Karakter: Zarachiel
Megjegyzés: (Neerociccnek)
A városban.
Emberek zaja, lélegzete, izzadtsága, libbenő szoknyák, feszes nyakkendők, rohanó aktatáskák, kopogó cipősarkak.
Ritkán teszem a lábam a mocskos aszfaltra, jobb szeretem, ha az erdő selymes fűszálai simulnak talpam alá. De most érdekes játékba feledkeztem: lépteket követek, melyek ritmusa elüt a tömegétől.
Könnyed, táncoló léptek, mintha a tavasszal játszana a fiú, szőke hajszálai aranylanak a napfényben.
Halk, puha ragadozóléptek, mintha a levegő is megolvadna az egyenes tartású, varázstekintetű férfi körül.
Lépteik hangja összekapcsolódik, különös duettet énekelnek a szürke betonon, a régi macskaköveken, a sikátor szennyezett földjén.
És én: jelenlétemet nem látja, ha nem hallja senki, talpam nem kelt zajt.
Követem a ragadozót.
Ezer közül is megismerem a vadászat lázában égő szemeket, a halványan vibráló mosolyt a szárnyaló madárra emlékeztető ajkak szélén.
Tudom mióta figyeled ezt a fiút, akinek a vére olyan kívánatos számodra, mint egy csepp hűs víz a sivatagban vándorlónak.
Mosolyod a mindent ígéri, s ő nem tudja, hogy az örök semmit kapja csak, amikor karjaidba vonod.
Ahogy megremeg a tested...
Ez az arc...
Mint a legszenvedélyesebb szerető, mikor a gyönyör csúcsára jut.
Látni fogom még ezt az arcot... de egészen másképp.
Csak pár méter választ el minket, állunk az út két oldalán.
Tekintetünk összekapcsolódik, az övé elvarázsolt örvényként kavarog, az enyém szilárd, átláthatatlan ezüstként csillog.
Mit tesz a bűvölő, ha megbűvöltté válik?
Lépésről lépésre csökken a távolság közöttünk.
Mit tesz a ragadozó, ha préda lesz belőle?
Kígyómérgem egyetlen cseppje elég ahhoz, hogy hosszú órákig karmold magad körül a hideg betont, míg testedet kettétépi a kín.
De én...
Nem ölök.
Ez itt a város: ember embernek farkasa, s ha élve faljátok fel egymást, ha halhatatlan vámpírok facsarják ki az ártatlanok vérét, az sem az én dolgom. Több ezer év alatt oly sok minden történt már.... Apák fiaikat erőszakolják meg, a hit nevében embereket fűrészeltek ketté. A Föld mindent túlél, ahogy én is. Hosszú előadás ez, elég,ha hátradőlve nézem a páholyból.
Észrevétlenül tűnök el, mint a hit a gyermekek szívéből.
*****
Vérszag kúszik az orromba.
Megint.
Ma van a vámpírok vezetőinek gyűlése, s ahogy mindig, most is kígyó alakomban hallgatom végig szavaikat a kis ház tetején pihenve. Semmi nem marad előttem titok, ami ebben az erdőben történik.
Szemeim előtt még az előbb lejátszódott jelenet lebeg: egy vámpír, aki gyűlölettel mered egy másikra,aki egy gyermek testét marcangolja.
- Én nem járulok hozzá, hogy ez a gyilkos betegye a mocskos lábát a mi tiszta klánunkba!”
Nahát, nahát.
Kényelmesen kinyújtózva fürdőzöm tovább a cirógató napsugárban.
Csapódik az ajtó, hófehér hajszálak lebbennek meg az enyhe szellőben, sár kapaszkodik az indulatosan emelkedő-földhöz vágódó csizmákhoz.
Szisszenve siklok a szaporán távolodó alak után, aki...
Aki eltemet, majd térdre rogyva sirat egy idegen, meggyalázott kislányt.
Miért a düh, a fájdalom?
Elgondolkodva figyelem, ahogy lehulló könnycseppjeit szomjasan issza be a föld, s közben észrevétlenül levetkőzöm kígyótestem, igazi alakomban állok az erős faágon.
- Szóval mégsem vagy olyan kegyetlen gyilkos, mint amilyennek hittelek – szólalok meg fölötte.
Meglepődve kapja fel a fejét, tekintetünk találkozik, pupillája kitágul, mintha teljes lényemet be akarná fogadni szemeivel.
Felismer.
- Ki vagy te? – nyögi döbbenten –Vagy mi vagy te?
Mosolyogva ugrok le a fáról, puhán, hangtalanul érkezve, mintha csak lépcsőről léptem volna le.
- Mit szeretnél, ki legyek? – lépek közel hozzá, leheletem ajkát súrolja,– Mit szeretnél, mi legyek....neked?
Szavaimat szinte a szájába súgom, egy pillanatra önkéntelenül is behunyja szemét, érzem, ahogy végigfut rajta valami finom reszketés.
Ó, milyen gyenge vagy...
Alig érintem bőrét, ahogy végighúzom ujjaim hegyét az arcán, érzem a selymes hajszálakat tarkóján, ahogy tincsei közé fúrom kezem, s közelebb húzom magamhoz. Teljes bódulatban engedelmeskedik, mint a fiú, aki már egy csatornában hever...
Ajkára hajolok....
Lassan kinyitja homályosan csillogó szemét....izzón remeg benne a vágy... és...
egy pillanat alatt hűl ki, s veszi át a helyét a rettenet., ahogy meglátja, ki áll előtte.
- Te?
Vigyorom egy ragadozóé, ahogy szemlélem az értetlenség, a harag és a döbbenet harcát a szemében. Most Őt látja, a vámpírt, aki gyermeket tép szét. A vámpírt, akit ő nem engedett volna csatlakozni a klánhoz... és a vámpírt, aki őt az előbb majdnem megcsókolta....
és akinek a szorításából most vergődve igyekszik menekülni.
Nincs nagyobb büntetés annál, mint ha az tesz magáévá, akit a leginkább megvetsz.
Roppannak a csontjai, ahogy egy fának taszítom. Testem övéhez szorul, fogaim fülébe marnak.
- Ilyen könnyen adod magad? – szeme haragosan villan, felém lendülne a keze, de egy pillanat múlva már saját ruhája fogságában szorong, lágy esésű sáljával kötöttem meg erős kezeit.
Erős kezek, erős tekintet.
Soha nem érezte még a tehetetlenség, a gyengeség, a megalázottság érzését. Soha nem hódolt még be.
Vigyorogva nyalom meg ajkaimat, és simítom végig gyengéden a mellkasát... majd egy durva mozdulattal lerántom ingjét, hasad a finom anyag, pattannak a gombok, felsértik tökéletes bőrét. A nadrágomhoz nyúlok....
Szemében felszűköl a félelem.
- Mit képzelsz magadról? Ha ezt a tanács megtudja....
Kigombolom.
- Mit tud meg a tanács? Hogy egy fához kötve egész éjjen át a kedvemet leltem a testedben, minden formában kihasználva azt? – undor és kétségbeesés örvénylik a gyönyörű rubintszemekben.
Lehúzom a cipzárt.
- Ne! Ezt nem teheted!
Csípőmet ágyékához szorítom, nyelvemmel végignyalok az arcán.
Felszisszenve rántja félre a fejét.
- Ugyan.... csak vicceltem. Nem vagy te olyan kívánatos. Egy menet is elég lesz belőled.
- Soha – vicsorogja.
Nahát.
- Milyen büszke itt valaki. Válassz hát: kedvemre teszel most, s hagyod, hogy kielégítsem a vágyam, vagy... itt és most megöllek. Pár perc kéj, vagy a halál?
Fogait összeszorítva néz rám.
Ágyéka felé nyúlok.
- Inkább a halál! – vicsorogja, szép, nemes arca eltorzul a dühtől.
Ó, a büszkeség... De alantas fajta mind, aki a földön él.
- Komolyan gondolod? – suttogom a fülébe, apró csókot hintve az érzékenységtől libabőrös nyakára.
Lendül az öklöm.
Szakad a szemöldök, vörös vér folyik bele a vérvörös szemekbe, lendül a térdem, reccsen a bordája, hosszú körmeim előtörnek, belemélyednek nyakába.
Felnyársalva.
Egy kis fájdalom, a halál szelének érintése mindenkiből előhozza a legősibb ösztönt, az élete védelmét. Addig, míg csak beszélsz róla, olyan könnyen jönnek a nagy szavak...de gyávák és megalkuvóak vagyunk mind, ha a tényleg szembetalálkoztok a halállal. Ez a vámpír is pillanatokon belül könyörögni fog az életéért, mit számít neki, ha egy vadállatnak teszi.
Mosolyogva nézek a kínlódó szemekbe.
- Még egyszer megkérdezem: felajánlod magad nekem... vagy a halálnak?
Hörögve, zihálva próbál megszólalni... nem csoda, a hosszú körmeim a torkában kissé megnehezítik az artikulációt. Mit számít: a vámpírok gyorsan gyógyulnak.
-Nos? – hajolok közel érdeklődve a szájához.
- Százszor inkább... a halál.
Hátralépek.
- Miért?
Mosolyog.
- Mert soha nem viselném el, hogy egy magadfajta közönséges gyilkos, egy lelkiismeret nélküli vadállat a testembe hatoljon.
Egy villanás: a béklyók a földön.
Egy pillanat az egész.... csak annyi,amíg pislog, míg szemhéja megrebben: eltűnik a varázs.
Eltűnik a vámpír, engem lát.
Hófehér szárnyaim hosszú tollai körülölelnek.
Végigfolyik arcán a döbbenet, ajkai szavakat formálnának, de hang nem jön ki a torkán.
Érzelmek sokasága kavarog, váltakozik szép szemében. Intelligens szemek: pár másodperc alatt letisztul a fejében minden.
Alig észrevehető remegéssel áll fel, lassan mér végig.
- Akkor... újra megkérdezem: ki vagy te? – hangjában vibrál az indulat, mégis csendesen szól – És miért játszadozol velem?
Igen, most képes lenne akár megölni engem... ha nem lennék angyal. Ereje fellángol.
De ha önmagát állítom ellenfeléül, mihez kezd erejével?
- És te ki vagy, Yvonne Oberon? – ajkam mosolyog, de tekintetem szilárdan fúródik az övébe.Ezüst a vörösben. – Isten lennél te?
Ráncokba fut össze nemes homloka, ahogy kutatni próbálja szemeimet.
- Én... miért kérded ezt? Én nem...
- Ki vagy te, hogy eldöntsd, ki gyilkos és ki nem? – vágok közbe. – Egy ártatlan fiatalt elcsábítani és a csatornába dobni nem gyilkosság? Ki vagy te, hogy ítélkezz, s hogy magasabb rendűnek tartsd magad? Hiszel Őbenne, Yvonne Oberon?
Fölé magaslok, s ő egyre összébb húzza magát.
- Hogy nyugodhat az áldozatod lelke, s hogy öleli át utoljára édesanyja a testét, ha patkányok rágják meg, mire megtalálják a mocskos szennylében? Gyilkos vagy, Oberon. Csak egy gyilkos, mint az, akit úgy megvetsz. Csak te késsel s villával éled az életed.
Szavaim mélyebben marnak belé, mintha ezüsttőrrel vagdalnám halott szívét.
Szép ívű szája mentén keserű ráncok mélyülnek el, szeme fájdalommal telik meg.
Jobban fáj neki ez a pár szó, mint az ütések, a megaláztatás.
Hiszen...
A benne rejlő félelmeket, bizonytalanságot szólítom meg. A lelkiismeretét, mely így is lüktetve kínozza minden áldozata után.
- Én sosem akartam fájdalmat okozni. – szólal meg halkan, tekintete örvényében most nem tudok olvasni – De ennem kell.
Mintha csak erről lenne szó... csak a létfenntartásról.
Ha nem láttam volna szemeidben a rajongó csillogást, arcodon a földöntúli élvezetet, orrcimpáid reszketését, ahogy megérzeted a vér illatát.... Ó, nem, gyönyörű vámpírom, te nem csak enni akarsz.
A vér.... a mindened.
És hogy a vért élő, ártatlan emberekbe zárták, akiknek te nem akarnál ártani – ez a végtelen tragédiád.
Elmosolyodom, türkizkék tekintetemmel végigcirógatom arcát.
- Hallottál a böjtről, Yvonne Oberon? Ő 40 napig élt étlen-szomjan a sivatagban, csak minden kétsége és félelme volt a társa a kísértéstől visszhangzó éjszakákban. Te meddig bírnád?
Tisztítsd meg magad, vámpír....
Lehajolok hozzá, szárnyaim úgy érintik testét, ahogy a leggyengédebb szellő simítja végig a virágszirmokat.
- Az én erdőmbe nem léphet olyan, akinek vér tapad a kezéhez. Menj.
Angyalszárnyaimba játékosan kap bele a szél, ahogy a magasba repülök.
S nekem van jogom ítélkezni?
Ó, dehogy.
De lehetőségem: van.
S hogy betartja-e, amit kértem tőle? Ugyan. A városban az első dolga lesz, hogy újra vért ízleljen – legfeljebb soha többé nem jár erre, ráveszi a társait, hogy máshol tartsák meg gyűléseiket.
De érdekel ez engem?
Nem.
S hogy megtettem volna-e azt, amivel fenyegettem, ha az életet választja?
Nem.
***** 5 hét múlva.
Hangtalanul siklok a lombok között, fák törzsén, hajlékony testem eltűnik a bokrok kuszaságában.
Egy ilyen óriási kígyó minden állatot halálra rémisztene – de ha én megjelenek, csak az rezzen össze, akinek nem tiszta a lelkiismerete.
Apró madárfiókák mellett siklok el, békésen csiripelnek még puha csőrükkel.
Az élettel vagyok egyidős, a mindenség a részem – ami a természetben él, az nem fél tőlem.
De újra és újra bomló testek szaga mérgezi az erdő levegőjét, újra és újra egyenruhás rendőrök, nyakörvben szaglászó kutyák, sokkos anyák hisztérikus sikolyai zavarják fel a csendet.
A türelmem véges.
S nem érdekel, ki a tettes.
A vámpíroknak menniük kell.
Hacsak nem szakítják el szenvedélyük évezredes láncait, s vadásznának állatokra – de az számukra nehezebb lenne, mint ama tevének a tű fokán átbújni.... vagy a gazdag embernek az Ő országába jutni.
Nincs köztük egy se, aki megtenné, s aki szembeszállna a többséggel is.
De mi ez?
Gallyak törése...levelek szakadása.... egy imbolygó test bizonytalan, súlyos léptei.
Fehérség villan a zöld növények közt.
Kit látnak szemeim...
Hm. Jogos a kérdés... alig lehet ráismerni a büszke, nemes tartású férfira.
Szép szemei alatt sötét karikák, arca a sápadtnál is sápadtabb, kezei remegnek, ajkait mintha szétharapta volna.....
Kezei tétován nyúlnak kapaszkodóért, de messze az a fatörzs...meginog a teste....
És magatehetetlenül zuhan...
a karjaimba.
Rezzen a végtelen hosszúságú szempillája, megrándul finom ívű ajka.
Mintha a vörös naplemente ragyogna fel a tekintetében, ahogy lassan kinyitja a szemeit, és meglát engem. Mozdulna, de biztosan fogom karjaimban, és ereje sincsen.
- Mi történt veled, vámpír? – kérdezem halk, nyugodt hangon.
Az nem lehet, hogy...
- Én... – rekedten, erőtlenül próbál beszélni, ajkai szárazságának látványa szinte nekem fáj – Én... böjtöltem....
Nem lehet... nem evett volna azóta?
- Miért? – éjfekete szemeim az övébe kapcsolódnak, nem eresztik tekintetét, lelke minden rezdülését látom. Nem hazudhat.
- Mert... látni akartalak.... hogy... csak... a neved....
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 06. 01. 19:33:09
|
