- Jajj.. Nem okozz gondot. Közelben lakok és anya úgy is kedves. Mindenkinek segít. Nem tesz kivételt. Utána pedig együtt elmehetünk munkáért. Én is épp mentem, csak megzavartak.- olyan furcsa, nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen kedvesek velem, de itt másról is szó van.
- Nem csak az. Most büdös vagyok és koszos. És egy picit te is olyan lettél tõlem. – nyomatékot adva mondatomnak fordítom el a fejem. Nem akarok neki gondot okozni. Érzem közelgését, s nem sokkal késõbb - szárnyaimon átférkõzve - hátulról átkarol. A félelem és a menekülési ösztön egybõl életbe lép, de mikor megérzem, hogy szándékai tiszták lenyugszom. Aprót szippantok testébõl áradó édeskés illatból, s beleborzongok szívem vad lüktetésébe, amit ez váltott ki.
- Olyan jó érzés mást is átölelni. - pofimat karcsú karjához dörgölöm, puha bõre mosolygásra késztet - kosz meg ne zavarjon.  Egy vagy két ember fürdik mindegy.
- Köszönöm - pihegem ki ajkaim közül, de tudom, hogy tisztán hallotta. Kienged ölelõ karjaiból, s felállva pillant le rám.
Két pár szárnyát kitárja, kezével felém int.
- Akkor kövess! - nyelek egyet. Repülésre gondol? Hogy elrejtsem zavarom visszafordulok a forrás felé és kihalászom a felsõmet. Amennyire tudom, kicsavarom belõle a vizet, majd az övemre erõsítem. Dabriel azt mondta kapok új ruhát, de jobb ha a sajátomat is viszem. Ki tudja, mit gondolna otthon anya, ha hazaállítanék a saját felsõm nélkül. Nem akarom, hogy megtudják mi történt velem.
Félénken pillantok fel, s mikor találkozik tekintetünk aprót bólintok. Íriszei boldogsággal telnek meg, s már fordul is menetirányba.
Szárnyammal csapkodok párat, majd óvatosan a levegõbe ereszkedek. Nem merek lenézni, csak Dabriel alakjára összpontosítok. Tekintetem elidõz tiszta, hófehér szárnyain, s egy röpke pillanatig elkap a féltékenység... ha nekem is ilyenek lehetnének...
Nem tudom mennyit repültünk, mivel féltem bámészkodni, de egyszer csak egy kissé régebbi stílusú ház elõtt szálltunk le. Akkora lehetett, mint egy kisebbfajta palota, a hatást az ablakokban elhelyezett rózsaszín és piros muskátlik tömkelege tette még barátságosabbá.
Ha visszaemlékezek saját otthonomra, ami sötét és komor... teljesen az ellentéte. Dabriel otthona.
A levegõben finom illat terjeng, de nem tudom beazonosítani mihez tartozik... biztos valamilyen étel.
Látom Dabrielt, ahogy magabiztos, nagy léptekkel megy be a házába. Biztos én is bemehetek? Nem lesz mérges, ha kérdezés nélkül megyek be? Ilyen koszosan bemerjek menni?
Idegességemben toporgok, tekintetem ide-oda kapom, majd a földre szegezem. Mire újra felnézek Dabriel sehol sincs, enyhe lökést érzek hátamon, ahogy tolni kezd befele.
- Várjj! Én még…
- Ne légy ilyen noszogatni való! Viselkedj természetesen!
- De… - folytatnám tovább, de csuklómnál ragad meg, s már épp indulna befele, mikor megbotlik. Próbálja kiegyensúlyozni magát, de nem sikerül, s végül ahogy elesik engem is magával ránt.
Testére esem így nem lesz semmi bajom, szõke hajam arcába hull. Kicsit megijedek a hirtelen közelségre, s feltornászom magam, csípõjén foglalok helyet.
Dabriel furcsa pózban helyezkedik el alattam arckifejezése nevetést csal ki ajkaimon. Milyen kis szerencsétlen. Olyan, mint én.
Léptek hangja üti meg a fülem, melyek mellettünk torpannak meg, s félelemmel vegyes kíváncsisággal nézek fel. Elsõ amit látok az fehér szárnyai, majd zöld haja és melegséget árasztó szemei, mégis rosszálló pillantása.
- Szervusz anya! Megjöttem!  - üdvözli a nõt Dabriel. Nyelek egyet. Az édesanyja? Huh... jobb ha összehúzom magam a legkisebbre és úgy teszek mintha itt se lennék.
Dab a nyakamba karol, majd vidáman közli.
- Õ Dyuti! A barátom! – neh.. ennél rosszabb már nem is történhetett. De mit mondott? Barát... igen, õ is a barátom! Mindig is akartam barátot.
A nõ végigvezeti rajtam tekintetét, elidõz fekete szárnyaimon, hegyes füleimen végül visszatér íriszeimhez. Arca meglágyul, elmosolyodik.
- Üdvözöllek – guggol mellénk és nyújtsa felém a kezét. Nem tudom mire vélni. – Anahita vagyok, de simán hívhatsz Ana néninek.
- Néni? – elfogadom a kezét, s halkan köszönök – nem asszonyt ...
Tetszik, ahogy Dabriel viselkedik, mégis kezdem úgy érezni õ teljesen más mint én.
- Dabriel… nem most kellene feleselned anyával. Jegyezd meg. A gyerekek barátjuk anyját mindig lenénizik.
- De mi nem vagyunk gyerekek. – haha, nagyon hasonlítanak egymásra.
- Elégé úgy viselkedsz. – szökik ki a számon az igazság, belepirulok.
- Tényleg. Mi van a csirke mellé?
- Hát azoknak semmi, akik ilyen piszkosak. Nyomás megfürödni!
- De..
- Dab! – hirtelen megemelkedett hangja még belém is belém fojtotta a szót. Dabriel mint egy kis nyuszi engedelmeskedett neki, s karomnál megfogva húzott be az elég terjedelmes méretû fürdõszobába. Bal oldalt terült el egy óriása medence jobb oldalon volt mosdókagyló és zuhanyzásra kialakított rész. szemben a falon lógtak törülközõk,s egy kis ablak nyílás volt csupán a fal tetején.
Õszintén... azt hiszem jobb ha nem hívom Dabnak, pedig meg akartam kérdezni, hogy becézhetem e úgy.
- Bocsi anyu miatt - mentegetõzött Dabriel miután becsukta az ajtót - szemben vannak törülközõk, nyugodtan válassz, fürödjünk meg.
- Szerintem nincs vele semmi baj. Olyan, mint az én anyukám, örülök, hogy neked is ilyen kedves - mondom, közben letekerem a csípõm köré csavart sálat, letolom nadrágomat majd alsómat is. Övemrõl lecsatolom felsõmet és a többi után dobom a padlóra.
Meztelenül állok meg a medence elõtt, szárnyaimat kitárom, hogy megnézzem mennyire esett bajuk.
- Igen, anyu... - felé fordulok, tekintetünk találkozik. Pillantását végigvezeti rajtam. Egy törülközõvel a derekán áll, nem messze tõlem. Arcára furcsa érzelmek ülnek ki.
- Valami baj van? Tudom, hogy furcsák a szárnyaim - pördülök meg elõtte, megmutatva tollaimat.
- Ne-Nem... nem az, szépek a szárnyaid...
- Akkor segítesz megmosni õket? - a kis lépcsõn belemegyek a kellemesen langyos vízbe. Vajon milyen mély lehet? Oldalra húzódok és leülök az egyik kiálló lépcsõfokra, amit épphogy csak ellep a víz. Visszanézek Dabra.
- Jössz? - testemen néz valamit ezért megint végigtekintek magamon. Nem értem ezeket az angyalokat. Lehet, kicsit vékony vagyok, de nem zörögnek a csontjaim, egészséges alabástrom bõröm van, nincs rajtam egy heg se.
Törülközõjét szorosabban csavarja maga köré, s leül mögém magán hagyva azt. Nem értem mi a baja? Biztos a szárnyaim zavarják.
- Én úgy gondoltam... áh mindegy - feláll és egy szivaccsal meg szappannal tér vissza. Újra leül mögém. Kissé elõre dõlök, hogy könnyedén hozzám férjen, élvezettel tölt el, ahogy a nagy szivacsból tollaimra facsarja a vizet.
- Ha zavar valami, akkor mond el. – bököm ki félénken.
- Semmi baj, tényleg - szájal még mindig. Ujjait szárnyamra csúsztatja, beleborzongok az érintésbe.
- Mióta vagy... mióta dolgozol? - nem tudom milyen beállítottságú, bár ahogy elnézem biztos föld.
- Egy éve, földrúna gyakornok vagyok, de elég jól végeztem el az eddigi munkáimat ezért szeretnék haladó vizsgát tenni.
- Vizsga?
- A fél lényeknek kell - morogja halkan.
- Oh... - errõl nem is tudtam, és bizonyára még sok más dologról sem tudok az itteniekkel kapcsolatban.
Csöndben várok, míg szárnyiamat mossa, a mosoly nem akar lefagyni az arcomról. Annyira jó végre egy baráttal lenni! Mondjuk, igazából nem tudom, ilyenkor mit kell csinálni. Még sose volt barátom. Apám birtokán dolgozók is csak azért bántak velem tisztelettudóan, mert apa megparancsolta nekik. Nem mintha nem lettem volna velük kedves. Próbáltam mindig vidám maradni, de valami hiányzott. Biztos azért félek angyalként a repüléstõl is. Gyerekkoromban még nem volt meg teljesen a képességem hogy más lények elõl eltûntessem szárnyaimat, s akkoriban kipróbáltam mindent... és ezen okokból vágták le akkor úgy a szárnyam nehogy el tudjak repülni. Apa nagyon féltett, nem mert megkockáztatni semmit. Tudtam, hogy rossz dolgot tettek velem mégis mindenen mosolyogtam még akkor is, ha sírni volt kedvem.
Barátságról és szerelemrõl csak könyvekben olvastam, meg mikor anyu meglátogatott minket akkor mesélt ezt azt. Azt mondta a barátság nagyon fontos minden lény számára. Hasonlít a hozzátartozóink felé mutatott érzelmekhez, de nem olyan mély, mint a szerelem. A szerelemrõl persze nem mesélt... szerintem úgy gondolta sose leszek szerelmes. Vagyis gondolja... nem múlt idõ.
- Tessék, kész - Dabriel hangja ránt ki melankóliámból, hátrasandítok szárnyaimra. Tekintetem elidõzik a csillogó éjfekete tollzuhatagon, hatalmas mosoly terül el pofimon.
- Jaj köszönöm!! - hátra fordulok és feltérdelek, karjaimat az elkerekedett szemû fiú nyaka köré fonom, arcára egy puszit nyomok. Juj... anyu is mindig puszit adott, ha valamit jól csináltam! Végre én is oszthatok meg ezzel másokat.
- Dyuti! - felszólítására elhúzódom tõle. Látom, hogy épp egy hosszú monológba kezdene, de beléfojtom a szót.
- Dabriel, mondd, milyen egy barát? Mert azt mondtad a barátod vagyok. Akkor... te szeretsz engem? - furcsállja kérdésem, szemöldökeit felvonja.
- Neked még nem volt barátod, hol éltél eddig? - kérdését vidám, heccelõdõ hangsúllyal teszi fel, mégse tudom viccnek venni.
Pofimat felfújom, mérgesen csücsörítek. Arcom ég, biztos elpirultam.
- Nem szükséges válaszolnod! - fordítok neki hátat, tollaim végét direkt testének csapom. Elõbbre kúszok, s belemerülök a vízbe. Itt csak combközépig ér, de ahogy beljebb megyek, egyre jobban ellep.
Dab nem válaszol semmit, csak miután már csípõmig ér a víz akkor hallom meg mögöttem a csobbanást. Megdermedek. Eszembe jut, hogy mikor az Olümposzra megérkeztem akkor is csobbanó hangot halottam mielõtt elkezdtek volna dobálni mindenfélével, a szitkokról nem is beszélve.
Érzem teste melegét ahogy mögém lép. Egyik karjával átöleli vállaimat, másikkal kezemet fogja meg.
- Sajnálom... bocsáss meg. Többé nem nevetlek ki. A barátok megbocsátanak egymásnak - a végét suttogja a hatás kedvérért. Gerincemen egy furcsa, új érzés száguld végig, amit nem tudok hova tenni.
- Tudom, hogy pár dologban még tudatlan vagyok... - halkan beszélek ugyanúgy, mint õ.
- Azért vannak a barátok, hogy segítsék a másikat - arcát bal szárnyamhoz simítja, becsukom a szemem a bizsergetõ érzésre.
Ellépek tõle és megfordulok.
- Én is... - pirulok el, szemeimet félénken emelem rá - meg akarom érinteni - mutatok bátortalanul szárnyaira.
Egy pillanatra mintha kétkedés suhant volna át tekintetén, de ahogy jött úgy el is tûnik.
Megfordul és kitárja szárnyait. Tollai végét ellepi a víz, érdeklõdõ szemmel figyelem a vízfelszínen mozgásukat.
Tenyeremet végigsimítom jobb felsõ szárnyán egészen a tövéig.
- Még sose érintettem más tollait csak a magamét - ujjbegyeim elidõznek a hátát és a szárnyat összekötõ sima bõrfelületen, érzem ahogy ujjaim alatt megfeszül Dab teste.
Gyönyörû tollai vannak! Bárcsak nekem is ilyenek lennének! Habár szeretem a fekete tollaimat, a fehér mégis más lenne.

Az angyalok feladata mindig elõre meg van az írva. Az angyalok a világ körforgásának egy fontos részei, hiszen ha nem lennének, akkor eluralkodna a gonosz, a tisztaság helyét átvenné a mocsok és a fény is örökre elenyészne. Tehát az angyalok mindennek a kezdete és a vége.
Az angyalok… elég. Ez már kezd unalmas lenni. Mintha nem hallottam volna elégszer életem során a fejemben is visszhangzik folyton megállás nélkül.
Tiszták… gyönyörûek, kedvesek, okosak. Egészen addig, amíg eléjük nem állsz, és ki nem találják, hogy nem állhatsz közéjük, mivel „kivetett” vagy. Nagyon vicces.
Tehet róla az ember, ha nem fehér, hanem fekete szárnyakkal születik? Befolyásolhatja azt, hogy kik a szülei? Hát nem, persze õk ezt nem így vallják.
Egyáltalán nem érdekel, hogy apám sötét elf anyám pedig angyal. Egy négyszárnyú, naprúna beállítottságú lény. Egyáltalán. Szeretem õket és õk is szeretnek engem.
Jómagam szintén a naprúnák gyakornoka vagyok, most töltöttem be 18. életévemet, ami nem csak azzal egyelõ, hogy nagykorú lettem, hanem azzal is, hogy dolgozhatok.
Ezért vagyok itt, Olümposzon, hogy megkapjam életem elsõ feladatát naprúna angyalként.
Igen, erre emlékeztetnem kell magamat.
Újra elmerítem mocsoktól piszkos felsõm a tisztavizû forrásba, s sokadjára próbálom belõle kisikálni az ismeretlen eredetû foltot. Szemeim égnek, az elfojtott sírás hangjai néha-néha feltörnek torkomból.
Sose tapasztaltam még ilyet! Hogy lehetnek valakivel ennyire kegyetlenek? A szüleim megmondták, hogy vigyázzak magamra erre tessék máris bajba kerültem, a ruhám tiszta kosz, nem beszélve a szárnyaimról… ezen kívül messzire bûzlök. Így nem mehetek el a Fõbbekhez munkáért. Haza kell mennem, de akkor csalódást fogok okozni otthon.
Váh, felsõmet kiemelem, majd újra beledobom a vízbe, ezúttal rá sem nézek, csak leülök a földre.
Nem tudom megállítani könnyeimet, záporként hullnak szemeimbõl, torkomból feltör a zokogás. Szárnyaimat hátamra simítom, kezeimmel a földet érõ fekete tollakba markolok.
- Miért, miért kell ezt tenniük velem??
Egy kéz érintését érzem meg vállamon, s felsikkantva ugrok arrébb.
Felnézek az idegenre, fiatal arc, zöld haj és szemek, fehér szárnyak.
- Hagyjon békén! – sikítom sírva, felhúzom lábaimat, karjaimmal átölelem õket, fejemet lehajtom. Csak menj innen! Nem akarok több fájdalmat! – Tûnj innen! Kérlek!
Õ nem mozdul, csak azt veszem észre, hogy mellettem ül, fekete szárnyaimat simítja végig. Összerezzenve húzódok el, remegésem nem hagy alább, a rettegés túlságosan elhomályosítja a gondolkodásomat.
- Nyugi már, nem bántalak – mondja halkan, de határozottan. Szemembe néz, de kerülöm tekintetét.
- Hazudsz!
- Ha valamit is akartam volna, akkor távolról teszem. A többiek még megérinteni is félnek – simogatja tovább tollaimat.
Aprókat pislantva nézek fel rá. Igaza van.
- Miért viselkedsz így? – nyelem vissza könnyeimet. Odanyúl arcomhoz, s letörli a kibuggyanó cseppeket.
- Én is fél lény vagyok, nem vetted észre kicsi varjú?
- Holló – nyújtom ki rá a nyelvem, mire elmosolyodik. Arca nyugodt és békés. – de akkor te tubica.
Felnevet váratlan hangulatváltozásomon. Most, hogy jobban megnézem, tényleg látom rajt a másság vonásait. Rövid, zöld tincsei mögött hegyes fülek lapulnak meg, biztos neki is elf lehet az egyik szülõje, csak úgy, mint nekem.
Közelebb húzódik, kezét meztelen hátamra csúsztatja.
- Új vagy itt? Szívesen segítek, ha szeretnéd – folytatja – Engem se néznek valami jó szemmel… gondoltam veled talán más lehetne.
- Az elsõ munkámért jöttem – szipogom – Nem küldtek ki levelet, ezért magamnak kellett bejönnöm. Dyuti vagyok – pirulok el ránézve. Talán hiba bíznom benne, de sosem gondoltam volna, hogy találkozok még olyannal, mint én. Sõt, egész életemben sose találkoztam még más fél lénnyel.
- Dabriel vagyok – kacsint rám – ha szeretnéd, eljöhetsz hozzám lefürödni, meg keríthetek neked másik ruhát ezek helyett.
Most jut eszembe, hogy milyen mocskos is vagyok, szégyenlõsen húzódok el tõle.
- Sa- sajnálom.