Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Ayame-samának
Miért mindig én?!
Most aztán tényleg semmit sem csináltam, erre tessék!
Csak fent pancsoltam a hegyi pataknál, amikor megjelent egy másik démon. Nem tudom, mit akarhatott, mert nem emlékszem semmire, csak a szemébe néztem, aztán eltűnt, aztán elsötétült minden.
Már itt tértem magamhoz, egy dohos, büdös ketrecben, valahol, ahol nagyon sötét van.
Remegek, hiszen nagyon fázom. Idelent hideg van, nagyon hideg, és csak egy lepedőt dobott be a ketrecbe, csak azzal tudok takarózni.
Pár nappal később már tudom, hogy van rosszabb.
Még aznap éjszaka lejött a démon, és megvert. Nem szólt semmit, nem mondta, miért, csak kiengedett, és ütni kezdett. Aztán felcsatolt a testemre húsz-harminc kilós láncokat, és visszalökött.
Egész éjszaka sírtam. Annyira fájt az egész, annyira nagyon... de nem tudtam, mit kellene tennem.
És ez megy már... azt hiszem,egy hónapja. Enni nem nagyon kapok. Kénytelen vagyok egérkéket enni, akik beszökdösnek a ketrecbe, pedig nagyon sajnálom őket. De nem ad enni, semmit... még vizet sem, de anélkül elvagyok, sokáig. Csak sírdogálni tudok, csak könyörgök neki néha, ha még látom értelmét, de már inkább feladtam az egészet. Csak azt nem értem meg, miért nem öl meg.
Aztán az egyik nap sokkal jobb kedvvel jön le, mint szokott, és bedob a ketrecbe egy almát. Úgy nézek a gyümölcsre, mintha minimum egy sült pipicomb lenne, és azonnal meg is eszem. Ő csak kuncog, majd felveszi az emberi alakját. A ketrechez lép, megrántja a láncomat és elkapja az államat.
- Hamarosan jön hozzád egy játszótárs - nyal végig az arcomon. Ilyenkor mindig hányingerem van... - Egyedül unalmas vagy - ciccenti, majd ellök, és beverem a fejem. Érzem, ahogy elkezd a vérem is folyni, de ő csak mosolyog
Ahogy felfogom, hogy mit mondott, összeszorul a gyomrom, de annyi erőm már nincs, hogy utána szóljak.
El fog fogni még egy vérlányt?! Nem...! Nem akarom, hogy mást is ide zárjon!
***
Épp elszundikálok, amikor megint megérzem, hogy bejött valaki. Kinyitnám a szemem, de még nincs erőm... aztán lassan már beszédet is hallok, és legnagyobb megdöbbenésemre, egy idegen erőt érzek meg. Nem...! Nem lehet, hogy máris...!.
- Ez… meg… mi? – hallom meg a kérdést.
- Nem látja? Nem rég fogtuk el a hegyekben, éppen… fürdőzött! Nézze az arcát. Furcsa jelek díszítik.
- Álljon meg a menet! Maga szerint ez úgy néz ki, mint aki embereket öl? Nézzen rá! Ez nem több, egy vérlénynél. Ártalmatlan. Eresszék el, így is eleget kínozták. – Összeszorul a torkom. Milyen aranyos ez a valaki. Sikerül kinyitnom a szemem és megpróbálok fókuszálni, de picit megszédülök, ahogy mozdul a fejem, és inkább visszacsukom a szemem. Nem tudok neki segíteni... magamon sem tudok, megszólalni sem bírok.
- Hö, nem engedjük el!
- Na, idefigyeljen!
- Mit gondolsz te alattomos kis félvér, miért hívtalak ide? – Hát kezdődik... Innentől próbálok nem figyelni, nem akarom hallani, ahogy bántja azt a kedves valakit! De aztán hirtelen kinyílik az ajtó, hallom, és megragadja a nyakam. Minden erőm,et összeszedve kulcsolom a kezeimet a csuklójára, de nem tudok tenni semmit, az is komoly megerőltetés, hogy fel kellett emelnem mindkét karomat, egyszerre!
- Eressz el… kérlek. Ez fáj…– könyörgök neki, de nem nagyon enged a szorításából, és én egyre kevésbé fogok fel bármit is a külvilágból.
Már majdnem elvesztem a tudatomat, amikor hirtelen megszűnik a szorítás, és egy másik testhez simulok. Olyan meleg... olyan jó illata van! Akaratlanul is még jobban a valaki karjába vackolom magam, még úgy is, hogy érzem, valami baja van. Méreg szaga terjed a testéből. Tudom, hogy nehezen tud mozogni, a szag egyre erősebb, de még így is olyann jó... annyira élvezem, hogy meleg, hogy gyengéden tart, és az ő illata... nem a méregé, hanem a testéé! Olyan kellemes!
Aztán megállunk, és én csak annyit tudok kinyögni, hogy köszönöm.
De mikor legközelebb rápillantok, már nincs magánál.
Nyelek egyet, és gondolkodni kezdek.
Itt is hagyhatnám. Elszaladhatnék, és vissza sem kellene néznem.
De ha már ő segített rajtam... nem tehetem meg ezt vele!
De ugyan mit tehetnék én, amivel megvédhetem?!
Kinyitom a szemem, letörlöm a könnyeimet és körbepillantok. A hold fénye szépen megvilágít mindent. Érzem annak a virágnak az illatát, amit még anyu mutatott, hogy jó a mérgezések ellen, akármilyen legyen is.
Szorosabbra húzom magam körül a lepedőt és felállok. Picit megszédülök, de sikerül megkapaszkodnom a fa törzsében, és tovább botorkálok a virág felé.
Alig teszek meg pár lépést, megcsapja az orromat a víz illata is. Felsóhajtok, és visszapillantok a lényre, aki kimentett. Nem ember, azt érzem, de az ilyesmiben nem vagyok jó, így nem tudom, milyen illat lengi körül... De nagyon kellemes.
Felsóhajtva lépek vissza hozzá. Felmérve a terepet, nem fogom bírni csak így, emberi alakban odacipelni, így át kell alakulnom.
Kicsit kizár a hideg, hiszen nem szeretem, de muszáj lesz, nem hagyhatom itt meghalni!
Nagy levegőt veszek, és hagyom eluralkodni a testemben a démont. Kiráz a hideg, majd kiabálni kezdek, hiszen fáj... nagyon fáj, amikor átalakulok! Van másik módja is, de engem sosem tanítottak meg rá, hogy hogyan kell úgy átváltozni, hogy ne legyen ennyire fájdalmas.
Amikor végre vége a fájdalomnak, szuszogni kezdek. Nehezebben veszem a levegőt és borzasztó gyengének érzem magam, de azért visszalépkedek a lényhez, megragadom a fogaimmal a felsőjét és elkezdem finoman hőzni a földön. Annyi erőm nincs, hogy felemeljem, így inkább odafigyelve arra, hogy merre vonszolom, elhúzom a patak partjáig.
Amikor leérek, azonnal vissza is alakulok. Hangosan szuszogva dőlök a lény mellé a főbe, hiszen tudom, hogy még szednem kell a pici, piros virágos gyógynövényből neki, és bekenni a sebét, de nagyon fáradt vagyok...
Ahogy feltámaszkodom, most először figyelem meg jobban, hogy milyen is.
A szeme színét nem látom, de az arca látványától elpirulok.
Most, hogy le vannak csukva a szemei, annyira békés... és annyira férfias!
Régen láttam már ennyire arányos arcot, ennyire szép, sima bőrt. Akaratlanul is mozdul az egyik kezem, és finoman végigsimítok az arcán, az ajkain. Teljesen elvarázsolva nézem, ahogy a hold ezüstös fénye megvilágítja, és ki tudja, meddig mennék el, ha nem mozdulna meg, mire ijedten ugrok egyet. Hangosan kapkodom a levegőt, és tényleg jobbnak látom, hogy megkeressem a gyógynövényt, mielőtt még valami ennél is kellemetlenebb történik.
Percekkel később sikerül egy kis csokorral összegyűjtenem, és egy nagyobb lapulevelet is találok, amibe beleereszthetem a növényke levét. Keserű, de hatásos.
Egy kőre pakolom, ami viszonylag lapos és nem is olyan nagy, hogy ne tudjam mozgatni, majd egy másik, kicsi kövecskével összetöröm a növényt és kisajtolom belőle a levet. Amikor megvagyok, az egészet a lapura csepegtetem, és odaviszem a lényhez.
Ahogy mellé térdelek, elkezdem az arcát simogatni.
- Kérlek... kelj fel egy pillanatra - suttogom halkan, mire mocorogni kezd és kinyitja a szemeit, Homályosak, tompa a fényük. - Meg kellene innod az ellenmérget - suttogom, picit közelebb hajolva. Hirtelen felemeli a karját, és megijeszt, ahogy végigsimít az arcomon, de nem szól semmit, csak néz rám. Elmosolyodom, majd elhajolva felemelem a levelet, és a szájához tartom, hogy ihasson.
Látom, hogy fintorog, miközben lenyeli.
- Muszáj lesz lenyelned - kérem halk hangon. - Utána hagylak aludni, ígérem!
Bólint, majd lassan az utolsó cseppet is lenyeli. Amikor erről megbizonyosodom, felállok mellőle és eldöntöm, hogy lefürdök. Ledobom magamról a lepedőt és a vízbe lépek.
Kellemesen meleg, jól esik. Iszok is belőle azonnal, majd vidámabban kezdem el mosni magamról a majdnem másfél hónapos koszt és mocskot.
Végig érzem, hogy valaki néz. Mikor ezt megunom, megfordulok, és nagyon meglep, amikor találkozik a tekintetünk.
Olyan furcsán csillognak a szemei... annyira érdekesen... nem tudom, mit kellene tennem most! Azt hittem alszik, de mégis engem figyel!
|
