|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Dorcee | 2010. 06. 18. 21:06:33 | #5531 |
Karakter: Kenmai Hitomi Aka-channak
Másnap igazából nem volt kedvem semmihez. Unottan keltem fel, ez is egy átlagos nap, amikor megreggelizem, lezuhanyzom, fogat mosok, fésülködöm, nagy nehezen felöltözök, felveszem a hangszerem és indulok legjobb barátnőmhöz próbálni. Kedvtelenül lépek be ajtaján, majd letéve hangszeremet nyújtózom egyet. Rögtön hozza a kávémat, majd helyet foglalok.
- Köszi! - mosolyodom el, és máris belekortyolok.
- Mizu? Olyan unottnak tűnsz.
- Én? Nem, csak... fáradt vagyok. Sachi! Ma lerövidíthetjük a próbát? Ötre találkozóm van.
- Na! - mosolyodik el - Csak nem...?
- Talán... Tegnap találkoztam egy lánnyal, zongorázik. Egyszerűen gyönyörű. Mármint a játéka - jövök kissé zavarba.
- Hito!
- Jó, jó, ő maga is gyönyörű. Egy közös darabon dolgozunk.
- Értem. De ha már itt tartunk... Valamit tudnod kell...
Mélyet sóhajtok, legnagyobb félelmem beigazolódni látszik: összejött valakivel. Csak ne vele, kérlek, mondd, hogy nem vele!
- Layla visszajött, és...
- Nem! Vele nem, Sachiko, mondd, hogy nem az van, amire gondolok!
- De... - süti le tekintetét.
- Sachiko! - pattanok fel indulatosan, kicsit meglökve az asztalt - Te már elfelejtetted, mit tett veled?! Hogy mennyire kihasznált?!
- Szeretem, Hitomi... - motyogja halkan, szemállásán nem változtatva.
- Sachiko... Én csak neked akarok jót... - ülök mellé.
- Tudom, de mióta elment... Hiányzik, és szeretem, érted?
- Én értem, de...
- Tudom! Megváltozott! Az elmúlt három év alatt rengeteget. Voltak barátnői, de egyiket sem szerette úgy, mint engem.
- És te ezt elhiszed... Olyan naiv vagy.
- Igen, de most őszintének tűnik!
- Te tudod! - megiszom maradék kávémat, majd kiviszem a mosogatóba a csészét.
Visszamegyek, máris előveszem gitáromat és behangolom. Leülök, eljátszom Andy McKee Drifting-jét, majd impro. Sachiko felsóhajt, bemegy szobájába, majd beénekel. Akkor még egy gyors impro. Visszatér, eljátszogatjuk a számokat, majd néhány ismertebbet is. Alig vártam, hogy négy óra legyen, nem azért, hogy barátnőmtől megszabaduljak, csak azért, hogy találkozhassak Ayukival. Búcsút intek Sachinak, majd máris útra kelek. Gyalog, van még időm, és szeretek is sétálni. Ahogy a külvárosba érek, kicsit elmerengek. Élvezem a nyugalmat. Ekkor meglátom a lányt, és egy régen látott ismerőst a haverjával, ahogy ütni készül.
- Hiroshi! Takashi! Tűnés innen! Ne akarjátok, hogy a múltkori balhénk megismétlődjön!
Máris elhúzzák a belüket, a mai nap után simán leállnék velük bunyózni. Közelebb lépek Ayukihoz, látom rajta, hogy próbál lenyugodni. Miután ez sikerült neki, felém fordul.
- Köszönöm - mondja halvány mosolya kíséretében, majd magához ölel.
- Bármikor - suttogom.
Teljesen megnyugodtam. Már nincs sem Sachiko vagy Layla, sem pedig az a két bunkó, hogy feszélyezzen. Szívem vadul zakatol. Kicsit szorítok ölelésemen. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana!
~*~
Nagy nehezen elengedem.
- Mizu? - kérdezem.
- Semmi. Ma is a mókuskerékben - válaszolja mosolyogva, miközben elindul.
- Na igen.
Csak most nézem meg jobban. Iskolai egyenruha van rajta. Na ne! Akkor ő még...
- Ayuki... Ne haragudj, de te még... tanulsz?
- Igen - mosolya nem lankad.
- Főiskola?
- Nem, dehogy! Középiskola.
- Oh...
Na, szép kis álom volt! Azért csak nem rontok meg egy gyereket! Van bennem ennyi erkölcs. Illetve nagyon remélem, hogy van. Ahogy a házba érünk, a zeneterembe vezet. Leül a zongorához, máris eljátsza a darabot. Csodaszép volt, pontosan olyan, amilyenre gondoltam. Teljesen megigézett, ismételten. Nem akartam, hogy véget érjen, olyan meseszépen játszott! De természetesen eljött a vége.
- Nagyon szép! - mosolygok elismerően.
- Köszönöm - ismét sikerült zavarba hoznom.
- Lejegyezted, igaz?
- Persze! - máris kezembe adja a lapokat, majd egy köteg üres kottalapot is - Próbálkozol, amíg átöltözöm?
- Természetesen! - húzom én is mosolyra a számat.
Kimegy a szobából, végigkövetem mozgását tekintetemmel. Nem hiszem el, hogy kiskorú! Milyen kár, hogy felébredtem! Zenei tehetségemnek köszönhetően nem kell elővennem hangszerem, máris jegyzem a hangokat, és hallom fejemben őket. Nekem tetszik, de vajon neki? Visszatér, én még az első résszel sem vagyok kész, bár már majdnem befejeztem.
- Hogy állsz? - kérdezi.
- Egész jól - mondom, miközben végigmérem. Egyszerűen gyönyörű.
- A hangszered?
- Nem kell - mosolyodom el - hallom a fejemben, amit írok.
- Ekkora tehetséget!
- Ugyan! Tessék, máris megvan! - teszem ki a záróvonalat.
- Akkor próbáljuk az első részt?
- Persze!
Előveszem a gitárt, megnézem, nem hangolódott-e el. Egymásra pillantunk. Elvesztem tekintetében. Gyorsan összeszedem magam, és várom, hogy elkezdje. Az első rész négy kottatartóra fér rá, igyekszem úgy megoldani, hogy eltudjam játszani és követni is. Persze ez idő alatt nem szabad hagynom, hogy megigézzen játékával. Az összhang tökéletes, nekem legalábbis nagyon tetszett, mondhatni, tökéletes, még akkor is, ha először játszottuk el. Mély lélegzetet veszek, majd Ayuki felé fordulok.
- Te mit gondolsz? - kérdezem, miközben a szívem majd kiugrik helyéből.
|
| Dorcee | 2010. 04. 16. 18:13:48 | #4691 |
 Karakter: Kenmai Hitomi
Az utcán sétálok, gitárom a hátamon. Zenekari próbáról jövök, legjobb barátnőmtől. Jó ideje pengetek mellette, nagy álma, hogy énekes legyen, és az igazat megvallva, én is örülnék, ha egyszer híres gitáros lehetnék. Nagy örömömre szolgálna, ha beírhatnám magam a történelembe. A külvárosban voltam. Imádom. Csendes, alig van zaj, én sem töröm meg a csendet, tornacipős lépteim nem hallatszódnak. Magamban merengek egy új szólam kidolgozásán, mikor fülemet megcsapja egy zongora hangja. Gyönyörűen játszik valaki! A zongorajáték mennyei hangjai után indulok. Csak nem...? Beethoven: Holdfény szonáta! Imádom! Ez az, megvan a forrás! Csodaszép, nagy házból szűrődik ki. Az ablakhoz osonok, belesek rajta. Egy gyönyörű, szőke hajú lány játszik. Tengerkék szemei csillognak közben. Világos ruhát visel, igazi virtuóz! Hófehér bőre meg-megcsillan a nyári napsütésben. Véget ér az első szakasz. A fal tövébe guggolok, úgy várom a második, gyorsabbat. Behunyom szemem, élvezem a muzsika hangját. A második is hamar véget ér, izgatottan várom a harmadikat, ami nagyon gyors, igazi virtuózoknak való az indulatos rész. Csak hallgatom a lány játékát. Hmmm, cantabile. Tetszik! Kis indulatos. Nem bírok elszakadni. Csak hallgatom, mintha már órák óta guggolnék az ablak alatt. Felsóhajtok. Régen tetszett ennyire valakinek a szenvedélyessége a zene iránt. És ő tudott is. Rabul ejtett játékával, nem tudok szabadulni. Ahogy vártam: a befejezés is indulatos, hangos, gyors. Hát véget ért... Újra felsóhajtok, majd felállok. Hirtelen nyílik ki az ablak.
- Mit csinálsz itt? - kérdezi a lány.
- É-én... csak... - erőt veszek magamon - hallottam a játékodat, megtetszett és meghallgattam.
- Oh... Köszönöm... - pirul el, de édes.
- Ugyan, csak az igazat mondtam! - mosolygok - De ideje indulnom...
- Várj még! Te is zenész vagy?
- Igen, de én könnyű zenében mozgom, nagyon szeretem a klasszikusat. Megnyugtat.
- Te hallottál engem - néz egyenesen szemembe -, most én is szeretnélek hallani téged!
Teljesen ledöbbentem, alig jutottam szóhoz.
- Hát... én...
- Gyere be! - mondja mosolyogva - Alig pár méterre van tőled az ajtó, beengedlek!
Az alig pár méter megvolt közel húsz is. Hát elindulok, szívem a torkomban dobog. Fogalmam sem volt, mit fogok neki játszani. Mosolyogva nyit nekem ajtót és a hatalmas zeneterembe vezet. Zongora, hárfa, hegedű, különböző kották a polcokon és kottaállványok. Megfogott. Mindig is vágytam egy zeneteremre, tele hangszerekkel. Hiszen mióta elvesztettem a szüleimet, a zene volt az életem. Leül, várakozón néz rám. Előveszem hát gitárom, fogalmam sincs, mit játszak neki. Hirtelen jutott eszembe. Andy McKee: Drifting. Nem éppen egy klasszikusnak mondható, de nekem egyik kedvencem, hónapokig tartott, mire tökéletesen el tudtam játszani. Izgatottan vágok bele, Andy is virtuózoknak való, pont ezért szerettem. A mestermű hamar véget ér, mondhatni, én magam is mesterien játszottam el ezúttal, dehát ki is kellett tennem magamért. A gyönyörű lány elámul tudásomon.
- Ez... ez... Nem is jutok szóhoz! Te mióta zenélsz?
- Igazából egész kicsi korom óta, de komolyabban körülbelül tíz éve.
- Gyönyörűen játszol!
- Köszönöm - ezúttal én pirultam el kissé.
- Omamori Ayuki vagyok - nyújt kezet felém.
- Kenmai Hitomi.
Kezet fogtunk, nagyon lágy a kézfogása.
- Írsz magadtól is? - kérdezem.
- Néha. Tudom, mire gondolsz! - mosolyog - Szeretnél írni velem egy duettet.
- A fejembe látsz! - mosolygok.
- Nos... Rajtam nem múlik!
- Rendben! - mosolygok még mindig, majd órámra pillantok. Későre jár.
- Na és, ötleted van?
- Igen, de későre jár, haza kell mennem. Holnap?
- Oké. Eljössz hozzám?
- Szívesen! - mondom, miközben elteszem hangszeremet és vállamra veszem és elindulok az ajtó felé.
- Legalább egy felépítést kaphatok? - mosolyog megint. Gyönyörű a mosolya is, csakúgy, mint ő maga.
- Persze. Az első rész legyen hosszabb, legalább öt perces, mély érzéseket keltő, lassú. A második kicsit indulatosabb, gyorsabb. A harmadik pedig modern, de térjen valahogy vissza az első.
- Jól hangzik, remélem összejön - mondja, miközben ajtót nyit nekem.
- Biztosan - lépek ki a házból.
- Mikor szeretnél jönni?
- Neked mikor lenne jó?
- Teljesen mindegy.
- Nekem próbám lesz délután, de lerövidítem, szóval... Öt óra körül?
- Rendben - mosolyog.
- Szia!
- Szia!
Édes hangja agyamba vésődött, csakúgy, mint zongorajátéka és egész gyönyörű alakja. Izgatottan vártam hát a másnapot, ami persze, nagyon nehezen jött el.
|
| timcsiikee | 2009. 09. 26. 18:13:23 | #1947 |
Karakter: Mitsuko
Mitsuko:
Lágy csókkal kábít el, pedig legszívesebben megpofoznám ezért, de úgy elgyengülök, hogy erre sem vagyok képes. Nem… nem vonzódhatok a lányokhoz… Én mindig is fiúkba voltam szerelmes kislánykoromban! Végigsimít combomon, ezernyi szikrát pattintva a farmer alatt.
- Na mi van kicsike, látom tényleg nagyon hiányoztam, ha így nyöszörögsz… - válaszolni sincs erőm, csak sóhajtozok a csókja után, mellkasára feszítem kezem, de nem tudom ellökni. Kész, teljesen elvesztem…
Forró nyelve nyakamat simítja végig, nyála azonnal hideggé válik, és lúdbőrössé tesz. Testemen sok helyen érzem érintését, felhevül a levegő, és olyan könnyen emel fel, hogy alig veszem észre. Lehajol és megint megnyalint mint pár napja, sikolyom visszafojtva feszülök meg, majd hirtelen egy hang jeges zuhanyként hat rám.
- Beszállhatok, kislányok?
Kitsuu azonnal kiegyenesedik, majd háta mögé terel.
- Takarodj, Kana-kun – dörren rá. s
- Nyaaa, Kitsuu-chaaan, nem is mondtad, hogy lezbi vagy...
Újra elküldi szűkszavúan, egyre ingerültebben, de a pasi csak nevet, majd kacsintva kilép egy vicces figyelmeztetéssel. Úgy fő a fejem zavaromban, hogy úgy érzem mindjárt rásülök az asztalra szégyenemben. Kerekedett szemekkel nézem a srác hűlt helyét. Kitsuu-san hajol a fülemhez, majd hideg ujjak érintenek meg nedves és forró testrészemen, ismét felsikoltok, és megmarkolom felsőjének ujját.
- Ne is törődj vele… egy barom állat… - duruzsolja fülembe, de bármennyire is élvezem érintését -amit nehéz bevallani- tényleg nem itt kéne, vagy… sehol… vagy nem is tudom…
- Kh… Ktisuuh-saan… - nyöszörgöm halkan, összeszorított szemekkel, próbálom tartani magam. nyelek egyet, de nem hagyja abba, csak szuszogását hallom és érzem ahogy elvigyorodik. Vállgödrébe hajtom fejem, megint görcsösen feszülök meg. Ha nem csinálok valamit, akkor nem fogja abbahagyni.
- Ta… talán… tényleg nem itt kéne… ilyet… - sóhajtozom akadozva, de csak remélni tudom, hogy meghallotta-e.
- Miért? Olyan kényelmesen elvagyunk… nem? – duruzsolja megint, majd belém siklik egy ujja és még jobban megfeszülök, alsó ajkam rágva fogom vissza sikolyom.
- Lehet visszajön… - habarom el, majd még jobban megszorítom ruháját, de nem tudom ellökni magamtól.
- Ne aggódj e miatt. Fél tőlem – lágyan belenyal fülembe és beleremegek.
Szavakkal itt semmit nem fogok elérni, hiába próbálom. Semmit nem tudok mondani neki, ami megfékezné. Mit csináljak? Egyre jobban gyengülök el, olyan forróság önt el hogy szétfolyok, és bizsereg az egész testem. Nagy erőmegfeszítéssel hajolok ki vállából, ködösen felcsillanó szemekkel nézek rá pár pillanatig, majd ráhajolok ajkaira, és minden energiám beleáldozva kezdeményezek vele csókot, lecsúsztatva egyik kezem engem izgató kezének csuklójára, hogy amikor nem figyel kivehessem magamból. Forró nyelve számba hatol, lassan, először meglepődve, s hümmögve egyet kezdi el viszonozni, s én ekkor csúsztatom ki magamból, majd hátam mögé teszem kezét. Letolt nadrággal kicsit nehézkesen, de átkulcsolom lábaimmal, hogy ne férhessen hozzám.
Sikerült… már csak ebből a finom csókból kéne kimásznom…
|
| timcsiikee | 2009. 08. 20. 01:28:11 | #1567 |
Karakter: Mitsuko
Mitsuko:
Lassan hajol fölém, én pedig csak meglepetten pislogok. Ahogy végignyalint ajkimon, teljesen elönt a forróság, különös hatással van rám. De ez akkor is annyira abszurd! Segítség! Csak nyöszörögni tudok, másra nem vagyok képes. Elemészt a kíváncsi kéj, és érzem, hogy testemnek már nem én parancsolok, hanem a remegést is kiváltó vágy. Hosszú tincsei közé furakszanak ujjaim érzékenyen, reszketek egész valómban. Csitítani kezd.
- Van bármilyen segédeszközöd, ami hasznunkra lehet? – kérdi pimasz mosollyal, és engem ez a mondat józanít ki teljesen. Mit képzel ez rólam mi vagyok én? Egyszerűen felháborító! Már épp pofonra inteném kezem, de lefog, nem is akárhogy. Kihúzza övét, és azzal béklyóz egyenesen az ágyhoz. Combjaimon ül, és a csípőmre nehezedik, így teljesen mozdulatlanságra kárhoztatott. Mi lesz még itt? Ebből a helyzetből már tuti nem ment meg semmi.
Amikor hátra lendíti kezét azt hiszem meg akar támaszkodni, de végül ujjait megérzem combom belső felén, valamint téves utakon is járni. Bizsereg ujja nyomán a testem, még mindig előttem van arca, és csókra hívja ajkaim. Nem bírok ellenállni neki, viszonzom ajkai cirógatását, nyelvének forró táncát. Elválik számtól, majd nyakamra, testem nem bírja vonaglás nélkül. Érzem hogy leszáll rólam, szám és környékét halmozza el apró puszikkal, alig veszem csak észre hogy alsó testemről tűnik el rólam, de alig foglalkozom vele. Kérlek… Kérlek hagyd itt abba. Annyira zavarban vagyok, hogy az nem kifejezés. Végignyalint arcomon, majd könnyedén lecsusszan, egyenesen lábaim közé. Féle pislogok le rá, felemeli fejét és egy mosollyal próbál nyugtatni.
Ugye most viccelsz? Nekem arra van szükségem, hogy eltűnj. Most! Nem bííííroooom. Anyúúúúúúúúúúúúúúcíííííííííííííííííííííííí.
Hirtelen a semmiből jön a szikrázó érintés egyenesen kincsemre, amitől egész testem megfeszül. Ajh édes isteneeem. Megint felém kerekedik, de most nyakamba hajol, közben ujjai körkörös mozdulatokkal fokozzák testem vonaglását. Eressz el, nem bírom tovább… Könyörgöm… Ahh…
Lábaim megfeszülnek, néha fel-felhúzom egyik térdemet.
Hirtelen abbahagyja egy pillanatra, lecsusszan ismét, lehúzza a szemérmem takaró utolsó ruhadarabot is, majd nyelvével kezd egy ingerelni, apró nyalintásokkal. Egyre intenzívebb alhasamban a tombolás, olyan mintha valamilyen erő összehúzná izmaimat. Nem tudom mi az amit érzek, de egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá, egyre jobban halkulok el, megfeszül testem, benntartom a levegőt. Mindjárt…. mindjárt… mi.. mi… mind… miiiiiiindjááááárt.
Hirtelen robban minden, hasam elernyed, minden más izmom rángatózni kezd, torkomból sikoly törne elő, ha Kitsuu nem tapasztotta volna de szám ajkaival.
Mosolyogva hajol el tőlem, és fenekéhez nyúl. Előránt valamit zsebéből, ami vékony, kemény lapú, és hideg, mind ezt fenekem közé csúsztatja, amitől felsikkantom, és megérzem a kemény anyagot.
- Majd hívj fel – int egy vigyorral, és kilépdel az ajtón. Észre sem vettem, hogy mikor oldozott el. Hol van az öve? Felhúzom bugyim, de nadrágom már nem, hisz tiszta nedv a lábam között, felesleges lenne felkapni. Hallom ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és félve lépek az ablakhoz, függönyöm takarásában, hogy utána nézzek. Egyszer még hátra fordítja a fejét, majd motorjához lép. Felkapja bukósisakját, felpattan a mocira, majd egy jó berúgással, csikorogva el is hajt vele.
Megkönnyebbülten sóhajtok egyet.
Bár elment innen, mégis megtette amit akart. Úgy félem… De olyat okozott nekem, amit soha nem felejtek el. Kinézete és jelleme ellenére annyira gyengéd és finom volt velem, mint még soha senki.
Furcsa kételyeket keltett most bennem, fel sem fogom igazán mire is gondolok.
Csak egyre koncentrál most az agyam. Arra, hogy jóóó.
Leteszem a kezemben tartott kis kártyáját az éjjeliszekrény fiókomba, majd felkapok egy törülközőt, és a fürdőbe battyogok, hogy lemosakodhassak.
~*~
Két nap telt már el, de még mindig nem mertem felhívni. Mi van ha azt hiszi hogy azért hívom ami a minap történt? Nem szeretném ha ezt hinné. Mondom ezt én, józan ésszel. Viszont azóta sem tudom feledni azt az estét, teljesen belém ívódott. Félek, nagyon félek, de mégis szembe kell néznem a farkassal. Már nagyon szükségem van a robogómra…
Erőt veszek magamon, veszek egy mély levegőt, és kifújom. kezembe veszem a telefont, majd tárcsázni kezdem a kis kártyán lévő számot. Nem véletlenül hívom rejtett számról Kitsuut.
Amint felveszi, elég hivatalos, de az ő hangja. Lehet hogy ezt a telefont használja a munkájához is? Biztosan.
- Szia… - szólok bele félénken, bár én hülye elfelejtettem hogy szám nélkül hívtam – M… Mitsuko vagyok – nyögöm ki nagy nehezen, remeg a kagyló a kezemben.
- Ááá… szia picinyem, na mondd mi a helyzet – még így telefonon keresztül is érzem vigyorát. Tudtam, hogy ez lesz – Csak nem még egy kis nyalifalira vágysz?
- Sssssssssssssss – szisszenek hangosan a telefonba, a fejem már pipacspiros. Felkacag mély hangján, majd lenyugszik – szóval mi van?
- Csak… csak meg szeretném kérdezni, hogy kész van e a robogóm… - hadarom el szinte egy szuszra a végét.
- Igen, már tegnapra megcsináltam, de persze nem jöttél érte…
- Értem… - csavargatom hajtincsem – akkor már mehetek is érte? – érdeklődöm tovább.
- Igen pici… majd hatkor gyere érte… addigra végzek… - hangja teljesen sejtelmessé válik. Ajjaj. Ez nem jelent valami jót.
- O-oké… ott leszek – válaszolom, majd lecsapom a telefont. Kezemmel legyezgetni kezdem magam, és összekuporodom az ágyamon. Dél van, mindjárt ebédidő. Megyek hozzá inkább ötre, nehogy gond legyen… igen…
~*~
Az ötből végül félhat lett, de még így is időben vagyok. Hátha nem tart itt egy fél órát míg végez. Félve lépdelek hátra a helyére, bekopogok, majd belépek a nagy nyitott fém ajtón.
- Hát itt vagy aranyom? Épp időben… - időben? Most ennek örülnöm kéne?
- De azt mondtad hatig vagy nem? – kérdem kíváncsian.
- De… de tudtam, hogy azért is hamarabb fogsz jönni – vigyorodik el. Nem hiszem el hogy ennyire gyorsan kiismert. Fenébe. Na jó… megpróbálok határozottan fellépni, kifizetem aztán hazamegyek a robogómmal, és elfelejtek mindent ami történt. Kész…
Elé lépkedek, táskámban kutakodva.
- Mennyivel tartozom? – kérdem ugyan úgy mint múltkor, közben a táskám mélyére tekintek.
Ujjak kulcsolódnak csuklómra, és megállok a mozgásban. Kiveszi kezem a táskából, majd megfogja szütyőmet, és óvatosan leteszi a földre, közben végig mosolyog. Csípőmre teszi kezeit, és megáll.
- Arról ráérünk kicsit később beszélni, előbb te kellesz – jelenti ki határozottan, majd csípőmnél fogva tesz fel egy fém asztalra, combjaim közé furakszik kezével, határozottan rántja szét lábaim, majd közéjük lép, hogy ne tudjam összezárni őket. Szorosan átölel, de karjaim nem fogja le.
- Hiányoztam? – vigyorodik el, majd egy forró csókot ad, amitől azonnal elgyengülök, és erőtlenül kapaszkodom meg szerelő ruhájába.
Neeeeeeeeeee!!! Már megiiiiiiiiiiiiint !!!!
|
| timcsiikee | 2009. 07. 04. 16:18:57 | #1051 |
Karakter: Mitsuko(Egyéb)
Mitsuko:
Mire nénikém kinyitja az ajtót, már összerendezem ruházatomat. Ez meleg volt, de most miért vagyok ennyire vavarban?
- Ő a szerelő, aki csinálja a motoromat, és mivel nem tudtam mivel hazajönni, így ő hozott el – magyarázom hadarva.
- Oh, igazán? Ez esetben nem csatlakozol egy teára vagy egy üdítőre? – kérdi kedvesen a mellettem állót.
- Köszönöm, egy tea jól esne – válaszol Kitsuu mosolyogva. Jajj istenkém, bejön. Mi lesz még itt? Segítség!
Beimitálja, addig én leülök az étkezőben egy székre. Mit csináljak most? És mi volt az az előbb? Ugye nem az amire gondolok? Ha igen, akkor elég furcsa véletlen lehet, vagy túl igaz képzelgés. Nénikém mindent mesél, már csak azt hiányzik, hogy a popsimon lévő pici anyajegyről is meséljen.
Csörren a telefon, de ő már veszi is fel, így még felkelni sincs időm. Könyököm az asztalnak támasztom, majd így tartom meg a fejem.
Hirtelen ujjak fonódnak csuklómra, és a következő pillanatban már álló helyzetben találom magam, két kar szorításában, és kellemes spray illat üti meg orromat.
Elkezd taperolni, ajkaimon forró nedves nyelv simít végig, szívem ezerszeres sebességgel kezd el verni, felhevülök, majd testem vágyának engedve nyitom résnyire ajkaim, és azonnal kihasználja.
Hirtelen megszűnik az egész, hátam mögé fordulok és nénikém pillantom meg.
ÚRISTEN! Mindet látott, mindent látott, most pánikolni fog és sokkot kap és…
Minden elsötétül…
Hol vagyok? Kinyitom pilláim. Csak álmodtam volna? Hálistennek.
Azonban mikor találkozok egy ismerős vigyorral, azonnal megvilágosodik minden. Ajjaj, ez mégsem álom volt.
- Ugye tudod, hogy akár ki is használhattam volna a helyzetet? – suttogja alig érthetően - Amúgy meg semmit sem látott… - mutat fejbiccentéssel néném felé - És ez azt jelenti, hogy még jó sokszor megismételhetjük…
- Én… - nyöszörgöm halkan, de néném már jön is felém aggódva.
- Jól vagy Mitsuko? Nincs semmi bajod? Hála az égnek, édesanyád elevenen megevett volna ha történik valami.
- Persze, jól vagyok… - biztosítom e felől félénken nézve rá.
- Jól van. Későre jár, én is megyek aludni. Kikísérnék Kitsuu-chant?
- Persze… - válaszolom azonnal, majd fel is megy. Huh, akkor itt az ideje…
- Hé! – visítok egyet, mikor a vállára dob.
- A helyedben nem hangoskodnék, mert vissza jön – fordul át másik válla fölött vigyorogva felém, és azonnal be is fogom szám. Mit szólna ha így látna minket? Belehalnék.
Felcaplat a lépcsőn, és kérdi merre van az én szobám, én pedig némán mutatom az utat. Belép és felkapcsolja a villanyt, majd bezárja az ajtót.
- Csini kis szoba… - konstatálja, majd végre letesz.
- Köszönöm, hogy ennyit segítettél meg minden… - igazítom meg ruhámat – de már későre jár, és… - ujjai államra fonódnak, finomak felirányítja fejem, hogy rá nézzek, és azonnal felém hajol hogy végigsimítson ismét ajkaimon övével. Ellágyulok majdnem össze is esnék, mert térdeim felmondják a szolgálatot, de épp elkap, maga körül megpörget, majd ledönt az ágyra, csak akkor eszmélek fel, mikor már a párnák között fekszem és elválik tőlem puha ajka.
- Mit… Mit akarsz? – pislogok fel rá, és kis kezeimmel felsőjét markolva igyekszem távolabb tartani magamtól.
|
| timcsiikee | 2009. 06. 01. 20:59:36 | #123 |
Karakter: Mitsuko-Kitsuu
Kitsuu:
Vállát átkarolom. Mmm… meleg a testhőmérséklete. Vajon akkor mennyire lenne felforrósodva, mikor meztelenül feküdne alattam és fejét hátravetve nyögne extázisban…?
Oh…
Szemeim egy pillanatra kikerekednek, ahogy gondolataim menetét veszem észre. Gúnyos mosoly jelenik meg ajkam szélén, miközben gépiesen veszem fel dzsekim.
Két sisakot kapok fel. Fekete mindkettő. Persze a polcon sokféle van, de nem hiszem, hogy egy halván rózsaszínnek olyan nagyon örülne. Nem úgy ismerem a személyiségét, az eddigieket nézve. Egyiket neki nyújtom.
Szemei kikerekednek, majd tekintete motoromra vándorol. Oh,édesem, kicsit lassú a felfogás…
Kitolom s felülök. Megmutatom neki, hol a helye, s mikor rászólok, hogy kapaszkodjon, átöleli a derekam.
Oh, milyen aranyos… a háta mögött is tudna, ki van alakítva ott egy kis kapaszkodó, de nekem tökéletesen megfelel ez a póz is. Hehe…
Egy pillanat alatt gyorsulunk be, én pedig gondolataimmal eljátszadozva átkozom magam,amiért felvettem a dzsekit… így nem érzem olyan jól domborulatait. Kár…
Hamarosan már ott is vagyunk. Balszerencse, hmm… de, a filmekben lévő kis búcsúcsókot szerintem most meg fogom valósítani, hehehe.
Egyszerre szállunk le motorról, s tervem szerint kísérem az ajtóig. Fenekét stírölöm, közvetlen közelről. Egy vigyor kúszik fel arcomra. Hmm, fincsi… nagyon kis csinoska.
Kezemmel megtámaszkodom feje mellett, mire lassan megfordul. Perverz gondolataim bizonyára már tekintetemben és arcomon is tükröződnek, sebaj. Hadd tudja meg csak a kicsike, miben lesz majd része…
Testemmel az övéhez simulok, mire felsóhajt. Huhh… csak nyugalom… Hehh.
Számmal végigsimítom övét, mire kikerekednek a szemei, ki tudja,ma már hanyaggyára.
- Mitsuko! Mitsuko te értél haza? - hallom meg egy középkorú nő hangjait. Grr… pont a legrosszabb pillanatban! Nem tudott volna várni egy kicsit?! Mondjuk egy-két órát? Hehe.
Hátralépek, s mikor kinyílik az ajtó, Mitsuko is rendbe szedi magát és köszön a nőnek.
Kérdően pillant rám az asszony, de Mitsuko azonnal magyarázni kezdi, mit keresek itt.
- Oh, igazán? - látszódik gyengéd mosoly ajkain. - Ez esetben nem csatlakozol egy teára vagy egy üdítőre?
Nos, udvariatlanság lenne visszautasítani, nem de? Hehe.
- Köszönöm, egy tea jól esne. - mosolygok vissza, s bemegyünk. Otthonos kis kuckó, meg kell hagyni. A nővel elbeszélgetve sokat megtudok Mitsukoról.
Oh… a nő hirtelen felpattan, mikor megcsörren a telefon. Egyedül maradva Mitsukoval, lépek mögé. Egy széken ül és úgy tűnik, elég mélyen mereng… Megfogom kezét, és felhúzom, s mire feleszmél, már karjaimban van. Jobb kezemmel fenekébe markolok, másikkal melleit simítom meg, s nyelvemmel végignyalom ajkait. Összeszorítja, de nem ellenkezik nekem sokáig. Kinyitja száját, hogy én egy igazi nyelves csókkal ajándékozzam meg.
Elhúzódom tőle, mikor zajt hallok, s mikor ő is oda néz, látja, hogy a nagynénje minket néz. A földön landol, eszméletlen állapotban. Oh…
Letérdelek, s az ölembe húzom. Rászólok az asszonyra, hogy hozzon vizes borogatást. Hamarosan már álmosan, lábán pillog rám Mitsuko, de csak perverz vigyorommal találkozik.
- Ugye tudod, hogy akár ki is használhattam volna a helyzetet? - szuszogok halkan, hogy csak ő hallja. - Amúgy meg semmit sem látott… - intek fejemmel a nő irányába. - És ez azt jelenti, hogy még jó sokszor megismételhetjük…
Mitsuko:
- Most már semmivel... De. Mivel a rogobód motorával volt a gond, és több helyen meg is kellett olajoznom, nem tudsz azzal menni haza. Ám de, én szívesen hazaviszlek... kislány. - válaszolja mosolyogva, de összezavart teljesen.
- És... de... mi lesz a robogómmal? Itt marad? - motyogom összefüggéstelenül, és lassan én sem értem, hogy mit is akarok mondani.
- Nem. Reggel elviszem hozzátok. Azért is lenne most jobb, ha elvinnélek, hogy lássam, nagyjából mennyi idő is oda az út, meg persze, hol is van - válaszol részletesen, és erre nem tudok mást, csak igent mondani. Igaza van. Félénken mosolyogva, de egy biccentéssel jelzem beleegyezésem.
Átkarolja vállam, és úgy sétálunk arrébb. Felvesz egy dzsekit, majd elvesz két sisakot, az egyiket nekem nyújtja. Kerek szemekkel elfogadom, majd felfogom, hogy most arra a motorra fogok ülni, amihez eddig nem nyúlhattam.
Kitolja a járgányt, majd felül és felkapja a sisakot, felveszem én is, és felülök mögé, ahova mutatja.
- Kapaszkodj! - figyelmeztet kissé hátra fordulva, és én jobb kapaszkodót nem találva ölelem át derekánál, elől összekulcsolva karjaimat. Teker párat a kormányon, mire az eddig csak morgó motor felhördül, majd szélsebesen el is indul.
Először kissé összeszorítom szemem, nem vagyok ilyen száguldáshoz szokva, majd ahogy haladuk, oldok a szorításon is, és a szaladó utcalámpákat látva elkap a hév, nagyon is tetszik a sebesség.
Minden kereszteződésnél lassít, és egy intéssel mutatom, hogy merre is kell menni. Szerencsére, vagy inkább balszerencsére közel lakunk, alig 10 perc alatt haza is érünk.
Velem együtt száll le a motorról, majd kitámasztja, zavartan érzem magam, ahogy az ajtóig követ. Idegesen matatom a kulcsomat, de magam mögött érzem közvetlen testét és tekintetét. Fejem mellett támaszkodik az ajtónak, mire én csak nyelve egyet fordulok meg lassan. Arcán egy szép, mégis élveteg mosoly ül, hátamat a higed fának támasztom, testem viszont annál forróbb kezd lenni. Közelsége borzongásra késztet, és amikor egyre közelebb kezd hajolni, elvesztem az eszem. Mit akar?
Teljes testével kezd az ajtóhoz préselni, mire ajkaimból egy sóhaj szökik fel.
Épp csak egy pillanatra szorítottam össze szemeim, puha ajkak tapadtak az enyémekre, és riadtan nyitom fel szemeimet, nyekkenve egyet. Szájával sirógatni kezd, de én ledermedek az ijedtségtől.
- Mitsuko! Mitsuko te értél haza? - villan fel a nappali ablaka, ahogy meghallom nénikém kiáltását az ajtó mögül, majd kulcscsörgést. A lány hirtelen elhajol tőlem, ahogy meghallja a zajokat.
|
|
