|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Dorcee | 2011. 03. 15. 20:34:51 | #12286 |
 Karakter: Kumara Sachiko
- Állj meg! – szól utánam – Nem csatangolhatsz egyedül.
- Már miért ne tehetném? – igen, ki vagyok akadva, és kicsit részeggnek is érzem magam.
- Lehet, hogy nem tettél ma este valami nagy sikerre szert, de attól függetlenül pár tahó eléggé szemügyre vehetett. Nem tudhatod, melyikkel fogsz még ma este összefutni. Gyere, inkább haza viszlek – mutat egy kocsira.
- Hát persze. És honnan tudjam, hogy nem éppen tőled kéne tartanom? Elvégre te loholsz egész este a nyakamban, nem más.
Nem szeretek bunkó lenni. De néha muszáj. Nincs kedvem jópofizni a mai este után.
- Mert ha tőlem kéne, akkor már rég megdughattalak volna odabent – vonja fel szemöldökét.
Igen, ebben végülis igaza van.
- Gyere inkább, haza viszlek.
Habozok. Nagyon tetszik, de valahogy nem tudok még megbízni benne. Nincs kedvem sem jópofizni, sem kocsiba ülni úgy, hogy alig ismerem. Gondolatmenetemet egy csapat részeg srác szakítja félbe, akik ordibálva próbálnak arcoskodni.
- Nézzétek má'! Az nem az a basznivaló picsa, aki az előbb fent kornyikált a színpadon?
- Gyere szivi! Van itt neked egy mikrofon! – szorongatja meg a gatyáját az egyik. Büdös tahó...
- Na, mi lesz? Énekelsz nekik, vagy inkább jössz velem? - néz rám Kandra.
Szívesen beszólnék nekik, de alighanem én szívnám meg. Szinte nulla kedvvel tartok Kandrával.
Kinyitja a kocsiajtót és behuppanok. Sokkal jobban szeretnék gyalogolni, de nincs mit tenni... Semmi kedvem most ezekhez a bunkó parasztokhoz, akik tovább próbálkoznak.
- Na mi az cicus? Hát nem jött egyet partizni velünk? Gyakorolhatnád rajtunk a magas C-t. - Istenem... Mindjárt kipattanok és olyat osztok rájuk, hogy sírva fakadnak! Persze engem senki sem ismer... Ha Hitomi itt lenne talán meghúznák magukat, de kis porszem vagyok én ehhez.
- Húzzatok a picsába köcsögök, mielőtt feldugom a farkatokat a seggetekbe! – eszmélek Kandra hangjára. És nemcsak én, de a biztonsági őr is, aki eltávolítja a faszfejeket.
- Kösz, Dai! Jövök eggyel! – mosolyog a lány.
- Szóra se érdemes. Egy élmény volt.
Beszáll mellém, de még mindig nem vagyok biztos ebben.
- Szóval? Hova vihetlek? – kérdezi miközben beindítja a kocsit.
Mondok egy utcát a lakásomtól nem messze, majd elindulunk. Gondolataimba mélyedek, ismét ő ránt vissza a valóságba.
- Tanulsz még?
- Nem. Minek? Nem tudok mit kezdeni a tanulással. Nem vagyok valami okos, egyedül az irodalomhoz, meg az angolhoz értek. Épp ezért jó, hogy van tehetségem a zenéhez. Persze - nézek rá - Még fejlődnöm kell... De eddig a fellépésekkel nem volt gond. Csak sokkal kisebb közönség előtt játszunk általában.
- Tehát fellépegetsz. Hmmmm... Értem.
- Hát igen. Legközelebb szombaton. Gyere el, ha gondolod.
- Talán beugrom.
- És te? Mivel foglalkozol?
- Tetoválok.
- Az jó. Én is gondolkodtam rajta egy időben.
- Mi tartott vissza?
- Nem tudom. Valahogy a zene fontosabb lett, mint a rajz. Jobban ki tudom magam fejezni. Bár még rajzolgatok néha.
- Ha gondolod, egyszer igazán bemutathatod, mit tudsz.
- Rendben - mosolyodom el halványan.
- Csak nem? - néz rám - Tudsz mosolyogni is?
- Néha - hoz ismételten zavarba, és a padlót kezdem fürkészni.
- Akkor... Biztos jó, ha itt kiteszlek?
- Persze.
- Te ezen a veszélyes környéken laksz?
- Aha.
- Nem félsz egyedül éjszaka?
- Egy kicsit, de nem vészes.
- Értem.
- Hát... - szállok ki a kocsiból, majd átballagok a másik oldalra, hogy normálisan elköszönjek - Köszönöm, hogy elhoztál! Remélem, látlak még. Szia!
- Szia! - hajt el egy mosoly kíséretében.
Ahw... Annyira dögös. Még a számát sem kértem el... Ahj! Elballagok lakásomig, hullafáradtan felkúszom, átöltözöm, majd lefekszem aludni. Az alkohol hatására pillanatokon belül elalszom...
~*~
A vasárnapot pihenéssel, és érdekes módon rajzolással töltöm. Végre befejezem az új dalt is. A nap nem tartogatott semmi egyéb izgalmat. Azt hiszem, holnap végre kimozdulok egy kicsit....
Másnap, mikor Hitomi megérkezik, százas vigyora kíséretében, rögtön letámad.
- Gyere, tetkót csináltatok magamnak!
- Mi? Minek kellek én ahhoz?
- Hát egyrészt, hogy kimozdulj, másrészt, hogy ne menjek egyedül.
- Hitomi... Szombaton is elvileg ez volt a cél, és ott hagytál egyedül...
- Tudom, bocsi, de naaaaaaaaaa, lécci, gyere el velem!
- Oké - sóhajtok, majd összekapom magam és elindulunk.
- Végre, van elég pénzem, hogy megcsináltassam.
- És a lakbér?
- Ráér!
- Na persze... Egyébként hova megyünk?
- Nem tudom, az egyik srác a klubból javasolta. Azt sem tudom, mi a neve, csak azt tudom, hol van.
- Oké-oké, értem.
- Állj! Ez az! - vigyorog, majd belépdel.
Teszek egy sóhajt, majd én is felzárkózom, de alig vagyok magamnál. Ismerős hang üti meg a fülemet.
- Jó reggelt! Segíthetek?
Ez Kandra. Megdobban a szívem, mikor tekintetünk találkozik.
|
| Dorcee | 2011. 02. 19. 18:10:44 | #11504 |
Karakter: Kumara Sachiko
- Kandra. Kandra Goldwin – susogja – Örülök, hogy megismertelek, Sachiko.
- Én is.
- Gyere, veszek neked egy másikat – mutat sörömre, majd a pult felé vesszük az irányt.
Megkapom a sört, majd lehuppanunk.
- És mit csinálsz, amikor nem gyanútlan áldozatokra öntözgeted a sörödet? – mosolyog.
Egy pillanat alatt visszatért zavarom.
- Énekelek .
- Komolyan?
- Igen, bár még nem vagyok valami nagyszám.
- És mire vársz?
- Tessék? – tuti, hogy rosszul hallottam...
- Mire vársz? Miért nem válsz naggyá?
- Hát… hát mert nem olyan könnyű azt - jó ideje próbálkozom...
- Dehogynem – kortyol italába.
- Tessék? – biztos nagyon ért hozzá...
- Fogadjunk, hogy könnyű? – húzódik közelebb, és egyenesen szemeimbe néz.
- Rendben! Fogadjunk. - valahogy nem bírom elviselni, ha valaki többet tud a szakmámról, mint én.
- Mi legyen a tét? – vigyorog.
- Ha én nyerek, akkor fel kell szöknöd a színpadra és bocsánatot kell kérned tőlem.
- Benne vagyok. De ha én nyerek, akkor megcsókolhatlak.
Áhhhh... Totál ledöbbenek. Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak...
- Rendben – állok rá. A fogadás az fogadás.
És ahogy az szokás, kezet fogunk.
- Akkor gyere! – karomnál fogva húz keresztül a tömegen. A biztonsági őr nem volt neki akadály. Hmmm... A banda meglátva Kandrát szünetet kér, és üdvözlik, egy kis alapcsevely, és a lány máris a lényegre tér. Zavarba jövök, és egy hang sem jön ki a torkomon. A kérés elhangzik, és a fiúk belemennek a dologba. Mindenki visszaáll a helyére, és az énekes bekonferál. Egy pillanat alatt lefagytam. Ekkora közönség előtt sosem énekeltem. Azokon a fellépéseken, amikre Hitomival megyek, maximum ötven ember, ha megjelenik.
- Mi az kislány? Csak nem beijedtél? – kérdezi Kandra, miközben átkarol.
- Talán… - motyogom.
- Na, gyerünk, menj ki és mutasd, mit tudsz! – meglök, így kikerülök a takarásból. Elvakítanak a fények, és mikor meglátom a közönséget, véglek lefagyok.
- Gyere, Sachi! A közönség csak rád vár – győzköd az énekes.
Próbálom összeszedni magam, mikor Hitomi hangját hallom meg valahonnan lentről.
- Mit csinálsz, te idióta?! Gyere le onnan, de azonnal! Erre nem vagy kész! - csatakrészeg...
Ez elég bátorságot adott, hogy kiálljak. Senkitől sem tűröm el, hogy megkérdőjelezze azt, hogy van esélyem a szakmában. Mivel a srácok a mi számainkat nem ismerik, egyértelműen kedvenc dalomat választottam, ami nem más, mint az Imaginary az Evanescence-től. Megszűnik a külvilág, és a tömeg, ahogy énekelek. Csak a zene, a hangok sokasága, minden hangszer külön kis szólama. Ez az, amit hallok. Mikor a szám véget ér, én is magamhoz térek, és zavarom visszatér. Kis ideig feszült csend, majd tapsvihar. Fellélegzem, majd levonulok a színpadról. Félúton Kandra elkapja a karom.
- Hova sietsz? Tartozol egy csókkal, énekes kiscsaj!
- Már miért tartoznék? - vonom fel szemöldököm - Kiálltam és nem is volt olyan rossz!
- Nos, ez valóban igaz - szorít a falhoz - Csakhogy nem váltál naggyá! Olyan indulatos vagy, hogy nem figyelsz a részletekre! Itt csak én nyerhettem! - vigyorog, miközben közelebbről is végigmér.
- Igen... szokásom - fordítom el a fejem.
- Na mi a baj?
- Nem vagyok olyan...
- Milyen?
- Olyan, aki mindenbe beleugrik....
- Fogadtunk!
- Tudom... - vizslatom a padlót - kérlek... engedj el...
- Rendben - tesz egy sóhajt, majd teljesíti kérésem.
Ahogy megindulok kifelé, látom, ahogy a biztonsági őr Hitomit tereli, aki mivel részeg, nem hagyja annyiban a dolgot. Teszek egy sóhajt, majd a pasast kikerülve elhúzom Hitomit onnan.
- Itt vagyok. Mi bajod?!
- Komolyan, ezt te hogy gondoltad?!
- Sehogy... Nem történt semmi... Hazamegyek.
- Megyek én is! Amint megtalálom Keikot.
- Oké... Hétfőn találkozunk... Szevasz!
Ki vagyok rá akadva. Egyszerűen nem bírom. Elrángat az idióta bulijába, és le se szar! Hajamba túrok, cigit keresek. Rágyújtanék, de kifogyott a gyújtóm. Földhöz vágom, majd zsebrevágott kézzel baktatok tovább, de lángcsóva jelenik meg mellettem.
- Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy egyedül menj haza? - Kandra az. Mosolyog.
Rágyújtok, majd folytatom utamat.
|
| Dorcee | 2011. 02. 13. 14:29:45 | #11333 |
Karakter: Kumara Sachiko
Megint szombat... Lassan két hete nem mozdultam ki lakásomból. Egy dalon dolgozom, azt akarom, hogy tökéletes legyen. Délután Hitomi is megérkezik. Gitár nincs nála.
- Hey Sachi, mizu, hugi?
- Hmmm... Semmi. Arra?
- Fáradt vagyok. Bocs, hogy nincs nálam gitár, de nem aludtam otthon - vigyorog.
- Nem számít - gyújtok rá, majd nyújtózom egyet.
- Hihetetlen, milyen rendetlen egy nő vagy! - sepri arrébb a kanapéról a jegyzeteket és dalokat, hogy helyet foglalhasson.
- Kikérem magamnak! - lépek ki az erkélyre - Művész vagyok!
- Az... Életművész... Viszont ma este koncertre megyünk!
- Ööööö... Nem!
- De igen! Lassan két hete itt rohadsz! Kirángatlak innen! Ötre itt vagyok! Igyekezz!
Feláll, tubákol egyet.
- Hogy megy a leszokás? - kérdezem.
- Szarul. Na! Indulok! Ötkor itt leszek! Szépen felöltözöl, és nincs nyavalygás, megértetted?
- Meg... - motyogom.
- Tessék?
- Megértettem...
- Oké. Szia! - csókot nyom arcomra, majd elviharzik.
Teszek egy sóhajt. Semmi kedvem kimozdulni! A dal még nem tökéletes! Megemberelem magam, majd lezuhanyzom, végül reménytelenül kutakodom ruhásszekrényemben. Még nem vagyok kész, mikor Hitomi betoppan. Amivel én közel egy órát szenvedtem, ő egy pillanat alatt megoldja. Egy piros fűzőt és egy hosszú szoknyát ad kezembe, amihez természetesen bakancs passzol. Elindulunk csendben, de a hely előtt már hosszú a sor. Barátnőm megfogja kezem, majd vált pár szót a kidobósráccal. Elég sok embert ismer, és nagy a befolyása. Be nem jutottunk, de mi leszünk az elsők. Nem rossz, nem rossz... Hatkor belépdelünk, és igyekszem elvegyülni. Hitmo tuti talál valakit, akivel el lesz, én meg maradok egyedül. Megiszunk egy sört, de nem jött meg a kedvem. Hallgatom a zenét, de valahogy még sincs kedvem itt lenni. Iszok egy felest, meg egy sört. Komolyan nincs kedvem itt lenni. Hitomit már nem találom, pedig még csak 3-4 számot játszottak el a fiúk. Pazar... Megfordulok, hogy elindulhassak hazafelé, de ekkor azon kapom magam, hogy egy lányba ütközöm, söröm pedig a felsőjére borul. Basszuskulcs!
- Ne haragudj! - kiabálok - nem volt szándékos! Annyira sajnálom! - hihetetlenül zavarban vagyok.
Fejet csóvál, én pedig végigmérem. Csodaszép nő! Sötétbarna, melírozott haj, tökéletes idomok, napbarnított bőr, tetoválás... Ahw... Elmosolyodik, majd fejet csóvál.
- Csak nem hazafelé indulsz? - hajol fülemhez, mire zavarom fokozódik.
- D-de igen...
- Hmmm... Kár. Nekem még maradnom kell. A srácok a haverjaim...
- É-értem...
- Na, biztos nem maradsz még egy kicsit?
- Egy egészen picit... azt hiszem maradhatok...
- Helyes!
- Kumara Sachiko - nyújtok felé kezet, miközben mosolyogni próbálok.
|
| Dorcee | 2010. 10. 24. 22:02:45 | #8862 |
 Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
~ Hét évvel később ~
Eljött a szbadulásom napja. Hadd ne részletezzem a börtönben töltött időt. Egyetlen változás rajtam az öregedésen kívül az, hogy bal lapockámra egy tetoválás került. Szép, díszes betűkkel díszeleg most az egykor csupasz bőrömön, hogy: Hope. Hiszen hét évig egyedül a remény éltetett. Arcom megöregedett, beesett, eléggé megviseltek a börtönben töltött évek. Őszülni is elkezdtem, viszont a hajam megnövesztettem. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Ayukira. Mégis, mi lehet vele? Hét év hosszú idő... Talán már rég valaki mással jár... Mikor ez eszembe jut, összeszorul a szívem, és könnybe lábad szemem is. Összeszedem holmim, és mikor kilépek a kapun, mélyet szívok a levegőből. Szinte érzem a szabadság illatát. Felveszem napszemüvegemet, és máris útnak indulok. Első utam Sachikohoz vezet. Sachiko már házas, hozzá ment Layla-hoz, és egy jól menő zenekar énekese lett. Örülök, hogy összejött neki a dolog. Csak baktatok, és csodálkozom, mennyit változott a város az elmúlt hét évben. Régi, kedvenc kocsmám is bezárt, sőt, a hangszerbolt is, ahonnan a hangszereimet vettem. Kissé megráz a dolog. Mikor elérem a célterületet, megtorpanok. És ha Layla is itthon van? Nem épp baráti a viszonyunk. És ha Sachi éppen próbán van? Igazán felhívhattam volna... Teszek egy sóhajt, majd kopogtatok az ajtón. Pár másodperc motoszkálás után nyílik az ajtó. Megpillantom Sachikot, aki egy ideig még fürkészi az arcom. Semmit sem öregedett, igazán ki van virulva. Haja sokkal rövidebb, mint volt, és szemüveget visel. Csak az újságokban hallottam róla. Végigmér néhányszor, majd szája elé kapja kezét.
- Te vagy az? - kérdezi halkan.
- Ki más? - húzok halvány mosolyt.
- Hitomi!! - nyakamba borul, s kishíján egyensúlyom vesztem.
- Szia, Sachiko - ölelem én is magamhoz, majd végigsimítok fején.
- Istenem, de jó, hogy látlak! Gyere be!
Belépdelek, és legnagyobb meglepetésemre, a ház mit sem változott. A lány gazdagsága ellenére, minden ugyanolyan szerény, mint azelőtt. Leülök a szokásos helyemre, majd körbenézek. Néhány új kép, és a legújabb aranylemez, mindössze ennyi a változás.
- Kávét? - fordul felém barátnőm.
- Köszönöm, kérek.
- Hogy vagy?
- Élek, nem?
- De olyan... annyira...
- Igen, megöregedtem, tudom...
- De jól vagy?
- Persze - mosolyodom el - minden rendben.
- Biztos? - teszi elém kávémat.
- Persze. Hallottam, összejött a zenekar.
- Hát, igen... - pirul el kissé.
- Örülök, őszintén.
- Sajnálom... Ez a kettőnk álma volt.
- A te álmod az én álmom is. Megleszek. Na és, hol van Layla? - köszörülöm meg torkom, majd italomba kortyolok.
- Nem fog hazajönni, ne félj. Most Amerikában dolgozik.
- Értem.
- Felkapott fotós lett.
- Gondolom.
- Hitomi... Van kedved... Csak nosztalgiából... Eljátszani néhány dalt?
- Sachiko... - sóhajtok fel - Hét éve nem volt a kezemben gitár. Hét!
- De biztosan menni fog!
- Rendben - adom meg magam - Hadd lássam az életemet!
Elmosolyodik, majd feláll és az egyik szobába siet. Visszaér, gitárommal a kezében, majd az asztalra helyezi. Végigsimítok a tokon, majd lassan kinyitom. A hangszer pont olyan, amilyenre emlékeztem. Megejtek egy halvány mosolyt, majd kezembe veszem. Végigsimítok a nyakon és a testen, majd apró csókot nyomok rá. Behangolgatom, az abszolút hallásom megmaradt. Azokat a számokat játszuk el, amiket az utolsó koncerten. Miután minden dalt elpróbáltunk, Sachiko mosolyogva rám néz.
- Na ugye, hogy nem felejtettél?
- Te pedig rengeteget fejlődtél!
- Ki is kell tennem magamért!
- Nos, igen.
- Hitomi... - komorodik el kissé - Tudom, kényes kérdés, de... Most hol fogsz lakni?
- Fogalmam sincs - sóhajtok.
- Itt lakhatsz bármikor és bármeddig!
- Ugyan!
- De tényleg! A vendégszoba üresen áll. És úgy is marad. Szeretném, ha ide költöznél - fogja meg kezem.
- Rendben - eresztek meg egy mosolyt, majd felállok.
- Most.. mit fogsz csinálni?
- Azt hiszem... Meglátogatom Ayukit.
- Értem.
- Nem tudod, ott lakik még, ahol régen?
- Nem tudom, Hitomi...
- Akkor... Ki kell derítenem - indulok meg az ajtó felé.
- Sok sikert, tesó!
- Kösz, hugi! - mosolyodom el, majd kilépdelek a házból.
~*~
Az út hosszú, mintha már órák óta gyalogolnék, pedig a két ház mindössze félórányira van egymástól gyalog. Mikor a házhoz érek, görcsbe rándul a gyomrom. Vajon meg fog ismerni? Vajon... valaki mással jár? De hiszen megígérte, hogy várni fog rám... Mély lélegzet, majd becsengetek. Szerencsém van, ő nyit ajtót. Gyönyörűbb, mint valaha. Hosszú, szőke haja a derekáig ér, szeme ragyogóbb, mint amilyenre emlékeztem, és mennyire csinos! Egy érett, felnőtt nővé vált. Megdobbant a szívem, mikor megláttam. Rám néz, többször is végig mér, majd arcomat fürkészi. Talán nem ismer meg? Halványan elmosolyodom.
- Szia... Ayuki - köszönök halkan, mosolyom kíséretében.
|
| Dorcee | 2010. 10. 03. 19:46:43 | #8377 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
- Érezni téged... - a hangerő akkora, hogy alig hallom meg.
Ismételten zavarba jön a drágám, és, hogy ne tűnjön fel igazán, megcsókol. Kezét végigvezeti testemen, és néha még egy-egy sóhajt vagy nyögést is ki tudott csalni belőlem. De nem hagyom, hogy átvegye az irányítást. Alhasát csókolgatom és nyögdécselni kezd, ami igazán beindít. Mikor elérem nőiességét, lelassítok egy kicsit és utoljára ránézek, mire csak elmosolyodik. Utoljára még végigsimítok belső combján, majd kezemmel kényeztetni kezdem legdrágább kincsét. Nyögései egyre sűrűbbek és hangosabbak, ami engem is egyre inkább feltüzel. Kezemhez nyelvem is csatlakozik, ezzel fokozva a mámort. Végigsimít fejemen és arcomon, majd magához húz, hogy megcsókolhasson. Már nem tudok uralkodni magamon. Nemcsak a csók sikerült vadra, de kezem munkája is egyre durvábbá válik. Elszakad tőlem, egyre inkább kapkodja a levegőt. Elmosolyodom, majd ismét betársítom nyelvemet a munkába. Minden tudásomat latba vetem, és az eredmény nem marad el. Kis idő múlva teste ívet formálva megfeszül, és én igyekszem biztosan tartani. Mellé fekszem, és hagyom, hogy hozzám bújjon és kipihegje magát. Érzem forró leheletét, és, hogy még mindig verejtékezik. Imádom, ha egy nőnek a verejtéktől csillog a bőre... Hmmmm, kedvem lenne újra... de nem... Hagyom, hadd pihenjen. Átkarolom, majd csókot lehelek homlokára.
- Hitomi?
- Hm?
- Szeretlek... - suttogja
- Én is szeretlek - mosolyodom el, majd csókot nyomok ajkaira.
- Annyira... annyira... én... nem is találok szavakat.
- Nem is kell - szorítok ölelésemen, majd rá pillantok.
- De én...
Egyre laposabbakat pislog, én csak elmosolyodom.
- Aludj nyugodtan - suttogom - Majd őrzöm az álmod, kis hercegnőm!
- Rendben.
Lehunyja szemét, és valóban, hamar el is alszik. Kis ideig még hallgatom szuszogását, majd én is elszenderedem.
~*~
Mindössze néhány óra telt el, nincs igazán késő, mindössze délután öt óra. Telefonom csörgésére riadunk mindketten. Rögtön övtáskámhoz rohanok. Sachiko az. Remélem, nincs baja.
- Szia hugi, minden rendben?
- Semmi sincs rendben, te idióta! Tudják!!
- Ki, és mégis mit?
- A zsaruk, hogy megölted az a pasast!
- Értem - mosolyodom el halványan.
- Ennyi?! Ennyit tudsz erre mondani?!
- Sachiko, várható volt, hogy kiderül.
- Voltak nálam, és hazudtam... Azt mondtam, nem tudom hol vagy...
- Az a tiszta, ha feladom magam, nem igaz?
- Mi?! Hitomi, azt mondtad, nem lesz gáz, hogy minden rendben lesz!
- Tudom, de ez így alakult.
- Hi... Hitomi, ne! - mintha sírna - senkim sincs rajtad kívül!
- Ott van Layla.
- Igen, de ez nem ugyanaz!
- Sachiko... Ígérem, hogy találkozunk még, rendben?
- Hitomi...
- Rendben?
- Rendben... Érted menjek?
- Ne, majd megoldom, és egyébként is - sóhajtok fel - ezt meg kell beszélnem Ayukival.
- Jó, de én még... Szeretnélek most látni...
- Fogsz, ne félj! Mielőtt feladnám magam, elmegyek hozzád, rendben? Van néhány cuccom, amit szeretném, ha megőriznél - mosolyodom el.
- Rendben, ha hazaértél, hívj fel, és... Várj, az nem biztonságos, valószínűleg, ott még keresni fognak! Csak mondd meg, mit hozzak el, és megteszem!
- Oké - sóhajtok fel, és felsorolom mindazt, ami szükséges.
- Biztos, hogy csak ennyi? Eltudsz majd jönni hozzám? Biztosan el tudsz majd jönni?
- Igen baby, ne aggódj, el tudok menni, megoldom Sach, ne félj!
- O-oké... Várni foglak! Szia!
- Szia-szia!
Elteszem a telefont, majd Ayukira nézek. Aggodalmat olvasok ki tekintetéből. Mellé ülök, majd csókot nyomok homlokára.
- Beszélnünk kell - mondom a lehető legkomolyabban, mire lélegzetvisszafojtva bólint.
Elmondom neki, mi történt, egyetlen apró részletet sem hagyok ki. Hisztérikus módon zokogni kezd és karjaimba veti magát.
- Miért? Miért, Hitomi? - néz rám két szemeivel.
- De hiszen megölte Yurikot, és kishíján téged is! Mégis, mit kellett volna tennem?! Ülni a seggemen és várni, hogy téged is megöljön?!
- Ez így most jobb?! Lehet, soha többé nem látlak téged!
- Igen, de ezt nem hagyhattam - szorul ökölbe kezem - ez egy... becsületbeli ügy volt...
- És most jobb?!
- Nem jobb, de meg kellett tennem...
- Hitomi... Mi lesz most?
- Bizonyosan lecsuknak.
- De.. Intézzük ezt el, nem lehet így vége, kérlek, Hitomi, találjunk ki valamit!
- Nincs mit kitalálni - mosolyodom el halványan és csókot nyomok feje búbjára - Megtettem, és vállalnom kell a következményeket.
- De Hitomi...
Csókkal hallgattatom el, és minden erejével belém kapaszkodik.
- És kérhetnék még valamit? - kérdezem tarkómat vakargatva.
- Természetesen!
- El kellene jutnom Sachikohoz.
- Megoldom!
Máris felöltözik, és kirohan, én pedig kezembe temetem arcom. Hát mégsem úgy jött össze, ahogy elterveztem. Felöltözöm, felveszem övtáskámat és sapkámat, majd elindulok kifelé. Ayuki az ajtóban vár rám.
- Akane-san elvisz, de... Szeretnék veled menni!
- Rendben - ölelem magamhoz.
Akane-san megérkezik, megadom neki a koordinátákat, majd beszállnuk a kocsiba. Ayuki végig belém kapaszkodik. Eljött a búcsú pillanata. Felsóhajtok.
- Várni fogok rád! - suttogja.
- Rendben. Sachival üzenek majd a tárgyalások kapcsán.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek!
Utolsó csókot váltunk, és kiszállok a kocsiból. Ahogy felbaktatok Sachikohoz, szemem előtt újra látom a közös élményeket. Könnybe lábad a szemem. Éppen most lettem szerelmes. Belépdelek, utolsót beszélgetek Sachikoval is. Elindulok a rendőrségre, ahol mindent töredelmesen bevallok.
~*~
Hónapokig mennek a tárgyalások, és megszületett a végső ítélet: hét év szabadságvesztés. Addig pedig nem láthatom Ayukit. Mégis, milyen fényt vetne rá, ha megtudnák, hogy a személy, akibe szerelmes, börtönben ül gyilkosságért?! Megüzenem Sachikoval, de válasz nem érkezik. Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Mindent elveszítettem, ami ezen a világon fontos volt nekem............
|
| Dorcee | 2010. 09. 24. 22:17:05 | #8084 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Megfogja kezem, s persze, hogy első utunk a szobájába vezet. Most kavarog minden, már alig vagyok magamnál, nyom az alkohol, és csak remélni tudom, nem csinálok semmilyen hülyeséget. Már rég az ágyon ülök - legalábbis azt hiszem, mivel időérzékem most körülbelül a nullán -, mikor Ayuki is mellém huppan, és tompán érzem, hogy vállamra hajtja fejét. Nem tudom, meddig ücsörögtünk ott, de engem pillanatokon belül, ülve elnyomott az álom, bár inkább az alkohol.
~*~
Reggel, mikor felkelek, össz-vissz fehérneműm vigyorog rajtam. Sóhajtok néhányat, kicsit még fáj a fejem. Ahogy a plafont vizslatom és gondolataimba mélyedek, megcsörren telefonom. Szó szerint kiugrok az ágyból az övtáskámért, és hasra is vágódom, de mire elérném a tatyót, elhallgat egyik kedvenc dallamom. Nem igazán érdekel, felkelek, nyújtózom egyet, kiropogtatom csontjaimat, majd Ayuki keresésére indulok. Miután megtudtam, hogy zuhanyzik, kaján mosollyal képemen a fürdő felé veszem az irányt. Nem késtem el. Megszabadulok ruháimtól, majd belépek Ayuki mellé a kabinba.
- I-izzé... J-jó reggelt! - köszönt halkan, és mintha testemet vizsgálgatná.
- Neked is!
Jó ideig játsza még ezt, és nem bírom ki, halkan elnevetem magam. Kissé zavarba jön, és szokás szerint elpirul, majd a padlózatot fürkészi tekintetével. Nem teszem szóvá, de valójában ezt szeretem benne a legjobban. Annyira édes, mikor zavarban van! Magamhoz szorítom és megcsókolom, amit néhány másodperc után viszonoz. Lassan indulunk meg a fal felé, de mielőtt elérnénk, fordít a helyzeten, és a falnak nyom. Hogy őszinte legyek, nem igazán tetszik a dolog.
- Hééé! Ez most... - csókkal hallgattat el, és nem szakítom félbe.
Tartsunk egy kis gyereknapot. Hehe. Lábát combajaim közé vezeti és teljesen hozzám simul. Elfojtok egy nyögést, majd végigsimítok hátán. Mintha kicsit megremegne. Belemosolygok a csókba. A víz még mindig folyik, érzem, ahogy már hajamból csöpög, és lassan szám is megtelik. Elnevetem magam, egyszerűen nem bírom ki. Valahogy abszurd ez az egész, olyan nehezen akar összejönni a dolog. Magamhoz ölelem Ayukit, majd lágyan megcsókolom és nedves hajamba túrok.
- Mi a baj? -néz rám átható kék szemeivel.
- Nincs semmi baj - mosolygok.
- De akkor miért...
- Semmi baj, tényleg, hidd el.
- Én... akarom... - simul hozzám, és visszakerülünk az előző helyzetbe.
Szemem és szám pillanatok alatt megtelik vízzel. Előre lépek, és megfogom Ayuki kezeit.
- Ne itt fejezzük be, rendben? - nézek egyenesen szemeibe.
- Rendben - mondja halkan, és mintha kis csalódottságot hallanék hangjában. Kilépek a kabinból, megtörölközöm, és magamra rángatom fehérneműmet. Amint Ayuki is elkészül, megfogja kezem, majd a szoba felé vesszük az irányt. Huppanok az ágyra, ő pedig, miután bezárta az ajtót, ölembe. Kissé meglep, és meglepettségem fokozódik, mikor vadul megcsókol. Óvatosan hátrálok, és a megfelelő pillanatban fordítok a helyzetben. Egy kézzel lefogom mindkét kezét csuklóinál fogva, és végigmérem.
- Héééé - nyöszörgi - Ne csináld már! Egyáltalán nem fair!
- Tudom, most mégis ez lesz - húzok pimasz vigyort képemre.
- Naaaaa!
- Nyugi, cica! - hajolok le hozzá - minden rendben lesz, ígérem.
- O-oké - megint sikerült zavarba hoznom, de hangja nyugodtan hangzik.
- Mit szeretnél? - húzom tovább idióta vigyorom.
- Hát... Téged, azt hiszem... - motyogja alig hallhatóan és szinte érthetetlenül.
- Tessék? Nem hallottam tisztán.
- Téged... - suttogja.
- Akkor - hajolok még közelebb, de csak annyira, hogy éppen ne érhessen el - a Tiéd vagyok.
Ismételten sikerült zavarba hoznom. Hogy lehet valaki ennyire édes? Gyengéden megcsókolom, de kezeit még mindig leszorítom. Szabad kezemet végigvezetem teste vonalán. Próbál elfojtani egy sóhajt, de én ígyis hallom. Elmosolyodok, majd csókot lehelek nyakára és egy kis területet végig is nyalok. Halkan felnyög a drágám, és már szabadulna, de erősebbnek bizonyulok. Megejtek egy mosolyt, kicsit még fogva tartom. Jobb lábam kissé feljebb csúsztatom. Nagyonis szabadulna, de nem mond semmit, csak néz rám kék szemeivel, amiknek képtelen vagyok ellenállni. Elengedem, kezei rögtön csípőmre siklanak és közelebb húz magához. Teljesen hozzá simulok. Felnyög, én pedig azonnal megcsókolom. Jobb kezemmel végigsimítok testén. Megremeg, majd oldalamba mar. Halkan felszisszenek, majd gyengéden megharapom nyakát. Nyögdécsel már a drágám. Erre vártam! Hehe. Óvatosan kihámozom ruhjából, majd végigsimítok meztelen testén. Apró sóhajok hagyják el ajkait, mire mosolyra húzódik a szám. Felé hajolok, majd egyenesen szemeibe nézek.
- Mit szeretnél? - suttogom.
|
| Dorcee | 2010. 09. 14. 20:13:01 | #7795 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
- Szia, én... Jun vagyok. Remélem emlékszel rám, és, hogy áll még a szombat este. Hívj, ha megkapod.
Felsóhajtok. Még néhány leordítós üzenet Sachikotól. Na jó, ha hazamegyek felhívom ezt a csajt, és elmagyarázom neki, hogy ez az egész csak egy félreértés. Megiszom kávémat, majd máris hangolok.
- Hitomi... - néz rám Sachiko - minden rendben?
- Persze, mi baj lenne?
- De hiszen csúnyán másnapos vagy!
- Na és?
- Erről az új lányról van szó? Megbántott? De az azt jelentené, hogy te...
- Igen, ez az, amitől igazán megijedtem...
- De az lehetetlen, hogy te...
- Tudom, ne mondogasd, tudom anélkül is, hogy hajtogatnád nekem!
- De ha te... Akkor... Most akarsz visszakozni? Mikor végre, több, mint tíz év után képes vagy érezni?
- Sachiko... Nekem ez... abszurd... és nem akarom... Mikor legutóbb éreztem... a legutóbbi érzelmem az...
- Tudom, de... Hitomi, egy próbát megér!
- Nem hiszem... Azt hiszem, megcsaltam... Aki szerelmes, tesz ilyet?
- Hitomi... Biztos, hogy ezt józanon nem teszed meg.
- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy józanon nem ugyanezt tettem volna?
- Mert ismerlek - mosolyodik el.
- Én még erre nem vagyok készen.
- De igen, csak be vagy szarva!
- Én? Ne hülyéskedj Sach, Kenmai Hitomi nem fél semmitől!
- Gondolkodj! Félsz! Szereted őt! Hiszen... Még egy embert is megöltél miatta!
- Tudom...
- Hey... Beszélj vele!
- Én nem vagyok készen erre! Egyébként is, most tuti el van havazva az előkészületekkel!
- Te tudod, Hito! Hagyjuk a mai próbát, rendben? Készen vagy, és tökéletesen megy minden! Holnap együtt megyünk, ugye?
- Vezetsz?
- Asszem. Ne igyál már megint!
- Tudod, hogy ha gitározásról vagy koriról van szó, sosem hibázom!
- Tudom, de...
- Ne aggódj, már, hugi! Nagy lány vagyok már, tudok magamra vigyázni!
- A nőd jön holnap?
- Nem tudom... Remélem felhív majd. Mikor kezdünk? Nyolckor?
- Nem, kivételesen tízkor.
- Mikor?!
- Tudom, hogy addigra csatak részeg leszel...
- Ezt eltaláltad!
- Istenem, Hitomi!
- Ezt meg kell emésztenem, érted? Muszáj, mert nem bírom!
- Ha ma is menni akarsz... Inkább hagyd itt a gityódat!
- Oké, de nem tudom még, hogy megyek-e.
- Értettem... Akkor... Holnap mikor?
- Majd felhívlak!
- Ha ki mered kapcsolni a telefont, szétverem az agyad helyét!
- Jól van már! - nyomok csókot arcára, majd elindulok hazafelé.
~*~
Mikor hazaérek, visszahívom Jun-chant. Megbeszélek vele egy találkát, majd lezuhanyzom, átöltözöm, igyekszem minél jobban kinézni. Hajamat kissé átzselézem, lehető leglazább halásznadrágomat veszem fel egyik kockás, rövidujjú ingemmel, és persze elengedhetetlen az övtáska, a baseball sapka és a napszemüveg. Elegáns késést tervezek, hadd tűnjek még lazábbnak. Mikor elindulok, akkor jut eszembe, hogy homokszem került a gépezetbe: egyáltalán nem tudom, ki az a Jun-chan. Belépek a klubba, leveszem a napszemüveget, majd körbenézek. Néhány pillanattal később egy lányt pillantok meg, aki úgy integet, majdnem kiesik az asztal mögül. Megindulok felé, mire feláll és nyakamba borul. Nem semmi!
- Szia! - lelkesedése nem lankad.
- Öhm... Szia! - eléggé zavarban vagyok, nem igazán tudom, mit tehetnék.
Mielőtt helyet foglalnék vele szemben, végigmérem. Magas, alkatilag pont megfelel, nem éppen sovány, és lehet mit fogni rajta, haja hosszú, hullámos, fekete, puhán omlik vállára, és a szeme... a szeme... A szeme épp olyan kék, mint Ayukié. Rossz érzés fog el... Nagyonis hiányzik Ayuki, el sem tudom mondani, mennyire.
- Figyelj, Jun-chan, én...
- Csak Jun - mosolyog.
- Mindegy! Figyelj, akadt egy kis félreértés köztünk... Nekem van valakim, akit azt hiszem, szeretek...
- Értem - mosolya nem tűnik el.
- Nem igazán hiszem, én...
- Ugyan már! Tegnap éjjel szinte csak róla beszéltél! De jó, ha tudod, nem mondok le rólad!
- Igen, ezt.. jó tudni.
A nap további részét elbeszélgetjük, és bár nincs késő, amint hazaérek, lefekszem aludni, mivel holnap fellépésem lesz.
~*~
Reggel szokatlanul korán kelek. Amint elintézem teendőimet, felhívom Sachikot, és összehozom a próbát. A napot együtt töltjük, majd nyolc után elindulunk a klubba, ahol fellépünk. Layla is velünk jön, és míg Sachiko csak egy pohár vizet iszik meg, én hatalmas mennyiségű töményet és sört döntök magamba. Időközben megjelenik Jun is, ám Ayuki sehol, még csak nem is hívott fel. Felsóhajtok, bár már alig tudok magamról. Pontban tízkor inogva lépek színpadra és unottan játszom a dalokat. Amint a koncert véget ér, Jun magához ölel, majd szűntetni kezdi a távolságot. Szemeibe nézek és nem őt látom, sokkal inkább Ayukit. Megcsókol, és teljesen ledöbbenek, mikor Ayuki ott áll előttem. Eltolom magamtól Junt, de mielőtt bármit is mondhatnék, Ayuki könnyben égő szemekkel rohan kifelé. Utána megyek, ahogy jelen állapotomban tőlem telik, de a fekete kocsi máris elhajt. Visszarohanok, és a békésen üldögélő Sachikora nézek.
- Hitomi... Minden...
- Vigyel el hozzá! Kérlek!
- Látom, sikerült döntened.
- Azt hiszem, igen.
Layla és Sachi egymásra néznek, majd felállnak, és máris a kocsiban találom magam. Egész úton megy az önmarcangolás. A házhoz érve megbeszélem Sachikoval, hogy másnap érte megyek hangszeremért, és ha bármire szükségem van, felhívom. Nagy nehezen előbányászom telefonom, majd felhívom Ayukit. Nehézkesen veszi fel.
- Ayuki... Beszélnünk kell, én nem.. én csak...
- Most nem akarlak látni...
- Legalább engedj be kérlek, beszéljük meg, egyáltalán nem az van, amire gondolsz!
- Te... Te itt vagy?
- Igen, itt vagyok, kérlek szépen, beszéljük ezt meg, jó?
- Rendben - sóhajt fel pár másodperc hallgatás után.
Elrakom a telefont, és a bejárati ajtóhoz támolygok. Ayuki ajtót nyit, én pedig rögtön magamhoz ölelem, de eltaszít magától.
- Te bűzlesz az alkoholtól! - néz rám szúrós tekintettel.
- Tudom, de én nem akartam, én egyszerűen csak... Bepánikoltam...
- Mégis miért? Mert most le kéne kötnöd magad?
- Nem, egyáltalán nem, nem ettől félek... Sokkal inkább az rémített meg, hogy én... Több, mint tíz év után képes vagyok egyáltalán érezni...
Látom arcán a döbbenetet, és pár másodperces álldogálás után karjaimba veti magát. Kishíján elborulok, mert meglepetésként ért, és persze nem voltam egészen magamnál, de még idejében megtartom magam.
- Én azt hittem... azt hittem... hogy csak játszottál velem... én...
- Sosem tennék veled ilyet! - nyomok csókot feje búbjára.
- Nálam alszol? - kérdezi, miközben kicsit eltávolodik tőlem, és egyenesen szemembe néz.
- Igen - húzok halvány mosolyt.
|
| Dorcee | 2010. 09. 04. 22:06:24 | #7563 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Időközben felülök, és kezembe temetem arcom, csak akkor rántom el gyorsan, mikor nyílik az ajtó. Rögtön Ayukira nézek, de pillantásom nem viszonozza. Még akkor sem néz rám, mikor leül mellém.
- Mi baj? - kérdezem, miközben végigsimítok arcán.
- Izzé... Yuriko temetése... Szombaton lesz... És én... Én csak... - könnycseppek gyűlnek szemeibe és elcsuklik hangja.
Magamhoz ölelem, nem szólok semmit. Már tudom, mit akar mondani. Csak pár perccel később reagálok.
- Semmi gond nyomok csókot feje búbjára - ott kell lenned. Igaz, hogy este játszunk, és ha gondolod, majd elviszlek.
- Én... én... nem tudom, mit kéne tennem.
- Tényleg... semmi baj - elmosolyodom, de nem esik igazán jól a dolog.
Hátradőlök, és húzom, majd amint vízszintesbe kerülünk, magamhoz szorítom. Behunyom szemem, csak elakarok aludni. Nem igazán jön össze. Pár perc múlva felülök. Végigsimít hátamon.
- Minden rendben? - kérdezi kissé aggódva.
- Persze - válaszolok, miközben felállok, nyújtózom egyet, majd felveszem övtáskámat és sapkámat.
- Ugye nem akarsz itt hagyni?
- nem, csak... El kell szívnom egy cigit. Igyekszem hamar végezni!
Kisétálok a házból, majd rögtön cigi után kutatok. A távolba révedek, és gondolataimba mélyedek. Azt sem tudom, mikor lesz legközelebb próbánk. Rágyújtok még egyszer, majd hajamba túrok. Hiszen... szükségem van rá. Mikor már harmadik cigarettámat szívom, megint elönt az a régi érzés. Szorít a mellkasom. Eldobom a cigarettát, majd elindulok befelé. Mikor belépek az ajtón, Ayuki már alszik. Óvatosan letszem cuccaimat majd mellé fekszem és a plafonra meredek. Próbálom elterelni gondolataimat. Valahogy mégsem megy. Felsóhajtok, majd csókot nyomok Ayuki homlokára, gyors üzenetet körmölök és elindulok haza. Útközben összehozok egy próbát. Hazaviszem a kocsit, majd telefon kikapcs, és Sachikóhoz veszem az irányt. Belépek az ajtón.
- Hey, Sach! Bocs, hogy ilyen későn, de...
- Idegroham? - néz rám.
- Nem, egyáltalán nem.
Leülök és hangolni kezdek. Felsóhajtok, majd az énekesre nézek.
- Elmondanád végre mi van? - kérdezi.
- Nem... Bocs, de nem akarok beszélni róla...
- Hát.. Ha tényleg ezt akarod...
- Figyelj már, zavarok? Mert akkor lelépek... Oh... hamarosan jön Layla, igaz?
- Igen, de ez most nem lényeges.
- Persze...
Elteszem hangszeremet, majd felállok.
- Most meg hova mész? Ugye haza? - kapja el vállam.
- Nem hiszem...
- De holnap délelőtt próbánk lesz!
- Itt leszek, ne félj!
- De... izé... Vigyázz magadra!
Kilépek az ajtón, rögtön rágyújtok, és mikor hazaérek, csak a gitárt teszem le, már indulok is tovább. Úticél régi kedvenc kocsmám. Sikerül szokatlanul hamar részegre innom magam. Beáll a filmszakadás.
~*~
Reggel fejfájással ébredek. Még szerencse, hogy otthon. Felülök, majd áttörlöm arcom. Éjjeli szekrényemen egy papírfecni hever, rajta egy telefonszámmal és egy szívvel. Hajamba túrok, majd felsóhajtok és összeszedem magam, majd indulok is próbára. Ahogy belépek az ajtón, Sachiko letorkol.
- Figyelj már, a telefont bekapcsolni luxus?!
- Tényleg, azt elfelejtettem - ülök le gyorsan.
Előkaparom a mobilt, majd bekapcsolom. Jó néhány üzenet. Vajon kitől kaptam? Sachikótól? Ayukitól? Vagy attól, aki a papírfecnit hagyta az éjjeliszekrényemen?
|
| Dorcee | 2010. 08. 29. 20:01:59 | #7356 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
- Ő vigyáz rám - mondja, miközben felül és magára rántja a takarót.
- Yuki-chaaaaaan!
- Gyere!
Lassan kinyílik az ajtó és a nő hülye vigyorral belépdel. Ayuki próbál méginkább elbújni a takaró alatt.
- Ejnye, gyerekek! - szélesedik a testőr vigyora, miközben bőröndjéhez lépdel és kivesz néhány ruhát.
Próbálom nem mutatni féltékenységemet, és azt hiszem, össze is jött a dolog. Ayuki rám néz és elmosolyodik, majd mikor testőre felé fordul, hát... hogy is mondjam szépen... Enyhén szólva kiakad.
- Akane-saaaaaaaaan! Mégis mit csináálsz?!
Tekintetem én is arra vezetem, és egy pillanat alatt elborul az agyam. Akane-san egy száll bugyiban ácsorog. Képes lennék most azonnal helyben hagyni.
- Beszállok harmadiknak - válaszol nevetve, de ekkor már tényleg minden erőmmel azon kell lennem, hogy ne üssem meg.
- Ne hülyéskedj már ilyenekkel! - szól rá Ayuki, de erre is csak nevet a nő.
- Jó-jó, ne haragudj! - kér végül bocsánatot, majd felöltözik és egy utolsó idióta vigyorral elhagyja a szobát.
Az ajtó záródásának hangját Ayuki sóhaja követi.
- Istenem... Mint egy gyerek... - mondja halkan.
- Nos, igen... De ami fontosabb... Valami félbe maradt... - mosolyodom el, és ezzel megint sikerült zavarba hoznom. Azt hiszem lassan rájön, mennyire élvezem zavarba hozni.
Mély lélegzetet vesz, majd beránt a takaró alá és hozzám bújik. Végigsimít hátamon, majd eltávolodik tőlem, hogy megszabadítson ruháimtól. Ismét hozzám bújik, majd derekamat simogatja, miközben nyakamat csókolgatja. Lassan lefelé halad, és bevallom, nagyon tetszik a dolog. Légzésem egyre egyenetlenebbé válik. Egyre inkább kezdek felizgulni, és nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá. Megfogom csuklóit, hátára fektetem és az ágynak nyomom.
- Naaa! Nem fair! - nyöszörgi.
- Lehet, de most ez lesz - vigyorodom el.
Legnagyobb meglepetésemre rám akaszkodik lábaival, és sikerül fordítania a felálláson. A betámasztás viszont már nem jött össze neki, így félig-meddig még ülő helyzetben helyezkedik el rajtam, és milyen jó pontot talált el! Ahhh... Az érzésre eleresztek egy halk nyögést. Persze, hogy zavarba jön, egyem meg, és máris leszállna rólam, de most nem hagyom!
- Jó lesz ez így - mondom egy halvány mosoly kíséretében, és mintha bólintana.
Kicsit hagyom, hadd "gyakoroljon". Visszahajol hozzám és szenvedélyesen megcsókol, fogalmam sincs, meddig fogom bírni. Lefelé halad, nyakamat csókolgatja. Halk sóhajok buknak ki belőlem, ahogy egyre csak lefelé halad. Mikor hasamhoz ér, elveszítem a fejem. A másodperc törtrésze alatt fordítok a helyzeten.
- Héééé! - nyöszörög.
Nem szólok, csak folytatom, amit elkezdtem, illetve gyorsított tempóban elölről kezdem. A csókok mellé néha-néha harapás társul, de úgy veszem észre, nem bánja. Végre!! Utolsó ruhadarabjához érkezem. Visszalassítok, és szépen lassan lehámozom róla, miközben teste pontjaira csókokat szórok. Épphogy megszabadulok fehérneműjétől, amikor ismételten kopogtatás zavar meg minket. Ayukira pillantok.
- Bezártad az ajtót?
- Én nem...
- Basszus!
Villámgyorsan felöltözöm, és Ayuki követi példámat. KIhúzódok az ágy szélére.
- Mindjárt visszajövök - mondja, majd megcsókol.
Kilépdel az ajtón, én pedig hanyatt vágom magam. Nem hiszem el! Ennyit még életemben nem szrencsétlenkedtem! Kezdek kiborulni. Karomat szememre fektetem és gondolataimba mélyedem.........
|
| Dorcee | 2010. 08. 27. 18:12:29 | #7284 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: Aka-channak
Az este többi részét otthon gyakorlással töltöm. Hamar lefekszem, mivel nincs jobb dolgom. Reggel korán kelek, amint elkészülök, Sachikohoz megyek. Megdöbbenek, mikor Laylat is ott találom.
- Hitomi!
- Szia... - rideg vagyok vele a legutóbbi incidensünk miatt.
- Tudod.. én...
- Mindegy.
Leülök, hogy megyigyam reggeli kávémat, de nem igazán akar békén hagyni.
- Ne haragudj! - néz egyenesen szemembe.
- Most komolyan?! - állom tekintetét.
- Én tényleg megváltoztam!
- Ahogy a telefonban is mondtam, hiszem, ha látom!
- Igyekszem bebizonyítani, csak.. Ugyan, valljuk be, sosem volt felhőtlen a viszonyunk! De azért, mert mindketten a legjobbat akarjuk Sachkonak!
- Így igaz. És nem hiszem, hogy jó hatással lennél rá....
- Miért?
- Miért?! Mert nem változtál! Csak el akarod hitetni velünk! Aztán újra elhagyod, és mély depresszióba esik, ami persze, néhány újabb dalt jelent, plusz egy boldogtalan Sachikot, amit rohadtul nem szeretnék!
- De megváltoztam! Ellentétben veled! Hallottam a múlt éjszakai dologról...
- Miféle dologról? - néz rám Sachi.
- Nem lényeges - dőlök hátra.
- Nahát... Szerintem a testvérednek mindenképpen tudnia kell - mosolyodik el Layla.
- Ez nem tartozik rád! - csattanok fel.
- Jól van, ahogy gondolod! Indulnom kell! - néz órájára.
- Este jössz majd, ugye? - áll fel Sachiko, hogy kikísérje.
- Igen, 7-8 körül itt leszek!
- Rendben!
- Szeretlek!
- Én is szeretlek!
Búcsúcsók után Sachi felém fordul.
- Nem akarod elmondani?
Felsóhajtok, majd szép lassan elmondom neki a legapróbb részletet is. A történet elhangoztával egy pofon is elcsattan. Barátnőm könnyes szemmel néz rám.
- Te nem vagy normális!
- Ha veled történt volna, ugyanezt tettem volna!
- Mi van, ha elkapnak?! Vagy teszem azt, a haverjai megtudják, hogy te voltál? Nem bírnám ki, ha elveszítenélek!
- Tudom, de nyugi, nincs itt semmi gáz!
- Te mindig ezt mondod!
- És eddig volt gáz?
- Megfeledkeztél arról az esetről, mikor egy éjszakát a sitten töltöttünk miattad?! Akkor is azt mondtad, nem lesz gáz!
- Igen, de nem lesz gáz! Légy szíves, igyekezzünk! Még el kell mennem Ayukihoz!
Felállok, majd rögtön előveszem gitárom és hangolgatni kezdem. A próbát alaposan lerövidítem. Hazamegyek, leteszem a gitárt, majd úgy döntök, kivételesen kocsiba ülök. Teljes mértékben ledöbbenek, mikor megtudom, Ayuki nincs otthon. Sikeresen megtudakolom tartózkodási helyét, majd visszaülök a kocsiba, és igyekszem, hogy újra láthassam. Meg kell, hogy valljam, eléggé ideges vagyok. Amint a házhoz érek, miután leállítom a motort, jó pár percig nyugtatgatnom kell magam. Végül kiszállok, és remegő térdekkel indulok meg az ajtó felé, és remegő kézzel csengetek. Rövid idő után nyílik az ajtó, majd mire feleszmélek, Ayukit találom karjaimban.
- Annyira hiányoztál! - suttogja.
- Te is nekem!
- Gyere be! - mosolyog, majd megfogja kezem.
- Megyek, megyek, de ugye minden rendben?
- Persze - tartja mosolyát.
Egy pillanat alatt egy szobában találom magam. Lehuppan az ágyra, és rögtön mellé ülök. Rám néz, és nem tudok ellenállni a ragyogó szempárnak. Lágyan megcsókolom, és végigsimítok hátán, majd magamhoz ölelem.
- Akarom - leheli fülembe.
- Mi?! Most?
- Igen.
- De hiszen.. Nem vagy jól.. Még biztosan fáj, és...
Csókkal hallgattat el, amin meglepődök, de boldogan viszonzom. Óvatosan hátára döntöm, majd nyakát kezdem el csókolgatni, miközben jobb lábam feljebb húzom lábai között. Halkan felsóhajt, és mikor megemelkedik, lefejtem róla a ruhát és lassan lefelé haladok. Ajkait egyre sűrűbben hagyják el sóhajok. Elmosolyodom, majd óvatosan kibújtatom melltartójából is. Óvatosan csókolgatom melleit, és elenged néhány halk nyögést. Lágyan megcsókolom, majd hasát kezdem csókolgatni, és a lehető leglassabban haladok lefelé. Már éppen megszabadítanám utolsó ruhadarabjától is, mikor kopogtatnak az ajtón.
- Yuki-chan! Bemehetek?
Ismeretlen hangot vélek felfedezni, és agyamat egy pillanat alatt elönti a féltékenység.
- Ki ez? - nézek Ayukira.
Mégis, ki lehet ez?!
|
|
