Karakter: Adam
Megjegyzés: loranekonak
- Tényleg? - kérdezek vissza meglepetten. Oké, hogy mások is dicsérték már a rajzaimat, de eddig még egyszer sem vettem komolyan senkit. Mindig úgy gondoltam, hogy csak kedvességből mondják, hogy szépen rajzolok. Vagy mert nem akarnak megbántani.
- Igen – feleli.
- Köszönöm.
- Mond csak, nem csinálnál rólam egy rajzot? - rajzot róla? Én? Nem is tudom, ha portrét akar magáról, akkor talán valaki olyat kellene felkeresnie, aki tényleg ügyes ebben.
- Ő...hát...- tényleg fogalmam sincs erre mit kéne válaszolnom. Én szívesen lerajzolom őt, de mi lesz akkor, ha majd nem fog neki tetszeni az elkészült mű?
- De csak ha akarod és nem nagydolog.
- Persze. Ha nagyon szeretnéd – válaszolom, mire ő elmosolyodik. Úgy tűnik szokatlan kérésétől nem csak én jöttem zavarva, hanem ő is.
- Oké. Kösz. Akkor majd valamelyik nap átmegyek hozzátok, már ha anyukád sem haragudna meg érte.
- Dehogy. A múltkor sem értette miért rohantál el úgy – Most vagy megbántottam őt és amiatt hajtotta le a fejét, vagy talált valami érdekeset a földön.
- Nagyon szépen rajzolsz. Tanultad valahol? - Igen. A szobámban, unalmamban.
- Nem. Csak magamnak szoktam rajzolni, és magamtól tanultam is meg.
- Értem – feleli. Most kezdem magam kellemetlenül érezni. Valamiért nekünk egyáltalán nem megy ez a beszélgetés. Olyan, mintha vontatott lenne egy kicsit. Talán ezt csak én látom így. Ki tudja...
- Te, figyelj. Csak én hülyültem meg, vagy ez a fa itt előttünk tényleg egyre magasabb lett? - pislogok néhányat, hátha az én szemem lett rossz. Egy éppen erre kószáló gyerek is áldozatául esik ennek a határozottan növekvő fának és fennakad az egyik ágán.
- Uramisten. Kisfiam – és ettől a pontól kezdve lesz minden annyira zavaros.- Valaki segítsen levenni – mi a fene folyik itt? Ilyen egyszerűen nincs.
- Azt hiszem, nekem mennem kell – motyogja mellőlem a lány, és már pattan is fel. Bólintok neki, hiszen még mindig döbbenten szemlélem az eseményeket.
Kábulatomból felrévedve a lány után kiáltok, aki már el is indult.
- Várj! Elkísérlek – sietek utána. Annak ellenére, hogy minden zsigerem arra ösztönöz maradjak, és segítsek annak a gyereknek mégis elmegyek a helyszínről. Odaérve hozzá személyes véleményt nyilvánítok a körülöttünk történő furcsaságokról, amit ő a lehető legegyszerűbb módon elhárít.
- Érdekes – mondom ki őszintén.
- Szerintem csak káprázott a szemed. Bocs, hogy ezt mondom.
- Az nem lehetséges. Nem láttad az előbb is mi történt a gyerekkel?
- Nem – ne próbálja meg beadni ezt nekem. Annyira hülye azért nem vagyok, mint amilyennek ő engem néz. - Szerintem váltsunk témát.
- Oké. Ha ennyire nem felel meg neked ez – váltok én is kedvesebb hangnemre.
- Kösz.
- Merre felé laksz?
- Itt a közelben – mutat kezével egy kávézó felé. - Pár saroknyira ettől a kávézótól.
- Értem. Haza kísérhetlek? - érdeklődök kedvesen mosolyogva továbbra is.
- Ha akarsz – imádom, amikor valaki ennyire lelkesedik.
Úgy néz ki a mai nap folyamán már mindkettőnknek jócskán kijutott az izgalomból. Talán legközelebb jobb lenne elkerülni a parkokat. Ezt is, meg az összes többit is. Hazakísérem, majd elköszönés után visszamegyek a parkba körülnézni egy kicsit. Láthatóan őt kevésbé zavarták össze a történtek. Engem viszont kimondottan aggaszt ez az egész. Belépek a parkba, de ott már teljes nyugalom és béke van. Mintha mi sem történt volna. Még az a kisfiú is itt van az édesanyjával. Felfoghatatlan az egész. A fához lépek és tenyeremet kérges törzsére simítom. Nincs ezen semmi szokatlan, talán csak annyi, hogy tegnap jóval kisebb volt.
Tarkómat vakargatva indulok haza. Jobb lesz mielőbb otthon lenni, mert már túl sok időt kóvályogtam idekint. De valamit titkol előlem ez a lány, és ez biztos. Se hülye, se vak nem vagyok.
Másnap reggel valamivel később kelek fel, mint általában szoktam. Összerendezem a papírlapjaimat és mindet begyűröm a fiókomba. A ceruzáimat is elpakolom és lesöprök mindent a tenyerembe, ami nem az asztalomra való. Ritkán kapok kedvet a takarításhoz, így ki is használom.
Jó másfél órát elszöszmötöltem, amíg rendet varázsoltam az egész szobámban. Persze ismerve magamat jól tudom, hogy elegendő lesz pár óra ahhoz, hogy újra visszatérjen szobám az eredeti apokaliptikus állapotába.
Lesietek a lépcsőn és még éppen időben kapom el az anyám kezében tornyozott tányérhalom tetejéről lehulló pár porcelánt. Vigyorogva pakolom le mind a kettőt az asztalra, majd néhányat át is veszek tőle és azokat is a többi mellé halmozom.
- Egyébként ezek mire kellenek? - intek az asztal felé szemöldökömet ráncolva.
- Este vendégség jön. Addig meg még el is kell készülni – sóhajtva tűri füle mögé egyik tincsét. Biccentek, hát jó.
- Segítsek valamiben?
- Néhány dolgot elhozhatnál a boltból. Már ki vannak fizetve, csak el kell értük menni, de arra már nem volt időm.
- Rendben – mosolyodom el.
- Hamar odaérek a boltba és ahogyan az anyám is mondta, tényleg már minden ki van fizetve. Nem is olyan kevés ez a vásárolt holmi. Tudnám kik jönnek hozzánk vendégségbe. Ezzel még egy hadsereget is jól lehetne lakatni.
- Adam – nevem hallatán megfordulok. Nahát...Eileen.
- Igen? - mosolyodom el kedvesen.
Beszélhetnénk? Biztosan volna pár kérdésed.
- Van is – bólintok. - De azt hiszem néhányra már tudom a választ.
- I...igen? - hökken meg elsápadva. Újra bólintok.
- Nem tudom hogy, de miattad történik mindez a növényekkel. Tegnap visszamentem a parkba, de semmi különös nem történt. Mindig akkor zakkannak meg a növények, amikor te is jelen vagy.
|
