Karakter: Akher
Megjegyzés: Lastnak
Akher:
Apró teremtmény, amihez apró jelentéktelen csontok párosulnak. Még forrón lüktet benne a vér, amikor már a feje messze fekszik az avarban. Az ilyenekre még a méreg is felesleges időpocséklás. Így is puha, mint a vaj. Gond nélkül vájom le a még gőzölgő húst a fehérlő vázról.
De hiába a vérben úszó kusza erdő, a milliónyi teremtményével, nem képesek elnyomni az illatot, ami mindig ilyen tájt kacérkodik velem.
Az a semmire kellő kölyök. – Harapok ki egy édes darabot a testből a markomban.
Közeledik felém. Már a hangját is hallom, ahogy valami idétlen szöveget mormol magában.
Közelebb megyek hozzá, de nem lépek ki a fák takarásából, mindössze csak látni akarom a sápadt, jelentéktelen alakját, ahogy viccesen imbolyog. Azzal a két satnya lábával képtelen biztosan állni a lábán ráadásul még hajolgat is a kajla ágak fölé, mintha valamit akarna tőlük.
Nincs ki mind a négy kereke.
Mégis íncsiklandozó az illat, ami belőle árad. Fekete haja pedig, ahogy arcába hullnak, magára vonják a tekintetem.
Megnyalom szám szélét, csiklandozza a lágyan csordogáló vér.
Vajon milyen lehet az íze?
Ha nem tévedek, ő csak egy átlagos ember. Azok gyengék és törékenyek. Nem túl különlegesek, szinte mindenütt ott vannak. Majdnem, mint a bogarak. A legtöbbje pont annyira kiirtani való is.
A szemét dörzsöli. Annyira szánalmasan védtelen, hogy már az nevetséges.
Elfordítom a fejem. Jobb, ha nem fut belém. Kár lenne egy ilyen karcsú nyakat átharapni. Inkább hagyom távozni. Most még.
..oOo..
Ez a kölyök nem tanul! Már megint itt van, felzavarva az egész erdőt. Mégis mit képzel, hogy csak így bóklászik? – morranok fel magamban, ahogy megcsapja az orrom a jellegzetes illata.
Ember szag. Mindent beterít ebben az esőben. Még az ebédemet is elijesztette, pont mielőtt lecsaphattam volna. Pedig már éreztem a friss szarvas ízét a számban. És most semmi!
Tajtékzok a dühtől. Törni-zúzni tudnék mérgemben. Nem elég hogy minden úszik, de még ez is.
Elég volt, ha nem képes mások hibájából tanulni, hát legyen, vele kárpótolom magam.
Hozzá gázolok a lehullott avarban. Még erre sem gyanakszik, hogy veszélyben lehetne. Chö… Idióta!
Egy korhadt ágat ragadok meg, és azzal vágom nyakon a nyomorultat, levezetve rajta dühömet.
Ostoba barom… Máris összecsuklik, pedig nem is szándékoztam megölni még. Hogy lehet egyáltalán ez is olyan ember, mint azok a vadászok, akik puskával szaladgálnak és kiirtanak bármit, ami eléjük keveredik.
Megfogom a csuklóját. Remélem, még van pulzusa.
A vékony és puha bőrön át éppen csak, de pislákol még az élet. Ezek szerint csak elájult.
Erős indákkal, gyökerekkel megkötöm a karját, hogy ha felkelne, akkor se legyen képes elszaladni. Most már az enyém.
Elcipelem az otthonomba és a padlóra baszom a kellemetlenkedő idegent.
Hűvös van. A padló meg még hidegebb. Jobbnak látom, ha begyújtok a kandallóba, még csak azt hiányzik, hogy gethes legyen nekem. Ki nem állhatom, ha az ebédem taknya nyála egybefolyik.
Ahogy egyre nagyobb a tűz, egyszer csak megmoccan. Próbálja mozgatni a kezeit, de esélytelenül, a kötelek fogva tartják. Leülök tőle nem messze, és csak figyelem.
Nyöszörög, forgolódik. Szabadulna, de az nem úgy működik, ahogy ő azt elképzelte.
- Az enyém vagy. Eszedbe se jusson elszökni. – szólok rá határozottan. Hangomból még mindig átérezhető a düh, ami idáig sodorta.
- Nem is tudnék. Oldozza el a kezem! – Ez jó, még mit nem.
Elnevetem magam a naivitásán. Még ő akarna nekem parancsolgatni… a kajának, kuss a neve, ebben a barlangban!
- Meg fog ölni? – Azt hiszem, végre lesett neki, hogy mekkora szarban van. Ideje…
- Még nem. Abban nem lenne semmi érdekes – Felelem egyszerűen a tényeket. Egy ilyen kis semmirekellőnek először meg kell tanulni a leckét. De legfőbbképp kárpótolnia kell!
- Oldozza el a kezem! - kérlel ismét, mitől csak egy újabb mosoly kúszik az arcomra. - Fáj!
- Fáj? – Na, ne nevettess már… még hogy ez fáj. Hát micsoda anyám asszony katonája ez. - Akkor nem tudod, mi az igazi fájdalom.
Közelebb megyek hozzá. Egyre inkább basztatja a fantáziámat ez a kis rohadék. Fantáziám szárnyal, ahogy halkan nyüsszög a padlón magatehetetlenül. Belemarok a hajába és közelebb húzom magamhoz.
- Ne aggódj, megtanítalak a fájdalomra. – sziszegem az arcába, mitől még a hideg is kirázza.
Milliónyi libabőr lesz úrrá azon a vézna testén, ami reszket a félelemtől.
- Ideje volt, hogy végre elkezdj félni, te kis szaros. – Továbbra se eresztem, sokkal inkább a hajánál fogva ráncigálom fel a földről.
- Áh! – ordít fel hangosan, hogy csak úgy visszhangzik. – Ez fáj! Legalább a lábamat oldozza ki!
- Mégis minek? – kérdezem továbbra is jól mulatva az ő szenvedésén. – Abba nekem hol az élvezet? Gyerünk, inkább ugrálj, mint a nyúl! – kezdem el ennek megfelelően rángatni, hogy érezze a ritmust a kicsike, ne mondja, hogy nem próbálom könnyíteni a helyzetét.
A szobor terembe viszem, ahol gyűjteményem legjava fellelhető.
Egy fáklyát veszek ki a tartójából, hogy lássak, majd az elő szabad négyzetméternél újra a földre taszítom.
Leráncigálom a lábáról a kontár kötelet, majd a karjáról és egy lépést hátrálok.
- Jobb lesz, ha megszokod ezt a helyet, mert mostantól ez lesz a te börtönöd, míg a kedvemre tudsz tenni! – mondom elégedetten, miközben figyelem, ahogy fejéhez kap, ahol eddig a kezem szorította.
- Ki maga? – Szinte már sír, úgy kérdezősködik.
Önelégült vigyorom még szélesebbre húzódik arcomon. Hegyes szemfogaim csak úgy villognak az ajkaim között.
Közelebb megyek hozzá, leguggolok, majd a szeméről enyhén lehúzom a kötést.
- A legrosszabb rémálmod… - Suttogok, de mégis érzem, hogy örökre az agyába véstem ezeket a szavakat.
Szemei kikerekednek, szinte már könnyben vannak és nem csak a hirtelen jött fénytől, amit a fáklya szolgál, hanem a zord valóságtól, mert egy percig sem kételkedik.
Lerántom a szemkötőt a fejéről, majd hozzávágom és távozok. Most még kap egy kis időt, hogy elkönyvelje magában, vége az életének. Azt akarom, az agyában ő is beismerje, hogy ettől a perctől ő már halott ember.
Az ajtó zárul, a fény bent már teljesen megszűnik. Csak a reszkető szolgám és a szobrok, amik bent raboskodnak most már.
Azt hiszem nem is lesz olyan rossz ez az elkövetkezendő pár nap, amíg magamnál tartom.
|
