- Ez mi volt?

- Mármint micsoda?

- Ez a csilingelés. – visszaülök helyemre.

- A fülem meg a farkam. Így jönnek elõ. – mosolyog rám.

- Értem. - viszonozom mosolyát és hangokat hallva, fülbevalós fülem néha megmozdul. Kezét nyújtja fejem felé, majd érzem, hogy fülemet kezdi el piszkálni.

- Mit csinálsz? – ránézek, egy halvány pírcsíkkal az arcomon. Nem tudom mért pirulok el, de valahogy jól esik a társasága.

- Bo ... bocsi, csak a fülbevalóid néztem és egy picit megsimogattam a füled. Ugye nem baj?

- Nem, nem az. – mondom és egy pici mosoly jelenik meg számon. Én is megsimizem fülét, de valahogy, arca jobban vonzza a kezem. Letérek helyes kis pofijára, és megsimogatom. Elkezd dorombolni. Közelebb vonom magamhoz, és farkaink összefonódnak. Ajkaira téved a szemem, de megkóstolnám õket. Fejemmel lassan közelítek szájához. Elpirul, de nem húzza el a buksiját. Már majdnem megcsókolnám, de valaki hátulról a nyakamba ugrik. Erre fujtatok egyet, és hangosat nyávogok. Szerintem, ha fel tudtam volna ugrani a fára, felugrottam volna. Lassan fordulok meg, és húgocskám pajkos szemeibe nézek.

- Te mit keresel itt, ilyen késõn? – kérdezem, enyhe dühvel.

- Csak utánad jöttem, mert láttam, hogy egy csinos lánnyal jöttél be ide és azt hittem, akció közben foglak elkapni. Már rég le kellett volna teperned. Azt hittem, már róla foglak leszedni. – mondja, és a lányra nézek, aki már teljesen vörös.

- Na, jól van elég lesz. Ha nem mész vissza, én esküszöm, hogy…

- Nem tudsz elkapni. – mondja, és nyelvet öltve kezd el futni elõlem.

- Te szemtelen, kis hölgyemény. Gyere vissza, de azonnal! – szólítom fel, de nem hallgat rám. – Elkaplak. Úgyis elkaplak. – mondom, és teljesítem az ígéretemet. Elkapom, és a földön elkezdem csikizni.

- Csak ezt ne. Kérlek… hagyd… abba. – nyögi ki nagy nehezen, nevetve.

- Vond vissza, amit az elõbb mondtál.

- Rendben... oké… jó… visszavonom. – mondja, mire én abbahagyom a csikizést. Õ nyelvet öltve, visszaindul a ház felé. Én a lányhoz fordulok, aki még mindig el van pirulva egy kicsit.

Anyámék, egy csomó emberi asszonyt küldtek rám, így kimegyek az erkélyre. Látom, hogy egy igen csinos lány ül a szökõkútnál. Az erkélyrõl való távozásra, nem a lépcsõt választom, hanem inkább leugrom. Rögtön megérzem, hogy õ is Neko. Végre valaki elõtt nem kell homályosan beszélnem. Lassan lépdelek oda, hisz nem akarom, hogy beleessen a vízbe, mert a macskák elvégre utálják a vizet.

- Hé, jól vagy? – kérdem, de megijed és a víz felé kezd közelíteni.

- He? – elkapom, mielõtt a vízbe

- Bocsánat, hogy megijesztettelek. A nevem Hideki Hayano. – mondom neki. Lassan emeli fel rám smaragd zöld szemeit. Pár lépés után leteszem a földre. – Remélem jól vagy?

- Igen. Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy vizes legyek. 

- Hisz a macskák nem szeretik a vizet. – mondom és elindulok a kertrész felé. – Mielõtt megkérdezed én is Neko vagyok. – mondom, és mikor beérek a kertbe, ahova nem látni be az erkélyrõl, elõbújtatom macska részeim, majd rágyújtok.

- Honnan tudtad, hogy én is…

- A szagodból. – nem hagyom, hogy befejezze. – Mellesleg Shi, nyugodtan elõjöhetsz. – mondom és

- Honnan tudod? – kérdezi meglepetten.

-  Nekem is van egy. Shi testvére. Ai, gyere ide. – mondom és leülök az egyik fa tövébe. A zakómat leveszem és a fejem alá teszem. – Nem ülsz le? – kérdezem, szememmel a mellettem lévõ helyre bökök. – Ó milyen neveletlen vagyok. – mondom és lerakom a zakómat. Majd helyet foglal rajta. Hosszú órákon át beszélgetünk.