Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2.

LastBreath2016. 11. 19. 18:26:51#34779
Karakter: Sin Nehemiah Maxwell
Megjegyzés: Kezdés


 Nem szeretem a nyarat. Későn sötétedik, és füllesztő meleg van. Az emberek ilyenkor viszont sokkal élettel telibbek, sokkal színpompásabbak, sokkal... érettebbek. A vérüknek ezerszer jobb íze van nyáron, mint télen. Szóval nincs mit tenni, s én amúgy is szomjazom. Legutóbbi húzásom óta azonban körültekintőbben kell eljárnom, mert a Tanács, azok a prűd öregek, nem nézik jó szemmel, ha vadászni indulok.
Az ember csak préda. Eleve elrendeltetett, hogy a mi fajunk kielégülését szolgálják. S mit teszünk mi? Árnyékok közt bujdosunk, mint holmi mocskos patkányok! Pedig nem kéne nagyon megerőltetnünk magunkat ahhoz, hogy rabigába hajtsuk az embereket, s uralkodjunk fölöttük. Ha csak páran összefognánk, már nem jöhetne ellenünk senki. Mégis hatalmunk nagy részét arra pazaroljuk, hogy megtévesztjük az állatokat és dohos vérüket isszuk, meghúzzuk magunkat a háttérben, s csak olyan emberekre vadászunk, akiknek már eleve megerőltető lenne a túlélés. És ezt ki nem állhatom, mert szánalmas, mert hozzánk nem méltó. Egy erősebb lény uralkodjon, s ne kushadjon a bokrok alatt!
Elrugaszkodom a földtől és egyetlen ugrással az erkélyen kötök ki. A kormányzó kúriájának egyik erkélyén. Christelle szobájának erkélyén, aki a kormányzó egyetlen lánya. Bosszúból vagyok itt. Azért, amiért a Tanács segédkezik ennek a nyomorult országnak, hogy békében és bőségben éljenek. A fésülködő asztalnál ott ül a hercegnőként kezelt fiatal lány. Molett alakját csak egy fűző és egy alsó szoknya takarja. Egy ideje titokban udvarolok neki, s most elérkezettnek látom az idejét annak, hogy megízlelje csókomat a nyakán. Halkan kocogtatom meg ujjammal a vékony üveglapot. Christelle felkapja a fejét, s amint meglát, ragyogó mosoly terül el pirospozsgás arcán. Szemnek kellemes, kecses mozdulatokkal siet hozzám, hogy beengedjen. Fülig szerelmes, s ez még bájosabbá varázsolja egyébként is kellemes vonású arcát. Szalma szőke loknijai csak úgy lobognak nyaka körül.
- Sin! - veti magát karjaimba.
- Christelle, kedvesem. - hajtom fürtjei közé arcom, s ölelem magamhoz élettől meleg testét.
- Megszöktetsz? Ugye megszöktetsz végre? - emeli rám kéklő szemeit reménykedve.
- Sajnos még nem tudlak magammal vinni. - hazudom. - De miért is kéne elszöknünk? Miért is ne állhatnánk apád elé, hogy felvállaljuk szerelmünket?
- Lehetetlent kérsz tőlem. - rebegi. - Apám nem értené!
- Nem értené. - ismétlem utána komoran. - Nem, hát persze. Hogy is érthetné? - arcára simítom tenyerem. - Hiszen csak egy aljas vámpír vagyok. - eresztem ölelésemből az összezavarodott lányt.
- Nem! Ne mondj ilyet! - kap karom után.
- De apád nem fogadná el, hogy egy vámpírnak adtad a szíved. - sóhajtok szomorúan.
- Ezért mondtam, hogy szökjünk meg!
- Nem vihetlek magammal egy olyan helyre, ahol nem vár rád más, csak a sorvadás és a halál.
Ez a beszélgetés kezd az idegeimre menni. Semmire sem vágyom jobban, mint végre szomjamat oltani, s megalázni a kormányzót azzal, hogy eltiprom egyetlen lánya becsületét.
- Akkor tégy vámpírrá! - kéri határozottan.
Majd pont egy ilyen elkényeztetett fruskát teszek vámpírrá. Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Végigmérem szenvedélytől kipirult arcát, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasát, s rájövök, hogy minden szavát komolyan gondolta. Az én türelmem pedig eddig tartott. Szabadjára engedem feromonjaimat, melyekkel annyi ostoba embert csaltam már tőrbe.
- Hallasz engem, kedves? - kérdezem.
- Igen. - feleli a lány színtelen hangon. Most olyan, mint egy marionett baba.
- Rendben van. Most pedig megharaplak.
Christelle engedelmesen félrebillenti a fejét és hagyja, hogy szemfogaimat puha bőrébe mártsam, s magamba szívjam nemes vérének sós-fémes zamatát. A lány halkan felnyög, s átkarolja nyakamat. Tudatmódosító alatt áll, így valószínűleg földön túli gyönyöröket él meg. Legalábbis remegő lábai és kéjes nyöszörgése erre engednek következtetni. Nem terveztem, hogy a magamévá teszem, de miért is ne tehetném? Ez csak még több olaj lesz a tűzre. Had érezze egy vámpír „szerelmét”.

~*~

Unottan forgatom ujjaim között a kristálypoharat, melyben vérvörös bor imbolyog. Az íze borzalmas. Pedig azt mondták, kiváló évjárat. Én mégis érzem a föld terméketlen, kesernyés ízét rajta, melyből a szőlőtőke kapaszkodott fel. Érzem rajta az ócska karót, melyet a földbe döftek, de előtte valószínűleg egy disznóól falában pácolódott. Érzem rajta a mosdatlan emberek mocskos kezének tapintását és a nap által megperzselt szőlőszemek ízét. Undorodom tőle.
Kopogtatnak. Nem felelek, de az ajtó így is kitárul. Egy alantas vámpír dugja be rajta fejét, s lép be tétován.
- Uram, a Tanács hívatja. - szólal meg bátortalanul.
- Sokáig tartott nekik. - sóhajtok fel, s ellépve a szolga mellett kezébe nyomom a poharat. - Idd meg, nekem nem kell.
Lépteim üresen konganak a folyosón, melynek kőfalai ízléstelen dekorációkkal és trófeákkal vannak kirakva végestelen végig. Most aztán biztosan megkapom a magamét. Tenyeremet a kétszárnyú ajtóra fektetem és megtaszítom, az ajtó felsír sarokvasain és utat enged nekem.
- Hívattatok. - hajolok meg nagy műgonddal, gúnyosan.
Nem kapok választ, így kiegyenesedem. Figyelmemet nem kerüli el, hogy ezúttal egy idegen is a Nagyteremben van.
- Sin Nehemiah Maxwell. - szólal meg a Tanács feje. Ráncos és öreg, mint az országút. Báját és kellemét már ezer éve elvesztette, s lehet, hogy ez szó szerint is értendő.
- Így hívnak. - mosolyodom el hűvösen.
- Hallottunk legutóbbi tettedről. - folytatja az öreg.
- Derék. - csúsztatom nadrágom zsebébe kezeimet. - Hány nap is kellett hozzá? Három?
- Elég legyen! - dörren rám és halott arcát most mégis a düh vöröse színezi meg. - Elég legyen! - ismétli meg.
- Elég. - bólintok. - De miből?
- Belőled. - válaszolja sötéten, ám ezzel sem mondott semmi ujjat. S most jön a szent beszéd. - Kölyök korod óta megtűrtünk magunk mellett. Jólétben neveltünk és mindent megkaptál, amire vágytál, csupán a vérvonalad miatt. De mivé lettél? Gátlástalan vagy, erkölcstelen, hűtlen a fajodhoz. Elegünk van a tetteidből, s hogy szégyent hozol ránk! Éppen ezért a Tanács úgy döntött, hogy amit a kormányzó lányával tettél, nem marad megtorlatlanul.
- Csak irigykedtek. - nevetek fel.
- Hallgass!
- Jól van. - billenek sarkamról lábujjhegyeimre, és vissza. - Büntit kapok.
Az öreg gúnyosan elmosolyodik.
- A büntetésed...
- Halál. - szólok közbe komolytalanul, de mindenki szúrós tekintettel néz rám. Kivéve az idegent, aki közömbösen figyeli az eseményeket. - Rendben van. - emelem fel kezeimet, megadva magam. - Csendben maradok.
- A büntetésed – kezd neki ismét, majd int és ketten a Tanács tagjai közül elindulnak felém. Megragadják karjaimat, feltépik drága ruhámat, szabaddá téve bőrömet. - Sin Nehemiah Maxwell! Megfosztunk erőd egy részétől és száműzünk köreinkből. - hatásszünetet tart, majd folytatja. - Határozatlan időre.
A többi vénség is körém gyűlik, míg a másik kettő kifeszíti karjaimat. Erősebbek, mint gondoltam volna és ez egyáltalán nem tetszik. Éles fogak marnak a csuklómba, az alkaromba, a könyökhajlatomba. Érzem, ahogy a vérem kiáramlik a testemből, lábaim elgyengülnek és hosszú évtizedek óta először érzek fájdalmat. Elengednek és én térdre rogyok. A Tanács feje lép elém. Leguggol és szánakozva mér végig. Dühömben legszívesebben mindet széttépném! Nem tehetik ezt velem! Mocskos keverékek! Én fölöttük állok, minden értelemben!!!
- Túl sokáig és túl sokat tűrtünk tőled. Ideje, hogy megtanuld a leckét.
Államat megragadva fordítja félre a fejem, hogy aztán nyakamhoz hajoljon és megadja a kegyelemdöfést. Undorodom cserepes ajkainak érintésétől, és papírszáraz bőrétől, mely az én bőrömhöz tapad. Forog velem a világ, talán az ájulás szélén vagyok. Bilincs kattan a hátam mögött csuklóimon. Talpra rántanak és elvezetnek a Nagyteremből. Egy lovaskocsi várakozik odakint. Egy olyan, amivel a rend őrei szállítják el a bűnözőket. Zárható ajtó, melynek egyetlen ablakán kemény vasrácsok sorakoznak. Betuszkolnak rajta és rám zárják az ajtót. Hallom az Öreg és az idegen hangját. Rólam beszélnek, de tudatomig már nem jut el mondandójuk értelme. Az idegen felül a bakra, a lovak elindulnak, s én a zötykölődő kocsiban lassan elvesztem az eszméletem.


Rauko2013. 12. 24. 19:58:53#28654
Karakter: Akari
Megjegyzés: ~ Morámnak karira


 

- Mi a bűnöd, angyal? – Lucifer kegyetlenül követeli a válaszait, de nem tudok, nem akarok megszólalni. Bármit mondok, úgyis vége… aki ide kerül Michael által, azt sosem látjuk többé, sosem hallunk róluk. Biztosan én is meg fogok halni. El fognak pusztítatni, előbb vagy utóbb biztosan. Hirtelen, ahogy nem felelek, Lucifer ráunhat a várakozásra, hiszen hatalmas erő nehezedik a vállamra. Az érzés olyan, mint mielőtt Castor felvitt, halálnemek és kínzások sora pereg le a szemem előtt, de mielőtt kezdhetnék még mélyebb pánikba esni, az érzés megszűnik, felváltja valami ismerős.
- Castor... – ad hangot Lucifer az én döbbenetemnek is. Mit keres ő itt?! – Mire véljem ezt?
- Nem követett el bűnt.
Dehogyisnem… lázadtam. Ez elég.
- Magyarázatot, Castor! – A hang kemény, parancsoló.
- Én hoztam le őt. Nem rég pedig visszavittem...
Castor hatalma egyre kevésbé véd engem is, és mikor végül féltérdre ereszkedik, Raroth ereje ment meg az összeroppanástól.
- Várj apám, Castor most nem fogja bírni...
- Mit műveltél, Castor? És most ne merj hazudni!
- Lehoztam őt, aztán visszavittem, de meg se rontottam, és elkezdtek szürkülni a szárnyai.  Ennek semmi értelme, hisz mennyi angyalt vettem már rá többre, és nem lett semmi bajuk belőle...
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! A tollainak színe lázadó gondolatokra, kétkedésre utalnak, melyeket valószínűleg a veled eltöltött idő váltott ki. Elbukott, a te érdemed. Hát nem vagy büszke?
Igen. Ez lehetett a cél, ezért volt hát minden, ás sikerült is. Mégsem érzem, hogy Castor boldog lenne.
- És te apám? Elégedett lennél, ha kedvenc angyalod elbukna, és végre itt kötne ki melletted?
A szám elé kapom a kezem és halkan sikkantok fel, ahogy összeesik. A rám nehezedő erő is hatalmas, mégis megpróbálok Castorért nyúlni. A földön csúszok felé, hogy legalább az arcát letakarjam a hatalmas erőtől. Ami egyik pillanatról a másikra szűnik meg.
- Mit csinálsz, angyal? - kérdezi Lucifer érdeklődő hangon.
- Meg… megvédem - suttogom.
- Raroth, elmagyaráznád, hogy mi történik pontosan és miért?
És Raroth magyarázza is. Elmondja, hogy miért és hogyan kerültem ide, legalábbis amit ő tud, hogy meddig voltam itt és mik történtek, majd azt is, hogy amikor visszavitt, én mentettem meg Castort, hogy ne pusztuljon bele a tisztítótűzbe.
- Igaz ez, angyal?- fordul felém a Pokol Ura. Nem felelek neki azonnal, így rám mordul. - Válaszolj!
- Igaz - felelem.
- Mi volt pontosan a bukásod oka? Meséld el nekünk.
- A… a többiek mindig arra neveltek, hogy tiszta legyek. Ártatlan és tiszta. De közben ők ronda, illetlen dolgokat műveltek. Aztán megismertem Castort. És az egész, minden n, amit tanítottak, kezdett darabokra esni. Eleinte gyűlöltem érte, amit tett, de aztán rájöttem, hogy mióta létezem ő az első, aki nem gyermekként kezel. Nem próbál mindentől óvni. Ő… ő sokat tett értem.
- És azért is, hogy ide kerülj - morran fel egy másik démon.
- Zefír, csendet! - Meglepve pillantok a Zefír nevű démon felé, de a Pokol Ura ismét hozzám szól. - Mi is a neved?
- Akari - felelem illedelmesen.
- Gyere elém, Akari.
Felállnék, de nem bírok, így Raroth kap ölbe és visz a mesterük elé. Ő hirtelen, még úgy, hogy Raroth ölében vagyok, elkapja a hajam, és beletépve maga felé fordít. A ajkai minden érzéstől és érzelemtől mentesen hajolnak az enyémekre, és nem is tart sokáig a dolog. Mintha a gondolataimban turkálna, de nem tudok és akarok tenni semmit.
Amikor végül elhajol, hümmögve szólal meg.
- Igazat beszélsz. Az angyali erőd valamiért még ép, ezért vannak meg a szárnyaid is. Itt maradsz, de nem mozdulhatsz el Castor és Raroth közeléből. Ha egyedül talál akármelyik démon, büntetés nélkül tehet veled akármit, értetted te is, Raroth? - A kérdezett bólint, majd visszalépünk Castor mellé. Engem letesz, és őt veszi fel, hogy a szobájába vigye, gondolom. Én közben Raroth ruhájába kapaszkodva haladok mellette, félve és rettegve a többiektől.

* * *

- Meg akarsz halni? – csattan fel Raroth, amikor Castor felébred. – Az egyik kedvenc fia vagy, de ha ennyit idegeled, és még Michaelt is felemlegeted, te se úszod meg szárazon!
- Nem mondod... – morogja egy igencsak álmos és fáradt hang. – Mi van Akarival?
Raroth eláll előlem, így meglátom, hogy még fáradt, mintha nem lenne egészen jól, de legalább él. Egy pillanatig gondolkodom, majd közelebb lépek.
- Mi történt? - kérdezi.
- Egyelőre itt marad, de nem mutatkozhat valamelyikünk nélkül. És ha már szóba került, nem örülök, hogy ennyire belekeveredtem, így nem szeretném, ha nekem lenne bajom az angyalkáddal - morogja Raroth.
- De miért nem ölte meg? Hogyan…?
- Amikor elájultál, én közelebb akartam csúszni, hogy eltakarjalak, és ne essen bajod. Apád ezután hallgatta meg Raroth-tól, hogy mi történt pontosan. Talán amiatt élhetek még, hogy megmentettelek a tisztítótűztől.
- De akkor jól vagy? - kérdezi tőlem Castor.
- Igen - mosolygok rá szomorúan. - Csak a szívem fáj, amiért nem láthatom többé az Úr fényét - sóhajtok fel.
- Nem fordítható vissza sehogy sem? - kérdezi Castor, és ahogy visszafordulok, látom, hogy mindketten engem néznek.
- Nem tudom - ismerem be. - Annyit tudok, amit a többiek elmeséltek a bukottakról. Ha Michael valakit saját kezűleg taszít le, akkor azt mi sosem látjuk többé. Azazel szerint ti faljátok fel a bukott testvéreinket.
- Nem hinném, hogy megeszik őket bárki is - szólal meg Raroth. - Legtöbb esetben Lucifer elajándékozza őket. Szövetségeseknek, hű szolgálnak, bár ott lehet, hogy előbb utóbb vacsoraként végzik. De előtte biztos vagyok benne, hogy bemocskolják őket.
- Akkor talán előbb vagy utóbb én is…
- Te szerintem nem kerülsz ki a kezeink közül. Esetleg apánk egyszer majd engedélyt ad, hogy azt tehetünk veled, amit akarunk. Bár most sincs megkötés, nem igaz? - pillant rám.
- Hé! - morran Castor Rarothra, majd kinyúlva a kezemért elkapja és magára ránt az ágyba. Ahogy a teste az enyémhez ér, elkezd szimatolni, majd idegesen megszólal. - Mi a fenéért érzem rajta a te és apánk szagát is?! - néz testvérére, és ha jól látom, eléggé ideges is.
- Mert az én ölemben volt, amíg apánk megbizonyosodott róla, hogy igazat mondott-e. És igen. Úgy - nyújtja el és hangsúlyozza ki az utolsó szót kicsit. Igen. A csók…
- Mi? Megcsókolta? - vonja fel a szemöldökét.
- Örülj, hogy nem ölte meg. Én viszont megyek. Ha halaszthatatlan dolgod van és nem akarod, hogy megöljék, keress fel, vagy hozd el hozzám Akarit. - Majd el is illan.
Raroth hiányában kettesben maradunk. Én szólnék valamit, bármit, de Castor elkapja az állam és megcsókol. Máshogy, mint eddig, valahogy… vadabbul? Mintha le akarná rólam csókolni apja nyomait… Nem tudok mit tenni, a vállaiba kapaszkodom, majd ahogy elhajol, szuszogni kezdek.
- Valamivel máris jobb - jegyzi meg. - És most mond el szépen, mik voltak azok a lázadó gondolatok? - kérdezi, és kényelmesen elpakol az ölében. Nekem is kellemesebb a testéhez simulni, mintha erőt tudnék meríteni belőle.
- Nem tudom, nem ismerem az érzést - vallom be őszintén. - Féltettelek, majd hiányoztál, és látni akartalak. Ideges voltam, amiért nem lehet, és amiért mindenki csak azt mondta, hogy felejtselek el. Aztán megjelent Michael és ide kerültem - fejezem be. - Te tudod? - nézek fel rá. - Szerinted ebben mi volt a bűn? Hogy te démon vagy, én pedig angyal?

 


Mora2013. 10. 26. 23:07:14#27901
Karakter: Castor
Megjegyzés: (Raumnak)


 A kíntól hunyorogva próbálom kivenni Akari vonásait, de nem igazán sikerül a dolog, zihálva hunyom be a szemeim, és csak érzem, hogy közelebb lép. A francba már, nem kéne itt lennie! Bátyám felesleges megmozdulásai elég bosszantóak, bár tudom, hogy értem teszi. Így azonban angyalkámmal együtt a zavaró érzések is visszatérnek, melyek még a fájdalmamon keresztül is utat találnak hozzám. 

El akarom küldeni, de nincs erőm megszólalni, és már csak azt érzem meg, ahogy csitul a kín, a bennem munkáló tisztítótűz hűlni kezd. A kimerültség és egy hirtelen erősebb nyillalás ájulásba taszít, fájdalmas nyögés kíséretében.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire magamhoz térek, de már nyoma sincs a tisztítótűz okozta kínnak. Kimerült vagyok, az erőm a minimumon mozog, és marhára nem érzem a toppon magam semmilyen téren, de még élek. Ezt pedig annak köszönhetem, akinek minden oka meglenne gyűlölni engem, erre segített.
Minden erőmet összeszedve, nehézkesen kinyitom a szemeim, és miután alkalmazkodtam a fényviszonyokhoz, pillantásom megállapodik Akarin. Az előbb hallottam, ahogy a bátyámmal beszélt, de akkor még nem jutott el hozzám szavaik értelme.
- Mi… miért szürkék a szárnyaid?- kérdezem rekedtes, gyenge hangon, mikor rájövök, hogy nem pusztán piszkos a szárnya. - Nem kellene már fehérnek lenniük? 
Elmosolyodik, és végigsimít az arcomon, letörölve a jeges verítéket róla. Nem kéne, hogy ilyen jól essen az érintése... 
- Michael sem tudott megmenteni egyelőre – feleli, és mielőtt hangot adhatnék értetlenkedésemnek, feláll mellőlem. - Ha rendben vagy, akkor én most megyek. 
- Akari, várj! – szólok utána, de nem áll meg, én pedig még mindig túl gyenge vagyok. Mikor próbálnék feltápászkodni, szitkozódva esek vissza.

- Raroth, állítsd meg! – pillantok fel bátyámra, de elutasítóan fordítja el a fejét. – Akkor minek hoztad ide? Miért?! – csattanok fel. Teljesen össze vagyok zavarodva, magam se értem a saját érzéseim, de nem akarom Akarit veszélybe sodorni. Azért hoztam vissza a felszínre, hogy biztonságban legyen. Azt reméltem, hogy majd a sajátjai megvédik, erre úgy tűnik, lazán magára hagyták.
- Állítsd le magad öcskös! – vág vissza testvérem ingerülten. – Ha nem hozom ide, már halott lennél! Viszont most mindkettőtöknek az a legjobb, ha elválnak útjaitok.
- Nem kellene szürkének lennie a szárnyainak... – halkulok el, és most lassabban próbálok meg felállni, így sikerül is.
- Nem tudok kiigazodni a szárnyasok szabályzatain – jegyzi meg, miközben sóhajtva mellém lép, és megtart. Hálásan támaszkodok rá, és gondolataimba merülve hagyom, hogy kaput nyisson a pokolba. Most már visszatérhetek, nincs bennem többé a tisztítótűz.

Órák óta az ágyamon fekszem, és a plafont bámulom. Az erőm lassanként visszatér, bár egy darabig még nem lesz az igazi. Gondolataim folyton Akarihoz, és az elmúlt két naphoz térnek vissza. Tagadhatatlanul megváltoztam, ez pedig egyszerre bosszant és félelemmel tölt el. Démon vagyok, az ördögbe is, nem pálya, hogy ellágyuljak egy szép pofi miatt!
Ráadásul kezdek bekattanni, mert mintha már a jelenlétét is itt érezném... Hirtelen pattanok fel, mikor rádöbbenek, hogy ez nem pusztán képzelgés. Itt van! A trónteremben, apám, és számtalan démona előtt... Hogy történhetett ez? Mit műveltek a seggfej társai?
Némi hezitálás után, füstté válok, hogy aztán a trónteremben szilárduljak meg újra, egyelőre még csak a tömegben.

Akari a terem közepén kuporog, fehér ruhájában kiragyog a környezetéből, szárnyai azonban egészen szürkének tűnnek. Rettegése körüllengi, zokogása lazán elhallatszik idáig. Szívszorító látvány, de az itt jelenlévőket nem fogja meghatni, a többség kifejezetten élvezi, mikor egy Akarihoz hasonló angyalt bukásra ítélnek. De őt miért? Nem tett semmit, én voltam aki... Basszameg, az én hibám!
- Mi a bűnöd, angyal? – zendül apám hangja. Meg tudja állapítani a bűnüket a tollaik elszíneződéséből, de általában hagyja, hogy maguk mondják ki. Akari azonban nem úgy tűnik, mint aki képes magából kipréselni a választ.
Apám kiengedi az erejét, mely nem csak Akarira nehezedik rá fullasztó félelemként, de jó adag gyengébb démonra is. Pedig ez csak igen kis része a valódi hatalmának. Nekem viszont itt lesz sok a mozizásból, és ismételten eltűnök a helyemről, hogy Akari előtt bukkanjak fel. Saját erőm meglévő részét vonom köré, így felszabadul a pokol urának bénító hatalma alól.

- Castor... – Apámon csak annyiban látszik meg a döbbenet, hogy összehúzza a szemét, a jelenlévők viszont hangot is adnak neki, felbolydul az egész terem. – Mire véljem ezt?
- Nem követett el bűnt – szólalok meg szárazon, és fél szemmel lepillantok Akarira. Könnyes szemekkel, összetörten bámul fel rám, de arcán remény suhan át.
- Magyarázatot, Castor! – utasít keményen. Nincs értelme kamuznom, mert úgyis rájön, így itt az ideje színt vallani.
- Én hoztam le őt – préselem ki magamból. – Nem rég pedig visszavittem...
Megroggyannak a lábaim, és fájdalmasan szisszenek fel, mikor dühe rám nehezedik. Igyekszem tartani magam, de egy idő múlva féltérdre rogyok. A szemébe hazudtam, mikor legutóbb magához hivatott, ami még démonoktól se elfogadott, ha a pokol ura kérdez valamit. Ráadásul most egyáltalán nem bírom elviselni a hatalmát.

- Várj apám, Castor most nem fogja bírni... – csendül fel Raroth hangja, mikor már levegő után kapkodok. Csend ereszkedik a teremre, és pár pillanat után ismét könnyen lélegzek.
- Mit műveltél, Castor? És most ne merj hazudni!
- Lehoztam őt, aztán visszavittem, de meg se rontottam, és elkezdtek szürkülni a szárnyai – morgom őszintén. – Ennek semmi értelme, hisz mennyi angyalt vettem már rá többre, és nem lett semmi bajuk belőle...
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre – fojtja belém apám a szavakat. – A tollainak színe lázadó gondolatokra, kétkedésre utalnak, melyeket valószínűleg a veled eltöltött idő váltott ki. Elbukott, a te érdemed. Hát nem vagy büszke?
Összeszorítom a számat, és ingerülten fordítom el róla a tekintetem. Igen, ez volt a célom, de most valahogy már nem tölt el elégedettséggel. Nem így akartam... Fel is tör belőlem a visszavágási kényszer.
- És te apám? Elégedett lennél, ha kedvenc angyalod elbukna, és végre itt kötne ki melletted? – Meggondolatlanul buknak ki a szavak a számból, és rögtön tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor Raroth arcára pillantok. Apám ereje földre lök, a következő pillanatban pedig elvesztem az eszméletem.

A szobámban térek magamhoz, és a bátyám feje az első, amit megpillantok. Felmorranva tolom el magamtól, és ülök fel sajgó fejjel, mire még egy taslit is bezsebelhetek tőle.
- Meg akarsz halni? – csattan fel. – Az egyik kedvenc fia vagy, de ha ennyit idegeled, és még Michaelt is felemlegeted, te se úszod meg szárazon!
- Nem mondod... – morgom, majd kiegyenesedek ültömben. – Mi van Akarival?
Bátyám hátrébb húzódik, így megpillanthatom a mögötte toporgó angyalkát. Borzasztóan riadt, de más baja látszólag nincs. Mégis mi történt, míg eszméletlen voltam? Mi lett az ítélet?


Rauko2013. 07. 04. 00:01:21#26385
Karakter: Akari
Megjegyzés: Szülinaposomnak


 - Na most jól nyisd ki a füled angyalom! – üti meg a fülemet hangja, mire felpillantok rá. – Ez itt a Pokol, én pedig démon vagyok! Nem tudom mire számítasz tőlem, de jobb ha tudod, kifejezetten nem vagyok önmagam, mióta itt vagy! 

- Nem számítok semmire – felelem vissza teljesen őszintén. Tudom, ezzel nem lesz vége a beszélgetésnek, de nem számítok rá, hogy állam alá nyúlva erőlteti, hogy rá nézzek.
- A picsába, Akari! Én nem vagyok hősszerelmes, nem ígértem neked örök hűséget, szükségleteim pedig vannak. Ha éjjel nem megyek el, és elégítem ki magam, most még jobban utálnál, mert úgy ágyba döngöltelek volna, hogy még most is folytatásért könyörögnél!
- Ne… mi… minek nézel engem? – Nem elég, hogy csak kihasznál, még sérteget is…
- Egy igencsak tudatlan, naiv, és veszélyesen ártatlan angyalnak.
Már épp felelnék vissza dacosan, hogy én vagyok az a tipikus angyal, amilyennek mindenki elképzel minket, de hirtelen megfagy bennem a vér.
Az erő amit érzek, szavakkal kifejezhetetlen érzéseket vált ki belőlem. Rettegek, sírni lenne kedvem félelmemben, de azt se merem, mert akkor talán gyorsabban utolér. Rettenetes halálképek egész sora villan fel a szemem előtt, ahogy leszakítja a szárnyaimat, ahogy letépi a fejem és a véremet issza.
Remegve bújok oda, ahol biztonságot és erős karokat lelhetek: Castorhoz.
Nem is érzékelek semmit, a Pokolból a Halandók Világába való átlépés józanít ki. Megszűnnek a félelmetes rémképek és hirtelen eszembe jut, hogy én mennyire haragszom Castorra jelenleg, de mielőtt reagálhatnék, megérzem társaim lelkét közeledni.
A vörös cserepek panaszosan reccsennek két társam súlya alatt, miközben én Castor előtt állok és várom, hogy mi fog történni.  Azazael elkezdene mocskos dolgokat mondani, de Castor leállítja.
- Héhéhé, elég a bókokból! – Mire eszmélnék, már feléjük lök és én tudom, hogy baj lesz ebből, de nincs időm szólni sem. – Nem rontottam meg, ne aggódjatok.
Azazael erejével akadályoz meg abban, hogy szóljak, pedig én már érzem a tisztítótűz szagát.
- Miféle játékot űzöl? – sziszegi Azazel.
- Hidd el, nem így kellett volna végződnie – legyint rá Castor majd rám néz. Ahogy tekintete az enyémbe fúródik hatalmasat dobban a szívem és elkezd fájni a szárnyam. Égett szag szeli át az utca bűzét, de tollaim illata nem érdekel senkit, hiszen én magam is megrémülök, ahogy Marhiel megsebzi az épp távozó Castort.
Azazael ereje hirtelen semmivé foszlik körülöttem, ahogy könnyes szemekkel meredek a hely felé, ahol még ott vöröslik Castor vére.
- Erre nem volt semmi szükség - nyögök fel.
- Akari… elrabolt téged. Lehurcolt a Pokolba! - néz rám Marhiel, de szemei hirtelen kikerekednek, és ekkor pillant felém Azazael is. - Ez mit jelentsen? - kérdezi Marhiel idegesen.
- Azonnal el kell vinnünk őt Michaelhez! - Azazael hangja parancsoló, nincs időm ellenkezni, és amikor meglátom, ahogy egy szürke tollacska hullik alá szárnyaimból, megrémülve kezdek pityeregni.
Nem… nem, az nem lehet!

* * *

- A folyamat visszafordítható - mondja rám pillantva Michael.
- Mit kell tennem? - kérdezem azonnal.
- Meg kell bánnod bűneidet és végezned kell a démonnal, ki iránt ezt érzed. - Elhangzott szavai mellbe vágnak,  ijedten nézek rá.
- De én nem tudom… én nem vagyok erre képes - szeppenek meg.
- Vagy ez, vagy letaszítalak, és bukottként élhetsz tovább. - Michael most is olyan, mint mindig, szigorú, kérlelhetetlen. A Menny szabályait a végtelenségig betartó csodás angyal ő, most mégis gyűlölet kél szívemben iránta. - Amíg nem fordul vissza a folyamat, nem létezhetsz Isten fényében. Velünk nem érintkezhetsz és a Mennyek Kapuja is zárva van előtted.

Hirtelen egy nagy lökést érzek, és ismét egy tetőn találom magam. Az, hogy még van szárnyam, azt jelenti, hogy az erőm megmaradt. Szomorkásan ülök le, és kezdek gondolkodni.
Képtelen vagyok őt bántani. Akármi is ő, akármit tett velem, nem tudom bántani. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy az élete az én kezemben legyen. Eleve van erőm egyáltalán megölni őt?

Gondolataimból ismerős energia szakít ki, ahogy hirtelen megáll mögöttem Castor testvére, Raroth.
- Mi… mit akarsz tőlem? - kérdezem megszeppenten.
- Segíteni fogsz neki - sziszegi, én pedig nem értem. Aztán ahogy belegondolok, eszembe jut, hogy Castort megsebezte egy tisztítótüzes kard. Ijedten hagyom, hogy Raroth magával rángasson, és amikor megpillantom a földön fekvő, láthatóan iszonyatos kínokat átélő Castort, a szám elé kapom a kezem.
- Miattad van ilyen állapotban, téged akart menteni, úgyhogy csinálj vele valamit! – morogja Raroth, majd hátrébb lép.
Gondolkodás nélkül lépek Castor mellé és kezem a sebre téve kezdem el kiszívni a tüzet. Nekünk ez nem nehéz, még én is könnyedén meg tudom tenni, hogy visszavegyem a tüzet a démonoktól, nekik mégis halálos, ha nem gondoskodnak róluk időben.
Szemeimet lehunyva koncentrálok, mire érzem, hogy a kezemben kezd összeállni a tűz, amit Castor testéből szívtam ki. Azonnal nyitom is a szemem és elengedem a kis csóvát, ami semmivé foszlik erőm nélkül. Castor hangosan, fájdalmasan felnyög.
- Hamarosan jobb lesz - suttogom, és próbálom maradék erőmmel még meggyógyítani.

Órákkal később Castor még mindig alszik, Raroth pedig szótlanul áll mellettem és a szárnyaimat nézi.
- Mikor derült ki? - kérdezi.
- Rögtön miután Castor eltűnt. Azt hittem még lent, hogy csak hamu és por, de nem. Marhiel vette észre - sóhajtok fel.
- Mi… miért szürkék a szárnyaid?- kérdezi hirtelen egy gyenge hangocska. - Nem kellene már fehérnek lenniük?
Elmosolyodom, majd végigsimítok az arcán, lesimogatva az izzadtságot.
- Michael sem tudott megmenteni egyelőre - felelem, és felállok. - Ha rendben vagy, akkor én most megyek.
Raroth nem szól, gondolom szerinte is így a legjobb, Castor utánam szól ugyan, de gyorsan sikerül elrepülnöm. Nem szabad vele lennem. Akkor csak még rosszabb lenne neki.

Ahogy egy távoli kis városban ülök a templomkertben, ismerős energia csap meg.
- Azazael… - szólítom meg az érkezőt.
- Nehéz téged megtalálni ha elrejted az erődet. Nem is találtalak volna meg, ha nem tudom, hol keresselek. - Közelebb lép. - Mindig itt szomorkodsz.
- Nem lenne szabad beszélned velem - pillantok rá.
- Michael maga adott engedélyt. Az, hogy meggyógyítottad, pont őt, nem segít a helyzeteden, kicsi Akari.
- Nem tudom bántani - suttogom. - Képtelen vagyok csak gondolni is rá, hogy bántanom kellene.
- Akkor le fognak taszítani. - Hangja mintha rémült lenne. - Senki nem szeretné, ha elveszítenénk téged. Az meg, hogy Lucifer nem fog tudni hasznot húzni belőled, szinte biztos. Amúgy is. - Kicsit közelebb ül. - Miért pont ő? Annyi angyal keresné a kegyeidet, ha jelt adnál, hogy szabad a vásár…
- Őszintén? - Bólint. - Mindig utáltam, hogy ti egy haszontalan kis ékszerként tekintettetek rám. Ő volt az első, aki nem próbált a széltől is óvni. Én… én mindig szerettem volna nagy és erős lenni. Mint te…. vagy Marhiel, vagy Michael. De nem vagyok rá képes. Viszont ti úgy kezeltetek, ahogy a halandók a kisgyerekeket. Én viszont nem vagyok gyerek. Ugyanolyan vagyok, mint ti, mégsem így tekintettetek rám. Nem értem, ez miért kisebb bűn.
Teljesen el vagyok bizonytalanodva. Minden, amiben eddig hittem, összeborulni látszik, soha nem gondoltam volna, hogy kétségeim támadhatnak. Most mégis vannak. Nem értem, hogy miért bűn, ha segíteni akarok neki is. Miért kevesebb ő, mint egy halandó? Miért ér többet a mi lelkünk, mint egy démon élete? Miért hiszi azt mindenki, hogy felesleges, óvandó kis valami vagyok?!
- Akari, veszélyesek a gondolataid - int meg azonnal Azazael.
- Menj el, kérlek.
- Akari… - Elönt a harag, a düh és a gyűlölet, nem tudom magam visszafogni, így ráüvöltök.
- Azt mondtam, menj!
Azazael megszeppen, de a következő pillanatban megjelenik Michael. Azazael megrémül, kérni kezdi, hogy hagyja ezt rá, nem kell közbeavatkoznia, nincs szükség erőszakra sem, de Michael int, és hirtelen láthatatlan erők kötik meg a testem.
- Talán ha a bőrén tapasztalja Lucifer haragját, majd észhez tér végre. Amint megbánod minden bűnödet tiszta szívből, kihozlak onnan. Én, magam.
Tiltakoznék, bármi, de hirtelen minden elsötétül, és a következő pillanatban egy kénbűzös, hatalmas teremben állok. Körülöttem minden démon, akiről hallottam vagy magam is láttam, de csak Rarothot látom meg. Viszont ahogy megérzem a fejembe kúszni azt a végeláthatatlan hatalmat, összeroskadva sírok fel, a többi démon pedig nevet.  Ő viszont csak megszólal.
- Szóval ismét valaki, aki ellenszegült az angyalok rendjének.
Lucifer hangja szinte bántja a fülem, picire kuporodva próbálok a fölbe bújni, de nem lehet.
Hogy keveredhettem ekkora bajba?!


Mora2013. 05. 26. 16:30:16#25945
Karakter: Castor
Megjegyzés: (Raumnak)


 Kár volt azt hinnem, hogy nyugton tudok majd aludni az angyalka mellett, ugyanis hamarosan arra ébredek, hogy cseppet se kedvesen, eltaszít magától. Igencsak morcosan nyitom ki a szemeimet, és igyekszem némi éberséget szerezni magamnak, míg ő sértett képpel a falhoz mászik. Na álljon meg a gyászmenet! Mégis milyen jogon van ő megsértve, mikor engem ráztak fel a szépítő álmomból?

- Mi van? – kérem számon kissé ingerülten.
- Semmi – érkezik a válasz, hasonló stílusban. Belé meg mi ütött? - Várom, hogy elmenj. – He? Az nem kifejezés, hogy fingom sincs mi baja, és ezt meg is jegyzem neki, de csak flegma vállrándítással reagálja le. Hú de elszaladt a ló valakivel! Egy nap a Pokolban, és veszi is át a stílusom? Na de ami jól áll nekem, nem elfogadható tőle!
- Hallgatlak – fordítom magam alá, az ágyhoz szögezve, és kezdem nagyon felhúzni magam. Kedves próbálok lenni, erre jön a hisztis hercegnő viselkedés? Nem pálya…
És még a fejét is elfordítja, ahelyett, hogy válaszolna, így kissé durván kapom el a csuklóit, és szegezem a feje fölé őket egy kézzel.
- Engedj el! – áll neki kapálózni és kiabálni.

- Amíg nem mondod el, hogy mi a bajod, addig eszemben sincs – morranom.
- És ha nem? Mit teszel? Megölsz?! – hisztizik tovább, de tőle egészen szokatlan hangerővel, még meg is lep vele.
Na jó, oké… Én is lenyugszom szépen, és perceket várok, hogy ő is csendesülni látszódjon.
- Nem tudom, mi bajod, de ha nem mondod el, nem tudok segíteni rajta – próbálkozok, ezúttal jóval kedvesebben. Nem szokásom lelkizni, nem is értem magam.
- Nem értelek – kezd bele végre. - Ha van párod, miért kellek én neked? Miért csinálsz olyanokat? Miért alszol velem? Érzem rajtad valaki másnak a szagát, aki nem a testvéred – fejezi be szomorú szemekkel, mielőtt magyarázkodhatnék. Várjunk! Magyarázkodni? ÉN?! Te fortyogó pokol! Valami félresiklott a fejemben.
Felsóhajtva állnék neki, hogy vázoljam neki a helyzetet, de mielőtt megtehetném, bátyám robban be a szobába. Kopogni nem tanult még meg?! Bár én is tehettem volna olyan védőmezőt a szoba köré, ami őt is kizárja…
- Castor, beszélnünk kell. Azonnal. – Kiérzem a hangjából, hogy sík ideg, de perpill nem tud érdekelni.
- Nem várhat egy kicsit? – sziszegem neki ingerülten.
- Nem. És ne mondjam még egyszer. – Nem úgy tűnik, mintha hajlandó lenne távozni nékülem, mereven bámul minket, így kelletlenül fordulok vissza Akarihoz.
- Ezt megbeszéljük amint visszajöttem – közlöm vele, majd leszállok róla, és egy felsőt felkapva követem sarkon forduló bátyámat.
- Zefír rohadtul ideges, mi a frászt műveltél? – csap tarkón, ahogy záródik mögöttünk a szobám ajtaja, és rávontam a legerősebb védőmezőm.  

- Hidd el, azért amit műveltem, nem lehet ideges – vonom meg a vállam, ő pedig nyitja a száját, hogy rákérdezzen a dologra, de kaján vigyorom látva, be is csukja. Nem kérdés, hogy mit csináltam nála, és ezt ő is nagyon jól tudja.
- Nem vagy normális öcskös! Zefír apánk egyik legerősebb démona, nem semmi büszkeséggel! Mit műveltél a megszokotton kívül?
Elgondolkodva haladok mellette a folyosókon, és azt hiszem, már tudom, hol szúrtam el a dolgot. Tényleg fene nagy büszkesége van, és lehet kicsit beletapostam, mikor nem az ő nevét nyögtem szex közben, és most böki a csőrét, hogy kire vágyok jobban.
- Akariról nem tud senki, ugye? – kerülöm meg a válaszadást egy kérdéssel.
- Még nem – hangsúlyozza ki a még-et.
- Maradjon is így! – csattanok fel, de nem mond rá semmit, csak összeszorítja a száját, és előre fordul, ahol már apánk tróntermének méretes, kétszárnyú ajtaja magasodik előttünk. Bent pedig maga Lucifer vár minket, mellette Zefírrel, aki nem rest nyíltan végigmérni, én pedig adom a megszokott formám, rávigyorgok.
- Castor – kezd bele apám, mire felé fordulok. – Azért már kár veled vitáznom, hogy mit művelsz mások ágyában, de ezúttal az a hír járja, hogy felbolygatod a Pokol rendjét!
- Már járta párszor ilyen hír, nem igaz? – vonom meg a vállam, de apám pillantása azt sugallja, hogy nincs humoros kedvében. – Mi a vád?
- Lehoztál egy angyalt? – dörren a Pokol urának hangja, és nem kis nehézségembe kerül, hogy megtartsam közönyös vonásaim.
- Nem tudom, miről beszélsz. De ha meg is tettem volna, mi lenne abban akkora baj? Más is csinálta már – jegyzem meg, bár nagyon jól tudom, hogy mostanában ez már nem divat.
- Nem fogom eltűrni, hogy veszélybe sodord magad, és a lenti békét! – engedi ki az erejét, és még Raroth is meginog kissé mellettem, én pedig szabályosan remegni kezdek, bár próbálom visszafogni magam. – Ne kelljen többször figyelmeztesselek! És meg ne halljam, hogy hazudtál! Raroth, ügyelj az öcsédre!
Bátyám kissé fejet hajtva jelzi, hogy értette, majd oldalba bökve térít magamhoz, és terel ki a teremből, Zefír pedig követ minket.
- Mikre nem képes a féltékenység… - sóhajtom drámaian, közvetlenül hozzásimulva. Egyáltalán nincs ellenére a dolog, kezei máris a fenekemre simulnak.
- Tudom, hogy rejtegetsz valamit, Castor. Rá fogok jönni, hogy mit! – suttogja a számra, de mielőtt tovább mehetne, Raroth ingerülten elránt tőle.
- Fékezd magad Zefír, apánk ezt se nézi túl jó szemmel! Te is viselkedj! – kever le egy újabb taslit. Mormogok neki valami nem túl fényeset, majd elkomorodva pillantok fel Zefírre.
- Jó veled az ágyban, de már rég tisztáztam, hogy többet ne akarj. Befeketíteni az apám előtt, elég aljas húzás, nem gondolod?
- Más nevét nyögni az ágyban, szintén nem túl kedves, igaz? – vág vissza, de Raroth megelégeli a témát, és füstölögve elhúz a szobája felé. Ott kapok tőle egy alapos fejmosást, és sikerül jól összekapnom az egyetlen olyan személlyel, akire számíthatnék.

Nem túl rózsás hangulatban csörtetek tehát vissza a szobámba, ahol még egy duzzogva sarokba vonult angyalkával is meg kéne küzdenem. Nem hiszem el, hogy neki is féltékenykednie kéne, mintha érezne egyáltalán irántam bármit is… Azt se tudja, mi az a vágy, vagy… szerelem… Bár az utóbbit én se ismerem. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy nem rejtegethetem a szobámban örökké.
Előbb vagy utóbb, Zefír rá fog jönni, és kicsinálja. Aztán meg az apám engem… Ráadásul fogalmam sincs, hosszútávon mit tesz a Pokol egy angyallal. Ide csak azok kerülnek le, akik elbuknak, vagy lehurcolják őket, de ilyen régen volt utoljára, és fogalmam nem tudom mi lett velük.
- Na most jól nyisd ki a füled angyalom! – torpanok meg előtte, mire durcásan felnéz rám. – Ez itt a Pokol, én pedig démon vagyok! Nem tudom mire számítasz tőlem, de jobb ha tudod, kifejezetten nem vagyok önmagam, mióta itt vagy!
- Nem számítok semmire – hajtja le a fejét, még véletlenül se nézne a szemembe. Kezd bennem megint felmenni a pumpa. Bosszant, hogy milyen hatással van rám! Eddig sose érdekelt a partnereim érzelmi világa. Megkaptam, amit akartam, kielégültünk mindketten, jó esetben életben hagytam, és ennyi. Erre most egy naiv és tudatlan angyal a szememre veti a hűtlenségem, mintha már gyűrűt ígértem volna neki. Én meg ahelyett, hogy jól meghúznám, azon aggódok, hogy ne találja meg senki, mert akkor nem érne szép véget.
- A picsába, Akari! – guggolok le hozzá, és állát megfogva, magam felé fordítom az arcát. – Én nem vagyok hősszerelmes, nem ígértem neked örök hűséget, szükségleteim pedig vannak. Ha éjjel nem megyek el, és elégítem ki magam, most még jobban utálnál, mert úgy ágyba döngöltelek volna, hogy még most is folytatásért könyörögnél!
- Ne… mi… minek nézel engem? – üti félre a kezem, miután nagyjából helyrerakja magában, hogy miről is beszélek. Naiv, de nem ostoba.
- Egy igencsak tudatlan, naiv, és veszélyesen ártatlan angyalnak – felelem őszintén, majd hirtelen felkapom a fejem. Ő is megérzi, mert egész testében remegni kezd, és riadtan néz fel rám, annak ellenére közelebb húzódva hozzám, hogy az előbb ellökött.
- A francba… - sziszegem magam elé, és felpattanok, magammal húzva Akarit is. Apám ereje lengi be a közeli folyosókat, ami csak azt jelentheti, hogy közeledik. Nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy elfedjem Akari kisugárzását a saját erőmmel, de ha benyit a szobámba, és itt talál minket, akkor úgyis bukta.
- Castor! – csapódik ki az ajtóm, de szerencsére csak Raroth toppan be.
- Tudom – vágom rá, a ki nem mondott figyelmeztetésre. – Felmegyek, mond azt neki, hogy ott szórakozom! – Mondana rá valamit, de én már az erőmet és figyelmemet arra összpontosítom, hogy elhagyjam a Poklot.

Akari halkan felnyekken, mikor őt is magával rántja az erőm, és belekapaszkodik a felsőmbe, míg meg nem érzi a tiszta, szabad levegőt. Akkor kitépi magát a karjaim közül, valószínűleg eszébe jutott, hogy miért is volt éppen hisztis hangulatában, és hogy miket vágtam a fejéhez.
Sértetten nyitná a száját, hogy ki tudja mit szavaljon el, de a következő pillanatban megérzi társait. Tudtam, hogy azonnal itt lesznek, ahogy megérzik az erőmet, valószínűleg azóta éberen várnak, hogy elragadtam kedvencüket.
Nem hezitálok, Akari mögé lépve húzom magamhoz, ezzel legalább azt megelőzőm, hogy kapásból kinyírjanak, hisz a következő pillanatban már landolnak is ketten a háztetőn, ahol felbukkantunk.
- Castor, te utolsó, mocskos… - kezd bele Azazel, de nincs nekem erre most időm.
- Héhéhé, elég a bókokból! – vágok közbe, és bár minden idegszálam tiltakozik a dolog ellen, némi hezitálás után, elengedem Akarit, és határozottan, de szelíden feléjük lököm. – Nem rontottam meg, ne aggódjatok – húzom el a számat, és bár kissé szórakoztat döbbent arcuk, nem szívesen adom ki a kezeim közül angyalkámat.
- Miféle játékot űzöl? – sziszegi Azazel összehúzott szemekkel, de közben elkapja a szintén tanácstalan Akari kezét, és óvóan magához húzza.
- Hidd el, nem így kellett volna végződnie – legyintek, majd vetek egy utolsó, búcsúpillantást kis angyalomra, aki érzelmek különös kavalkádjával bámul rám. Végül sóhajtva kezdek koncentrálni, hogy visszatérjek a Pokolba, de ekkor Marhiel, aki Azazellel érkezett, hirtelen felém lendül.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – csattan fel, és már nincs időm védekezni, tisztítótűzzel bevont kardja mélyen megsebzi az oldalam, pont egy pillanattal azelőtt, hogy eltűnnék. Így azonban a Pokol helyett, csak egy távoli helyre sikerül érkeznem, ahol térdre esve, szitkozódva szorítom kezeimet vérző oldalamra.
Na tőle se ezt vártam, miután olyan szenvedélyes menetben részesítettem… Mire nem képes a düh, hogy majdnem megbukott…
Felkiáltva görnyedek össze, ahogy a tisztítótűz végigmarja a testem, és az erőm is. Láthatatlan hatalom, látható sebet is csak a fegyver ejt, amiben tárolják, de kibaszottul tud fájni még úgy is, hogy csak egy része került belém.
- Castor! – bátyám terem mellettem, és megtart, mielőtt elterülnék a földön, majd felkap, és elvisz valahová. A fájdalomtól csillagok táncolnak a szemem előtt, és kezdem elveszteni az eszméletem, de én is, tudom, amit ő is. Így nem vihet vissza a Pokolba. Oda tisztítótüzet bevinni… Előbb ölnének meg a démonok, minthogy az élőhelyükre engedjék.
- Batmeg, öcskös… - sziszegi Raroth, mikor lepakol egy halom szalmára, valószínűleg ez elhagyatott malomban vagyunk. – Mit tettél, a pokolba?! – Kiérzem a hangjából a tehetetlen aggodalmat, és bár ő is próbál meggyógyítani, meg én is igyekszem felhasználni a regenerálódó képességem, mindketten tudjuk, hogy ezen csak az segíthet, aki tette. Egészen pontosan, bármelyik angyal megteheti,  csak nincs olyan, amelyik segítene egy démonnak.
- Akari… - préselem ki magamból zihálva, a fájdalomtól megvonagló arccal. – Nem rontottam meg… remélem elhiszik majd a társai…
- Kit érdekel most ő?! – csattan fel testvérem, tenyerét lángoló homlokomra fektetve, majd hirtelen mintha lemerevedne. – Várj itt! – utasít hirtelen, majd köddé válik.
- Jó vicc… - köhögök fel. – Hova mehetnék?

Órák, talán napok is eltelnek, képtelen vagyok jelen állapotomban követni az időt. A tisztítótűz munkálkodik bennem, igyekszik kiirtani mindent, ami démonná tesz…egészen pontosan, az igazi valómat… Király érzés…
Hol elvesztem az eszméletem, hol egészen magamhoz térek, van mikor lángol a testem, máskor teljesen kihűl. Az is elmehet a Pokolba, aki ezt kitalálta!
Egy idő után viszont ismerős energiát érzek meg, közvetlenül a bátyáméval egy időben, és mire sikerül kinyitnom a szemem, már mellettem is állnak. Angyalom riadtan kapja szája elé kis kezeit, állapotomat látva, bátyám pedig elengedi a másik karját, aminél fogva idehozta.
- Miattad van ilyen állapotban, téged akart menteni, úgyhogy csinálj vele valamit! – morogja Raroth Akarinak, és várakozóan hátrébb áll. 


Rauko2013. 05. 18. 22:53:26#25840
Karakter: Akari
Megjegyzés: ~ Moracchimnak


Hatalmasat nevet, és nem igazán értem, hogy mi ilyen nagyon vicces...

- Tudtam, hogy ártatlan vagy, de Luciferre, nem hittem volna, hogy ennyire! – pillant rám jókedvűen. Milyen gonosz, én itt megijedhetek akármitől, ő meg kinevet...

- Angyal vagyok, az a dolgom, hogy ártatlan legyek! – jelentem ki morcosan.

- Persze… persze. Hagy segítsek a problémádon – húz magához, és a kezét ODA vezeti. Felnyögök, a szemeim elkerekednek, fogalmam sincs, hogy ez most mit jelent, vagy miért csinálja. Egyáltalán... mi lesz most?! – Hagyd csak, nem hallja rajtam kívül senki – nyugtat meg, mikor meglátja, hogy megijedek a hangomtól.

- Castor, mit… 

Nem jut időm arra, hogy kérdőre vonjam. Ahogy simogat és érint, olyan intenzív az egész, hogy felfogni sincs időm, mi történik körülöttem. Olyan érzés rohan át a testemen, ami eddig sohasem. Felsikítok, nem tudom visszafogni sem a hangomat, sem a remegésemet. 


- Ez gyors volt – jegyzi meg, és ami kijött belőlem, azt lenyalja. De... mi volt az? 

- Ez most… te mit…? – kérdezem pihegve, szuszogva, és olyan fáradtnak érzem magam, mint eddig soha. Nem felel, csak fölém mászik és megint megcsókol. Kellemes, tetszik az érintése, egy démonhoz képest finom és gyengéd. Bár tudom, hogy nem lenne szabad ezt éreznem... 

- Élvezted, ugye? – kérdezi, én pedig természetemből fakadóan nem tudok, nem akarok hazudni neki. 

- Én… igen – felelem hát neki őszintén. 

- Akkor most pihenj – mondja, és leszállva rólam, elindulna kifelé. Ez természetesen engem megrémít, összefogom a köntöst magamon és riadtan nézek utána. 

- Ho…hova mész? Ne hagyj itt! 

- Van egy kis elintézni valóm. Ne aggódj, lezárom az ajtót, kívülről megközelíthetetlen lesz a szoba, ha nem mész ki, nem eshet bajod! – mondja, és kisétál. 

Én egy pillanatig utána nézek, majd magam elé bámulok. 

Nem tudom, mi történik velem és körülöttem. Itt vagyok, a Pokolban vagyok, egy démonnal. Aki kifejezetten fogolyként tart, mégis jól bánik velem, kedvesen, és olyan dolgokat mutat, amikről nekem soha, senki nem beszélt odafent. 

És bár a lelkem fel vágyik, vissza a napfényre, nem tudom tagadni: Castor mellett jól érzem magam.

Bár gondolkodni nem tudok tovább, hiszen elalszom szinte azonnal, ahogy a fejem a párnához ér. 

* * * 


Amikor kinyitom a szemem, Castort látom meg magam mellett. Picit megszeppenek, hiszen teljesen hozzábújva fekszem, az egyik karommal ölelem, a másik kettőnk közt pihen, egyik lábam az övéi felett, a másik az ő két lába között. Elpirulok, de ahogy mozdulok, visszaránt. Ekkor tudatosul bennem, hogy teljesen magához húzva tart. 

De mi történt? 

Emlékszem az estére… és még mindig mély pír szökik az arcomra ha eszembe jut, de arra is emlékszem, hogy mielőtt elaludtam, ő kiment. Ezek szerint nem hazudott, és tényleg visszajött. 

Ahogy ezeken gondolkodom, a kezem szinte automatikusan mozdul, és ami kettőnk közt volt, azzal az arcát kezdem simogatni. Eszembe jut, hogy mennyire rosszul reagált, mikor ijedtemben kirobbant belőlem az erőm, így most meg sem próbálom megtisztítani az érintésemmel, csak élvezem a bőrét, hogy most kedvemre érinthetem, és nem nevet ki miatta. Aztán ahogy picit közelebb kúszom, megérzem az illatát. 

Más, mint volt. Mintha egy idegen illata szállna belőle. Megijeszt a gondolat, hogy talán van párja, kedvese, mégis velem tesz fura dolgokat, engem ölel álmában. 

Máris nem érzem olyan kellemesnek a közelségét, és nem olyan fontos már az sem, hogy ne ébresszem fel. Szinte lelököm magamról, mire morogva nyitja ki a szemét, én pedig a falhoz mászom teljesen. 

- Mi van? - kérdezi idegesen. 

- Semmi - jelentem ki idegesen. - Várom, hogy elmenj. - Kissé értetlenül pillant rám, és hamar szóvá is teszi, hogy már megint mi a bajom. Egy vállrándítással felelek, mire elkapja a csuklóm, magához ránt, a hátamra fektet és felém mászik.

- Hallgatlak. - A szemeiben látom, hogy ideges, de hazudnék ha azt mondanám, hogy érdekel. Most nem. El is fordítom a fejem, mire erőszakosan elkapja a csuklóimat és a fejem fölött egy kézzel lefogja a kettőt. 

- Engedj el! - kapálózok, kiabálok. 

- Amíg nem mondod el, hogy mi a bajod, addig eszemben sincs - morran rám. 

- És ha nem? Mit teszel? Megölsz?! - Tőlem szokatlan hangerőt használok vele szemben és látom, hogy meg is lepem picit. Nos, tény. Rég voltam ennyire… csalódott. Bár nem tudom, milyen alapon esik ez most rosszul nekem. 

Talán percek is eltelnek, mire megnyugszom, és mintha ő is ezt várta volna. 

- Nem tudom, mi bajod, de ha nem mondod el, nem tudok segíteni rajta - mondja sokkal kedvesebben, kevesebb indulattal. 

- Nem értelek - kezdek bele. - Ha van párod, miért kellek én neked? Miért csinálsz olyanokat? Miért alszol velem? - kérdezem pirulva. Látom, tiltakozna, így gyorsan folytatom. - Érzem rajtad valaki másnak a szagát, aki nem a testvéred - pillantok rá szomorúan. 

Felsóhajt, már mondana valamit, amikor berobban a testvére. 

- Castor, beszélnünk kell. Azonnal. - A tekintete rám siklik. 

- Nem várhat egy kicsit? - sziszegi idegesen Castor. 

- Nem. És ne mondjam még egyszer. - Nem mozdul, minket néz, ahogy Castor visszapillant rám, azt is hallja, amit nekem mond. 

- Ezt megbeszéljük amint visszajöttem. - Leszáll rólam, felkap egy felsőt és már mennek is kifelé, de mielőtt bezáródik az ajtó elkapok egy pár szót. 

- Zefír rohadtul ideges… 


Csak ennyi. De nekem már kattognak is a kerekeim: ki az a Zefír? Ő lenne az, akinek a szagát érzem? Vagy rájött, hogy itt vagyok és most baj van? 

Felülve nézek szét, és ahogy meglátom Castor egyik nagyobb ingét, magamra kapom, ledobva a köntöst. Elkezdek fel és le sétálni a szobában, és fogalmam sincs, mit is várok, mit is remélek. Ha vissza is jön és meg is tudjuk beszélni, mit mondana? Semmi közöm semmihez, örüljek, hogy még egyben vagyok? Valószínűleg ez lesz. De nem tudom megbánni a kérdést és az érzéseimet. Ha van valakije, mire kellek én? Nevetségnek? Valakinek, akit majd idővel közszemlére tesz a Pokolban, és mielőtt megöli, ki is röhögteti minden arrafelé járó démonnal? Szánalmas kilátások. De nem hiszem, hogy meg tudnának menteni. Ahhoz Urunk engedélye kell, hiszen Castor nem fog a Felszínre vinni. Nem tudom. Reménytelennek és kilátástalannak érzek mindent. 


Biztos voltam benne, hogy ő más, mint a többi. De ugyanolyan… hazug, becsap, és a hátam mögött biztosan most is nevet rajtam a testvérével, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mennyi mindent nem tudok és mennyire rosszul reagáltam este. De azt hiszem, engem ez nem kellene, hogy foglalkoztasson. Fény nélkül hamarosan megszűnök, és itt nincs olyan fény, ami nekem jó lenne. Egy kicsit kell már csak kibírni és mindennek vége. 

De ha tényleg így gondolom, miért könnyezek megint…?


Castor órákkal később tér csak vissza, idegesen. Nem szólok, rá sem nézek, összébb húzom magam a fal tövében és a szárnyaimról simogatom le a kormot és hamut. Nem foglalkozom vele… nincs okom rá. 

 



Szerkesztve Rauko által @ 2013. 05. 18. 22:57:40


Mora2013. 05. 18. 22:10:13#25835
Karakter: Castor
Megjegyzés: (Raumnak)


 - Castor... – szólal meg angyalkám, miután visszaértünk a szobámba, és látszólag megnyugodott. - Én... én bocsánatot szeretnék kérni a történtekért – mondja lehajtott fejjel, mire felvont szemöldökkel, értetlenül pillantok rá. Nálunk nem divat a bocsánatkérés, ráadásul oka se nagyon lenne rá szerintem.
- Mégis miért egészen pontosan? 
- Hát... hogy elszöktem. Meg hogy bajt okoztam. – Rám emeli a tekintetét, én pedig meglepetten figyelem a benne végbemenő változást. Úgy tűnik nem tart már tőlem olyan veszettül, ezt bizonyítja az is, hogy közelebb lép hozzám. Mi a franc? - Én... én nem tudom, hogy mit szoktak csinálni, meg hogy hogyan kell, de szeretném, ha elégedett lennél velem.
Oké, most dobtam egy hátast gondolatban, mert ha jól értem a mondandóját, akkor most tulajdonképpen felajánlotta magát. Nem tudom tisztában van-e vele, hogy ez mit is jelent pontosan, az meg pláne kérdés, hogy valóban erre gondolt, vagy maga se tudja, miket beszél.
- Mire gondolsz egészen pontosan? – kérdem a tisztázás véget. Jobb, ha biztosra megyek, mielőtt rávetem magam, és aztán nem tudok leállni. Azon majd később agyalok, hogy mégis mióta vagyok én ilyen jótét lélek… 
- Hát... azt hiszem, értem, hogy mit akarsz tőlem. De én... mármint... félek. Tudod, én sosem láttam még olyat, meg nem tudom, hogy kell, amikor először megcsókoltál is azt hittem, hogy meg akarsz enni. – Ezen alaposan leragadok, majd kitör belőlem a jóízű nevetés. Megenni? Mivel etetik őket odafenn a démonokat illetően? Világosítanák inkább fel a testiségről, ahelyett, hogy ostoba rémtörténeteket gyártanak! Mindegy, legalább jól szórakozom.
- Szóval én vettem el az első csókodat? – térek vissza az eredeti témára, nem kis elégedettséggel nyugtázva a dolgot.
- Ha ezt így mondják, akkor igen – bólintja ártatlanul, és komolyan elgondolkodok rajta, tényleg tudja-e mit ajánlott fel pár perce.
- És milyen elsőket adsz még nekem? – lépek hozzá közelebb, de igyekszem türtőztetni magam.
- Egyelőre csak a csókot – feleli makacsul, lehűtve a lelkesedésem. - De... – Most ő lép közelebb, és óvatosan mozdítva a kis kezét, az arcomra simít vele. Alaposan megdöbbenek, és nem sokon múlik, hogy ne hőköljek hátra. Nem csak, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyen kedves érintésekhez, de még furán is reagálok rá lelkileg. 
- Akari, mit csinálsz? – préselem ki magamból, és mély levegőt véve igyekszem lenyugtatni magam, mielőtt a kedvességére reagálva, védekezésként elő nem tör az erőm. 
- Próbállak megismerni – feleli, és hirtelen előrelendül. Nem teszek semmit, mikor először mellkasomhoz simul, majd arca arcomat érinti, de aztán nem bírok magammal, mikor pipiskedni kezd, hogy elérjen. A feneke alá nyúlva kapom ölbe, hogy szánk végre összeérhessen, és rögtön elmélyítem az általa kezdeményezett csókot. Mohón falom édes, ellenállhatatlan ajkait, míg nem érzem, hogy el akar húzódni. Engedem neki, és vágytól sötét szemekkel figyelem kipirult arcát, csillogó tekintetét.
- Ki vagy te, és mit csináltál Akarival? – kérdezem vigyorogva nyalva meg a számat.
- Csak tudom, hogy lehetne rosszabb. Beláttam – feleli őszintén. Hát ebben igaza van, és már magam se tudom, én miért nem a rosszabbik énem mutatom neki. - És azt már biztosan nem bírnám ki, azt hiszem. 
- Inkább megpróbálsz a kedvemre tenni – fejezem be a gondolatát mindent értve. 
- Próbálok... – mondja bizonytalanul. Nem felelek semmit, csak ismét az ajkaira tapadok, és elégedetten tapasztalom, hogy szinte rögtön visszacsókol. Lehet, hogy tapasztalatlan, de igenis élvezi, és próbálkozik. Nem csoda hát, hogy nem is olyan lassan, szűkös lesz a nadrágom, de hirtelen megszeppenve elhúzódik tőlem, és riadtan néz fel rám.
- Mi van? – kérdezem értetlenül, hisz egyértelmű, hogy élvezi, ráadásul semmi erőszakosat nem tettem. Még, de kezdem elveszteni az önkontrollom, és ezt igazából csak magának köszönheti, meg a meggondolatlan közeledésének. Pedig nem akarom bántani.
- Én... nem tudom. Kemény. – Lefelé pillant, én pedig követem a tekintetét, és széles vigyor szökik az arcomra, mutatós kis merevedését látva. Nocsak, galambom… - A tiéd is ilyen? Miért van ez, és mi lesz most? 
Egy egész pillanatra teljesen ledermedek, majd megállíthatatlanul előtör belőlem a röhögés, és már a könnyem is folyik, mire sikerül abbahagynom. Akari félig riadtan, félig durcásan figyel, érzi, hogy kérdéseinek köze van kitörésemhez.
- Tudtam, hogy ártatlan vagy, de Luciferre, nem hittem volna, hogy ennyire! – pillantok rá, ő pedig kissé összerezzen ugyan apám nevének hallatán, de aztán inkább sértettség költözik a tekintetébe.
- Angyal vagyok, az a dolgom, hogy ártatlan legyek! – motyogja. Jobb, ha nem világosítom fel róla, mennyire kevés társa gondolkozik hasonlóképpen.
- Persze… persze – hagyom rá, majd közelebb lépve hozzá, magamhoz húzom. – Hagy segítsek a problémádon – lehelem az ajkaira, kezemet farkincájára simítva. Elkerekednek a szemei, és döbbent nyögéssel adja tudtomra hirtelen jött élvezetét. Meg is ijed a saját hangjától, és megszeppenve tapasztja szájára kezeit. – Hagyd csak, nem hallja rajtam kívül senki – nyalom meg a száját, majd az ágy felé tolom, és ledöntve rá, megtámaszkodom felette.
- Castor, mit… - kezdené, de ismét kezelésbe veszem merevedését, megakasztva benne az értelmes gondolatokat. Ha életében először kerül ilyen állapotba, valószínűleg hihetetlenül intenzívnek érezheti az egészet, nekem pedig szándékomban áll úgy kielégíteni, hogy legközelebb könyörögjön érte. Ha kell, ehhez most félreteszem saját szükségleteim.
Ráérősen simogatom, szépen lassan szétbontva rajta teljesen a köntöst, hogy még bársonyos, ragyogóan fehér bőrét is megszemlélhessem. Nem áll szándékomban csak nézegetni, miközben lassan verem ki neki, apró kis mellbimbóit kezdem nyalogatni, néha áttérve a nyakára, elnyílt, pihegő szájára.
Nem tudja visszafogni a hangját, ellenkezni meg eszébe se jut, édesen nyögdécselve hagyja, hogy eljuttassam a csúcsra, és felsikkantva élvez a markomba. Nem kellett hozzá sok, látszik milyen tapasztalatlan.
- Ez gyors volt – jegyzem meg vigyorogva, és kezemet magam elé húzva lenyalogatom róla élvezetének bizonyítékát. Ha lehet erre még inkább elvörösödik, és kába tekintete is kitisztul kissé, látszólag igyekszik megtalálni a hangját.
- Ez most… te mit…? – pihegi, de fölé támaszkodva fojtom belé a szavakat egy mély csókkal, majd feljebb emelkedve, vigyorogva szemlélem az arcát. Fáradtnak tűnik, egyébként is hosszú nap van mögötte, és az orgazmus is biztos leszívta az erejét.
- Évezted, ugye? – Nem is tudná letagadni, de látszólag nem is szándékozik, szerintem eszébe se jutna hazudni, ahogy valószínűleg szégyenletesnek se érzi, ha már azt se tudta mi ez.
- Én… igen – vallja be, de a zavaron nem tud felülkerekedni. Legszívesebben most azonnal megdugnám, de nincs kedvem összetörni, úgy döntöttem szép lassan haladok majd vele.
Megmutatom neki a gyönyör minden fokát, alaposan felkészítem, és utána olyan élvezetes szexben részesítem, hogy még azt is elfelejtse ki ő valójában, és csak rám tudjon gondolni.
- Akkor most pihenj – gördülök le róla, ő pedig ahogy megemlítem a pihenést, ásít is egy nagyot. Mikor azonban az ajtóhoz lépek, riadtan ül fel, összehúzva magán a köntöst.
- Ho…hova mész? Ne hagyj itt! – Úgy látszik azért még munkál benne a nem régen átéltek miatt a félelem, de ha nem akarom durván gerincre vágni itt és most, kezdenem kell magammal valamit.
- Van egy kis elintézni valóm. Ne aggódj, lezárom az ajtót, kívülről megközelíthetetlen lesz a szoba, ha nem mész ki, nem eshet bajod! – azzal kilépek az ajtón, és zárom magam mögött, erős védőmezőt vonva a szoba köré. Basszus, már minden lépés fáj ebben a kibaszottul szűk nadrágban.
***
- Nocsak, párzási időszakodat éled? – vigyorog rám Zefír, apám jobb keze, ahogy hátamhoz simulva alám nyúl. Ő mindig kapható egy vad szexre, engem eszébe se jutna visszautasítani.
- Kuss, és csináld! – morranok rá, ő pedig felnevetve teljesíti a kérésem. Nem teketóriázik, és lendületesen belém vágja magát, majd rögtön mozogni kezd.
Nyögve temetem az arcomat a párnába, és élvezem a vad rohamot, de közben csak egy bizonyos valaki lebeg a szemem előtt, és rá gondolva élvezek el, minden egyes menet végén.
- Ki az az Akari? – gördül ismét fölém Zefír, a negyedik menet után. Picsába, úgy tűnik csak sikerült kinyögnöm a nevét hangosan is.
- Senki – morgom, és készülök letolni magamról, hogy visszatérhessek az emlegetetthez, de nem akaródzik neki elengedni.
- Valakinek kell lennie, ha a nevét nyögted. Nem hangzik démoni névnek. Csak nem beleszerettél egy angyalba, a sok kufirc társad közül? – Megsemmisítő pillantással nézek fel rá, az ő szeme viszont vörösen ég a dühtől. A francba a féltékenységével…
- Semmi közöd hozzá, és most szállj le rólam, amíg szépen kérem! – sziszegem, fellobbantva az erőmet. Nincsen nagyobb hatalmam nála legkisebb gyerekként, de mégis csak apám szolgája, így fogcsikorgatva engedelmeskedik.
- Ha apád rájön, azt nem úszod meg olyan könnyen – jegyzi meg, mikor hanyagul felöltözve, távozni készülök.
- Nem tudom miről beszél – pillantok rá semlegesen, majd kielégülten ásítok egyet. – Ha lenne valakim, szerinted hozzád jönnék dugatni magam? – azzal ott hagyom, és utamat a fürdő felé veszem.
Fürdés után visszatérek a szobámba, és megnyugodva látom, hogy nincs kár a védelmemen, belépve pedig angyalkámat is biztonságban találom. A takaró alá kuporodva húzza a lóbőrt, de köntösétől nem vált meg, pedig lehet még össze is kente… Vigyorogva bújok be mellé egy száll nadrágban, és magamhoz húzva, őt ölelve alszom el.


Rauko2012. 06. 11. 20:19:01#21461
Karakter: Akari
Megjegyzés: ~Morámnak


- Tehát nézhetem ahogy fürdesz? – kérdezi fura hangon. Először felsem fogom, de amikor mégis, hihetetlenül zavarba jövök! De... csak ő van, aki vigyáz rám, ewrre most rá kellett jönnöm.
- Csa… csak maradj itt bent velem, kérlek! El tudsz fordulni… - jegyzem meg halkan. Azonban arra nem számítok, hogy megint eltünteti a ruháimat! A szárnyaimmal és a kezemmel tudom magam takarni valamennyire, de inkább a falhoz hátrálok. Ő közben valamit csinál, aztán szó, hogy mehetek, de méágis hogy?!
Hogy jussak el a faltól a medencéig?!

De mielőtt valami okosat kitalálhatnék, megint megjelenik előttem. Nagyon előttem...
- Ne… ne gyere ilyen közel, vé…véres vagyok, összekenlek!
- Hála az ölembe repülésednek, már rég olyan vagyok én is. - És tényleg... - Mit szólnál, ha csatlakoznék hozzád? – kérdezi, mire megint megijedek és próbálom eltolni. Aztán nevetni kezd és elhőz a medencéig, amibe poersze azonnal beleugrok, de alig tudom magam takarni, mert a kezem még nem engedte el. Aztán a medence szélére könyököl és komolyodó arccal kezd beszélni.
- Tisztázzunk valamit. Nem akarlak megenni, és kell a francnak az erőd, tökéletesen megvagyok a sajátommal. Tehát ne fossál minden mozdulatomtól, mert amint tapasztaltad, nem én vagyok itt a legrosszabb…
Igen... .megibnt sírni kezdek, ahogy eszembe jut, mennyire féltem, és milyeACn rossz volt véresen, húsfacatokkal.Valahogy ösztönösen simítok végig a harapáson, ami még mindig fáj egy kicsit, mire azonnal közelebb hajol. De ez megijeszt, és hátrálni kezdek, viszont mivel fogja a kezem, ő is beesik, én meg megijedek, hogy most biztos kikapok majd.

- Sa…sajnálom!
De egész ledermedek, ahogy közelebb hajol és végignyal a nyakamon. Pont a seben. Megmoccanni sem merek, de a seb elkezd... kevésbé fájni, aztén már nem is érzem. De ő ekkor már áttér a számra és ott nyalogat, de most nem ellenkezem. Olyan furcsán kezd jól esni az érintése.
- Máskor ne szökdöss, nem minden sebet tudok meggyógyítani – suttogja a fülembe, mire megint összerezzenek, de ez most nem volt rossz!
Kiugrik a vízből, tesz-vezs, majd megáll a medence mellett egy fekete köntössel a kezében.
- Uszonyod nőtt, vagy még kiszállsz ma?
Persze, hogy kiszállok, de igyekszem takarni magam, amire persze egy sóhajjal reagál, de aztán felvesz az ölébe. Eleinte ez is furcsa, de aztán valahogy jól esik a közelsége, a bőre, az illata... fura érzés minden.
Ahogy visszaérünk a szobába, szinte megnyugszom. Nem hiszem, hogy valaha iséreztem még ekkora kétségbeesett félelmet, mint most. Ez az egész hely olyan... olyan borzalmas, hogy meséltek róla. De nem tudom, mit tehetnék vagy mondhatnék, hogy Castor érezze, hogy őt nem tartom feltétlenül olyan undoknak, mint a testvérét, vagy azt, aki megtámadott. Ő jó... akármennyire is próbálja elrejteni, érzem, hogy nem olyan, mint a többiek. Megtehette volna, hogy bánt, hiszen azt hiszem, már értem, mit akart tőlem a másik démon... és ha ő is csak azt akarná, akkor letepewrne az ágyra, elvenné és nem foglalkozna velem. Mondjuk nem szeretném, de azt hiszem, ha biztonságban akarom magam tudni, akkor adnom kell valamit. Ahogy a halandó emberek és az Úr.
Azért, hogy az Úr megvédje és segítse őket, ők eljárnak templomokba, misét hallgatnak, pénzt adnak az egyháznak és hisznek. Én nem hihetek Castorban, mert ellenkezik azzal, amiben éltem eddig. Bár ki tudja, hogy visszatérek-e még oda. De egyelőre nem sokat tudok neki adni.
- Castor... - szólítom meg halkan. - Én... én bocsánatot szeretbnék kérni a történtekért - mondom lehajtott fejjel.
- Mégis miért egészen pontosan?
- Hát... hogy elszöktem. Meg hogy bajt okoztam. - Felpillantok rá, és közelebb lépek, ahogy a szoba ajtajában áll. Nem szól, nem tesz semmit, vár és furcsa tekintettel néz rám. - Én... én nem tudom, hogy mit szoktak csinálni, meg hogy hogyan kell, de szeretném, ha elégedett lennél velem - mondom ki végre, és nagyot nyelek, ahogy tudatosul bennem, hogy a testem készülök neki adni.
- Mire gondolsz egészen pontosan? - kérdi felvont szemöldökkel, de nem ér hozzám, amit majd egyszer megköszönök neki.
- Hát... azt hiszem, értem, hogy mit akarsz tőlem. De én... mármint... félek. Tudod, én sosem láttam még olyat, meg nem tudom, hogy kell, amikor előszr megcsókoltál is azt hittem, hogy meg akarsz enni. - Először megszeppen, majd nevetni kezd, és most valahogy tetszik a nevetése. Nem gúnyos, nem gonosz, olyan... mókás.
- Szóval én vettem el az első csókodat? - kérdezi megkomolyodva, furán csillogó szemekkel.
- Ha ezt így mondják, akkor igen - bólintok.
- És milyen elsőket adsz még nekem? - lép közelebb.
- Egyelőre csak a csókot - felelm makacsul. - De... - Most én lépek egy picit közelebb, és lassan mozdítom a kezem. Ujjaim elérik az arcát, és meglepően puhának érzem a bőrét. Finom, kellemes az érintése, és ő nem is büdös.
- Akari, mit csinálsz? - kérdezi.
- Próbállak megismerni - felelem, és előre lendülök. Arcom a mellkasához ér, így lábujjhegyre kell állnom, amit gyorsan is csinálok, hiszen ha végigfutna az agyamon, hogy mit teszek, nem csinálnám meg. Amiből meg lehet, hogy baj lenne, és egyelőre rá vagyok utalva.

Arcom az arcához ér, ajkaim az övét érintik, és valahogy furcsa érzés. Nem kellemetlen, sőt... Még közelebb lépek, de alig érem fel, viszont mintha érezné, hirtelen felkap, és ő kezdi sürgetni a csókot. Az ölében ülve már könnyen felérem őt, és megint elönt az a furcsa érzés, de most várok. Várom, hogy mi lesz.
Aztán amikor elkezd... ott lent bizseregni, picit megszeppenve húzódok el tőle, és belepirulok, ahogy az ajkait az enéymekkel egy halvány, vékony nyálcsík köti össze még pillanatokon keresztül is, majd megnyalja a száját, és eltünteti a köteléket is.
- Ki vagy te, és mit csináltál Akarival? - kérdezi vigyorogva.
- Csak tudom, hogy lehetne rosszabb. Beláttam - felelem őszintén. - És azt már biztosan nem bírnám ki, azt hiszem. 
- Inkább megpróbálsz a kedvemre tenni - fejezi be a gondolatomat.
- Próbálok... - mondom bizonytalanul. Nem válaszol semmit, csak megint az ajkaim után kap és megint megcsókol. Most valahogy más, a nyelve a számban jár, az enyémet simogatja, és valahogy ösztönösen mozdul az enyém is, követve az övét.
Amikor viszont hirtelen valami kemény az ágyékomnak nyomódik, ezzel felhívva a figyelmemet arra, hogy bizony... nekem is kemény valami, megszeppenek megint, és elhajolok.
- Mi van? - kérdezi.
- Én... nem tudom. Kemény. - Lefelé pillantok, és ő követi a tekintetemet. A fekete köntös alól alsó hiányában most... akármennyire szépíteném, kilóg a pi.. szóval kilóg. - A tiéd is ilyen? - kérdezem felnézve rá. Nem félek, inklább ismeretlen. - Miért van ez, és mi lesz most? - kérdezem kíváncsian. Most valahoyg nem érzem undorítónak. Az, hogy megpróbáltak bántani tényleg rádöbbentett, hogy tőle függ az életem, és nem akarok meghalni itt. Még nem.



Mora2012. 04. 16. 21:21:03#20499
Karakter: Castor
Megjegyzés: (Raumnak)


 Hirtelen lök el magától, és ez elég váratlanul ér ahhoz, hogy hagyjam kisiklani karjaim közül. Ijedten ugrik el tőlem, én meg sértett büszkeséggel, mégis vágyakozva pillantok rá. Azt ne mondja nekem, hogy nem tetszett neki a csókom. A vak is látta rajta, hogy oda meg vissza volt tőle!

- Mi bajod? – morgom türelmetlenül.

- Én... én nem tudom – nyekegi lehajtott fejjel, vöröslő pofival. - Ismeretlen érzés volt és nem akarom tudni, micsoda .
Oh, na nézd csak! A kis angyalka úgy tűnik majdnem felizgult. Ez természetesen baromira tetszik, de inkább nem vigyorgok rá szélesen, még elveszti minden bátorságát a beszédhez. Bár használhatná másra is az édes kis száját…

- Miért nem akarod tudni? – folytatom gyorsan a társalgást, mielőtt kíméletlenül leteperem.

- Mert hozzád van köze. – He? Még jó, hogy! - És te gonosz lény vagy, én meg nem vagyok az és nem szabad semminek köze lennie hozzád, aminek hozzám is van! – hadarja feszülten, majd mint akinek minimum szárnyát tépték, váratlanul zokogva bújik a fal mellé. Fintorogva figyelem a rakás szerencsétlenségre hajazó, ezüstös kupacot a fal tövében, de fogalmam sincs, mit tehetnék.
Nem vagyok szeretetszolgálat, és minden kétséget kizáróan azért hoztam ide, hogy a legkészségesebb szexrabszolgát faragjam belőle a pokolban, de egyelőre még egy kibaszott csóktól is eltörik a mécses…
Nekem meg életemben először, fenntartásaim vannak a továbblépést illetően. Nem tudom mivel volt rám ilyen hatással, de ha csak arra gondolok, hogy megerőszakolom, elmegy a kedvem az egésztől. Ilyen se volt még… Mondjuk engem se nagyon utasítottak még vissza, az az igazság…
 

- Ölj meg – szólal meg hirtelen, felém pillantva.

- Mi? – kérdezek vissza, nem akarván hinni a fülemnek.

- Ölj már meg – könyörög könnyes szemecskékkel. - Nem akarok itt élni... élni sem akarok tovább – szipogja, mint egy náthás hörcsög. - Úgyis azt tervezted, nem? Hogy megölsz és felfalsz, hogy elnyerd az erőmet...
Mi a…? Ennyire nem lehet szüzike a kicsike! El se hiszem, hogy eddig tényleg nem fogta fel mit akarok tőle! Tököm tele van, még a végén én fogom rosszul érezni magam. Na még csak az kéne! Bah, túl sok időt töltöttem a társaságában, és elpuhultam.

- Fogalmad sincs semmiről – felelem ingerülten, majd felpattanva az ágyról, az ajtóhoz lépek. - Ha el akarsz menni, hát menj. Lépj ki az ajtón, menj utadra és ölesd meg magad – vágom a fejéhez, majd elcsörtetek keresni valakit, aki segít lehűteni felkorbácsolt vágyam. Addig se vetem rá magam Akarira, tudva, hogy ezzel használhatatlanra töröm.

Csakhogy mielőtt bárkit is találhatnék, hirtelen bátyám ereje csap fel valahol a közelben. Rarothnak nem szokása a palotában élőkkel balhézni, így gyanakodva indulok meg felé, és elönt a düh, mikor Akarit pillantom meg előtte vértől mocskosan.

- Ha kezet emelsz rá, kitépem a karod a helyéről! – ordítom drága tesókámnak, fel sem mérve a helyzetet. Akari az enyém, és nem hagyom, hogy bárki is érintse. Még legkedvesebb testvéremnek is tabu! Izé… mostantól így van és kész!
Angyalkám pedig felkapja a fejét, és mikor megpillant, felpattanva veti karjaimba magát, még a számat is megtöltve tollaival. Könnyedén megtartom a súlyát, és ismeretlen megkönnyebbülés önt el, mikor rájövök, hogy egyik cafat se hozzá tartozik.
 - Szedd le... szedd le, kérlek.. – suttogja, még mindig szaporán hulló könnyekkel.

- Mi a frász történt? – mordulok Rarothra, aki erre ingerülten elfintorodik.

- Itt találtam rá, az egyik mamlasz épp meg akarta dugni. – Na bazmeg…! Azt hittem lesz annyi esze, hogy a dühös kijelentésem ellenére, nem lép ki az ajtón! - Most meg bőg, mert véres lett a hajacskája - sziszegi bátyám dühösen.
Természetesen nem tetszik neki a hangsúly, amit Akari miatt megengedtem magamnak vele szemben, ráadásul ebből még neki is problémája lehet. Nem érdekel, ő nem intézte normálisan.

- Én nem... én nem akartam... – ismételgeti Akari összetörten. - Szedd le... kérlek Castor szedd le rólam...

- Veled még számolok – morranok bátyámra búcsúzóul, majd elindulok a barlangfürdők egyike felé. - Te meg húzd be a szárnyaidat, alig látok tőlük – súgom közben angyalkám fülébe. - Aztán elmegyünk és megfürödhetsz.

Bólint, és eleget tesz a kérésemnek, így végre nem csak ösztönösen próbálom kitalálni, hol az út. Ő pedig úgy csimpaszkodik belém, mintha nem rég még nem előlem menekült volna.

 

Végül a fürdőknél leteszem, szerencsére nincs senki a környéken. Az kéne még, hogy közönsége legyen. Elég ha én nézegetem, és kész!
Lépnék el mellőle, hogy vizet fakasszak az egyik medencébe, de rémülten kap utánam.

- Castor, ne hagyj itt megint – néz fel rám kétségbeesett szemecskékkel, mire viszonzom a pillantását. - Nem akarok egyedül lenni, ne haragudj rám!


Vigyor szökik az arcomra, ahogy megszólalására visszatalálok eredeti énemhez a töprengősből. Arckifejezésemet látva, kissé meg is szeppen, de nem enged el, sőt akkor se menekül, mikor egészen felé fordulva, az arcához hajolok.
- Tehát nézhetem ahogy fürdesz? – duruzsolom lágyan, és érzem, ahogy szívverése egészen felgyorsul, arcocskája pedig kipirul. Csuklómat szorongató kezecskéje megremeg, és látszólag önmagával viaskodik, elengedjen-e, vagy sem.
Végül a nem túl régi sokkhatás győz, és nem húzódik el.
- Csa… csak maradj itt bent velem, kérlek! El tudsz fordulni… - suttogja teljes zavarban, mire kiegyenesedve, hangosan felröhögök.
- Igazad van galambon, a képességem meg van rá. Csak tudod, abban nekem nincs semmi szórakoztató…
Látszólag tökéletesen összezavarom, és döntésképtelenné teszem. Egyrészt nem akar egyedül maradni, másrészt a szűzies hozzáállását is nehezen vetkőzi le. Na majd én segítek neki vetkőzni, ezek után nem kell tudnia, hogy csak vizet engedni indultam.
Csak egy intésembe kerül, és előző ruhájához hasonlóan, ez is szó szerint leszakad róla. Ezúttal még összefogni sincs ideje, lendületesen száműzöm a terem másik sarkába, a véres cafatokkal együtt. Felsikkantva húzza elő szárnyait, hogy azokkal és kezecskéivel takarhassam agát, majd egészen a falhoz hátrál.
Vigyorogva fordulok el tőle, hogy vizet fakasszak, majd ahogy megtelt a medence, rápillantok.
- Jöhetsz!
Tétován, mélyen pirulva méri fel a távolságot, és a rejtőzködési lehetőségeket a faltól a vízig, de rá kell jönnie, hogy nem fogja tudni takarni magát mindenhol. Elégedetten figyelem édes küszködését, majd megunva a dolgot, füsté válok, hogy előtte szilárduljak meg újra.
Elkerekednek a szemecskéi, és épülne bele a falba, még szorosabban húzva maga elé szárnyait, de mivel hátrálni már nem tud, egészen hozzá simulhatok. Remegése felerősödik, és mellkasomra fektetve a tenyerét, igyekszik eltolni. Ettől azonban hézagossá válik a védelme, és rálátást kapok mellkasának selymes fehérségére.
- Ne… ne gyere ilyen közel, vé…véres vagyok, összekenlek – védekezik esetlenül, mire halkan felkuncogok.
- Hála az ölembe repülésednek, már rég olyan vagyok én is. Mit szólnál, ha csatlakoznék hozzád? – lehelem, a fülét cirógatva ajkaimmal, mit sem törődve gyenge tologatásával. Erre az ajánlkozásra azonban hallhatóan riadtan csuklik fel, én meg felnevetve húzódom hátra tőle, majd csuklóját megragadva, elhúzom a faltól, egyenesen a vízig.
Úgy ugrik bele, mintha az élete múlna rajta, és nyakig elmerülve igyekszik magát takargatni, de nem tud messzebb húzódni, mert még mindig fogom.
- Tisztázzunk valamit – szólalok meg, kissé komolyabban, a medence szélére könyökölve. Riadt szemekkel pillant rám, de nem küszködik, hogy elhúzza a kezét. – Nem akarlak megenni, és kell a francnak az erőd, tökéletesen megvagyok a sajátommal. Tehát ne fossál minden mozdulatomtól, mert amint tapasztaltad, nem én vagyok itt a legrosszabb…
Összerezzen az emlék hatására, és újra folydogálni kezdenek a könnyei. Szabad kis keze a nyakára téved, és ekkor pillantom meg a ronda harapásnyomot hófehér bőrén.
Elsötétedik a tekintetem, és közelebb hajolok hozzá. Ez váratlanul éri, és felnyekkenve löki hátra magát, ingatagságom miatt, engem is magával rántva.
Prüszkölve bukkanok fel a víz alól, morogva rázva ki a vizet tincseim közül. Legalább a vér is lejött.
Akari egyszerre pirulva zavarában, és sápadva félelmében, a legtávolabbi sarokba húzódik, de nincs hova menekülnie, mikor előtte termek.
- Sa…sajnálom – nyekergi, teljesen megfeledkezve önmaga takarásáról.
Elégedett vigyorral mérem végig a vízben felsejlő karcsú kis testet, amit nem igen tud takarni ázott szárnyaival. Azonban tekintetem ezúttal a nyakánál állapodik meg, és mielőtt felocsúdhatna, lehajolva hozzá végignyalok a sebén.
Egészen ledermed, majd kezdene hadakozni, de lefogom, és tovább folytatom tevékenységem, míg nyoma se marad a harapásnak. Ekkor áttérek édes kis ajkaira, ami ellen már talán nem is akar annyira védekezni, mert ezúttal nyugton tűri.
- Máskor ne szökdöss, nem minden sebet tudok meggyógyítani – suttogom végül a fülébe, majd elengedve őt, kiugrom a vízből. Nedves felsőmet ledobom, majd a terem másik végében lévő tárolók egyikéből, egy fekete selyem köntöst halászok elő.
Lerakom a medence szélére, majd várakozóan pillantok le pipacspiros angyalkámra.
- Uszonyod nőtt, vagy még kiszállsz ma? – érdeklődök vigyorogva. Némán pillant a köntösre, majd rám. Végül csak kiügyeskedi, hogy alig lássak valamit mikor kiszáll, és elbújik a selymes anyagban.
Lemondó sóhajjal kapom fel, mikor szárnyait is behúzta, és indulok meg vele a szobám felé. Ahogy kilépünk a folyosóra, riadtan bújik hozzám, bár az első pillanatban mintha elbizonytalanodna, meztelen bőrömet érintve. Csak erőt vesz aztán rajta a félelem, és nedves buksiját a vállamhoz fúrva, nálam keres menedéket. Nah, ezt is megértük, szépen vagyunk…


Rauko2012. 02. 12. 12:49:53#19156
Karakter: Akari
Megjegyzés: ~ Morámnak


- Mi van? A kopogás már nem dívik? – kérdezi Castor a belépő démont, aki látszólag nagyon ideges.

- Nagyon meg akarsz halni! Tudtam, hogy ez lesz! Nem vagy normális Castor!

- Nézőpont kérdése... Hülye lettem volna otthagyni egy ilyen kis szépséget, ráadásul te mondtad, hogy úgyse tudok szerezni hozzá hasonlót!

- Baszki, öcskös! Ennyire nem kellett volna komolyan venni! – A démon elindul felém, én meg próbálok minél hátrébb húzódni, de nem sikerül, végül Castor ment meg attól, hogy ez az undok lény hozzám érjen!
 - Hé, ijesztő vagy, ne hozd rá még inkább a szívbajt!

- Ne szórakozz! A Pokolba hoztad, és a lelkivilágáért aggódsz? Félnél inkább saját magad miatt! Ha apánk ezt megtudja…

- Hát ne tudja meg! Én nem fogom elárulni… Te, bátyám? - Percekig csend, aztán a testvére végül beleegyezik abba, hogy nem mond semmit. Viszont aztán megint közelebb lép felém...

- Ne szard össze magad, nem érdekem bántani téged! – Milyen idegesnek látszik... mondjuk megértem. - Még mindig azt mondom, hogy vissza kéne vinned… Csak magadat sodrod nagyobb bajba, ha tovább itt tartod! Ne engedd ki innen! Bátyáink nem lesznek olyan elnézőek, mint én vagyok!
Amikor elmegy, megszólalok.

- A… testvéred volt? Az apátok… Lucifer?

- Talált, galambom! – nevet fel gondtalanul, de ez nekem félelmetes... a Démonok Urának fia tart fogságban?! – De most már öltözz fel, ha nem akarsz a következményekkel számot vetni!
Nem értem. Milyen következményekkel?
De azért pici vívódás után rászánom magam és felöltözök. Persze takarva minden pontját a testemnek, amennyire tudom, de az undok fekete ruha megint nem takar sokat. A combjaim látszanak, a pocakom és a hátam is... csak az ágyékomat és a mellkasomat takarja igazán!

- Nagyon jól áll, angyalkám! – jelenik meg előttem, az ajkaimra hajolva. Miért jött ilyen közel?! Mit akar?!

- Mi… mit akarsz? Miért hoztál egyáltalán ide? A bátyádnak igaza van, magadat sodrod bajba! Kérlek… vigyél vissza!

- Mond csak picinyem, a drága angyalaid mennyire tanítottak ki az életre? Vagy előtted elrejtették a kufircoló hajlamaikat? Tényleg olyan nagy ártatlanságban neveltek, mint ahogy hiszem?

- Miről beszélsz? – Miért nem tudom ellökni?!

- Miről is…
Mielőtt akármit reagálhatnék... megnyal.
Teljesen lefagyok és nem értem, de megmozdulni sem merek... most meg fog enni?!
Amikor rászólnék akkor meg a számba dugja a nyelvét!
Mi...
Várjunk csak...
ő most megcsókolt engem?!
De ez.... mi ez?!

Az érzés, ami kezd az egész testemben terjedni, ijesztő.... félelmetes, mintha fájni akarna a hasam, de nem fáj, csak.... mi ez?!
Minden erőmet összeszedve lököm el magamtól Castort, és ijedten ugrok ki előle, hogy menekülő utam legyen. Furcsa tekintettel néz rám.
- Mi bajod? - morogja.
- Én... én nem tudom - ismerem be lehajtott fejjel, elpirulva. - Ismeretlen érzés volt és nem akarom tudni, micsoda - suttogom.
- Miért nem akarod tudni?:
- Mert hozzád van köze - nézek rá ismét. - És te gonosz lény vagy, én meg nem vagyok az és nem szabad semminek köze lennie hozzád, aminek hozzám is van! - hadarom idegesen, majd a reménytelenség, a félelem és a vágy, hogy hazajuthassak, elhatalmasodik rajtam és összeesve, a falhoz bújva kezdek sírni.
Miért történik ez velem?
Valami rosszat csináltam? Bűnt követtem el, és ez a büntetésem? De mekkora bűnt kell elkövetni ahhoz, hogy ide kerüljek? Miért kerültem ide... és mit akarnak itt tenni velem?

* * *

Rettenetesen félek. Kimondhatatlan, mennyire, hiszen itt maga az Úr sem tud megvédeni. Itt nincs hatalma.
- Ölj meg - nézek reményemet vesztve Castorra.
- Mi? - kérdez vissza.
- Ölj már meg - könyörgöm neki. - Nem akarok itt élni... élni sem akarok tovább - szipogom. - Úgyis azt tervezted, nem? Hogy megölsz és felfalsz, hogy elnyerd az erőmet...
- Fogalmad sincs semmiről - feleli, majd feláll és az ajtóhoz lép. - Ha el akarsz menni, hát menj. Lépj ki az ajtón, menj utadra és ölesd meg magad - veti oda, és magamra hagy. Nem érzek semmit az ajtó körül, és félve lépek oda, hogy kinyissam. Ám ahogy ezt megteszem, egy hatalmas, ijesztő démon áll meg előttem.
- Szóval igaz a pletyka, Castor egy kiscicát csempészett haza - nyalja meg ajkait. F3elsikkantva lépek ki mellette az ajtón és rohanni kezdek, ahogy csak tudok. Nem szabad itt lennem... ki kell jutnom innen, de minden olyan ijesztő! Minden vörös meg fekete, mindenhol főst, kén és halál szaga terjeng, azt sem tudom, merre futok csak futok... mert futnom kell... A nagy démon persze kiabál, és ahogy elesek egy kiálló szikladarabban, be is ér. Felém lép, a csípőmre ül, és érzem, ahogy tépni kezdi a Castortól kapott ruhát.
- Na végre.. - nyal végig a nyakamon. - Izgi volt játszani kicsit, de már unom - szuszogja, és a nyakamba harap, mire felordítok.
- Mit csinálsz? - hallok meg egy ismerős hangot. Castor testvére... felé pillantok és könnyes szemekkel nézek rá.
- Segíts... könyörgöm, ments meg - szipogom némán, mire felsóhajt és egy mozdulatára szétrobban a rajtam ücsörgő démon. Mindenemet beborítja a hús, a mocskos vér, és felsírok. Mozdulatlanul kezdek üvölteni, mire mellém lép és felsegít.
- Hol van az öcsém? - kérdezi.
- Ne.. nem tudom... magamra hagyott, nyitva volt az ajtó én meg kiszöktem és akkor ez... ez... - Ahogy megint tudatosul bennem, hogy mindenem csupa mocsok, majdnem felordítok, de inkább sírva csuklok össze. - Szedd le rólam... szedd már le... - ismételgetem utalva a vérre és a húsra, ami beborít.
Nem tudom, mi történik, de a következő pillanatban Castor hangját hallom meg.
- Ha kezet emelsz rá, kitépem a karod a helyéről! - ordítja valahonnan. Ahogy odakapom a fejem és meglátom, mintha ő lenne a fény... csak őt ismerem igazán, mióta itt vagyok, így pánikba esve kezdek rohanni, kieresztve szárnyaimat is, szinte repülök felé, majd a szó legszorosabb értelmében az ölébe ugrok, de megtart.
- Szedd le... szedd le, kérlek.. - suttogom még mindig sírva.
- Mi a frász történt? - kérdezi, szerintem a testvérétől.
- Itt találtam rá, az egyik mamlasz épp meg akarta dugni. - Mi...? Engem?! - Most meg bőg, mert véres lett a hajacskája - sziszegi idegesen.
- Én nem... én nem akartam... - ismételgetem. - Szedd le... kérlek Castor szedd le rólam...
- Veled még számolok - sziszegi, gondolom a testvérének. - Te meg húzd be a szárnyaidat, alig látok tőlük - súgja a fülembe. - Aztán elmegyünk és megfürödhetsz.
Bólintok, és megteszem, amit kér, de úgy kapaszkodom, mintha az életemet jelentené. Bár ez most így is van.

Amikor a furcsa szagú helyre érünk, sehol sincs senki. Ő letesz, és ellépne, de rémülten kapok utána.
- Castor, ne hagyj itt megint - nézek rá, amikor lepillant rám. - Nem akarok egyedül lenni, ne haragudj rám!
Nem hagyhat itt megint... akár... akár engedek neki még egy csókot, de nem hagyhat egyedül ezen a borzalmas helyen.


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).