|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Geneviev | 2012. 03. 09. 21:44:29 | #19726 |
Karakter: Vittorio Santi
Megjegyzés: ~Hercegemnek
- Olyan édes a csókod… - sóhajtom, épp hogy csak elválva puha ajkaitól. Legszívesebben örökre rajta csüngenék, de kint süvít a szél, és kileng a hajó. Mennem kell…
- Te ízlelhetted meg először – vallja be. Ajkait elhúzza, mosolyog. Szemei közelről még csodálatosabbak, hát még mikor ezüstös pír lepi el orcáját. Kalüpszóra, de gyönyörű! El sem hiszem, hogy én érinthettem, csókolhattam, kényeztethettem először ezt a kincset. De azt megígérhetem, hogy én leszek az utolsó is! Az egyetlen. Soha nem fogom elengedni magam mellől. Ő az én kincsem, én gyönyörűségem.
- Valóban? – cirógatom meg számmal ajkait, leheletkönnyűn hozzáérve. Jó érzés ezt hallani. Szívem is beledobban ebbe a vallomásba, és a tudatba, hogy ő még minden téren érintetlen akkor. Julian csak az enyém. Az én kicsi Julianom…
- Igen – bólogat. El sem hiszem, hogy egy ilyen gyönyörűséget még senki sem érintett. Annyi erkölcstelen arisztokrata mellett… De nem panaszkodok – örülök. A szíve is, ajka is, teste is… keze is? az enyém először, és mindörökké. Mióta megismertem, undorítóan nyálas lettem, csodálatos szemeitől, karcsú alakjától, édes ajkaitól, kedves természetétől teljesen elvarázsolódtam. De nem izgat. Csak a Kalóz Tanács ne tudja meg, mert a végén méltatlannak találnának… Beleszeretni egy arisztokratába… Egy angliai hercegbe! Nem épp a legjobb ajánlólevél egy kalóznak, de nem érdekel. Julian az enyém. Az én kicsi Julianom.
- Én kicsi Julianom – suttogom. Szívem pici hercege. Hollófekete, csurom vizes haján végig simítok, majd becézgető ujjaim áttérnek pici fülecskéjére, homlokára és orrocskájára. Ujjaim útját szememmel is követem, majd visszavezetem kezem a hajába. Olyan puha és selymes! Bársonyos bőre szintén. Kacsóját… heh, lehet ezt mondani egy férfinak? De tényleg az! Egy nő is megirigyelhetné, olyan szép. Kezét az enyémre helyezi, és picit megsimogatja. Tekintetem visszatér ékkőként, éjszakai, csillagokkal borított égboltként csillogó szemei figyelésére. Annyira gyönyörűek! Legszívesebben most azonnal birtokba venném mindenét, végig cirógatnám az összes apró részét, végig csókolnám bársonyos bőrének minden rejtett zugát, de nem lehet. Vár a munka. – Legszívesebben itt maradnék veled, de muszáj visszamennem... – motyogom ingerülten.
- Tudom. – Mint tükörképem, ő is végig simít arcomon. Érintése lágy, pillekönnyű. Miért érzem magam mellette… otthon? Biztonságban, kényelemben, melegben? A Leviathánnak van kedve ilyen időben kimenni ahelyett, hogy a szerelme ölelésében maradjon… Ezt tenné a szerelem? Ennyire elpuhítana? – Menj csak – mosolyogja. Igenis! De előtte…
- De ígérd meg, hogy ki sem teszed innen a lábad, amíg vissza nem jövök – figyelmeztetem szigorúan, hogy ne szófogadatlankodjon már megint. Julianom hevesen bólogat, hogy megértette, és biztos vagyok benne, hogy így is van. Nem kell neki még egy megfázás, ha már az előzőből se igazán gyógyult ki. Még messze az otthon, hogy tudjunk neki gyógyszereket adni. Ha nem térülünk el nagyon a vihar miatt az úti célunktól, akkor olyan négy-öt nap talán, ha nem több.
Búcsúzáskor egy finom csókkal válunk el egymástól. Nem akarom itt hagyni!
- Vittorio! – kapja el a karom, még mielőtt kiléphetnék az ajtón. Kedves, hát te sem szeretnéd, ha elmennék? Édes vagy… – Tudom, hogy... hogy biztosan nagyon értesz ahhoz, amit csinálsz, de... de ugye vigyázol magadra? – kérdezi ajkait rágcsálva, valami hihetetlenül édesen, és ártatlanul, ami ritkaság felénk. Fölnevetek, mert ez a kérdése olyan édes. Annyira szeretem!
Édes hercegecskémet magamhoz ölelem, és legszívesebben el sem engedném. Úgy én is biztonságban tarthatnám őt, de ő is engem. Azzal mindketten jól járnánk. Kár, hogy a legénységem viszont forradalmat robbantana ki, ha én itt szerelmeskednék, míg ők a biztonságunkon fáradoznak. Na jó, nem, de azért nem lenne szép…
- Hihetetlenül édes vagy, Julian – dörmögöm a hajába, és jó mélyen tüdőmbe szívva illatát, eltolom magamtól. – Ígérem, hogy vigyázok magamra – mosolygom, de komolyan gondolom. Érte vigyázok magamra. Érte bármit megtennék.
- Jó – bólint helyeslően. Egy apró csókot lehelek homlokára, és immáron tényleg visszatérek a fedélzetre.
Minden a legnagyobb rendben van, de nem is mehetne máshogy. Az én legénységem a legmegbízhatóbb és leghozzáértőbb. Persze, hogy minden rendben megy. Pár utasítást kiosztok, hogy mit kell még csiszolni, és én is munka után kutatok. Az egyik kötél teljesen megadta magát, többen sem tudják visszakötözni, pedig fontos lenne, hiszen anélkül a fővitorla elszabadulna. Én is a lefogására sietek, hogy addig is kitartson, amíg Hans megpróbálkozik a kötél cseréjével. Életveszélyes ilyen időben az árbocon mászkálni, de nincs más megoldás.
Végül szerencsére sikerül a kötélcsere, és a vihar is csitul. Nem múlik el teljesen, a szél még mindig süvít, és a zuhogó víz is rettentő hideg, de legalább már egymás szavát értjük, és a hajó is kevésbé dülöngél a hullámoktól ölelve.
Lassan minden megnyugszik, de ez tényleg nagyon lassan van. Mikor elvonulnak a felhők, vagy legalábbis oszladozásnak indulnak, már a Nap is kel fel. Nos, a Nap felkel, én meg megyek lefeküdni. De előtte kellene keresnem valakit, aki még nem annyira fáradt, hogy tudjon kormányozni. Flinn eléggé kifáradtnak tűnik, amit nem is csodálok, hiszen nem könnyű egy ilyen hajót kormányozni a viharban, szóval őt biztosan ágyba küldöm. Talán… Talán Orion jó lesz. Igen, őt küldöm a kormánykerékhez.
---*---*---*---
Az árnyékok már nem olyan hosszúak, mint Napkeltekor, mikor benyitok a kabinom ajtaján. Nem azt mondom, hogy verőfényes napsütés van, de itt a tengeren elég hamar változik az időjárás, nem csoda, hogy már csak pár sötétebb felhő takarja az égboltot. No meg nekem most már a fedélzet is takarja…
Belépek, vagy még inkább betámolygok a kabinomba, és az első pillantásom az ágyamban édesen szunyáló hercegemre esik. Próbálok halk lenni a kezdeti hangoskodás után, de úgy látszik, nem sikerül, mert Juliannak egyből fölpattannak a szemei és mintha rugókon pattogna, kirobban az ágyból. Édes kicsikém, hát ennyire vártál engem?
- Vittorio! – ugrik ki azonnal az ágyból, és felém siet. – Istenem, teljesen átfagytál... – suttogja aggódóan. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire remegek és fázom, csak most, hogy megemlítette.
- Semmi baj – mosolygok rá halványan. Már semmi gond, hogy vele vagyok. Már semmi…
Édes kicsi Julian viszont nem foglalkozik azzal, amit mondok, hanem önállósítja magát, és előszed egy törölközőt a földön levő ládáim egyikéből. Mikor visszatér hozzám, egyből bebugyolál, hogy fölmelegítsen. Pedig… bőven elég lenne, ha átölelne, attól biztosan fölmelegednék.
- Majdnem biztos, hogy már így is megfáztál, de ha gyorsan megszárítunk, akkor talán nem lesz annyira vészes – mondja aggódva, és körülöttem sürgölődve. Egy angyal…
- Julian… - suttogom, és ellágyulva figyelem a koncentrációtól és aggodalomtól fintorba torzult gyönyörű arcát.
- Igen? – néz rám kérdőn. Tekintetemmel végig simogatom arcát, és mikor pillantásom ajkához ér, lassan felé hajolok, és megcsókolom. Lágy, pillekönnyű csókot váltunk, amibe az egész testem belebizsereg. Az egész testemet elönti a vágy, hogy most azonnal magamévá tegyem, de türtőztetem magam. Nem fázok, mert Julian édes testével melegít, de épp ez a baj. Mi van, ha miközben én fölmelegedek, ő meg megfagy. Picit elhúzódok tőle, mert nem szeretném, ha ismét meghűlne.
- Teljesen át foglak hűteni, pedig még csak nemrég ment le a lázad – simítom meg a hátát.
- Neked viszont most fog fölmenni, szóval hadd gondoskodjak rólad – néz rám határozottan, szúrós szemekkel. De határozott lett valaki! Édességén fölnevetek és hagyom, hogy megcsókoljon, majd mint egy gondoskodó anyuka, az agyamba tuszkoljon. Szerencséjére ő is befekszik mellém, és szorosan átöleljük egymást.
- Akkor is félek, hogy megint beteg leszel – dörmögöm, és belecsókolok a hajába.
- Én meg attól, hogy te, úgyhogy kvittek vagyunk – mosolyogja édesen. Chö… Kis makacska… én kis makacskám.
- Makacs egy teremtés vagy te, ugye tudod? – morgom mosolyogva, hiszen nem zavar. Persze, néha igen, de Julian így tökéletes. Az én kis angyalkám.
- Szerintem te sem vagy nagyon az ellenkezője – kuncogja. Hah… szemtelen.
Furcsa, kicsit talán mérges, vagy nem is tudom, milyen szemekkel vizsgálgat engem. – Nem vagy te lázas véletlenül? – kérdezi, és kezét a homlokomra teszi, hogy megnézze. Áh, biztos, hogy nem. Nem szoktam lázas lenni.
- Nem hiszem – vonom meg a vállamat.
- Pedig meleg a homlokod – simogatja meg az arcomat, és elhúzza a száját. – Elment a vihar?
- Igen – felelem.
- És… a konyhában lehet vizet forralni, ugye?
- Lehet – válaszolom, de nem tudom, hogy ez most hogy jött, így kicsit gyanakodva szemlélem. – Mire készülsz?
- Ha... Ha szabad, akkor én csinálnék neked valamit. Gyógyteát. Még a nagymamám tanította nekem a receptjét, gyerekkoromban mindig az segített, amikor megfáztam. Nem kell hozzá más, csak forró víz és fűszerek – Gyógytea? Fűszerek?
- Fűszerek? – kérdezem hangosan is, meglepődve.
- Sokan nem is sejtenék, hogy egyes fűszereknek milyen gyógyító hatása van. Amíg a nagymamám nem mutatta meg, én sem tudtam. Megkóstolhatnád, és ha nem szörnyű az íze, csinálhatok akár többet is, ha másokat is megviselt a vihar. A hatása garantált – jegyzi meg. Hát… Rendben, próbáljuk ki! Örülök, hogy próbálkozik. Mosolyogva magamhoz húzom, és megcsókolom. Édes ajka megbolondít, de tényleg kezdem nem a legjobban érezni magam, szóval elválok, és fölkelek.
- Gyere, elkísérlek a konyhába – húzom magam után.
A konyhában Tom kissé morcos, hogy a „foglyunk” miatt nem egyedül ő birtokolja a helyiséget, aki ki tudja, hogy nem fogja-e fölégetni az egész hajót. Nem csodálom, hogy bizalmatlan vele szemben, de legalább bennem bíznia kell, és meg is teszi, mivel szó nélkül arrébb ment, amikor kértem. Rik károgva figyeli gazdája és az ismeretlen tevékenységét, ahogy én is. Tom forralja a vizet, édes kicsi Julianom pedig fűszereket keres. Egy kis tálkába önti össze a találtakat, majd mikor fölforrt a víz, összeönti a kettőt. Jó pár percig kavargatja, majd kihalássza belőle a fűszereket. Picit ízesíti, majd megindul felém a tálkával a kezében.
Tom enyhén bizalmatlanul néz, Rik pedig idegesen károg, ahogy én teljes természetességgel, abszolút megbízva kicsimben, mosolyogva elveszem a tálat, és belekortyolok. Kicsit meleg, de amúgy egész jó íze van. Tetszik a fahéj íze benne.
- Na? – kérdezi izgatottan Julian, mire csak azért, hogy húzzam az idegeit, meg Tom idegeit is, kicsit még ízlelgetem. Legszívesebben azt is eljátszanám, hogy megfulladok, de na, nem szeretném, ha a játékom miatt Julianomnak valami baja esne Tom hirtelen természete miatt.
- Ez nagyon finom – jelentem ki mosolyogva, és nem csak azért mondom, hogy megnyugtassam, tényleg így is gondolom.
- Örülök, hogy ízlik! – csapja össze két tenyerét boldogan, és szája fültől-fülig ér. Számomra minden kincset megér az, hogy láthatom ennyire boldognak lenni. A világ legcsodálatosabb érzése számomra. Még nagyon, nagyon sokszor szeretném ezt látni, érezni.
- Persze, hogy ízlik! – mondom mosolyogva, és ismét belekortyolok az italba. Tom is, kicsit mintha megkönnyebbültebbnek nézne ki, hogy nem lettem megmérgezve. – Látod? Élek, és virulok, szóval megkóstolhatod! – mondom drága szakácskánknak. Felhúzott szemöldökkel fogadja a gondolatot, hogy ő igyon belőle, de mivel a farkas szemezésben én győzök, lemondóan sóhajt, és beleegyezően bólint.
- Készíthetek még? – kérdezi Julian, és kérlelő tekintetének, ha akarnék, se tudnék ellenállni. De mivel tényleg nem akarok ellenállni, így csak mosolyogva bólintok. Bármit, amit csak kér, teljesítenék neki, pláne, ha azzal az is célja, hogy megkedveltesse magát a legénységemmel. Mert ugye azért szeretne többet főzni, hogy a kalózaim is ihassanak ebből a finom, meleg italból… Nem hinném, hogy a cápáknak főzi, szóval csakis az lehet az ok, hogy meg akarja magát kedveltetni velük. Ennek pedig nagyon örülök, szeretném, ha a szűkebb, és bővebb családom is elfogadná őt, és nem csak azt látnák benne, hogy ő egy arisztokrata, sőt, herceg. Nem, mert ő az én szerelmem.
- Csak tessék, tiéd a terep, Julian! – mutatok a tűzhely felé, mire boldogan odamegy.
- Forralok még vizet! – jelenti ki Tom, és még mielőtt Julian hozzá érne szent tűzhelyéhez, forralni is kezd. Szólni nem szólok erre, csak szórakozottan fölhorkantok. Julian kicsit megbántottan hátrafordul, nem hinném, hogy túl jó néven vette volna Tom előbbi tettét.
- Nyugodj meg, Tom ilyen, nem szereti, ha valaki a tűzhelye közelébe kerül. Még engem sem enged oda, egyedül Riket, de ő meg fél a tűztől, szóval nem kell attól tartania, hogy valaki fölgyújtja a hajót – mondom a megnyugtatására. Rik meg, mintegy helyeslésként, károgni kezd, vagy nem is tudom, milyen hangot ad ki, és felém reppen. Nagyon nem csípem ezt a madarat, főleg, hogy számára legtökéletesebb helyként a fejem tetejét találja meg, és belefészkeli magát szőke hajam közé. – Héé! Rik, el innen! – fortyanok föl, és kezemmel megpróbálom elhessegetni, de nem is figyel rám. Próbálom elkapni, de olyankor meg arrébb megy, és össze-vissza mászkál a fejemen. – Tom! Szólj már rá erre a bosszantó madárra! – kiáltom mérgesen, és továbbra is próbálom leszedni a fejemről azt az átkozott, megátalkodott, makacs madarat, de a tenger mélyének sem akar lejönni.
Halk, egyre hangosabb kuncogást, és egy erőteljes nevetést hallok meg bosszankodásom közben. Pillanatra megmerevedek – ezek most komolyan kinevetnek?! Magamban forrongva leeresztem kezemet, és fölegyenesedek. Szemeim szikrákat szórnak, de ahogy rájuk nézek, nem hogy lenyugodnának, még jobban elkezdenek kacagni. Gondolom, elég viccesen nézhetek ki a fejemen trónoló piros papagájjal, de ez még nem jogosítja föl őket arra, hogy kinevessenek!
- Ti. Most. Kinevettek? – kérdezem veszélyes hangsúllyal, erőltetett nyugalommal. Picit megpróbálják erre összeszedni magukat, de pillantásuk ismét fejemre siklik, és újból nevetésben törnek ki. – Jól van! Jól van… - Na, megálljatok csak! Mindkettőtök kap ezért!
- Bo… bocsánat, de… ez nagyon vicces! – törölgeti a nevetéstől könnyező szemét Julian. Szívemet elönti a szerelem iránta, annyira nagyon gyönyörű! És nevet… A világ legcsodálatosabb dolga a nevetése, és szemének csillogása. De! Ettől még nem kellene kinevetnie!
- Bocsánat, kapitány, de ez tényleg nagyon vicces! – hahotázza Tom is.
- Kaptok ti még ezért! – mondom morcosan, és kivonulok a konyhából. Természetesen Rik még mindig a fejemen trónol, mikor kimegyek, szóval a kivonulásom sem sikerül valami fenyegetőre. Esküszöm, egyszer levest fogok készíteni ebből a minden lében kanál madárból! Teljesen lerombolja minden tekintélyemet!
Gyorsan, még mielőtt a legénységem tagjai közül bárki megpillantana, megfogom azt a nyavalyás tollast, és jól megszorongatom. Kétségbeesett károgása, vagy mije figyelmeztet, hogy csak fegyelmezni akarom, nem megölni, szóval kicsit lazítok szorításomon.
- Rik! Ugye tudod, hogy ezekkel a tettekkel nem nagyon lopod be magad a szívembe? – kérdezem, mintha egy ember lenne, ő meg, mintha értette volna mit mondtam, bólogatni kezd. Lehet, érti is, mit mondok, szóval folytatom okítását: - Remek. Akkor többet ilyet ne tegyél, és esetleg megpróbálkozom visszafogni magam, és nem készítek belőled levest, sőt, finom papagáj sültet sem! És ki tudja? Talán még meg is kedvellek… - jegyzem meg. Rik jó papagájként bólogatni kezd, szóval kinyitom a kezem. Kicsit megmozgatja szárnyait, majd fölröppen.
- Bocsááánat! – sivítja éles, papagáj hangon. – Bocsáááánat!
- El van felejtve – mondom, kicsit megsimogatva tollait.
Nos, ez meg van. Most foglalkozzunk a másik problémával – hogyan fogom megleckéztetni a két szemtelenkedőt?
Gondolkozni akarok, szóval nem megyek vissza a konyhába, no meg mert akkor valószínűleg megint nevetni kezdenének, és inkább fölmegyek a fedélzetre, és megnézem, milyen károkat okozott a vihar. Valószínűleg nem okozott semmilyen nagyobb kárt a hajón, de lehet, hogy a legénységem tagjai közül többen megfáztak. Azokat, akik megfáztak, úgy tervezem, a konyhába terelgetem. Talán miközben az emlékemen nevetgélnek, azért dolgoznak is… Kis szemtelenek. Mivel is büntessem meg őket?
Juliant esetleg azzal, hogy nem érek hozzá, nem csókolom meg. Ja, de az nem jó… Az inkább nekem lenne büntetés. Akkor… Esetleg ismét a hajó belsejében alhatna… Ha már olyan jól ki tud nevetni Tommal, biztos nem lenne számára gond, ha együtt, a konyha padlóján aludnának. Áh, az megint nem jó, mert egész éjszaka majd’ belebolondulnék a féltékenységbe, hogy helyettem egy másik férfivel alszik, még ha annak a férfinak felesége is van, akkor is! Az én édes kicsi Julianommal rajtam kívül senki nem alhat! Ő csak, és kizárólag az enyém, szóval ez az ötlet sem jó.
Áhá! Megvan! Ismét felmoshatná a hajópadlót, mint a mú… A francba! Ez sem jó. A múltkori is hogy végződött már… Lelkiismeret furdalással, és egy szép kis megfázással. Ajj, hogy nem tudom megbüntetni sehogy!
De… talán nem is akarom. Jó, bevallom, eléggé bántja büszkeségemet az, hogy kinevettek, de legalább együtt tették. Talán azóta megenyhült a viszony köztük. És számomra Julian nevetése bármilyen kincset, bármit felülmúl. Szóval hagyom is a megleckéztetésüket. Legyen elég annyi, hogy azt hiszik, hogy meg fogom őket büntetni, közben nem is. Igen, ezt fogom tenni!
Közben már összeszedtem pár meghűlésesnek tűnő kalózt, akik közül ha nem is mind lázas, de eléggé levertnek tűnik, szóval nekik azonnal kellene kis ital, ami nem alkohol. Ilyen esetekben nem kapnak rumot, igyák csak a teát, az sokkal jobban hat. A többiek is fognak majd inni, de akik még bírják, azokat a posztjukon hagyom, és majd csak miután a legsürgősebbek megitták a teát, vagy mit, hozunk nekik is.
- Meleg ital? Mi van, kapitány, fölcsapott orvosnak? – kérdi Flinn mellém szegődve. Stramm férfi, de már elég régóta talpon van, jól jönne neki is az a meleg ital, amit az én drága hercegecském készít.
- Nem én! – felelem. – A drága vendégünk receptje, és ő is készíti Tom segédletével – mondom oldalra pillantva, hogy láthassam Flinn reakcióját. Kicsit lemaradunk a többiektől, így sajnos nem láthatom, hogy az elsők hogy fogadják Julain kedveskedését, de mivel semmi kiabálást nem hallok, inkább maradok itt. Most a Flinnel való beszélgetés fontosabbnak tűnik, hiszen szeretném, ha megértené: számomra fontos Julain, próbálja meg elfogadni ezt is, és a fiút is.
- Bízol benne, Vittorio? – kérdezi letegezve, most nem mint kapitányától, hanem mint fogadott fiától. Mióta meghalt az igazi, apám helyett apámként figyelt rám, és tanított. Remélem, megérti érzésimet.
- Igen. Az életemet is rábíznám – felelem. Kutakodó tekintettel méreget, és vállamra téve kezét, teljesen szembefordít magával. Farkas szemet nézünk, és próbáljuk kitalálni egymás gondolatait. Lassan bólint, és egy érdekes kérdést tesz föl:
- És a miénket?
- Jó kérdés. Az enyémet habozás nélkül rábíznám, mert tudom, hogy a legénységem jó kezekben lenne a tiedben. De az övéket… Nem tudom. Teljesen megbízom benne, és ezt nem csak azért mondom, mert beleszerettem. Tudod, hogy ilyenkor is a legénységem érdeke van a szemem előtt. Épp ezért nem bíznám rá maradéktalanul az életüket, életeteket, de a még biztonságos mértékben megtenném – felelem teljesen őszintén. Megfontoltan bólint, és hirtelen elmosolyodik.
- Nos, engem meggyőztél! Már csak a húgodat, és édesanyádat kell. Nem lesz könnyű menet, ismerve azt a két fúria természetű némbert… - csak a hátamra hahotázva. Ehh, még belegondolni is szörnyű. Persze, ha megkérem őket, kedvesek lesznek. Anyám imádni való lesz, étellel itallal kínálja majd, éppen csak közben vizsgáztatni fogja, húgom meg… ő meg ha nem csak gyanítani fogja szerelmemet iránta, akkor először jó alaposan megfenyegeti majd szegénykét, aztán meg… nem tudom, mit fog csinálni. Valószínűleg meg fogja ölelgetni, hogy végre én is szerelmes lettem, ráadásul egy ilyen édes fiúcskába, de… Előre féltem szegény Julainomat, bár tudom, hogy meg fogja tudni szerettetni magát szűk családom két nőtagjával!
- Ne is mondd… - sóhajtom, és elindulunk. A konyhába érve látom, hogy egész jó hanulat van. Még nem olyan fesztelen a légkör, mint szokott, de mindenki élvezkedve kortyolja italát, és bókolgatnak Juliannak, akivel szemmel láthatóan madarat lehetne fogatni.
Na igen… Most akár Riket is el tudná kapni, ha az a fejemen lenne…
- Kapitány! Megtartjuk a kicsikét! – szólal meg az egyik kalózom, mire a többiek egyet értően bólogatnak, és kiabálnak. Julainom arcáról le sem lehet törölni a boldog vigyort, és szinte ragyog örömében. Rám nézve kicsit még szélesebb lesz a vigyora, de aztán bűnbánón pislog rám. Hát lehet egy ilyen nézésnek ellenállni? Nem hiszem! Ha még most is élne azon elhatározásom, hogy megbüntetem, ennek a nézésnek hatására teljesen biztosan elpárolgott volna.
Lehetetlenség rá haragudni.
De, végül is, minek haragudni rá, ha szerethetem is? Mert én szeretni akarom! Lelkét, és testét is. Nem azt mondom, hogy most azonnal megfektetem, mert nem, még várni szeretnék, amíg ő azt nem mondja, hogy készen áll rá (már ha tudja. Ugye az arisztokratákat nem hagyják teljes sötétségben?! Lehet, hogy azt se tudja, hogyan működik két férfi között! Akkor aztán várhatnám, hogy ő mondja! De… legyünk optimisták!), de ettől még vannak más, élvezetes dolgok is, amiket ki akarok próbálni vele.
Miért ne kezdhetnénk el ezeket már ma este? Egyikünk sincs rosszul, egyikünk sem beteg… Mi akadálya lenne? Persze, azon kívül, hogy a legénységem megpróbálja itt tartani őt, mert annyira megkedvelik… Na, de abból nem esznek! Az én Julianom, nem adom senkinek!
De egy kicsit még hagyom, hadd élvezze azt, hogy a kalózaim kezdik megkedvelni.
Mosolyogva leülök a konyha leghátsó, ajtó felöli sarkába, ahonnét könnyen figyelemmel tudom kísérni Julian sürgölődését. Gyönyörűségem egyik asztaltól a másikig megy, és újra tölti a kiürült tálkákat, poharakat.
- Szemrevaló teremtés, meg kell, hogy mondjam. Édes kicsike… - jegyzi meg Flinn, mire egy szúrós pillantást kap válaszul. Igen, tudom, hogy az, de ezt másnak nem kell észrevennie!
- Te csak nézegesd a feleségedet! Julian az enyém! – mondom féltékenyen. Vigyorogva hátba vág, és feltápászkodik. Kérdő pillantásomra, hogy mégis hová megy, így felel: - Megszomjaztam. Megyek, és kérek a kicsikétől valami finomat! – kacsint rám, és féltékeny pillantásomtól kísérve odamegy gyönyörűségemhez. Ez kezd nagyon-nagyon furcsa lenni számomra! Most komolyan Flinnre vagyok féltékeny?! Valaki nagyon elvarázsolhatott, hogy ilyen érzéseim vannak… Mert a szerelem az hagyján, az tetszik, és örülök neki. De az, hogy úgy érzem, legszívesebben bezárnám a kabinomba, hogy senki ne láthassa, csak én, az kicsit több mint durva!
Érzéseimen való kesergésemből Julianom édes hangja rángat ki.
- Nagyon mérges vagy rám? – kérdezi bűnbánóan. Fölpillantok, és tekintetem egyből találkozik azokkal a gyönyörűséges szempárokkal, amikbe minden egyes pillantás során egyre jobban, és jobban beleesek. Eléggé elbambulhattam, mert szomorúan próbálna elmenni, de keze után kapok, és magam elé penderítem.
- Nem vagyok mérges rád – rázom meg a fejemet. – A büszkeségem valahol a tenger mélyén, de nem haragszom rád – mosolygom, és eltűrök egy tincset a hajából, ami a sok sürgölődés hatására elszabadult. Lassan elmosolyodik, és ismét ragyogni kezd a boldogságtól.
- Ennek örülök! És tényleg bocsánat, de olyan vicces volt! – kuncog föl, de dorgáló pillantásomra megpróbálkozik elkomorodni – kevés sikerrel.
- Én is örülök, hogy ennyire nevetséges vagyok… - morgolódok, de csak játékból. Igazából már nem is haragszom rá egy cseppet sem, de azért tanulja meg, Vittorio Santi kapitányt nem szabad kinevetni!
- Naaa, nem is vagy! Annyira… - szemtelenkedik. Legszívesebben az ölembe húznám, és addig csókolnám, és csikizném, amíg kegyelemért nem könyörög, de azért közönség előtt ezt nem igazán akarom, így csak megelégedek azzal, hogy ujjammal játékosan megfenyegetem.
Szeretem én ezt a kis hercegecskét… Örülök, hogy ilyen felszabadult tud lenni, pláne olyan kezdés után, hogy igazából mi elraboltuk… Remélem, nem haragszik rám, ránk emiatt – komorodok el.
|
| makeme_real | 2012. 02. 08. 20:17:28 | #19065 |
Karakter: Julian E. Hawkins
Megjegyzés: (Kalózomnak)
Ugyanazzal a csodáló tekintettel emeli föl a kezét, hogy aztán hihetetlen gyengédséggel végigsimítson az arcomon. Finoman fogja ujjai közé az állam, aztán lassan felém hajol... A szívem máris hevesebben kezd dobogni, elnyílt ajkakkal, szinte remegve értem várom, hogy ajkai újra megérintsék az enyémeket. És meg is teszik... Finom, hihetetlenül finom. Bársonyos, puha ajkaival gyengéden érinti az enyémeket, finoman kóstolgat, lágyan csókol, de hiába szeretném, hogy tovább menjünk egy kicsit, nem hagyja magát, nem mélyül el a csók. Bár miért is próbálkozom... Ez is egyszerűen fantasztikus érzés. Vele minden az...
Mikor a gyomrom újra hangoskodni kezd, édes nevetéssel válik el tőlem. Áhítattal figyelem, ahogy ajkai lélegzetelállító mosolyra húzódnak, kivillantva tökéletes fogsorát, és a nevetése... Sokszor akarom még hallani ezt a felemelő, boldog hangot. Nagyon sokszor.
- Rendben, hozom már! – mondja mosolyogva.
Elgondolkozva nézem, ahogy kisétál. Ki gondolta volna... ezt az egészet. Aznap délután, amikor az álarcos bálra készültem, azt hittem, a lehető legátlagosabb estének nézek elébe. A legmerészebb gondolataimban sem merült fel az a lehetőség, hogy a pillantásom egy elbűvölően tengerkék szempárral fog találkozni, ami valósággal megbabonáz, egészen elvarázsol...
Talán haragudnom kellene rá, amiért csapdába csalt. De nem tehetem... Végül is szabad akaratomból mentem oda, ő csak kihasználta a hatása adta lehetőségeket. És... az, ami most van... ez a helyzet, amit szavakkal sem tudok leírni, főként nem engedi, hogy haragudjak rá. Sokkal inkább hálás vagyok neki. Hiszen itt van nekem. És valami olyasmit mutatott meg, amire mindig is vágytam, de soha nem tapasztalhattam meg. Az apám kereste ezt nekem... csak egy megfelelő menyasszony képében. Viszont, ha tetszik, ha nem, én Vittorio erős karjai közé vágyódom, sehova máshova.
És azt is neki köszönhetem, hogy felnyíltak a szemeim. Ha ő nincs, soha nem kerülök ki az arisztokrácia és az elit bűvköréből, és annak hibás, félrevezető tanai fogságából. Fiatal korunkban belénk nevelik már, hogy ki a jó és ki a rossz ember, és a kalózok a „rossz” kategória legfelső fokán állnak szerintük. És mit mondhatnék én, aki egy kalózokkal teli hajón van?
Hogy tévednek.
A kalózok nem rossz emberek, azt hiszem. Vittorio a legbecsületesebb és leggyengédebb ember, akivel valaha találkoztam. Soha senki szemeiben nem láttam még annyi őszinteséget, mint amilyet az ő tekintetében, ahogy rám néz... És ő a kapitány. Ami arra enged következtetni, hogy a legénysége sem lehet különb. Talán a többi sem feltétlenül, bár ezt nem tudhatom biztosan. Egyszerűen csak... van ez az alapvető ellenszenv, azt hiszem. A kalózok szinte úgy születnek, hogy utálják az arisztokráciát és fordítva. Én mindenesetre hiszem, hogy... hogy jól kijöhetek majd Vittorio embereivel. Ha eltekintetek az arisztokratákkal szemben kialakult sztereotípiájuktól, és megpróbálnak egyszerűen csak emberként nézni rám, ahogy én is rájuk...
Talán nem is olyan szörnyű a helyzet.
Vittorio hamarosan visszatér, kezében két tányérral. Az ágyhoz lép, és az egyik tányért az ölembe teszi, majd mellém helyezkedik, és a másik tányért a saját ölébe veszi. Én pedig... bizalmatlanul méregetem ezt a... valamit.
Mi a fene lehet ez? Mint egy főzelék és egy pörkölt nem túl bíztató állagú keveréke, benne valami olyasmi darabokkal, amiket inkább meg sem tippelnék, hogy micsodák.
- Jó étvágyat! – néz rám Vittorio mosolyogva. – Ne aggódj, nem mérgezett. Csak krumpli, hús, víz, meg mindenféle fűszer van benne – teszi hozzá.
Öhm, hát... A krumplit meg a húst meg sem kockáztattam volna.
- É-én... Azt hiszem, nem vagyok éhes – visszakozok inkább.
Hátradőlök az ágyon, de ahogy kikerül a látóteremből az étel, és csak az illata marad meg az orromban – ami valljuk be, nem is rossz –, a gyomrom újra hangoskodni kezd. Mert persze, hogy éhes vagyok, de... ez... olyan... Nem is tudom.
Vittorio persze nevetésben tör ki a gyomrom tiltakozásának hallatán – és talán rákvörössé változó arcom láttán is –, mire morcosan fordulok felé. Nem ér kinevetni...! Nem tehetek róla, hogy ez nekem nagyon... szokatlan, azt hiszem.
De ahogy felé fordulok, orvul támad. A számba nyom egy kanálnyit abból a... valamiből. Zavartsággal vegyes dühvel próbálom kiköpni, de nem hagyja, muszáj lenyelnem... Gonosz! Gonosz, gonosz, gonosz!
De mielőtt még megszólalhatnék, kivágódik a kabin ajtaja, és Vittorio húga ront be.
- Itt a vihar! – kiáltja, és már rohan is vissza.
Vittorio hozzám hajol, és lecsókolja ajkaimról a bosszúságot, aztán felpattan, és már siet is ki... Én meg azt sem tudom, mi van. Vihar? Mintha rémlene valami, hogy amikor frissen felkeltem, ilyesmiről beszélgettek, de... Ha vihar lesz, akkor az veszélyes is, nem?
Vittorio megtorpan az ajtóban, és felém fordul.
- Ne gyere ki innen! – köti a lelkemre, aztán már csak az ajtó csukódik, és eltűnik.
Az... normális, hogy féltem őt?
***
Amikor a hajú vadul hánykolódni kezd, és még a kabinban is hallom a szél süvítését, és az eső hangját, ahogy veri a fedélzetet, kiugrok az ágyból. Nem félek és rosszul sem vagyok, szerencsére soha nem voltam tengeribeteg, mindig is bírtam a hajózást, sőt, szerettem is... Viszont rettenetesen aggódom Vittorioért. Persze, tudom én, hogy ő a hajú kapitány, és hogy egy tapasztalt kalóz, de ezt valaki magyarázza meg a hevesen dobogó szívemnek is.
Mikor kilépek a kabinból, rögtön az arcomba csap a hűvös víz. Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék, a hullámok hangosan csapkodnak, a mennydörgések megrázzák az egész hajót, és vad villámok cikáznak át az égen újra és újra. A szél vadul tépázza a hajam, ahogy hunyorogva próbálom kivenni Vittorio alakját a legénység többi tagja között. Mindenki rohangál és kiabál, mégsem tűnnek kaotikusnak az állapotok, bár a hangzavartól egyetlen hangot sem hallok.
Éppen akkor szúrom ki Vittoriot, amikor azt hiszem, ő is engem. Talán haragudni fog, amiért kijöttem – biztosan haragudni fog –, de az én lelkemet akkor is megnyugtatta, hogy jól van. Éppen elkap, majd leerősít egy vastag kötelet, aztán utat tört magát az emberei közt, és persze, hogy felém indul. Bajban lehetek... Pláne akkor gondolom ezt, mikor elkapja a karom, és dühösen visszarángat a kabinba.
De amikor az ajtó becsukódik mögöttünk, és mindketten csurom vizesen állunk, én pedig fel vagyok készülve a fejmosásra, ahelyett, hogy lekapna a tíz körmömről, magához ölel, és gyengéden megcsókol. Vittorio...
- Szárítkozz meg, és már tényleg maradj a fenekeden itt, a kabinban, rendben? – kérdezi lágyan.
- Rendben – hajtom le a fejem.
Mégis haragszik... Vagy nem. Ugyanis az állam alá nyúl, és gyengéden felemeli a fejem. Tekintetét az enyémbe fúrja, mélyen néz a szemembe, én pedig elveszek az övében. Ha a szemébe nézek, úgy érzem magam, mintha fejest ugranék a tengerbe... Csodálatos.
Ahogy az is csodálatos, amikor az ajkaink találkoznak. Nem tudom, melyikünk mozdult előbb, de nem is számít. Csak ez a fantasztikus érzés a lényeg, amibe még a lelkem is beleremeg. És ezúttal végre nem tagad meg tőlem semmit. Hevesen, mégis gyengéden csókolózunk, és én egyre biztosabb vagyok benne, hogy...
Lehetséges lenne?
- Olyan édes a csókod... – sóhajtja az ajkaimra, amikor elengedi őket.
- Te ízlelhetted meg először – vallom be kicsit elpirulva, mosolyogva.
- Valóban? – simogatja meg ajkaival az enyémeket mosolyogva.
- Igen – bólogatok.
- Én kicsi Julianom – simít végig vizes hajamon. A szívem hevesebben kezd dobogni a kedves becézésre, és az engem simító kézfejére teszem a kezem, mire mosolyogva néz a szemembe. – Legszívesebben itt maradnék veled, de muszáj visszamennem...
- Tudom. – Nem tudok ellenállni a kísértésnek, végigsimítok az arcán. – Menj csak – mondom mosolyogva.
- De ígérd meg, hogy ki sem teszed innen a lábad, amíg vissza nem jövök – néz rám kicsit szigorúan.
Bólogatok, és egy finom búcsúcsók után útjára engedem. Engedném...
- Vittorio! – kapom el a karját, mielőtt kiléphetne az ajtón. Megtorpan, és kérdőn pillant vissza rám. – Tudom, hogy... hogy biztosan nagyon értesz ahhoz, amit csinálsz, de... de ugye vigyázol magadra? – kérdezem az ajkamat harapdálva, aggódva.
Halkan felnevet, és még egyszer magához ölel.
- Hihetetlenül édes vagy, Julian – dörmögi a hajamba, majd eltol magától és mosolyogva a szemembe néz. – Ígérem, hogy vigyázok magamra.
- Jó – bólogatok elégedetten.
Kapok egy gyengéd homlokcsókot, aztán ezúttal már tényleg elengedem.
Persze, hogy nem tudok megnyugodni.
Oké, tudom én, hogy megígérte... Azt is tudom, hogy ügyes és összeszedett... De addig egészen biztosan nem nyugszom meg, amíg épségben be nem toppan a kabinba. A kéréseit azért teljesítem, előveszek egy törölközőt és megszárítkozom, a hajamat is megtörlöm, hogy minél hamarabb megszáradjon. És nem megyek ki a kabinból – tényleg.
Olyan lehetek, mint egy házsártos vénasszony, mégis szabályosan gyomorgörcsöm van. És hogy ennek mi az eredménye? Az, hogy a már nem csak korog a gyomrom, hanem szabályosan fájni kezd. Emiatt pedig... muszáj megennem azt a valamit, amit Vittorio hozott.
Annyira nem is szörnyű. Mármint ízre meg illatra... Ha nem nézek rá, tulajdonképpen finom is. Persze, nem ilyen étkekhez vagyok szokva, de tisztában vagyok a helyzetemmel. Nem fogok nekiállni hisztizni – még mit nem, hogy alapot adjak az arisztokratákról kialakított véleményüknek? Nem. Alkalmazkodó képes vagyok, úgyhogy alkalmazkodom.
***
Mikor végre nyílik a kabin ajtaja, én már az ágyban fekszem, és bóbiskolásomból riadok fel. De az álom azon nyomban ki is repül a szememből, amikor megpillantom Vittoriot.
- Vittorio! – ugrok ki az ágyból azonnal, és aggódva hozzá sietek. Ahogy az arcához érek, a bőre jéghideg, és mintha remegne is a teste. – Istenem, teljesen átfagytál...
- Semmi baj – néz rám halvány mosollyal.
Én viszont már sietek is a földhöz erősített faládához, amiben ott sorakoznak a törölközők, és gyorsan ki is kapok egyet. Visszalépek Vittoriohoz, és rögtön belebugyolálom.
- Majdnem biztos, hogy már így is megfáztál, de ha gyorsan megszárítunk, akkor talán nem lesz annyira vészes – mondom aggódva.
- Julian...
- Igen? – nézek fel a gyengéd suttogásra.
Lélegzetelállító mosollyal figyel, aztán lassan hozzám hajol, és finoman megcsókol. Hiába hűvösek az ajkai, a testemet így is elönti a forróság, a gyomrom bizseregni kezd... És talán ő is hasonlóan érez, és akkor felmelegszik egy kicsit. Ezen a gondolaton felbuzdulva ölelem át, és csókolom tovább hozzásimulva. Így a testemmel is melegíthetem egy kicsit. Viszont alig néhány perccel később elhúzódik tőlem.
- Teljesen át foglak hűteni, pedig még csak nemrég ment le a lázad – simít végig a hátamon lágyan.
- Neked viszont most fog fölmenni, szóval hadd gondoskodjak rólad – nézek rá szúrósan.
Halkan felnevet, de aztán hagyja, hogy újra megcsókoljam, majd az ágyhoz vezessem. Mikor engedelmesen végigdől rajta, én nyakig betakarom, aztán bebújok mellé, és szorosan átölelve simulok a testéhez.
- Akkor is félek, hogy megint beteg leszel – dörmögi a hajamba.
- Én meg attól, hogy te, úgyhogy kvittek vagyunk – felelem mosolyogva.
- Makacs egy teremtés vagy te, ugye tudod? – kérdezi mosolygó hangon.
Felemelem a fejem, és belenézek azokba a csodaszép szemekbe... Újra fejest ugrok a tenger hullámai közé.
- Szerintem te sem vagy nagyon az ellenkezője – felelem kuncogva. Aztán homlokráncolva vizsgálom meg a szemeit. Ha nem a szépségükre koncentrálok... Túlságosan csillog. – Nem vagy te lázas véletlenül? – tapasztom a homlokára a kezem.
- Nem hiszem – von vállat.
Nekem viszont nem tetszik. Nem tűzforró a homloka... de határozottan melegebb, mint kellene.
- Pedig meleg a homlokod – simogatom meg az arcát aggódva. Aztán eszembe jut valami... – Elment a vihar?
- Igen.
- És... a konyhában lehet vizet forralni, ugye?
- Lehet – feleli, de gyanakodva figyel. – Mire készülsz?
- Ha... Ha szabad, akkor én csinálnék neked valamit. Gyógyteát. Még a nagymamám tanította nekem a receptjét, gyerekkoromban mindig az segített, amikor megfáztam. Nem kell hozzá más, csak forró víz és fűszerek.
- Fűszerek? – vonja föl a szemöldökét.
- Sokan nem is sejtenék, hogy egyes fűszereknek milyen gyógyító hatása van – felelem mosolyogva. – Amíg a nagymamám nem mutatta meg, én sem tudtam – vonok vállat. – Megkóstolhatnád, és ha nem szörnyű az íze, csinálhatok akár többet is, ha másokat is megviselt a vihar. A hatása garantált.
Elmosolyodik, és az arcomra simítva magához húz, hogy megcsókoljon.
- Gyere, elkísérlek a konyhába – mondja mosolyogva.
A szakács – azt hiszem, Rik – kissé bizalmatlanul méreget, de mivel Vittorio kísért ide, nem akadékoskodik. Sőt, mintha a bizalmatlanság mellett némi érdeklődést is mutatna az iránt, amit csinálok. Ő forralja a vizet, én pedig közben átkutatom a fűszeres polcot. Milyen szerencse, hogy mindent megtalálok! Először csak egy kisebb tálkába gyűjtöm össze őket, olyan adagban, hogy pont jó legyen. A teának így szörnyű íze lenne, de a fahéj, a szegfűszeg, a cukor, és egy kicsit citrom ízletessé teszi. Pontosan emlékszem még, hogy hogyan kell csinálni, az unokahúgomat is ezzel gyógyítgattam néhány hete.
Mikor a víz felforr, Rik segít a tálkába önteni, de utána még jó néhány percig kavargatni kell. Idő kell hozzá, hogy minden alapanyagból kinyerjük a szükséges hatóanyagokat. Mikor úgy ítélem meg, hogy kész, óvatosan kikanalazom, és alaposan kipréselem a fűszerleveket. Ezután jöhet az ízesítés, még némi kavargatás, aztán felemelem a tálat, és Vittoriohoz lépek vele. Rik úgy néz rá, mintha éppen mérget készülne meginni, pedig... nem, soha nem tennék ilyen Vittorioval. És ezt azt hiszem ő is tudhatja, mert mosolyogva veszi el az italt, és kortyol bele óvatosan.
- Na? – kérdezem izgatottan.
Megízlelgeti, lenyeli... aztán elmosolyodik.
- Ez nagyon finom – jelenti ki.
- Örülök, hogy ízlik! – csapom össze a tenyeremet boldog mosollyal.
Talán... Talán kezdhetem ezzel a manővert, hogy elfogadtassam magam velük.
|
| Geneviev | 2012. 02. 06. 21:08:56 | #19020 |
Karakter: Vittorio Santi
Megjegyzés: ~Hercegemnek
- Ne… – suttogja halk, erőtlen hangon. Nem is kell folytatnia, tudom, mit akar mondani, és ezt szavába vágva el is mondom neki.
- Ígérem, nem teszek ilyet többé – jelentem ki nagy nehezen, kerülve pillantását. Nehéz kimondanom, de muszáj. Ha nem akarja, rá nem tudnám ráerőltetni magamat.
- Nem ezt akartam mondani. – Halk és erőtlen hangjára megdobban a szívem. Tényleg jól hallottam? Nem… Vagyis igen, biztos jól hallottam, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem arra gondolt, amire akarom, hogy gondoljon. Nem… Nem hinném… Mellkasomban mintha pillanatokon belül ismét kővé dermedt volna boldog szívem, ezen gondolatok hatására. Nem fordulok felé, nem bírnék ránézni. Látni csillogó, ékkőként ragyogó szemeit, gyönyörű, hollószín haját és lázrózsás, hófehér arcát. Mozdulni sem merek, pláne, mikor megérzem hajamon bátortalan érintését. Ne… Ne tedd ezt! Nem akarok reménykedni. Egyszerűen csak le akarom rázni magamról ezt az ésszerűtlen varázst, de ha ilyeneket teszel, biztos nem fogok ettől a bűbájtól megszabadulni! – Ne kérj bocsánatot... – HOGY?! Hát mégis csak… Mégis csak jól gondoltam?
- Hogy? – kérdezek vissza értetlenül, a biztonság kedvéért. Nem gondolhatta azt… Vagy mégis?
- Inkább csókolj meg még egyszer – fúrja bele éjszín szemeit az enyémekbe. Kalüpszóra! Hát tényleg lehetséges lenne?
- Julian... – lehelem édes nevének hangjait. Julian, édes, drága Julian.
- Kérlek – suttogja vágyakozva. Nem tudok ellenállni neki, de nem is akarok. Kezeim maguktól indulnak puha orcája felé, és édes kis fülecskéjén át, hajába fúrom ujjaimat. Csillogó tekintete rabul ejt, nem enged. Már a bálban megbabonázott. Nem. Álmomban megbabonázott. Ezek a szemek… Az ismert és ismeretlen világ bármely kincséért sem lennék képes elengedni. Ő az enyém. – Vittorio... – leheli. Szívem hevesebben dobog, mikor egyre közelebb, és közelebb hajolok hozzá. Kezemmel finoman tartom arcát, mint a legfinomabb porcelánt. Szemeimmel csak úgy iszom magamba álomszép látványát. Szemei lehunyva, hosszú szempillái csábítóan rebbennek meg. Puha ajkai elnyílva, csak arra várva, hogy beburkoljam saját számmal, és birtokba vegyem. Halk sóhaj szakad föl mellkasából, mikor egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva találkoznak ajkaink. Mellkasommal érzem, ahogy szíveink ugyanolyan gyorsan dobognak, mintha ki akarnának ugrani helyükről, hogy végre találkozhassanak. Ajkaimmal finoman végig simítok édes száján, majd ténylegesen birtokba veszem. Millió csókkal halmozom el, mielőtt nyelvemmel végigcirógatnám ajkát, bebocsájtást kérve. Készségesen megadja az engedélyt. Azt az érzést, amit érzek, leírni sem lehet. Eszemet vesztve csókolnám ki belőle mindent, ami ő, de nyöszörgése, és ingembe kapaszkodó kezei megállítanak ebben. Beteg még. Óvatosan elválok tőle, mert bár nem szeretnék, de vigyáznom kell rá.
- Héh… – húzódok vissza, hogy adjak neki kis teret. Van még időnk kiélvezni egymás társaságát. Most pihennie kell a kis betegnek.
- Ne…! – kapna utánam. Lágyan elmosolyodok; annyira édes… Biztos, hogy nem álmodom most is?
- Css – suttogom. Kezeimet kezeire helyezem, hogy lenyugtassam. Nem megyek el innen sehová, de pihennie kell. – Nem szabad, még nem. Beteg vagy – suttogom féltően, miközben édes arcát cirógatom. Ő tényleg olyan, mint egy álom. Gyönyörű, kedves, és hihetetlen.
- Akkor csak… Kérlek… feküdj ide mellém – kér halkan, pedig nem is kellett volna, hiszen ez természetes. Mosolyogva fölemelem a takarót, és bebújok alá. Édes Julianom egyből mellém ficánkol. Hagyom, hadd helyezkedjen el úgy, ahogy neki jól esik, hiszen ő a kis beteg. Hátamon fekszem, ő pedig oldalamhoz simulva, fejét mellkasomra és vállamra téve pihen. Annyira… szeretem? Igen, szeretem. Egy apró mosolyától úgy érzem, ha kérné, a csillagokat is lehoznám az égről, szemének megbabonázó pillantásáért bármire képes volnék. Szeretem.
- Jó így? – kérdezem, lazán átölelve vállát.
- Igen – motyogja az ingembe. – Köszönöm…
- Ne köszönd meg. Miattam vagy ilyen állapotban – jegyzem meg halkan. Nem akarom megtörni ezt a kellemes, különleges légkört, de önkéntelenül is elkomorodok. Hiszen én raboltam el. Miattam lett beteg.
- Nem! – tiltakozik egyből, és már pattanna is föl, hogy megvédje álláspontját, de mosolyogva visszahúzom magamra, hogy tudjon pihenni.
- Pihenj, ne beszélj. Édes kicsi Julian… – suttogom gyengéden. Lágyan, szerelmetesen simogatom édes orcáját, hogy az álmok földjére kerüljön pihenni, hogy gyógyulgasson. Nem bírok elszakadni tőle, egy pillanatra sem. Teljesen megbabonázott, szívem már csak érte ég. Apám halála kínzó űrt hagyott szívemben, melyet emléke minden átkozott nap lefejtette Julianról szóló álmaim alatt befoltozódott ürességet, ám most, hogy Julian mindig itt van velem, a kínzó érzés sajgássá szelídült. Nem felejtem el apámat soha, de ezzel, hogy az arisztokratákat megfosztottuk harcegüktől, hogy az én szerelmem legyen, bosszúm beteljesült. Már nem kell foglalkoznunk az angliai arisztokratákkal. Végre megbékélhetünk.
Nem tudom, mennyi idő múlva arra eszmélek, hogy Vittoria szokásos hevességével bejön az ajtómon. Egyből csendre intem, hogy Julian tudjon tovább pihenni, akit gyorsan meg is simogatom, altatás céljából. Mikor kényelembe helyezni magát, Vittoria felé fordulok.
- Bátyám, gond van. Egy elég nagy vihar közeleg északkeletről. El fog téríteni a Szigettől – hadarja. Nem jó hír, mert akkor délnyugatra kell mennünk, hogy ne borítsa föl a hajómat a hullámzás, de akkor már kicsi eltérünk az eredeti irányból. De inkább legyünk több időt a tengeren, mint hogy fölboruljunk.
- Mikor ideér a vihar, szólj! Addig is készüljetek föl – mondom. Vittoria bólint, és elrohan fölkészülni a vihar fogadására. Én még óvatosan elhelyezkedek, hogy Julian nyugodtan tudjon tovább aludni, de nyitott szemecskéi arra engedtetnek következtetni, hogy ebből már nem lesz alvás.
- Felébresztettünk? – kérdezem végig simítva haján. Nem bírok belé unni, úgy érzem, legszívesebben folyton csak simogatnám, cirógatnám. Teljesen el vagyok varázsolódva. De… nem bánom.
- Ühüm, de nem baj – mosolyogja édes, kissé álmoskásan és reszketegen.
- Hogy érzed magad? – érdeklődöm, és kezemet finoman homlokára helyezem, hogy lássam, van-e láza. Nagy megkönnyebbülésemre nem érzem sokkal melegebbnek a homlokát, mint ami normális lenne, szóval most nincs olyan magas láza. – Akkor jól éreztem. Lejjebb ment a lázad – jegyzem meg.
- Tényleg? Igazából sokkal jobban is érzem magam – jelenti ki felvidulva. Édes, édes Julian… Nem bírom ki, muszáj megcsókolnom. De mivel nem akarom, hogy a vágytól ismét felmenjen a hője magasra, így csak egy apró csókocskát nyomok homlokára. Legszívesebben fölfalnám, főleg, mikor látom, hogy teljesen elpirult. Dobogó szívemet lecsendesítve elhajolok tőle, és másra terelem a témát.
- Éhes nem vagy esetleg? – kérdezem kicsit aggódva. – Régóta nem ettél már semmit, szerintem jót tenne.
- Én… – kezdi, de abban, hogy be is fejezze mondatát, pocijának korgása megakadályozza. – Azt hiszem, ezt vehetjük egy igennek – mosolyog föl rám. Teljesen elolvadva figyelem, ahogy arca szinte ragyogni kezd. Szemecskéi csillognak, orcáján rózsás pír terül el. Gyönyörű. Ő egy csoda. Az én csodám. Legalábbis remélem, hogy az én csodám…
Teljesen megbabonázva cirógatom végig édes arcán, hogy aztán megfogjam állát, és előredőljek. Apró, pillekönnyű csókot nyomok puha ajkára, amit aztán nem mélyítek el, csak lágyan kóstolgatom. Julian édesen próbálja kiharcolni, hogy mégis csak elmélyüljön a csókunk, de ellenállok. Még szívesen kényeztetném édes ajkait, de gyomrának korgása nevetésre késztet, és elválok tőle.
- Rendben, hozom már! – mondom, és kimegyek kabinomból. Kint már gyülekeznek a felhők. Viharos, haragos szürke felhők lepik el az eget, melynek előszele már vitorláinkat simogatják. Körülnézek – legénységem tagjai jólnevelten azt teszik, amit kell nekik. Jól van. Majd ha megjött a vihar, én is jövök, utasításokat osztogatni, és segíteni túlélni Kalüpszó háborgását. De addig is, keresek valami ehető dolgot Juliannak, és magamnak is. Visszamegyek, a fedélzet alá, de nem a kabinom felé megyek, hanem a konyha felé. Tom, a szakácsunk, egy nagydarab ember, épp a tűzhely előtt sürgölődik. Finom illatok szállingóznak felőle, aminek örülök, mert így legalább nem kell valami ősrégi száraz kenyeret adnom Juliannak, hanem frissen főzött, meleg ételt tudok neki vinni.
- Mi készül? – kérdezem nekidőlve az ajtófélfának. Tom hátra se fordul, biztos vagyok benne, hogy már rég tudja, hogy itt állok. Ha máshogy nem, az érkezésemkor a válláról fölröppenő madár mindenképpen figyelmeztette rá, hogy van itt valaki. Csak sürgölődik tovább, hol egy kis sót tesz a rotyogó ételbe, hol megkóstolja azt, hogy jó-e.
- Burgonya a’la Tom – morogja. Mi más is lenne? Nem igazán bírja ki más a sok heti, hónapi tengeri utazást, csak a burgonya. Minden áldott nap azt esszük, csak más-más ízesítéssel. Na jó, vannak húsok is, amik kibírják… És mivel tegnap hús mentes étel volt, gondolom ma már lesz majd benne, ugyanis minden másnap van csak húsos kaja, hogy legyen belőle elég. Más választ nem is várhattam, mert ezeknek nincsenek neveik, ezeket főzés közben szokta rögtönözni Tom. Tehetséges szakács, de nem tudom, mennyire fog ízleni Julian arisztokrata étkekhez szokott gyomrának a mi jó nehéz ételeink. Na, majd meglátjuk.
- Mikor lesz kész? – érdeklődöm kicsit közelebb menve a tűzhelyhez. Rik, a hajó papagálya egyből vállamra röppen, és kedveskedve beleharap a fülembe. Én meg kedveskedve mindjárt lecsapom a nyakáról a fejét, ha még egyszer ilyet tesz. Nem bírom ezt a madarat. Lehet, azért próbál meg mindent megtenni annak érdekében, hogy kedveljem, ha egyszer az ő szeretett gazdájának fia volnék, de valamiért nem kedvelem ezt a madarat. Tom viszont kedveli, szóval azért is van ideszáműzve.
- Most – jelenti ki, és eloltja a fazék alatt vígan lobogó tüzet. Hát igen, nem kicsit veszélyes fa hajón tüzet használni, de bízom Tomban, hogy óvatosan kezeli. Na meg… Akkor mégis hogyan ehetnénk máshogy főtt ételt, tűz nélkül?! – Két adag, igaz? – kérdezi. Válaszolnom se kell, máris elővesz két tányért, és belemeri a kicsit furcsa állagú, de mindenképpen jó szagú ételt. Köszönet után fogom a két tányért, és a kabinomba szervírozom. Julian az ágyamban vár, ami valami hihetetlenül furcsa, de kellemes érzés. Eddig soha nem éreztem ilyet. Teljességgel meg vagyok győződve arról, hogy valaki engem elvarázsolt, azért érzek így, de valahogy nem tud zavarni. A világ legédesebb, leghelyesebb, leggyönyörűbb teremtménye az ágyamban… Hogy lehetne ez rossz?!
Közelebb megyek hozzá, és az egyik tányért leteszem az ölébe, a másikat meg, vigyázva, hogy a mocorgásom közben ki ne dőljön, a saját ölembe teszem, miután elhelyezkedek, Juliannak simulva.
- Jó étvágyat! – mosolygom kicsit elborzadt arcát látva. Nem csodálom, hogy nem bízik az ételben, elég furcsán néz ki. A burgonya darabokra törve, apró szeletekre szelt marhahússal egyetemben valami paprikás löttyben tocsog. Nem éppen egy arisztokrata vágyálma étel… De sajnos ez van, ezt kell szeretni. – Ne aggódj, nem mérgezett. Csak krumpli, hús, víz, meg mindenféle fűszer van benne – próbálom megnyugtatni, de nem hinném, hogy túlságosan sikerült volna, mert még mindig bizalmatlan arccal bámulja az ételt.
- É-én… Azt hiszem, nem vagyok éhes – motyogja, és ezt jelezve hátradől az ágyamban. Gyomra természetesen ellentmond ennek az állításnak, mire drága édes Julian bár fülig pirul, mégse mozdul. Muszáj elnevetnem magam, olyan vicces látvány, ahogy dermedten bámulja az ételt, mintha mindjárt kiugrana belőle egy szemgolyó, de persze közben már nagyon éhes, mert az illata viszont azért jó az ételnek. Kicsike arisztokratám durcásan felém fordul, ami épp jól jön, mert így galád módon a szájába tudok tömni egy kanállal. Fulladozva próbálná kiköpni, de nem engedem, szóval muszáj lenyelnie. Már nyitja a száját, hogy jól kiosszon, én meg fölkészülök az „asszonyi” hegyi beszédre, mikor nagy robajjal kivágódik az ajtó.
- Itt a vihar! – kiáltja Vittoria és rohan is vissza. Egy békítő csókot nyomok Julian mérgesen csücsörítő ajkaira, és én is utána sietek, bár az ajtóban megtorpanok.
- Ne gyere ki innen! – utasítom, mert féltem, és már tényleg kisietek a fedélzetre. Kint rendezett káosz uralkodik, mindenki mindenfele futkos, hogy minden rendben legyen. A viharfelhők már felettünk vannak, heves északkeleti szél fúj. A vitorlák fölhúzva, hogy a szél segítségével átkeljünk a tenger habjain. Óriási hullámokat kavar a vihar, amiknek egyenest nekimegyünk, hogy ne borítson fel minket az egyik.
Az eső is elkezd esni, zuhogva hull alá az égből. A felhők könnyei… A felhők most éppen eléggé bömbölhetnek, ugyanis egy szempillantás alatt minden csurom víz lesz. A szél még inkább fölerősödik, az eső sem épp meleg víz, így elég hamar átfagyunk mind. Villámlás is és dörgés is hallatszik, látszódik. Ha nem épp az életünkért kellene küzdeni, akkor legszívesebben azt nézném, milyen szép a viharfelhőkön át-átsütő villám fénye. De mivel azért kell küzdeni, csak egy röpke pillantásra méltatom, és ide-oda pillantok, mégis mit tudnék segíteni az üvöltözésen kívül. Ami persze nagyon jó móka, meg minden, éppen csak senki nem hallja, mert a dörgés, meg a szél elnyom minden más hangot, és így csak a torkomat fájdítom meg az üvöltözéssel.
Az egyik kötél véletlenül elszabadul, így gyorsan odasietek megtartani, és a helyére kötözni. Pillantásom a lejárat felé siklik, ahol meglátok egy magányos alakot, aki mintha keresne valakit. Julian?! Hogy az a szófogadatlan, arisztokrata mindenségit, hogy nem tud nyugton maradni azon a formás kis fenekén! Tettem volna magamévá! Akkor biztos, hogy nem ugrándozna ilyen vígan kifele az ágyból! Nem, akkor azt tette volna, amire utasítottam, és nyugton maradt volna! Miután túléltük ezt a vihart, lesz egy kis elszámolnivalóm a kedves hercegecskémnek konok kis fejecskéjével! Kalüpszóra! Ilyen egy szófogadatlan, nyughatatlan teremtést… Még betegebb akar ez lenni?! Kijönni a hideg szélbe, esőbe, mikor nemrég ment le a láza… Elkényeztetett herceg. Makacs öszvér. Szófogadatlan kölyök. Hogy nem képes vigyázni magára?!
Gyorsan odaerősítem az árbocrúdhoz az elszabadult kötelet, majd elsietek a legénységem tagjai közt. Julian dideregve ázik a hideg viharban, és megérdemelné, hogy itt fagyjon jéggé, csak éppen ehhez túlságosan szeretem, hogy hagyjam. Ehh, a szívem sem a régi, mióta Julian felé is dobogni kezdett… Mérgesen a kabinba ráncigálom, és legszívesebben leüvölteném a fejét, hogy hogy lehet ilyen felelőtlen, de helyette megölelem, és lágyan megcsókolom. Hát, ez nem igazán az a reakció, amit vártam volna magamtól…
- Szárítkozz meg, és már tényleg maradj a fenekeden itt, a kabinban, rendben? – kérdezem lágyan.
- Rendben – válaszolja Julian lehajtott fejjel. Hajából, és mindenéből csavarni lehetne a vizet, csakúgy, mint belőlem, és mennem is kéne, hiszen bár sokan vannak a legénységem tagjai, és igazán rendezettek, és maguktól is tudják, mi a dolguk, mégis, milyen dolog, hogy a kapitány nem dolgozik velük… de muszáj egy csókot lopnom Juliantól! Ha már ennyit kellett dühöngenem miatta, ez a minimum!
Lágyan fölemelem fejét az állánál fogva, és mélyen csillogó szemeibe nézek. Elmerülök benne, mint horgony a habok közt, és már csak azon kapom magam, hogy ajkaink találkoznak. Hevesen csókoljuk egymást, mégis gyengéden. Szeretem. Annyira szeretem.
|
| makeme_real | 2012. 01. 20. 20:47:16 | #18649 |
Karakter: Julian E. Hawkins
Megjegyzés: (Kalózomnak)
Lehunyt szemekkel kezdek szuszogni, ahogy egy elképesztően gyengéd mozdulattal kisimítja az arcomból a hajamat, aztán még szorosabban ölel megához. De miért... miért ennyire jó érzés?
- Pihenj csak! – suttogja lágyan.
Én pedig engedelmeskedem. Finom illatú mellkasához rejtem az arcomat, és azt hiszem, már alszom is.
***
Fázom.
Nagyon, nagyon, nagyon fázom... Rettenetesen. A tüdőm ég, és olyan mintha csak nehezen kapnék levegőt, bármennyire is próbálkozom. Ráadásul a takaró, ami rajtam van és kellemesen melegít, a bőröm minden pontján fájdalmat okoz, ahogy a ruha is... De fázom. És izzadok.
Valami nedveset érzek a homlokomon. És... és valaki beszél hozzám.
- Kérek, gyógyulj meg... – Csak ennyit tudok kivenni belőle.
De a hangot ismerem... nagyon is.
- Vittorio – nyöszörgöm a nevét.
- Css, ne beszélj! – csitít gyengéden. – Csak pihenj...
Nem. Nem... Minden erőmet bevetve kinyitom a szemeimet. A látásom kicsit homályos, de mikor szemeim megtalálják az övéit, kitisztul. A tekintete... tele van aggodalommal és fájdalommal. Félt engem. De miért? Miért...?
- Miért... miért teszed ezt? – kérdezem erőtlenül.
Ujja finom érintését érzem az ajkamon, aztán valami kellemesen hűvös ér a homlokomhoz. De miért dobog ilyen hevesen a szívem a mosolyától?
- Mert szeretlek.
Hogy... mi? Jól hallottam? Azt mondta, hogy... hogy ő... engem...
Nem, biztosan csak képzelődtem. Vagy félrebeszéltem. De mielőtt még bármit is mondhatnék, újra a sötétség kezd körbeölelni.
***
Újra érzékelni kezdem a külvilágot. Valakik beszélgetnek... de nem értem. Aztán finom, meleg közelséget érzek.
- Julian, kedves, gyógyulj meg, kérlek – suttogja egy gyönyörű hang.
Gyengéd ujjak simogatják a hajam, az arcom... Istenem, annyira jó! Olyan gyengéd, olyan finom... annyira törődő. Vittorio... miért? Miért vagy ilyen jó hozzám? Gyűlölnöd kellene... És nekem is haragudnom kellene rád. De nem tudlak hibáztatni, mert... mert megértelek.
Ezeket neki is el szeretném mondani, de egy hang sem jön ki a torkomon, olyan száraz.
- Vizet – nyögöm reszelős hangon.
Hamarosan egy vízzel teli pohár ér az ajkaimhoz. Mohón iszom meg az egészet, megkönnyebbülten érzékelem, hogy a torkom és az ajkaim is felengednek kissé. Máris jobb. Vittorio... még mindig mellettem van. Ráemelem a szemeimet. Meg akarom neki köszönni, de aztán olyan történik, amire nem számítok.
Ahogy ajkai leheletfinoman, puhán és gyengéden az enyémekhez érnek, a pulzusom az egekbe szökik, és bennem reked a levegő. Úristen... Úristen! Megcsókolt. Megcsókolt! De... de mi ez... mi ez a bizsergés a gyomromban?
Olyan hirtelen ér véget a csoda, mintha el sem kezdődött volna. Aztán a szemembe néz... és én megértek mindent. Már nem csak látom, hanem hallom is. Valósággal érzem a szemeiben a tengert. Látom a hullámokat és a mélységet, hallom a finom morajlást... és az a kékség! Hogyan is gyűlölhetném csak azért, mert kalóz? Nincs jogom hozzá. Annak született. Ahogy én arisztokratának.
- Bocsánat – köszörüli meg a torkát, és hirtelen elfordul.
Nézem csillogó, aranyszőke haját, hallom a légzését, ami kissé mintha izgatott lenne.
- Ne... – suttogom.
- Ígérem, nem teszek ilyet többé – mondja még mindig kerülve a pillantásomat.
- Nem ezt akartam mondani. – A hangom még mindig halk és erőtlen, de magamban, belül már sokkal több erőt érzek. Miatta. Felemelem a kezem, és lassan a hajába simítok. – Ne kérj bocsánatot...
Meglepve fordul vissza hozzám.
- Hogy? – kérdez vissza értetlenül.
- Inkább csókolj meg még egyszer – nézek a szemébe.
- Julian... – suttogja a nevem, én pedig beleremegek, olyan gyönyörűen ejti a betűket.
- Kérlek – lehelem. Meleg tenyere újra az arcomra simul, ujjait elvezeti a fülem alatt, és finoman a hajamba futtatja őket. Tekintete fogva tartja az enyémet. Elgyengülök. – Vittorio... – suttogom áhítattal.
Lassan hajol közelebb hozzám, ujjaival finoman tartja a fejem, hogy nekem mozdulnom se kelljen. Lehunyt szemekkel és elnyílt ajkakkal várom a pillanatot... És halkan felsóhajtok, amikor eljön. Puha ajkai az enyémekhez érnek, finoman végigsimogat velük, aztán ténylegesen is megcsókol. Majd még egyszer... és még egyszer... és még egyszer...
Aztán az egyik csók után nem húzza el a száját egy milliméternyire sem. Nyelvével megsimítja az ajkaimat, így kérvén finoman bebocsátást. Én pedig készségesen megadom neki... és elvesztem a maradék eszemet is. Ahogy nyelvével a számba hatol, minden értelmes gondolat kiröppen a fejemből. Felemelem a kezem, ami bár gyenge még, de nyöszörögve belekapaszkodok vele a Vittorio széles vállára simuló ingbe.
- Héh... – húzódik el tőlem finoman.
- Ne...! – kapok utána.
- Css – simítja a kezemre a kezét. – Nem szabad, még nem. Beteg vagy – suttogja gyengéden.
Ujjai lágyan simítanak végig az arcomon.
- Akkor csak... Kérlek... feküdj ide mellém – kérem halkan.
Mosolyától olyan hevesen kezd verni a szívem, hogy félek, ő is meghallja. De biztosan csak a láz miatt van rám ekkora hatással. Csak amiatt viselkedek és érzek így... Ugye?! Akárhogy is legyen, Vittorio felemeli a takarót, és befekszik mellém az ágyba. Reflexszerűen húzódok közelebb hozzá, ő pedig a hátára fekve hagyja, hogy úgy helyezkedjek, ahogy nekem jól esik. Az oldalához bújok, fejemet félig a vállára, félig a mellkasára fektetem, és a teste melegéből, a közelségéből merítek erőt.
- Jó így? – kérdezi lágyan, átölelve a vállamat egyik kezével.
- Igen – motyogom. – Köszönöm...
- Ne köszönd meg. Miattam vagy ilyen állapotban – veti ellen halkan.
- Nem! – kapom fel a fejem, de ő csak halvány mosollyal visszanyomja a fejem a testére.
- Pihenj, ne beszélj. Édes kicsi Julian... – suttogja gyengéden.
Másik kezével az arcomat, a hajamat kezdi megnyugtatóan simogatni. Becézése megmelengeti a szívemet, érintései szinte gyógyító hatással vannak rám, és én ezek hatására engedelmesen lehunyom a szemeimet, hogy aludjak.
***
Ajtónyitódásra, és idegen hangra ébredek. Még hallom, ahogy Vittorio csendre inti az érkezőt, akárki is az, aztán megsimogatja az arcomat a még mindig ott nyugvó kezével. Szuszogva mocorgok egy kicsit, helyezkedek, aztán újra kényelembe helyezem magam. Vittorio halkan beszélget valakivel, szerintem a húgával, mert mintha női hangot hallanék, de nem nagyon figyelek oda. Csak annyit tudtam kivenni a szavaikból, hogy vihar közeleg... de most sokkal jobban érdekel, hogy jól érzem magam. Határozottan jobban. Mintha Vittorio... Mintha a közelsége segítene rajtam.
Megvárom, míg újra hallom nyílni, majd csukódni az ajtót, aztán kinyitom a szemeimet és felpislogok Vittoriora.
- Felébresztettünk? – simít végig a hajamon.
- Ühüm, de nem baj – próbálkozok meg egy mosollyal... és sikerül is.
- Hogy érzed magad? – Finoman a homlokomra simítja a tenyerét, aztán elmosolyodik. – Akkor jól éreztem. Lejjebb ment a lázad.
- Tényleg? – vidulok fel. – Igazából sokkal jobban is érzem magam.
Amikor válaszul lágyan homlokon csókol, érzem, hogy elpirulok. Nem a láztól...
- Éhes nem vagy esetleg? – kérdezi. – Régóta nem ettél már semmit, szerintem jót tenne.
- Én... – Mielőtt még befejezhetném a mondatot, megkordul a gyomrom, mire kuncogni kezdek. – Azt hiszem, ezt vehetjük egy igennek.
Ahogy rámosolygok, és megpillantom arckifejezését, megszeppenve, fülig pirulva dermedek meg. Miért... Miért néz rám úgy, mintha valami csoda lennék? Én ezt meg sem érdemelném...
|
| Geneviev | 2012. 01. 19. 15:52:39 | #18627 |
Karakter: Vittorio Santi
Megjegyzés: Hercegecskémnek
A Nap már magasan jár az égen, de Julian még mindig csak a hajópadló felével végzett. Szerencsétlen kölyök már hullafáradtnak tűnik. Mellkasom tájékán ismeretlen, szúró érzés alakult ki, mikor először megláttam padlósikáló alakját, de akkor nem foglalkoztam vele, de… Már kínzó ez az érzés. Lehet, nem kellett volna így megbüntetnem? De annyira fölhúzott! És nem tűnhetek nyápic ficsúrnak a legénységem előtt. Szerencsétlen srác nem tehet róla, hogy rossz családba született. Nem tehet apja és nagybátyja kegyetlenségéről. Tudom jól, mégsem teszek semmit azon kívül, hogy aggódóan figyelem egyre fáradtabb, egyre lassulóbb alakját. Szívem belesajdul a látványba, de… Nem teszek semmit.
Viszont, még ha én nem is, Flinn, ahogy látom, igen. Nem hallom, miről beszélnek, de nem úgy tűnik, mintha veszekednének, és szerencsére azért most csak ül Julian. Azért… Van tartása. Nem adta fel, bármennyire is nehéz munka, és még a legénységem beszólongatását, lelki megterhelését is bírja. Erős kis arisztokrata. És gyönyörű. Az a gömbölyű fenék… Karcsú hát, hosszú combok, ébenfekete haja. Ahh…
Most mi történik? Miért áll föl, és miért hátrál Flinntől? Helyettesem bármilyen bárdolatlannak néz ki, igazából kedves, tehát nem értem, miért ijedt meg tőle ennyire. Mondjuk Julian nem is ismeri úgy, mint én…
Gyönyörűségem vészesen közel kerül a korláthoz, ami nem tetszik, így a mellettem ólálkodó Vittoriának adom a kormányt, és felé sietek.
- Julian! – kiáltom, mikor látom, hogy lába megakad a hajó korlátjában. Nem túl magas az akadály, szinte csak dísznek van, így simán hátraesik. Látom, hogy Flinn ugrana utána, de már ott is vagyok, és visszatartom, helyette én ugrom bele az óceánba. Csak ne legyen semmi baja! Ígérem, nem fog kihozni többet annyira a sodromból, hogy így megaláztassam, csak add, Kalüpszó, hogy túlélje! – imádkozom a tengerek úrnőjéhez, ki sokszor szeszélyesebb, mint az ura, miközben zuhanok. Egy nagy csobbanással érem el az óceán vizét, kicsivel arrébb, mint Julian. Erőteljes karcsapásokkal egyre közelebb, és közelebb érek hozzá. A levegője láthatólag már majdnem elfogyott, ezért mikor karjaim közé kapom, gyorsan fölúszom a felszínre.
- Kötelet! – kiabálom föl csurom vizesen a legénységem bámészkodó tagjainak, akik aztán gyorsan ledobnak egyet. Magamra, és Julian alig pihegő, ájult testére kötöm, hogy könnyebben föl tudjanak húzni minket. Az utolsó méternél már alig érzem szívdobogását mellkasomnál, és egy örökkévalóságnak tűnik az az idő, amit a levegőben lógva töltünk, ahol semmit nem tudok tenni. Végül megérkezünk, és gyorsan pumpálni kezdem Julian mellkasát.
- Julian! – szólongatom, miközben az én mellkasom egyre inkább elszorul. Csak élje túl… - Julian, lélegezz! – hajtogatom egyfolytában, a pumpálást egy pillanatra sem abbahagyva. Mély hörgés, és Julian végre levegőért kapkodva ül föl, hogy a tüdejébe került víz ne menjen vissza, hanem jöjjön ki a sós víz. Határtalan megkönnyebbülés árasztja el testem, de még nem gyengülhetek el. Még magához kell téríteni Juliant, hogy biztos nincs-e semmi baja. Megpaskolom az arcát, mire kinyitja kába szemeit. De legalább eddig úgy néz ki, nincs semmi baja. Hála az égne, Kalüpszónak, az óceánnak, vagy akárkinek, aki segített rajta.
Persze, egyből utána ismét elájul, de legalább életben van. Megpróbálok föltápászkodni, de a megkönnyebbülés most jön ki rajtam, így lábaim összecsuklanak.
- Valami szárazat hozzatok már! – kiáltja Vittoria Haléknak, akik egyből rohannak is. – Jól vagy? – kérdezi felém fordulva, de csak egy bólintásra jutja erőmből. Viszont nem lenne jó itt maradnia Juliannak, és át is kéne öltöztetni. A Nap erősen süt, ám a szél elég erőteljes, és nem akarom, hogy meghűljön a hideg vízben való fürdőzés miatt. Megint megpróbálkozom a fölállással, és most sikerül is. Juliant kezeim közé fogom óvatosan, mint a legtörékenyebb porcelánt, és a kabinomba sétálok. Hal oda hozza utánam a törlő rongyot, amivel áttörölgetem Julian tökéletes testét, hogy ne fagyjon meg, és a ruháim közül egy viszonylag rövidnadrágot és egy lenge, mégis meleg inget kerítek elő. Fölöltöztetem, bár nem szívesen takarom el édes testét, és ágyamba fektetve, betakarom takarómmal, majd én is megtörölközöm, és átöltözöm.
Halk nyöszörgés hallatszik szobám csendjében, és látom, hogy Julian nyitogatja szemecskéit. - Magadhoz tértél? – kérdezem a nyilvánvalót. Julian fölkapja fejét, és felém néz.
- Ühüm – válaszolja remegve. – Fázom...
- Nem csoda – motyogom. Tényleg nem csoda, hiszen épp az előbb tett egy kirándulást a hideg óceán vizében, és teljesen átfagyhatott. Közelebb lépve hozzá nyakig betakarom, de nem hinném, hogy sokkal jobb lenne. – Most jobb?
- Nem annyira – suttogja. Nagyot sóhajtok, mert lenne egy ötletem, csak nem tudom, mennyire lökne el magától, mint reggel. Megérdemelném, hogy inkább meg akarjon fagyni, mint hogy velem érintkezzen, de én nem akarom, hogy meghűljön.
- Ha melléd fekszem, megpróbálsz lelökni az ágyról? – kérdezem kicsit félősen, pedig én aztán nem szoktam félni. De ő… ő kihozza ezt belőlem.
- Ho-Hogy mi? – dadogja vörös arccal. Ugye nincs semmi baja? Ugye azért piros az arcocskája, mert zavarban van, nem azért, mert fölment a hője? Remélem… De azért vigyázni kell, ezért engedély nélkül mellé fekszem, és én is betakarózom. Teste hideg, muszáj fölmelegíteni. Óvatosan közelítek válla felé, hogy átöleljem, de ahelyett, hogy ellökne magától, közelebb kuporodik hozzám.
- Köszönöm – suttogja. Kesernyésen lemosolyodom, hiszen pont miattam került ebbe a helyzetbe, erre megköszöni, hogy segítettem. Lágyan kisimítom arcocskájából puha, selymes, gyönyörű haját, és még jobban magamhoz húzom.
- Pihenj csak! – susogom, és én is lehunyom szememet. Fáradt vagyok.
---*---*---*---
Pár perc, esetleg óra múlva mocorgásra ébredek. Mellettem fekvő testet rázza a hideg, de csak úgy süt belőle a forróság. Ijedten ugrom ki mellőle, és Vittoriáért kiáltok. Pillanatokon belül itt van, és mikor meglátja didergő sze… öhm… foglyunkat, szó nélkül siet hideg vízért, mellyel lejjebb vihetjük lázát.
- Julian, kérlek, gyógyulj meg – suttogom édes arcát cirógatva. A földön térdelek, pont a fejénél. Bőre sápadt, egészségtelenül fehéres, ám orcája vörös a láztól. Homlokán veríték csillog, és édes hangján nyöszörög, miközben a hidegtől didereg. – Kérlek, legyél újra egészséges! Ígérem, soha többet nem haragszom meg így rád, csak ne halj meg! – könyörgöm, észre sem véve, hogy Vittoria meg is érkezett a vízzel.
- Meg fog gyógyulni – mondja teljes bizonyossággal hangjában. Hiszek neki. Nem tudom, miért, de hiszek, így bólintok, és elveszem a tálat, melyben hideg víz, és egy fehér rongydarab van. Először letörölgetem a vizes ronggyal homlokát, arcát és nyakát, majd újra belemártom a vízbe, és homlokára terítem. A takarót kicsit eljjebb szedem róla, nem tesz jót neki, hogy teljesen be van burkolva. A hőjét le akarjuk vinni, nem föl. Sajnos orvosunk nincs a fedélzeten, csak egy sebész, akit inkább nem engednék Julian közelébe, így várni kell a vizsgálattal a Szigetig. Csak élje túl az utat!
– Teljes sebességgel indulunk haza – mondom rekedtes hangon. Vittoria serényen egyetért, és kirohan, hogy a legénységnek is elmondja parancsom. Én itt maradok Julannal, és mikor átmelegedik a fejére tett rongy, ismét lehűtöm. – Szeretlek… Kérek, gyógyulj meg – suttogom. Mi… Mit mondtam? Azt, hogy… szeretlek? Vajon tényleg szeretem? Hisz nem is ismerem! Nem… Biztos csak elvarázsolt valaki. De ettől még nem vágyom rá, és arra, hogy meggyógyuljon, kevésbé.
- Vittorio – halk suttogás, de biztos, hogy az én nevem az.
- Css, ne beszélj! Csak pihenj… - mondom, de nem hallgat rám. Erőlködve kinyitja láztól csillogó, gyönyörű szemeit. Látványa szinte mellbe vág. Én… tényleg szeretem! De ez lehetetlen. Vagy nem?
- Miért… miért teszed ezt? – kérdezi nagyon-nagyon gyenge hangon. Ujjamat ráteszem cserepes, de még mindig gyönyörű ajkára, és újra bevizezem a rongyot. Finoman elmosolyogom, és válaszolok:
- Mert szeretlek – suttogom nagyon halkan. Julian szemei elkerekednek, de nem bírja sokáig nyitott szemmel, lassan lecsukódik, de szíve ugyanolyan tempóban dobog tovább. – Most aludj – mondom, és végre szót fogad. Légzése viszonylag egyenletessé, kicsit felületessé válik, de testét még mindig rázza a remegés.
---*---*---*---
Pár óra múlva még mindig eléggé meleg a teste, de már szerencsére nem annyira, mint az elején. Arca is kezdi visszakapni egészséges színét, de még nem az igazi, viszont ugyanolyan csábító, mint mikor először álmomban, és először az életemben megpillantottam. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne csókoljam meg, de nem használom ki magatehetetlen állapotát. Talán mással megtenném, de nem vele. Ő többet ér annál.
- Kapitány – jön be Flinn lehajtott fejjel. Fölpattanok a padlóról, mert valami baj van. Flinn túlságosan bűnbánó aurát áraszt.
- Mi baj van? – kérdezem határozott hangon. Helyettesem csak még jobban összehúzza magát, ami igazán vicces látvány lenne, hiszen a nagydarab ember apróra összekuporodva nem épp mindennapi látvány, de túl rossz érzésem van, ahhoz, hogy ezt a látványt tudjam értékelni.
- Sajnálom, Kapitány. Az én hibám. Miattam esett bele a vízbe a hercegecske – mondja hozzá nem illő, bánkódó hangon. Megcsóválom fejemet, hiszen ez nem igaz. Az én hibám. Nem kellett volna ennyire fölhúznom magam, hogy a hajó fölsikálását adjam neki munkának. Vagy még inkább a rokonai hibája. Ők ölték meg atyámat, ami miatt elraboltuk Juliant. Szerencsétlen gyermek…
- Nem a te hibád – mondom. Még mondanék valami bíztatást, de ahogy látom, hogy gyönyörűségem mocorogni kezd, egy intéssel kiküldöm Flinnt, és ismét elfoglalom helyem Julian mellett. – Julian, kedves, gyógyulj meg, kérlek – suttogom. Hajacskáját simogatom, arcát cirógatom. Olyan, mint egy elérhetetlen kincs. Egy isten. Valaki, akihez még hozzáérni sem szabad, mert olyan kis törékenynek tűnik, hogy bárki összetörheti, de mégis, bárki, aki csak ránéz, a rabjává válik.
- Vizet – reszeli száraz, színtelen hangján. Az asztalon álló pohárért, és kancsóért megyek, és teljesítem kérését. Mohón fölhajtja az egészet, és visszaadja kezembe. Szemei tompa fénnyel csillognak, de még így is álomszép. Már nem bírom magam visszafogni, ajkaira hajolok, és finom, leheletkönnyű csókot lehelek rá, de nem érek hozzá jobban. Nem akarom megrémíteni. Kicsit elhajolok tőle, és belenézek kerek ékkőként ragyogó szemeibe, mely furcsa fénnyel telik meg. Lehet, hogy bár nem akartam, mégis megrémítettem? Nem akartam.
- Bocsánat – köszörülöm meg torkom, és zavartan elfordulok. Vissza kellett volna fognom magam.
|
| makeme_real | 2012. 01. 17. 20:29:33 | #18598 |
Karakter: Julian E. Hawkins
Megjegyzés: (Kalózomnak)
Nem válaszol. Várok, várok és várok... De semmi válasz, csak a halk sírásom hallatszik az egyébként néma csendben. Vagyok olyan naiv, hogy tényleg válaszra számítok, de persze nem kapok. Amolyan magamnak rázom meg a fejem szomorúan, elfordulok tőle, és újra a falhoz kuporodok. Még mindig ráz a hideg... és kicsit ijesztő, hogy ezt akkor nem éreztem, mikor belenéztem azokba a kék ékköveknek tűnő szemeibe.
Nem... Erre még csak nem is szabad gondolnom. Isten szerelmére, hiszen... hiszen ő egy kalóz! Mégis mit akarok én egy kalóztól?! Legyen akármilyen varázslatos és lehengerlő is a külseje... a hangja... az illata...
Éppen abban a pillanatban kiáltom magamnak, hogy Elég!, amikor érzem, hogy közelebb férkőzik hozzám, és... és egyszerűen átölel. Reflexből tolom el magamtól, nem akarom, hogy még jobban összezavarjon... és egyébként is, a fenébe, miatta vagyok itt, miatta kerültem ide!
Nem szól semmit, de nem is próbál meg újra közeledni, csak mellettem marad. Nem tudom, meddig ülünk így, csendben, de végül egy sóhajjal töri meg a csendet.
- Mert arisztokrata vagy – szólal meg. – A te fajtád gyilkolta meg szeretett vezérünket, az apámat. – Döbbenten nézek rá. – Nagyrészt az apád és a nagybátyád miatt halt meg az apám, és még sok más társa – közli hidegen.
Az... az én fajtám? Mik vagyunk mi, állatok?! És egyébként is... ő beszél?
- Kalózok vagytok! – kiáltok fel. – Gyilkoltok, loptok, ártatlan embereket raboltok! És még föl vagytok háborodva ezen?! A törvény mindenkire érvényes! Aki nem veszi figyelembe, halállal lakol!
Most meg miért néz rám ilyen gyilkosan? Engem is felkoncolnának, ha ilyen módon meg merném szegni a törvényt, legyek bárki...
- Ugyanolyan gyilkosok vagytok, ti, arisztokraták, mint mi! – vág vissza. – Csak az senkit sem érdekel, mindenki figyelmen kívül hagyja. De most megfizetnek atyám haláláért! – kiabál rám, és felpattan.
Egy kicsit megijedek. Igazából... még mindig fogalmam sincs, miért jó nekik, hogy itt vagyok. Ez... ez egyáltalán nem bosszú. Ebből pedig egyenesen ki lehet következtetni... Hát persze. Ha a vezérük halálát akarják megbosszulni, azt nyilván szintén halállal fogják megtorolni. Érzem, hogy a kezem remegni kezd, de szerencsére nem tűnik fel az alapvető reszketésem mellett.
Normál esetben örültem volna, ha elrabolnak. Ha Vittorio Sarazio gróf magával visz, megszöktet... Akkor teljesíthettem volna végre, amit mindig is akartam. Eleget tehettem volna a vágyaimnak... hogy éljek, hogy élvezhessem az életet, hogy szórakozhassak, és ne abból álljon az életem, hogy az etikettet tanulmányozom, és azt tanulom, milyen egy jó herceg.
- Reggeli után adjatok neki vödröt, vizet, szappant és felmosó rongyot – hallom Vittorio hangját. – Ma ő veszi át a ti feladatotokat, és fölmossa a hajó fedélzetét!
Döngő, dühös léptekkel távozik, engem pedig magamra hagy azzal a két fickóval, akiktől a reggeli „ajándékomat” is kaptam.
- Gyakrabban kéne leöntenünk vízzel – röhög fel az egyik, megbökve a másik oldalát. – Kiemeli az... előnyeit – fordul felém pajzán vigyorral.
- Ja... Előbb-utóbb azt is kiharcoljuk, hogy játszadozhassunk is vele – helyesel a másik.
Rémülten kapom feléjük a fejem. Itt... Itt mindenki... mindenki meg akar...? Édes istenem, könyörgöm, inkább öljenek meg minél hamarabb! Büszkén fogom tűrni a halálomat, de ne hagy, hogy ezek... ezek... Nem, a meggyalázást képtelen lennék elviselni.
- Egyelőre egyél, picinyem! – csúsztat be egy fatálcát a rácsok alatt.
- Nem vagyok éhes... – motyogom.
Ki tudja, mi van az ételben, ha ők adják?!
- Felőlem – von vállat a férfi.
- Nekem tökmindegy – mondja a másik. – De én a helyedben megtömném a hasamat, mert ki fog készíteni a tűző nap... Na meg a kétkezi munka, az elkényeztetett ficsúrok nem ahhoz vannak szokva.
***
Nem tudom, mennyi ideig vagyok egyedül. Talán fél órát. Nincs gusztusom az ételhez, csak kicsit csipegetek belőle, de becsületükre legyen mondva: nem halok meg, és rosszul sem leszek. Talán nem mérgezett. De akkor sincs étvágyam...
Aztán már jönnek is vissza a kísértetiesen hasonló fickók. Kinyitják a cella ajtaját, és ugyanúgy ragadnak meg, ahogy előző nap. Csak most érzem, hogy mennyire megszoríthattak, mert fáj.
- Engedjetek el! – kiáltok rájuk azonban.
- Addig örülj, amíg csak így fogunk, picim – duruzsolja a fülembe az egyik.
- Mocskos barbár népség – morgom.
- Bókolj még! – röhög föl a másik oldalamon lévő.
- A holmid a fedélzeten vár, picinyem. – Felrángatnak a lépcsőn, én meg reflexből a vállam felé rándítom a fejem, ahogy a nap hitelen elvakít, de a két férfi csak röhög rajtam. Még mindig alig látok, amikor a térdemre löknek valahol a fapadlón. – Láss munkához, különben még éjszaka is a fedélzetet fogod súrolni!
Röhögve vonulnak el és hagynak ott egy súrolókefével, és egy vödörnyi szappanos vízzel. Mily meglepő...
***
Tűz a nap és fáradt vagyok. A kezem már alig akar engedelmeskedni, a súrolókefe csigalassan mozdul oda-vissza a fedélzet padlóján. Sehol egy milliméternyi árnyék, csak a tűző nap. A gyomrom üres, a ruháim még mindig csak félig száradtak meg, a fejem pedig tompa.
És persze senki nem segít a dolgomon. Akárki elmegy mellettem, csoda, hogy nem rúg belém páros lábbal, de a szavakkal senki nem bánik szűkösen. Sem a pajzán megjegyzésekkel... Kezdem nagyon rosszul érezni magam. A fájdalom valahol a mellkason közepe táján keletkezett, és egyre terjed, minden egyes megjegyzéssel és bántó szóval nő az átmérője. Nem értem, miért viselkednek velem így, nem értem, mivel szolgáltam rá. Fogalmam sincs, mit tett az apám vagy a nagybátyám, de az igazságérzetem ordítva küzd a bánásmód ellen. Én soha nem ártottam nekik.
- Egész jól nézel ki innen hátulról.
Nem bírom tovább. A fenekemre huppanok, mindkét kezemmel meg kell támaszkodnom. Nehezen kapok levegőt, és lüktet a fejem, de még így is képes vagyok rémülten felnézni – mert ez a legerősebb érzés most. Az a férfi áll előttem, aki tegnap először benyitott a kabinba, ahol Vittorioval voltam.
Minden erőmet összeszedve, de még így is szédelegve tápászkodok föl, ő pedig homlokráncolva figyel.
- Hé, fiú... Szerintem nem ártana egy kis szünetet tartanod – lép közelebb.
- Ne jöjjön közelebb! – szólok rá gyenge hangon, de azért erélyesen.
- Nagyon rosszul festesz, le kéne pihenned, csak hadd szóljak...
- Azt mondtam, ne jöjjön a közelembe! – szólítom fel újra, miközben tovább hátrálok.
Mintha rémülten pillantana mögém, és felém nyúl.
- Ne menj hátrébb... Hé, gyere el onnan!
- Mondtam, hogy ne... – Elakad a szavam, ugyanabban a pillanatban, amikor a lábam is.
Most már támolyogva sem tudom megtartani az egyensúlyomat, hátrabucskázok. Az agyamat borító tompa köd felerősödik, de még érzem, hogy valamibe beleütközik a combom, látom, hogy a férfi valamit ordítva felém veti magát, de már nem hallom.
Aztán csak zuhanok, és még zuhanás közben elborít a jótékony sötétség.
***
- Julian! – szól valaki nagyon távolról.
A mellkasomban szorító, jeges nyomás uralkodik. Nem kapok levegőt... Nem... kapok... levegőt...
- Julian, lélegezz!
Ütemes nyomás a mellkasomban, aztán felszabadulás. A tüdőm kitágul, és hörögve, köhögve kapkodok levegőért. A tüdőmből folyamatosan tör elő a hideg, sós víz. Gyengéd érintést és paskolást érzek az arcomon, megpróbálom kinyitni a szemem, de csak homályosan látok. A szemeim előtt mintha Vittorio arca rajzolódna ki, a hajából csöpög a víz, a tekintetét viszont nem tudok tisztán kivenni. Megpróbálom kimondani a nevét, de csak a sötétség borít be újra.
***
Lassan nyílnak ki a szemeim. Megint puhán fekszem... és meleg van. És minden száraz és jó illatű. Sehol egy nedves, kemény fapadló, vagy dohos, áporodott szag. Szuszogva szívom magamba az oxigént, de hirtelen nem értem, miért esik ilyen jól.
- Magadhoz tértél? – hallom meg Vittorio hangját.
Felkapom a fejem, de meg is bánom, mert még eléggé kótyagos.
- Ühüm – motyogom, aztán megremegek. – Fázom...
- Nem csoda – dünnyögi. Közelebb lép, és fájóan gondoskodó mozdulattal a nyakamig húzza a takarót. – Most jobb?
- Nem annyira – suttogom.
Felsóhajt, aztán rám néz.
- Ha melléd fekszem, megpróbálsz lelökni az ágyról?
- Ho-Hogy mi? – dadogom.
Érzem, hogy az arcom elvörösödik, annak ellenére, hogy remegek. Aztán reagálni sincs időm, már ott fekszik mellettem. Óvatosan nyúl a vállam felé, gyanítom azt hiszi, ellököm majd... De most valahogy jól esik. Közelebb kucorodok hozzá, és most hagyom, hogy átöleljen.
- Köszönöm – motyogom.
Nem tudom, mit köszönök, és azt sem, hogy miért esik ilyen jól... Biztosan nem vagyok még teljesen magamnál.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 01. 17. 20:30:01
|
| Geneviev | 2012. 01. 17. 13:29:03 | #18584 |
Karakter: Vittorio Santi
Megjegyzés: Hercegemnek
Kicsit közelebb megyek hozzá, és leülök mellé, az ágyamra.
- Nálam – felelem. Julian arcára jól láthatóan kiül a döbbenet, még ajkai is elnyílnak. Nem éppen arisztokratikus kinézet, de talán így még tökéletesebb, hogy nem tökéletes.
- Gróf Sarazio! – nyögi a „nevemet”. Áh, micsoda csalódás nem a saját nevemet hallani a szájából. No, de mikor oda jutunk, hogy egy másik helyzetben nyögje majd a nevem, akkor már tényleg a sajátomat fogja édes hangjával nyöszörögni. – Hogy kerülök magához? Illetve... hogyan lehetnék egyáltalán magánál?! Hiszen ön... ön spanyol... – dadogja értetlenül. Különben meg olasz, de mindegy.
- Sem gróf nem vagyok, sem Sarazio – jegyzem meg.
- Nem? – kéri halálra vált arccal, suttogva. Szemei elkerekednek, és az értetlenséget lassan felváltja a félelem és kétségbeesés. Gyönyörű. Bárhogy csillog, mindig gyönyörű. – A-Akkor...?
- A nevem Vittorio Santi – mutatkozom be. Már csak egy meghajlás kellene, de azt meg ülve nem lehet bemutatni. Meg amúgy sem szeretek hajolgatni…
- És... És mit... miért... – dadogja, és apróra összekucorogva egyre távolabb húzódik tőlem. Még csak nem is tudja, hogy kalóz vagyok… Vajon akkor mit fog tenni? Sikítozva kirohan? Nem kellene, mert a legénységem tagjai nem túl bizalomgerjesztők…
Már épp válaszolni készülnék, mikor beront a kabinba Flinn. Még rá sem kell néznem, már tudom, hogy ő, egyrészt a jellegzetes járásából, másrészt Julian kerekre tágult szemeiben megjelenő páni rémületből. A fiú ijedten szája elé kapja remegő kezecskéjét, és szerintem azok imádkozik, hogy ébredjen már föl. De sajnos nem fog fölébredni. De nem ám.
Végül hátra fordulok, és igen, tényleg Flinn.
- Kapitány, a legé... – kezdi, de mikor rólam az ágyamban fekvő rémült hercegecskére siklik tekintete, egyből félbehagyja mondandóját, és egy kéjes, semmi jót nem ígérő vigyor terül szét az arcán. Jobb lesz tőle távol tartanom Juliant. Az arisztokratákat akarjuk megbüntetni, nem ezt a fiút megölni. Márpedig, ahogy ismerem Flinnt, nem csak kicsit megalázná, hanem talán még az őrületbe is kergetné a herceget. Persze, ettől még én bírom Flinnt, jó helyettes és apámmal jó barátok voltak, de azért… Fiatal, ártatlan fiút nem szívesen engednék a közelébe, főleg nem olyat, akire én tartok igényt. – Á, látom, felébredt a kicsike – vigyorogja. Mellőlem egy nyüszítés hallatszódik, és ruhasuhogás. Hát, ha mellettem nem is működik az önvédelmi reakciója, legalább más, nálam félelmetesebb kinézetű egyénnél igen.
- Menj ki, Flinn – utasítom. Flinn biccent, és elhagyja a kabinomat. Mikor ismét Juliannak szentelem a figyelmemet, a fiú hisztérikus állapotba kerülve zúdítja rám kérdéseit.
- Kapitány? Kicsike? Mi folyik itt? Ki maga? Mit akar tőlem és miért hozott ide?! – sipítozza rémülten.
- Julian – szólítom meg nyugodt, gyengéd hangon, ám nem igazán használ. Pedig jó lenne, ha lenyugodna, mert bár megértem, hogy nem épp a legkellemesebb kalózok közt ébredni, de attól még nem kellene fölvernie a hajón tartózkodó összes embert, mert akkor még rosszabb helyzete lesz. – Julian, nyugodj meg kérlek.
- Nyugodjak meg? – kérdezi szinte sikítva. Ahh, tehát lehet, hogy az utóbbi választás lesz majd? A cellák egyikébe kell küldenem, hátha ott lenyugszik, ha már itt, a kényelmes kapitányi kabinban nem tud? – Hogy... hogy nyugodjak meg?! Hogyan kérhet tőlem ilyet? Idehoztak erre az istenverte... azt sem tudom, hová, kalóz-kinézetű férfiak szólítanak kicsikének, és... – tágul még kerekebbre a szeme, már ha az lehetséges. Igen, azt hiszem ez a felismerés pillanata. – Nem... – suttogja remegő hangon. – Nem szimplán idehozott. Maga... Maga el akart csábítani! Aztán... Aztán leütött, és elraboltak! Erről van szó, nemde?! És nem csak kalóz-kinézetű volt... Maguk... Maguk mind kalózok – jelenti ki szinte csak lehelve ezeket a szavakat. Mintha kimondva minden valóságosabbá válna számára. Pedig amúgy is ez a valóság. De… Nem azért tettem, mert vele van gondom. Vele konkrétan nincs, csak amit képvisel. Apám gyilkosait. De ő maga a kedvemre való. Sőt… Úgy is mondhatnám, álmaim fiúcskája, mert az is.
- Julian... – próbálok felé nyúlni, hogy megsimogassam puha alabástrom bőrét, ám elcsapja kezem.
- Ne merjen hozzám érni! – sikoltja. Még mielőtt bármit is tehetnék, újból kinyílik az ajtó. Ez Vittoria lesz.
- Bátyám, mi folyik itt? – kérdezi. Mondtam én, hogy ő lesz. Felé fordulok, és látom, hogy már át is öltözött. De jó neki, ő legalább már kényelmesebb öltözékben pompázhat… – Ó, úgy látom, a kisherceg nem bír a vérével. Szerintem meg kéne mutatnunk neki a cellákat – mosolyogja édesen az én kedves, és jól nevelt húgocskám. Szerinte is ezt kellene tenni? De… Akkor nem láthatnám, hogy az ágyamban fekszik meztelenül Julian… Bár, most amúgy sem látom, mert ruha is van rajta, meg ül is… De ha itt marad, annyival közelebb kerülök hozzá. Ha viszont a cellák egyikébe kerül… Nem hinném, hogy túlságosan belopnám magam a szívébe. De nem kockáztathatom meg, hogy a legénységem észre vegye rajtam a gyengeség leghalványabb jelét is.
- Vittoria... – sóhajtok nagyot.
- Követelem, hogy vigyenek haza! – vág közbe határozottnak szánt hangon, de remegése sokat ront az utasításán.
- Látod? – néz rám Vittoria, amolyan „én megmondtam, hogy ne essél bele, hanem vidd egyből a cellákba” tekintettel. Kinek kell egy Kalüpszó-hasonmás húg? Árverésre bocsájtom. A szívemmel együtt… Egyik sem kell, mind csak bajba sodor. – Nem tudja hol a helye, meg kéne tanítanunk neki. – Igaza van. De… Attól még nem szívesen szánom rá magam. De el kell vonatkoztatnom szépségétől, és realizálnom kell magamban, hogy ő a bosszú tárgya, és egy arisztokrata, akinek a rokonai megölték, kivégezték apámat, sok más társával egyetemben. Igen. Talán ha nem az ágyamban lesz, megtanulok nem elcsábulni. Találnom kell valami ellenszert erre az elvarázsolt állapotomra, mert ez így nem mehet tovább. Hosszú gondolkozási idő múlva egy nagyot sóhajtok, beleegyezésként. Irány a cella!
– Szólok a fiúknak – vigyorogja Vittoria.
- Ugye... Ugye nem...? – nyöszörgi Julian rémülten, és még mielőtt a varázslatnak engedelmeskedve megváltoztatnám döntésemet, Vittoria vissza is tér egy szempillantás múlva, Marcus és John kíséretében. – Ne... Ne! – sikoltozza a herceg, miközben a kapálózása ellenére simán megragadják a fiúk. Szenvtelen tekintettel figyelem, ám közben valami bent, a mellkasomban hihetetlenül fájni kezd. Csitulj szív! Nem vagy kalóznak való… – Kérem! Kérem, ne...! – könyörög. Hangja lassan elhal, ahogy távolodnak a kabinomból, ám még így is hallani hangjának foszlányait. Mint ahogy általában a kínzottaink sikolyait is lehet hallani lentről, ahogy a tengeri szellő messzire viszi hangjukat.
Ideje munkához látni! Gyorsan átöltözöm valami kényelmesebb ruhába. Utolsó simításként fölveszem drága övemet, melybe beletűzöm fegyvereimet, és medálomat is jól láthatón, az ingem fölé teszem. Kimegyek a kabinomból, mire Vittoria egyből mellém is szegődik, ám gyorsan elküldöm. Utam egyből a kormányhoz vezet, ahol Scorp vidám dalolászás közben békésen kormányozgat.
- Hé, kapitány! Haza? – kérdezi. Mintha nem tudná… De azért bólintok, mint mindig. Éneke még vidámabb lesz erre, amit meg is értek. Hogy ne lenne, ha ismét láthatja újszülött fiát, és kedves feleségét. Közben megpillantom Flinnt, akinek meghagyom, hogy adjanak a foglyunknak enni, és egy pokrócot is, hogy ne fagyjon halálra ott lent. Hidegek az éjszakák a tengeren…
---*---*---*---
Másnap reggel szokás szerint a Nappal együtt kelek. Most én fogom átvenni a kormányt, mert azért Scorpnak is kell pihennie, ám előtte még meglátogatom mélyen tisztelt vendégünket, hogy tetszik-e neki a vendéglátás. Fölöltözködés után, még reggeli előtt lemegyek a hajóalj cellás részébe, Johnnal együtt. A sötétséghez hamar hozzá szokik a szemem, főleg mivel még fönt sincs olyan nagy fényesség. De majd kicsivel később föl kell tenni nekem is a szemkötőmet, hogy a szemem bírja a fönti, és a lenti fényviszonyokat. A cellás rész vége felé van mozgolódás, szóval valószínűleg ott „szállásolták” el Juliant. Pont, mikor a cellája elé érek, Hal és Kal, a kínzómester ikerpár jönnek ki onnan. Ez… nem az, amit vártam. Nem hinném, hogy ők hozták volna a reggelit neki. Szívemet rémület szorítja össze, hogy mégis mit tehettek vele, de próbálok uralkodni magamon. Végül is, sikoltozást nem hallottam, már pedig ha valakit ők vesznek kezelésbe, egyből hallja mindenki. Most viszont a szokásos felszerelésük helyett egy-egy vödör van a kezükben. És valamiért nem hinném, hogy étel volt bennük, főleg, hogy ezek a felmosó vödreink.
- Mit műveltek? – dörrenek rájuk, mire egyből összehúzzák magukat. Én vagyok a kapitányuk, azt teszik, amit mondtam! – Azt mondtam, enni adjatok neki! – üvöltöm. Kal és Hal egyből szapora bólogatásba kezdenek, és az egyikük elrohan ételt hozni. Jó fiú… Igen, kínzómesterek. De attól még tudják, nem érdemes engem földühíteni. Már pedig kezdek nagyon dühös lenni, főleg mivel mikor kinyitom a cellát, egyből látom, hogy Juliannál sem étel, sem pokróc, ráadásul a ruhája is csurom víz.
- Julian... – szólítom meg gyengéden, hogy figyeljen rám. Óvatosan fölemeli fejecskéjét, és könnyekkel teli szemeit enyémbe fúrja. Letérdelek mellé, és csak John miatt nem simítom ki arcából csurom vizes tincseit.
- Nézzétek, mindjárt elbőgi magát! – nevet föl John, mire Julian ismét remegni kezd, és lehajtja fejecskéjét. Dühös vagyok. Nagyon dühös. Valaki meg fog fizetni azért, mert nem tették azt, amire utasítást adtam.
- Tűnjetek innen – mordulok föl. Hal és John egyből elhúzzák a csíkot, amit jól is tesznek. Egy ideig ne kerüljenek a szemem elé.
- Miért? – leheli halk, remegő hangon. Könnyei fényes barázdákat húznak tökéletes arcán. Gyönyörű. De még szebb lenne, ha mosolyogna. Ám itt nem sok oka van mosolyogni… – Miért teszik ezt velem? Miért büntetnek? Mit tettem...? – bőgi a szemeimbe nézve, kétségbeesetten. Nem tudom, mit mondjak, mit válaszoljak, ezért percekig csak halk zokogásának hangja töri meg a csendet. Egy ideig reménykedik a válaszban, de mikor továbbra sincs válasz, megcsóválja a fejét, és elfordulva tőlem, összekuporodik. Rázza a hideg, főleg, hogy itt nincs valami jó idő, ráadásul még a jeges víz sem tett jót neki. Közelebb megyek hozzá, és átölelem, hogy testemmel melegíthessem föl, de ellök magától. Megérdemlem, tehát csak tudomásul veszem, hogy nem kér belőlem, de nem távolodok el tőle túlságosan. Percekig mind ketten szótlanul és mozdulatlanul ülünk, de végül egy nagyot sóhajtok és megtöröm a csendet.
- Mert arisztokrata vagy. A te fajtád gyilkolta meg szeretett vezérünket, az apámat – felelem. Döbbenten felém fordul, de nem szólal meg. – Nagyrészt az apád és a nagybátyád miatt halt meg az apám, és még sok más társa – mondom jeges hangon. Apám akasztófán lógó testének látványa mélyen, kitörölhetetlenül belém égett. Ezen még Julian gyönyörű szemei sem tudnak változtatni.
- Kalózok vagytok! – kiált föl. – Gyilkoltok, loptok, ártatlan embereket raboltok! És még föl vagytok háborodva ezen?! A törvény mindenkire érvényes! Aki nem veszi figyelembe, halállal lakol! – jelenti ki. Hideg düh áramlik szét bennem erre. Gyilkolunk? Ártatlan embereket rabolunk? Igen. De ki kezdte?! Mi szép nyugodtan élünk, és kik voltak azok, akik ránk támadtak a Szigeten?! A különböző népek flottái! Mi csak visszavágunk nekik.
- Ugyanolyan gyilkosok vagytok, ti, arisztokraták, mint mi! Csak az senkit sem érdekel, mindenki figyelmen kívül hagyja. De most megfizetnek atyám haláláért! – kiáltom, és fölpattanok a térdelésből. Az ikrek pont most érnek vissza az étellel, így rájuk mordulok.
- Reggeli után adjatok neki vödröt, vizet, szappant és felmosó rongyot. Ma ő veszi át a ti feladatotokat, és fölmossa a hajó fedélzetét! – jelentem ki, és döngő léptekkel fölmegyek a felszínre. A Nap már ragyogóan süt, ezért szinte megvakít. Figyelmetlen voltam. Ahelyett, hogy lassan szoktattam volna hozzá a fényhez a szemem, dühöm miatt most várnom kell, hogy lássak valamit. Kiborított az a kis ficsúr! Még hogy gyönyörű, és álmaim fiúcskája! Hah… Álmaimban egy kedves fiú szerepelt, nem pedig egy elkényeztetett arisztokrata. Mit is vártam tőle? Abban a közegben nevelkedett, persze, hogy a hazugságot tanulta meg, hogy a kalózok a rosszak. Pedig ha tudnák azok az emberek, akik félnek tőlünk, hogy a saját népük rosszabbak, mint mi… De már nem érdekes. Mi vagyunk a mumusok a szemükben, akkor ez maradjon is így!
Közben végre visszakapom látásom, és a kormányhoz vonulok. Scorp már alig áll a lábán, és hálásan fogadja, hogy végre fölváltom.
- Jó reggelt, bátyám! – jön hozzám Vittoria. Most nincs kedvem hozzá, meg igazából senkihez sem, de azért nem küldöm el. – A herceged tegnap óta tanult kis jó modort? – kérdezi, mire a düh ismét eluralkodik rajtam. Nem mutatom, de kezeim erős szorítása a kormánykeréken elég árulkodó lehet, ugyanis mintegy magának bólint. – Gondoltam, hogy nem. Sajnálom… - teszi hozzá a kezemre simítva, de csak fölmordulok, és lelököm magamról a kezét. Nem sértődik meg, tudja, hogy néha milyen vagyok.
- Engedjetek el! – hallatszódik egy kiáltás a cellák felől. Ah, szóval az úrfi befejezte a reggelit, igaz? Akkor neki is állhat takarítani.
Most, hogy így belegondolok, kicsit lehiggadva… Vajon milyen látvány lesz, ahogy előttem mossa a padlót, és közben a fenekével riszál felém? Nos, mindjárt meglátom, nem igaz?
|
| makeme_real | 2012. 01. 16. 22:47:31 | #18577 |
Karakter: Julian E. Hawkins
Megjegyzés: (Kalózomnak)
Monoton zúgás... Beszédfoszlányok... Mintha valaki valami tulajdonról beszélne...
Újra sötétség.
***
Tompán, de fokozatosan egyre élesebben kezdem érzékelni a külvilágot. Csend van... És valami puhán fekszem. Egészen biztosan egy ágyon. Talán a sajátomon? Nem... ez nem a szobám megszokott illata. Ez valami más. Fa... Tengervíz... És még valami ismeretlen, de felettébb kellemes, csábító illat.
Hol vagyok...?
Pár másodperc múlva sikerül rájönnöm, hogy ha hallok és szagolni is képes vagyok, akkor látni és megszólalni is képes leszek. Lassan kinyitom a szemeimet, és egy ódon faburkolatú plafont pillantok meg. Fogalmam sincs, hol lehetek... És azt sem tudom, hogy kerültem ide. Mi történt, mi a fene történt...
Aztán beugrik valami. Az álarcos bál... Rengeteg hölgy, és egy tekintet, ami megragadott... A gróf. Igen, a gróf! Vittorio Sarazio. Emlékszem. És a partnere... Vittoria? Igen. Azt mondta, a gróf találkozni akar velem, én pedig mentem. És találkoztunk is, és...
És aztán mi történt?!
- Hol... Hol vagyok? – sikerül megszólalnom kissé rekedt hangon.
Megmozdítom a kissé zsibbadtnak érződő lábaimat, aztán a kezeimet is... és ekkor lép be valaki a látóterembe, és ereszkedik le mellém az ágy szélére.
- Nálam.
Döbbenten bámulok, szerintem még az ajkaim is elnyílnak. Ez... ez a gróf! Bárhonnan felismerném azt a szempárt, ezt az arcot, és azt a szőke hajat.
- Gróf Sarazio! – nyögöm döbbenten. – Hogy kerülök magához? Illetve... hogyan lehetnék egyáltalán magánál?! Hiszen ön... ön spanyol...
- Sem gróf nem vagyok, sem Sarazio – feleli.
- Nem? – kérdezem szinte suttogva. A félelem a gyomromból indul, és jeges áramlatként járja át az ereimet. – A-Akkor...?
- A nevem Vittorio Santi.
- És... És mit... miért... – dadogom, ösztönösen egyre hátrébb húzódva tőle.
Szólásra nyitja a száját, de ekkor nyílik a... szoba? ajtaja, és belép rajta egy...
Úristen.
Rémülten emelem a szám elé remegő kezemet, ahogy megpillantom a belépő férfit. Magas, robosztus, ijesztő, sötét. Fekete haj, feneketlen, fekete szemek... Nem. Csak szem. Az egyik szeme el van takarva, mint... mint... mint a... mint a kalózoknak...
- Kapitány, a legé... – Félbehagyja a mondatot, ahogy megpillant, és széles, élveteg vigyor terül szét az arcán. – Á, látom, felébredt a kicsike.
Felnyüsszenve húzom össze magam az ágyon, és egészen a sarokig hátrálok az ágyon.
- Menj ki, Flinn – utasítja a gr... Vittorio.
A férfi biccent, aztán kilép az ajtón, és visszazárja maga mögött. Én pedig szabályosan hisztérikus rémülettel kezdem rázúdítani a kérdéseimet.
- Kapitány? Kicsike? – kérdezem emelt hangon, de reszketve. – Mi folyik itt? Ki maga? Mit akar tőlem és miért hozott ide?!
- Julian – szólít meg megnyugtatónak és gyengédnek szánt hangon, de ez mit sem használ. – Julian, nyugodj meg kérlek.
- Nyugodjak meg? – sikítom. – Hogy... hogy nyugodjak meg?! Hogyan kérhet tőlem ilyet? Idehoztak erre az istenverte... azt sem tudom, hová, kalóz-kinézetű férfiak szólítanak kicsikének, és... – A felismerés szinte arcul csap, ahogy az utolsó eszméletemnél lévő pillanat eszembe jut. – Nem... – suttogom. – Nem szimplán idehozott. Maga... Maga el akart csábítani! Aztán... Aztán leütött, és elraboltak! Erről van szó, nemde?! És nem csak kalóz-kinézetű volt... Maguk... Maguk mind kalózok – lehelem.
- Julian... – nyúlna felém, de elcsapom a kezét.
- Ne merjen hozzám érni! – sikítom.
Hirtelen újra nyílik az ajtó... és belép rajta a... a lány, aki hercegnőnek adta ki magát, most viszont sokkal pőrébb ruhákat visel.
- Bátyám, mi folyik itt? – szólal meg összevont szemöldökkel. Bátyám? Akkor... Akkor ezért... ezért hasonlítottak annyira... – Ó, úgy látom, a kisherceg nem bír a vérével. Szerintem meg kéne mutatnunk neki a cellákat – mosolyodik el gonoszul.
Megdermednek, és minden eddiginél hűvösebb jeges borzongás fut végig rajtam. Cellák...?
- Vittoria...
- Követelem, hogy vigyenek haza! – vágok közbe rettegve.
- Látod? – néz a lány a bátyjára. – Nem tudja hol a helye, meg kéne tanítanunk neki. – A csend túl hosszúra nyúlik, és csak egy sóhaj szakítja meg, ami a férfi mellkasából szakad föl. Én nem értem, de a lány szélesen elvigyorodik. – Szólok a fiúknak.
M-Mih...?!
- Ugye... Ugye nem...? – nyöszörgöm, de ebben a pillanatban két nagyobb darab fickó lép be, és egyenesen felém indulnak. – Ne... Ne! – sikítom, ahogy megragadnak két oldalról. Könnyűszerrel felemelnek, és hiába kapálózok, mintha kőszobrok ellen küzdenék. – Kérem! Kérem, ne...!
Percek múlva már egy dohos, sötét helyiség kemény fapadlóján landolok, és csak egy jókora fémes csattanás jelzi, hogy a cella ajtaját rám is csapták. Az egész hely ijesztő. Hosszú lépcső vezet le ide, sehol egy ablak, és ha elzárnák a csapóajtót, korom sötét lenne. Két oldalon, teljes hosszában csak vastag vasrudakból készített rács, az egyes cellákat pedig szintén ilyen rácsok választják el. Én valahova a vége felé kerülök. A padló nedves a térdem alatt, ami ráadásul nyilallva kezd fájni, ahogy ráérkezek.
- Jó szórakozást, ficsúr – hallok még egy gonosz nevetést.
Aztán bekövetkezik amitől féltem: a csapóajtó lezárul, én pedig magamra maradok a koromsötétben.
Remegve húzom össze az egyik sarokban, és félve kapkodom a fejem jobbra-balra, hogy honnan fog rám támadni valami. Közben vakon tapogatózok, de... még egy deszka sincs, amire fel tudnék feküdni. Csak a hideg, nedves fapadló.
Reszketeg sóhajjal dőlök lassan az oldalamra, hátammal a falhoz simulok, és magzatpózba gömbölyödök. Másodpercek sem kellenek, hogy vacogni kezdjek, nagyon hideg van...
Az egész... az egész egy istenverte csapda volt, én pedig egyenesen belesétáltam. De miért?! Miért engem? Mit tettem? Mit...?
***
Hirtelen, felhördülve riadok föl, olyan lendülettel felülve, hogy a fejem kis híján beverem a falba magam mögött. Csupa víz vagyok... valószínűleg attól, hogy az imént egy vödörnyi jeges vizet kaptam a nyakamba. A ruhám vizesen, jéghidegen tapad a testemre, akárcsak a hajam a fejemre és az arcomra, ez pedig a hideg éjszaka után csak a pláne. Egész testemben remegve kucorodom össze, de nem teszek semmit, csak a torkomban kezd gombóc növekedni.
Még soha... soha nem aláztak meg így, ennyire.
- Mit műveltek? – csattan egy dühös hang, amit fel is ismerek. Vittorio. – Azt mondtam, enni adjatok neki! – dörren rájuk szinte üvöltve.
Dühös léptek zaja, kulcscsörgés, majd a cellaajtó nyikorogva kinyílik.
- Julian... – szólít meg.
Gyengéd hangjára felemelem a fejem. Valóban Vittorio az, éppen most térdel le mellém. Csak nagyot nyelve tudom visszaküzdeni a könnyeimet.
- Nézzétek, mindjárt elbőgi magát! – horkan fel egy idegen férfihang.
Megszégyenülten, megremegve hajtom le a fejem.
- Tűnjetek innen – mordul rájuk Vittorio.
Csak azután emelem föl újra a fejem, hogy a léptek elhaltak a távolban.
- Miért? – suttogom remegő hangon. Szégyen vagy sem, a könnyeim végigfolynak az arcomon. – Miért teszik ezt velem? Miért büntetnek? Mit tettem...?
|
| Geneviev | 2012. 01. 16. 19:28:50 | #18571 |
Karakter: Vittorio Santi
Megjegyzés: Hercegemnek
Még mielőtt fölegyenesednék, pillantásom már a herceg tekintetét keresi. Csodálatos, ékkőként ragyogó szemei még csillogóbbá válnak, mikor találkozik az enyémmel. Gyönyörű. De nem szabad erre gondolnom. Az apja apám gyilkosának egyike. Puszta bosszú miatt találkoztunk. Nem gondolhatok másra, nem lehetnek érzelmek! Kizárólag szórakozás. Csak ne lenne ennyire hihetetlenül álomszép… Ahogy hófehér bőre enyhén elpirul, egyből az jut eszembe, vajon az ágyban mennyire pirulna el, alattam. A fehér lepedőn igazán jól mutatna: fekete haja szétterülve, hószín bőre vágytól égne, szemei kéjtől ködösek lennének, és minden porcikája csak arra várna, hogy birtokba vegyem. És meg is tenném. Szíves örömet birtokba venném minden apró részecskéjét. Ahh, Kalüpszóra!
- Igazán örvendek, Vittoria hercegnő, és gróf Sarazio. Az én nevem Alec Hawkins, ő pedig itt a fiam, Julian – rángat ki gondolataim közül az apja ennek a csodának. Agyamat ellepő köd kezd oszladozni, és visszatérek a valóságba. Életemben nem láttam még csodásabb kincset, mint ő, de nem hagyom, hogy elvonja a figyelmem. Apám emléke fontosabb, mint egy arisztokrata fiú.
- Örülök – mosolyogja Julian, és ő is meghajol apjával. Agyam, és… szívem? megint próbálná figyelmen kívül hagyni, ki is ő, de apám összeaszott testének emléke kijózanít. Veszedelmes a fiú. Rosszabb, mint egy jó rum. Azt már kiismertem, tudom, mennyi az, amitől még nem bódulok el, de ez a kis hercegecske… Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hihetném, hogy elvarázsolt valaki.
Végre észreveszem magam, hogy túl feltűnően csodálom Juliant, így elvezetem Vittoriát. Nem akarok tovább maradni itt a bálon, a szükségesnél, ezért egy olyan helyet keresek, ahol Vittoriával meg tudom beszélni a tervet. Mert már az is van. Azt hiszem…
Egy erkélyt pillantok meg, ami most éppen üresen áll, szóval arra kormányozom magunkat. Elég nehéz átnyomakodni a bálozókon, főleg ilyen nagy, puccos ruhák közt, de végül megoldjuk, és a kíváncsi tekintetek elől elbújva a balkon árnyékos részére megyünk, mintha csak egy kis magánéletre vágynánk. Vagy mintha a lampionokkal kivilágított kertre lennénk kíváncsiak.
- Bátyám, nem mondhatod, hogy… - kezdené húgom a kioktatást, de semmi kedvem végig hallgatni, és semmi joga ehhez. Én vagyok az idősebb, tudom, mit csinálok.
- Vittoria! – szólok rá, mire befogja a száját. - Tudom, mi a dolgom. Apám emlékére végig csináljuk. De ez nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatok kicsit – mondom, na, nem mintha magyarázkodásra kényszeríthetne valaki is. Persze, kit akarok át verni? Két ember van a világon, akik félelmetesebbek a Sziget szörnyénél is, akihez szívesebben mennék látogatóba, mint hallgatni kiabálásukat – az én drága édesanyám, és húgocskám. Én vagyok a férfi! Igen, én vagyok. Viszont meg vagyok róla győződve, hogy ők ketten Kalüpszó nimfától származnak. Gyönyörűek, de veszélyesek. Persze, én vagyok a vezér, de őket kettőjüket nem akadályozza ez meg abban, hogy felül ne bírálják döntéseimet. Szerintem Vittoria azóta ilyen, amióta fölengedtem a hajóra. Biztos vagyok benne, hogyha egy szirénnel találkoznánk, a két nő harcából húgom jönne ki győztesen. De ettől még én vagyok a férfi, és az idősebb, így általában azért hallgat rám. – A terv az, hogy te kicsalod valahogyan, én meg leütöm, és szépen elpárolgunk innen – mesélem el briliáns tervemet. Húgom egy ideig emésztgetni, majd így szól:
- A kicsalással nem lesz gond. Ahogy bámult téged… Mintha csak téged láttalak volna, amikor ránéztem – nevet föl, én meg elámulok. Egy hercegecske, aki belezúg egy kalózba? Ez aztán a történet… Na, nem mintha az nem lenne érdekes, hogy egy kalóz belezúg egy hercegecskébe, akinek az apja, és nagybátyja megölték a kalóz apját… - De mondjuk, várjál lent, hiszen itt azért akárki megláthat titeket. Viszont a rablással van egy kis probléma, még pedig az, hogy mindenhol őrök vannak, akik vigyáznak a biztonságra – mutat rá zseniális tervem egyetlen bökkenőjére. Nők… Mindig csak panaszkodnak.
- Ugyan, simán kivitelezhető! Álarcban van, tehát senki nem látja, hogy ki ő, így simán lehet csak egy elázott ismerősünk, akinek segítünk a hazajutásában – jegyzem meg. Vittoria picit húzza a száját, de aztán bólint, és eltűnik a tömegben. Én addig lesétálok a díszes márvány lépcsőn, és lent, a sötét árnyákok közt várom a csillagom megjelentét. Kalüpszóra! Mi az átkozott akasztófa van velem?! Soha nem gondoltam ilyeneket. Mondani mondtam, persze, hiszen kalóz lennék, vagy mi a szösz, de gondolni dehogy gondoltam komolyan! Most viszont eléggé úgy néz ki, hogy bizony most mégis. Engem elátkoztak, vagy elvarázsoltak. Nincs más magyarázat.
Vittoria és Julian hangja térít vissza gondolataim óceánjából, és mikor hallom az ütemes koppanást, hogy valaki jön le a lépcsőn, várom, hogy megpillanthassam a herceg karcsú alakját.
- Julian – szólítom meg halkan, és mikor felém fordul, kilépek az árnyékból, hogy láthasson. Ahh, az a test… és azok a szemek. Mintha a tengeren hajózva a csillagokkal borított éjszakai égboltra tekintenék.
- Gróf Sarazio – jön hozzám közelebb, és feje hajt. Van ebben valami ironikus, hogy a herceg fejet hajt egy gyilkos kalóznak, nem? De valamiért nem tudok ezen nevetni, hanem csak mosolyogni, de azt is a különös bája miatt.
- Csak Vittorio – mondom. Kicsit zavaró nem a saját nevem és címem hallani Julian szájából.
- Rendben… Vittorio – mosolyodik el. Ahh… A nevem hallan a szájából… Valami hihetetlenül jó érzés. Még jobb lenne ugyanezt hallani az ágyamban. Nem bírok magammal, és közelebb húzom magamhoz, de mondjuk kicsit azért rá is játszom.
- A szemei... Ó, Julian a szemei! – Azok a csodálatos ékkövek… Óceánok, földrészek legszebb kincseit tulajdonítottuk el, de ilyen gyönyörűségre még sosem bukkantunk. Egészen eddig.
Közel hajolok ajkaihoz, és alig bírom visszafogni magam, hogy ne vessem rá magam egyből ajkaira, főleg pihegő lélegzetvételei korbácsolják föl vágyamat még jobban, de most nem engedem, hogy a köd elborítsa agyamat. Először a bosszú. Aztán a szórakozás.
Ajkai már vészesen közel vannak hozzám, de nem szabad elcsábulnom, ezért ahelyett, hogy mindkettőnk vágyának eleget tennék, azaz megcsókolnám őt, egy erős ütést mérek a tarkójára. Julian egyből összeesik, és beleomlik karjaim közé. Pont illik ide…
Nem időzök sokáig annál a gondolatnál, hogy milyen jó lett volna megcsókolni, inkább füttyentek egyet. Ez a jel, hogy jöhet Vittoria. Pár pillanat múlva meg is hallom kopogós cipőjének ütemes dobogását, ahogy lesiet a lépcsőn. Kérés, és szavak nélkül idejön, és kezével átkarolja Julian derekát, míg én mindkettőnk vállára ráejtem kezeit, majd én is átkarolom a derekát, és feltűnésmentesen a kijárat felé óvakodunk. Egyedül a kapun kijutás nem megy bökkenőmentesen, mert az egyik katona megszólít minket:
- Ilyen jó a bál, hogy a barátotok kiütötte magát? – röhög föl, viszont mikor észbe kap, hogy mi arisztokraták lennénk, egy elnézés-félét habog, majd ránk sem mert pillantani a továbbiakban. De ez nem is gond.
Végül sikeresen elcipeljük az egyik szűk sikátorhoz, ahol van a találkozási pont, majd füttyentek egyet. Pillanatokon belül körülvesz minket az embereim egy része, akik mintha a ködből, vagy az éjszakából formálódtak volna ki. Nem hiába a mi hajónk a legsikeresebb, legkülönlegesebb – ilyen legénységgel…
- Kapitány, ő lenne a herceg? – kérdezi csodálkozva Flinn. Flinn a helyettesem, egy nálam magasabb, fekete hajú és szemű férfi, akinek az egyik szeme el van takarva. Persze, ha már az enyém nincs, valakinek el kell, hogy legyen takarva, nem igaz? Na jó, nem ezért, hanem azért, mert mikor még apám alatt szolgált, csak az egyik szeme árán sikerült elszöknie. Ő hozta meg a hírt, hogy atyám halott. – Inkább kinézne egy hercegkisasszonynak, mint egy hercegnek. Micsoda szórakozás lesz – röhög föl. Szívemben egy éles nyilallás figyelmeztet, hogy még mielőtt bárki tenne valamit, tudomásukra kell hoznom, hogy ő az enyém. Metsző tekintettel körbenézek, és határozottan megszólalok.
- Ő az enyém. Senki nem nyúl hozzá az engedélyem nélkül. A hajón fogjuk tartani, és talán, ha úgy döntök, dolgoztatni fogjuk, de azon kívül, hogy beszólogattok neki, nem értek hozzá egy ujjal sem, világos? Ő az én tulajdonom – morgom összeszűkített szemekkel. Egész addig gyilkos hidegséggel nézek rájuk, amíg mindannyian nem bólintanak, majd szinte gombnyomásra kikapcsolom a kegyetlen részemet. Érzem, hogy a testemnek feszülő test nem olyan ernyedt, mint amikor hoztuk, hanem merev, így mivel nem akarom, hogy még rendesen fölébredjen, megnyomok egy pontot a nyakán, és újra elernyed. Kevésbé fájdalmas, mint az ütés, de az gyorsabb megoldás.
- Értettük, Kapitány! – mondják, mire bólintok. Flinn és Marcus egyszerre jönnek közelebb, hogy átvegyék tőlünk a fiút. Nehezen átengedem nekik, hogy most még hozzá érhetnek kivételesen, de csak azért, mert Vittoria nem bírná sokáig Julian cipelését. Erős kis kalóz lány, de egy ember mégis csak nehéz, legyen bármilyen vékony is. Meg szegény lány már nem kap levegőt a fűző miatt. Nem értem ezeket az arisztokratákat… Minek kell megölniük a lányaikat ezekkel a maskarákkal?!
Most nem a bordélyba megyünk, hanem egyből a hajóra. Minél gyorsabban el kell tűnnünk Angliából, hogy lehetőleg ne találjanak ránk. A ruhák nálunk maradnak, de majd a Szigeten jól eldugjuk a többi álruha közé. A hajó, az én édes kislányom, mia bella Ombra nera, egy háromárbocos, fekete gyönyörűség, aki úgy lopakodik, akár az árnyék. Ezért is az a neve: Fekete árnyék. Mikor rálépek a hajóra, mindig úgy érzem – haza értem. Mert nekem ez az otthonom, nem a Sziget. És most a világ legédesebb kincsét is haza hoztam.
Flinnéket utasítom, hogy a szobámba vigyék. Egyelőre ott lesz a fekhelye. Ha jó fiú lesz, és/vagy jó ágyas lesz, akkor marad ez a fekhelye. Ha viszont ellenkezni fog túlságosan, a börtönben alhat, és nap, mint nap fölsikálhatja a padlót. Kíváncsi vagyok, melyik opciót fogja választani.
- Hol… hol vagyok? – kérdezi egy rekedtes, mégis lágy hang. Felé fordulok, és nagyot nyelek. Majdnem pontosan azt a képet látom magam előtt, amit elképzeltem. Még nem tökéletes, de… biztos vagyok benne, hogy az az idő is eljön majd.
|
| makeme_real | 2012. 01. 14. 00:21:48 | #18511 |
Karakter: Julian E. Hawkins
Megjegyzés: (Kalózomnak)
Bosszúsan, idegesen járkálok fel-alá a szobámban. A szoba hatalmas, mégis úgy érzem, mintha lassan össze akarna záródni körülöttem. A bútorok – a jókora baldachinos ágy, a szekrények, polcok, asztalok, székek – megnőnek, miközben a falak egyre zsugorodnak.
Ma este az apám kiválasztja számomra a megfelelő jövendőbelit.
Egy menyasszonyt. Hogy vegyem el. Tizenkilenc évesen.
Hogy méltón lépjek a trónra, és vegyem át a helyét.
Lerogyok az ágy szélére, és hagyom, hogy az egyébként mindig szigorúan egyenesen tartott vállaim előreessenek. Súlyos teher... Talán felfújom az egészet, de számomra súlyos. Túl fiatalnak érzem magam... még így is, hogy jóformán alig éltem. Vagy talán pont ezért. Talán tényleg meg kéne szöknöm...
Persze, hogy aztán ezzel a pillanatnyi bolondságommal szégyent hozzak apámra, és az egész családra. Nem tehetem meg. Itt kell maradnom és tűrnöm. Tűrnöm, hogy nem lehetett soha igazi életem, hogy nem lehettem önfeledt fiatal, és soha, még csak távolról sem ismerhettem meg a szerelem édes ízét. És a mai este után soha nem is fogom tudni. Erősen kétlem, hogy bele tudnék szeretni a „szerencsés” lányba – válasszanak bárkit is. Úgy tekintenék rá, mint a rettegett hercegi cím biztosítékára. És ez esetemben nem túl pozitív...
- Julian úrfi? – hallatszik diszkrét kopogás az ajtómon, és a cselédem hangja a túloldaláról. – Bejöhetek?
- Gyere csak, Gretha – szólok ki.
A testes, lepcses és mocskos szájú, középkorú asszony belép a szobámba, és be is zárja maga mögött az ajtót. Mindentudó fintorral, ciccegve, csípőre tett kézzel kezd el ugyanúgy fel-alá járkálni, ahogy én tettem az előbb.
- Siettetni, siettetni, siettetni – kezd rá. – Miiindig csak az a fránya rohanás! Csináljuk ezt, csináljuk azt, de gyorsan! És meg se kérdezzük szegény úrfit, hogy mit szól ehhez az egész tervünkhöz. Neeem, hiszen az nem számít, hogy az úrfi mit szeretne. Hogy szeretne-e egyáltalán valamit – zsörtölődik.
Halvány mosollyal figyelem. Kedvelem. Ő az egyetlen szolgáló a kastélyban, akin látszik is, hogy él. Olyan, mint valami rossz kislány, csak sokkal idősebb kiadásban. Nagy a szája, és nem rest mindenkinek megmondani a véleményét, vagy éppen körbekergetni engem a kastélyban, ha nem azt a ruhát veszem fel, amit ő kikészített nekem az ágyamra. Anya és apa már régóta ki akarták tenni a szűrét, de én ragaszkodtam a jelenlétéhez. Pólyáskorom óta ő nevelt és foglalkozott velem, ő a második anyám. Bizonyos értelemben az első.
Gretha időközben megáll a járkálásban, és búbánatos arckifejezéssel néz rám.
- Jöjjön, úrfi, el kell kezdenünk a készülődést – sóhajt fel.
***
Estére már teljes pompámban tündöklöm. Tündöklöm... heh. Bár én is annak tudnám látni. Gretha, a szolgálók, anya és apa, mindenki azt mondja, hogy milyen fantasztikusan festek. És persze, hogy minden hajadon engem akar majd. De... én ennek valahogy nem tudok velük együtt örülni.
A ruhámban a sötétkék és a fehér szín dominál, mert ez állítólag kiemeli a világos bőrömet és a kék szemeimet. Az ingem és a maszkom fehér, a többi kék színű, persze tele díszekkel és csicsával. Ja igen, a maszk széle is kék színű, ezüst- és gyémántberakással.
Minden a szokásosan zajlik. Itt van a rokonság nagy része, egy adag ismerős és egy adag ismeretlen is. Természetesen minden nőismerőssel táncolnom kell, a hajadonok bemutatása majd csak ezután következik, az este közepe tájától jöhetnek a büszke apák és anyák, hogy beajánlják a lányukat. Én ezt valahogy soha nem tudtam megérteni. Mintha... árucikkek lennének.
Nem tudnám megmondani, mikor érzem meg először a pillantást. Néha szoktak zavarni a firtató méregetések, de ez most más. Abban hasonló, hogy olyan, mintha forró vassal égetnének... de ettől kellemesen borzongok meg a gerincem mentén. És ez... furcsa. Tanácstalanul kezdem keresni a pillantás gazdáját, miközben a másodnagynénémmel, Agnes-szel táncolok.
És amikor megpillantom... Minta villám csapna belém. Vagy... mintha látnám a lelki szemeim előtt, ahogy egy jókora felkiáltójelet vésnem az életem kiskönyvébe ebben a pillanatban. A szemeim ugyanis a világ legeslegszebb szempárjával egyesül... egy örökkévalóságig. Ahogy pillantása rabul ejti az enyémet, egy szó jut eszembe: tenger. Csodálatosan szép árnyalata a kéknek, olyan, mint a tenger, és erre az egy pillanatra is látni véltem benne minden mélységet.
Meg kell tudnom, ki ő!
Mielőtt azonban kicsit közelebb furakodhatnék hozzá, az apám jelenik meg mellettem, és egy intéssel csendre utasítja a tömeget.
- Hölgyeim, és uraim! Üdvözlöm önöket az idén ismét megrendezett álarcos bálunkon. Remélem, mindenki jól szórakozik itt, nálunk. De, nem is húzom tovább az időt, érezzék jól magukat!
Tapsol egyet, mire a zene ismét elindul. Aztán a vállamat átölelve fordít háttal a titokzatos idegennek, és szembe egy fiatal hölggyel. Röstellem beismerni, de képtelen vagyok megjegyezni a nevét. Álomszép, szőke hajú, barna szemű jelenés... az én szemeim előtt viszont csak az az utánozhatatlanul kék szempár lebeg.
A következő pillanatban megjelenik a látómezejünkben egy pár. És ahogy feléjük fordulunk... még levegőt is elfelejtek venni. A férfi...! Ő az...
- Bouna sera, principe – szólal meg borzongatóan finom, mély hangon. – Az Ön bálja messze földről híres, így nagyon örülök, hogy végre el tudtam jutni ide.
- Köszönöm. Elnézést, hogy is hívják önt, és bájos partnerét? – kérdezi apa kedvesen.
- Oh, milyen modortalan vagyok. Gróf Vittorio Sarazio vagyok, a hölgy pedig principessa Vittoria D’amaro – hajolnak meg mindketten.
A mozdulattól aranyszőke haja előrecsúszik a vállán, a csillár fénye megcsillan rajta. Már akkor újra találkozik a pillantásunk, amikor még csak belekezd a kiegyenesedésbe. Ahogy felemeli a fejét, rögtön rám pillant, én pedig gondolatban hálát adok az égnek a maszkokért, mert tisztán érzem, hogy elpirulok a gyönyörű szemeitől. És persze képtelen vagyok elszakítani magam a pillantásától... még a mellette ácsorgó partnere sem tudja elvonni a figyelmemet, pedig igen dekoratív hölgy, ahogy láttam. De ez a férfi... atyaisten!
- Igazán örvendek, Vittoria hercegnő, és gróf Sarazio. Az én nevem Alec Hawkins, ő pedig itt a fiam, Julian – tesz felém egy bemutató gesztust a kezével.
- Örülök – mosolygok rájuk, és mi is meghajolunk apával.
Legnagyobb sajnálatomra ezután ismét elszeparálódunk. Nem látom sehol, és... röstellem, de aggódni kezdek, hogy esetleg elment, és soha többé nem láthatom. De hát... nekem ezt egy bájos hölggyel kapcsolatban kellene éreznem, nem? Nem pedig egy... egy férfi irányában kellene ilyen érzéseket mutatnom... Ez... Ez vajon bűnös dolog? Szabad ilyet?
Nekem minden bizonnyal nem.
Szerintem egy-két óra telhet el maximum, amikor a férfi partnere ismét felbukkan a közelemben, ezúttal egyedül. Vittoria... ha jól emlékszem. Feltűnően körülöttem lebzsel, én meg valami belső hangnak vagy ösztönnek – esetleg apám unszolásának? – engedelmeskedve odalépek hozzá, és felkérem táncolni. Rám mosolyog, és egy pukedlivel elfogadja a felkérésemet, majd tenyerét a kézfejemre helyezi, és hagyja, hogy a táncolók közé vezessem.
Talán hülyeség és csak képzelgek, de tánc közben azt figyelem, hogy az arca mintha hasonlítana a férfiéra. De nem... egészen biztosan nem. De azon már tényleg nagyon meglepődök, amikor a hercegnő a fülemhez hajol.
- A gróf találkozni szeretne Önnel. Az erkély lépcsőjénél várja, ha esetleg szeretné elfogadni a meghívását – suttogja.
Oké, az már talán tényleg szégyenletes, hogy a szívem jókorát dobban a mellkasomban. Meg az is, hogy gondolkodás nélkül bólintok. A lány elmosolyodik, aztán kivezet a bálteremből az erkélyre. A lépcső felé irányít, de ott elengedi a kezem. Most viszont kicsit elbizonytalanodom.
- Hercegnő... miért? – kérdezem.
- Ugyan már – kuncog. – Láttam, hogyan nézett rá.
Erre ismét elpirulok, de aztán eleget teszek a meghívásnak, és Vittoria utasítására lesietek a lépcsőn. A gróf állítólag az aljában vár. Azt hiszem... hatalmas nagy őrültséget csinálok most. Odalent azonban nem látok senkit, tanácstalanul nézek körül.
- Julian.
Megremegek a már most ismerősség vált hangra. Borzasztóan szép, ahogy kiejti a nevem. Megfordulok, és a gróf éppen most lép ki egy kissé az árnyékból.
- Gróf Sarazio – hajtok fejet, miután odaléptem hozzá.
Aztán a lélegzetem is eláll, mikor felpillantok. Mosolyog. De hogy...!
- Csak Vittorio – szólal meg.
- Rendben... Vittorio – mosolyodom el halványan.
Újfent bennem reked a levegő, amikor tenyerét a derekamra csúsztatja, és közelebb húz magához.
- A szemei... Ó, Julian a szemei! – bókol sötét, elmélyült hangon.
Vészesen közel kerül az arcomhoz, én pedig nem tudok eldönteni, hogy a szemeit, vagy a telt ajkait nézzem inkább. Meglepve veszem észre, hogy szinte pihegve veszem a levegőt. Aztán még közelebb hajol... Én pedig szégyenszemre csak arra tudok gondolni, hogy szeretném, ha megcsókolna.
Aztán fogalmam sincs, mi történik. Miközben arra várok, hogy az ajkai megérintsék az enyémeket, erőteljes ütés érkezik a tarkómra, engem pedig azon nyomban magával ragad a sötétség.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 01. 14. 00:22:41
|
|
