Egy jó ideig csak a telefoné és a papíroké vagyok. Mégis egy idõ után elkalandozik tekintetem és nem csak az, hanem gondolataim is. Egyáltalán miért ragaszkodom ennyire ehhez a lányhoz? Sóhajtok nagyon okos cselekedet volt anno befogadni õt. Igazi színt hozott az életembe és emellett állandóan piszkál is. Elmosolyodom mennyi csínyt csinált még kiskorában bár még mennyit fog. Elkomorul, ha arra gondolok, hogy abban a korban van, mikor jön a bulizás a pia és az egyéb szórakozás. Annabell jut eszembe, amikor õ is ennyi idõs volt és féktelenül kezdett élni. Elõször mindig kis lépések utána egyre nagyobb. Õ sem hallgatott senki jó szavára és hogy végezte? Megölték egy sikátorban. Lehunyom szemeimet és hajamba túrok. Utálom az alkoholt nem csak az illatát, de még az ízét is és azt is, hogy gyártják. Felállok végül és elindulok ki a konyhába. Mikor befordulok mosolyra húzódnak ajkaim hisz a kis tündérke akar csokit csenni. Nyújtózkodva nyúl a csokiért, amikor mögé settenkedek és fenekére csapok egy nagyot. Felsikkantva pördül meg, a hirtelen tett mozdulattól elveszíti egyensúlyát de, még mielõtt lezuhannék térde alá nyúlva, kapom az ölembe. Keresztbefont karokkal mered rám én, pedig leteszem õt a földre majd a csokit, kiveszem a szekrénybõl és átnyújtom neki. 

- Ebben a házban az egyedüli, akinek joga van piszkálni a másikat én, vagyok – mondja duzzogva, de azért elveszi tõlem a csokit. Én persze csak felvont szemöldökkel nézek le rá. Olyan kis édesen kicsike magamba felsóhajtok. Ahhoz pedig még hozzá jön, hogy makacs is és még kamaszodik is. Oh, uram mi vár még rám? Kibontja legújabb szerzeményét és megkínál vele engem is. Csak hogy lássam mennyire kedves valójában. Elgondolkodom azon, hogy még ma ki sem borított. Bár még am nem késik nem is múlik nem igaz? Egyre jobban félek a mai naptó. Ez pedig erõsödik, mikor felteszi a kérdését is. – Lehet egy kérdésem?

- Lehet – felelem óvatosan. Vajon mi jár a kobakjában, bár amit csinál az soha sem sül el jól. Általában a haverjai húzzák csõbe vagy õ maga veti magát bele a marhaságokba. A gyomrom máris görcsben van. 

- Ma este elmehetnék valahová szórakozni egy kicsit?

- Mégis hová? – kérdem megkomolyodva. Felsóhajt. Ahogy látom, még maga sem tudja, hogy merre tartanak. Igazán megnyugtató hogy aggódhatok érte egy egész éjszakán át.

- Nem tudom. Erre, arra – válaszolja. - Na gyerünk, engedj el. Jó leszek, megígérem. 

- Menj, de aztán okosan – megadom, magamat nehogy azt mondja, hogy egy szõrös szívû senki vagyok. Majd már ott is hagyom és megyek a dolgozó szobába. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az esti kiruccanás. Leülök a székre és a hajamba túrok majd beletemetkezem a munkába. 

Már egy jó ideje ülök a dolgozó szobában. Letudtam a napi munkámat is így végre lazíthatom egy kicsit idézõjelben. Látom, hogy esteledik, és aggodalmam újfent feltámad. Nem akarom, hogy elmenjen, de már nem vonhatom vissza a szavamat. Nyílik az ajtó és Daisy ront be rajta. Kifestve, magas sarkúban és mini ruhában. Így végképp elszáll a reményem amellett, hogy ma este nem lesz semmi baj. Végül meglepett pislantást kap, aztán valami olyat mormogok magámnak halkan, hogy nem teszik, ahogy fel van öltözve estére és újra a könyv soraiba, merülök. Tetszene, úgy ha csak itthonra venné fel és nem mutogatná magát mindenféle ficsúrnak. Idegességem egyre jobban fokozódik, fõleg akkor mikor megszólal.

- Igen köszönöm, szerintem is ragyogóan nézek ki. Jó éjszakát neked is – morogja kilépve az ajtón. Mikor kimegy, leteszem a könyvet és teljesen elkomorodom. Nem lát mást bennem csak egy bosszantani való lényt, akit utálhat. Lehunyom szemeimet és összepréselem ajkaimat. Ennek semmi értelme és annak, sem hogy még mindig idefent lakom az emberek között. Igen éppen ideje visszaköltöznöm a démonvilágba. Igen ez lesz a legjobb a házat Daisyre hagyom, és fent hagyom vele a barátomat is. Így nem lesz gond, és ha akarja el is adhatja a kócerájt. Nem tudom meddig ülhettem ott olvasva és kiaggódva a lelkemet is, de eleredt az esõ. Már késõre jár, lehet, hogy hajnalodik is javában majd egyszer csak ajtónyitódást hallok és cipõ lehúzás neszeit. Haza jött végre! Megörülök neki és felállok, elindulok ki. Ám amikor kinyitom, az ajtót látom, hogy szédeleg és kissé ködösek szemei is. Elkomorulok, majd oda sétálva hozzá felkapom. Kissé rémülten és döbbenten pillant rám. Majd nem kell, sok feje vállamra csuklik és elalszik. Komor vagyok, majd mikor felérek, vele lefektetem az ágyra és betakarom, majd elindulok le. Azt hiszem holnap egy nagyon kellemetlen beszélgetésben lesz része mind a kettõnknek.

Másnap reggel már lent várom a hölgyet, amikor leér. Felnéz, rám tiszta ártatlan fejjel mire én rá pillantok és karomat összefonom mellkasom elõtt. Leül és rám pillant, mire összehúzom szemeimet.

 - Nagyon jóra sikerült az esti buli? – nézek kérdõn mire rám pillant halál nyugodt tekintettel. Összefonja karját a melle alatt.

- Igen nagyon jól éreztem magamat. – mondja hanyagul és szemlélni kezdi, az ételt az asztalon mire rácsapok az asztalra idegesen.

- Nem gondolod, hogy megszegted az adott szavadat velem szemben? – nézek rá dühösen. – Becsípve jöttél haza annyi, hogy nem voltál berúgva! Azt ígérted nem csinálsz semmi butaságot! Mégis megtetted. Mit csinálsz, hogy ha úgy végzed, mint Annabell? Holtan akarod végezni? – mondom kétségbe esetten és látszik, hogy nagyon aggódtam érte. – Elutazunk, pár napra lehet, hogy pár hétre is. Valamint szobafogságot kapsz. – mondom, csüggedten mire felpattan felháborodva.

- Nem vagy az apám hogy parancsolgass nekem! – csattan fel mire rá kapom a tekintetemet és teljesen elkomorulok, még lehet el is fehéredtem a könnyeimet pedig inkább le is nyelem. Férfi létemre nem kezdhetek el sírni az ég áldja meg.

- Sosem mondtam, hogy az apád vagyok vagy helyettesíteni akarom! – mondom remegõ hangon és felállok, lassan csak legördül az a pár könnycsepp. – Ezért ez még tõled is gonosz volt. Nagyon sokat jelentesz nekem szinte te vagy nekem a világ. Te pedig csak azt látod bennem, akit utálhatsz és teljesen szétidegesíthetsz. Nem szeretem, ha az ígéretét valaki megszegi te pedig megtetted. Elmegyünk a démonok földjére édesanyámékhoz és a szobafogságod hosszabbodott. Valamit mondani akarok, és azt csak ott tudhatod meg. – lassan elindulok fel. Látok valami felismerést az arcán hogy ez tényleg túl erõs beszólás lehetett. Csüggedten lépek ki az ebédlõbõl. Felsétálok a dolgozószobába és bemegyek. Leroskadok a kanapéra, ami a kandalló elõtt van és nézek magam elé. Szavai járnak a fejemben hisz sosem akartam úgy viselkedni mintha az apja lennék. Sajnos nekem õ egyáltalán nem egy lány a többi közül. Nekem õ jelent mindent, ami eléggé aggasztó, hogy lehet belehabarodtam. Megrázom, fejemet majd kopogásra leszek figyelmes. – Szabad. – mondom halkan és nézem a kandalló feletti festményt. Majd az ajtó felé pillantok és látom, hogy Daisy jött be.

- Bocsánatot szeretnék kérni tõled. Igazságtalan voltam és elfogadom a büntetést. Esetleg ehhez társul még valami? – néz, rám érzem, a pillantást bár nem tudom kényszerbõl vagy tisztaszívbõl jön a bocsánatkérés.

- Nem szeretném, hogy még egyszer igyál, vagy akár hogy drogot adjanak neked vagy fiúzz. Nem bírnám ki. – remeg, meg hangom mire azon kapom magamat, hogy megölel.

- Rendben van. Tényleg sajnálom, nem fogok ilyeneket csinálni. – suttogja, mire lehunyom szemeimet és megsimogatom kezét.

- Szeretlek te butus. – suttogom lágy hangon, amit még soha sem tettem vagy mondtam. Érzem, hogy döbbenten mered rám nos erre kíváncsi leszek mit válaszol.

Ágyamon ülök törökülésben, és egy könyvet lapozgatok. Semmi különleges nincs benne, csak egy egyszerû elcsépelt szerelmi történet. Nekem mégis tetszik. Éppen az egyszerûsége miatt szeretem ezt a könyvet. Ásítok egyet, aztán újra lapozok a könyvben. Nem emlékszem mikor feküdtem le múltéjszaka. Néha annyira bele tudok merülni egy-egy könyvben, hogy szinte észre sem veszem mennyire, repül az idõ. Álmosan pillantok ki az ablakon, a felkelõ nap sugarai utat találnak szobám ablakán, és aranyló fénnyel öntik el a helységet. Elmosolyodom. Kiskorom óta itt élek, ezt a helyet tekintem otthonomnak. Különös, hogy a vérszerinti szüleim ennyire egyszerûen eldobtak maguktól. Mintha leprás lennék. Castien Grehart. Fejemet csóválva mosolyodom el. Õ az, aki annakidején rám talált és magához vett. Soha sem tekintettem úgy rá mintha az apám lenne. Mindig is változóak voltak a hozzá fûzõdõ érzelmeim. Nem tudom õ, miként tekint rám, habár van egy olyan sejtésem, hogy az élete megkeserítõjeként gondol rám, akárhányszor álomra hajtja fejét. Elõszeretettel megyek az idegeire. Ha már egyszer magához vett és vállalta hogy vele éljek, akkor el kell tudnia viselni engem. Csak saját magának okozza a bajt. Felállok és a könyvem társaságában, áttelepszek a bolyhos szõnyegemre. Egy kívülálló most talán azt hinné, hogy megbolondultam. Pedig ez nem igaz, a szõnyeg majdnem olyan puha, mint az ágyam. Egyébként is most nem aludni akarok, hanem csak egyszerûen olvasni. Újra ásítok egy nagyot, tegnap este vihar volt. De azt csak az ablakon keresztül szemlélhettem, ha kiléptem volna a ház ajtaján Cas nagy valószínûséggel idegbajt kapott, volna. Pedig még csak a lánya sem vagyok. Becsukom a könyvet és az ágyam alá, csúsztatom aztán talpra állva, nyújtózkodom egyet és kilépek szobám ajtaján. Órámra pillantok, a reggeli ideje már régen elmúlt. Sietõsebbre fogom lépteimet, és szaladni kezdek a lépcsõ felé. A folyosó padlóján elterült szõnyeg egyik csücske felhajlott valamilyen úton, módon, és pedig sikeresen megbotlok benne. Ijedtemben egy vázát is magammal rántok a földre, ami hangos csörömpöléssel esik apró darabokra. Felkászálódom a földrõl, és szedegetni kezdem a cserepeket. Kár, pedig ez volt az egyik kedvenc vázám. Tegnap este el is határoztam, hogy becsenem a szobámba. Ott sokkal jobb helye lett volna. De ennek az ötletnek azt hiszem búcsút, mondhatok. A lépcsõ felõl valaki felsóhajt. Nem szükséges odanéznem ahhoz, hogy tudjam Castien az. Két választási lehetõség van a) fejmosást kapok a vázás ügy miatt b) újra felsóhajt, aztán szépen lassan elmegy és a nap további részében még csak említést, sem tesz a történtekrõl. Na jó a b verziót csak én szeretném. 

- Ez hogy sikerült? – kérdi. Az egészrõl a szõnyeg tehet. A váza meg én csak szerencsétlen áldozatok vagyunk. 

- Megbotlottam… - válaszolom az igazságnak megfelelõen aztán tovább, szedegetem a darabokat. Pedig nem is volt olyan nagy a váza. Az egyik darabka megvágja az ujjamat, amibõl vér serken. Pazar. Most aztán jogosan tehetné fel azt a kérdést, hogy „Ez hogy sikerült?”.

- Jobban is vigyázhatnál, nem mondom – morogja felém sétálva. Szívem szerint, most vállat vonnék, de nem hinném, hogy ezt díjazná. Elém lépve megfogja csuklómat aztán vérzõ ujjamat szájához emelve, bekapja és lenyalja a véremet. Én meg csak pislogok rá, hogy ez most mi is volt. Nyelvét gyorsan végigfuttatja sebemen, belegondolva abba, amit most teszünk, éppen elpirulok. Megtörli az ujjamat, majd elenged. – Kész a reggeli gyere és egyél.

- Re… rendben van – mondom dadogva, aztán elsprintelek onnan. Tudja ki fog pont most enni. Csak tudnám, mégis mi a francnak pirultam el. Hiszen csak… ó az ég áldja meg. Minek kellett ezt tennie? Én bõven beértem volna egy sebtapasszal is. Na mert ha összenyálazza a felsértett bõrömet, akkor sokkal jobban fogom érezni magam. Ez egyáltalán nem olyan, mint egy anyai puszi az apró bibire. Egyébként is nem vagyok már dedós. Én egy felnõtt nõ vagyok. Vagyis még nem, de az leszek majd egyszer valamikor. Már csak idõ kérdése és nagykorú leszek. Reggelihez változatlanul nem jött meg a kedvem viszont egy kis csoki mindig jól jön. És tudom is, hogy hol tudnék szerezni. Ezúttal sokkal óvatosabban megyek le a konyhába ügyelve arra, hogy még egyszer szõnyeg ilyet soha ne tehessen velem. Ezt, amíg élek nem fogom elfelejteni. Körülnézek a konyhába, belekukkantok az étkezõ asztalon lévõ edénybe. Meglepetten nézek a kedvenc ételemre. Ezt most Cas készítette nekem? Miért? És mikor? Mosolyogva fordulok el az ételtõl aztán a fejem fölötti szekrényre meredek. Na ez nem lesz könnyû. Lábujjhegyre állok és megpróbálom úgy elérni de, nem járok sikerrel. Hátraseprem arcomba hullt tincseimet és egy széket odatolva, felmászok rá és kinyitom a szekrény ajtaját. Na már csak a csokit kellene kibûvölnöm onnan és mehetek teljes békében vissza a szobámba. Nyújtózkodva nyúlok a csokiért, amikor valaki fenekemre csap egy nagyot. Felsikkantva pördülök meg, a hirtelen tett mozdulattól elveszítem egyensúlyomat de, még mielõtt lezuhannék Cas térdem alá nyúlva, kap az ölébe. Keresztbefont karokkal meredek rá õ, pedig letesz engem a földre majd a csokit, kiveszi a szekrénybõl és átnyújtja nekem. 

- Ebben a házban az egyedüli, akinek joga van piszkálni a másikat én vagyok – mondom duzzogva, de azért elveszem tõle a csokit. Õ persze csak felvont szemöldökkel néz le rám. Miért kel ennek is ilyen átkozottul magasnak lennie? Kibontom legújabb szerzeményem és megkínálom vele Castient is. Csak hogy lássa mennyire kedves, vagyok. És a mai nap folyamán még csak ki sem borítottam semmivel. Na de ami késik, az nem múlik. – Lehet egy kérdésem?

- Lehet – feleli óvatosan. Fogadni mernék, hogy megint a legrosszabb dolgot feltételezi rólam. Pedig én nem is tettem semmi rosszat. Eddig. 

- Ma este elmehetnék valahová szórakozni egy kicsit?

- Mégis hová? – kérdi megkomolyodva. Felsóhajtok. Mégis honnan kellene nekem azt tudnom, hogy hol leszek este? 

- Nem tudom. Erre, arra – válaszolom. - Na gyerünk, engedj el. Jó leszek, megígérem. 

- Menj, de aztán okosan – adja meg magát majd ott hagy engem. Gondolom a dolgozószobájába, megy, elmélkedni az élete értelmén. Ajkaimon egy hatalmas vigyor terül el, ha nem ment volna el ilyen hamar, még egy ölelést is kapott volna tõlem. De õ baja. 

Már szerintem bõven letelt a napi tükör elõtt való ácsorgásra szentelt idõm. Amber egyre gyakrabban sóhajtozik, nagyon unhatja már. Egy fekete mini ruhánál állapodok meg végül, felveszem hozzá a fekete magas sarkúmat egy kis smink, még aztán indulhatunk is. Amber lelkesen pattan fel ágyam végérõl és elõreenged. Mielõtt még elmennénk, kopogás nélkül rontok rá Castien dolgozószobájába. Meglepetten pislant fel rám, aztán valamit mormog magának halkan és újra a könyv soraiba, merül. Összeszûkült szemekkel meredek rá.

- Igen köszönöm, szerintem is ragyogóan nézek ki. Jó éjszakát neked is – morgom kilépve az ajtón. Remélem halálra, aggódja majd magát. Talán haza sem jövök reggelig. Kabátomat összébb húzva lépek ki a hûvös nyirkos idõbe. Már csak azt kéne eldöntenünk, hová is megyünk ma este. 

…ooOoo…

Bõrig áztam, fázok, álmos vagyok és talán a túlzott alkoholfogyasztás sem volt a legragyogóbb ötlet. A hidegtõl reszketve rúgom le lábaimról a cipõket aztán halkan, kinyitom az ajtót és belépek a meleg, házba. Megborzongok a hirtelen hõmérsékletváltozásra. Lehunyom szemeimet aztán halkan, felsóhajtok. Nekem most fel kellene oda másznom? Letörlöm arcomról az esõcseppeket, és elszántan nézek fel a lépcsõ legtetejére. Na ja, nekem most oda fel kellene másznom. Aha. Nem gond. Órák kérdése és meglesz. Csak gyûjtsek egy kis erõt, és szûnjön meg a kettõs látásom. Na meg az se lenne túlzottan hátrány ha nem forogna körülöttem ilyen eszeveszett sebességgel minden. 

Felsóhajtva túrok hajamba, amikor a nap elsõ sugarai szívesen felébresztenek. Egy újabb unalmas nap és szürke órák. Már belefáradtam ebbe is az évek során igazán jó volt valakirõl gondoskodni. Daisy új színt hozott az életemben bár az utóbbi napokban eltávolodott tõlem. Na, igen felnõtt a kislány és nagy lett a szája is. Sohasem éreztem magamat az apjának és soha nem is fogom. Inkább egy barátnak, aki segít neki. Bár ki tudja, õ miként gondol rám. Lehunyom, szemeimet eszembe jut az a nap, amikor megtalálta a kapu elõtt azon az esõs latyakos éjszakán. Mosoly dereng ajkaimon az emlék hatására.

„ Morgolódva szállok ki a kocsiból pont most kellett ennek a vacaknak is elromlania. Bõrig ázok milyen felemelõ érzés. Utálatos emberi világ és unalmas is. Minden elromlik, sõt az idõjárás is úgy változik, mintha kötélen rángatnák. Mikor a kapuhoz sétálok, megüti a fülemet valami nyöszörgés, ami lassan sírásba csap át. Lassan sétálok a kis csomag felé, ami egy kosár valójában. Belepillantok egy kisbaba lapul benne. Ki az-az elmebeteg állat, aki itt hagy egy babát? Felkapom, a kosarat kinyitom, a kaput visszaülök újdonsült csomagommal a kocsiba és behajtok a lakáshoz. Gilbert már kiszaladt és bezárta a kaput a jó „öreg” komornyik. Beviszem a kicsit a házba és végül felmegyek a szobába. Nemsokára Gilbert is megjön egyidõs velem és senki nem nézni 24-nél idõsebbnek.

- Cas… Mit hoztál be? –néz, kérdõn mire intek, hogy jöjjön közelebb és kiemelem a babucit a rejtekébõl.

- Valaki ott hagyta a kapunál. Komolyan mondom az emberek elmebeteg állatok. – morgom dühösen.

- Ebben az ítéletidõben? –döbben meg régi barátom.

- Ebben az ítéletidõben.  De most lássuk kisfiúval vagy kislánnyal van dolgunk. –dörmögöm és megnézem az odalent rejlõ titkokat. Elmosolyodom és tisztába teszem a babucit. – Kislány… Legyen a neve Daisy. – suttogom.

- Pont hozzá illik. – mosolyodik el Gilbert.”

Ja, pont illik hozzá mosolyra húzódnak ajkaim. A kis csitri megnehezítette az életemet, de legalább be is színesítette. Bár az utóbbi idõkben eléggé egymás idegire megyünk. Mint egy rossz házaspár elfintorodom erre a gondolatra.  Lassan felülök és bebandukolok a fürdõbe úgyis még mindenki alszik mindig én kelek legelsõnek. Lemosdok és felöltözöm hajam megint úgy áll mintha egy fúria tépte volna meg, de csak vállat vonva úgy hagyom mindig ilyen. Lesétálok még csend honol, mindenütt ajkaimon mosoly játszódik. Besétálok, a konyhába most megszabadítom Gilbertet a felesleges fõzõcskézéstõl. Daisy kedvencét készítem, remélve ezzel megelõzöm a mai vitákat bár nem sok esélyt látok rá. Mintha imádná, hogy felbosszanthat. Megrázom fejemet hisz 17 és most van a lázadó korszak. Ami remélem, lassan lecseng hisz már nemsokára itt a születésnapja. Mikor minden kész szépen megterítek, majd mindenki szed magának. Lassan kisétálok, a kertbe ész szétnézek. Még nyirkos a levegõ hisz este esett az esõ. Felsóhajtva gondolok az eltelt évekre, amit magam mögött hagytam. Bár már szüleim látogatása is éppen aktuális lesz, már elõre félek attól, hogy össze fognak minket boronálni. Elfintorodom és lézengeni kezdek, csakis járkálok. Jó pár óráig kint járkálok, végül lassan elindulok be. Amint átlépem, a küszöböt csörömpölésre leszek figyelmes a lépcsõ felõl. Rosszat sejtve megyek az említett irányba. A kisasszony áll ott és éppen szedi össze e törött váza darabjai. Fáradtan felsóhajtok.

- Ez hogy sikerült? –nézek kérdõn. Felkapja fejét.

- Megbotlottam… - mormogja és összeszedi a darabokat, de sikeresen meg is sérti az ujját.

- Jobban is vigyázz hatnál nem mondom. – morgom, és oda sétálok, megfogom csuklóját és számhoz emelem ujját. Nagy szemekkel nézi végig, ahogy kicsit bekapom, lenyalom a vért és végig fut a nyelvem a seben. Mintha kicsit el is pirulnak, mire jót derülök magamban. Megtörlöm ujját. – Kész a reggeli gyere és egyél.

- Re...rendben van. –motyogja és felrohan. Megrázom fejemet majd Gilbert lép mellém.

- Mi baja van a kislánynak? –néz, kérdõn mire legyintek.

- Semmi eltörte a vázát. Kérlek, takaríts, össze én megyek a dolgozószobába. –azzal felállok és már el is indulok a dolgomra.