|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Dorcee | 2010. 08. 17. 22:48:16 | #6956 |
 Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Elbaktatok Sachikohoz, de nincs sok kedvem hozzá, megmondom őszintén. Szívesebben maradtam volna Ayukival, de ha a huginak szüksége van rám, akkor mennem kell, hiszen valamikor régen megígértem neki. Kicsit kisírta magát, és közölte, hogy nem tud dönteni. De hiszen nem is kell. Mégis, hogy kérhetem, hogy válasszon két ember között, akiket szeret? Azon az estén minden olyan volt, mint régen. Együtt vacsoráztunk, aztán egy kis kocsmázás, és nála aludtam. Ahogy ezelőtt, most is mellkasomra hajtotta fejét. Szerettem az ilyen estéket. Tényleg olyan, mintha a testvérem lenne. Reggel korábban kelt, mint én, de ez nem meglepő. Nem ismerek olyan embert, aki hamarabb kelne Sachikonál. Kómásan kiballagok, majd megreggelizem, megiszom szokásos reggeli kávmat, és próbálunk kicsit. Régen léptünk fel. Amint ez eszembe jut, barátnőm félbeszakít egy dalt, majd vigyorogva rám néz. Abbahagyom a játékot, majd felvonom szemöldököm.
- Na, mi van? - kérdezem tőle gyanakodva.
- Jó hír!
- Éspedig?
- Fellépés. Szombaton, este nyolckor.
- Értem.
- Nem is örülsz?
- De, örülök.
- Már megint ő jár a fejedben, nem igaz?
- Mégis kire gondolsz?
- Hát.. az új nődre.. Tévedek?
- Nem, nem tévedsz?
- Te mit gondolsz, kire gondoltam? - mivel hallgatok, rögtön leesik neki - Istenem, Hito, ne haragudj! Én..
- Régen volt már - húzok egy halvány mosolyt.
- Igen, de..
- Hagyjuk, oké? Nem sokára indulnom kell.
- Oké-oké! Akkor mit játszunk szombaton?
- Szerinted? Szokásos.
- Akkor.. Fekete Rózsa, Belül Haltam meg, Bukott Angyal, Smells Like Teen Spirit, My Immortal és Árnyak között? De most picit több időnk lesz. Legyen még az Utolsó Remény is, és nem tudom, mondjuk.. Lappi?
- Rendben, írd fel. Akkor ezeket még próbáljuk most el, és máris indulok.
A próba során semmilyen probléma nem merül fel. Meg vagyok elégedve a teljesítménnyel. Máris útnak indulok, de valahogy rossz előérzetem van. Órámra pillantok. Kicsit késésben vagyok, megszaporázom lépteimet. Remélem, nem hiszi azt, hogy megint felültetem. Az utolsó sarkot veszem be, és ledermedek a látványtól. Azonnal rohanni kezdek a szemétláda felé, de észrevesz, és nem futhatok utána. Most Ayuki és Yuriko az elsődleges. Próbálom felmérni állapotukat, majd máris mentőért tárcsázok. Nem tudom, mikor voltam ennyire ideges. Hányni tudnék az idegtől. Egyfolytában fel-alá járkálok, hajamat túrom és legalább ezer cigarettát elszívok, mire odaér a mentő. Persze, rögtön irány a műtő. Idegességem fokozódik, mikor az egyik orvos hozzám lépdel.
- Vércsoportja?
- Nullás, azt hiszem - máris előkeresem jogosítványomat, hogy megbizonyosodjam erről - Igen, így van.
- Adna vért?
- Persze, de miért?
- Mindketten sok vért vesztettek, és fogytán van a nullás.
Azonnal felpattanok, és közlöm a dokival, annyit, amennyit csak lehetséges. Ezután csak még idegesebb vagyok. Fel-alá járkálok, és györcsbe rándul a gyomrom, mikor meglátom az orvost felém közeledni.
- Doktor úr? Hogy vannak?
- Ayuki jól van, bár sok vért vesztett, fel fog épülni. De Yuriko...
- Mi van vele?!
- Yuriko.. Meghalt...
- Mi?!
- Őszinte részvétem.
- És.. Hol van Ayuki? Ugye láthatom?
- Természetesen.
Követem a szobába, és egész testemben remegek, mikor leülök az ágy melletti székre. Megtörök, és sírni kezdek, de amint látom, hogy Ayuki magához tér, gyorsan megtörlöm a szemem. Próbál felülni, de szinte rögtön vissza is esik. Amint rám téved tekintete, halvány mosoly jelenik meg arcán.
- Szia - köszönt szinte suttogva, én pedig azonnal magamhoz ölelem. Rövid idő múlva kissé elhúzódik tőlem.
- Nem tudod merre lehet Yuriko? - kérdezi.
- Sajnálom, de… Yuriko… - nem bírok a szemébe nézni.
- Sajnálod? Mégis mit? Mi történt?
- Yuriko… Meghalt…
Maga elé mered, majd tekintete üressé válik. Sírni kezd, és tudom, nem hagyhatom, hogy elveszítse a kapcsolatot a külvilággal. Amennyire csak tudom, magamhoz szorítom és belém kapaszkodik. Sírása már-már hisztérikussá válik. Most ez lesz a legjobb. Hagyom, hadd sírjon, közben pedig esküt teszek, hogy megtalálom azt a mocskot, aki ezt tette, és megölöm. Jó kapcsolataim vannak a városban, egy pillanat alatt ki tudom nyomozni az ilyet. Ráadásul régebben én is csak a rossz hírű emberekkel forogtam, de egy ideje kiléptem ebből. Amint Ayuki sírása alább hagy, csókot nyomok homlokára.
- Ugye jól vagy? - kérdezem tőle.
- Azt.. hiszem.
- Felhívta a kórház a szüleidet, hamarosan ideérnek, szóval.. mennék.
- Ne! Szükségem van rád!
- Igen, tudom, de pár perc múlva itt lesznek a szüleid, és egyébként is... Valamit el kell intéznem.
- Ugye holnap is eljössz?
- Persze - mosolyodom el, majd végigsimítok arcán.
- Sehogy sem akar összejönni a dolog - nevet fel kínjában.
- Milyen dolog?
- Hát a...
- Ja, igen, értem már. Majd megoldjuk, ígérem. Tudd meg, mikor engednek haza, rendben?
- Rendben.
- Holnap jövök, ahogy tudok, de... Muszáj próbálnunk, mert szombaton fellépünk, remélem, majd el tudsz jönni.
- Igyekszem - húz halvány mosolyt.
- Mennem kell - csókolom meg lágyan.
- Vigyázz magadra!
- Igyekszem! Holnap délután jövök!
- Rendben, szia!
- Szia!
Kilépek a kórházból, rögtön rágyújtok, és telefonálgatni kezdek. Körülbelül 2 óra múlva megtudtam, ki volt az a rohadék. Hazamegyek, leteszem a gitárt, majd fiókos szekrényemhez ballagok, kihúzom a legalsót, és elhúzom a rejtett fenék fedelét. Kiveszem pisztolyomat, megtöltöm, majd késemet is. Felfegyverkezve suhanok el abba a klubba, ahol az a szemétláda már biztosan henceg tettével. Az ajtónálló szerencsére megismer. Belépdelek, és rögtön leülök a csapossal szemben, kikérem sörömet.
- Na, melyik az? - kérdezem egyből.
- Az ott, a fehér pólóban, az a kis kopasz a nőkkel.
- Kösz.
- Megölöd, ugye?
- Tudod, mit mondanak rólam...
- Mindaddig ártalmatlan vagy, amíg valaki nem bánt olyat, akit szeretsz. Kit bántott?
- A szerelmemet kishíján, a húgát meg is ölte.
- Vállalom a takarítást, de hátul intézd el.
- Rendben - felteszem napszemüvegem, majd elindulok a férfi felé.
Amint meglát, végigmér.
- Mit akarsz? - kérdezi gyanakodva.
- Üzletet ajánlani.
- Mégis, ki vagy te?
- Hakashi Eriko - teljes nyugodtsággal használom álnevem.
- Hmmm... És miféle üzletet?
- Azt majd megbeszéljük - bökök a hátsó ajtó felé.
- Rendben - áll fel végül.
Magam elé engedem, majd pillanatra lejjebb csúsztatom napszemüvegem, hogy szemkontaktust hozzak létre a csapossal, aki bólint. Becsukom magam mögött az ajtót.
- Miféle üzletről van szó? - mosolyog bambán a pénzsóvár gyökér.
- Valami olyasmiről, hogy - mondom lassan, miközben elteszem napszemüvegem - a Te életed Yurikó életéért!
- Ne röhögtess!
- Tudod te, ki vagyok, nem igaz?
- Nem, nem tudom!
- Kenmai Hitomi, jelmondatom pedig...
- Kid volt a kiscsaj?
- Lényegtelen. Ki fogadott fel?
- Senki.
- KI fogadott fel?!
- Senki.
- Oké - közelebb lépdelek hozzá, igyekszem falhoz szorítani. Amint ez összejött, előhúzom a kést - Ki fogadott fel?
- Komolyan, senki - téved a pengére tekintete.
- Akkor mégis, miért kellett...
- Nem tudom, én... Skizofrén vagyok!
- Az engem kurvára nem érdekel! - mondom, miközben torkához szorítom a kést.
- De én... Komolyan, én...
Ejtek egy vágást egyik karján, de nem felel még most sem.
- Na jó... Addig játszom ezt, amíg nem mondod meg az igazat.
- De én nem...
Megvágom arcát, majd kis szúrást ejtek hasa tájékán is. Már körülbelül fél órája kínzom, mikor megunom a játszadozást. Elég sok sebből vérzik, már úgysem jön utánam. Visszateszem a kést tokjába, majd elindulok, de mielőtt az ajtóhoz érnék, hátrafordulok, előkapom pisztolyom, és lelövöm. Hajamba túrok, majd visszaülök a pulthoz.
- Megvolt? - kérdezi a csapos, miközben elém helyez még egy üveg sört.
- Tudod, mit mondanak... "Szemet szemért, fogat fogért..."
|
| Dorcee | 2010. 08. 15. 23:19:02 | #6897 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Látom, ahogy zavara fokozódik, így csak némán bólint. Lágyan megcsókolom, és érzem, ahogy kezei közben derekamra vándorolnak és közelebb húz magához. Test a testen, semmi távolság. Hátamat kezdi simogatni. Belemosolygok a csókba, majd kezemet végigvezetem teste vonalán, és lehámozom róla a ruhát, de ez némi nehézségbe ütközik, így kis segítségre szorulok. Soha nem történt még ilyen velem, nem is értem magam. Amint megszabadultam ruhájától, ő is leveszi rólam azt, ami felesleges, és végre bőr tapad bőrhöz.
Csókunkat megint ő szakítja meg levegőhiány miatt. Levegő után kapkodva rám néz és elmoslyodom. Az én légzésem sincs egészen rendben, ami meglepő. Sosem éreztem még így. Amint stabilizálom légzésem, nyakát kezdem csókolgatni és harapdálni, a hatás pedig nem marad el: halk sóhajok hagyják el bársonyos ajkait.
Lassan haladok lefelé. Igyekszem minden egyes porcikájára csókot hinteni. Mintha kissé megremegne, mikor melleihez érek. Gyakorlottságomnak köszönhetően egy pillanat alatt megszabadítom melltartójától, majd rávezetem kezem tökéletes idomaira és óvatosan masszírozni kezdem. Próbál elfojtani egy nyögést, de ígyis hallom. Elmosolyodom, mire megint teljesen zavarba jön, a kis édes. Felé hajolok, és ő azonnal megcsókolna, de nem ér el. Hadd küzdjön egy kicsit. Felül, majd vadul megcsókol, amit igyekszem még vadabbul viszonozni.
Kezemet óvatosan tovább vezetem a hasáig, s mikor simogatni kezdem, belenyög a csókba. Egyem meg, a kis cuki.. Képes lennék azonnal megdönteni, szemrebbenés nélkül, de nagyon vigyázok, ügyelek arra, hogy jó legyen neki. Sosem voltam ilyen azelőtt.
Végre elérem legféltettebb kincsét, de ekkor hirtelen elkapja kezem és hátradönt.
- Hééé - bukik ki belőlem egyből, és nem leplezem meglepettségemet.
Nem szól, csak megcsókol, és megszabadít melltartómtól, ami azonnal a földre kerül. Kezével végigsimít felső testemen majd gyengéd simogatásba kezd.
Néhány percig élvezem a helyzetet, majd fordítok a felálláson.
- Naaaa - nyöszörgi.
- Nyugi - lehelem fülébe - Ígérem, felejthetetlen lesz.
- De...
- Nyugi - ismétlem meg, miközben végignyalok nyakán, amibe belborzong.
Sikerült valamennyire elhallgattatnom. Kezemmel óvatosan hasát simogatom, miközben csókokat szórok minden egyes porcikájára. Tovább haladok lefelé, melleit nyalogatom, kezemmel pedig lassan és gyengéden fehérneműjén keresztül kezdem simogatni. Kezdek kissé vadulni, mikor telefonom csörgése megzavar egy pillanatra. Próbálom nem észrevenni. Ayuki fejemre fekteti kezét.
- Vedd.. fel.. - nyögi ki.
Ügyet sem vetek rá, folytatom tevékenységemet.
- Hi.. ahh.. Hitomi... Ve..dd.. fel - kér újra - le..het, hogy... ahh.. font..os...
Felsóhajtok, majd kedvtelenül az övtáskámért nyúlok, de mire megtalálom a telefonomat, nem csörög. Sachiko keresett. Idegesen visszahívom, remélem, nem esett baja.
- Sachiko.. minden..
- Hito! Ne haragudj, kérlek, én...
- Ugye jól vagy? Nem bántott, ugye?
- Nem, de te...
- Jól vagyok - mosolyodom el.
- Nem zavarlak, ugye?
- Hát... ami azt illeti.. egy picit de...
- Istenem, ne haragudj, Nee-chan!!
- Semmi baj. Menjek át? Szeretnél beszélgetni?
- Nem, és ne haragudj, hogy megzavartalak...
- Semmi baj. De most őszinte légy, légy szíves.
- De, szeretném... És.. Eljátszanál velem néhány dalt?
- Persze, persze. Hamarosan ott leszek! Vigyázz magadra, hugi! Szia-szia!
- Szia, Nee-chan.
Visszarakom a telefont, majd Ayukihoz fordulok. Nagyon szomorú az arca.
- Máris.. elmész? - mégcsak a szemembe sem néz.
- Ne haragudj - nyomok homlokára egy csókot - De szüksége van rám.
- Nekem is szükségem van rád! - megint jön ezzel a kapaszkodással.
- Tudom-tudom.. De tényleg el kell mennem. Azon kívül, neked sem ártana tanulnod...
- De majd.. majd tanulok, csak ne hagyj most itt, kérlek!
- Ayuki...
- Hitomi, kérlek, maradj!
Megfogott... Megint.. Nem hiszem el! Egyetlen ember sem érte még ezt el nálam! Visszahajolok fölé majd gyengéden megcsókolom.
- Nézd, Ayuki, tényleg nagyon, nagyon szeretném... De el kell napolnunk.
- Hitomi..
- Holnap jövök, ígérem. A sulinál leszek, és aztán majd együtt... khm... matekozunk, rendben?
- Rendben - sóhajt fel.
Lágyan megcsókolom a homlokát, majd kiülök az ágy szélére és felöltözöm. Hamarabb kész van, mint én, bár ez nem meglepő. Tényleg nehezemre esik most így itt hagyni és nekem is fáj. De a "kishúgom" bajban van, és kötelességem segíteni neki. Amint sikerült felöltöznöm, még magamhoz ölelem pár percre, majd indulok hangszeremért. A zeneteremben is időzünk egy kicsit. Lágy csókokkal záporozzuk egymást. Nagyon nehezen szakadok el tőle, komolyan. De végül az ajtóban állunk, ő a házban, én már az utcán.
- Ayuki.. én tényleg.. maradnék még, de...
- Megértem - bújik hozzám.
- Holnap érted megyek, ígérem!
- Rendben - mosolyodik el végül.
Egy csók a homlokára, majd a szájára, és máris indulok Sachikohoz. Istenem, ez a nap... Azt hittem, sokkal szebben végződik majd...
|
| Dorcee | 2010. 08. 07. 11:26:17 | #6627 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Gondolataimba mélyedek. Ha újra megbántja a hugit, biztosan megölöm.. Ayuki hangja térít magamhoz.
- Történt valami? - kérdezi.
Megrázom fejem és erősebben ölelem magamhoz. Kissé elhúzódik tőlem, majd mosolyra húzza a száját.
- Mit szólnál, ha lemennénk a tengerpartra? - és megint jön a nagy kék szemeivel.
Nincs igazán kedvem. Úgy semmihez, maximum meginnék egy sört.
- Ayuki, én most... - kezdem, de máris félbeszakít.
- Naaaaaa! Legalább friss levegőn leszünk! - tartja mosolyát és tekintetét.
- Rendben - sóhajtok fel végül, majd puszit kapok arcomra.
Végignézem, ahogy összekészül, mivel nekem elég hamar sikerül feldobnom magamra az övtáskát meg a baseball sapit. Ahogy mindent sikerült összekészítenie, elindultunk kifelé. Nem volt valami jó kedvem. Ahogy beértem Ayukit, megfogta a kezem.
~*~
Épphogy elértük a bejárati ajtót, de megtorpan és lerakja táskáját.
- Pillanat. Lerendezem az utat. - már el is viharzik, magamra hagyva gondolataimmal.
Unottan zsebre vágom kezem majd a falnak dőlök, majd Laylan és Sachikon merengek. Ismételten Ayuki térít magamhoz. Magához ölel, amit majdnem elfelejtek viszonozni.
- Nemsokára mehetünk is - mosolyog.
- Oké - viszonzom a mosolyt.
Kis idő elteltével megérkezik egy kosár, majd egy fickó egyenruhában. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, ő a sofőr. Ez valahogy nem nekem való. Megindulunk a kocsi felé, és ahogy nyílik az ajtó, Yuriko már bent ül.
- Nee-chan, itt akartál hagyni?! - kérdezi széles vigyorral arcán.
- Hát... Kivételesen egy privát túrát terveztem - kissé mintha összezavarodott volna.
- Nem leszek útban. Amúgyis lesz egy találkám a parton. Szóval nem nagyon látjuk majd egymást.
Ayuki felsóhajt, majd miután mindannyian bekászálódtunk a kocsiba, útnak indulunk.
~*~
Mikor a partra érünk, kissé döbbenten tapasztalom, hogy teljesen kihalt. Ayuki kiveszi a dolgokat, megbeszéli a dolgokat a sofőrrel, majd indulunk a vízhez.
~*~
Mindössze néhány méternyire a víztől táboroztunk le. Ayuki leterít egy plédet, majd rendezgetni kezdi a dolgokat. Időközben Yuriko is elköszön, úgyhogy ismételten kettesben lehetünk. Mikor Ayuki végzett a dolgok rendszerezésével, óvatosan rám veti magát és a tengerre mered. Magamhoz szorítom, majd követem példáját, miközben agyam továbbra is zakatol.
~*~
Meglep, mikor egy félig ismerős hang zökkent ki merengésemből.
- Micsoda meglepetés, Hitomi!
Oldalra fordítom fejem és meglátom Laylat, oldalán Sachikoval. Unottan felállok, majd megpuszilom Sachit, Laylaval pedig kezet fogok és visszatelepszem Ayukihoz. Megtörténik a bemutatkozás is, majd nem leplezve meglepettségemet, megkérdezem:
- Hogy hogy itt vagytok? Azt hittem, a vidámparkba mentek.
- Igen, igen, így volt - kezdi Layla, miközben rágyújt - de Sachko le akart jönni a partra.
- Értem - reagálok, miközben felvéve a versenyt én is rágyújtok - Mi lenne, ha esetleg leülnétek egy kicsit?
- Ugyan, nem akarunk zavarni! - Sachi a megszokott kedvességgel és szerénységgel nyitja a beszélgetést.
- Sach, ugyan! Pár perc igazán nem oszt, nem szoroz!
- Rendben - huppan le mellém - Egyébként van egy új dalszövegem. Próba mikor lesz és hogy?
- Mostmár a délutánjaim foglaltak.
- Oké, akkor... Nem tudom, legyenek a próbák tíztől délután háromig?
- Nekem tökéletes. Minden rendben, igaz?
- Igen-igen. Látom, neked is sikerült elrendezned a dolgokat.
- Ja, épphogy sikerült, de nem rajtad múlt!
- Tudom, bocsííííí, Nee-chan!
- Jesszusom - fakad ki Layla - te még mindig így hívod? Sachko, hiszen már felnőtt vagy!
- Na és aztán? - csattanok fel - úgy hív, ahogy csak akar, és nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá!
- Teljesen bekorlátozod - áll fel örök ellenfelem.
- Azt mondod? - emelkedek vele egy szintre és nézünk farkasszemet.
- Ugyan már, ne csináljátok - kérlel Sachi
- Ne szólj bele, ez nem a te ügyed - mondja Layla, miközben rá sem néz a lányra.
- Ezt hogy mondhatod?! - egyre idegesebb vagyok - Miközben állítólag szereted, lecikized és kiosztod állandóan! És te mondod nekem, hogy bekorlátozom? Térj már magadhoz, te...
BUMM!! Megütött. Nem fogom annyiban hagyni, főleg úgy, hogy közben Sachiról van szó. Azonnal nekimegyek és feldöntöm, de elfelejtettem, hogy évekig kick-boxolt, így szinte azonnal lerúg magáról. Megütöm néhányszor. Mikor verekszem, megszűnik a külvilág. Már csak arra állok meg, hogy a két lány közöttünk áll. Nagyon nehezen nyugszom meg, még akkor is vérben forgó szemekkel nézek Laylara, mikor Ayuki magához ölel.
- Nee-chan... Én..
- Sachiko, hiszen.. ezt megbeszéltük már.
- Igen, tudom, de én... - könnybe lábad a szeme
- Semmi gond. Majd...
- Sachko, menjünk! - Layla türelmetlen.
- Holnap találkozunk!
Máris távoznak, én pedig dühösen visszahuppanok a plédre.
- Ugye jól vagy? - kérdezi Ayuki aggódva.
- Igen.
- De.. vérzel..
Megtörlöm számat, majd magamhoz ölelem.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak kettőnk között Sachi egy érzékeny téma.
- Semmi gond - bújik hozzám.
Csókot lehelek homlokára, majd felsóhajtok. Visszameredek a tengerre. Ismételten ő ránt vissza a való világba.
- Menjünk, jó? - kérdezi - Még szeretnék veled lenni egy kicsit, intimebb környezetben.
- Rendben.
Állok fel és húzom magammal őt is. Elsétálunk a kocsiig, magam elé engedem és már indulunk is vissza.
~*~
A szobájába érve ledobom magamról az övtáskát és a baseball sapkát, majd végignyúlok az ágyon, és megvárom, hogy Ayuki hozzám bújjon. Csókot nyomok feje búbjára, majd szorítom magamhoz.
- Hitomi.. - szólal meg halkan.
- Hm?
- Még mindig szeretném...
- Mit?
- Hát... amit délelőtt elkezdtünk...
- Rendben - mosolyodom el, majd felé helyezkedem és látom, zavarba jön - Nincs mitől félned - tartom mosolyom miközben végigsimítok arcán.
|
| Dorcee | 2010. 08. 04. 18:12:55 | #6555 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Látom, hogy kissé zavarba jön.
- Ne haragudj… Én csak… Emlékszel tegnap mikor lekapcsoltam a villanyt és hogy mi jött utána…
- Igen.
- Olyan furcsa érzés uralkodott el rajtam, amit még nem éreztem azelőtt, és én csak azt akarom, hogy… - elvörösödik.
- Hogy?
Szólásra nyitja száját, de kopogtatnak az ajtón.
- Ayuki-sama, elkészült a reggeli.
- Értem. Máris megyünk - reagál azonnal, megköszörüli torkát, majd kinyitja az ajtót.
Mikor mindketten kiléptünk a szobából, a szobalány illedelmesen meghajol és elindul. Kis távolságot tartva követjük. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Istenem! Ilyen bánásmódról álmodni sem mertem soha! Kissé zavarba jövök, mikor érzem, hogy Ayuki megfogja a kezem, de próbálok feltűnés nélkül tovább menni.
~*~
Reggeli után még egy kis tisztálkodás, de aztán megint a szobában találom magunkat. Ayuki a teraszra lépdel, és ahogy találok magamnak cigit, utána indulok. Mire észbe kapok, a cigi nincs a számban, és mire megszólalhatnék, Ayuki megcsókol. Végig simít arcomon, és mintha kissé... vadulna? Igyekszem felzárkózni, de a változatosság kedvvért ismét megzavarnak minket.
- Nee-chan, ne a teraszon! - Yuriko az.
Ayuki kissé gyerekesen nyelvet ölt, majd magával húz a szobába. Persze, hiszen 17 éves! Néha-néha ezt sikerül elfelejtenem. Valami nem hagy lenyugodni.
- Mielőtt elmentünk volna reggelizni és félbeszakítottak, mondani akartál valamit.
- I-igen - ismételten zavarba jön, majd hozzám simul és a fülembe suttog - Szeretném, hogy újra megérints.
Teljesen ledöbbenek. Lehet, hogy nem igazán bírok magammal, de most érzem életem során először, hogy nem akarom elkapkodni a dolgokat.
- A-ayuki, én.. Nem akarom ezt siettetni, csak.. majd haladunk a te tempódban, nincs semmi gond...
- Kérlek... - mostmár nem suttog, szabályosan beleleheli a fülembe a szót, amire egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani.
- Ayuki, tényleg, én...
- Kérlek... - csak nem hagyja abba.
Kissé elhúzódom tőle majd szemeibe nézek. Pár másodperc elég, teljesen megbabonáz. Gyengéden megcsókolom, de többet akar ennél. Csók közben ügyeskedve indulok meg az ágy felé és igyekszem én felülre kerülni. Amint sikeresen elhelyezkedtünk, próbálom nem teljesen elveszíteni a fejem. Végigsimítok arcán, majd csókot nyomok homlokára. Életemben nem voltam még ennyire ideges.
- Biztosan ezt szeretnéd? - suttogom.
- Teljes mértékben biztos vagyok ebben - egyenesen szemeimbe néz.
Megadom magam. Leveszem a saplámat és az övtáskát, majd visszahajolok fölé és megcsókolom. Én igyekszem gyengéd lenni, de bevadul. Mintha szerepet cseréltünk volna. Először megdöbbenek, de igyekszem nem lemaradni. Érzem derekamon kezeit, így végigsimítok arcán. Ahogy kezei lejjebb vándorolnak, kezdem elveszíteni a kontrollt. Jobb kezemet végigvezetem teste vonalán, majd csókokat szórok arcára és nyakára. Kezem tovább vándorol, besiklik a ruha alá. De természetesen ezek a csodás pillanatok nem tarthatnak sokáig. Megszólal telefonom. Felsóhajtok, és már nyúlnék érte, de Ayuki megfogja a kezem.
- Kérlek.. ne vedd fel!
- Muszáj felvennem. Lehet, hogy fontos.
- De ha fontos, visszahív.
- Ayuki, lehet, hogy valaki bajban van.
Kiülök az ágy szélére, majd felveszem a telefont.
- Halló? Kenmai Hitomi.
- Jó napot kívánok!
- Kivel beszélek?
- Layla vagyok.
- Oh.. szia... - teljesen lelombozott.
- Zavarhatlak egy kicsit?
- Ha mindez Sachiko érdekében történik, akkor igen.
- Végülis az ő érdekében. Szeretném elvinni valahová vacsorázni. Meg mondjuk moziba, valami ilyesmi, egész napos program.
- Hát... Ott az a vidámpark, ahol először csókoltad meg.. Még megvan, szóval az kezdésnek jó lenne. Aztán a mozi, ahová először vitted, és az étterem, ahol szerelmet vallottál neki. Most komolyan, ennyire nehéz ez?
- Jó, ne haragudj, csak... szeretném, ha minden tökéletes lenne, és te értesz az ilyesmihez.
- Layla, a nyalással nem mész semmire...
- Tudom, tudom, de őszinte vagyok! Tudod... Megváltoztam.
- Majd elhiszem, ha látom, oké?
- Rendben. Köszönöm szépen! Szia!
- Szevasz! - visszacsúsztatom telefonomat a zsebembe, majd Ayukihoz fordulok - Ne haragudj.
- Nem, dehogy!
Visszafekszem mellé, majd lágyan megcsókolom, de őszintén szólva, nem sok kedvem van folytatni a dolgokat. Ez a telefonbeszélgetés elvette a kedvem. Már vadul, Istenem! Egyáltalán nem zárkózom. Félbeszakítom a csókot és csak magamhoz ölelem, meg sem szólalok.
|
| Dorcee | 2010. 08. 02. 22:15:49 | #6517 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
- Hitomi..
- Anya?
- Hitomi, kérlek, ne sanyargasd tovább magad!
- Anya!
- Szörnyű azt látni, amit magaddal teszel!
- Sajnálom... Én nem akartam, én csak... Anya!
Máris távolodik az alakja.
- Ne hagyj itt anya, kérlek, ne hagyj itt!
MIntha megint tíz éves lennék, úgy viselkedem. Rohanok, és sírok. Nem, az lehetetlen, hiszen Kenmai Hitomi tíz éve nem hullajtott egyetlen könnycseppet sem... Ez lehetetlen. Lelkem és szívem sebei ismét felszakadtak. Újra élek mindent... Ahogy elveszítem a szüleimet... Ahogy zülleni kezdek és mindenki kirekeszt... Ahogy megismerem Sachit... A drogfüggőség... Nem, én nem eshetek vissza... én... én...
Magamhoz térek és érzem, ahogy Ayuki magához ölel. Érzem, ahogy arcomon végigfolyik egy könnycsepp, de nem tudom biztosan, melyikünké. Megemelkedik. Hát ő is sír? Szorosan megölel.
- Annyira... megijesztettél... - hebegi.
- Ne haragudj.
Végigsimítok a hátán. Megrázza fejét, és próbál szorítani ölelésén. Jó ideig így fekszünk, de aztán megemelkedik, és mintha kis kíváncsiságot olvasnék ki szemeiből. Egyáltalán nem akarok erről beszélni. Vette a lapot, így visszabújik és csak ölel magához. Viszonzom az ölelést, majd próbálom elfelejteni az imént történteket. Gyorsan fordítok a helyzeten és csókot lehelek homlokára.
- Ayuki... Le kapcsolnád a villanyt?
- Persze? - máris kipattan az ágyból, és megteszi, amit kérek.
Visszabújik mellém, majd magamhoz szorítom. Igyekszem nem elveszíteni a fejem. Megcsókolom nagyon gyengéden, igyekszem felülre kerülni. Amint ez sikerült, jobb kezemmel végigsimítok arcán. Bal kezemmel óvatosan követem teste vonalát. Nem ellenkezik. El fogom veszíteni a fejem, érzem. Bal kezem besiklik a hlóing alá, bár csak hasát simogatom. Viszont ezzel egyidejüleg jobb lábam is feljebbcsúszik lábai között. Ledermedek majd oldalra dobom magam.
- Ne haragudj - motyogom - De egyszerűen nem bírok magammal. Nagyon sajnálom...
- Én.. Hitomi..
- Tényleg ne haragudj, én csak... Istenem...
Teljesen meglep, mikor magához húz és megcsókol. Hirtelen alatta találom magam.
- Hitomi-san... Ilyenkor..
- Ayuki, kérlek, ne!
- Hitomi-san...
- Nem akarlak olyanba belehajszolni, amit nem szeretnél...
- De én...
- Ayuki...
Leszáll rólam és én azonnal magamhoz ölelem. Megvárom, míg elalszik. Ügyeskedve felállok, majd rágyújtok és az ablakpárkányon támaszkodva bámulok ki a fejemből. Elnyomom a csikket, majd visszabújok Ayuki mellé és hamarosan én is elalszom.
~*~
Reggel, mikor felkelek, Ayuki nincs mellettem. Gyorsan felöltözöm, baseball sapi, övtatyó fel, és a keresésére indulok. Pár perc után útjaink keresztezik egymást. Azonnal megölel.
- Jó reggelt, te hétalvó! - köszönt jókedvűen
- Héééé, igazán felkelthettél volna!
- Nem akartalak! Olyan édesen aludtál!
- Igen? - közelebb hajolok hozzá, de kicsit elhúzódik.
- Óvatosabban, oké?
- Ne már, még egy helló-szia-jó-reggelt csókot sem kaphatok?
- Itt?
- Ugyan már, ne legyél ilyen.
Megfogja a csuklóm és azonnal a szobájában kötünk ki. Szenvedélyesen csókol meg. Teljesen ledöbbenek.
- Ayuki... mi.. mi van veled??
|
| Dorcee | 2010. 08. 01. 21:22:52 | #6484 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Belépdelek a fürdőbe, kissé fáradt vagyok már. Még számomra is soknak tűnt a mai nap. Mikor végre lemostam magamról a nap fáradalmait, kilépek a zuhanykabinból. Ám ebben a pillanatban nyílik a fürdőszoba ajtó is. Kissé zavarba jövök, és nem láttam ki az, olyan gyorsan bevágta maga mögött az ajtót. Csak gyanítani tudom, hogy Ayuki volt. Magamra tekerek egy törölközőt, majd kilesek az ajtón. Igazam volt. Megint ki van pirulva.
- Öhm… Megkaphatom a ruhákat? - kérdezem azonnal, nehogy félreértés essen, de már megint beindult a fantáziám, és gondolom az a jól ismert hülye vigyor is megjelent a képemen.
Felém nyújt egy shortot és egy pólót, de ugyan már, ha már itt vagyunk mindketten, kihasználom az alkalmat. Gyorsan, mégis gyengéden rántom be a fürdőbe, és mielőtt megszólalhatna, gyengéden megcsókolom. Ismét ő szakítja meg a csókot levegőhiány miatt és én mosolyogva végignézem, ahogy stabilizálja légzését. Örömmel látom, hogy végül viszonozza a mosolyt és leteszi a ruhákat a kis szekrényre.
- Remélem jó lesz - mondja halkan, és látom, hogy még mindig zavarban van.
- Köszi - nyúlnék a ruhákért, de ekkor a törölköző nem bírja tovább, és egy pillanaton belül földre hull.
Ayukin látszik, hogy kell neki néhány másodperc, hogy felfogja a történteket. Amint ez megtörtént, ismételten rémesen zavarba jön, és kivágtat a fürdőből. Megvakarom tarkómat, felöltözöm, és máris indulok utána.
~*~
Belépek a szobába. Az ágyban fekszik. Lehuppanok mellé és végigsimítok hátán.
- Minden rendben?
- Sajnálom - nem néz rám.
- Mit?
- Annyira.. én.. hidd el, hogy az egész nem...
- Ugyan már.. Megesik.
- Egymás után kétszer is?
- Ayuki, hidd el, ez.. ugyan már!
- De én annyira szégyellem magam.. én nem akartam...
- Héééé - suttogom, miközben mellé fekszem - szerintem ne csináljunk belőle ügyet, rendben? Csak felejtsük el.
- Biztos? - végre rám néz. Még mindig ki van pirulva.
- Persze - mosolyodom el - menj Te is, fürödj meg, aztán majd még beszélgetünk, vagy valami.
- Rendben - felül, de visszarántom magamhoz és megcsókolom.
Édes, mikor zavarban van! Elszakad tőlem és ténylegesen elengedem. Kivesz magának egy hálóinget, és ahogy kilépdel az ajtón, én máris nyitom az ablakot, hogy rágyújthassak. Felhívom Sachit is, nehogy félreértés essen.
- Nee-chaaaan - elég lelkesnek hangzik.
- Sachiko.. Holnap akarsz próbát tartani?
- Nem tudom.. Akarjak?
- Van terved?
- Hát.. Holnap Layla nem dolgozik...
- Rendben, akkor holnap szabad.
- Köszi, Hitoooo! Minden rendben, ugye?
- Persze, persze, ma nem alszom otthon.
- Ez az!! SCORE!!!
- Sachiko - nevetek fel - Tizenhét éves...
- Na és? Ahogy ismerlek, Te már...
- Sachiko.. én.. azt hiszem, ez most valami más...
- Oh... Hitomi, ez most mit jelent?
- Hááááát...
- Nee-chaaaaaaaan! Véééégre!!
- Most mi az? - kissé zavarba jöttem, legalábbis úgy érzem.
- Végre, szerelmes vagy!
- Ugyan.. Ne kiabáljuk el...
- Hitomi.. Szeretném, ha hétfőn szerveznénk egy dupla randit.
- Sachi, alig ismerem, és tanul... És azt hittem, Layla is dolgozik.
- Délelőtt. Szóval a délután szabad.
- Még meglátjuk, nem ígérek semmit.
- Mikor jössz haza, Hito?
- Nem tudom, Sach, igazán nem...
- Légy óvatos!
- Hugi, most komolyan...
- Bocsi, bocsi! Csak... Félek, hogy összetörik a szíved.
- Majd vigyázok!
- Rendben. Jó éjt, Nee-chan!
- Jó éjt, Sachiko.
Lerakom az asztalra a telefont, majd elnyomom a csikket és visszapakolok mindent az övtáskámba. Lefekszem az ágyra. Istenem, csak ne lenne az a hülye fantáziám! Túlságosan is élénk. Jönnek a gondolatok, és inkább felülök, de túl gyorsan és megszédülök. Inkább fekszem tovább, és behunyom a szemem. Ahogy beindul a fantáziám, alsó ajkamba harapok és próbálok nem magamhoz nyúlni. Gyorsan hasra fordulok és fejemet mélyen a párnába fúrom. Arra eszmélek, hogy Ayuki mellém huppan.
- Minden rendben? - kérdezi.
- Persze - kicsit mintha de ja vou-m lenne.
Hátamra fordulok. Szépségben most túlszárnyalta saját magát! Képes lennék elolvadni! Azonnal felülök és megcsókolom, persze igyekszem, nehogy elragadjon a hév. Óvatosan húzom magam felé, hogy ismét vízszintben legyünk. Kezeim lassan derekára siklanak, de nem megyek tovább. Érzem, ahogy végigsimít arcomon, és nyelveink egyre vadabb táncba kezdenek. Ismételten levegőhiány miatt szakad el tőlem. Hozzám bújik, míg stabilizálja légzését, majd ismételten felém hajol. Magamhoz húzom, újra vad csókcsatába kezdünk. Csak ne veszítsem el az eszem! Kezeimet most csípőjén pihentetem. Félek, nehogy elszúrjak valamit. Jobb kezemmel óvatosan végigsimítok hátán, majd bársonyos haján is. Végleg elszakad tőlem, majd behunyja a szemét és hozzám bújik.
- Hitomi...
- Tessék?
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mi van.. a szüleiddel? Még csak említést sem tettél róluk...
- Igen.. Mert.. meghaltak... - sóhajtok fel.
- Ne haragudj! Én nem tudtam, csak...
- Semmi gond - nyomok csókot feje búbjára.
- De én annyira sajnálom, én nem akartam, én csak...
- Ayuki, már több, mint tíz éve történt.
- De én...
- Ugyan... - suttogom, de már késő.
Minden visszatér, megrohamoznak az emlékek. Több, mint tíz éve nem hullattam egyetlen könnycseppet sem, és most sem szeretnék. Az elmúlt tíz év visszaköszön. Elmerültem az árral. Már nem vagyok magamnál. Mindent újra átélek...
|
| Dorcee | 2010. 08. 01. 13:37:43 | #6471 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Egyre inkább zavarban vagyok, nem is értem magam. Sosem viseledtem így azelőtt. Ez lenne az igazi szerelem elsöprő ereje? Teljesen meglep, mikor közel hajol hozzám és megcsókol. Magamhoz ölelem, majd lassan dőlök előre, így ő a hátára kerül. Egyre inkább vadulok, és fogalmam sincs, meddig tudom visszafogni magam. Érzem teste melegét, ahogy forr és vibrál köztünk a levegő. Elszakad tőlem. Vesz néhány mély levegőt, és még nem egészen stabilizálta légzését, mikor újabb vad csókba kezdünk. Kezdem elveszíteni a fejem. Csak egy kicsit hadd érezzem, csak egy ici-picit! Kezem óvatosan pólója alá siklik. Erre megszakítja a mámoros csókot és felül. Iszonyatosan ki van pirulva. Nem szól, csak padlót pásztáz. Szörnyen érzem magam. Biztosan mindent tönkretettem.
- Ne haragudj - motyogom.
Csak megrázza fejét. Tudtam! Nem lehetek ekkora ökör! Ráadásul címeres! Mindent tönkretettem. Legszívesebben helyben harakirit követnék el! Kezébe temeti arcát. Istenem, nehogy sírni kezdj nekem! Nem veszíthetlek el! Azonnal magamhoz ölelem, és érzem, ahogy hozzám bújik.
- Sajnálom… De én még… Nekem ez az… - próbálja kimondani, amit gondol, de nem jön össze neki, így, hogy kicsit megnyugodjon, szorítok ölelésemen.
- Az én hibám volt. Tényleg ne haragudj.
Érzem, ahogy dől, és vele együtt én is. Ismét fekszünk, és ahogyan csak tud, hozzám bújik. Csak szorítom magamhoz, nem tudom, mit kellene csinálnom. Tudom, mi lenne a helyes, de teljesen tanácstalan vagyok. Behunyom szemem, félig el is alszom már. Nem tudom megmondani, álmodom-e, amit hallok, vagy tényleg megtörténik.
- Ne haragudj, Hitomi - suttogja Ayuki.
- Nem haragszom - dünnyögöm.
- Biztos?
- Biztos.
- Teljesen?
- Ayuki, nekem kellene bocsánatot kérnem... De.. Teljesen elvesztettem az eszemet és a kontrollt, mert... - alsó ajkamba harapok.
- Miért? - néz rám kék szemeivel.
- Nem fontos.. Csak mert egy barom vagyok.
- Mondd el, Hitomi-saaaaaan.
Ne, csak ezeket a nagy kék szemeket ne! Kíváncsian néz rám. Képes lennék elolvadni itt és most.
- Hitomi-saaaaaan! - kér újra.
- Istenem, megőrjítesz! Jó értelemben persze. Egyszerűen nem tudok neked ellenállni... És... tényleg sajnálom...
- Hitomi-san. Érints meg újra.
Hogy mi?? Összerázkódom. Persze, hogy csak álom volt. Ayuki furcsán néz rám.
- Minden rendben? - kérdezi.
- Persze, persze, csak kicsit bealudtam, úgyhogy... azt hiszem, ideje lenne mennem!
- Ne menj, Hitomi, kérlek! - kapaszkodik belém.
- Ayuki, elég késő van - ülök fel.
- De azt hittem, itt alszol velem!
Teljesen ledöbbenek.
- Azt hiszem, ez nem lenne jó ötlet - mondom tarkómat vakargatva.
- Miért nem?
- Tekerj csak egy kicsit vissza... - mondom köhécselés közepette.
- Ugyan már Hitomi! Maradj! Kérlek!
Megint jön ezzel a kapaszkodással és a nagy kék szemeivel! Ne már! Ezeknek sosem tudok ellenállni!
- Rendben - sóhajtok fel.
- De jó, de jó, de jó! - borul nyakamba.
Ügyeskedve felállok, majd övtáskámból előveszem hordozható hamutartómat és cigimet, kinyitom az ablakot és rágyújtok.
- Hééé! - szól rám Ayuki.
- Nyugi-nyugi, nem lesz gond! - ölelem magamhoz.
- Fúj - taszít el magától - elég büdös!
- Gyere már ide, na! - húzom vissza.
- Miért?
- Mert azt szeretném.
- Hitomiiii, oltsd már el!
- Nyugi, mondtam már! Nem lesz gáz, ígérem!
Lehuppan ágyára.
- Naaa - lépek hozzá és csókot nyomok feje búbjára.
- Helyes ez egyáltalán? - kérdezi, és mintha lelkiismeretfurdalása lenne.
- Egyáltalán nem - vakarom tarkómat szabad kezemmel.
- Sosem éreztem még így - hozzám bújik, és most nem egészen mellkasomba fúrja fejét.
- Hé-hé-hé! - lépek hátrébb - óvatosan!
- Hitomi.. Mi ez az érzés?
- Nem tudom, mit érzel - mosolyodom el.
- Valahogy.. itt belül - teszi mellkasára kezét - olyan furcsa...
- Értem - mosolygok tovább miközben elnyomom a csikket és mellé huppanok - és milyen érzés?
- Nagyon különös.. de jól esik.
- Úgy a jó - szorítom magamhoz.
- De én még sosem..
- Tudom.. Semmi gond. Majd együtt megoldjuk, ígérem. Rendben lesz így? - mosolyodom el.
- Persze - viszonozza a mosolyt.
- Le kéne zuhanyoznom - sóhajtok fel.
- Neeeee. Még neeeee - bújik hozzám.
- Ayuki, késő van.
- Holnap is próbád lesz?
- Nem hinném. Sachiko teljesen bele van zúgva Laylaba. Kizártnak tartom, hogy egy ideig tartanánk próbát. Meg aztán - sóhajtok fel - most minden megváltozik. Minden felborul. És persze - mosolyodom el - nem foghatom teljes mértékben Sachira. Az én életem is megváltozik.
- Oh - ismét elvörösödik.
- Elmegyek, és lezuhanyzom, rendben?
- Oké-oké.
Megkapom az útbaigazítást, de még mielőtt az ajtóhoz érnék, megtorpanok.
- Izé.. Nem egészen úgy készültem, hogy itt alszom...
- Oh, semmi gond, majd megoldjuk - mosolyog.
Viszonzom a mosolyt, majd elindulok zuhanyozni.
|
| Dorcee | 2010. 07. 30. 18:31:12 | #6426 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Másnap reggel felhívom Sachikot. Nem veszi fel... Kezdek ideges lenni. Még a próba halasztásáról sem szóltam neki. Összeszedem magam, megiszok egy kávét és vergődök is barátnőmhöz. Közben szüntelenül Ayukin jár az eszem. Kopogok, csengetek, de semmi... Még alszik? De hiszen ahhoz túl késő van, már délután egy is elmúlt. Ismét megpróbálkozom egy telefonhívással, sikertelenül. Elkezdem bejárni a várost, minden ismert helyre elmegyek, ahol megfordultunk életünk során. Semmi. Igazán kezdek aggódni. Már késő délután van, utolsó reménységem felé tartok, mikor végre megcsörren a telefonom. Megnyugszom, mikor meghallom Sachi hangját.
- Hitoooo, kérlek ne haragudj! - kezdi rögtön.
- Hogy a francba ne haragudnék, mikor már a fél várost felforgattam érted?!
- Ne haragudj, csak kicsit... Túl jól sikerült a randi...
- Aha, értem...
- Na és a tied?
- Minden jól, ment, és ma... Basszuskulcs, Sachiko, nem hiszem el! Most.. Úgy volt, hogy ma elmegyek érte a suliba, és lassan már negyed hét, ezt nem hiszem el.
- Bocsi, Hito...
- Sachikoooooooooo!
- Tudom, szólhattam volna...
- Vagy legalább azt a rohadt telefonodat felvehetted volna!
- Ne haragudj, Nee-chan!
- Mindegy... Talán még van egy szemernyi esélyem...
Köszönés nélkül lerakom a telefont, majd körbenézek. Nézzük... Virágbolt.. Vegyesbolt... Ez tökéletes! Megveszek mindent, ami kell, és indulok, talán még nincs veszve minden... Lépteimet megszaporázva indulok el Ayukihoz. Istenem, ne hagyd, hogy elveszítsem!!!
~*~
Próbálom eltalálni, melyik is az ablaka. Remélem, nem szúrom el. Szedek néhány kavicsot, remélem nem törik be az üveg, majd igyekszem óvatosnak lenni. Legalább 30 kaviccsal próbálkoztam, de semmi. Kénytelen vagyok az énekhangomra hagyatkozni. Remélem, nem rozsdásodtak be a hangszálaim. Óvatosan énekelni kezdek, remélem meghallja. Percek telnek el, mire nyílik az ablak. Rögtön térdre ereszkedem, egyik kezemben a csokor rózsa, másikban a bonbon, és csak énekelek. Ayuki meglepetten néz rám, és már indul is. Tarkómat vakarva felegyenesedek, és várom a csodát. Izé.. Ayukit. Rögtön az ajtóban áll, és máris felém sétál. Eléggé zavarban vagyok amiatt, ami történt. Ahogy felém közeledik, már látom, hogy szemei könnyben égnek. Rögtön belém kapaszkodik és mélyen mellkasomba fúrja fejét.
- Hol voltál? - kérdezi.
- Ne haragudj... Ez egy eléggé.. hogy is mondjam... érdekes történet...
- Én.. Nemrég jöttem haza.
- Te egész végig ott vártál rám? - teljsen ledöbbenek.
- Igen.
- Ne haragudj - nyomok csókot homlokára - De ez az egész... Sachiko és Layla, és a próba, és a nem fogadott hívások, a város bejárása, és az aggodalom, aztán meg...
- Semmi gond... - suttogja.
- De hiszen...
- Tényleg... semmi gond.
Megköszörülöm torkom, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak.
- Izé... Hoztam neked ajándékot - mondom tarkómat vakargatva.
- Köszönöm - fogadja el a csokrot és a csokit - Esetleg.. bejönnél végre?
- Persze.
Csak megyek utána, és még mindig szörnyen érzem magam a mai nap miatt. Lepakolja a cuccot, de mindössze a zeneteremig jutunk el. Én ezt így nem bírom! Végignézem, ahogy leül a zongorához, ahogy a kottát vizslatja. Ökölbe szorítom a kezem. Haragszik. Vagy csalódott. Egyiket sem bírom. Felpattanok a székemről, rögtön megbotlom gitártokomban, ez elég lendületet ad, hogy rögtön Ayuki mellett foglaljak helyet. Elvörösödöm. Megfogom kezét és magam felé fordítom.
- Ne haragudj - suttogom.
- Én nem...
- De hiszen... Engedd, hogy megmagyarázzam!
- Teljesen felesleges!
- Most biztosan azt gondolod, hogy csak meg akarlak dönteni... Pedig én.. Ugyan, nem egóból mondom, de minden 2. lányt megkaphatnék, akit akarok.. És még küzdenem sem igazán kell! Nekem TE kellesz! Nekem.. szükségem van rád! Nem tudom miért, de szükségem van rád!
Nem szól semmit, és én sem nézek szemébe. Hajamba túrok, majd felállok és hangszeremért indulok, de ekkor megragadja csuklóm.
- Szóval.. elmondod, miért is késtél?
Visszahuppanok, majd röviden elmondom neki, miért nem tudtam elmenni érte. Mikor befejezem, látszik arcán, hogy elgondolkozik.
- És ez a Sachiko... Ha ennyire erős köztetek a kötelék, akkor miért nem jöttök össze?
- Óóó, nem! - nevetek fel - Ő olyan, mintha a húgom lenne! Persze, néha már olyan, mintha házasok lennénk. Minden reggel elmegyek hozzá, ő megfőzi a kávémat és együtt kajálunk, próbálunk, aztán elmegyünk valahova ebédelni, aztán délután általában pihi együtt, este pedig egy kis kocsmázás. Ritka kivételekkel. De valahogy... Mindigis tudtuk, hogy az ő szíve másért dobog. És azt hiszem... mostmár az enyém is... - teljesen elvörösödöm és kiver a víz.
- Komolyan? - néz egyenesen szememben.
- Hát... - a padlót kezdem el pásztázni zavaromban - egyre inkább azt hiszem...
- Ez... - ahogy rápillantok, látom, hogy ő is zavarban van - nem is tudom, mit mondjak...
- Nem is kell tudni - mosolyodom el.
Belém kapaszkodik, mélyen mellkasomba fúrja fejét. Végigsimítok hátán. Megintcsak nem kellenek a szavak. Behunyom szemem, erősen magamhoz szorítom. Az idilli kép hamar véget ér. Máris dőlök hátra és a padlón találom magunkat. Kipattan a szemem, rögtön Ayukira nézek.
- Ugye nem ütötted meg magad? - kérdezem aggódva.
- Nem - mosolyog, végre!
- Egész biztos?
- Teljesen.
Nem bírom, meg kell csókolnom! Magamhoz húzom, igyekszem nagyon, nagyon gyengéd lenni és lassú. Egy örökkévalóságig tart a csók. Édesebb a leglépesebb méznél is. A levegőhiány miatt elszakad tőlem, majd csak néz rám. Egyik kezével támasztja magát, másikat mellkasomon pihenteti.
- Nem akarsz... a szobába menni? - kérdezi.
- Menjünk - mosolyodom el.
Feltápászkodom, majd követem. Lehuppanok az ágyra, és csak várom a fejleményeket. Mellém telepszik. Annyira látszik, hogy zavarban van!! Mennyire édes! Most azonnal megdönteném. De persze... Igyekszem lassan haladni. Mélyen a szemeimbe néz. Elolvadok! Csak nézzük egymást, és én teljesen elvesztem a tekintetében.
|
| Dorcee | 2010. 07. 29. 22:11:11 | #6414 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Érzem, ahogy megremeg, annyira édes! Keze arcomra téved, én is felbátorodom, az én kezem derekára siklik. Éppen bevadulnék, amikor megszakítja a csókot. Ilyen ez a levegőhiány. Nézem minden apró mozzanatát, ahogy lélegzik, és ezen el is mosolyodom. Hiszen annyira aranyos! Ahogy tekintete rám téved, ismét elvörösödik. Ahogy stabilizálta légzését, hozzám bújik, én azonnal magamhoz szorítom. Teljesen magával ragadott a pillanat. És csend. Nem zavart csend, nem kínos csend, nem művészek közötti csend... Meghitt csend, amit kifejezetten szeretek. De ismerve magam, valami közbejön. Igen... Máris kopogtatnak.
- Nee-chan… Csak elnézést szeretnék kérni ami nem olyan rég történt - Yuriko az.
- Hitomi-santól kérj bocsánatot, ne tőlem. - reagál azonnal Ayuki.
Pár másodperc után nyílik az ajtó és belépdel a lány, mélyen meghajol.
- Kenmai-san, elnézést kérek az utóbbi viselkedésemért! Többet biztos nem fordul elő! - máris indul tovább, meg sem várva a választ.
- Legalább a választ megvárhattad volna, Yuriko... - motyorássza Ayuki.
- Ugyan már - mosolyodom el.
A lány viszonozza mosolyomat. Még mindig ki van pirulva. Ismételten hozzám bújik. Nyomok feje búbjára egy csókot, majd csak szorítom magamhoz. Érzem lehelete forróságát. Nagyonis jól esik. óvatosan hátradőlök. Rámnéz, csak mosolygok, mire visszahajtja fejét mellkasomra. Simogatom ahol érem, de aztán sajnos órámra téved a tekintetem. Elég későre jár már.
- Figyelj... Ideje lenne mennem - mondom halkan.
- Ne meeeenj - dünnyögi.
- Késő van, neked holnap még suli lesz.
- De nem akarom, hogy elmeeeeeeeenj!
- Én sem akarok elmenni - sóhajtom, miközben felülök - De nincs mit tenni.
- Hitomiiiiiii - kapaszkodik belém.
- Muszáj mennem!
- Ne menj, kérlek!
- Holnap újra eljövök.
- Holnap szombat, és akkor maradhatsz is sokáig!
- Igen, ha szeretnéd!
- Nagyon! - suttogja.
Óvatosan lehámozom magamról, majd felállok és nyújtózom egyet. Csak ül az ágyán és figyel engem.
- Ne menj eeeeel! - kér újra.
- El kell mennem - térdelek elé.
- De...
- Holnap eljövök, ígérem! - nyomok csókot ajkaira.
- Hát - kis döbbenetet fedezek fel hangjában - nem jössz értem az iskolába?
- Akkor nekem el kell pakolnom a próbát...
- Akkor mindegy...
- De megoldom! - mosolyodom el.
- Rendben - viszonozza a mosolyt.
Máris indulok a hangszeremért, de ahogy lehajolok érte, meggondolom magam.
- Itt hagyhatom? - nézek Ayukira.
- Persze! Nem ülsz le még egy kicsit?
- Ayuki, tényleg mennem kell!
- Csak egy ici-picit, kérlek!
Egyenesen a szemeimbe néz. És nekem a ragyogó kék szem a gyengém. Megadóan letelepszem egy székre. Mellém ül, vállamra hajtja fejét, megfogja kezem. Elmosolyodok, majd csókot nyomok homlokára. Magamhoz szorítom. Telnek a percek, ténylegesen ideje lenne indulnom.
- Ayuki.. Tényleg mennem kell!
- Ne menj! - kér ismét, miközben szorít ölelésén.
- Ígérem, hogy holnap ott leszek!
- Nee-chan! - természetes, hogy Yuriko az - mehetsz fürödni!
- Ayuki...
- Rendben - szomorodik el.
Csókot nyomok homlokára, majd elindulok kifelé. Kilépek az ajtón, maj megfordulok, hogy elköszönjek a lánytól.
- Ígérem, hogy holnap ott foglak várni!
- Rendben - mosolyodik el.
- Szia!
Utoljára csókot nyomok bársonyos ajkaira, majd zsebrevágom kezem, rágyújtok és már indulok is. Micsoda nap! Kifejezetten tetszett. A darab, és.. és... Ayuki... Istenem... Annyira édes! Szeretnék vele lenni örökre... Unottan megyek haza, unottan öltözöm át és fekszem le. Csak és kizárólag Ayuki jár a fejemben egész éjjel.. Azt hiszem képes vagyok beleszeretni!!
|
| Dorcee | 2010. 07. 29. 14:59:32 | #6404 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
A választól félek, de nincs mit tenni. Érzem, ahogy a szívem majd' kiugrik a helyéből.
- Tökéletes. E-ez egyszeűen tökéletes - feleli, mire egy kicsit megnyugszom.
- Ennek örülök - mosolyodom el.
Aztán jön a csend. Nem az az idegesítő, vagy kínos csend. Én ezt műveszek közötti csendnek hívom. Ilyenkor mindenki esze csak a mesterművön jár, mi volt rossz, vagy mi volt jó, majd újra és újra lejátszódik a dallam a fejekben. A csendet az ajtó nyílása töri meg. Arra pillantok, és először csak egy kiscsajt látok, de amint tüzetesebben végigmérem, hát... Össz-vissz egy short és egy melltartó virított rajta. Egy kicsit én is zavarba jöttem.
- Nee-chan, anya azt kééé... - tekintete rám téved, hangja elcsuklik. Bevágja az ajtót és már csak lépteit lehet hallani.
- Istenem, ez a gyerek - motyogja Ayuki, arcán mintha halvány mosolyt látnék - Megbocsájtanál egy pillanatra? Megnézem, hogy van Yuriko és, hogy anyu mit akart.
- Rendben - mosolyodom el én is.
Feláll, tekintetemmel végig követem, ahogy kimegy a szobából.
~*~
Várakozás... Utálom a várakozást! Istentelenül türelmetlen ember vagyok ám! Nekem mindig minden rögtön kell. Épp Ayukin járt minden gondolatom, mikor megcsörrent a telefonom. Gondolhattam volna, hogy Sachiko lesz az. Kedvtelenül veszem fel.
- Mondd, hugi.
- Figyelj.. én.. nagyon ideges vagyok...
- Miért?
- Hát.. mert..
- Oh, persze! Ma randizol Laylaval!
- Igen... Tudom, hogy haragszol, de én...
- Hey, ha Neked megfelel Layla, akkor rendben, és tudod mit? Nem fogom az orrod alá dörgölni, hogy én megmondtam, ha esetleg úgy alakul.
- Akkor segítenél nekem?
- Persze - mosolyodom el.
- Azt sem tudom, mit vegyek fel, Istenem!
- Csak Hito, oké? Szóóóóóval... Van az a cuki necces felsőd, tudod, az a fekete. Meg mondjuk az a szoknya, amit én vettem szülinapodra. Szerintem így tökéletes!
- Igen, de annyira zavarban vagyok, hogy tuti mindent elrontok, és...
- Sachi! Szereted őt, nem?
- De...
- Akkor majd úgyis úgy viselkedsz, ahogyan kell, hiszen már ismer Téged! - lépteket hallok, ezt a beszélgetést hamar le kell zárnom - Sachiko, ha hazaérek felhívlak! Vagy inkább majd hívj Te, oké?
- Rendben, Hito! Köszönöm, hogy megnyugtattál!
-Ugyan már! Na, szia-szia!
- Szia!
Ahogy zsebrevágom a telefont, máris nyílik az ajtó, és a kiscsaj elém lépdel.
- Omamori Yurikonak hívnak. Örülök a találkozásnak! – hajol meg illedelmesen, majd lassan kiegyenesedik- És elnézést az előbbi incidensért.
- Szia, Yuriko. Úgyszint örülök a találkozásnak, én Kenmai Hitomi vagyok és az előbbi mintha meg se történt volna - mosolyodom el.
- Jut eszembe, megnézem, mit akart anya - szólal meg Ayuki - Addig ismerkedjetek meg! - és már ki is lépdel, szememmel természetesen követem mozgását.
~*~
Ahogy a lány kilépdel, húga arcán mosoly jelenik meg. Tarkómat vakarom.
- Na, mi az? - kérdezem.
- Semmi - húzódik közelebb hozzám.
- Aha - felpattanok, de máris jön utánam.
- Tetszel nekem! - mondja egész váratlanul. Hát ő sem az a kertelős fajta.
- Ééértem...
- Na és? Tetszem neked? - kérdezi, mindössze néhány centire tőlem.
- Ne érts félre - tolom el magamtól - De engem... a nővéred érdekel... - huppanok vissza a székre.
- Nem mindegy? Egyre megy!
- Nem, dehogy! Hogy mondhatod ezt?
- Hiszen ugyanolyanok vagyunk!
- Egyáltalán nem! - vörösödöm el.
- De hiszen...
- Hidd el, nem így van! Nincs két egyforma ember!
- Hmmm...
A földre telepszik. Én a plafonra meredve várom vissza Ayukit, de ekkor Yuriko magára ránt, csak az utolsó pillanatban tudom kitámasztani magam felette. Felhúzza pólóját.
- Csak nyugodtan - susogja - teljes mértékben a tiéd vagyok!
- Persze, rendben, de nekem a nővéred kell!
Csend... végre felfogta. Már éppen állnék fel, mikor a csendet csörömpölés töri meg. Az ajtóban Ayuki áll, arcáról döbbenetet, sokkot és csalódottságot olvasok. Már rohan is, meg sem várja a magyarázatomat.
- Ayuki! Ayuki, nem úgy van, ahogy gondolod! - felpattanok, és indulok utána.
~*~
Tisztán hallom az ajtócsapódást, és még éppen látom is. Hatalmasat sóhajtok, majd bekopogok és belépdelek. A lány az ágyon fekszik, számomra értelmetlenül motyog.
- Ayuki... én... - próbálom összeszedni magam - egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod!
- És akkor mégis hogy? Azt hiszem, láttam, amit láttam - hangjában hallom a keserűséget.
- Ha most elmondanám, úgysem hinnéd el - vakarom meg tarkómat, majd lehuppanok mellé és végigsimítok hátán - De amit nyugodtan elmondhatok Neked, az az, hogy... én igazából... Téged akarlak.
- Tessék? - kapja fel a fejét.
- Én... - nagy levegő - téged akarlak... az első pillanattól fogva, ahogy megláttalak! Engem nem érdekel, hogy van közöttünk néhány év, és az sem, hogy Te gazdag vagy, én meg szegény! Sem a társadalmi különbségek, és semmi, semmi ezen a világon úgy, mint Te! - kissé zavarba jövök. Már megint hamarabb járt a szám, mint az eszem.
- Ez igaz? - kérdezi, miközben felül mellém.
- Hááát... igaz...
- Ennek örülök - mosolyodik el - nagyon kedvellek!
- Igen, a húgod is - húzom el számat.
- Ne törődj Yurikoval!
- Igazad van! - viszonzom a mosolyt - Hiszen itt ül mellettem a világ legszebb lánya!
Kicsit zavarba jön. Istenem, de édessss! Közelebb hajolok hozzá. Zavara fokozódik. Annyira cuki!! Megfogom kezét.
- Ne félj! - suttogom - minden rendben lesz!
Hangtalanul bólint. Remélem, Ő is felkészült már erre a pillanatra. A szívem vadul zakatol, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolok hozzá. Még mindig zavarban van. Arca kipirult, szeme már csukva van. Kissé elmosolyodom, majd végre megcsókolom.
|
|
