Fúj a szél. Hideg van. A köd sûrû, fojtogató – igazi éjszaka Angliában. Nem szeretem Angliát. Túlságosan… ködös. És szeles. És hideg. Próbálok minél kevesebb idõt errefelé tölteni, de az angol arisztokrácia még mindig nem fizetett meg apánk haláláért. Viszont most egy olyan lehetõség adódott, amit balgaság lenne kihagyni. A hercegi család álarcos bált rendez, ahol kiválasztják féltve õrzött fiacskájuk számára leendõ feleségét. Ezért kötöttünk mi ki Anglia szeles, zord partjainál, és ezért sétálok a ködös, szûk sikátorokban Vittoriával karöltve. Ruhánk díszes, divatos. Hogy honnan szedtük? Nem vagyunk mi elmaradott, szegény szigetlakók, de ettõl még báli ruháink sincsenek, ezért is szereztük ezt a két ruhát itt, a helyi bordélyban, ahol a legénységem tagjai közül sokan megfordulnak.

Vittorián, drága húgocskámon egy gyönyörû, aranyszín abroncsos szoknya van, bordó csipkével és gyöngyökkel díszítve. Felsõ része egy fûzõ, melyben szegényke alig bír lélegezni, de muszáj, mert ez az arisztokrácia divatja. A fûzõ a szoknyája fordítottja, ugyanis az bordó színû, arany csipkével és gyöngyökkel, mely tökéletesen illik az enyémnél sötétebb, kreol bõréhez, barna, lágy csigákban leomló hajához, és kerek, ártatlan, barna szemeihez. Fél arcát takaró maszkja szintén bordó csipke, arany szegéllyel, ami a kis kontyához van csatolva. Gyönyörû húgom van. Még szerencse, hogy nem érdeklik a férfiak, különben minden egyes udvarlóját, akit még bíztat is, a pisztolyommal kellene elüldöznöm. Így elég csak szavakkal, mert õ elintézi a nagyját. Nem szívesen engedtem fölvenni ezt a ruhát, de egyedüli nõként neki kell a partneremnek lennie.

Rajtam, Vittoria ruhájához illõ, arany térdnadrág, és zeke, illetve bordó ing van. A maszkom ugyanolyan, mint az övé, csak nem olyan nõies, hanem csak sima bordó. Hajam, szokásommal ellentétben össze van fogva hátul, egy kis, bordó szalaggal. Kalóz vezér jelképeim közül az övemet a bordélyban kellett hagynom, de medálom rajtam van, minden lebeszélés ellenére. Ingem alatt jól el van dugva, de legénységem valamiért nem bízik benne, hogy nem látja meg senki. De nem érdekel, az övem nincs rajtam, a medálnak muszáj, hiszen attól még, hogy így ki vagyok cicomálva, magamhoz képest, én még kalózvezér vagyok! Hát, mondjuk egész jól nézek ki, de nem hordanám ezt a ruhát túl sokszor. Lehetetlenség ebben normálisan mozogni. De, most egy éjszakára elég.

Kifejezett terv nincs, csak annyi, hogy a hercegi sarjat el kell rabolni. Tökéletes alany a bosszúra. Egy arisztokrata ifjú, fõleg egy herceg elvesztése igazi csapás volna számukra. Mint nekünk apánk, vezérünk elvesztése. És a fiúcskát nem is kellene kivégezni, mint apámmal tették azok a mocskok… Elég lenne a magunk oldalára állítani. Mert MI nem vagyunk vadállatok, nem úgy, mint ezek a „civilizált” vadállatok.

- Bátyám, izgulok – jegyzi meg Vittoria határozott hangon. Hát igen, ez az én húgom. Még ha izgul, ideges, vagy akár fél, akkor is olyan, mint az acél. Csak én tudom az érzéseit észrevenni rajta. És most igen, határozottan izgul. Édes húgocskám…

- Nem lesz semmi bonyodalom! És mit mondtam? Én most a partnered vagyok, tehát hívj Vittoriónak – dorgálom meg picikét, és játékosan rácsapok a fenekére. Ijedten fölsikkant, és gyilkos tekintete metszõ, akár a penge. Szerencse, hogy nem igazán gyilkos a nézése, mert végül elneveti magát, és kart-karba fonva sietünk a díszkivilágított palotába.

A palotába szerencsére könnyen bejutunk, mert nem kell semmi meghívó. Ilyen ruhát tényleg csak a gazdagok tudnak szerezni, akinek meg nincsen minimum ilyen öltözete, mint nekünk, azt szépen eltessékelik az õrök. Csak mi ketten megyünk, a legénységbõl senki sem jön a bálba, csak tisztes távolságból figyelnek minket. Mondjuk úgy, rajtunk kívül egyikük sem az a kifinomult arisztokrata alkat. Sõt…

A bálban könnyen elvegyülünk a többi maszkos, díszes ruhás, feltûnõsködõ pocája között. A hercegi párt a fiacskájukkal, még nem látom, viszont a kedves nagybácsit igen. Az a kellemetlen arcú, kapzsi tekintetû férfi felelõs nagyrészt atyám haláláért. Legszívesebben most azonnal lelõném, vagy kardélre hánynám, de azzal semmit nem oldanék meg. Õ nem túl nagy veszteség az arisztokrácia számára, szóval… Próbálom türtõztetni magam. Húgom nem tud róla, hogy õ az, akinek a lelkén… heh, lelkén… nincs is lelke. Szóval, akinek a kezén szárad apánk vére, mert ha tudná, tuti, nem nézné a bálozókat ilyen kíváncsian, hanem alig bírnám leszedni a férfi hullájáról. Hát igen, mindig is a húgom volt a hevesebb vérmérsékletû. Amilyen hûvös, olyan lobbanékony. Érdekes párosítás, mi? Veszélyes is!

Közben, hogy ne legyünk olyan feltûnõek, mi is táncba kezdünk. Nem vagyunk mi barbárok, így tudjuk minden nép fontosabb táncait, legalább olyan jól, mint egy arisztokrata, ha nem jobban, így nem kell szégyenkeznünk tudatlanságunk miatt. Tánc közben szemem megakad egy karcsú, gyönyörû, és tökéletes alakon, aki izgatóan járja táncát egy termetes asszonysággal. Szemei akár az éjszakai éjbolt. Nem fekete, de sötét, mégis csillogó és ragyogó. Haja szénfekete, és olyan puhának néz ki, amibe szívesen belefúrná az ember az arcát. Álomszép. Tekintetem folyamatosan õt keresi, mikor egy-egy test eltakarja, vagy úgy fordulok, hogy nem látom. Vittoria már párszor belém is csíp, hogy ne olyan feltûnõen, de nem tudok mit tenni, muszáj látnom azt a csodálatos jelenést. Álmaimban is egy ilyen fiúcska szerepel. Sõt, nem is ilyen – Õ szerepel.

Tekintetem végül egy végtelennek tûnõ pillanatig találkozik szó szerinti álmaim fõszereplõjével, ám meg kell szakítanom a kapcsolatot, mert mögötte a hercegi család fejét, a kedves apukát látom meg. Aki egyenest az ismeretlen gyönyörûséghez sétál, és egy intésével csendet varázsol a teremben.

- Hölgyeim, és uraim! Üdvözlöm önöket az idén ismét megrendezett álarcos bálunkon. Remélem, mindenki jól szórakozik itt, nálunk. De, nem is húzom tovább az idõt, érezzék jól magukat! – mondja, és egy tapsolására újra indul a zene. Az álomszép fiúcskát átkarolja, és egy hölgyet mutat be neki. Õ lenne a… na, neee! Azt a tenger fenékére süllyedt kinccsel teli hajó tarolja le a Sziget átkozott szörnyét! Ilyen pechem is csak nekem lehet, hogy a herceg kicsi fiacskájában essek bele elsõ pillantásra. Vagyis nem elsõ pillantásra, elsõ álomra.

Nem baj. A terv nem változik. Elraboljuk. Viszont… Talán, jól elszórakozhatnék vele… Lassan Vittoriát a hercegek felé kormányozom, hogy elõadhassam a hálálkodó, külföldi arisztokratát.

- Bouna sera, principe. Az Ön bálja messze földrõl híres, így nagyon örülök, hogy végre el tudtam jutni ide – adom elõ a külföldi ficsúrt. Nos, a külföldi nem esik nehezemre, de a ficsúr… Hát, nem igazán vagyok az.

- Köszönöm. Elnézést, hogy is hívják önt, és bájos partnerét? – kérdezi lágyan.

- Oh, milyen modortalan vagyok. Gróf Vittorio Sarazio vagyok, a hölgy pedig principessa Vittoria D’amaro – hajolunk meg. Nos… érdekes estének nézünk elébe!