|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| louisMayfair | 2018. 01. 02. 09:12:56 | #35337 |
Karakter: Misha Johnsson
- Menj a fenébe!
- Ha csinálok valamit, az a baj, ha nem csinálom, akkor az, döntsd már el, mi a faszt akarsz!
Hangos vita, haragos nézés, elfojtott frusztráció. Minden egyes nap így megy, minden apróságon összeszólalkozunk.
- Letört volna az ujjad, ha elindítod azt a nyomorult mosógépet?!
- Belemerültem a munkába, elfeledkeztem róla!
- Mindenről elfelejtkezel – fúj rám.
- Ez nem igaz!
- De igen!
- Alig vagy itthon, mégis hogy tartanék mindent a fejemben?! Minden nap a falkával vagy, én viszont nem vagyok házitündér!
- Ők a falkám, és a tiéd is lenne, ha nem zárkóztál volna el folyton!
- Rühellem a falkákat.
- Akkor fordulj fel egyedül!
Hagy ott mérgesen az alagsorban, legszívesebben ripityára törném azt az átkozott mosógépet. Persze, hogy minden, de minden szar az én hibám. Hol volt a fejem, amikor vele párosodtam?!
Az elején tudtuk, hogy nehéz lesz, két hím, ráadásul két domináns alakváltó, akik közül az egyik egy falka alfája, míg én magányos típus vagyok. Megtűröm ugyan a párducokat, de különösen nem vegyülök velük, jól megvagyok az ezer négyzetméteres telken, ahol senki sem zavar.
A párducok nem merészkednek be erre az ezer négyzetméterre, de mivel közre fogja a területük a „kis” telkem, így át kell vágnom az övéken.
Eleinte békésen éltem itt, senki sem cseszegetett, aztán a párducok elfoglalták a szabad területeket, mélyen bejöttek az én territóriumomra és azt még kevésbé viseltem jól. El akartak üldözni, ekkor jött az alfájuk, akivel villámcsapásra jött a felismerés, egy pár vagyunk. Mekkora szívás.
Akkor minden rózsaszín köd volt, egyfolytában szerelmeskedtünk, miatta megbékélt velem a falkája, én meg elfogadtam, hogy a közelemben vannak. A szex sem volt egyszerű, sok ruha végezte a kukában, cafatokra tépve, egyfolytában egymáson viseltük a dominancia harcért vívott sebeket. Majdnem tíz éve vagyunk meg egymás mellett, sajnos a kezdeti rózsaszín köd, amikor még minden más volt mára rémálommá vált.
- Az ég áldjon meg, ne legyél már ilyen dühös azért, mert elfelejtettem elindítani a mosást!
- Nem a mosásról van szó – felel ingerülten, mikor utolérem a konyhában. – Semmit sem csinálsz itthon, Misha!
- Ez nem igaz, dolgozom!
- Igen, egész nap a műhelyedben farigcsálsz.
- Belefeledkezem és határidőim vannak.
- És nekem? Ott a falka, ott a szállodalánc, a kocsi, a bankkölcsönök, a ház…
- Áljj, állj, állj! Te akartál alfa maradni a falkádban.
- Igen, Ők a falkám!
- Akkor is magadnak vállaltad fel. Ahogy a kölcsönöket is, állandóan a papírjaiddal szöszmötölsz.
- Mert ez az apám öröksége! Ehhez pedig kocsi is kell, és te nem adtad a tiédet. Szeretem a munkámat, de nem tudom kitermelni az irtózatos kölcsönöket úgy, hogy még a ház is ránk dől lassan, egyfolytában toldozom-foltozom!
- Ez a ház jó úgy, ahogy van.
- Én takarítok, mosok, mindent én csinálok és beleszakadok, mindezt azért, mert nem engedsz be senkit a házba, hogy elvégezze mindezt! A falkámból lenne, aki megbízható és jól dolgozna, de te a legutolsónak nyolc napon túli sérülést okoztál! Csak egy kis segítséget vártam volna tőled, de te nem tigris vagy, hanem egy lajhár! Állandóan kifogásokat gyártasz, hárítasz, és morogsz, hogy nincs szex! Amikor fáradtan lefeküdnék, te akkor találsz ki magadnak és rendszerint verekedésbe torkollik minden!
- Lajhár vagyok? – hökkenek meg. – Akkor te meg egy káráló varjú, egyfolytában panaszkodsz, de a terheidet magadnak vállaltad fel – mutatok rá vádlón.
- Azért a páromtól jogosan elvárhattam volna egy apró segítséget, ha mást nem, legalább a ház körüli munkát.
- Tegnap én mosogattam.
- Felírtam a kéményre korommal, én minden nap én látom el a ház körüli munkákat. Minden nap a képembe dörgölöd, ha éppen csinálsz valamit.
- Nem dörgölöm a…
- De igen! De mondok neked valamit, Én ezt minden egyes kibaszott nap megteszem! Lassan szétszakadok, de téged ez mit sem érdekel, neked csak az a fontos, hogy ki vagy szolgálva, rám kényszeríted az alárendelt szerepét, holott én is domináns vagyok.
- Nem fekszem be alád – jelentem ki.
- Én pedig se föléd se alád nem fogok befeküdni többé!
- Mi van?! – nézek értetlenül.
- Nem élvezem a szexet, Misha! Semmit sem élvezek, ami ebben az átkozott házban van, téged is beleértve.
Hátat fordítana, de én elkapom a karját, egy domináns párduc módjára esik nekem, kitépi a karját a szorításomból, akkora pofont kever le nekem, hogy csak úgy csattant az arcomon. Elkapom a derekát és a falnak szögezem.
- Elegem van abból, hogy bármit csinálok, én vagyok a rossz meg a gonosz! Azt hiszed, te tökéletes vagy? Hát felvilágosítalak, hogy nem, nem vagy.
- Átkozom a sorsot abban a pillanatban, hogy ide jöttem a falkámmal! Azt hittem itt nyugalmunk lesz, azt hittem megtalálom a tökéletes párt, erre megkaptalak téged. Bárcsak soha ne ismertelek volna meg!
- Tudod mit, igazad van, bárcsak sose jöttél volna ide – eresztem el.
- Elegem van belőled! – vágja vissza mérgesen. – Annyira elegem van… - megy ki a konyhából, menet közben elkezd vetkőzni, majd mire eléri a bejárati ajtót, már gyönyörű párduc alakban lohol ki.
A frusztrációmban ököllel ütök a falba, ami be is horpad. Felkapom a kocsi kulcsot és követem a példáját, elhagyom a házat. Menet közben felhívom a mostoha öcsémet, aki egy könyvesboltban dolgozik egyetemistaként. Felajánlottam, hogy fizetem a tanulmányait és a lakhatását, de nemet mondott, nem fogad el alamizsnát, saját maga lábán akar megállni.
A könyvesbolt melletti kávézóban találkozunk, Allen teát kortyol, míg én egy méregerős kávét. Se füle se farka nem volt a beszámolómnak a veszekedésünkről.
- Képes volt azt mondani, hogy semmit sem élvez a házban!
- Bátyus?
- Mi van? – morgok rá ellenségesen.
- Talán… és ne harapd le a fejem – tartja fel a kezeit megadón. – De nem kellene elgondolkodnod rajta, hogy…
- Hogy?
- Hogy egy kicsit többet segíts neki? Úgy értem, Derek nagyszerű párduc, gondot visel a falkájára, ingázik az otthon és a szálloda között, fizeti az apja által felvett hiteleket…
- Miért nem adja el az egészet a francba akkor?
- Mert fontos neki. Ez az öröksége, ami a szülei után maradt… Misha… én nem akarom megmondani mit tegyél, de… Iszonyú nagy Dereken a nyomás. Megértésre és támogatásra lenne szüksége, erős alfa, domináns férfi, de minden alakváltónak szüksége van rá, hogy a párja mellett biztonságban érezze magát, minden téren. Te biztonságban érzed magad, megtaláltad Őt, párosodtatok, Ő mindenre gondot visel.
- El is költözhet…
- Tényleg ezt akarod? Hogy elköltözzön? Azért nem vesz saját házat, mert mindent nélkülöz, hogy a hiteleket fizesse. Ha nem bírja kifizetni, elveszíti az örökségét, azt, amiért a szülei keményen megdolgoztak. Minden összeomlott körülötte, derékba tört az élete és az, akire a leginkább számítana, az te vagy. Te, mint a párja.
Minden önérzetem és hiúságom ellenére az öcsém szavai gondolkodóba ejtenek. Nem szeretek arra gondolni, hogy én is hibás vagyok, de valahol tényleg igaza van. Nekem ez így kényelmes, amíg Derek szenved és ezt nem lenne szabad hagynom…
- Akkor szerinted mit csináljak, te nagyokos? – morgok beletörődve.
- Változtass!
- De hogy? Azt se tudom, hogyan kezdjek neki?
- Mondjuk… engedj be egy takarítót a házba, hogy ne Derekre maradjon a munka és fizesd te a bérét. Utána folytathatod azzal, hogy megkérdezed, mire van szüksége és nem veszekedsz vele egyfolytában. Az ég áldjon meg, múltkor úgy összeverekedtetek, hogy egy hétig ott volt a monokli a szemeden… Neki, mint a párodnak, mindegy, hogy alárendelt vagy domináns, sosem szabadna tettlegességig mennie, de ez a te hibád.
- Az enyém?!
- Igen, a tiéd, mert kiprovokálod. Megértő és szerető társnak kellene lenned nem egy piócának…
- Vigyázz a szádra öcsi, mert te is kaphatsz egyet.
- Erről beszélek – vágja rá. – Tudod mit, rajtad már csak a csoda segíthet!
- Akkor, ha már mindezt a nyakamba borítottad, lennél szíves felhomályosítani a teendőimről? – kérdezem gúnyosan.
- Tulajdonképpen… Igen! Várj meg itt, hozok neked egy könyvet! – ugrik fel, amikor a szemeiben felismerés csillan.
Értetlenül nézem, ahogy átfut a boltba, pár perc múlva vissza egy barna karton borítású könyvvel a kezében.
- Tessék! Ezt olvasd el!
- Mi a halál ez? – veszem el és olvasom a címét. – „Szerelempróba”? Komolyan? Ennél nyálasabb könyv nem volt?
- Csak olvasd el és próbáld ki.
Undorral, ugyanakkor kíváncsisággal bele olvasok.
„1. nap
Ennek a feladatnak az első része viszonylag könnyű. Jóllehet a szeretetet számtalan módon juttatjuk kifejezésre, szavaink gyakran a szívünk állapotát tükrözik. Határozd el, hogy a következő nap során türelmes leszel, és egyáltalán semmi negatív dolgot nem mondasz a házastársadnak! Ha mégis kísértést érzel erre, akkor inkább ne szólj semmit! Jobb megfékezni a nyelvedet, mint olyat mondanod, amit később megbánsz.
Történt ma olyasmi, ami haragot váltott ki benned a házastársad irányában? Volt-e olyan kísértésed, hogy rosszallóan gondolj rá, és ezt szavakban is a tudomására hozd?”
Ó, nem is egyszer!
„2. nap
Azon kívül, hogy ma sem mondasz semmi negatív dolgot a házastársadnak, legalább egy meglepetésszerű gesztussal nyilvánítsd ki kedvességedet!”
Milyen felfedezéseket tettél ma a szeretettel kapcsolatban? Pontosan mit tettél, hogy elvégezd ezt a kihívást? Hogyan mutattad ki a kedvességet?”
- És ez a sok marhaság beválik?
- Akik megvették, mind pozitívan jeleztek vissza. Csak próbáld meg, kérlek, bátyus… Szeretem Dereket, Ő a legjobb sógorom.
- Ő az egyetlen sógorod.
- Mindegy, de mindig kedves és segít, ha szükségem van rá. Légy szíves, csak próbáld meg. Bár…
- Bár?
- Nem, talán mégis túl nagy falat ez neked, nem fog menni, hagyd, inkább visszaveszem – változik meg a hozzáállása és el akarja venni a könyvet, de ezzel az elevenembe talál. Még hogy én nem tudom megcsinálni? A fenét nem!
- Megcsinálom!
Az öcsém csillogó tekintetéből látom, hogy épp most sétáltam be a csapdába.
- Most pedig menj haza és kérj bocsánatot. Áh, majd elfelejtettem, ugorj be haza felé kajáért és vigyél haza vacsorát.
**
Haza hajtok, közben végig a könyvön rágódom. Otthon a konyhaasztalon hagyom a kedves párom vacsoráját, grillezett csirkét salátával, én viszont elvonulok a műhelybe. A munkaasztalnál kezdek olvasgatni, lapot, lap után. Sok marhaságot olvastam már eddig, ez viszi a prímet.
- Na, jól van, csak nem lehet olyan nehéz.
Este hallom, hogy a bejárati ajtó nyitódik és csukódik, Derek haza ért, biztosan elújságolta a falkájának milyen gonosz is voltam vele. A fülemet megcsapja a rendezkedés meg a pakolás zaja, értetlenül nézek fel, aztán visszamegyek a házba. A zaj a hálószobából jön, Derek épp a szekrényből üríti ki a cuccait.
- Te mit csinálsz? – dőlök az ajtófélfának.
- Aminek látszik. Kipakolok.
- Miért?
- Mert nem akarok tovább egy szobában aludni veled – közli a nyilvánvalót. – Átköltözöm a vendégszobába, a legközelebbi szállodában sajnos telt ház van.
Már majdnem megkérdezném, hogy és a falka, de most nem akarom szítani a tüzet. Élénken csengenek a fülemben az öcsém szavai.
- Találkoztam ma az öcsémmel – mondom neki.
- És?
- Üdvözöl.
- Én is Őt.
Ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést.
- Hoztam neked vacsorát – hozom fel a témát.
- Megmérgezted?
Felmegy a vérnyomásom, szinte egy pillanat alatt. Hogy a fenébe gondolhat ilyet?! Mérgesen nyelek egyet, kezem ökölbe szorítom. de visszaemlékezve az átkozott könyv átkozott első napi feladatára inkább a nyelvemre harapok. Legszívesebben beleütnék a falba újra, de most csak megfordulok és lerobogok a lépcsőn, vissza a műhelybe egyetlen szó nélkül.
|
| ef-chan | 2014. 09. 23. 00:15:19 | #31384 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (dekorókának)
Heves ajánlatomra összenéznek, majd a kisebb ki is siet. Talán valami sértőt mondtam? Nagy szemekkel pillantok a megmaradt dekorókámra, de mosolya megnyugtat.
- Elsőnek nyugodj meg szépen - int is erre, szóval ezt ki is pipálhatom. - Itt elleszel egy ideig, megerősödsz, és majd tovább indulsz, ha szükségét érzed. De maradhatsz is.
Teljesen elképedek, és még inkább elérzékenyülök, hogy totálisan elöntsön a bűntudat a célom miatt. Na meg a meggyőződés, hogy tényleg nem ők állhatnak azon tettek mögött, amikkel a falusiak vádolják őket. Olyasvalaki, aki megkárosít másokat, biztos nem ennyire kedves egy vadidegennel, akiről még csak azt se tudja, miféle szerzet... teljesen meg vagyok hatódva.
- De nem akarok visszaélni a vendégszeretettel - tiltakozom mégis udvariasan.
- Bepottyantál a területemre, és ha nem akarsz minket bántani, felelős vagyok érted. Ha meg bántani akarsz, akkor azért, hogy ne tehess kárt a többiekben - közli a saját álláspontját, s bár így már kevésbé tűnik vendégszeretőnek a gesztus, engem nem ver át, továbbra is nagylelkű.
- Mellesleg Apera vagyok, ennek a démontörzsnek a feje és a rókadémonok vezére - mutatkozik be, mire leesik az állam.
- Az összesnek? - kérdezem kíváncsian felvont szemöldökkel. Nem semmi.
- Csak annak, aki elismer, de így sem vagyok ott mindenhol. Van saját családom, velük törődök - részletezi. Semmi titkolózás. Vajon ilyen egyszerűen ki tudnám kérdezni a saját ügyemről is? - Hozassak még valamit? - veszi el az ölemből a tálcát, kissé zavarba hozva, mert milyen már, hogy egy ilyen nagy vezér ugrál körbe engem, egyszerű kitagadott sárkányt...
- Nem, elég volt, köszönöm - próbálok kevésbé zavartan és idiótán vigyorogni.
- És ha megkérdezhetem, te mit kerestél errefelé? Csak barangolsz, vagy célod is volt a környéken?
Hirtelen megfogva érzem magam, s bár nem szokásom, reflexből hazudok. - Csak barangolok.
De ahogy kimondom, meg is bánom. Mert ha így előhozakodok bármikor a dologgal, máris hazug leszek, és onnantól kezdve a többi szavamban hogy bízzanak? Kénytelen leszek magam utánajárni a dolgoknak, kihagyva belőle őt olyan szinten, hogy tudja, konkrétan ez érdekelne. De pofátlankodhatok én itt szabadon annyit? Ahh, Kaen, olyan hülye vagy!... Mindenesetre ha már belekezdtem, gyorsan hozzáfűzöm: - Nem is maradok tovább, csak amíg meg nem háláltam a szívességet, hogy megmentettetek - és bebizonyítom az ártatlanságotok, kibékítve titeket a falusiakkal. De ezt csak magamban gondolom, szerencsére annyira agyalágyult még nem vagyok, hogy rögtön a hazugság után szóljam el magam...
- Meglátjuk, mit tehetek érted, bár közeleg a hideg évszak, akkortájt errefelé meg kifejezetten veszélyes. A hegyünk szelleme nem kedveli a hideget és havat.
Uh, ez nem jó hír...
- Miért, ki kedveli? Mikor jön pontosan? - az nem vicces, ha alig van időm... Addigra végezni kellene, hogy minél távolabb kerülhessek, különben megint megfagyok majd képletesen.
- A gyógyító szerint pár nap. De ha emiatt aggódsz, itt maradhatsz, amíg nem lesz vége - bólintok, hogy felfogtam, és komolyan kétségbe esem, mert annyi idő alatt nem tudnék végezni, és ez így már háromszorosan is kellemetlen, mert bár azért jöttem, hogy távozásra bírjam őket, mégis megmentették az életem, és most ismét lehetővé teszik, hogy könnyebben túléljek. Azonban mielőtt ebből bármit is kifejezhetnék neki, az egyik alárendeltje jelenik meg, és kihívja, így magamra maradok a gondolataimmal, és mélyet sóhajtok, hogy aztán a szám elé kapjam a kezem, mert sikerült egy kisebb gomolyfelhőt eregetnem közben. Hupszi...
Viszont gondterhelten csusszanok lejjebb az ágyban, betakarva magam egészen, hogy még véletlen se látszódjon belőlem sok minden, annyira szégyellem ezt az egész históriát. Sokáig azonban nem maradok egyedül, visszaviharzik egész megijesztve.
- Kaen, megmondanád, hogy miért van olyan szagod, mint a sárkányféléknek? - elsápadok. Honnan? Ne már!... - Félre ne értsd, semmi bajom a tűzokádók népével, de akkor pláne nem engedhetlek el a hidegben! - jelenti ki szigorúan. Tátva marad megint a szám. Aztán pedig egész elérzékenyülök, még könny is gyűlik a szemembe, amit elpirulva próbálok letörölni, de csak újabbak tolulnak a helyére.
Megilletődik. - Hé, mi a baj? Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi... - értetlenkedik és mentegetőzik, de leintem bőgve-mosolyogva.
- Nem... Nem arról van szó, de... te vagy az első, aki nem ijedt meg, hogy kiderült, hogy sárkány vagyok... És még... és még aggódsz is értem... Én annyira... annyira meg vagyok hatódva! - sírom el a hálám, hogy az utolsó részhez érve hálásan öleljem át a derekát. Összerándul, de csak nevetek-sírok, fejem a hasához nyomva.
- Hé, fejezd már be, hallod! Eressz el!... - próbálná arrébb nyomni a fejem, de nem hagyom magam, csak hálásan bújok, mint egy túlméretezett kiscica.
- Mondd, Apera, leszel a barátom? Még sosem volt igazi barátom! - lelkendezek, teljesen megfeledkezve a célomról, mire felsóhajt.
- Lehetek, de eressz el, mert emgharagszom rögtön kezdésnek.
Megijeszt. Főleg, mert nem akarom rögtön elveszíteni az első barátomat, így elengedem, és nagy szemekkel pillantok fel rá törekedve rá, hogy iszonyatosan aranyos legyek.
- Szóval sárkány vagy - huppan le mellém az ágyra, így egy szintbe kerül a fejünk.
- Igen, a fekete lángsárkányok hercegi családjából származom - bólintok csillogó szemmel. Mi most ismerkedünk! Tiszta izgatott vagyok!
- Herceg? Tényleg csak úgy itt barangolsz, Kaen? - kérdezi gyanakodó pillantással, ami lelohasztja a lelkesedésem.
- Tényleg csak barangolok - na jó, igazából még mindig nem, de nem azért, mert hercegi családból származom...
- Furcsa. És másokkal barangolsz együtt, vagy teljesen egyedül?
Azt hiszem, csak védeni akarja az övéit, és meg akarja tudni, kellene-e félnie, így felsóhajtok, majd nekikezdek tömören szomorú históriámnak.
- Egyedül vagyok, mint a kisujjam, már jó ideje csak egyedül barangolok a világban. A családom kitagadott, mert túl békés vagyok, és mert vegetáriánus lettem...
Pillantása megváltozik, így gyorsan hozzáfűzöm. - Nem, nem kell sajnálni, se együttérezni, ez nem rossz dolog az életemben. Nem illettem oda, sokkal jobb így. Rengeteg dolgot láttam, sok mindent megtapasztalhattam, tök bulis.
Felvonja az egyik szemöldökét, majd maga elé pillantva felel, lassan felállva. - El is hinném, ha nem most mondtad volna megrészegült örömkönnyekkel a szemedben, hogy én lennék az első barátod.
- Az... az más dolog... - akadok fenn. De mit mondhatnék. Ez igaz, de akkor sem kell sajnálni, nem volt rossz sorom. - Ettől még boldog és felszabadult életem van. Szabad vagyok, nincsenek elvárások, és úgy élek, ahogy nekem tetszik, azzal barátkozom, aki nekem szimpatikus, és ha valami mégsem jó, még mindig mehetek tovább.
- Szép dolog a szabadság, magam is kedvelem, de ha nincs meg a valahova tartozás érzése, akkor el van szúrva az egész.
- Lehet. De ha olyan helyre tartozol, ahol nem kedvelnek, akkor sokkal jobb nekiindulni - felelem teljesen visszakomolyodva.
- Igen, ez igaz. Nem lehet egyszerű élet, tisztelem, hogy képes vagy mosolyogni, és megmaradtál ilyen naivan őszintének.
Elpirulok. - Ugyan, nem nagy dolog.
- Valakinek nem, valakinek viszont igen - mosolyog rejtélyesen, majd végigsimít az arcomon, teljesen meglepve vele, de iszonytatóan jól esik a gesztus. - Pihenj, még rád fér, később majd érted küldetek valakit, ha elkészült a vacsora.
- Jó - fogadok szót visszafeküdve az ágyba, gyengéd és boldog mosollyal takarózva be nyakig, lehunyva engedelmesen a szemem. Még hallom, ahogy puha léptekkel hagy magamra.
* * *
Úgy tűnik, sikerült komolyabban beszundítanom, mert megint meg kell küzdenem az ébredéssel, mikor valaki gyengéden megrázza a vállam. Ahogy felnézek, egy ismeretlent látok, akiről hamar kiderül, ő a gyógyító, s mielőtt kiengedne az ágyból vacsorázni, még megvizsgálja a fejemet ért sérülést.
- Szerencséd, hogy ilyen kemény a fejed - jelenti ki szenvtelenül, miközben visszakötözi a sebet. Az agylágyulás kiütköző jeleit sem mutatom, így int, hogy mehetek, persze csak utána, mivel fogalmam sincs, merre kellene.
Legalábbis így gondolom, míg ki nem érek, mert onnantól kezdve elég egyértelmű, hogy mindenki a középen lobogó, hatalmas tábortűz mellé telepedett le.
- A te helyed ott lesz - mutat kísérőm egy helyre, ami a legtávolabb esik . azt hiszem, itt valami társadalmi rangsor szerinti ülésrend lehet, ahogy nálunk, a sárkányoknál is, azzal a különbséggel, hogy itt a gyerekek és a nők is részt vehetnek a közös étkezéseken, nálunk pedig csak a felnőtt hím példányok. Na meg mi nem is eszünk közösen mindig, bár nem tudom, hogy ez itt hogy megy, most vagyok itt először, mindenesetre elfoglalom a kijelölt helyem, igyekezve olyan ülő pozíciót felvenni, mint a nagy átlag. Nem lep meg, ugyanakkor azért feszélyez, hogy minden szem lopva vagy nyíltan rám szegeződik. Jó lenne tisztában lenni vele, hogy hogyan illik ilyenkor viselkedni...
Szerencsére ahogy megjelenik, minden szem felé fordul, s egész elfelejtkeznek rólam. Talán még én is magamról, mert sokkal szívesebben nézem én is őt, újdonsült barátomat. Bűntudatom persze van még mindig, de most már teljesen elhatároztam magam, hogy utánajárok a dolgoknak, s tisztázom a koholt vádak alól. Hiszen ő egy fantasztikus és kedves figura, ráadásul az első barátom. Tudom, hogy még gondolatban is csak ismétlem magam újra meg újra, de ha egyszer olyan izgatott vagyok!
Az étkezés megkezdődik, mindenki megkapja a maga falatját, nekem is hoznak kínálón olyasmit, amit én szeretek. Jól esik e a fajta kedvesség, hiszen hús immáron egyáltalán nincs a kis tálcámon, helyette finomabbnál finomabb sült zöldségek és gyümölcsök. Jóízűen látok neki a falatozásnak, ahogy mindenki nekikezd, majd ahogy lassan jóllakik a társaság, egyre többen állnak fel, hogy valami különös, de roppant szemet gyönyörködtető táncba kezdjenek a tűz körül.
- Vajon én is kipróbálhatnám? - mélázok el, a táncot figyelve, ülve már valamelyest próbálva kikódolni, mi hogy is mozdul, hova teszem a lábam, merre fordul a kezem, mikor valaki hátba vág, amelyet fájdalmasan konstatálok egy nyekkenéssel, mielőtt felmérném, ki a támadóm.
A gyógyító az, és olyan szigorúan néz rám, hogy ha tudnék, összemennék apróra. - Semmi ugrabugra! Három napig voltál eszméletlen, örülj neki, hogy nem tört be a fejed, de még így sem vicc az agyrázkódás - dorgál meg komolyan, mikor hozzánk lép.
- Ne morcoskodj, Gurra, hála neked, már nem is bír magával, jól lesz - kacsint rá, mire a Gurrának nevezett gyógyító morogva arrébb oldalog, így le tud huppanni mellém. Máris újra sanda pillantások kereszttüzében érzem magam, ettől meg olyan vagyok, mintha karót nyeltem volna.
- Ne vedd a szívedre. A rókadémonok java nehéz eset, azért ilyen agresszív, mikor próbálja a beteg fejébe verni, hogy mit szabad és mit nem - magyarázza.
- Aah... - morgok, jelezve, hogy igen, értem, bár annyira zavarban vagyok, hogy nem tudom, hogy illik vele társaságban beszélni, hogy többre nem is futja.
- Na? Hova lett a cserfességed? - rója is fel azonnal.
- Izé... én csak... - közelebb hajolok, remélem, ez nem illetlenség náluk. - Mindenki minket néz, és nekem meg halvány lila gőzöm sincs, hogy illik viselkedni. Nem akarok senkit megsérteni, sem téged kellemetlen helyzetbe hozni - adom elő problémám suttogva, enyhe pírral az arcomon.
|
| Rauko | 2013. 12. 06. 11:30:49 | #28494 |
Karakter: Apera
Megjegyzés: ~ Hyuuuumnak
__ Nem a leghosszabb ajcsid, de boldog mikit neked, kincsecském.__
- Végre hazaértél - morog rám az egyik öreg démon.
- Ha nem üzentek időben, nem is érek haza megfelelően - rántom meg a vállam. - Mi történt?
- Baj van! A kintiek jelentették, hogy valakik róka alakban lopják a falusiak állatait - rándul meg picit. Ő a felelős a kolóniáért, amikor nem vagyok itt.
- És tudjuk, hogy mik? - kérdezem, és a lakom felé indulva már kezdek is vetkőzni. Át kell öltöznöm.
- Nem, nem tudjuk. Csak azt, hogy nem rókaszaguk van. De ebből biztosan baj lesz! Emlékszel arra a klánra abban a másik országban, ahol ki… - Leintem.
- Dar, én meséltem neked - mosolygok rá kedvesen. Követ, ahogy átöltözöm, hiszen ő volt mellettem mindig is, mióta emlékeim vannak mindig ő ápolt, ha bajom volt. - Küldjünk ki valakit, nézzen körül. De azonnal. - Már megy is.
Sóhajtva kapom fel a csilivili ruháimat. Giccsparádé, de jó ez. Még pár simítás, kisimogatok pár tüskét a farkamból, a szőr gubancait is lerendezem, ugyanígy megfésülöm az ujjammal a hajam és a füleimen is a helyükre simogatom a szőrszálakat. Egy is képes elrontani az összképet! Fürdeni meg majd este, vacsora előtt.
Alig telik bele egy fél óra, Dar már szalad is felém.
- Apera! Apera! Visszatért a rókánk - sikítja.
- Remek, de miért ilyen korán? Ugye nincs baj? - lépek elé, és egy korty vizet adok neki az enyémből.
- Hozott valamit - suttogja, futástól fáradt hangon.
- Mit? - Int, hogy kövessem, én meg megteszem.
Belépve a lakba, meglepődök. Ez valami… izé.
- Mi ez? - kérdezem a kisrókát, aki kiszaladt szétnézni.
- Nem tudom, uram. A szakadékban találtam, az erdő szélén. Fura szaga volt, de nem éreztem ellenségesnek, de láthatóan eléggé megütötte magát, így behoztam - mondja.
- Remek. Szóljatok a gyógyítónak, kötözze be, és ha felébredt, szólj, értetted? - A kisróka bólint, én meg visszatérek a saját lakomba, rendezgetni a dolgokat.
Majdnem két óra, mire megjelenik a róka és loholva jelenti, hogy felkelt az idegenünk.
- Hoz neki valamit enni - szólítom fel, de már megyek is.
Ahogy belépek, tényleg látszik, hogy éberebb. Sokat segít, hogy nyitva van a szeme.
A haja hosszú és fekete, a bőre talán emiatt látszik sápadtnak, de a teste vékony és törékeny.
- Ne mocorogj, pihenned kell még, rendesen elintézted magad - nyomom vissza azonnal, hiszen már ficánkol is.
- Aaah - ért velem egyet, majd meglepve nézi az ekkor érkező tálcát, ami tele van finomságokkal. - Ezt én?
- Igen, neked hoztuk. Remélem, van rajta valami, amit szeretsz.
- Persze - feleli, és már eszik is. Mit eszik, fal. Zabál. Biztosan elég rég óta nem evett.
- A kisrókák szoktak ilyen hevesen enni, mikor először húshoz jutnak - vigyorog az, aki megtalálta. Fene, mi is volt a neve…
- Te is kisróka vagy még - jegyzem meg, szintén mosolyogva. Párszáz éves, az én értékrendem szerint még gyerek.
- Elnézést - hívja fel magára a figyelmünket vendégünk. - Ryu Kaen vagyok, de hívjatok csak nyugodtan Kaennel, bár a Ryuval sincs bajom, de az eredetileg a vezetéknevem.
- Mivel tartozom? Mármint... köszönöm, hogy segítetek nekem ismeretlenül, de nem akarok hálátlannak tűnni, s mindenképp meg szeretném hálálni a kedvességeteket, szóval tényleg, ha akad bármi, amiben segíthetnék, csak szóljatok, állok rendelkezésetekre!
A kicsire pillantok, aki ki is siet.
- Elsőnek nyugodj meg szépen - mosolygok rá. - Itt elleszel egy ideig, megerősödsz és majd tovább indulsz ha szükségét érzed. De maradhatsz is. - Azt neki már nem mondom, hogy én is addig maradok itthon biztosra, amíg ő itt van. Eszemben sincs a klánt kitenni egy idegennek, még ha nehezen is ülök meg magamon.
- De nem akarok visszaélni a vendégszeretettel - jegyzi meg.
- Bepottyantál a területemre, és ha nem akarsz minket bántani, felelős vagyok érted. Ha meg bántani akarsz, akkor azért, hogy ne tehess kárt a többiekben - ismertetem vele. - Mellesleg Apera vagyok, ennek a démontörzsnek a feje és a rókadémonok vezére.
- Az összesnek? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Csak annak, aki elismer, de így sem vagyok ott mindenhol. Van saját családom, velük törődök. - Közben elveszem az öléből a tálcát. Láthatóan nem favorizálja a húst. - Hoztassak még valamit?
- Nem, elég volt, köszönöm - feleli illedelmesen.
- És ha megkérdezhetem, te mit kerestél errefelé? Csak barangolsz, vagy célod is volt a környéken? - kérdezek megint.
- Csak barangolok - feleli vissza. Hm. Oké, elhiszem neki, a mi területeink a legszebbek ebben az évszakban az biztos. - Nem is maradok tovább, csak amíg meg nem háláltam a szívességet, hogy megmentettetek.
Mosolyogva nézem. Aranyos, elszánt. Nem ember, az biztos, fura a szaga. Sokfelé jártam már, de ilyet még nem éreztem. Hasonlót talán, hiszen némiképp ismerős, de…
- Meglátjuk, mit tehetek érted, bár közeleg a hideg évszak, akkortájt errefelé meg kifejezetten veszélyes. A hegyünk szelleme nem kedveli a hideget és havat.
- Miért, ki kedveli? - kérdez vissza. - Mikor jön pontosan?
- A gyógyító szerint pár nap. De ha emiatt aggódsz, itt maradhatsz, amíg nem lesz vége. - Bólint, de ekkor megjelenik Dar.
- Apera, tudnál jönni egy pillanatra? - kérdezi és kedves mosolyt villant vendégünk felé.
- Azonnal jövök, ne kószálj el - kérem, és kilépek.
- Meggyújtottuk a tüzeket, mit kérsz vacsorára? - Nézem a lángcsóvákat, beleszippantva a levegőbe megérzem a tűz szagát, és hirtelen rájövök!
- Valami sárkány… - jegyzem meg.
- Mi? Sárkányt? - hallom meg Dar hangját.
- Mi van a sárkánnyal? - kérdezek vissza.
- Apera, szedd össze magad! - szól rám. - Mit kérsz vacsorára?!
- Öhm, amit te. Valami húst. Meg süssetek zöldeket a vendégnek, ő nem eszi a húst. - Visszasietek a lakba, és megállok a vendég mellett. - Kaen, megmondanád, hogy miért van olyan szagod, mint a sárkányféléknek? - kérdezem, mire furcsa kezd lenni az arca, így hát folytatom. - Félre ne értsd, semmi bajom a tűzokádók népével, de akkor pláne nem engedhetlek el a hidegben!
|
| ef-chan | 2012. 11. 20. 23:28:45 | #24288 |
Karakter: Ryu Kaen
Megjegyzés: (dekorókának)
Nézem a képet, amit kaptam. Tökre csak egy gondolat jár a fejemben. Ez a rókaizé, állítólag rókadémon és ráadásul a fajtája vezetője, tök olyan, mint valami dekorplüss, akire rászabadult egy kislány, és teleragasztgatta ásványokkal, amitől ilyen csilivili lett. Rendkívül érdekes látvány, tuti tudnék vele münyit fogni. A münyik olyan galád kis lények, rosszabbak, mint a szarkák, mert míg a szarkát el tudod kapni, a münyit csak akkor, ha a csillogó valamit leragasztottad, amire leragasztottad, azt is hozzáragasztottad valami stabilhoz, és magát a csilivilit is beragasztózod lehetőleg pillanatragasztóval, és még akkor is lehet, hogy mire észbe kapsz, már hűlt helye mind a münyinek, mind a csillogó tárgyacskádnak és csak egy pillanatra tetted azt le.
S nekem ezt a dekorókát kellene kézre keríteni, mert mint mondják a környékbeliek, kárt okoz az állatállományban fajtájával együtt. Persze alternatívan értelmezem a kérdéskört, mert ha az a lényeg, hogy az állatállományban ne essen kár, és a környékén a településnek ne tűnjenek fel, akkor az is elég, ha beszélek vele, elvégre ő a vezető, és valahogy megegyezünk, hogy felejtse már el a falut. Bízom benne, hogy lehet vele tárgyalni, csak nem valami vérengő ragadozó. Ellenkező esetben sajnos tényleg nem lesz más választásom, mint befogni valahogy, és rávenni a faját és őt is, hogy felejtsék el ezt a vidéket, és költözzenek máshova.
Megkordul a gyomrom. Ahh, fene, éhes vagyok... Jó ideje nem volt pénzem kajára, lopni meg nem akartam, az erdőben meg nem botlottam semmi ehetőnek tűnő bogyóba vagy gyümölcsbe, húsra meg akkor sem fanyalodnék, ha itt fordulnék fel tüstént az éhségtől. Pedig ha rábukkanok a rókákra, nem túl tiszteletteli korgó gyomorral előadni a mondanivalóm, eléggé komolytalanná tenné az egészet. Tőlük meg már csak nem kérhetek pofátlanul alamizsnát, mikor épp a szabadságjogaik szeretném megnyirbáltatni velük önként és dalolva.
Felsóhajtok. Manapság olyan strapás bármit is megoldani. Az emberek olyan türelmetlenek, a varázslények meg agresszívek, ha meg megtudják, hogy sárkány vagyok, visítva szaladnak nyolcezer irányba, hiába biztosítom őket arról, hogy nem bántok. bosszntó, mert hát ha bántani akarnám őket, akkor eleve úgy kezdeném, nem? Nem is értem...
Nagy gondolkodásom közepette megtántorodom, kissé megszédülve, még szerencse, hogy bele tudok kapaszkodni egy vékonyabb fa törzsébe, mert akkorát zakóznék, ahogy azt illik és kell. A szememre tapasztom a kezem letérdelve félig. Ahh, enyhén összezavarodott egy pillanatra a világ. De nem lenne vicces beájulni itt félúton...
Ismét hangosan kezd panaszkodásba a gyomrom, s elpirulva szorítom eddig a fa törzsét szorongató másik kezem a gyomromra. - Maradj már nyugton! - parancsolok is rá. Miért kell hisztizni? Attól, hogy korog, egy cseppnyivel sem lesz több kajám.
Hogy a szédülés elmúlik, felegyenesedve indulok tovább. Valahol csak itt lesznek már a közelben. Hamar letudom, kapok pénzt, és már ehetek is. Még cirka egykét nap.
Már a gondolatra bőghetnékem van ...
Fintorogva és keseregve vágnék keresztül egy bokros területen - mert kikerülni túl egyszerű lenne ám - mikor a lábam alatt megmozdula talaj, és pánikszerűen felsikoltva veszem tudomásul, hogy zuhanok lefelé egy barátibb "szakadékba". Nem olyan nagy, öt méter, hamar megteszem a lefelé vezető utat, hamarabb, minthogy tehetnék ellene komolyabban valamit, s akkorát csattanok, hogy azt még a halottak is meghallhatták, de magam részéről már sok figyelmet nem szentelek a dolognak, mert eszméletem vesztve nyúlok el a "szakadék" alján.
* * *
Alig térek magamhoz, igazából még a szemem sem nyitottam fel, máris elönt a fájdalom. Ahh, jól beütöttem mindenem, a derekam le akar szakadni, és azt hiszem, a lábam sem hálás nekem. Mert amint belém hasított a fádjalom, azonnal eszembe is jutott, mi is történt velem. Az már kevésbé esik le, hogy az érzet, amely körbevesz, nem stimmel. Csak mikor felnyitom a szemhéjaim, tapasztalom, hogy egészen konkrétan plafon terpeszkedik felettem, és csak azért nem rémülök meg, hogy talán bezuhantam valaki lakásába, mert nincs lyuk rajta sehol. Annyit meg csak nem voltam eszméletlen, hogy be is tapaszttották. Bár annak sincs nyoma..
Mindenesetre nem árt tájékozódni alapon ülök fel, bár meg is szédülök megint. Nem csoda, olyan éhes vagyok... S ahogy kitapogatom, olyan kötés van a fejemen...
Ennek ellenére felfigyelek arra, hogy valami mellettem mozdul, egészen pontosan valami térelválasztó függöny, s a szavam is eláll - nem mintha fullákoltam volna épp a szavak tengerében - mikor egy rókadémon áll előttem. Annak kell lennie, ezt tudom a füleiből. Bár nem az, akit keresek, de mégis csak sikerült a faluba jutni.
- Ohh, felkeltél? - néz rám, majd megfordulva kimegy, mielőtt még utána szólhatnék, hogy várjon. Megijesztettem?
Megpróbálom magam összekaparni, és felállni, hogy utána siethessek, persze nem valami sikeres az akció, mert még jobban kezdek szédülni, ahogy szenvedek, és a gyomrom is rázendít. Áh, tök gáz...
Észre sem veszem, épp ezért ugrok nagyobbat, mikor két kéz tapad a vállaimra, és nyom vissza az ágyba. Ahogy felpillantok, a szemem kitágul. Ő az, a dekoróka!
- Ne mocorogj, pihenned kell még, rendesen elintézted magad.
- Aaah - nyögöm valami egyetértésféle jeleként, s hagyom, hogy visszanyomjon az ágyra. Bár egy párnát előtte a másik róka, aki itt hagyott, nyom a fejem alá, s végül a lábamra tesznek egy tálcát, tele mindenféle étellel.
- Ezt én? - kérdezem nem túl értelmesen, mire a másik róka bólint.
- Igen, neked hoztuk. Remélem, van rajta valami, amit szeretsz.
- Persze - felelem, bár tény, van rajta hús is, amit lendületből félretolok, de olyan éhes vagyok, hogy nem is érdekel, mohón kezdem befalni azt, amit csak találok a tálcán, és gyümölcs vagy zöldség. Mikor felpillantok, épp összevigyorogtak valamin, nem is értem, de elpirulok kissé, s letéve a falatot a kezemből, törlöm meg a szám, eltolva a tálcát.
- Elnézést - motyogom ki magamból, s kifejezetten kellemetlenül érzem magam. - Ryu Kaen vagyok, de hívjatok csak nyugodtan Kaennel, bár a Ryuval sincs bajom, de az eredetileg a vezetéknevem - mutatkozom be, de nem merek rájuk nézni. Megmentettek gyanútlanul, pedig ha tudnák, miért jártam a vidéken! Nem, nem mondhatm el nekik csak így. Nem, míg meg nem háláltam kedvességüket.
- Mivel tartozom? Mármint... köszönöm, hogy segítetek nekem ismeretlenül, de nem akarok hálátlannak tűnni, s mindenképp meg szeretném hálálni a kedvességeteket, szóval tényleg, ha akad bármi, amiben segíthetnék, csak szóljatok, állok rendelkezésetekre! - csattanok fel, épp csak befejezve a korábbi szavaim. Talán meg is lepi kissé őket hevességem, és gondolataim fura cikázása. De bátran, őszintén és nyíltan nézek vissza rájuk, én tényleg komolyan gondolom. S igaz, nem kerülhetem el, hogy majd beszéljek vele, mégsem akarok egy hálátlan fajzatnak tűnni. Hiszen hogy lehetne egy ilyen rendes és kedves valaki valóban olyan aljas dolgokért hibás, bizonyára félreértés alakulatott ki közte és a falusiak között. S talán, míg megfizetem a "tartozásom", rá is jövök a félreértés forrására, és tényleg a lehető legbékésebb módszerekkel sikerül megoldani az egész ügyet.
|
|
