- Miért? Mit akarsz? – érkezik a riadt kérdés. Milyen ártatlan… - Nem tudok olyan titkokat, amikért érdemes lenne egy háborút kockáztatni – szegi le fejecskéjét. - Botor dolog volt tõled, ha önkényesen tetted ezt – pillant ismét felém. De drága… azt hiszi az égiek felrúgnának érte egy olyan gyenge lábakon álló békét, mely jelenleg ezrek életét védi a Földön? Ugyan már! Lehet bármekkora kedvenc, Isten sose engedélyezné miatta a háborút.
Hogy én szorulnék, ha drága barátai kezébe kerülnék, az nem kérdés. De a Pokol nincs veszélyben. Háborúban se lenne mondjuk…

- Általában kihúzom magam a bajból – vigyorgok azért rá, de elkomorulok, mikor felerõsödik kissé a különös érzés ami egy ideje kerülget. Közelebb lépek az angyalkához, és még inkább megérzem. - Furcsa a kisugárzásod, angyal.

- Akari – veti ellen. - A nevemen szólíts, kérlek.
Jó, játsszunk ilyet.

- Castor – dobom meg a saját nevemmel, hagy örüljön.

- Castor, kérlek... vigyél vissza! Ha démon is vagy, nem akarom, hogy miattam kelljen meghalnod – kérlel halkan, de ha nem érezném egyre vacakabbul magam a kisugárzásától, felröhögnék.

- Fogd vissza az erõdet – sziszegem neki inkább, elsötétedõ tekintettel. Rémülten ugrik le az ágyról, hogy távolabb kerüljön tõlem, miközben az érzem, hogy a szemem örült mód váltogatja a színét, ezzel együtt a látásmódom is, és az erõm is furán kavarog.

- Fogd már vissza az erõdet! – ordítok rá, mert látszólag elsõnek nem esett le neki mire gondolok. Erre persze elsírja magát, és a sarokba kuporogva húzza össze magát, majd visszafogja az erejét.
Az ágyra huppanva, szaggatottan kapkodok levegõ után, ahogy a különös érzések csillapodnak bennem, õ pedig halkan sírdogál. Fenébe!

- Bo... bocsánat – nyüszögi, mire választ követelve ki nem mondott kérdésemre, felé pillantok. Veszi az adást. - Én... azt hiszem, elfelejtettem, hogy milyen hatással van rátok, ha kiengedem az erõmet. Sa... sajnálom, tényleg kiment a fejembõl.

Leszegi a fejét, és hófehér ruhája sarkával törölgeti könnyeit. De gáz már ez az öltözet!

- Oké – reagálom le egy sóhajjal a dolgot, majd felpattanok. - Hozok neked valami normális ruhát, maradj itt – kacsintok rá, és kicsörtetek az ajtón.
Tényleg nem ajánlom neki, hogy egyedül kolbászoljon, mert itt aztán belebotolhat számára nem túl kedvezõ személyekbe.

Némi utánajárással, sikerül kerítenem a méretében ruhákat, és nagy vígan caplatok vissza a szobámba, mikor Rarothba botlom. Szó szerint, ugyanis a lábát elém téve, kis híján kigáncsol. Talpon maradok, és nagyon csúnya pillantással jutalmazom, de nem száll le rólam, követ a szobámig.
- Miben sántikálsz öcskös? – érdeklõdik gyanakodva, a ruhákat figyelve. – Amúgy Dorag kérdezi, hogy nem akarsz e felmenni a purgatóriumba, zaklatni pár lelket…  

- Nem Raroth, most nem alkalmas – felelem vigyorogva, és látom, hogy a rosszat sejtése felerõsödik. Ahogy nyúlok az ajtóm kilincse után, õ is szorosan mögém lép, de elállom az útját.

- Engedj be, vagy itt helyben leharapom a fejed – sziszegi idegesen, felrémlenek elõtte a történtek, és ez csak olaj a tûzre. - Apánk engem csesztet, amiért te nem vagy képes visszafogni magad!
Hé, pedig most nem is dugatom magam!

- Halkabban már, nem kell mindenkinek tudnia rólam – vágok vissza felfortyanva.

- Egyáltalán minek neked olyan kis méretû... – Elhallgat… három…kettõ…egy… - Várj. Ugye nem... – Ajvé, leesett neki!

- Semmi olyasmi, amirõl mindenképp tudnod kell. – Vigyor szökik az arcomra, neki meg elvörösödik a feje dühében, de a pillanatnyi lefagyása elég nekem ahhoz, hogy hátrébb taszítsam, és gond nélkül lépjek be a szobámba, majd zárjam kulcsra az ajtót. Na meg némi mágikus barikád is kell, ha nem akarom, hogy rám törje.

- Engedj be, te aljas kis dög! Hallod?! – Na ugye! Rám törné, ha tudná. Olyan dörömbölést levág, hogy az ágyon ücsörgõ angyalka ijedten kapja felé a pillantását. - Annyi idõd van, amíg kiderítek valamit, ha bármit el akarsz titkolni, gyorsan csináld – érkezik még a sziszegõ figyelmeztetés, majd energiája eltûnik.
Akari rémülten kapja rám a pillantását.

- Ne idegeskedj angyalka, csak a szája nagy – kacsintok rá.

- Mit csináltál Marhiellel? – Ooooké… hogy jön ez most ide? Asszem sehogy, úgyhogy hanyagolom is a témát, még a végén csalódna hõn szeretett társában.

- Inkább öltözz fel – dobom mellé a ruhákat vigyorogva, de még csak hozzájuk se nyúl. - Gyerünk már, ez a ruha feltûnõbb, mint a hófehér szárnyacskáid.

Végre rájuk néz, de nem tûnik elragadtatottnak. Hát naná! Nem az õ színvilága.

- Nem szeretném – suttogja halkan.

- Mi bajod ezekkel? Tiszták!

- De feketék. – Tudtam, hogy ezzel lesz a baja,

- Tuti dögös leszel fekete cuccban – nevetek fel, elé mászva az ágyon. Összerezzen, és felállva húzódik hátrébb. Áh, ilyenkor tud idegesíteni, hogy ekkora az ágyam. De azért vadászni, és ijedt kis arcát figyelni, nem is olyan rossz… - Ahh, ezt rohadtul élvezni fogom – nevetek fel ismét. - Gyerünk, öltözz.

- Nem... – makacskodik, de megunva a dolgot, erõmmel hatalmas vágást ejtek a ruháján elõl. Rémülten kapja össze, hogy ne látszódjon semmi. Kár… de ami késik, az nem múlik!
 - Mostmár muszáj – jegyzem meg elégedetten kacsintva rá, és nem zavartatva magam, tovább bámulom.  

- Legalább fordulj el – kérlel halkan, de csak kiröhögöm, és felülve, le sem veszem róla a szemem.
Percekig várja, hogy megszánjam, és teljesítsem a kérését, de nekem eszem ágában sincs, és végül ezt be is látja, mert lelép az ágyról, és elkezd vetkõzni. Mohón figyelem egyre jobban láthatóvá váló, hófehér bõrét, de azért cselesen takarja elõlem a részleteket.
Már épp húzná magára a ruhákat, mikor hirtelen kivágódik az ajtó. Hupsz, elfelejtettem fenntartani a barikádot…

Angyalkám riadtan hátrál a falhoz, szárnyaival takarva el magát, ám Raroth elõl el nem rejtõzhet. Na igen, bátyókám kissé idegesnek tûnik, fõleg mikor megpillantja Akarit. Olyan izzó pillantás vet rám, hogy mindjárt bekövetkezik nálam a spontán égés.

- Mi van? A kopogás már nem dívik? – morranok rá bátyámra halál nyugodtan, mit sem törõdve az egyre dühösebb szikrákkal a szemében.
- Nagyon meg akarsz halni! – sziszegi összehúzott szemekkel, mire Akari halkan felnyekken, magára vonva mindkettõnk figyelmét. Én csak a fejemet fordítom felé, továbbra is kényelmesen ücsörgöm az ágyon, míg Raroth szitkozódva lép beljebb, és csukja be maga mögött gyorsan az ajtót. – Tudtam, hogy ez lesz! Nem vagy normális Castor!
- Nézõpont kérdése – vágok vissza vigyorogva, és hasra fordulva, lábamat lóbálva könyöklök az ágyra, államat kezeimbe támasztva. – Hülye lettem volna otthagyni egy ilyen kis szépséget, ráadásul te mondtad, hogy úgyse tudok szerezni hozzá hasonlót!
- Baszki, öcskös! Ennyire nem kellett volna komolyan venni! – mordul vissza, majd közelebb lép Akarihoz. angyalkám próbál beleépülni a falba, na meg én se díjazom a dolgot, úgyhogy füstté válva szállok közéjük, és veszem fel újra szilárd alakom.
- Hé, ijesztõ vagy, ne hozd rá még inkább a szívbajt! – öltök nyelvet testvéremre, de nem biztos, hogy tovább kéne idegelnem…
- Ne szórakozz! – sziszegi, az arcomhoz hajolva. – A Pokolba hoztad, és a lelkivilágáért aggódsz? Félnél inkább saját magad miatt! Ha apánk ezt megtudja…
- Hát ne tudja meg! – vonom meg a vállam lazán, de tekintetemet az övébe fúrva. – Én nem fogom elárulni… Te, bátyám?
Percekig farkasszemet nézünk, csak Akari szapora pihegése töri meg a csendet. Végül testvérem lemondóan felsóhajt, és hajába túrva hátrébb lép. Tudom én, hogy törõdik velem, már-már azt is mondanám, hogy szeret, de ha ezt meghallaná, tuti leszedné a fejem.
- Ha lebuksz, nem tartom a hátam! – morogja, majd határozottan félretol, és ezúttal már nem ellenkezem. Hagyom, hogy Akarihoz lépve, anélkül szemügyre vegye, hogy hozzáérne. Az angyalka persze ennyitõl is kis híján magába zuhan, pedig igazából bátyám nem ronda.
Magasabb, és erõsebb nálam, koromfekete hajjal, és vörös szemekkel, de nincs fél kar hosszúságú szarva, meg fél méteres agyara.
- Ne szard össze magad, nem érdekem bántani téged! – morogja Akarinak, majd el is távolodik tõle. Mindig is kevésbé tûrte egy angyal közelségét, nem is érti, hogy elehetek képes még megdugatni is magam velük.
Nos, ezúttal más a célom, kíváncsi leszek, galambomnak mikor esik le. Bár amilyen ártatlannak tûnik, amíg nem mászom rá, szerintem nem fogja fel a célom.
- Még mindig azt mondom, hogy vissza kéne vinned… Csak magadat sodrod nagyobb bajba, ha tovább itt tartod! – morogja Raroth, majd kiszélesedõ vigyoromat látva, fáradtan legyint, és az ajtóhoz lép. – Ne engedd ki innen! Bátyáink nem lesznek olyan elnézõek, mint én vagyok!
Ezzel én is tisztában vagyok, és ahogy záródik mögötte az ajtó, ezúttal nem felejtem el a barikádot. Végül Akari felé fordulok, aki még mindig a szárnyacskájával takarja magát, és riadt szemekkel figyel engem.
- A… testvéred volt? – nyögi halkan. Vigyorogva bólintok, mire töpreng kicsit, majd egészen lesápadva, rémülten tátja el a száját. – Az apátok… Lucifer?
- Talált, galambom! – nevetek fel, majd visszadõlök az ágyra. – De most már öltözz fel, ha nem akarsz a következményekkel számot vetni!
Még mindig le van sokkolva az apám kilétét érintõ infótól, de második mondatomra azért kérdõn, tanácstalanul pillant rám. Nem magyarázom el neki, jobb ha nem tudja, hogy legszívesebben rávetném magam.
Nem is tudom, mi fog vissza, lazán megdönthetném. Mégis, a tudat, hogy ezzel totálisan összetörném, egyelõre visszatart. Végül is, nem egyszer használatosra akarom, elõbb inkább szépen elcsábítom…
Szárnyával továbbra is takarva magát, gyorsan felöltözik, majd kelletlenül végignéz magán. Nem tudom mit van úgy oda, igazán jól áll neki. Lengõs, a selyemnél is lágyabba anyagból készül nadrág, és olyan felsõ, aminek szinte nincs is háta, és a hasát elõl se igazán takarja. Uh… nyami!
Elõtte termek, és tekintve, hogy most határoztam el, nem fektetem meg rögtön, inkább csak játszom vele. Riadtan pillant fel rám, én pedig élveteg vigyorral nyomom a falhoz, és hajolok az arcához.
- Nagyon jól áll, angyalkám! – duruzsolom, szinte már az ajkaira.
Egészen ledermed, szemei tágra nyílnak, és húzódna el, ha lenne rá helye.
- Mi… mit akarsz? Miért hoztál egyáltalán ide? A bátyádnak igaza van, magadat sodrod bajba! Kérlek… vigyél vissza! – dadogja kissé összefüggéstelenül, de csak vigyorgok próbálkozásán. ami pedig a kérdéseket illeti…
- Mond csak picinyem, a drága angyalaid mennyire tanítottak ki az életre? Vagy elõtted elrejtették a kufircoló hajlamaikat? Tényleg olyan nagy ártatlanságban neveltek, mint ahogy hiszem? – érdeklõdök szórakozottan, éles gúnnyal a hangomban.
- Mirõl beszélsz? – húzza el a fejét, és kis kezeit a mellkasomnak feszítve, megpróbál ellökni.
- Mirõl is… - nevetek fel, majd állát elkapva, visszafordítom magam felé, és ajkaira hajolva, végignyalok rajtuk. Mozdulatlanná válik, csak szívverése lódul neki nagyon, és légzése válik szaporábbá. Már nyitná a száját, hogy számon kérjen, de ezt kihasználva csúsztatom be a nyelvem, és csókolom meg szenvedélyesen.
Ellenkezni is elfelejt, sõt, mintha feszültsége engedne kicsit. Egyrészt, tudom, hogy jól csókolok, mondták már páran… Másrészt biztos vagyok benne, hogy neki ilyenben aligha volt része. Garantálom angyalom, hogy mindent élvezni fogsz, amit idõvel kapsz, és eljön a pillanat, amikor könyörögni fogsz a folytatásért!

Duzzogva fordulok felé, fájó fejemet dörzsölgetve. Ezt a tockost is érezni fogom még egy darabig, az egyszer biztos.
- Most mit vagy úgy oda? Lazán leléphettem volna az angyalkával együtt! – vágok vissza sértetten. – Most mehetek majd vissza, hogy…
- Eszedbe ne jusson! – vág közbe határozottan, és meglepõen idegesen. Kérdõn húzom fel a szemöldököm, és pillantok bátyámra. Rarothnak nem szokása betojni az angyaloktól, és annak ellenére, hogy állandóan marjuk egymást, testvéreim közül õ áll hozzám a legközelebb, nem csak korban.
- Mi bajod?
- Csak nem akarom, hogy apánk engem csesszen le, ha kinyiffansz! – morogja, megkerülve a valódi választ. Oh… de kedves, félt engem! – Akari a kis kedvenc ott fent…
- Mi? Máris ágybetétet csináltak belõle?
Hopp egy fejbebaszás…
- Idióta, ne forgasd ki a szavaim! Az angyalok egyik legkedvesebbje, úgy óvják, mint valami drágakövet! Gondolj bele mit tennének veled, ha bemocskolnád…
Hatalmas vigyor kúszik az arcomra, és bátyámnak rögtön leesik, hogy az elrettentés helyett, csak felkeltette az érdeklõdésem. Lemondó sóhajjal csap a homlokára, majd megfordul, hogy távozzon.
- Ne csinálj ostobaságot öcskös, mert apa se tud mindig kihúzni a bajból! – morogja még, visszanézve, majd csapódik mögötte az ajtóm.
Kaján vigyorral dõlök végig az ágyamon, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az óvatosságra intést, elkezdem megtervezni az angyalka becserkészését. Elõször is, Azazelt és Marhielt kell eltávolítani a közelébõl, onnantól már sima ügy, õ maga látszólag nem lesz ellenfél számomra…

- Hogy mered megint idetolni a képed? – sziszegi Marhiel, amint megjelenik, megérezve jelenlétem. Féloldalasan rápillantok, és élvetegen elvigyorodva ugrom le elé.
Hátrahõköl, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy miért. Már legutóbb is, sõt, elõtte való összeröffenéseinknél is éreztem, hogy Azazellel ellentétben, õt nem hagyja hidegen a kéjelgõ kisugárzásom.
- Unalom, kíváncsiság… vágy… Ezek mind elég bátorságot adnak – nevetek fel, mire fintorogva húzza el a száját. Kár, hogy a tekintete egész más véleményen van.
Vigyorogva lépek hozzá még közelebb, szinte hozzásimulva duruzsolom neki a vágykeltõ szavakat, és annak ellenére, hogy egész határozottan próbál eleinte megtámadni, hamar feladja, és inkább letámad… hehe.
Az épület falának lökve csókol meg, én pedig leplezetlen elégedettséggel hagyom magam, és adok meg neki mindent a kielégülésért. Ahhoz képest, hogy angyal, keményen tud dugni, az már egyszer biztos.
Meg is jutalmazom a kellemes aktusért, és bonuszként leszopom, had legyen boldog, és kerüljön közelebb a bukáshoz…
Pont mire végzek, meg is érzem a másik várva várt szereplõ energiáját, és mivel Marhiel még túlzottan az átéltek hatása alatt van, neki nem esik le a dolog.
Csak mikor Azazel elhûlve landol mögötte.
A vita és a megbotránkozás persze rögtön kirobban kettõjük között, én pedig észrevétlenül, magamban égtelenül röhögve, felszívódom.
Követem Azael útját, és hamarosan egy templomot pillantok meg.
Bah, fasza… Ki kell csalogatni a madárkát az odújából! A toronyban van, világosan érzem, ami szerencsés abból a szempontból, hogy a levegõben megközelíthetem. Megszentelt földre nem léphetek, nem vagyok olyan hatalmas, hogy képes legyek rá anélkül, hogy megsérülnék.
Viszont a torony elõtt lebegve már meg is pillantom.
- Helló angyalom – köszönök rá, adva a formaságokra. Erre bezzeg hátrahõköl ijedtében… ehhe, így legyen udvarias az ember… démon!

- Nem akarom... – suttogja, mintha kérdeztem volna bármit is. Amúgy is, hamarosan úgyis azt fogja nyögni, hogy: „Még… mélyebbre… még!” - Menj innen! – szólít fel remegõ hangon.

- Ugyan, legalább kiabálhatnál tisztességesen.... – vigyorgok rá gunyoros, kaján vigyorral.

- De... de én nem akarom ezt! Menj el innen, mielõtt a társaim visszajönnek, és megölnek! Egyébként sem lehetsz itt, ez egy templom, be sem léphetsz! – Mit is nem akar? Olvasott volna a gondolataimban, hogy tudja mit tervezek? Felröhögök az ötlettõl, hogy vígan mozizza a mocskosabbnál mocskosabb jeleneteket a fejemben, melyeknek õ a fõszereplõje.
Vajon felvilágosítsam, hogy éppen azon ügyködnek, hogy ne kárhozzon el az egyikük? Ki miatt is…? Hehe, király vagyok!

- Meg sem próbálsz beszélgetni velem, angyalka? Pedig te olyan kedvesnek látszol – adom elõ a világfájdalmat, lebiggyesztett ajkakkal.

- Kedves vagyok, de nem démonokkal – vág vissza reszketegen.

- Oh, azt hittem az angyalok szeretetének feltétel nélkülinek kell lennie! – nevetek fel, közelebb lebegve hozzá. Mélyen belém mar a megszentelt épület kisugárzása, de nem zavartatom magam.
- Igen, de… de… a démonok nem… - Összezavartam, látszik rajta, hogy ezen nem sokszor gondolkodott már rajta.
Édes…!
Már csak ki kéne csalni! Látom, hogy idegesen tekintget össze vissza, valószínûleg a társai felbukkanására vár. Nah, tökéletes aduász.
- Csak nem a társaidat várod? – vigyorgok rá, félrebillentett fejjel.
- Meg fognak ölni, ha itt találnak… - motyogja, megkerülve  a választ.
- Jelenleg kisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy idejöjjenek! – jelentem ki széles, elégedett mosollyal. Riadtan kerekednek el a csillogó zafírszemek, látszik rajta, hogy nem akar hinni a szavamnak.
- Miért? – préseli ki azért magából.
- Bõszen igyekeznek megmenteni Marhielt a bukástól! – röhögök fel, ellenben õ teljesen lesápad, és benne reked a levegõ.
- Az… nem lehet! – nyekegi, és ahogy vártam, ösztönösen lép elõrébb, ahogy észrevétlenül lebegek hátrébb. – Mi… miért? Nem is, hazudsz!
- Oh, hogyne, szokásom! Viszont ezúttal igazat mondok, én csábítgattam a sötét oldalra!
- Hogy tehetted! – Könnyek szöknek a szemébe, de továbbra is tagadólag rázza a buksiját. Jó, persze én is tudom, hogy ennyitõl valószínûleg nem lesz bukott, de egy feketepontot minimum kap!
Akari pedig eléggé összezavarodott ahhoz, hogy óvatlanul kijjebb lépjen. Elégedett, ragadozó fény villan a szememben, és mielõtt eszmélhetne, megragadom puha kis kezét, és kirántom a toronyból.
Felsikkant, és szárnyaival verdesve próbál kiszakadni a kezeim közül, de erõmmel blokkolom a szárnyakat, õt pedig magamhoz szorítom.
Sírva próbál továbbra is menekülni, de már hiába. Erõsen koncentrálok, és pár pillanat múlva, már a Pokolban is vagyunk.
Viszonylag szelíden az ágyra dobom kis szerzeményem, és erejét amennyire tudom elnyomom a sajátommal.
Õ pedig a támláig menekülve kuporodik össze, és szipogva figyeli minden mozdulatom.
- Miért? Miért hoztál el? Mit akarsz velem? – hadarja kérdéseit reszketve.
- Ugyan már, ne fossál ennyire, nem foglak bántani! – vetem hátra a vállam felett, miközben levetem felsõmet. Egyrészt Marhielt is érezni rajta, másrészt a templom közelségét is.
Póló nélkül fordulok vissza galambocskám felé, aki szinte meg se moccant azóta, csak tágra nyílt, riadt szemekkel figyeli minden mozdulatom.
Hümm… megdughatnám akár rögtön is, de nem akarom összetörni, mert akkor használhatatlan lesz a továbbiakban. Én viszont õt meg akarom tartani, és szépen kiképzem egy kéjsóvár kis ágybetétté a magam számára!
Csak egyelõre el kell rejtenem a bátyáim elõl õt, mert vannak páran akik lazán lecsapnának rá, a tiltásom ellenére.

Vagy négy menetet biztos lenyomtunk, ami azért nagy szám fõként, mert átlagban az elsõ után nyírom ki a partnereim, vagy lépek le. De ma jó napom van, na! Lása kivel van dolga, nem csak egy kibaszottul jó dugást kapott velem, még életben is hagyom!
Ez már szinte angyali tett tõlem! Heh…
Feltápászkodom, és elcaplatok a fürdõbe, hogy lemossam magamról nedveinket, majd ruháimat hanyagul magamra kapva, köddé válok. Csak egy bibi van azzal, hogy életben hagytam… apám nem ezt parancsolta!
Mikor megjelenek a Pokol legnagyobb palotájában, magánk Lucifernek a birtokán, csak vállat vonva reagálom le magamban, hogy ellenszegültem minden gonoszok atyjának. Nem elõször, tegyük hozzá.
Vigyor kúszik az arcomra, ahogy elképzelem apám dühös képét, mikor halálraítélt embere épen, egészségesen, és kielégülten megjelenik nála.
- Ezt már nem fogod olyan egyszerûen megúszni! – szólal meg a szobám ajtaját támasztó, korban hozzám legközelebb álló bátyám, mikor odaérve, észreveszi kaján vigyorom. Rögtön tudja belõle, hogy nem éppen az utasításnak megfelelõen jártam el.
- Ugyan Raroth, csak irigy vagy a kellemes éjszakámra! – nevetek fel, és igyekszem arrébb tolni, nálam egy fejjel magasabb testvéremet, hogy bejussak a szobámba, ám õ nem enged.
- Egy utolsó kis szajha vagy öcskös, csak arra vagy képes, hogy kitold valakinek a segged! – sziszegi a fülembe. Megdermedek, és düh villan a szememben, de nyájas mosollyal fordulok felé.
- Tehát azt mondod, hogy én nem tudnék leuralni mást? Hogy nem találnék egy mindenkiénél szebb ágydíszt? – horkanok fel lesajnálóan.
- Pontosan azt – feleli szenvtelenül.
- Viccelsz? Bárki kitolná a seggét nekem a pokolban! – morgom, egyre kevésbé álcázott sértettséggel. Még ha nem is gyakran vagyok én az irányító fél, attól még sérti a büszkeségem, ha ezért valaki lenéz. Fõleg, ha a saját bátyám.
- Nem kétlem – teszi a kezét a fejemre, és kissé lejjebb nyomva azt, lehajol az arcomhoz. – De vajon képes vagy e, egy ártatlan kis angyalt szerezni, és kivételesen nem a romlottabbak közül megdugatni magad egyel?
- Apa megtiltotta, hogy az ártatlanabbakhoz közelítsek, mert õket nagyon védi a többi! – mormolom, mire elenged, és gunyorosan felnevet. Megrázom a fejem, és kis híján tökön rúgom. – Rendben, megszerzek magamnak egy édes kis angyalt! – vágom a fejéhez mérgesen.

Nos igen, könnyû volt azt mondani. De egy ártatlanabb angyalt, a gyengébbek közül, nem olyan egyszerû találni. Az erõsebbek óvják õket, és egy arkangyallal, vagy hasonlóval nem bírnék el. Max a menekülést szoktam választani, mikor szembe jönnek. Habár már csábítottam el közülük is, de éppen ezért akarnak elkapni.
Éppen az emberek világában kóválygok egy város közepén, habár elvileg a Poklot se szabadna elhagynom… részlet kérdés. Kereshetnék egy lebujt, hogy elüssem az idõt, de inkább azt a halovány energiát követem, amit nem rég éreztem meg. Ártatlan és tiszta, egyértelmûen egy angyalé.
Nem is telik bele sok idõbe, hogy a kertes házaknál kilyukadva erõsebbé váljon, majd megpillanthassam gazdáját.
Füttyentek egyet magamban, a gyönyörû fiút látva, és tejesen leárnyékolom kisugárzásom. Úgy közelítem meg az egyik kémény tetején ücsörgõ srácot, mint jaguár az óvatlan gazellát, de mögé érve kiengedem erõmet.
Riadtan kapja fel a fejét, ezüstös, hófehér tincsei táncot járnak buksija körül, és ahogy felém villan ragyogóan kék szemecskéje, elégedett vigyor terül el az arcomon.
- Üdv galambom! – köszönök rá élénken, de õ egészen lesápad.
- Mit keresel itt…? E… erre nem lehetne egy démon se! – hebegi csilingelõ hangon. Áh, ez kell nekem, ha ezt hallom miközben alattam vonaglik, egy farok se fog hiányozni a seggembe. – Ezt a területet arkangyalok õrzik!
Hupsz…!
Ez egy roppantul hasznos infó, csak kicsit késõn jött, valószínûleg már tudnak a jelenlétemrõl. Lehet néha nem ártana figyelni, mikor apám a fönti helyzetekrõl pampog.
- Oh, nem maradok én sokáig! – jelentem ki rókavigyorral, és közelebb lépek hozzá. Szépen díszített, elegáns íj jelenik meg a kezében, hófehér szárnyai idegesen rebbennek.
- Ne gyere közelebb! – nyekegi elfúló hangon. Tudom, hogy neki is van azért hatalma, de ahogy mentális erõmet köré fonom, majd gúzsba kötöm vele, nem tud mit tenni. Nem számított rá.
Fegyvere eltûnik, õ pedig kétségbeesett, félelemtõl remegõ tekintettel mered rám. Öröm lesz megrontani.
Csakhogy mielõtt bármit is tehetnék, szárnysuhogás üti meg a fülem. Két, igen dühös angyal landol a háztetõ másik oldalán.
- Castor! – dörren egyikük hangja, mire közönyös képpel feléjük fordulok. Na jó, valójában kezdek kicsit fosni, mert akárhonnan nézem a dolgot, erõsebbek nálam, de elég jó színész vagyok ahhoz, hogy ez ne látszódjon meg rajtam. Inkább megszorítom kissé erõmet könnyes szemû madárkám körül, épphogy csak annyira, hogy érezze.
Halkan nyekken, és segélykérõ pillantást vet társaira.
- Üdv Azazel, Marhiel! – üdvözlöm õket szívélyesen, de nem hatódnak meg könnyekig.
- Ereszd el Akarit, alávaló démon! – sziszegi Azazel.
- Nem akarom! – vágom rá vállat vonva, mire ingerülten mozdulnak felém. Pillanatok alatt képes vagyok felhúzni, még a legtürelmesebb angyalokat is, hála vérlázító kisugárzásomnak. Hehe, nem csak egy értelemben értendõ a dolog. De most én keresek ágybetétet, nem magamat akarom azzá tenni, úgyhogy nem csábítgatok.
Mielõtt menekülõre foghatnám, hirtelen fekete lángnyelv csap az angyalok elé, és a meglepetés erejétõl visszahõkölnek. Raroth terem mellettem, és olyan tockost ad, hogy kis híján orra bukok.
- Idióta! Nem azt mondtam, hogy szúrd ki az angyalok szeme fényét! Meg akarsz halni? Vagy azt akarod, hogy elkapjanak? – Erejét az enyémnek feszíti, és átveszi tõlem az angyalkát, majd a kihunyó lángok helye felett, társaihoz hajítja. Azok riadtan kapják el, ezzel lehetõséget adva Rarothnak, hogy engem megragadva, felszívódjon.
Utoljára még tekintetem találkozik a zafír szempárral, és folytatást ígérve, rávigyorgom. Talán nem a legszerencsésebb választás, de nekem akkor Õ KELL!