Mindenki bolondnak néz, ez igazán remek, még a családom is, ezért sorra járják velem a dokikat, kuruzslókat, hogy valami értelmeset találjanak ki velem. Egyre jobban unom, és már a határaimat súrolom, hogy ne zakkanjak meg ténylegesen. Nem értem mit várnak tõlem, hisz tudom mit láttam annak idején, és csak akkor állítottam, hogy tündér, vagy angyal volt, amit láttam. Gyerekként az ember hajlamos túlzásokba esni, de a lány arca olyan mélyen belém égett, hogy a mai napig le tudom õt rajzolni. Egy nyavalyás váróteremben ücsörgök, és rajzolgatva mélázom a életen, no meg a mostanában körülöttem zajló dolgokon, mert ahelyett, hogy normális tini ként a havat szántanám deszkámmal, egy agytúrkászra várok, hogy végre megnyugtassa a szüleim. A titkárnõje, viszont nem rossz bõr, ezért is rajzolgatom éppen az õ sexi pofiját. Az íróasztal mögött ücsörög, és veszettül körmöl valamit, amitõl észre sem veszi, hogy szemüvege, kicsit az orrára csúszott, de ettõl még inkább sexinek látom. Na igen, dolgoznak a hormonjaim, bár mostanában, még a srácokat is megnézem, amit jó mélyen igyekszem elnyomni magamban. Ahogy ott ücsörgöm, egy hosszú hajú, nagydarab férfi jelenik meg, és vált pár szót a hölgyikével, majd rám néz. Biztos ez az agyturkász, könyvelem el magamban. A férfi felém indul, így már biztos, hogy õ lesz az, ezért összepakolom füzetem és felállok.

- Aaron Beerg? – kérdezi, mire bólintok. A férfi kezet nyújt, amit viszonzok.

- Mizuro Ren… Fáradjon utánam… - mutatja az utat, egy kézfogás után. Jó nagydarab, és erõs férfi, de leginkább a kegyetlen tekintete, az ami felkelti figyelmem. Szokatlan, a többi agyturkász, kicsit más forma volt. Belépve a szobába, lerakom táskám a kanapéra, és amíg pakolászik, és nézelõdöm a szobában. Csupa antik cucc, és egy rakat makett. ~Milyen béna. Talán ez a hobbija?~ Nézegetem, és az egyik kis makettet, megpiszkálva, sikeresen török, le róla egy apró darabot.~Basszus, mint elefánt a porcelánboltba! Remélem nem vette észre~ Nézek felé, pánikszerûen és megpróbálom visszaragasztani a helyére, de lebillen, így hátat fordítok neki, és eltakarva figyelem, ahogy felém fordul. Fura mosoly jelenik meg az arcán, amit nem tudok hová tenni, de valahogy érzem, hogy tudja, mit tettem. Nagyot nyelek, és nem szólok semmit.

- Üljön le nyugodtan… Nem lenne gond, ha tegezõdnénk? – kérdezi, miközben én a székhez ballagok, és lassan leülök. Vállat vonok, és keresztbe teszem lábam.

- Gondolom nem… - felelem, de szemmel láthatóan feszengek. Mondjuk ez nem is csoda, mivel ez a vizsgálat számomra nagyon fontos. Agyam egyfolytában kiabálja, hogy nem bukhatok el rajta, mert nem akarok, több dokit látni.

- Nézd, igazán fölösleges, ez a beszélgetés… Nekem semmi bajom, már nem látok, sem angyalokat, sem tündéreket… Jól vagyok… - dõlök hanyatt, és igyekszem, nagyon meggyõzõ lenni, persze kevés sikerrel. Ren lerakja tollát és az asztalra támaszkodva figyeli, ahogy beszélek. ~Bassza meg, ez a csávó belém akar látni, vagy mi van?~ Csak úgy cikáznak a gondolatok fejemben, és azok semmi jóra nem utalnak. Egy darabig, csak néz engem, de nem szól semmit.

- Nem kell, hazudnod nekem, talán már nem látsz angyalokat, vagy nevezd õket bárhogy, de egy biztos, még mindig váltig állítod, hogy az bizony megtörtént… Szóval, legyél végre õszinte, és mesélj nekem, arról a csodaszép angyalról… - néz tekintetembe. Ez a fickó tényleg belém lát, de én nem akarok diskurálni vele, most viszont nincs választásom, vagy beszélek, vagy mehetek, egy másik dokihoz.

- Jól van, oké, beszélek róla, de tényleg csak egyszer láttam… - adom fel elég gyorsan a küzdelmet, remélve, hogy ezzel elég gyorsan megszabadulok a fazontól. Persze valójában, eszemben sincs igazat mondani, csak valamit mégis mondanom kell, hogy elaltassam figyelmét. Az egy óra alatt, mindenféle baromságról beszélek, aminek köze sincs a valósághoz, de nem is az a célom, hogy megismerjen, engem, vagy az én angyalom. Az az én személyes vágyálmom, egy gyerekkori emlékem, amit mindenki be akar mocskolni, és ki akar törölni az emlékembõl, pedig számomra nagyon is fontos. Majd ahogy az óra letelik, elvigyorodom.

- Hát ennyi volt… Azt hiszem, mindent elmondtam… gondolom, rájöttél, hogy nem vagyok dilinyós, csak egy álom volt, de már túl vagyok rajta… - állok fel, és kezdem összepakolni cuccaim, hogy minél elõbb eltûnhessek. Odakinn szakad a hó, és csak rám vár, na meg este is szeretnék kikapcsolódni kicsit a srácokkal a helyi klubban.

- Ez egy igen szép történet volt… Kicsit emlékeztetett a gyûrûk urára, de szerintem ez is, mint a film, csak mese volt habbal… Szóval, holnap ismét itt találkozunk, egy kiadós beszélgetésre. – Erre csúnyán nézve fordulok felé, de nem tudok mit tenni, így felkapom táskám.

- Holnap… csáá… - intek, és lelépek, majd az ajtóból visszafordulok, hogy kicsit elcsesszem a kedvét.

Mindenki bolondnak néz, ez igazán remek, még a családom is, ezért sorra járják velem a dokikat, kuruzslókat, hogy valami értelmeset találjanak ki velem. Egyre jobban unom, és már a határaimat súrolom, hogy ne zakkanjak meg ténylegesen. Nem értem mit várnak tõlem, hisz tudom mit láttam annak idején, és csak akkor állítottam, hogy tündér, vagy angyal volt, amit láttam. Gyerekként az ember hajlamos túlzásokba esni, de a lány arca olyan mélyen belém égett, hogy a mai napig le tudom õt rajzolni. Egy nyavalyás váróteremben ücsörgök, és rajzolgatva mélázom a életen, no meg a mostanában körülöttem zajló dolgokon, mert ahelyett, hogy normális tini ként a havat szántanám deszkámmal, egy agytúrkászra várok, hogy végre megnyugtassa a szüleim. A titkárnõje, viszont nem rossz bõr, ezért is rajzolgatom éppen az õ sexi pofiját. Az íróasztal mögött ücsörög, és veszettül körmöl valamit, amitõl észre sem veszi, hogy szemüvege, kicsit az orrára csúszott, de ettõl még inkább sexinek látom. Na igen, dolgoznak a hormonjaim, bár mostanában, még a srácokat is megnézem, amit jó mélyen igyekszem elnyomni magamban. Ahogy ott ücsörgöm, egy hosszú hajú, nagydarab férfi jelenik meg, és vált pár szót a hölgyikével, majd rám néz. Biztos ez az agyturkász, könyvelem el magamban. A férfi felém indul, így már biztos, hogy õ lesz az, ezért összepakolom füzetem és felállok.

- Aaron Beerg? – kérdezi, mire bólintok. A férfi kezet nyújt, amit viszonzok.

- Mizuro Ren… Fáradjon utánam… - mutatja az utat, egy kézfogás után. Jó nagydarab, és erõs férfi, de leginkább a kegyetlen tekintete, az ami felkelti figyelmem. Szokatlan, a többi agyturkász, kicsit más forma volt. Belépve a szobába, lerakom táskám a kanapéra, és amíg pakolászik, és nézelõdöm a szobában. Csupa antik cucc, és egy rakat makett. ~Milyen béna. Talán ez a hobbija?~ Nézegetem, és az egyik kis makettet, megpiszkálva, sikeresen török, le róla egy apró darabot.~Basszus, mint elefánt a porcelánboltba! Remélem nem vette észre~ Nézek felé, pánikszerûen és megpróbálom visszaragasztani a helyére, de lebillen, így hátat fordítok neki, és eltakarva figyelem, ahogy felém fordul. Fura mosoly jelenik meg az arcán, amit nem tudok hová tenni, de valahogy érzem, hogy tudja, mit tettem. Nagyot nyelek, és nem szólok semmit.

- Üljön le nyugodtan… Nem lenne gond, ha tegezõdnénk? – kérdezi, miközben én a székhez ballagok, és lassan leülök. Vállat vonok, és keresztbe teszem lábam.

- Gondolom nem… - felelem, de szemmel láthatóan feszengek. Mondjuk ez nem is csoda, mivel ez a vizsgálat számomra nagyon fontos. Agyam egyfolytában kiabálja, hogy nem bukhatok el rajta, mert nem akarok, több dokit látni.

- Nézd, igazán fölösleges, ez a beszélgetés… Nekem semmi bajom, már nem látok, sem angyalokat, sem tündéreket… Jól vagyok… - dõlök hanyatt, és igyekszem, nagyon meggyõzõ lenni, persze kevés sikerrel. Ren lerakja tollát és az asztalra támaszkodva figyeli, ahogy beszélek. ~Bassza meg, ez a csávó belém akar látni, vagy mi van?~ Csak úgy cikáznak a gondolatok fejemben, és azok semmi jóra nem utalnak. Egy darabig, csak néz engem, de nem szól semmit.

- Nem kell, hazudnod nekem, talán már nem látsz angyalokat, vagy nevezd õket bárhogy, de egy biztos, még mindig váltig állítod, hogy az bizony megtörtént… Szóval, legyél végre õszinte, és mesélj nekem, arról a csodaszép angyalról… - néz tekintetembe. Ez a fickó tényleg belém lát, de én nem akarok diskurálni vele, most viszont nincs választásom, vagy beszélek, vagy mehetek, egy másik dokihoz.

- Jól van, oké, beszélek róla, de tényleg csak egyszer láttam… - adom fel elég gyorsan a küzdelmet, remélve, hogy ezzel elég gyorsan megszabadulok a fazontól. Persze valójában, eszemben sincs igazat mondani, csak valamit mégis mondanom kell, hogy elaltassam figyelmét. Az egy óra alatt, mindenféle baromságról beszélek, aminek köze sincs a valósághoz, de nem is az a célom, hogy megismerjen, engem, vagy az én angyalom. Az az én személyes vágyálmom, egy gyerekkori emlékem, amit mindenki be akar mocskolni, és ki akar törölni az emlékembõl, pedig számomra nagyon is fontos. Majd ahogy az óra letelik, elvigyorodom.

- Hát ennyi volt… Azt hiszem, mindent elmondtam… gondolom, rájöttél, hogy nem vagyok dilinyós, csak egy álom volt, de már túl vagyok rajta… - állok fel, és kezdem összepakolni cuccaim, hogy minél elõbb eltûnhessek. Odakinn szakad a hó, és csak rám vár, na meg este is szeretnék kikapcsolódni kicsit a srácokkal a helyi klubban.

- Ez egy igen szép történet volt… Kicsit emlékeztetett a gyûrûk urára, de szerintem ez is, mint a film, csak mese volt habbal… Szóval, holnap ismét itt találkozunk, egy kiadós beszélgetésre. – Erre csúnyán nézve fordulok felé, de nem tudok mit tenni, így felkapom táskám.

- Holnap… csáá… - intek, és lelépek, majd az ajtóból visszafordulok, hogy kicsit elcsesszem a kedvét.

- A parlamentnek, letörtem egy bogyóját… Elég nagy lúzer lehetsz, ha ilyen szarokkal játszol… - kuncogom, és becsukom magam mögött az ajtót. A drága titkárnõnek is biccentek, és már tépek is a haverokhoz, de még elõtte haza ugrom a deszkámért. A nap hátralevõ részében, csak a sportnak élek, és jókat röhögve, beszélgetünk. Este sem megyek haza, hanem beülünk a klubba iszogatni, én meg szépen felöntök a garatra, és énekelni kezdek.