 Karakter: Daniel Nelson
Megjegyzés: ~Rukiának~ Nikkelbolha-channak
Daniel:
Megint új suli. Kíváncsi vagyok, hogy a megyében még mennyi lehet, mert hogy egy év alatt már illett volna végigjárnom mind ekkora pénzügyi válság mellett... De neeem, még mindig van apucinak egy listája, és egyre sötétebb arccal telefonál újabb meg újabb igazgatóknak. És mind nála reméli a megváltást a számomra. A széken hintázva dőlök hátra. Ebédszünet. Látom az ajtóban kukkolni az alsóbb évfolyamosokat, sutyorognak, hogy ki vagyok és hogy mivel is nyerhetnének meg maguknak. Tény, hogy jól sportolok, de nem vagyok jótékonysági intézmény...
- Szia!
Na tessék. Épp csak odapillantok, és az érdeklődésem nulláról mínuszra csökkent. Nem értem, hogy miért járnak utánam állandóan, és ha nem akarok bunkó lenni, akkor le sem tudom vakarni magamról őket. Olyanok, mint valami ritka piócafajta! Egy darabig csak bámul, majd egy lapot nyom az orrom alá, szemgyilkoló színekkel és könnyfakasztó felirattal.
- Ne... Nem csatlakoznál hozzánk? - bűbájos mosollyal hajolok az arcába, hogy válaszolhassak neki, nehogy félreértsen.
- Hagyj lógva, aranyom. – azzal szépen visszatérek a padbámuláshoz, az legalább kifizetődő és nem leszek buggyant tőle.
- De... izé... nem lenne kedved hozzá? – távozni készülok a cseppet sem nyugodt helyemről, de van a szöszinek képe a drága ruhámba csimpaszkodni.
- Nem. – ezzel lezártnak tekintve a témát távoznék, ha nem követne.
- Holnap lesz is egy kis megbeszélés. Valami jó szlogent kéne kitalálni nekünk, merthogy ez nemigen hoz embereket-
Csiripel mögöttem, míg én a tető felé tartok. Általában üres szokott lenni, de hogy lelőni nem tudom ezt a bolhát mögöttem, szemforgatva vágok át a tömegen, míg végre kiérek a szabad levegőre. Csak feltűnik neki, hogy nem érdeklődöm az iránt, amiről kerepel, legalábbis némi sértettséggel szólal meg újra.
- Ne nézz kérlek levegőnek. Ennyire nem érdekel? – azzal sóhajt a megadás jeleként – Keresek valaki mást.
Az égre emelem a szemem, és úgy vélem lehet mégis hinni kéne valami felsőbb hatalomban, imáim meghallgattattak. Egy újabb lelkes toborzót ráztam ma le... Lassan nem férnek a strigulák a székemre. Hirtelen a hülye kis lap lebben el az orrom előtt, én pedig szinte ösztönösen nyúlok ki érte. És a szeppent pofiból ítélve megmentettem valami fontosat a számára. Félresöpörve a tengernyi kérdést magamban kissé késve döbbenek rá, hogy épp most írtam alá egy újabb engedélyt zaklatásomra.
- Köszönöm
És elpirul. Hosszan pillantok utána, ahogy némi fura mosoly után sarkon fordul és eltűnik. Egy ezred másodperc erejéig sajnálom, hogy nem győzködött tovább. Felvillantott előttem egy olyan pofit, amiért örömmel ülnék akárhol, ha nem kell semmit sem csinálnom. De mire elgondolkoznék ezen a hülye tényen, szerencsére már csak emlék a jelenléte. Megnyugodva fordulok meg, és dőlök hanyatt a padon. Nem megyek ma be több órára.
~*~
Éééés eljött! Eljött, a világ legfrenetisztikusabban lehangolóbb napja, mert hogy ennél lejjebb a hangulatom nem csökkenhetne, az is biztos. Legalábbis azt hittem. Amikor a mellettem ülő bejelentette, hogy ma máshová ül, vállat vonva ásítottam, elvégre ki rosszabbat kaphatnék tőle, nem de? Persze, elkiabáltam, mert amikor egy szénfekete tekintet fordul felém, és csillan fel, igyekszem nagyon gyorsan láthatatlanná válni, persze esélyem sincs. Látom azt a pillantást, és már most fogadni mernék, hogy nem lesz jó napom.
- Jó reggelt! – mosolya megkapó, de tudom, hogy nem épp arra hajt, amit én szeretnék.
- ’reggelt! – motyogom el, bár igazság szerint köszönnöm sem kellene...
- Átgondoltad, hogy belépj a klubba? – azt hiszem, ma megtapasztalom a tűrőhatáraim többségét.
- Nem lépek be! Zárjuk a témát! - pillantok rá kissé élesen, mire összehúzza magát.
- Daniel... kérlek...
Hitetlenkedve nézek rá. Ezt komolyan nem lehet lelőni? Lepillantok az újra elém tolt plakátra, elhúzom a szám, és a szemüvegem felett újra végigmérem a cukipofit, aki olyan csillogó-reménykedő szemeket mereszt rám, hogy komolyan kísértést érzek, no nem épp valami hülye klubba belépni, hanem csak... Mindegy. Negédessé válik arcom, és lassan hozzá hajolok, egészen közel. Ég áldja a hátsó padot, meg hogy senki nem figyel, amikor szinte hajszálnyira az ajkaitól megállok, és a vörös pofin átpillantva a szemeibe nézek mélyen.
- Mondd csak, aranyom, a nem melyik részét nem érted? - búgom a világ legperverzebb hangján.
- Én... Nem...
Pislog, és arca rákvörös, így egy pár centit elhúzódok tőle, de ígyis olyan gyorsan pislog, hogy lassított felvételen lehetne csak észrevenni. Elakadó lélegzete szinte édessé teszi, és kedvem támad egy olyan játékhoz is, amit nem hinném, hogy díjazna. Szinte. Így azonban csak haloványan biccentek.
- Helyes. Lehetőleg bírd ki a mai napot nélkülem. Még csak ne is nézz rám! Nem akarok hallani arról a béna plakátról sem. - lezártnak tekintem a témát, de ma Fortuna úgy tűnik elpártolt tőlem.
- Ezért lesz ma egy megbeszélés. Neked biztos van valami ötleted, amivel feldobhatnánk. Csak gyere el, és nézd meg kik vannak... - unott tekintettel vágok közbe.
- És nekem, csak úgy mellékesen, mi közöm ehhez? Vagy mi hasznom lehetne ebből? - emelem fel szemöldököm, mire újabb pislogás következik a szöszi oldaláról.
- Hát... Megismered a természetet, és a klubtagok... - hangja kissé cinikus ábrázatom láttán elhalkul, bizonytalanul pillogva rám. - igazán nem lenne nagy teher. Még vagy négy ember ha jönne, nem is kellene semmit csinálnod. - nos, jól hangzik, de nem elég jól.
- Sajnálom, mókuskám. Ezt most benézted.
Azzal felállok, hogy a belépő tanárt köszöntsem. A kis nikkelbolha mellettem pedig, mivel órán úgy tűnik nem szokása annyit beszélnie, hát mocorog, helyezkedik, kaparászik, meg az ég tudja, mit csinál, minden esetre engem nem hagy aludni. Rideg pillantásokkal próbálom lehűteni, de hiába. Így az óra szinte vánszorog, nekem meg az agyamra megy.
- Nem tudnád abbahagyni?
Morranok rá halkan, amíg valaki kimegy a táblához, és ő sóhajtva fordítja el a fejét rólam. Tenyerembe ásítok, majd könyökölve támasztom állam a tenyerembe, és mint aki így, lehunyom a szemem, és szépen elszundikálok. Este kicsit sokáig tartott a hülye reklámok miatt a film...
~*~
-Hé, kelj fel! Szünet van, ki kell menni.
Egyik szemhéjam alól egy kicsit sem érdeklődve kukucskálok ki, majd még szorosabban csukom be a szemem. Nem, egyszerűen csak nem akarok megmozdulni. Mégis egy apró kéz rázogatja finoman a vállam, és ahogy gazdája közel hajol, akaratlanul is valami finom illat csábít némi ébrenlétre. Vanília? Mélyet sóhajtva adom meg magam, miután nem adja fel, míg eredményt nem ér el. Felállva ráérősen nyújtózok, majd zsebre vágom a kezem, és indulok kifelé.
- Hoztál ebédet magaddal? - az égre emelem szemeim az ismerősen irritáló hang hallatán.
- Senki sem mondta, hogy kötelező. - morgom vissza, szemernyi barátságosság nélkül.
- Nem is, csak... Mindenki szokott hozni, azt hittem... - újabb bizonytalanság, majd félénk pillantást kapok, ahogy a tetőre érünk. - Ha gondolod, adok az enyémből.
- Mégis miért kérnék belőle? - pillantok le a csillagokkal díszített dobozra, amiben biztos a mama főztje rejlik.
-Gondoltam, éhes lehetsz. És nekem úgyis sokat szokott anya berakni...
Annyira győzködő a hangja, és úgy érezni rajta, hogy nem így van! Félmosollyal fordulok felé, majd a zsebemből kihúzom egyik kezem, és a hajába túrok szórakozottan. Ezért kivívok magamnak egy morcos pillantást, mert a csattocskái most össze-vissza állnak, de én csak fejcsóválva vágom magam hanyatt a padon, és élvezem a napsütést.
-Komolyan nem kérsz belőle? - nyammog a fejemnél.
-Hmmhümm... - válaszomra elmosolyodva eszik tovább, amíg ki nem nyúlok és el nem lopok egy rizsgolyót.
-Héé!! - méltatlankodva figyeli, kissé elkámpicsorodva a számban eltűnő kaját.
-Azt mondtad, vehetek.
Megfogtam. Végül csak bólint, és folytatja az ebédjét, én pedig összeszűkült szemmel figyelem. Annyira elmélyülten táplálkozik, hogy amikor megszólalok, kishíjján kiesik öléből a doboz.
-Ugyan miért kéne csatlakoznom hozzátok? Most komolyan, mi hasznom származna belőle?
|
