Morgolódva mászom vissza a földre. Remek hogy most így kaptam egy kis leánykát, akire vigyázhatok, és ha ez nem lenne, elég minden lépésénél ott kell lennem. Ennél mi lehet még jobb? Magam sem tudom. Lassan visszamegyek lakásomban még csak most fog felkelni a nap. Még a hirdetésre sem találtam semmit, ami már igazán bosszantó. Jó a nõvérem a mellettem lévõ lakásban él, de akkor is õ nem segíthet be a költségekbe. Ledobom magamról a kabátot és a napszemüveget is. Beletúrok fekete hajamba és lassan elindulok a fürdõ felé. Jól fog esni egy zuhany határozottan úgy érzem. Kék szemeim hihetetlenül kékek egy jó meleg fürdõt veszek. Megtörülközöm és bemegyek, a szobába felveszem a ruhámat. Most nincs munkám így egész nap itt fogok dögleni a kanapén meg a konyhában. Besétálok, hogy készítsek reggelit. Gondolkodom, hogy lehetne megoldani a lánnyal való kapcsolatot. Rá nézek, az órára jól elment az idõ már hatfelé jár az óra. Megcsörren a telefon így félbe hagyom a tojások kioperálását a hûtõbõl.

- Hallo, ez itt Syrian Weellsing telefonja. – mondom, bele majd elõveszek egy tányért.

- Jó reggelt elnézés a korai zavarásért Alysha vagyok és szeretnék jelentkezni a hirdetésre. Már ha nem foglalták még el a szobát. – mondja egy kellemes nõi hang, akinek a tulajdonosa az én kis védencem.

- Nem még nem adtam ki senkinek sem. Mi lenne, ha tegezõdnénk? – kérdezem kedvesen.

- Öhm… Rendben van. Mikor tudnék menni, megnézni a lakást? –jön a válasz.

- Amikor csak szeretnéd, egész nap itthon leszek. – válaszolom és kiveszem a tojásokat a hûtõbõl.

- Akkor mit szólnál a 10 órához?  - elgondolkodok.

- Rendben nekem megfelel. – mondom végül.

- Rendben akkor, 10-kor találkozunk. Szia. – mosolygok.

- Szia. –azzal letesszük a telefont.

Gyorsütemben csinálok magamnak rántottát. Megoldódott az a probléma hogy beszéljek a kicsikével. Csodálatos ennél jobb már nem is lehet, komolyan mondom! Leülök enni és elgondolkodom majd azt a gondolatot el is kergetem, hogy nem fog neki tetszeni a lakás. Lassan eszegetem, csengetnek. Gondolom Holly az. Megyek és kinyitom az ajtót. És lás csodát ki van ott? Az én drága nõvérem Holly. Félre állok és beengedem.

- Jó reggelt öcskös, találtál már lakótársat? – mosolyog, rám mire felsóhajtok.

- Igen pont most telefonált egy lány. Ma még a pokolba is hivatalos voltam kaptam egy védencet. –magyarázom és bezárom az ajtót.

- Védencet? No és kit kaptál? – néz rám kérdõn.

- Pont azt, aki jelentkezett a szobára. –mosolygok, nagy vidáman mire nõvérem arca igen csak megnyúlik.

- Te egy piszok nagy mázlista vagy ugye tudsz rá? – pufogja ál durcásan mire nevetve megölelem.

- Igen nagyon jól tudom. – kacsintok. – Rántottát? – nézek rá kérdõn.

- Köszönöm kérek. – mosolyog rám és szedek neki is majd leülünk enni.

Eszünk és beszélgetünk, még egy keveset majd elmosogatok és elpakolászom. Gyorsan át takarítjuk, az egész házat nehogy valami kínos helyzetbe belekeveredjek. Szépen felsepregetünk, port törlünk, felmosunk mindenütt és mindent a helyére pakolunk. Végül mikor végzünk már kilenc óra. Nõvérem haza megy, én pedig gyorsan lezuhanyozom. Szétnézek, felveszek egy fekete pólót, fekete farmerral és fekete tornacsukával. Hajam, mint mindig szanaszét mered, de ez nekem pont így megfelel. Mire végzek már majdnem tíz óra. Remek ennél jobban idõérzékem sem lehetne. Amint a nappaliba érek csengetés szakítja meg mozdulatsoromat. Megyek ajtót nyitni és akkor meglátom õt. Magamban egy elismerõen füttyentek egyet. Ében fekete haja lágyan és könnyedén hullik háta közepéig. Arca nõies és szép. Szemei igazán különlegesek sötét feketék, ami megmosolyogtatja az embert. Ajkai rózsásak igazán szép teremtés.

- Szia, gondolom te vagy Alysha. –mosolygok rá kedvesen mégis visszafogottan. Alapjában véve visszahúzódó természet vagyok.

- Szia. Igen és akkor gondolom te vagy Syrian. – villant felém egy halovány mosolyt.

Bólintok és beengedem a lakásba. – Remélem meg leszel elégedve a lakással. – magyarázom és segítek levenni a kabátját. – Gondolom, akkor kezdjük a konyhával. –terelem az említett helyiségbe. – Igazán pici, de minden remekül mûködik és két ember is elfér benne. Az innen nyíló helység a nappali. Szép tágas és világos. – lépünk át a kandallóval ellátott nappaliba. – Ez itt a fürdõ. – nyitok be és hagyom, hogy körülnézzen. – Ez a két ajtó pedig a hálószoba. A jobb oldali az enyém és a bal oldali lenne a tiéd, ha tetszik. – Benyitok oda is és hagyom, hogy szétnézzen. Nézelõdik, én pedig addig õt veszem szemügyre. Igazán törékeny kislánynak látszik. De sokszor a látszat csal ezt már nem egyszer megtanultam. Ha jól emlékszem 17 éves szóval akkor még iskolás. Meglátjuk, hogy mit hozhatok ki ebbõl a helyzetbõl. Lassan felém fordul, és a szemeibe nézek. Olyan mintha ettõl zavarba jött volna, mire magamban nyugtázok egy mosolyt.

- Megfelel a lakás és a szoba is pont jó. Majd ami nem tetszik változtatok rajta. Te is szimpatikus vagy nem tûnsz õrültnek. Így hát akkor kivenném a szobát. – mosolyodik el elégedetten. Mintha végig mért volna vagy lehet én képzelõdtem?

- Rendben van. Gyere a szerzõdés már meg van, írva csak el kell olvasnod és aláírnod. – mosolygok rá és a nappaliba leülünk a kanapéra. – Tessék. – nyújtom oda az említett papírokat és egy tollat.

- Köszönöm. – elveszi, átfutja, végig futja szép lassan. Nem siettetem majd mikor a végére ért és megemésztette az egészet szépen aláírja. Visszaadja, én pedig elteszem a hivatalos dokumentumok közé.

- Mikor szeretnél beköltözni? – fordulok felé.

- Ma, ha lehet. – néz rám reménykedve.

- Persze ha szeretnéd, segítek áthozni a holmikat. –mosolygok kedvesen.

- Annak nagyon örülnék. –szusszan fel és feláll.

- Akkor hát menjünk. – mosolygok.

Felvesszük, a kabátokat én átnyújtok neki egy kulcsot és szépen elindulunk a volt lakóhelye felé. Remélem nem valami vadállattal élt együtt.

A csók után letépi ruháimat, és végig mér. Istenem, milyen szégyen! Majd 3 ujját számba dugja, amit én bõségesen benyálazok, hisz tudom jól mire készül. Miután kihúzza, egyesével nyomja belém ujjait, és kezdi el mozgatni. Elõször fáj, nagyon fáj, de nem tudok mit tenni, hisz 100-szor erõsebb nálam. Így fájdalmasan, de csendben tûröm egy darabig, majd nyögdécselni kezdek. Élvezni kezdem, ahogy ráfog farkamra, és azt kezdi el simogatni. Kihúzza ujjait, és valamit motoszkál, majd egy hangos ajtó csapódás, és dühös léptek. Egy utolsó csók után, egy majd „holnap folytatjuk” mondattal, távozik. Annyi erõm van, hogy a takarót magamra húzzam, és a ruháimat – amit szétszaggatott -, az ágy alá dobjam. Ez a kevés mozdulat, minden erõmet kiszívta. Apám ront be.

- Kenichi, ki van itt?

- Mint látod, senki. – mondom rá, de alig tudok fent maradni.

- Érzem, hogy van itt valaki.

- De nincs itt senki.

- Ha megtudom, hogy Anthio itt járt, kitagadlak.

- Ki õ egyáltalán?

- Jobb, ha nem tudod. – mondja és kimegy.

Összegömbölyödök, és gondolkozni kezdek.

„ Ki lehet az az Anthio? És mit követhetett el, hogy apám ennyire utálja? Lehet, hogy vérfarkas? Ha igen, akkor mikor ment el? És mért?....” – a gondolatmenetem itt befejezõdik, mert elnyom az álom.

Mikor felébredek, Niko ápolja a sebeimet.

- Hogy vagy Ichi-chan?

- Egész jól. Lenne egy kérésem hozzád. – mondom, de elpirulok egy picit, ahogy arra gondolok, hogy mit fog tenni velem. De elhatároztam, hogy mindenképpen megkérdezem a nevét!

- Micsoda?

- Kérlek, ma este tartsd távol a háztól apámat.

- De mért? Csak nem vársz valakit? – kérdezi, mire én elpirulok. – Ismerem? Szép?

- igazából… fiú. – mondom és eltakarom az arcomat. – Tudom, hogy megvetsz, de így érzek.

- Nem vetlek meg. Tudod… nekem is be kell vallanom valamit… én is… a fiúkhoz vonzódom. – mondja, mire elkerekedik a szemem.

- Akkor nem ítélsz el?

- Nem. Egy feltétellel.

- Mi az?

- Elmondasz mindent. Hogy néz ki? Hol találkoztatok?

- Vállig érõ, vörös haja van. Arany barna szemei, és hófehér bõre. A teste izmos, nagyon izmos. Magas, nálam úgy egy jó fejjel magasabb.

- És hol találkoztatok?

- Emlékszel, amikor a tóparton voltunk?

- Igen.

- Utána, miután elmentél, akkor találkoztam vele. Elõször harcoltunk. Aztán õ intézett el így. Mivel vámpír…

- Vámpír? Te megõrültél? Apád tudja?

- Igen vámpír. És lehet, hogy megõrültem. Eleinte meg akartam ölni, de mikor elõször megcsókolt… Az valami fantasztikus volt. Szavakkal el sem lehet mondani. És apám nem tudja. Szeretném, ha nem is tudná meg. Megígéred, hogy nem mondod el neki?

- Meg. És… meddig jutottatok?

- Tegnapis, amikor történhetett volna valami, apám berontott. Szerencsére, idõben le tudott lépni. De ma este is el fog jönni. Ezért kérem, hogy tartsd távol apámat, ma estére.

- Akkor már mindent értek. Viszont én most megyek. Apám már biztos keres. – mondja, és egy puszit nyom a homlokomra.

Miután elmegy, és szinte rögtön elalszom. Este, megint a vörös hajkoronát pillantom meg elõször.

Reggel, vagyis hát este, alkonyat után kicsit sárosan jövök ki a földbõl. Szeretek én beleolvadni a földbe, mert az jobban véd, mint egy Nap-mentesített szoba, de egyetlen gond van vele: tiszta mocskosan kelek utána. Lehámozom magamról a gönceimet, és belemártózok a tavacskába, ahol a farkas kölyökre ráakadtam tegnap. Még érzem itt a vére illatát, ami az általam okozott sebekbõl szivárgott ki. Tiszta pazarlás! Lehet, ha hagyta volna, hogy kicsit igyak belõle, akkor több vérrel megúszta volna, és nekem sem kellene zsákmány után nézni, mert a vértartalékaimat elhasználtam a sebeim begyógyítására. Che…

Ráadásul, tényleg új zsákmány után kell néznem, mivel husika pofátlan módon elég sok vért vesztett, és mivel jó vele szórakozni, még nem akarom megölni. Elõször megbaszom, majd - attól függõen, hogy jó volt-e vele, vagy sem – meglátom, hogy megölöm, vagy inkább megtartom magamnak.

Fürdés után megrázom magam, és csak így, meztelenül egy túrázó ember után sietek. Kicsit megijesztem, fõleg a hosszú szemfogaimmal, és a farkas fülemmel, de hát tehetek én róla, hogy így nézek ki? Nem. Így hát nem is törõdve a férfi félelmével, a nyakába marok, és szívni kezdem az éltetõ vért. Fújj… Ritka rossz vére van! De kaja, szóval nem válogathatok. Vagy õ, vagy a husika. És mivel husika dugnivaló, ez itt viszont ronda… Nem kérdés!

Az ivás végeztével megnyalom a nyakát, hogy eltûnjön a harapás nyoma, és leengedem a földre a hapsit. Most alszik egy jó nagyot, aztán holnap fölébredve azt hiszi majd, hogy csak álom volt. Nem is vagyok olyan gonosz, nem igaz? Vagy csak túl unott vagyok most…

Husika illatát követve eljutok egy házhoz, ami a legtávolabb esik a többi farkas házától. Hm, itt lakik? Látogassuk csak meg! – kiáltom magamban, és besurranok a házba. Itt mindennek finom vér-, és husika illat van. A szobájába érve benyitok, és látom, még ájuldozik a kisasszony. De szorgos bámulásomra végül kinyitja szemét, és megkérdezem:

- Na mi van, husika? Folytatjuk? – választ természetesen nem várok, mert ez egy hmm… mi is? ja! költõi kérdés volt, hanem egybõl megcsókolom.

- Nem tudsz legalább addig várni, míg egy kicsit jobban leszek? – érdeklõdik. Ez még kérdés, farkaska?

- Természetesen, nem. – válaszolok azért, elválva szájától, majd nem is térek vissza, inkább kezemmel farkát kezdem keresgélni. Nem is kell sokat keresgélnem, megvan az egybõl.

- Most, valahogy… ahh… - nyög fel, mikor megmarkolom félkemény férfiasságát. Hmm… Meglepõ. Ha tegnap is kicsit sebesült lett volna, akkor már akkor megbaszhattam volna? Francba.

- Most valahogy más vagyok? – fejezem be kérdését. – Biztos a fül teszi. – mondom, majd ismét megcsókolom. Na nehogy már dugás helyett dumáljon itt nekem! Tudja ám õ másra is használni a nyelvét, mint például ilyen szenvedélyes csókcsatára. Tudtam ám, hogy bejövök neki! Elválok ajkaitól, é csillogó szemeibe nézve letépem ruháit. Végignézek testén, külön figyelmet szentelve meredezõ mellbimbóira, álló faszára, és hosszú combjaira. Nem vacakolok olyannal, mint elõjáték, egyszerûen belenyomom három ujjamat a szájába. Tudja, miért, így bõségesen benyálazza, én meg egyesével benyomom õket rózsaszín lyukába. Fájdalmasan, de tûri, hogy tágítsam – gondolom tudja, örüljön, hogy nem vágom magam egybõl belé. Hogy azért neki is jó legyen, másik kezemmel farkát kezdem el simogatni. Egy kis idõ múltán viszont tényleg jól kezdi érezni magát, amit nyögésekkel ad tudtomra. Kihúzom ujjaimat lyukából, hogy valami mást, valami nagyobbat és keményebbet tegyek a helyére, amikor meghallok egy ajtócsattanást, és dübörgõ lépteket. Szeretek én meztelenkedni, de ha én most belehatolok ebbe a kis édesbe, akkor nem tudnék innen meglépni, szóval inkább fölrántom magamra a gatyát, és egy „Majd még jövök, husika!” felkiáltás után elhúzom a csíkot.

Naná, hogy elhúzom! Mégis ki a fenének van kedve álló farokkal harcolni egy dühös farkassal?!

---*---*---*---

Másnap, kelés után egybõl husika felé veszem az irányt.

- Tegnap félbehagytunk valamit, nem igaz, husika? – kérdezem, majd választ sem várva ajkaira marok, ami kicsit fölsérti a száját, és végre megérezhetem fenséges vérét.

A fél erdõt leromboltuk, hogy egymásnak támadtunk. Mindketten erõsek vagyunk, de õ valahogy mégiscsak erõsebb. Én próbálok védekezni, több-kevesebb sikerrel. Nem sokáig tud rajtam uralkodni és én sem rajta. Próbáljuk legyõzni a másikat. Õ valószínûleg csak egy jót baszna, de nekem igenis fontos, hogy megöljem. Ha most elszalasztom, soha nem lesz még egy ilyen esélyem. Ha most nem ölöm meg, akkor örökre gyerek maradok a népem szemében.


Látja rajtam, hogy elgondolkozom, és ezt kihasználva támad meg.

- Megvagy! – kiáltja, és csak annyit érzek, hogy szája, enyémre tapad. Nem csókolok vissza, de õ továbbra is csak falja ajkaimat.

Elkezdem felforrósítani a bõrömet, de rá se figyel. Az egyik kezemet nem fogta le, ezért utolsó tûzmágus erõmet egy tûzlabdába fektetem. Egy ugrással métereket ugrik, majd mintha összeesett volna, a földre rogy. Pár pillanat alatt, ami annyira volt elég, hogy felálljak, õ is feláll, de most sokkal másabb. A vonásai sokkal inkább hasonlítanak egy farkasra, mint egy vámpírra. Pár pillanat alatt elõttem terem és olyan iszonyatos erõvel kezd el csapkodni ide-oda, hogy azt sem tudom ki és mi vagyok. Nem kell sok idõ és a sérülések megsokszorozódnak rajtam, a testem egyre jobban fáj és zsibbad. Egyre több és több karmolás van rajtam. Annyira fáj mindenem, hogy a látásom is kezd homályosodni. A testem egyik részét sem tudom mozdítani.

Egyszer csak rajtam fekszik. Már felkészülök a következõ csapásra, de az elmarad.

- Na, mi van, husika? Folyta... – nem fejezi be, csak körbe néz. – Holnap találkozunk. – mondja, és nemes egyszerûséggel megcsókol. Én viszonzom, hisz nem akarom, hogy bántson még jobban. Összeszedem minden maradék erõmet és utána kiálltok, mikor látom távolodó alakját.

- Még nem végeztünk. – azzal minden elsötétül.

Mikor magamhoz térek, már sötét van. Ugyanott, ugyanúgy találom magam. Lassan felkelek, de minden porcikám fájdalomban ég. Lassított felvételhez hasonlóan, a vízhez sétálok és belegyalogolok. Egyszerûen csak elmerülök benne. Egy rántást érzek a kezemnél és újra az éltetõ oxigént szívom magamba. Nem tudom ki az, de annyit érzek, hogy fajtám béli. Félig magamnál vagyok, de mozdulni és beszélni képtelen vagyok. Nem tudom mennyit vihetett, de érzem, hogy lerak egy ágyra. A saját szagom érzem, tehát hazahozott.

- Ichi-chan, ez csípni fog egy kicsit. – hallom a hangot, de még mindig nem tudom, hogy ki az.

Várjunk! Ichi-chan? Így csak Nikomi hív. Akkor õ az. Hála az istennek, hogy õ, és nem más talált így rám. Azonban boldogságomnak hamar véget egy hang, ami élesen visít bele a levegõbe.

- Ki intézte így el a fiamat?

- Nem tudom. Én csak a vízbõl húztam ki.

- Ki intézte így el a fiamat? – hallom megint, de már ordítva. Erõt véve magamon, felülök és megszólalok.

- Nem tartozik rád. Lehet, hogy még gyereknek számítok, de… - nem tudom tovább folytatni, mert visszaesek az ágyra. Ismét elsötétül minden.

Magamhoz tértem után, egy ismerõs vörös hajkoronát pillantok meg. Gúnyos és agresszív hangot hallok.

- Na mi van, husika? Folytatjuk? – kérdezi, de nem hagyja, hogy válaszoljak, mert számra tapad. Megszakítom a csókot.

- Nem tudsz legalább addig várni, míg egy kicsit jobban leszek?

- Természetesen, nem. – mondja és farkamhoz nyúl.

- Most, valahogy… ahh… - nyögök fel, mikor megérzem, hogy már nadrágomban motoszkál.

- Most valahogy más vagyok? – kérdezi, mire bólintok. – Biztos a fül teszi. – mondja és ismét rabul ejti ajkaimat.

- Most támadsz vagy nem? – kérdezem türelmetlenül, mikor csak áll, és nem csinál semmit. Nekem nem gond, így az egész testére tökéletes kilátásom nyílik, de igazán... Ha már támadóállásban van, akkor támadjon, Káin szerelmére!

- Persze, hogy támadok. Csak leteszteltem a türelmed. De… - duma, duma, duma. Inkább a kezembe veszem az irányítást, és nekinyomom a fának. Igazán fincsi husika. Kár lenne a locsogása miatt elvesztenie a fejét...

- De a türelmem véges. – mondom, és a farkához nyúlva, végig simítok rajta. Méretes darab, még így, félkemény állapotban is. – Micsoda ízletes darab. – mondom, és végignyalok a számon. Tetszik. Szép kis darab ez a faraska... Jó lesz megbaszni!

- Belõlem nem kapsz, te vérszopó! – jelenti ki, és valahogyan fölforrósodik a bõre, ami éget. Basszus! Ez meg mi a franc volt?! A forróság miatt elengedem, amit persze kihasznál, és egy rúdással a földre küld. Basszus! Gangrelek szégyene vagyok, ha hagyom, hogy ez a farkas legyõzzön! És én vagyok a seme, basszus már! Nehogy má’ a nyúl vigye a puskát! Még hogy rám telepszik... Akkor majd rám ülhet így, amikor mindketten meztelenek leszünk, és az álló farkamon fog lovagolni, de bassza meg, nem most! – Most én vagyok felül.

- De nem sokáig! – mondom, és vámpír gyorsasággal megfordítom magunkat. Na, ez már jobban tetszik! - Most ki van felül? – kérdezem kéjes vigyorral. Heh... Az a meglepett arc! Azok a csillogó, zöld, kerek szemek... Az a száj! Muszáj megkóstolnom!

Meg is teszem, és ami a vicces ebben, hogy ez a kis uke vissza is csókol. Kezeimmel simogatom, amitõl megborzong, és még készségesebben csókol. Végig simítok hasán, és a nadrágját is elérem, amikor megint fölforrósítja magát (HOGY A FENÉBEN CSINÁLJA?!), én meg, ha nem akarok megégni, nem tudok mást csinálni, fölpattanok.

- Mégis mi a jó fészkes fenét képzelsz magadról? – kérdezi a nagyságos asszony. Chö... Álszent uke, úgy tesz, mintha nem tetszett volna neki, közben meg abszolút benne volt a dologban.

- Az elõbb, még te is akartad. Éreztem, hogy megremegsz az érintésemre. Tudom, hogy vágysz rám. – vádolom, mire fülecskéi és farkacskája nõ. Na azért! Végre valami szórakozás...

- Nem fogsz uralkodni rajtam. Egy vérszopó, meg fõleg nem. – vicsorogja, és nekem ront. Bár ki tudnám kerülni, de abban hol a szórakozás?, így inkább hagyom, hogy nekem jöjjön, és felkészülök a becsapódásra. Elég erõs farkaska, de pont ez a lényeg!

Nehezen bírunk egymással, hol egyikünk van nekiszorítva valaminek, hol a másikunk. Csak erõvel támadjuk egymást, dem használunk tisztességtelen elõnyöket, mint például az a fórró bõr, így elég kiegyenlített az állás. Az erdõ felét már szinte ki is pusztítottuk, de egyikünk sem kerekedett sokáig a másik fölé.

- Megvagy! – kiáltom, mikor végre le tudom szorítani a földre, és megcsókolom. Hát, vagyis inkább megerõszakolom a száját, mert nem nyitja ki. Érzem, hogy megint kezd forrósodni a bõre, amit nem vesze figyelembe, csak csókolom, és csókolom. Mintha az emberek drogját szedtem volna be, olyan ez nekem. De annyira, hogy szinte észre sem veszem, hogy abban a kezében, amit nem foglam le, egy tûzlabda növekszik. Mi?! Káinra! Milyen lény ez?! – kérdezem magamtól a tûz láttán, és egy ugrással métereket hártálok. Sajnos hagytam olyan sokáig a közelemben tartani a lángot, hogy nem bírom visszatartani, kitör a Fenevadam. Az utlosó emlékem az, hogy látom a farkaskát meglepõdni, majd a Fenevad veszi át az irányítást.

--- --- --- ---

A farkaskölykön fekve találom magam egy új testrésszel gazdagabban. Vajon hogy állhat a farkasfül? Hmm... Mi történhetett? A kölyök kicsit meg van nyirbálódva. A gatyája szakadt, hófehér bõre „kicsit” karmolásos... Remélem, a Fenevadam nem baszta meg. Azt, amikor elmerülök benne, át akarom élni, és emlékezni akarok rá. De biztos nem szexeltem vele! Akkor érezném a vérének ízét a számban, és látnám a nyakán a harapásnyomomat. De egyiket sem érzem. Csak az alattam pihegõ meleg, puha testet.

- Na, mi van, husika? Folyta... – kezdeném kérdezni, de megérzem, hogy hamarosan hajnal. – Holnap találkozunk! – mondom, és megcsókolom. Õ is visszacsókol, ami tetszik, csak sajna mindjárt hajnal, és ma már egy Õrjöngést átéltem, szóval inkább húzok aludni.

- Még nem végeztünk! – kiáltja utánam a srác. Az erdõ azon része felé sietek, amit még nem romboltunk le, majd fogom magam, és belesüllyedek a földbe. Jó éjszakát! ... vagy hajnalt!

Végül Nikomi elmegy haza és így egyedül üldögélek tovább. Ruháimat levettem rég, hisz csorum vizesek lettek. Egy jó ideig némán ülök, majd megérzek egy fura szagot. Kellemes, mégis hátborzongató. Végül rájövök, hogy egy vámpír van a közelemben. A szaghoz, hang is társul. Hirtelen állok fel és fordulok meg. Teljesen elfelejtem, hogy meztelen vagyok.

- Hello, husika! Akarsz játszani egy kicsikét? – nyalja meg a szemfogait és ajkait. Istenem, de kívánatos ajkak. Mi? Nem szabad ilyenekre gondolnom, még a végén izgalmi állapotba kerülök.

Szó nélkül felveszem a nadrágomat, felülre semmit. Egy kicsit közelebb lépek.

- Gyere, játszunk. – felelem és hajammal szokatlan dolgot teszek. Összekötöm, hogy ne zavarjon, hisz végre egy vámpír van a láthatáron, akit megölhetek, és végre felnõtté válhatok. Már unom az állandó kötözködést a falu idõseitõl, hogy mikor válunk már felnõttekké. Ezért most pontot teszek ennek a végére. 

Mivel ma éjszaka telihold lesz, ezért, még nap közben is át tudok alakulni. Igaz csak részlegesen, de az is több a semminél. Már azzal is tudok kezdeni valamit.

Akkor, hogy is kéne kezdeni?! Õ vámpír. A vér az vonzza, tehát ebbõl kéne kiindulnom. Én viszont nem bírom a vért. Õ valószínûleg 230-240 körül lehet, én 215 vagyok. Õ seme tipús és én is. Az õ haja is, és az enyém is vörös. Hogy mi van? Ha õ is seme, akkor nekem annyi. Hogy kéne sarokba szorítanom?!

- Most támadsz vagy nem? – kérdezi türelmetlenül.
- Persze, hogy támadok. Csak leteszteltem a türelmed. De… - nem tudom befejezni, mert csak annyit érzek, hogy egy fa törzsén landolok, õ meg rajtam van.
- De a türelmem véges. – mondja és a farkamhoz nyúl. Végig simít rajta. – Micsoda ízletes darab. – mondja és végig nyal száján.
- Belõlem nem kapsz, te vérszopó! – mondom és felforrósítom magam. Õ azonnal elenged. Én ezt kihasználva, egy jó kis rúgás kombóval, a földre küldöm. Majd mielõtt még bármit is tehetne, ráülök csípõjére és kezeit lefogom. – Most én vagyok felül.
- De nem sokáig! – mondja, és nem tudom mit, hogy csinál, de most már én vagyok, úgy, ahogy pár pillanattal ezelõtt még õ volt. – Most ki van felül? – kérdezi és egy kéjes vigyor jelenik meg a száján.

Ráhajol ajkaimra és hevesen csókol meg. Nem tudom mért, de visszacsókolok. A kezeimet átveszi egyik kezébe, míg másikkal nyakamon, majd mellkasomon simít végig. Valamiért, megremegek érintésére és különös borzongás fut végig rajtam. A hasam közepe felé jár, s mikor eléri nadrágom szélét, akkor tudatosult bennem, hogy mit is akar valójában. Elkapom fejem és oldalra fordítom. A testemet felforrósítom, amennyire csak tudom. Rögtön lepattan rólam. Felállok és megtörlöm a számat.

- Mégis mi a jó fészkes fenét képzelsz magadról? – kérdezem dühösen.
- Az elõbb, még te is akartad. Éreztem, hogy megremegsz az érintésemre. Tudom, hogy vágysz rám. – erre annyira bedühödök, hogy a vérfarkas füleim és farkam kinõ, valamint, a karmaim is megnõnek. Egyre inkább kezdek hasonlítani egy vérfarkasra.
- Nem fogsz uralkodni rajtam. Egy vérszopó, meg fõleg nem. – vicsorgom és felé támadok.

Úgy unatkozok! Ez a kor annyira… Unalmas. Mostanában a halandók nem hogy félnének a vámpíroktól, õk is ilyen elátkozottak akarnak lenni. Nem. Nem ILYEN elátkozottak, õk csak csillogó aranyszemû izék akarnak lenni. Heh… Ha tudnák, hogy a halhatatlanság nem csillogással, és örök élettel jár, hanem bujkálással és állandó harccal a Fenevad ellen… Biztos nem akarnának vérszívók lenni. Bár, ezeknél az új, modern, lázadó fiataloknál ki tudja? Lehet, ha tudnák, ez lenne minden álmuk. Mondjuk Brujahnak lenni. Ki tudja?

Nem tudom. De nem is érdekel. Még ez is unalmas, nem csak az, hogy a fiúcskák szinte fölajánlják magukat. Annyira… Érdektelenek. Semmi harc, semmi dac. Minden kiveszett belõlük. Ez annyira elkeserítõ! Hiszen milyen az már, hogy minden utcasarkon ott vannak a nõi kurvák mellett a fiúk is?! Nõk évezredek óta csinálják ezt. De hogy a fiúk? Sokkal jobb volt, amikor titkolni kellett, hogy valaki szívesebben dug fiút, mint nõt. Az is ezerszer jobb volt, hogy a fiatal fiúcskák az Istentõl (heh, Isten, mi?) való félelmük miatt harcoltak, hogy ne basszam meg õket. Az a mámor, amit akkor éreztem, amikor megbasztam õket, és közben kiszívtam a vérüket... Haaa… Most már szinte a vérszívás sem tölt el gyönyörrel. Szívás.

Persze… Vannak olyan elátkozottak, akik igazán érzékiek… Például a vérfarkasok. Nem azok a szörnyek, akik a városokon kívül élnek, és inkább szörnyek, mint farkasok, hanem azok az emberek, akik teliholdkor átváltoznak farkassá. Na, õk igazán ínycsiklandozóak… Meg a boszik. Vagy varázslók, vagy mik…

Szerencsére az embereken kívül még vannak más lények, akik viszont egyáltalán nem unalmasak. Élvezet az ilyen fiúcskákat becserkészni, és egy jó harc után megbaszni õket. Ráadásul ettõl nem is halnak meg, így a Fenevadom is nyugton marad.

Hmm… El kéne menni, és betörni egy ilyen kicsikét! Mondjuk egy farkas kölyköt. Azok olyan szenvedélyesek tudnak lenni! És ha már ott vagyok, kicsit megnyirbálhatnám a falkájukat. Király! Jó kis programnak ígérkezik.

Fölkapom a földön heverõ táskámat - amiben a legfontosabb dolgaim vannak -, és elindulok kifelé ebbõl a városból. Utamat kurvák sora szegélyezi, akik mind azt akarják, hogy megbasszam õket, de egyikük sem érdekel, így csak lerázom õket magamról, és egy pillanat alatt eltûnök.

A városból kiérve megállok, és egy madárt elküldök, hogy ugyan má’, nézze meg nekem, hogy merre vannak vérfarkaskák. Egy kis idõ múltán visszatér a madárka, és szépen elcsipogja nekem, hogy nyugat felé menjek, arra lesz egy falka. Mivel a madárnak ennyi volt a feladata, elengedem, és hagyom, hadd menjen arra, amerre csak akar.

Ahogy mondta a madár, nyugat felé indulok, és pár kilométer után megérzem, hogy bizony errefelé farkaskák jártak. Még tovább megyek, be egy erdõbe, ahol egy tavacska mellett egy igazán… ínycsiklandó fiúcskát látok meg. A szaga alapján farkas, de valami más is keveredik bele. Õ kell nekem! Vörös haja jóval hosszabb, és ápoltabb, mint az enyém, alakja kecses, és formás. Tökéletes!

Közelebb megyek hozzá, így már õ is megérez engem, és felém fordul. Tetszik az a tekintet! Az az élénk, dacos, lázadó, zöld tekintet… Nyámi! Finom falat lesz!

- Hello, husika! Akarsz játszani egy kicsikét? – kérdezem megnyalva a szemfogaimat és az ajkamat. Tekintetem lustán járja végig az összes apró porcikáját, amit nyugodtan megtehetek, ugyanis gyetlen árva ruhadarab sem takarja el a kilátást. Mrrr…