|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nanami Hyuugachi | 2012. 06. 03. 12:09:45 | #21320 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: csucsonak - Alexis-nek
Azt hittem, hogy ezt a gyönyörű napot, már semmi sem ronthatja el. Tévedtem, de nagyot! Valami felrobbant, és különös, furcsa, ámde mégis kellemes illatot árasztott. Körülöttem mindenki sikítani, rohangálni kezdett, de én nem értem, hogy miért?! Ebben a gyönyörű illatban, mi lehet rossz, vagy veszélyes?! Egy kis idő múlva elkezdett elszállni a füst. Én csak egyhelyben állok. Már alig maradt a füstből, mikor magamhoz térek. Igazából nem is voltam elájulva, hanem inkább félkómás állapotban álltam egyhelyben s csorgott a nyálam a szag miatt. Beleszagolok a levegőbe és elfintorodom. Most már egy kis kesernyés szagot érzek. Körbe pillantok, és mint az örült, kezdem el keresni Alexis-t. Nem találom sehol, pedig benézek mindenhova, beszagolok mindenhova, azonban nem érzem, hogy hol lehet. Viszont valaki mást érzek! Először nem fogom fel, hogy ki az, pedig nagyon ismerős a szaga, de a végén leesik, hogy Lucas az! Elkezdek teljes sebességgel futni a szag irányába. Úgy másfél napot futottam szinte megállás nélkül. Majdnem az út végén tudatosult bennem, hogy ma éjszaka telihold lesz, és ilyenkor vagyunk a legerősebbek, még ha nem is vagyunk emberi formánkban a toppon. Egy bár szerűséghez érek, ahova gondolkodás nélkül megyek be.
- Hol van Lucas? – kérdezem elkiáltva magam. Mindenki csak néz. Senkiben nincs annyi bátorság, hogy megmondja az igazat, hogy hol van. Mert tudom, hogy itt van, mivel érzem a szagát.
- Ki keresi? – hallok egy mély hangot az egyik sarokból.
- Nem az a lényeg, hogy ki keresi, hanem, hogy hol van?! – mondom az első felét halkan, míg a másodikat már ordítom. Kétlem, hogyha itt is van Alexis, akkor ezt ne hallotta volna. Érzékeny füleimnek köszönhetően meghallom, hogy lent, valaki kiabálja a nevem.
- Itt maradsz! – hallom valaki fenyegető hangját a másik sarokból. Odakapom a fejem, és megérzem a szagát. Elfog az undor, és mikor kipillantok az ablakon, látom, hogy pár perc múlva enyém lesz a terep és kiszabadíthatom a menyasszonyomat.
- Te szemétláda! – mondom és dühösen indulok el felé, mire hárman rám ugranak és lefognak. Én csak rájuk morgok, vicsorgok.
- A-a-a! Ha még egyet lépsz, akkor megölöm a kis csajt! – kezd el fenyegetni.
- Engem nem tudsz megfenyegetni! – mondom vicsorítva.
Ahogy besüt a hold fénye az ablakon, új erőre kapok. Karmaim hosszabbak, élesebbek és hegyesebbek lesznek. A hajam az a vörös színről barnára, majdnem feketére vált. A szemfogaim tisztán kivehetőek lesznek. Izmaim megdagadnak, és jól láthatóak lesznek. Pár mozdulattal megölöm a lefogóimat. Sokan próbálnak meg lefogni, vagy esetleg megölni, azonban egyik sem tud, csak maximum megkarcolni, megsebezni. Mindegyiket kegyelem és bűntudat nélkül, kegyetlen módon megölöm. Amikor a helységben már csak egy-két élő ember marad rajtunk kívül, Lucas felé veszem az irányt. Látom rajta, hogy egy kicsit megijedt tőlem, de hát pont ez volt a cél.
- Maradj ott, vagy tényleg megölöm Alexis-t! – mondja kétségbeesett hangon.
- Úgy sem lennél rá képes! Nem tudod, nem vagy képes megölni! – válaszolom neki és rátámadnék, de bemenekül az egyik ajtó mögé. Próbálom szépen kinyitni, de mikor meghallok egy sikolyt, ami túlságosan is hasonlít Alexis hangjára, akkor már bedühödve tépem fel az ajtót, tokjából. Mikor leérek a lépcsőn, a látványnak nem örülök túlságosan. Alexis térdel, miközben Lucas a hajánál fogva tartja, és egy kardot szegez a torkához.
- Nem merem megtenni? – kérdezi szemrehányóan Lucas.
- Mért kell ezt csinálnod Lucas? Hisz bárki mást megkaphatnál a tündéknél! – kérdezek vissza.
- De nekem nem kell más, mint Alexis! Én csak őt szeretem! – üvölti a képembe.
- Ha igazán szeretnéd… - itt pár lépést teszek felé. – Akkor elengednéd őt és hagynád, hogy boldog legyen! Amit te csinálsz, az nem szerelem! Az már beteges ragaszkodás! – folytatom hangosabban és még inkább közelebb megyek.
- Ha nem lehet az enyém, akkor nem lesz senkié! – kiált fel. Megpróbálja elvágni Alexis torkát, de valaki végig karmol Lucas arcán, aki kiabálva dobja el a kardot és kap a frissen szerzett sérüléséhez. Alexis után nyúlok, és magam mögé ültetem a lépcsőre.
- Maradj itt! – mondom neki és a körmeimmel eltépem a kötelét, így kezei szabadok lesznek. – Ne csinálj semmit! – majd a macska felé fordulok. – Prince! Vigyázz rá, különben…
- Rendben! Vigyázok rá, megígérem! – mondja és Alexis ölébe kuporodik.
Én bólintok, majd Lucas felé fordulok, aki abban a pillanatban csap le a kardjával rám. Én két kezemmel fogom meg a kardot és tépem ki a kezéből, majd szerelmem lábai elé dobom. Lucas két kisebb pengét vesz elő. Valami furcsa, kesernyés szagot érzek. „Francba! Mérgezett pengékkel támad! Hogy rohadna meg!” Csak kitérek minden csapása elől. Próbálok visszatámadni, de nem nagyon sikerül. Egy jó darabig csak így harcolunk, mikor megelégszem ezzel és úgy döntök, felpörgetem egy kicsit a harcot. Átváltozom farkassá és úgy támadok rá. Persze lábait támadom, és mikor már egyik lába sem bírja súlyát a harapásaim miatt, térde rogy, és úgy hadonászik tovább a két pengével. A háta mögé osonok és megharapom az egyik vállát, aminek következményében eldobja a kést és odakap vállához.
- Én nyertem Lucas! Ebből már nem jössz ki jól! – mondom elé állva és vicsorítok közbe.
- Én mindig jól jövök ki mindenből! – hallom hangját és gonoszan kezd el röhögni.
- Vessünk véget ennek az értelmetlen játéknak!
Mondatomat tett követi. Rátámadok és átharapom a torkát. Még utolsó erejével a nyakához nyúl, majd holtan esik össze. Én farkas formámba lefekszek Lucas testétől nem messze. Csak lihegek és valami… furcsa… édeskés illatot érzek, de… nem tudom mi az! Visszaváltozom emberi formámba és hasamra rakom a kezem. Mikor megpillantom, hogy vérzek, ránézek Lucasra és látom, hogy kezében ott van a mérgezett penge… arról pedig az én vérem csöpög le. Alexis odafut hozzám és letérdel.
- Kenichi! Miért? – kérdezi könnyezve.
- Mert szeretlek! És mert a menyasszonyom vagy! – mondom mosolyogva és arcára simítom kezemet. – Ne sírj… miattam igazán nem kell… - mondom egyre inkább elhaló hangon. Homályosan kezdek látni.
- Gyorsan Alexis! Ha még most elindulunk, akkor időben visszaérünk Kenichi falujába és meg tudják menteni! Te hozd őt, én viszem a pengét! – hallom még Prince hangját, majd semmi… üresség…
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 12. 04. 16:12:32 | #17997 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: csucsomnak
- Szeretlek! – mondja és megcsókol. – De nem akarom, hogy
neked bármilyen bajod essen, s ha itt maradsz, akkor biztos, hogy meg fognak
ölni. Biztos találunk valami megoldást. Bármit, majd találunk valami helyet,
ahol tudunk találkozni, s senkinek sem fog baja esni, és…
- És neked ez megfelelne? Mert nekem nem! – feláll, és az
ablakhoz sétál. A csendet én töröm meg. - Téged akarlak éjjel-nappal, s nem
csak egy találkozóhelyet, ahol néha találkozunk. Nem értelek! A népeddel akarsz
maradni? Azokkal, akik nem szerettek, és tönkretették a gyerekkorodat? Komolyan
ezt szeretnéd? – kérdem kissé ingerülten.
- Nem! De nekem itt van az életem, a családom, nem mehetek
el innen…
- Tehát erről van szó. Ő fontosabb neked, mint én… Larkin. –
mondom szomorúan és ingerülten.
- Nem! Nem tudom… Össze vagyok zavarodva. Rengeteg dolog
történt mostanában, s nem vagyok képes már olyan tisztán gondolkodni… – egy
ideig csend telepszik ránk, amit én török meg.
- Alexis… - közbe vág szavamba.
- Estére visszajövök. Egy kis gondolkodásra van szükségem. –
azzal megfogja a köpenyét és kimegy a szobából.
Egész estig várom, hogy visszajöjjön, de semmi. Se Alexis,
se Nikomi nem jön be. Elég dühösen alszom el. Az éjszaka folyamán többször
felébredek. Reggel mikor kinyitom szememet, még mindig senki nem jött be
hozzám. Ez nagyon fájt. Ezért is kelek ki az ágyból és felöltözve, egy kis
levélkét hagyok a párnámon, melyben csupán az van, hogy „Hallgass a szívedre.” meg
egy aláírás. Kiugrom az ablakon és a kapucnit a fejemre téve elindulok szép
lassan vissza a népemhez. Mivel nem tudok futni, így elég lassan haladok. Igaz
estére már majdnem ott vagyok. Nem kell sok, így nem is pihenek le, hanem
haladok tovább. Mikor haza érek, már jó sok ideje éjszaka van. Bemegyek a
házamba és a kanapéra leülve, szinte el is alszom rögtön. Reggel felébredek,
majd kimegyek a patakhoz és lemosdok, átkötözöm a sebemet, majd felöltözök.
Bemegyek a faluba, ahol szinte ünnepelnek, hogy egészben visszatértem. A falu
idősei ünnepet akarnak ülni holnap, amin asszonyt kell választanom magamnak. Aznap
mindenkivel beszélek egy kicsit. Hősként tekintenek rám az itteni lakosok.
Pedig nem tettem semmit a faluért. Egész gyorsan eltelik a nap. Este hamar
elalszom, reggel korán ébredek fel. Kinézek az ablakon és Alexis-t látom magam
előtt. Nem tudom, hogy fogom túlélni, hogy más asszonyt kell választanom
magamnak. Szeretem Alexis-t és nem tudom ilyen könnyen elfelejteni. Miután
lemosakodom a tóban, majd felöltözöm ünnepi ruhába. Bemegyek a faluba, ahol is
a főtérre vezetnek. Egy színpad szerűségre ültetnek és mesélnem kell, mi
történt velem, míg távol voltam. Elmeséltem az egészet az elejétől, a végéig.
- Most ideje asszonyt választanod magadnak! – szólal meg az
egyik bölcs.
- Nem vitatkozom veletek! De nem fogok asszonyt választani
magamnak! Ez már rég megtörtént! Viszont nem lehetünk együtt, mert neki a saját
nép mellett a helye. Így nem választok magamnak semmilyen asszonyt!
- Helyesen beszéltél Kenichi! – hallom a tömeg háta mögül az
egyik bölcs hangját. – Jutalmad nem marad el!
- Alexis! – mondom és felállok.
Lesétálok a színpad féléről, és egyenesen Alexis felé
megyek. Nem tudok futni, de sietősre szedem lépteimet. Ő futni kezd felém, majd
mikor találkozunk, a nyakamba ugrik. Egyik kezemmel feneke alatt fogom meg, míg
másikkal a derekát. Erősen, szorosan ölelem magamhoz. Szeretem, és most már
soha többet nem akarom elereszteni.
- Alexis! Tényleg te vagy az?
- Igen.
- Szeretlek! – mondom.
Lerakom és megcsókolom. Szenvedélyesen és vadan csókolom
ajkát. Érzem, hogy remegni kezd a lába, ezért szorosabban ölelem magamhoz, hogy
ne essen el. Jobb kezemmel derekát ölelem, míg bal kezemmel hajába markolok, és
úgy mélyítem a csókot. Ő mindkét kezét a nyakam köré fonja. Nem hallok és nem
érzékelek semmit, de még akkor is hallom, hogy a népem tapsolni és ujjongani
kezd.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 12. 04. 16:13:19
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 10. 31. 13:27:10 | #17497 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: tündémnek
Mikor felébredek, egy szobában találom magam. Ismerős, de
fogalmam sincs, hol vagyok. Legjobb barátom, Nikomi ül mellettem és fogja a
kezemet.
- Hogy vagy? – kérdezi aggódva.
- Én jól, de Alexis, hogy van? Behívnád?
- Persze. – mondja és kimegy, de az ajtót nyitva hagyja, így
meglátom Alexist.
- Téged hív! – lassan lépdel a szoba felé. – Kettesben hagylak
titeket. – becsukja az ajtót, s csak egy éjjeli lámpa ég, ami az arcomat
világítja meg. Csak áll az ajtóban és néz.
- Hogy vagy? – kérdezem végül én, aggódva. Próbálok felülni
közben, több-kevesebb sikerrel.
- Jézusom, ne értem aggódj. – odarohan és segít felülni.
Utána mellém ül és megfogja a kezem. – Te, hogy érzed magad?
- Ugyan ez csak egy kis karcolás! – veszem viccesre a
dolgot, de megszorítom a kezét. – Jól vagyok, ne aggódj.
- Sajnálom, ez az egész miattam volt. Nem akartam, hogy
megsérülj. Nekem kéne itt feküdnöm, nem neked. – mondja és sírni kezd.
- Hajolj közelebb. Még közelebb. – teljesen közel hajol
hozzám, és én megcsókolom. – Azért álltam eléd, mert azt akartam.
- De… - folytatná, de az ujjam a szájára rakom.
- Nem akarok erről többet hallani. – mondom, és
nyomatékosításképpen újra megcsókolom. A mellkasomra hajtja a fejét és hallgat.
- Nincs szükséged valamire? Ételre? Italra? Vagy ne hívjak
orvost? – kérdezi aggódva.
- Nincs, egy dologra van csak szükségem… - mondom azzal a
bizonyos huncut mosollyal az arcomon.
- Mire? – kérdez vissza, de választ nem kap, ugyanis csak
nézem őt. Majd kezeinkre nézek, melyet a takaró alá vezetve, férfiasságomra
rakom, mely vágytól mered az égnek. – Ez nem lenne egy kicsit korai? A sebed…
- Gyorsan gyógyulok! – magamhoz húzom és megcsókolom.
- Tudom, de azért várjunk vele egy kicsit. Mondjuk, amíg fel
tudsz ülni egyedül, oké?
- Rendben. Még szerencse, hogy gyorsan gyógyulok. – suttogom
fülébe.
Pólója alatt kezdem el simogatni a bőrét, mely sima és puha.
Halk kopogássál Nikomi lép be egy tálcával a kezében.
- Nikomi! – üdvözlöm.
- Hoztam egy kis vacsorát. – lerakja a tálcát az ölembe,
amin még alma is van. – Hogy érzed
magad?
- Köszönöm, jól. Az otthoniak, hogy vannak? – kérdem,
miközben az almát kezdem el enni.
- Mindenki aggódik érted. Főként a falu bölcsei.
- Ahogy fel tudok állni, ígérem, hazatérek. – mondom
aggódva.
- Inkább gyógyulj meg rendesen, mintsem utána ismét ágynak
ess! – mondja és közelebb jön. Látom arcán az aggodalmat.
- Mi baj Nikomi?
- Semmi-semmi… csak…
- Csak, mi? Mondjad már!!
- Aggódom érted! Féltelek, hisz a barátom vagy! Szinte már a
testvérem vagy!
- Igen, tudom. Én is így érzem, viszont szerintem nem ez a
bajod! Mondd nyugodtan, hisz meghallgatlak!
- Csak ennyi a ba…
- Nikomi, ismerlek nagyon jól!
- Féltelek tőle! – mondja ki végre és fejével Alexis felé
bök.
- Tőle? Ő egy nő! Igaz, hogy harcos, de nő! Mit tud ártani
nekem? Álmomban nem fogja elvágni a torkomat!
- A fortélyaitól féltelek! Attól, hogy elvesz tőlem és nem fogsz
már figyelni rám!
- Te bolond! Hisz te a testvérem vagy! Igen,
picit-kevesebbet fogok rád figyelni, de nem foglak elhanyagolni.
Nem hallgat végig, mert kimegy és becsapja az ajtót.
- Sajnálom! Ez is az én hibám volt! Nem akartalak
szétválasztani titeket.
- Nem a te hibád! Ő mindig ilyen volt. Ha nem rá figyeltél,
bevágta a durcit. Majd lenyugszik. Viszont lenne egy kérdésem. Lucassal mi a
helyzet?
- Őt apám bünteti meg, amiért rátámadt ez egyetlen fiára.
Apám téged is meg akart öletni, de Larkin szólt érted, hogy megmentetted az
életét. Apám el fog engedni, de többet nem jöhetsz majd ide vissza.
- Akkor gyere velem! Az én népem befogad téged, hisz már
hozzám tartozol.
- Nem lehet. – mondja és feláll. Az ablakhoz sétál. – Nekem
itt a helyem a népem mellett.
- Szóval akkor én nem is számítok neked? – kérdezem
keserűen.
- Ne beszélj ilyeneket, hisz neked adtam magam! A mi népünk
hagyományaihoz tartozik, hogy akinek elsőként adod magad, örökké őt fogod
szeretni. Én is így érzek. – mondja és ismét mellém ül. Megfogja a kezem és
megszorítja.
- Amikor megölted apámat, mert engem védtél, akkor
tudatosult bennem végleg, hogy mit is érzek irántad. Akkor jöttem rá, hogy te
az életem része leszel. Akkor jöttem rá, hogy eddig nélküled egy senki voltam.
Csak azért éltem, hogy egyszer én is felnőtt legyek a népemnél. De amikor
találkoztam veled, akkor jöttem rá az igazi felnőtté válás titkára. A felnőtté
válás nem az, hogy egész életünkben céltalanul csak azért küzdünk, hogy mi
legyünk a legerősebbek, hanem hogy olyas valakit találjunk magunk mellé, aki
viszont szeret, akiért küzdhetsz, aki mellett megöregedhetsz, és aki idős
korodban melletted lesz. Ez a felnőtté válás. Én most találtam meg… melletted.
És nem akarom máris elveszíteni. Tudnod kell, ha úgy döntesz, hogy itt maradsz,
én is maradok melletted, veled.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 10. 22. 15:01:12 | #17380 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: tündémnek
Megszakítja a csókot.
- Nem akarsz elengedni? – rázza meg kezeit.
- Nem, még valami meggondolatlanságot követnél el és az nem
lenne jó. – újra megcsókolom.
Felsőjét kezdem egyre feljebb húzni, míg végül majdnem
leveszem róla. Ha nem lenne összekötözve a keze, akkor már nem lenne rajta.
Melltartója is lekerül róla, mert útban van.
- Most tartozol nekem egy melltartóval. – mondja tettetett
dühvel, de nem felelek semmit.
Kezeimmel végig a mellét markolászom, kényeztetem, míg
folyamatosan csókolom. Meglepődve nézek fel rá, mikor gyengéden beleharap a
számba.
- Ejnye, harapsz?
- Ejnye, élvezed? – megemeli a csípőjét és ágyékomnak
dörgöli. Halkan felsóhajtok.
- Szeretek játszadozni a prédámmal. – mondom azzal az
ismerős, kéjes vigyorral az arcomon.
Mohon és hevesen tapadok az ajkaira. Egyre lejjebb haladok
számmal. Először nyakát kezdem el csókolgatni, kényeztetni, majd melleivel
kezdek játszadozni. Szívogatom, csókolgatom, finoman harapdálom. A háta ívben
megfeszül és kéjesen nyög fel.
- És még hogy én élvezem? – kérdezem, majd újra szájára
tapadok.
Csók közben kezem egyre lejjebb halad derekán, le egészen a
nadrágjáig. Benyúlok nadrágjába és bugyin keresztül érintem meg.
- Hékás, nem gondolod, hogy egy kicsit túl gyorsan haladunk?
- Csönd legyen, itt én dirigálok… - súgom mély hangommal
fülébe.
Leveszem pólómat, majd újra megcsókolom. Nadrágját is egyre
lejjebb húzom, de benyit valaki. Az a szerencsétlen Nikomi nyit ránk. Mondtam
neki, hogy ne zavarjon minket, mert „fontos” dolgom lesz. Arcán meglepettség
ül, pedig mondtam neki, hogy mit fogunk csinálni. Köpni-nyelni nem tud.
- Bocsánat, azt hiszem rossz szobába nyitottam be…-
felháborodottnak tűnik, hogy vele mért nem csinálok ilyet. Becsapja maga mögött
az ajtót.
- Hupszi, lehet, hogy a terv egy részét nem osztottad meg a
barátoddal? – kuncog egy jót.
- Van min nevetni? – kérdezem kissé ingerülten.
Ismét megcsókolom, majd végleg leveszem róla nadrágját, mai
susogva ér le a földre. Szétnyitom lábait és kezemmel kezdem el kényeztetni,
míg száját folyamatosan csókolom. Hangosan nyögdécsel a csókok között. Számmal
elhagyom száját és testén haladok egyre lejjebb. Elérem bugyija határát és
leveszem róla. A földön landol. Számmal kezdem el kényeztetni csiklóját.
Hangosan nyögdécsel. Mikor közel a határhoz, hogy elélvezzen, lassabb tempóra
váltok. Hangos, sikításnak beillő nyögéssel élvez el. Liheg, mikor újra
megcsókolom. Leveszem a nadrágomat és eloldozom kezeit. Két lába közé
helyezkedek, és egy-egyszerű mozdulattal beléhatolok. Ő szinte felsikít és
könnyezni kezd. Lassan kezdek el mozogni és lenézve meglátom, hogy vér folyik
ki belőle. Ijedten nézek rá.
- Mért nem mondtad?
- Próbálta. – mondja szomorúan.
- Sajnálom. – mondom, és ki akarok húzódni belőle, de nem
engedi, mert lábaival körbe fonja a derekamat és kezeit pedig nyakam köré.
- Kérlek, maradj még. Én is akarom. – mondja és megcsókol.
Viszonzom a csókját és lassan, nagyon lassan kezdek el
mozogni benne. Szeretném, ha olyanban lenne része, hogy soha nem felejtse el.
Mikor érzem, hogy megszokta és kicsit gyorsabb tempóra is kapcsolhatok,
gyorsabb ütemre váltok, de még így sem nagyon gyorsra. Folyamatosan csókolom
száját, nyakát, kulcscsontját is, hogy ellazuljon. Nagyon lassan érünk fel
mindketten a csúcsra. Olyan élvezetekbe hajtott, mint még soha senki. Pedig nem
egy szeretkezésbe volt már részem a 200 év alatt. Mellédőlök és mellkasomra
húzom. Pár perc múlva halkan szuszog rajtam. Elaludt. Lassan kimászok mellőle
és felöltözve, kimegyek a szobámból. Larkinhoz veszem az irányt. Mikor beérek a
szobába, Nikomi ott van. A fiúhoz lépdelek és elengedem. A hátamra kapom és az
ablakhoz lépdelek vele.
- Mit mondjak a csajnak, ha felébred?
- Az igazat. – mondom és kiugrom az ablakon.
Gyors futásba kezdek és 2 órán belül vissza is érek vele a
palotába. Kerülő utakon megyek és a szobájába rakom le a srácot.
- Mi lesz Alexissel? Ugye nem fogod bántani?
- Nem. Ahogy felébred, szabadon engedem. – mondom és ugornék
ki az ablakon, de benyit Alexis vőlegénye.
- Hol van a menyasszonyom? Mit csináltál vele te szemét? –
kérdezi és Larkin felé megy. – Ha nem mondod meg, megölöm!
- Tudtommal a tündenőknél úgy van, ha először adják oda
magukat valakinek, akkor egész életébe mellette kell lennie. – mondom és
gonoszan elmosolyodom.
- Te szemét! Ezért megöllek! – mondja, és az ágyra löki
Larkint, akire egy nyilat szegez. Kilövi, de elé állok és így engem talál el.
Ekkor nyit be Alexis. A nyíl szerencsére nem talált el komolyabban. Kiveszem és
nekirontok. – Alexis az enyém és senki másé. Ha nem lehet az enyém, akkor
senkié sem. – mondja és most Ő felé lő egy nyilat. Elé állok, de ez most már a
szívemnél talál el. Nem pont a szívemnél, de nagyon közel hozzá.
- Alexis nem tárgy! Nem a tulajdonod! – nagyon fáj a sebem
és már alig állok a lábamon.
– Ő senkié sem! – ahogy kimondom, összeesek és elsötétül
előttem minden.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 26. 20:15:18 | #16290 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: Alexisnek
Először hozzám megyünk
ellátni a sebemet, majd Nikomihoz. Larkint megkötözöm, de nem bántom.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezi harciasan.
- Csupán rá akarok
ijeszteni Alexisre. Semmi több. Ha a miatt aggódsz, hogy bántalak, nem foglak.
– mondom neki. – Amíg nem próbálsz meg megszökni. Megértetted?
- Igen meg. De ugye Alexist
sem fogod bántani?
- Ha jól viselkedik, nem.
Mondom, csak rá akarok ijeszteni. –
mondom és befejezettnek titulálom a beszédet. Nem szól senki, senkihez.
Egy kis idő múlva
felpattanok és a saját lakásom felé veszem az irányt. Érzem Alexis szagát, úgy
hogy biztos vagyok benne, hogy itt van. Belépek és minden szétdobálva, Alexis a
kanapén fekszik. Ölbe kapom és felviszem a szobámba. Ott az ágyhoz kötözöm.
Várok, míg felkel. Közben Larkint is ide hozom, és a székhez kötözöm. Száját is
betömöm.
Ahogy felébred, el kezd
kapálózni.
- Hol vagy te szemétláda?
Mit csináltál Larkinnal? Ha egy ujjal is…
- Nyugodj már le. Nem
bántottam. Itt van. – mondom és felemeli a fejét. Ahogy meglátja Larkint, arca
ellágyul.
- Jól vagy? Nem bántott? – kiveszem
szájából a rongy darabot, és pár percre magukra hagyom őket. Majd visszamegyünk
Nikoval, aki elviszi Larkint. Én pedig ott maradok Alexissel.
- Most végre nyugodtan
tudunk beszélni. Nem zavar meg senki. – mondom és derekára ülök.
- Mit akarsz?
- Igazából magam sem tudom.
Először csak simán meg akartam ölni Larkint. Aztán arra jutottam, hogy nem
teszem meg, csupán rád ijesztek. Végül, amikor nálatok, rád másztam, akkor arra
lyukadtam ki, hogy téged akarlak. – mondom ki, és a szájához hajolok. Megremeg,
de próbálja leplezni. Lassan érintem össze ajkainkat. Meglepődöm, hisz
visszacsókol. Mikor véget vetek a csóknak, kéjes vigyorral kérdezem. – Csak nem
kívánsz?
- Ne légy hülye. Csak előbb
akarok szabadulni.
- Azt bizony nem fogsz.
Most ugyanis, akármilyen gonoszan is fog hangzani, eljátszadozom veled. –
mondom és ismét megcsókolom. Benyúlok felsője alá. Végig simítok hasán, majd
fel, egészen az egyik melléig, amit jól megmarkolom. Megszakítva a csókot
felnyög. – Csak nem élezed? – de választ sem várva, nyakát veszem birtokba.
Végig nyalom és csókolom. Majd ismét birtokba veszem ajkait.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 20. 14:01:10 | #16103 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Miután elhagytam a
kastélyt, haza indulok. Hazaértemet, mindenki üdvözli.
- Sikerrel jártál? –
kérdezi Nikomi.
- Gyere, beszédem van veled. – mondom és félre húzom. – Segítened kell. Majdnem
sikerült, de Alexis közénk állt. Annyi lenn e feladatod, hogy elhozd őt ide. Én
addig lefoglalom őket.
- Rendben van. – mondja és
bólint egyet. Összekészülődünk, csak a legszükségesebbeket szedjük össze.
Mivel telihold után
vagyunk, még részlegesen át tudunk változni vérfarkassá.
Visszaindulunk a Tündék
kastélyához. Estére érünk oda. A kapu alatt elválunk, azzal, hogy Niko
egyenesen haza viszi Alexis öccsét, míg én lefoglalom őket. Belopódzok Alexis
ablakán és az ajtóhoz állok. Egy kés repül felém, amit könnyű szerrel
kijátszok.
- Tehát ébren vagy.
- Kenichi… Tudod, nagy zajt
csapsz, én meg nem alszom valami mélyen. Szakmai ártalom. Tehát most mi lesz?
Mert ugye tudod, hogy nem hagyom, hogy bántsd Larkint! – lassan feláll. – És
tudod, nagyon sajnálom az édesapádat. Nem akartam, hogy ez történjen. Sőt nem
is igazán értem, hogy történhetett, én csak megsebeztem őket, lehet súlyosan,
de akkor sem értem hogyan történt. – nyílik az ajtó, de ő oda veti magát és
becsapja. Én a szagból érzem, hogy nem az öccse az, hanem az a tünde srác,
akivel harcoltam.
- Alexis? Jól vagy? Valami
zajt hallottam.
- Persze jól vagyok. – hazudja,
és végig engem néz. – csak… csak felrúgtam az ebédlős tálcát.
- Ez nem igaz. Én is itt
vagyok. – mondom durcásan és karba tett kézzel állok az ablak előtt. Az a srác
beront az ajtón. Halvány, mégis látható tűz csík jelenik meg a lába előtt. – Ha
azt átléped, akkor megölöm Alexist.
- Kenichi, hagyd abba. –
feleli könyörögve Alexis.
- Mért? Tudod, jó szenvedni
látni azt, aki engem is oda kényszerített. – felelem, és az ágyra lököm. Látom,
hogy a srác lépne, de egy kést vetek a feje felé. A füle mellett halad el,
megsértve azt. – Még mindig él az előbbi kijelentésem. – mondom és rámászok
Alexisre. A nyakát veszem célba. Felnyalok egészen a füléig, majd beleharapok.
A nyögés után, ami elhagyja a száját, nemes egyszerűséggel, megcsókolom. Annyit
érzékelek, hogy átlépi a határt. Egy kést kapok elő és Alexis nyakához
szegezem. Majd felegyenesedek és végig simítok mellein, le egészen a
legféltettebb kincséig.
- Hagyd abba, vagy
megöllek. – feleli keményen.
- Csak rajta, gyerünk. – mondom és látom, hogy támadna. Egy egyszerű tűzfalat
hozok létre és csak a kiáltását hallom.
- Te szemét Tűzmágus.
Egyszer úgyis kicsinállak. – ordítja, mire a folyosón egy ordítást lehet
hallani.
- Larkin herceg eltűnt.
Larkin herceg eltűnt. – ismétli.
- Nos, akkor én megyek is.
– mondom és már az ablaknál vagyok.
Egy kés repül felém, amit későn veszek
észre és csak annyira tudok kitérni, hogy ne a szívembe, hanem az oldalamba
fúródjon. Felnyüszítek és kiugrok az ablakon. Látom, hogy a fekete hajú srác
kihajol az ablakon, de csak intek neki és a kést, ami bennem volt, felé
hajítom. A földet érés után, elszorítom a sebet és futok, amilyen gyorsan csak
tudok. Hazáig meg sem állok.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 08. 20. 14:02:13
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 19. 00:31:52 | #16051 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: Alexisnek
Alexis kettőnk közé ugrik,
így az ő hátát karmolom meg. Az öccse, a többiekkel együtt, kimenekül.
Becsukják az összes ajtót. Prince ugrik kettőnk közé, mintha őt akarnám
megtámadni.
- Nem értelek. Mikor
elváltunk azt mondtad, hogy vigyázzak rá, most pedig te törsz az életére. Mi a
franc történt veled?
- Megölte az apámat. – rájuk
vicsorgok.
- Mit mondtál?
- Igen jól hallottad.
- Sajnálom, nem akartam…- a
próbálkozási szánalmasak, ahogy fel akar állni. –De tudod, ha meg akarnak ölni,
akkor nem kérdezősködöm. Mellesleg nem csak a saját életemet kellett féltenem.
Ha nem emlékeznél, ott voltál velem.
- A vérfarkasok, ha egy fajtabéli szagát érzi valakin, akkor arra nem támad. –
mondom és elkezd valamit keresni. Nem törődök vele csak leütöm. Ekkor lép be a
terembe egy fekete hajú tünde.
- Mit képzelsz, ki vagy te?
Nem bánthatod büntetlenül a menyasszonyomat. – ahogy kimondja, visszaváltozom,
hisz úgy fer, ha én is emberi alakomba vagyok.
- A te menyasszonyod? Ez vicces. Akkor mért remeg, ha hozzáérek? Mért dobog úgy
a szíve, ha a közelembe van?
- A félelemtől. – ordítja és nekem támad. Én simán kivédem.
- Ezzel mégis mit akarsz elérni? Hogy meghaljak az unalomba? – kérdezem gúnyosan.
Még jó pár percig próbált komolyabb kárt tenni bennem, de semmi esélye. – Na jó
vessünk véget ennek a parádénak. – mondom és tűzből formálok kardot. Elindulok
Alexis felé. Az a kis mitugrász, beáll közénk.
- Nem nyúlhatsz hozzá, vagy megöllek.
- Tényleg? – kérdezem, de már mögötte is vagyok. Ő hátra fordul és nem lát
mást, mint hogy beleszúrom a tűz kardot. A kardszerűség eltűnik és a sebei is
elkezdenek begyógyulni.
- Mért segítesz rajta, ha meg akarod ölni?
- A-a-a. Tévedésben vagy.
Nem őt akarom megölni, hanem az öccsét.
- De mért?
- Ő megölte az apámat, én megölöm az öccsét. Tudod, van egy olyan közmondás,
hogy Szemet szemért, fogat fogért. – mondom, és az ablakhoz sétálok.
- Most hova mész? Csak nem futamodsz meg?
- Én? Na ne hülyéskedj! Csak megkeresem az öccsét. Ennyi. – mondom és kiugrok
az ablakon. Mivel most elég nagy zűrzavart okoztam a feltünésemmel, így várok
egy kicsit.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 13. 13:52:04 | #15819 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
- Ki vagyok? Hát őszintén néha már magam sem tudom pontosan.
– kérdőn nézek rá, ezért folytatja. – Egyszer Alex vagyok, a hírhedt
bérgyilkos, aki eddig még minden megbízását kifogástalanul végezte. Ami az
utóbbi munkájáról nem mondható el. Hiszen ahelyett, hogy megölte volna a
célpontot, 2 hétig rejtegette a szobájában.
- És másszor? Ki lennél?
- Alexis vagyok. – feláll és pukedlizik egyet. – A tündék
hercegnője, akivel még a saját szülei sem törődnek és félnek tőle. Az emberek
elkerülik, mert mindenki valami átokról beszél. Egyetlen öccsét pedig óvják
tőle, nehogy bántsa őt. Mert bizony ezt gondolják… Hát ez lennék én. – leül a
földre és én mellé telepszem. Egész közel. Nem tudom mért, valahogy ösztönösen
cselekszem.
- Ha már itt tartunk, mért nem hagytál ott az erdőben? – én
töröm meg a csendet, mire egy kérdő pillantás a válasz. – Te is megkérdezted
mért nem öltelek meg…
- Miattam sérültél meg, nem hagyhattalak ott… Lehet, hogy
bérgyilkos vagyok, de annyira nem vagyok kegyetlen. Pedig lehet jobb lett volna…
- Lehet, de köszönöm, hogy elhoztál.
- Ugyan… Tényleg nem vagy éhes?
- Hát, ami az illeti…
- Mindjárt jövők, hozok valamit enni, addig maradj itt. – mondja és kilép az
ajtón. Én csak az ablaknál állok és várom, hogy visszajöjjön. Azon gondolkozom,
hogy vajon a többiek jól vannak-e. Főleg az apám és Nikomi, a legjobb barátom.
Szinte már a testvérem. Pont ekkor jön be Alexis. Lerak az asztalra egy tálca
ételt.
- Jó étvágyat. Egyél nyugodtan. Ha nem elég, akkor szólj nyugodtan és hozok
még. – rögtön az almáknak állok neki. – Először az alma? – kérdezi meglepetten.
- Kedvencem. – mondom és folytatom az evést. Kopognak az ajtón. Ő
résnyire kinyitja és ki slisszan rajta. Pár szót vált valakivel, majd
visszajön.
- Remélem ízlett. Kérsz még? – kérdi, de nemet intettem a fejemmel.
- Nem. Most már mennem kell.
- De hát még fel sem épültél teljesen.
- Gyorsabban regenerálódom, mint a fajtám béliek. Ne aggódj értem. – mondom és
az ablakhoz lépek. – Vigyázz magadra. – mondom, és az ablakpárkányra állok. –
Te pedig, Prince, vigyázz rá. Mert ha nem, megtalállak. – mondom és leugrok.
Háttal lefele zuhanok. Látom, hogy az ablakhoz fut. Intek neki, majd talpra
érkezem. Iszonyatos sebességgel kezdek el futni. Mindössze negyed óra alatt
érek haza. Egyenesen apámhoz megyek. Belépve a házba, szinte minden idős ott
volt. – Hol van az apám? – kérdezem, és a legrosszabbtól félek.
- Kenichi… - jön oda Nikomi. – Apád meghalt. – teszi a vállamra a kezét.
- Hol van? – kérdezem halkan. Senki nem felel. – Hol van? – most már ordítom.
- Fent a szobájába. – feleli Nikomi. Én azonnal felrohanok. Ott feküdt előttem
élettelen teste. A szemeimből a könnyek megállíthatatlanul folynak. Oda megyek,
letérdelek és meg fogom kezeit, melyek jéghidegek.
- Apa… Úgy sajnálom… Ha még hallasz engem fentről, kérlek, mond meg anyának,
hogy szeretem. – mondom és ráhajtom fejemet. Nikomi lép be.
- Kenichi, el kell vinnünk őt. A temetést már elrendeztem. – mondja. Én csak
felállok és odasétálok hozzá. Átölelem.
- Köszönöm. – suttogom fülébe. Majd perceken keresztül csak ölel és simogat. –
Ezt még meg bánja. – mondom és a lakásom felé indulok. Tudom jól, hogy csak
engem akart védeni, de akkor is megölte az apámat. Haza érve, várok, míg
telihold nem lesz. Majd előtte való este elindulok, és a kastélyba megyek. Valami
ünnepség volt, mert szépen fel volt díszítve és mindenkin szép, elegáns ruha
volt. Ám mikor én belépek, mindenki rám néz. – Alexis. Hol bujkálsz? – ordítom
el magam.
- Kenichi. Te mit keresel itt? – kérdezi, és oda fut elém. – Nem szabadna… -
nem engedem, hogy befejezze, mert felpofozom. Hanyatt esik, és az arcát kezdi
el tapogatni.
- Lehet, hogy az életem megmentetted, de levetted az egyetlen személyt, akit
tiszta szívből szerettem. – mondom és leveszem a köpenyt. A hold fénye rám
vetődik és átalakulok vérfarkassá. A teremben lévők mind sikítanak, és össze
vissza kezdenek el rohangálni. – Most
pedig én veszem el tőled, azt, akit a legjobban szeretsz. – mondom és elindulok
a testvére felé.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 05. 15:08:27 | #15600 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: Alexisnek
Valamit hallok még, aztán sötétség. Érzem, hogy visznek, de nincs erőm már semmihez.
Lefektetnek......
Berregés......
Zötyögés......
Majd semmi. Megint visznek és megint lefektetnek. Valami szúró fájdalom és megint semmi. Csak a sötétség. Mikor kinyitom a szemem, egy macska szempárral nézek farkasszemet.
- Ahhh. Leszokhatnál már erről a fajta ébresztésről. - mondom és a hajamba túrva, felülök. A mellkasom szinte már teljesen begyógyult. - Meddig aludtam? - kérdezem. Vállamon egy aprócska kezet érzek. Megfordulok és egy vörös szempár néz vissza rám.
- Két teljes hétig. - mondja a szempár tulajdonosa.
- Ne haragudj, hogy eddig a terhedre voltam. - mondom és az ablakhoz sétálok.
- Ne hülyéskedj, hisz megmentetted az életemet. És Princet is.
- Életért, életet. - suttogom halkan, mire ő rákérdez, hogy mondtam e valamit. Nemet intek a fejemmel.
- Akkor elmondod, hogy honnan ismered Princetot? Ő nem akarta elmondani.
- Nem csodálom. - mondom és keserűen felnevetek az emléktől. - Egy sikátorban találtam rá, még 50 éve. Majdnem meghalt, de megmentettem az életét. Aztán eltelt 30 év. Ez alatt az idő alatt mindvégig velem volt. Aztán jött a végzetes este. Épp a vámpírok ellen harcoltam, mikor ő is megmentett. Akkor azt mondta, életet-életért. És ott hagyott. Azóta nem láttam. Úgy hogy vigyázz vele!
- Hány éves vagy? - kérdezi meglepetten.
- Jelenleg 300. Tudod a tűzmágusok, hosszú életüek. Szinte már halhatatlanok. De a vérfarkasok nem. Ezért én csak hosszú életű vagyok. Még legalább ennyit fogok élni.
- Mért nem öltél meg, mikor átváltoztál?
- Mert nem ölök embert. Én csak állatokra vadászok. Mondhatjuk, hogy az én fajtámban, én vegetáriánus vagyok.
- Értem.
- És te? Ki vagy?
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 08. 05. 15:08:52
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 05. 10:22:47 | #15588 |
Karakter: Kenichi Ishidayo
Megjegyzés: Alexisnek
Közénk ugrik a macskája. Ismerős név.... Prince.... Mintha már hallottam volna valahol. Nincs időm gondolkozni, mert az arcomba karmol. Nem tudná befogni a száját egy kicsit ez a csaj?! Így nem tudok koncentrálni, hogy ne tegyek kárt benne. A harcunk végén, a számban köt ki. Még mindig kapálózik, de már nem nagyon. Kidobom az ajtón és az becsukódik mögöttem. A kis csaj felé fordulok. Elkezd valamit mondani. Istenem, mennyit tud fecsegni. Így nem lesz jó feleség. Majd egy ugrással, felette termek. A szemem ugyanúgy néz ki, mint emberi alakomban.
-Tehát nem fogsz megölni… Akkor meg mi a francot akarsz tőlem? - kérdi, de válaszom, szimplán annyi, hogy elharapom a kötelet. Ki kell vinnem inne. Több száz vérfarkassal, még én sem tudok elbánni. Nem mondok semmit, csupán úgy helyezkede, hogy azt sugalljam, ' Ülj fel a hátamra '. Nem érti, de ekkor kénytelen vagyok megszólalni.
- Figyelj. Meg akarsz halni? - kérdem tőle gondolatban.
- Nem. Természetesen nem. De mért üljek a hátadra? - kérdi, mire a válasz csak annyi, hogy egy tiszta vérű vérfarkas betöri az ajtóm. Nem tétovázik, felül a hátamra.
- Kapaszkodj. - mondom és átugrok a fajtámbéli felett. A macska már sehol sincs.
- Prince.... Vissza kell mennünk Princért. - mondja és próbál arra irányítani. Már rég kint száguldunk a réteken. Prince csatlakozik hozzánk. - Prince.... Hát élsz? Azt hittem, megölt.
- Mért öltem volna meg? Hisz régi pajtások vagyunk. Igaz Prince?
- Jah... valahogy ígyis mondhatjuk. De mért menekülünk?
- Meg akarsz halni? Nem tudunk elbánni több száz vérfarkassal. És különben is a ti hibátok az egész. Mért pont teliholdkor akartál megölni? Tudtad jól, hogy vérfarkas vagyok, nem?
- Nem nem tudtam.
- Milyen bérgyilkos vagy te? Még az áldozatodról sem tudod, hogy milyen fajhoz tartozik. Egy profi......
- Jó, te inkább most fuss. Majd később megbeszéljük.
- Francba. A rohadt életbe. Nem lehet igaz. Követnek.
- Válts gyorsabb ritmusra.
- Nem lesz jó. Inkább harcolok. - mondom és megállok egy fánál. - Ti maradjatok itt, amíg nem jövök vissza. - mondom és a vérfarkas elé állok.
- Mit akarsz? - kérdi tőlem.
- Te mit akarsz?! - kérdem én.
- Azt a kis finom tündét akarom, meg a giznya macskáját.
- Őket bizony nem kapod meg. Először engem ölj meg. - mondom, de már támad is. Határozottan térek ki előle és támadok vissza. A csata során, ő nagy és súlyos sebeket szerez, míg én csak kisebbeket. Visszamegyek. - Jól vagytok? - kérdem és a földre esem. A fejem a lányka ölébe hull. - Francba... Nem vettem észre ezt a sebet. - ahogy kimondom, már visszaváltoztam. Az egész felsőtestemet felszántotta az a rohadék.
|
|
