07:08:42 | #27547 |
Karakter: Athanase
Megjegyzés: ~ szülcsinapcsisomnak
- Cyrus... Sicyoni Cyrus - feleli kérdésemre, amivel próbálom, ezek szerint sikeresen beszélgetésre hívni.
Lehajtott fejjel tér ki az érintésem elől, ami kifejezetten tetszik. Kellő tisztelettel bánik egy istennel. Ez igazán…. kedvemre való. - Én... mivel hálálhatnám meg segítségét, Uram? - kérdezi.
- Énekelj még nekem - felelem, majd finom érintéssel a vállán jelzem, hogy nem kell a földre támasztania homlokát.
- De én nem tudok igazán... - Milyen kedvesen szerény! Egyre inkább kedvemre való az alázata.
- Ne légy szerény! Csodálatos hangod van, jó ideje hallgattam már.
- Kö... köszönöm.
- Énekelsz nekem?
- De... - kezdi, miután bólintott kérdésemre. - Társaságban zavarban vagyok... nem tudom... menne-e ugyanúgy.
- Ugyan, ha beleadsz mindent, amit beletettél eddig egyedül, minden bizonnyal ugyanolyan szép lesz.
- Hát... remélem. Megpróbálom - bólint. Végre, már azt hittem, hogy nem sikerül rávennem!
Mikor látom, hogy a hangszerét keresi, kedvesen nyújtom felé, hiszen nem látja. Szerintem.
- Van valami kedvenc dalod? - kérdezi. Felelem az egyértelműt, hiszen jobb, ha azt dalolja, amit ő maga a leginkább szeret.
A dal csodaszép. Kedves, vidám, mégsem buta dallam, kedvemre való, naphosszat is elhallgatnám.
- Ez igazán kedves volt. Énekelj még! - kérem tőle azonnal, és ő megteszi.
Az idő szinte repül, ahogy hangját és lírája hangját hallgatom. Észre sem veszem, hogy elszállt a nap, csak mikor ő is félve pislog körbe.
- Sajnálom, de haza kell mennem!
- Máris? - Ahogy kimondom, már rá is jövök: a szeme miatt lesz.
- Igazán sajnálom, de már így sem látok valami jól, a félhomály eltünteti a világom kontúrjait - feleli illemtudóan, alázatosan.
- Szóval ennyire nem látsz jól... - sóhajtok fel, majd új kaland reményében folytatom. - Hazakísérlek emberi alakban! - Igazán... nem is tudom, hogy köszönjem meg jóságod.
- Egyszerű, ha hívlak, járulj elém, s igyekezz szívedből jövően kedvemre tenni, s erről az ígéretről ne feledkezz meg soha!
- É... értettem. Megfogadom, ha képes vagyok, és nem akadályoz semmi, azonnal indulok majd, ha hívsz - feleli, majd lassan elindulunk.
* * *
- Ha itt befordulunk, otthon is vagyunk - mondja, mikor már a faluban vagyunk.
- Takaros és nagy ház - mondom, egyrészt magamnak, másrészt neki, ha esetleg ez segítség, hogy jó helyen vagyunk-e.
- Az apám ötvös, ahogy én is, és kedveltek az áruink, na meg el is kéri apám értük az árat sokszorosan - mosolyodik el apja említésére. Békés, nyugodt család lennének? Hm. Könnyedén megtudom.
- Akkor bizonyára jut hely egy vendégnek.
- Persze, több vendégszoba is van. - Akkor ez eldőlt.
- Akkor ma itt alszom!
- Hogyan? De nem is volt időnk felkészülni rendesen és... - Ujjaimat ajkai elé vezetem, hogy csendben maradjon. Valamiért jó érzés lesz a közelében enni. Új érzéseket vélek általa felfedezni magamban az emberiséggel kapcsolatban. Talán nem mindenki olyan rossz.
- Nem kell előkészülni, csupán egy ágy kell, a közeledben.
* * *
Reggel nagyot nyújtózva kelek fel. Érzem az ételek illatát, így tudom, a család már rég ébren van. Arra gondolván, hogy talán jó lenne meglepnem őket, a falba lépek és elindulok benne, emberi szemnek tehát láthatatlanul. Valahol arra számítok, hogy veszekedni fognak, amiért nem szólt, hogy egy istent hoz haza, vagy engem beszélnek majd ki, mert hogy épp nem vagyok jelen, de a kőfal konyhai részéhez érve meglepetten látom a mosolygós arcokat.
- Ez annyira megtisztelő, Cyrus! Bár nem tudom, hogy elég előkelő lesz-e neki a mi ételünk, de annyira izgatott vagyok! - Az idősebb nő az anyja lehet.
- Kedvesem, kérlek, jól áll így? - lép be a térbe az idősebb férfi, az apja. Kis énekesem szorgosan szeleteli a gyümölcsöket.
- Jó lesz így - bólint mindent tudóan a nő. - De biztosan nincs baja? Már elég késő van…
- Egy isten élete fárasztó, nyugodj meg kedvesem, biztosan hamarosan fel fog ébredni.
Hm. Talán ideje felfednem magam. Nem beszélnek ki, nem veszekednek. Tényleg mások, minta többi ember, akinél eddig jártam.
- Sajnálom, ha gondot okoztam a hosszú alvással - lépek elő, mire minden szem rám szegeződik. Még Cyrus is nagyon jól eltalálja, hogy merre vagyok, pedig elég messze.
Meglepődnek, de nem rémülnek meg. Meghajlással köszöntenek, majd bemutatkoznak és reggelizünk. Bár ők szeretnék, ha csak egyedül ennék, ha már itt vagyok és kedvesek, együtt eszünk.
Bőségesen van hús és gyümölcs is, még egy pohár nagyon finom bort is adnak.
Később, egy kis beszélgetés után megkérem Cyrus apját, mutassa meg a műhelyét. Igaz, nem vagyok biztos a kovács-tudásomban, de a fémek mégis a földből valók és egy ötvös fémmel dolgozik, nem? De.
Legnagyobb megdöbbenésemre a műhely rendezett, tiszta, még csak az illata is kellemes. A fémek szépen, rendben sorakoznak ott ahol kell - kiből mi fog majd még ugye készülni. Megkérem hát az apját, mutassa meg nekem, hogy dolgozik, és ő meg is teszi.
Nem tudom, mi nagyobb öröm: Cyrust hallgatni éneklés közben, vagy az apját nézni, ahogy szorgosan, nagy gonddal dolgozik. Bár persze, hogy az előbbi, hiszen Cyrus még szemet is gyönyörködtet, miközben az Olümposzra is illő dalt énekel.
Így hát a délután azzal telik el, hogy hallgatom őt. Az udvarom, így már bőven sötét van, amikor végre megengedem, hogy elmenjen aludni. Nekem azonban ekkorra már terveim vannak… a sok jóért, amit ma kaptam, egy dolgot tudok csak adni. Mint istennek, hatalmam van hozzá.
Megvárom, amíg a ház elcsendesedik, majd átlépek a kőfalon Cyrus szobájába. Az ágya nem nagy, de annyira csábító… ma észrevettem, hogy mennyire szép férfi is ő valójában.
Még közelebb lépek és lehajolva az egyik, majd a másik szemhéjára is lágy csókot hintek. Ajkain végigsiklanak csupán ujjaim, de nem teszek semmit, gyorsan vissza is sietek a szobámba.
Reggel Cyrus hangos sikítására ébredek. Azonnal átlépek a falon, egyszerre érve oda a szüleivel.
- Lá… látok - nyögi elhalóan, könnyeivel küzdve. - Tö… tökéletesen látok - örömködik, majd megöleli odalépő szüleit. Apja pillant felém de nem szól, így kimondom, amit tudni akarnak.
- Én adtam vissza a látását - mosolygok rájuk. - Háláért a tegnapért.
Mély meghajlás, egeket rengető hálazuhatag, amivel rám rontanak, de jól esik. Viszont tovább kellene állnom.
Megbeszélem velük, ha áldoznának nekem, csak növényt, embert vagy állatot még véletlenül se. Cyrusnak pedig a lelkére kötöm: ha meglát egy lávafolyamot, kövesse, mert az eredeténél leszek és várni fogom.
* * *
Majdnem egy hónap telt el, mióta nem láttam őt. Ideges kezdek lenni, hiányzik a dala, így elindítok egy kis folyamot azzal a céllal, hogy hozza ide őt.
Fél nap telik el, mire meglátom a távolban. Ahogy már messziről kedvesen int egyet tudom, a szeme még mindig jó, így áldásom hatásos volt.
- Azt hittem, már el is felejtettél és el sem jössz, szépséges dalnokom - mosolygok rá, amint elém ér.
|
| ef-chan | 2013. 02. 16. 02:11:02 | #25154 |
Karakter: Sicyoni Cyrus
Megjegyzés: (istenemnek)
Mivel az idő kellemes, úgy döntöttem, hogy kilátogatok a folyópartra. Szeretem a természetet, minden olyan lágy, és tele van finom illatokkal. Hogy magamban kiélhessem éneklési vágyam, magammal hoztam a lírám, ami elő is kerül, ahogy kissé komfortosabban kezdem érezni magam, mert megfigyeltem a környék minden részletét.
Szeretem először így "biztonságban" érezni magam. A rossz szemem miatt csak a dolgok alaját jegyzem meg, hogy észrevehessem, ha valami megváltozik. Aztán belekezdek a gyakorlásba, és a szabadság boldog érzésével tárom ki lelkem a dalokon keresztül.
Észre sem veszem, hogy repül az idő, csupán abból érzékelek valamit, hogy a nap melengető sugarai merről simogatják Apollónnak hála, testem. Ahogy Apollónnak köszönhetem, hogy ma, ezen a szép napon ilyen tűrhetően sikerül játszanom hangszeremen.
A nyugalom és a béke szigete ez a kis forrás egészen addig, míg lábak dobogását nem hallom, s elnémülve nem kezdek fülelni, és hunyorgok a hang iányába is, s elsápadva látok meg több alakot is. Felismerem őket egy valamiről. Az egyikük enyhén sántít. Így viszont csak egy valaki sántít, s őt semmiképp nem szeretném látni.
De már későn reagálok, hiszen csak későn látom meg a lényeget, így mire ijedten felugranék a hangszerrel a kezemben, már meg is ragadnak, s senki nincs, aki a segítségemre siethetne. Jobb híján riadtan, mégis igyekezve a lehető leghatározottabban és fenyegetőbben kiáltok fel: - Megmondtam, hogy hagyjatok békén!
- Én pedig megmondtam, Cyrus, hogy ha alkalmam lesz rá, nem hagylak kisiklani a kezeim közül - felel Demethész, s félelmem, ha lehet még nagyobbra nő, de ugyanakkor cseppet sem kívánom hagyni magam. Hogy akarnám magam hagyni?! Nem hogy ilyen hajlamaim nincsenek, még csak nem is vonz semmi undorító lényében! Látszólag behódolva maradok nyugton, hogy mikor közelebb lép, és a társai szorítása is enyhül valamelyest, felfelé lendüljek a fejemmel, és remélhetőleg állon találjam, miközben abban bízok, hogy ki tudom rántani magam a szorításból, és akkor legalább megpróbálhatok elfogni, de már az első lépcsőnél elbukik az egész terv, ugyanis könnyűszerrel hajol el a fejelés elől, majd akkora pofont kever le, hogy félrebukik a fejem az erejétől. Aztán a zsíros ujjak az államra tapadnak, s rettegve sikoltok fel, ahogy másik keze a ruhámra marva tépi el könnyedén az anyagot. Könnyeim patakzani kezdenek a rettegéstől, az elkerülhetetlen sorstól, amelyet nem akarok, képtelen vagyok elfogadni, így ismét csak küzdenék, ha nem fagyna meg mindannyiuk mozdulata, arra késztetve, hogy igyekezzek megfejteni, mi zavarhatta meg őket, mert az jó eséllyel rám is veszélyt jelent.
- Ki vagy te? - kérdezi is az egyik támadóm, s ahogy felzeng az idegen hang, igyekszem afelé fordulva felmérni a helyzetet.
- Nem ismersz fel egy istent, botor halandó? - kérdez vissza az ismeretlen, s kissé lesápadok. Egy isten? Mit keres itt egy isten?
- Miféle isten lehetnél ilyen kölyök képpel? - vágja rá az egyik mellettem álló fickó, én azonban, mivel nem látok el az ismeretlenig, gondolkodóba esem, ki lehet az, aki isten, mégis fiatalnak tetszik, de annyira lebénult az agyam, hogy jelenleg talán az olümposziakat se tudnám elsorolni.
- Olyan, aki kiáll a halandókért - érkezik a magasztos válasz, és csak hálát tudok rebegni, nem gondolva a segítség árával. A "megmentésem" módozata viszont elborzaszt, mellettem megnyílik a föld, és fájdalmas, és borzasztóan hamar elhaló sikoltásokat hallok, s kénkő illata csapja meg az orrom, s nem kell túl sokat gondolkodnom, mi is történhetett, s érzem, minden erő kiszáll a tagjaimból.
- Nem foglak bántani - töri meg a hirtelen nyomasztóan beálló csendet, de hiába kedves a hangja, összerezzenek.
- Mit... mit akarsz? - bár nem látom tisztán, csak alakja homályos foltját, felé pillantok ösztönösen. Még inkább össze is kuporodok, mert látom, ahogy megindul felém, s egyre élesebbé válnak vonásai, ahogy mellém térdelve egészen közel hajol. Még a szívem is megáll egy pillanatra, annyira megbénít a félelem. Kinyúl, majd óvatosan összefogja rajtam a ruhát. Picit lepillantok, nem igazán tudva hova tenni a gesztust felfokozott lelkiállapotomban.
- A nevem Athanase, a kovácsisten és a föld istennőjének gyermeke vagyok, és segíteni jöttem - mosolyog rám egészen közelről.
Megszeppenten figyelem meg vonásait, halandók, de talán istenek között is páratlan aranyszín szemeit, amelyek őszintén csillognak, s valahogy bizalmat kezdek érezni az irányában, bár még mindig úgy remegek, mint a cédrusok levele az enyhe szellőben. Azt viszont még így is meg kell állapítanom nekem is, hogy valóban roppant fiatalnak tűnik.
- Mi a neved? - segít ki kérdésével, hogy végre valamelyest magamhoz térve és nagyot nyelve válaszoljak sután.
- Cyrus... Sicyoni Cyrus.
A válasz után lehajtom a fejem, és szégyellősen kihátrálok az érintéséből, hogy saját magam fogjam össze magamon a ruhát, ahogy azt illik, és számomra kényelmesebb is.
- Én... mivel hálálhatnám meg segítségét, Uram? - hajolok meg előtte térdelőn, homlokom egész a földnek érintve alázatosan. Elvégre ő egy isten, különös tisztelettel illik bánnom vele, s bár félek attól, mit kér cserébe tettéért, mégis csak hálás vagyok, amiért megmentett, még ha kissé túlzásnak is tartom, hogy halniuk kellett cselekedetükért. Felfogni is nehéz, olyan agyzsibbasztó.
- Énekelj még nekem - feleli, vállaimon nyugtatva meg a tenyereit, hogy gyengéden visszaemelhessen ülésbe.
- De én nem tudok igazán... - felelem elpirulva a kérés hallatán, főleg, hogy ismét a szemébe kell néznem, félre is fordítom szerény zavarral tekintetem.
Követi tekintetem irányváltását, és fejével ismét befurakodik a látóterem középpontjába. - Ne légy szerény! Csodálatos hangod van, jó ideje hallgattam már.
Biztatásnak szánta, de még inkább zavarba hoz vele, és egész vörössé válok a dicséretre, ami igen nagy dolognak számít, mert egy istentől kaptam.
- Kö... köszönöm - köhécselek egy picit, próbálva most a másik irányba nézni, hogy ne kelljen az arcát bámulnom, de ismét csak nem kegyelmez, és követ.
- Énekelsz nekem? - kérdezi újra, s csak bólintok beleegyezőn. Úgysem lenne más választásom, és egyébként sem lenne tisztességes nemet mondanom.
- De... - súgom halkan, egész elvékonyodó hanggal. - társaságban zavarban vagyok... nem tudom... menne-e ugyanúgy - vallom meg, mert nem szeretném, ha csalódna, és azt hinné, szándékosan pimaszkodom vele.
- Ugyan - emeli fel a kezét, de megállítja előttem, hogy bőven legyen időm felfogni, hogy felém közelíti, s bár a szívem vadul dobog a mellkasomban, már nem akarok menekülni, s hagyom, hogy végigcirógassa az arcom lágyan puha ujjaival. -, ha beleadsz mindent, amit beletettél eddig egyedül, minden bizonnyal ugyanolyan szép lesz.
- Hát... remélem - felelem még mindig bizonytalanul, de egyszeriben megnő bennem a bizonyítási vágy. Szeretnék törleszteni, és valóban visszafizetni a segítségét, mert nem ért nagy árat, sem teljesíthetetlent... - Megpróbálom - bólintok végül egy csipetnyi elhatározottsággal a tekintetemben, majd először felegyenesedem, és kissé félrébb vonulva ruhámból kibújva kötöm meg az anyag maradékát hevenyészve a derekam körül, hogy takarja a leglényegesebbeket, majd körbepillantok, igyekezve fellelni a hangszerem. Ebben segít azzal, hogy felém nyújtja a hangszert, bár megilletődöm, hogy olyan közel áll hozzám, már csak azért is, mert jó pár lépéssel arrébb mentem öltözködni, mégis alig negyed kéznyújtásra van, pedig nem hallottam mögém lépni. Ezért enyhén idióta vigyorral sikerül átvennem a hangszerem, hogy zavartan köhécselve, a torkom köszörülve visszatelepedjek a korábbi helyemre.
- Van valami kedvenc dalod? - érdeklődöm azzal a szándékkal, hogy ha esetleg ismerem, azt próbáljam meg a lehető legjobban előadni.
- Jó lesz az, amit te leginkább szeretsz. Azt biztosan el tudod énekelni, ha izgulsz is.
Tökre igaza van... Elgondolkodom, mi az én kedvencem, majd egy kedves, tavaszi forgatagról és szerelemről szóló kis egyszerű, de annál kedvesebb dalocska mellett döntök, majd hogy könnyebb legyen kizárni a jelenlétét, lehunyom a szemem, és egy hosszabb bevezetőt pengetek le a lírán, majd rákezdek. A hangom eleinte remegős, bizonytalan, de ahogy egyre tovább jutok, úgy jövök bele, párhuzamosan pedig ellazulok, mert nem nevetett ki, le sem állított, hanem csendben figyel, mert még csak a szuszogását sem hallom keresztül a dallamon.
Amikor a lírán elhallgat az utolsó hang is, nagyot sóhajt.
- Ez igazán kedves volt. Énekelj még! - dicsér és követel egyszerre, és megint picit elpirulva hagyom, hogy a görcs megszálljon. De nem mondok ellent, mert igazán hálás közönség, és nem érzem még mindig egyenrangúnak a kérését azzal, hogy megmentette a becsületem. Újabb nótára gyújtok hát, tábortűz mellől mesélve misztikus lényekről, hősökről, és egy egész sor hétköznapi történetről, újra és újra kérlelésének eleget téve, míg ki nem szárad annyira a torkom, hogy megakadályozzon a dalolásban.
Az idő azonban egész elszállt, s ahogy feleszmélve körbepillantok, tapasztalhatom, hogy egész sötét van már, számomra ugyanis a kezdődő félhomály is olyan, mintha sötétségbe borult volna a világ, mert nem látom rendesen a tárgyak körvonalát, azok elmosódva tűnnek el előlem.
Riadtan pattanok fel.
- Sajnálom, de haza kell mennem! - hajolok meg, bocsánatot és engedélyt is kérve.
- Máris? - elégedetlennek tűnik a hangja, így még inkább meghajolok.
- Igazán sajnálom, de már így sem látok valami jól, a félhomály eltünteti a világom kontúrjait - próbálom magyarázni korlátaim.
- Szóval ennyire nem látsz jól... - gondolkodik el, mire csak bólintok. Hirtelen csettint egyet az ujjaival, mintha kitalálta volna a megoldást. - Hazakísérlek emberi alakban!
Megilletődve egyenesedek fel. - Igazán... nem is tudom, hogy köszönjem meg jóságod.
- Egyszerű, ha hívlak, járulj elém, s igyekezz szívedből jövően kedvemre tenni, s erről az ígéretről ne feledkezz meg soha!
- É... értettem. Megfogadom, ha képes vagyok, és nem akadályoz semmi, azonnal indulok majd, ha hívsz - felelem, mit is felelhetnék. Ezzel egyfajta szolgájává avanzsált, mégsem vagyok miatta igazán szomorú. Kedvesnek tűnik, mégha furcsa és olykor szeszélyesség magvait villantja fel.
Elégedetten karol belém, hogy vezessen.
* * *
- Ha itt befordulunk, otthon is vagyunk - tájékoztatom, a faluba beérve átvéve a navigálást. Bár nem látom a dolgokat, fejből tudom, merre és mennyi lépést kell tennem, hogy bizonyosan jó helyen járjak.
- Takaros és nagy ház - állapítja meg, mire bólintok.
- Az apám ötvös, ahogy én is, és kedveltek az áruink, na meg el is kéri apám értük az árat sokszorosan - felelem szeretettel telin mosolyogva szülőm említésére.
- Hmmm - gondolkodik el. - Akkor bizonyára jut hely egy vendégnek.
- Persze, több vendégszoba is van - felelem ártatlanul, mire lecsap a szavamra, ha már ilyen naivan figyelmetlenül sétáltam bele a "csapdába".
- Akkor ma itt alszom!
- Hogyan? - döbbenek le megint. - De nem is volt időnk felkészülni rendesen és... - aggodalmaskodnék, de ujjával lepecsételi ajkaim.
- Nem kell előkészülni, csupán egy ágy kell, a közeledben.
* * *
Kérésének megfelelően szállásolom el a szobám melletti vendégszobában, majd zsongó fejjel és nagy sóhajjal mosakodom meg kicsit, hogy végül az ágyamba feküdve pihenjem ki a nap izgalmait és fáradalmait. Szívem megállás nélkül hevesen dobog, ahogy az agyamban még sokáig pörögnek az események. Mégsem megszokott, hogy egy isten szunnyadjon a szomszédos szobában!
A fáradtság azonban szép lassan győz, és elkábítva vezet át az Álmok Birodalmába.
|
| Rauko | 2012. 06. 11. 20:19:50 | #21462 |
Karakter: Athanase
Megjegyzés: ~Hyuuumnak
Egy hatalmas sziklán ülve figyelem a nappalt.
A táj gyönyörű, mégsincs közel egy halandó sem, nem kell velük foglalkoznom - most kedvem sem lenne igazán. A legközelebbi város, Sycion is elég messze van ahhioz, hogy itt mér ne is halljam az embereket. Hangosan, zajosak... néha még büdösek is, kifejezetten zavarnak, hja nincs hozzájuk hangulatom. Pláne azóta, hogy láttam, az a pár gfalusi néhány napja mit művelt a szikláimmal. Kedvem volt megbüntetni őket, így mát meg is tettem.
Tízből nyolcat agyonütött a lavina, amelyet rájuk zúdítottam, de voltam annyira kegyes, hopgy jhagytam, hadd találják meg ahozzátartózik a tetemeket. Már ami maradt belőlük.
Mert az nem kőfejtés volt, amit azok, ott csináltak. Valami ajlas, alantas munk,a a lusták szórakozása. És aki az én szikláimmal dolgozik, az ne legyen lusta, munkája remek legyen, hozzám méltó!
Hah.
Néha komolyan olyan vagyok, mint azok a pökhendi istenek ott, fent, akikre olyannyira nem akartam hasonlítani. De tagadni is kár lenne, a vértük az ereimben folyik, megtagadni nem tudom és nem is akarom, hiszen az erőm jól jön. Mondjuk némiképp ki is engesztelődtem, hiszen éreztem, hogy a távoló városkában, ahol pár hónapja segítettem egy kislánynak, épp nekem áldoztak. Mivel külön kértem őket, hogy állati és emberi életet nem fogadok el, ezért egy szál virágot gyújtottak meg nekem. Elég, bőven elég, és nem is akarom, hogy a nevemben gyilkoljon akárki ember fia!
A nap még mindig kellemesen simogatja az arcomat, amikor aközeli forrásfelöl halk dalt hallok meg. Kíváncsian olvadok bele egy sziklába, hogy ott jöjjek elő újra, épp annyira távol, hogy ne vegyen észre, akárki zenél is.
A muzsika kellemes, líra lehet, hozzá pedig halk dallam. Férfi hangja, mégis simogatóü és lágy, tetszik, kényezteti a fülem. Hirtelen viszont az is érdekelni kezd, hogy ki lehet az, aki ilyen kellemes zenét játszik.
Újra beleolvadok a sziklába, és előtte nézek ki egyből. Ő nem lát engem, de én tisztán látom azt, aki játszik.
Haja ezüstös, bőre fehér, szemei szürkéses, de láthatóan nem működnek úgy, ahogy kellene. Hiányzik belőlük a fény, így gondolom, vagy teljesen vak, vagy messzire nem lát. Hm. Tegyünk próbát!
Kicsit messzebb jelenek meg, de még mindig pont előtte, teéljes valómban. Én látom, hogy egyenesen rámnéz, de meg sem moccan, nem szól semmit, tovább énekel. Vagy ennyire hozzászokott az istenekhez - amit azért kétlek -, vagy iogazam volt, és ide már nem lát szegény. Nem baj, ez nekem csak jó.
Kellemes rápillantani, így fekve nézem tovább. ÍFelfedezem kellemes alakját, ültéből megtippelem a magasságát is, figyelem, ahogy a hajával játszik a szél és hallgatom a zenét. Kellemes hangja belemászik a fülembe, szinte megrészegít, és ahogy különleges éneke keveredik a líra kellemes hangjával, valahogy teljesen elvarászol.
Órkáig játszik, nélha megpihen, de akkor is folytatja, mintha ebben keresne valami elöl vigaszt. Nincs kedvem foglalkozni vele, egészen addig nem érdekel, amíg meg nem jelenik pár halandó. Eltűnök, de a közelli sziklába olvadva figyelem, hogy mi történik.
- Megmondtam, hogy hagyjatok békén! - ellenkezik valami ellen a fiú. Inkább félelem, mérhetetlen félelem bújkál a hangjában, mint dac vagy makacsság.
Valamit felelnek neki, amit nem hallok tisztán, az viszont biztos, hogy a következő hang ütésé, majd hangos sikoly, végül ruha szakadása.
Felvont szemölökkel jelenek meg közvetlenül előttük.
- Ki vagy te? - kérdezi az egyik.
- Nem ismersz fel egy istent, botor halandó? -kérdezem vigyorogva.
- Miféle isten lehetnél ilyen kölyök képpel? - kérdez vissza röhögve a másik.
- Olyan, aki kiálla halandókért - felelem, és egy intésemre megnyílik alattuk a szikla, és a támadók eltűnnek egy, akívánságomra előbújő lávafolyamban hanmgosan ordítva.
A fiú, ha lehet, még fehérebbre sápad, de moccanni sem mer a félelemtől.
- Nem foglak bántani - mondom neki.
- Mit... mit akarsz? - kérdezi könnyes szemekkel. Tudom, nem lát, így közelebb lépek, mellé térdelek a földree, és őpróbálva menteni klicsi méltóságá,t összefogom testén a ruhát. Kellemes a bőre érintése.
- A nevem Athanase, a kovácsisten és a föld istennőjének gyermeke vagyok, és segíteni jöttem - felelem mosolyogva, hiszen közel vagyok, már rám tud fókuszálni.
|
|
