Nyugodt, kedves és sajnálkozó mosollyal nézek rá, ahogy a testének finom körvonalain megtörik a fény ami a téglalap alakú résen beszűrődik. Kicsit megcsóválom a fejem.
Érdekes módon mindig az törik meg a leghamarabb, aki valami nem megfoghatóba kapaszkodik. Hanem mondjuk magában a hitben. Istenben.
Az ilyeneknek mindig elég egy két hét… pár nap.
Halkan dúdolva veszek egy kis maltert a lapátra és körbekenem a lyukat, közben nem veszem le róla a szemem. Fekszik, mozdulatlanul, háttal nekem, a fal felé fordulva, levegőt is alig vesz. Pedig semmi baja. Fizikailag tökéletesen rendben van. Csak feladta.
Elégedett vagyok és mégis… valahogy mintha hiányozna még valami, ez annyira idegesítő.
Egyik se az igazi.
Lassan felemelem a nehéz szürke téglát és szusszantva a helyére nyomom, elsimítom a kilógó maltert aztán mindent a szemétbe dobok. Igen, itt végeztem.
***
Figyelem ahogy idegesen robog az autójához, keresgéli a kulcsokat; véletlenül pillantottam meg a rendőrök között, miközben a tolongó tömeg közé vegyültem szőke parókában, vastag foncsorozott szemüvegben. Olyan határozott, olyan életerős… ahogy utasítgatja a többi embert, igazi vezéregyéniség.
És a szemei… az arcvonala, valami fantasztikus művészi csodája a természetnek.
- Kérem, menjenek innen, ez rendőrségi terület, nincs itt semmi látnivaló! – hessentenek oldalra a kevláros kommandósok. Zsebre rejtem a kezem és a flegma ruha kiegészítéseként előveszek egy cigit meg egy noteszt.
- Kérem, elmondaná mi folyik itt? – emelem fel a noteszt, mintha ügyetlenül próbálnám takarni.
- Na takarodjon innen, hülye firkász! – mordul rám. – Howard kapitány, ezek a…
- Erre semmi szükség! – emelem fel a kezem védekezően és hátrálok – már itt sem vagyok… seggfej – játszom el a nagyképű újságírót és eltűnök a tömegben. Szóval Howard. És Főkapitány… igen, tökéletes.
Pár napig követem, figyelem – megvan a neve, a kedvenc étele, a teljes munkabeosztása, ha akarom, még a középiskolás órarendje és bizonyítványa is. De arra nincs szükségem, minden megmarad a fejemben.
Pár napig nem is törődök vele, van dolgom, munkám, ahol teljesíteni kell, természetesen… éjszaka eltöprengtem rajta, hogy be merjem-e vállalni, elvégre őt keresnék. Nem egy normális, átlagos, tizenkettő egy tucat ember, megannyi vágyacskával.
De olyan szép volt, és… látni akarom, az életem odaadnám, hogy lássam a szemében az akarás fényét, az életerőét… megtalálni azt a gyengepontot, amikor fellobban, majd kialszik és fényesen, de üresen mered rám. Mint egy hegyi alagút. Csodálatos lenne.
***
Munka után, mivel nincs kedvem főzni, gondoltam beugrok egy gyorsétkezdébe, amúgy is rajongok az ezredes mézes-pikáns öntetéért, az pedig csirkével az igazi. Meg néha az én szépségem is beugrik, hátha lesz akkora szerencsém, hogy összefutok vele… Épp besétálok, megtartom az ajtót egy idősebb nőnek, aki hálásan rám mosolyog, én természetesen vissza: ahogy fordulok meg, valaki nekem csapódik.
- Elnézést, ne haragudjon! – szabadkozik; a hideg kóla illata csapja meg az orrom, aztán lassan átszivárog a pólómon.
- Semmi baj, én is elgondolkodtam – érintem meg a vállát. Tudtam, hogy itt lesz!
Belenézek a szemeibe. Ha le is bukok és meg is ölnek…
Ha ő is feladja, minden megérte.
***
Másnap mivel délelőtt voltam bent, estére könnyűserrel végeztem; egy bérelt furgonban ülök, halk zenét hallgatok és figyelem a rendőrség ajtaját, hogy mikor jön ki, mikor… mikor lobban fel benne a hőskomplexus, hogy mindenkin segíteni akar, meggondolatlanul.
Kijön, keresgéli a kocsikulcsait; a szemei fáradtak, kicsit beesettek és karikásak, türelmetlenek, de csillog bennük a lámpafény.
- Kérem! – futok hozzá pár pillanat múlva, de úgy állok, hogy az arcom ne látszódhasson a fényben – Kérem, segítsen,A barátnőmmel baleset történt ott!
Előkapja a fegyverét és fut; előretartva. Szinte büszkén nézem az alkatát, a szemeit, mennyire akaratos, hirtelen… felugrok a furgonba, szinte semmit sem kell mondanom, ahogy felugrik és körbenéz, hátraszorítom a kezeit és az arcára nyomom a kloroformos kendőt.
- Cssss, semmi baj, szépségem – suttogom és ahogy teljesen elfektetem a furgon padlóján. – Nem lesz semmi baj.
***
Nyugodtan vezetek; mindegyik automatikusan vesz egy mély levegőt a kloroformból, megmagyarázhatatlan emberi reflex. Beparkolok az egyik ház elé, amit bérlek és finoman felnyalábolom. Milyen könnyű a teste…
Leviszem a pincébe, a kis szobában elfektetem és óvatosan, kicsit gyáva mosollyal simogatom meg az arcát, kilebbentve pár hajtincset. Elszedem a pisztolyát, az övét, a kártyáit és a bokáján levő biztonsági fegyvert; nem akarom, hogy bármi baja essen.
Leteszem mellé egy kancsó vizet meg egy tiszta poharat, szájával lefelé, aztán kimegyek; a nehéz vasajtót becsukom, bereteszelem. Még a rácsos ablakon bekukkantok, hatalmas, elégedett boldogság-buborék dagad a mellkasomban, izgatottság… megtörlöm a tenyerem a nadrágomban. Izzad a tenyerem a reményteljes várakozástól.
***
Nyugodtan kavargatom a tűzhely fölött a mártást, derekam előtt még kötény is van, ahogy rácsorgatom a húsra, mellette a saláta meg a krumpli. Jól néz ki.
Elégedetten mosom meg a kezem, teszem tálcára, mellé az evőeszköz és kinyitom a pincelejáró ajtaját, felojtom a villanyt; Egy pillanatra megállok és feszülten fülelek. Már rég fel kellett hogy ébredjen.
Elmosolyodok büszkén. Milyen kis sunyi.
Lesétálok és oldalra teszem a tálat.
- Nyugalom – mondom és előveszem a kulcsot, hogy kinyissam az ajtót – Kérlek szépen, ülj le az ágyra.
Feszülten figyelek, de semmi moccan, a lélegzetvételt is alig hallani… farmzsebemből kiveszem a nyugtatóval teli injekciót, és még nem veszem fel a tálat. Csak kiborítaná.
Elhúzom a zárakat és benyitok kicsit be is lépek. Nocsak, üres… biztos az ajtó mögött van.
Mosolyogva fordulok meg, mire nekem ront; öklét a hasfalamba mélyeszti, bennszorul a levegő, elkapom a karját és kirántom, hogy a mellkasomnak csapódik – másik kezemmel a fenekébe vágom a tűt és belenyomom a nyugtatót.
Fájdalmasan felnyög; szerencsére jóval erősebb vagyok nála. Lassan rogy össze, de tartom a derekát és visszaültetem az ágyra.
- Mondtam, hogy nyugalom – simogatom meg az arcát – Hoztam enni.
- Menj a pokolba! – hörgi, de gondolom kellemesen elbódult a nyugtatótól.
- Ugyan – legyintek és végre be tudom hozni az ennivalót. – Ne félj.
- Ne merj hozzámérni! – emeli fel a hangját és felé csapna, de félremegy.
- Ugyan, hozzád se érek – nézek rá meglepve – nem vagyok vadállat… egyél szépen. Aztán pihenj.
Mosolyogva simogatom meg a fejét és kimegyek. Visszazárom az ajtót.
