Utoljára két éve ettem fagylaltot. Nem is tudom mi vitt rá arra, hogy a sarki boltnál kérjek egy gombóc citromfagyit, hogy aztán hazafelé, zsebre dugott kézzel elnyaljam. Éjszakázás után kicsit groteszk volt, hogy pont fagylaltot kívántam. Jól esett a nagy melegben, pedig még tíz óra sem volt, enyhülést hozott, szép emlékekkel. Az elsõ fagyimhoz nem kötõdött szép emlék, egyszerûen megmaradt az emlékemben, ahogy a nõvér fintorral az arcán odaadta nekem a tölcsért. Mindannyian az árvaházból kimentünk a városközpontba, hogy elnyalhassuk az évi fagyinkat. Nem volt nagy választási lehetõség, de én mindig citromosat kértem. Mégis a legjobb fagyimat egy sarki kis olasz fagyizóban nyaltam el, vagy öt éve. Annál finomabbat nem ettem. Felix vitt el oda elsõnek, ismerte a bajszos pasit. Én csak egy vendég voltam, aki citromos fagylaltot kért, s csendesen elnyalta, miközben hallgatta a nagyokat.

Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy összerakjam a dolgaimat. Megkívántam a fagyit, pedig nem vallott ez rám. Gyorsan iramodtam neki, szinte kocogtam a lakásig. A lépcsõház ajtaja tárva nyitva volt, nem tudtunk már vele mit kezdeni, új kilincsre pedig nem volt pénze a szegény lakóknak. Kettesével szedtem a lépcsõfokokat, számban a tölcsérrel, farzsebemben kutatva a kulcs után. A zár kattant, én pedig rohantam a konyhába a naptárhoz. Mindennek oka volt, ahogy annak is miért pont akkor kívántam meg azt az istenverte fagylaltot.

A tölcsért az asztalra tettem, majd a mellette lévõ naptár után nyúltam. Mindig ikszeltem a napokat, sokszor összemosódtak, így volt a jó. Tudtam, hogy kicsit lemaradtam, sõt, igazándiból nem is mentem el a naptáron. Elõrelapoztam kettõt, de valahogy így sem állt össze a kép. Visszaraktam a helyére a naptárat, majd visszasiettem a lépcsõházba. Az ajtó mellett ott állt az újság, amit valamelyik kiskölyök hordott minden reggel egy kis zsebpénzért. Felkaptam egyet, széthajtottam, majd a dátumot kerestem tekintetemmel. Hamar meg is lett. Július 20. Elõzõ nap volt egy éve, hogy Felix feldobta a pacskert és keményen a szarban hagyott.

Visszadobtam az újságot a földre, majd zsebre vágott kézzel lassan felcammogtam a lépcsõn a másodikra. A pofám leszakadt, hogy elfelejtettem az öreg évfordulóját. Bár lehet nem is volt ez így rossz, hisz ha elõzõ nap jövök rá a dologra, s elmegyek a család többi tagja is ott állt volna nagy csokrokkal, sírva meg miegymás… Mert akármennyire is gyûlöltem a temetõket határozott célom volt, hogy ellessek a sírhoz. Vagy három óra buszozás várt rám, s tudva hogy a pénzem nem végleges a buszmegálló után vagy másfélóra kellemes caplatás. Elõkerült az utazótáskám, ami már olyan koszos volt, hogy inkább foltosnak tûnt, mint szürkének. Belevágtam a pénztárcámat, az irataimat – már ami még megvolt -, majd hátamra véve elindultam a buszpályaudvarra. Ajtót be sem zártam kulcsra, hisz nem volt mit elvinniük a szekrény mélyén csücsülõ vidítómon.

A buszon befészkeltem magam hátra, magam mellé raktam a szinte üres táskámat, majd aludtam. Úgyis a végállomáson kellett leszállnom, nem kellett aggódnom amiatt, hogy netán elvétem a „lejáratot”. Kellet az alvás, az akkori melóm éjszakai baglyot csinált belõlem. A környék nagy áruházát pakoltam fel, míg mindenki más édesen szunyált. Potom pénz volt, de a melóhelyen adtak enni, mellesleg sosem a túl sok zabáról meg a nagylábon való élésrõl voltam híres. Inkább arról, hogy magamban beszéltem. Mielõtt elindultunk volna, kilestem a koszos ablakon. Valaki a padon ülve várta a járatot, esetleg ácsingózott. A sok szürke kisegér közül azonban kitûnt egy kopottas ruhás férfi, ahogy egyiktõl a másikig szaladt. Kétségbeesetten magyarázott, kézzel-lábbal mutogatott, de mintha senki nem látta s hallotta volna kínját. Felsóhajtva fordultam inkább a másik oldalamra. A temetõben épp elég halott várt már rám, nem kellett még egy, aki a zaklat.

Jóval dél után értünk a nagyvárosba, a forgalom állt, s így késve gurult be a busz a pályaudvarra. Borzasztó meleg volt, a régi busz ablakai lehúzva biztosítottak valami levegõt a katlanban. Csendben hagytam el a jármûvet, nem foglalkozva se élõvel se holttal. Bõven két óra után járt már az idõ, a Nap perzselte bõrömet. Más esetben nem vetemedtem volna ekkora marhaságra, azonban Felix halálával nem szûnt meg számomra létezni. „A jó dolgok elmúlhatnak Theodor, de nem felejtjük el õket” – mondogatta mindig halovány mosollyal az ajkán, s egy cigivel a szájában. Ha nem egy golyó öli meg, akkor a rák. Olyan volt, mint egy gyárkémény, folyton pöfékelt.

Borzasztó volt a temetõig sétálni, nem csak a meleg készített ki, de a sok ember egy rakáson. A halottakról meg szó se essék, csak úgy ténferegtek az utcán. Egyre több és több, ahogy közeledtem a végcél felé. Nem volt kedvem bemenni oda nappal, félõ volt, hogy összefutok valakivel. Valaki élõvel. Jobbnak láttam, hogy a közeli parkban húzzam meg magam egy elhagyatott padon. Táskámat használtam párnának, majd a lehetõ legkényelmesebben elhelyezkedtem. Szunyókáltam kicsit, miközben a falevelek susogtak fejem felett, emberek keltek és jártak, kacagtak és beszélgettek.

Mikor éberebb állapotban voltam, a múlton rágódtam. Kicsinek is balszerencsés voltam, késõbb sem változott a dolog. Egy darabig úgy tûnt, miután a ravasz, kissé idióta rendõr feltûnt az életemben, hogy esetleg élhetek értelmes, hétköznapi életet egy kis extra szolgáltatással, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Felix halál elõtti évben se találtam igazán a helyemen, mintha éreztem volna, hogy azok az utolsó pillanatok az életébõl. Munka közben halt meg, kitüntették érte. Persze a családnak és nekem ez nem számított semmit. A temetésre is csak azért mentem el, mert miközben a kórház várójában vártam, kiült hozzám.

- Theodor, ígérj meg nekem valamit. Ha meghalok, elmész a temetésemre.

Nem tudom meddig maradtam ott, nem emlékszem hányszor szóltam vissza a körém gyûlt lelkeknek. Kérleltek, hogy segítsek nekik, s talán ez volt az egyik ok arra, hogy összeszedjem magamat és felálljak a sír elõl. Lábaim elzsibbadtak, alig bírtam õket mozgatni. Tekintetem futólag a sírra tévedt: Felix Dunat, élt 56 évet. S a következõ sorban pedig szép betûkkel ez állt: Lehet elmentél ebbõl a világból, de a miénkben még mindig élsz.

Nem nagyon derengett a dolog, hogy is kerültem a temetõbõl a kanapémra. Még a kerítésmászás és az elsõ boltba való betérés megvolt, sõt az is, ahogy a buszmegállóban vártam az éjszakai járatra… Bár onnantól eléggé sok minden kiesett. Például, hogy mikor szálltam le és hogy jutottam el a lakásig, vagy hogy pontosan mit szedtem be a varázsdobozomból, amiben a varázsporcukor és a varázs cigi meg a varázsbogyók ültek… Nos, lehet nem is volt baj, hogy kiment mindez a fejembõl.

Lassan fordultam oldalra, lábamat óvatosan a talajra helyeztem. Forgott a világ, ahogy a kopott parketta is érdekes mintázatott vett fel. Nem kellett volna elõzõ este túlzásba vinnem a dolgokat. Az asztalon ott sorakoztak a sörösüvegek, s a kis zacskó is ott volt még, édes tartalmával, amire akkor azonban nem tudtam nézni. Igen, kezdtem kijózanodni, képben lenni s emlékezni. Újra. Mindenem fájt, de legjobban a fejem s a szemem. Áldottam az eszem, hogy mielõtt nekiláttam a macskajaj egyedüli kivitelezésének, lehúztam a rozzant rolót az ablakokon. A nappali fény biztos kicsinált volna. Hajamba túrtam, nagyot sóhajtottam, majd inkább lassan visszatelepedtem a kanapéra, befordultam a háttámla felé, majd bevágtam a szunyát. Újra.

A temetõben voltam, a halottak földhözkötött lelkei vettek körbe, de egyikkõjüknek sem láttam az arcát. Értetlenül néztem körbe, éreztem a feszültséget és a fenyegetést felõlük. Kerestem az utat merre szaladjak, merre meneküljek el, de nem volt olyan pont, ahol át tudtam volna törni. Hirtelen mindegyikük közelebb lépett, válluk összeért, egy falevélnyi hely sem volt már közöttük. Összefontam két karomat mellkasom elõtt, majd az égre néztem. Sütött a nap, az égen bárányfelhõk úsztak, tökéletes idõ volt.