Karakter: Elizabeth Hitomi Megjegyzés: ~darkrukiának
Már megszokhattam volna, hogy éjjelente végig talpon vagyok, iszok, táncolok, de még mindig nem sikerült. Tegnap este felhív Haku, hogy menjek le a klubba szórakozni kicsit, mert mostanában ki sem mozdultam. Most van reggel hét óra. A klub háromig volt nyitva, utána már nem is tudom kihez mentünk, de most mind az öten itt kóborlunk az utcán.
- Halljátok, menjünk már be ebbe a kisboltba, mert nekem energiaital kell! – nyavalyog Mio.
- Nekem cukor kell!! – lelkesül fel az eddig néma Sora, és már viharzik is be a boltba, mi pedig követjük.
- Csókolom. – köszönünk kórusba a pénztáros néninek.
- Sziasztok gyerekek! - mosolyog ránk.
Itt már törzsvendégnek számítunk. Egy az kis bolt van a legközelebb mindannyiunk házához, ráadásul a néni olyan kedves, vagy lehet csak már nem lát annyira, de mindig ad nekünk alkoholt, pedig egyikünk se töltötte be a tizennyolcat.
Gyorsan megvagyunk a vásárlással, mindenki a jól megszokott kedvencét veszi, na meg energia italt. Sora feltankol cukorkákból, Mio almát vesz, mert most valami egészség mánia korszakát éli, Haku marad a csokinál, Ren pedig chipset vesz. Én maradok a sütiknél.
Fizetünk, aztán letáborozunk a közeli parkban. Hétvégén ilyen korán alig látni elvétve valakit. Néhány kocsi szállingózik az úton, valaki pedig kutyát sétáltat. Minden milyen nyugodt, ráadásul nyár van, így kellemes langyos az idő, a levegő friss. Ilyenkor szeretek kint lenni.
Mindenki tudja értékelni ezt a nyugodtságot, így csöndben fogyasztjuk el a harapnivalónkat. Mikor már majdnem végeztünk, Haku megszólal, habár ez után a csend után mindenki rohadtul megijed a hangjára.
- Nem megyünk el az állatkertbe? – veti fel az ötletet.
- Az csak kilenckor nyit. – világosítja fel Sora.
- És? már majdnem nyolc óra, mire odaérünk pont kinyit.
- Végül is elmehetünk, már gyerekkorom óta nem jártam ott. – mondom.
- Akkor menjünk! – pattan fel Haku, mi pedig lassan felállunk.
Kidobjuk a közeli kukába a zacskókat meg a dobozokat, és elindulunk. Az út nem is tűnik olyan hosszúnak, végig ökörködjük, mint mindig, és már ott is vagyunk. Épp nyitásra, és még csak páran vannak itt.
Veszünk jegyet, majd megyünk is megnézni az állatokat. Egy idő után szét kell válnunk, mivel nem tudjuk eldönteni, hogy hova tovább, és nem akarjuk ezért széttépni a másikat. Sora és Mio ment az oroszlánokhoz. Én, Ren és Haku pedig a delfin medencéhez. Idő közben már nagyon felmelegedett az idő, meglehetett sülni. Én mindössze egy rövid farmer sortban és egy toppban voltam, de így is melegem volt. Pedig a hajamat is összekötöttem egy copfba.
- De baró! – hajol be a medencébe Haku.. egek, mint egy gyerek..
- Vigyázz, beleesel! – szólok rá.
- Ugyan. – int le.
Hát talán most az egyszer, tudja mit csinál. Miután már eleget néztem a delfineket, körül nézek, hogy hova tovább, mikor is meglátok tőlem kábé három méterre egy lányt, aki úgy szintén az úszkáló állatokat figyeli. Egyedül áll ott. Gyönyörű, hosszú szőke haja van, és milyen kis törékeny test. Elbűvölő lány.
Odamenjek hozzá..? Hát, nem veszíthetek semmit, és egy ilyen szépségért megéri. Lassan odalépdelek mellé, és köszönök.
- Szia! – állok meg mellette.
- Szia. – milyen lágy hangja van..
- Milyen szép... – mondom ki akaratlanul, majd mikor rájövök, tényleg kimondtam, kicsit zavarba jövök..
- Szerintem is. – mosolyog. – Nagyon szeretem a delfineket.
- Én is. – mosolygok kissé kelletlenül.. ezt megúsztam.. – A nevem Liz – mutatkozok be.
- Én Maria vagyok.
Beszélgetni kezdünk mindenféléről. Azt már látom, hogy imád minden állatot. Rendkívül kedves, aranyos lány. Én is igyekszem mesélni magamról, amit csak tudni szeretne, elmondom. Jól elvagyunk, mikor is csobbanást hallok. Odakapom a tekintetem a barátaim felé, de már csak Rent látom ott állni.
- Ugye nem? – szólok oda.
- De.. – néz rám.. Haku esett bele.
- Basszus! – rohanok oda. – Haku! – kiabálok, de szerencsére már majdnem kihozták a vízből.
Az egyik gondozó épp etette a delfineket, amikor Haku beleesett a medencébe, így gyorsan kihúzta. A rohadt mázlista, ha nincs az úr, még megfullad. Adtak neki egy törölközőt, de anélkül is gyorsan megszáradt a napon, mi pedig végig ott ültünk mellette.
- Jól vagy? – kérdezi tőle Maria. Milyen figyelmes.
- Ez meg ki? – Haku meg elég bunkó.. de így szeretjük.
- Ő Maria, most ismerkedtem meg vele. – nézek rá, mire Haku vigyorogni kezd.. nem is vártam tőle mást.
- Akkor mi megyünk is! – pattan fel, és rántja magával Rent is. – Ne merjetek utánunk jönni, kettesbe akarunk lenni, igaz drágám? – néz Renre, ő ugyan levágja a színjátékot, de nem örül túlzottan neki.
- Persze. – morogja, mire a barátnőm jól oldalba könyököli.
Ezzel a lendülettel el is indulnak, én pedig kettesbe maradhatok Mariaval. Köszi Haku, jövök neked eggyel.
- Mit szeretnél csinálni? – mosolygok rá.
- Szeretnék egy fagyit, veszünk? – néz rám csillogó szemekkel.. hát ennek hogy lehetne ellenállni..
- Vegyünk. – állok fel, majd veszek egy jó mély levegőt, és megfogom a kezét. Ránézni nem mertem, de nem kapta el a kezét, szóval nem zavarja.
Így mentünk egészen a fagyis standig. Ott sajnos már muszáj volt elengednem. Pedig legszívesebben örökké fogtam volna, olyan selymes a keze.
Vettünk két tölcsért, majd leültünk az egyik padra, és miközben elnyaltuk, folytattuk a beszélgetést. Nagyon jól éreztem magam vele. Utána még mászkáltunk kicsit, útközben persze összetalálkoztunk a barátaimmal, akik csak vigyorogtak. Túl jól ismernek.
Lassan dél körül jár az idő, mi pedig már kijöttünk az állatkertből.
- Nagyon jól éreztem magam, találkozhatnánk valamikor még. – mosolygok rá.
- Szerintem is. – az ő mosolya még szebb, akárhányszor látom.
Most viszont elköszönünk. Valószínűleg túl korai lenne, hogy a szájára adjak puszit, de egyszerűen úgy érzem, nem bírom megállni.. mit tegyek? Vagy csak öleljem meg? Nem tudom eldönteni..
Unottan lépkedek a hatalmas állatkert kis járdáin, és nyüszítő, fogságban tartott állatokat nézegetem. Némelyik a rácsot rágja, némelyik étel után kutatva kotorászik a mocskában, némelyik meg csak beletörődve sorsába, a ketrec sarkába húzódva fekszik. Igazán sajnálom őket, és ugyanakkor egyáltalán nem… mivel az, hogy idekerültek, kizárólag csak az ő hibájuk. A gyengébb egyedek közé tartoztak, akiket az ember könnyen a magáévá tudott tenni, ők pedig talán harc nélkül, önként is megadták magukat. Persze ha fogságban születtek, az egészen más. Akkor több ágra visszamenőleg az őseiket kell okolni, és a természetet, aki ilyen selejtes és hibás génekkel rendelkező teremtményeket hozott létre. De végül is nem hibáztathatom őket, hiszen az ember is csak ember. Megszerzi magának, ami kell neki, kerüljön bármibe… és nem vall kudarcot, csak nagyon ritkán. Én is ilyen ember vagyok, igen… de ki is lehetnék, hogy a körülöttem lévő élőlényeket bíráljam? Judy Dewis… ez vagyok Én.
Sétám végeztével aztán visszabaktatok a sátorunkba, és az elém szaladó cicám az ölembe véve a lakosztályom felé indulok.
- Hol jártál? – állít meg egy ismerős hang az ajtóban. Kérdően pillantok hátra, bár pontosan tudom, ki is az, aki megint számon kér engem.
- Egy állatkertben vagyunk, szerinted hol járhattam volna, John? – emelem tekintetem a tőlem nem messze álló fekete hajú srácra, aki erre mosolyogva elém sétál.
- A stílusod igazán angyali – áll meg előttem köpenyét hátravetve. Unottan járatom végig rajta kékes szemeim, majd hátat fordítok neki, és a szobámba lépek.
- Csak a szokásos. Már megszokhattad volna – mondom semlegesen, majd a cicám a földre téve a sminkes asztalomhoz megyek, vagyis csak mennék, mivel fél úton karok fonódnak a derekam köré, és visszarántanak pár lépést.
- Miért vagy ilyen velem? – súgja a fülembe John, és csupasz vállamat kis puszikkal lepi el, és menne lejjebb is, de azt már nem engedem neki. Tiltón ellököm magamtól, és a sminkes asztalhoz ülve az arcom kezdem púderezni.
- Nincs még este, Don Juan – vetem oda a feketének, aki felől erre egy megadó sóhaj hallatszik.
- Rendben. Akkor ne feledd, hamarosan kezdünk – emlékeztet egy olyan dologra, amire teljesen felesleges, hiszen nekem ez az életem, vele ellentétben, aki ezt csak hobbyból csinálja. Végül végre eltolja a pofáját, és én ismét egyedül lehetek. Hajh… annyira szánalmas, hogy még azt hiszi, kell nekem. Téves elképzelései vannak, mert nem kell. Egyáltalán nem! Ahogy egy férfi sem. Minden férfi csak játék, báb, akiket úgy táncoltatsz, ahogy csak akarsz, ha jól kevered a lapokat. Nem nehéz elcsavarni a fejüket, és nem nehéz eldobni sem őket. John csak a szerencséjének köszönheti, hogy még a „társának” mondhat, és ezt is csak azért, mert jelenleg mellette dolgozom a varázsló csinos kis asszisztenseként. Nagy sikerünk van, a közönség imád minket, különösen a hímnemű egyedek, és nem vitás, hogy csak miattam. John trükkjei amatőrök, kiszámíthatóak, és talán még én magam is jobb vagyok nála, ami azért már tényleg szánalmas, mivel én varázslatokban nem vagyok valami ügyes. De ez nem is érdekes.
A sminkelés végeztével magamra kapom az asszisztensi színes cuccot, aztán kibaktatok a helyiségből, hogy megnézzem, hogy halad a díszlet. Elég gyatrául. Még legalább egy fél óra, mire kezdhetjük az előadást. A nézőtérbe sétálva szemlélem a munkálatokat, mikor is egy szőke, összekucorodott lányt veszek észre az egyik széken. Érdeklődve baktatok elé, és gyengéden rázogatni kezdem.
- Ho… hol vagyok? – hunyorog a szemét eltakarva - Aludni akajok mééég, hagyj békény… - nyöszörgi álmosan. Na, remek, újabb agykárosult.
- Kellj már fel! Kezdenénk az előadást! – nevetek felé, mire ő álmos képpel néz rám.
- Hol vagyok? – ismétli meg körbekémlelve a helyiséget.
- Ilyen lassúnak lenni! Az állatkertben, a színházban – mosolygom rá, és a kezébe adom a földön lévő pisztolyát… pisztolyát?! Ez… fura. De nem tartom lényegesnek.
- Köszönöm? – pillog rám zavartan, és elveszi tőlem a fegyvert. – Mi a neved?
- Judy vagyok, Judy Dewis – lépek hátrébb előle, majd kis hatásszünet után én is megkérdem. – És… téged, hogy hívnak?
- Nao… csak Nao – suttogja egy kényszervigyor kíséretében. Bizalmatlannak tűnik. – Mond csak, mikor kezdődik az előadás?
- Még legalább egy fél óra. Még nem készültek el a díszletek – válaszolok ismét körbepillantva a teremben, aztán visszafordulok a lány felé. – Addig, ha gondolod, menj, és nézd meg az állatokat! – tanácsolom neki, addig legalább távol van tőlem.
- Már megvolt. Inkább megvárom a kezdést – ül le ismét a székbe, és várakozón karba teszi a kezét. Én csak vállat vonok, és elsétálok mellőle.
- Te tudod – mondom még utólag, aztán a színfalak mögé rejtőzve egészen a műsor kezdetéig gyakorlok. Minden tudásomra szükségem lesz, ha el akarom venni a figyelmet annak a barom Johnnak a bénázásairól.
Teljes sötétség. Halk morajlás. A nézőtér tele. A színészek készen. A lámpák kigyúlnak. Kezdődnek az első műsorszámok. Én csak várok, míg végül mi következünk… rövid szoknyámban kecsesen billegek ki John mellett a színpadra, és bábuként megállva körbenézek. Sok ember. Rengeteg ember. Az első sorból pedig Nao néz fel rám. Hm, tényleg kivárta, pedig azt hittem, el fog menni. Úgy tűnik mégsem… John bemutatkozik, elmondja a mutatványt, és bele is kezdünk a szemfényvesztésbe. Az emberek őrjöngve tapsolnak, mikor eltűntetünk egy nyuszit, vagy éppen elővarázsoljuk a kalapból, esetleg a másodperc töredéke alatt átöltözünk a fellépő ruhánkból egy egyszerű ünneplőbe. Persze a piszkos munka nagy része az enyém, a tapasztalt mutatványosé, aki már legalább ezerszer adta elő ugyanezeket a cseleket, és a közönség mindannyiszor őrjöngve tapsolta vissza a színpadra. Igen, John csak egy eszköz nekem. Nem ő itt a varázsló, hanem én vagyok, kizárólag csak én. A hamis boszorkány… a nő, aki mindenkit le tud venni a lábáról.
A műsorszám végeztével kézen fogva meghajolunk, és integetve indulunk le a színpadról. Útközben a tekintetem véletlenül Naora téved. A lány csak bámul minket, de nem tapsol, nem ujjong, csak ül, és néz. A szemében enyhe gúny és megvetés látszik. Mintha az egészet nem tartotta volna semmire, és mintha teljesen tisztában lenne vele, hogy Johnnak sem volt semmi köze a dologhoz. Gyanakvóan pillantok vissza rá, egy pillanatra találkozik is a tekintetünk, de aztán ő elfordul tőlem, feláll, és az ellenkező irányba indulva eltűnik a tömegben. Elgondolkodva pillogok utána. Elment… igen, elment. És nem fog visszajönni. Soha. Mert ha visszajönne, annak nem örülnék… mert… egészen olyan volt, mintha belém látna. Mintha abban az egy másodpercben, mikor a tekintetünk találkozott, átlátott volna az álcán, és felfedezte volna a valódi énem. De nem! Nem fedezte fel, csak… úgy tűnt. Az én álcám tökéletes, eddig még senki, de tényleg senki sem látott át rajta. Tölthetnek velem akármennyi időt, ismerhetnek akármennyire, az igazi személyiségemet nem láthatják meg. Senki, senki sem az égvilágon. Tehát ő sem… ebben biztosnak kellene lennem, de… valahogy nem megy. Volt valami furcsa abban a lányban… ami elbizonytalanított. Micsoda egy helyzet… nevetséges.
A műsor további része hamar lemegy, az emberek pedig távoznak a sátorból. Egyszerre kihalt lesz minden. Az állatkert is hamarosan bezár, is nemsokára mi is elmegyünk innen. Előtte még járnom kéne egy kicsit, hogy vegyek valami kaját… régen ettem már vattacukrot.
Ahogy ezt letisztáztam magamban, el is indultam arra a sétára. Nem hagytam üzenetet, de nem is kell, mivel a többiek már megszokták, hogy néha csak úgy eltűnök, de a következő fellépésnél általában mindig újra meg is jelenek. Fejből tudom az összes várost, ahova megyünk még, dátumozva benne vannak a fejemben. Ha esetleg nem érek vissza, mire elmennek, az sem baj. Csak a következő városba jutást kell megoldanom, aminek az árát pár egyéjszakás kalanddal meg is tudom keresni. Tehát minden a legnagyobb rendben…
Az oroszlánketrecek mellett megyek el épp, mikor megpillantok egy csapat magam korú srácot, akik épp a nagymacskákat dobálják kövekkel, botokkal, papírpoharakkal és mindennel, ami a kezükbe akad. Az állatok már nem is reagálnak rá semmit, csak tűrik a kínzást, a fiúk pedig nevetnek. Dühösen szikrázó szemekkel torpanok meg, és már éppen azon vagyok, hogy odamegyek, és megmondom a magamét, de… végül mégsem teszem. Nem az én dolgom… nem keverem magam fölöslegesen bajba.
Már indulok is tovább, mikor valami iszonyú nagyot reccsen a lábam alatt. Egy faág az. Bosszúsan rúgom arrébb, de már késő. A fiúk meghallják a hangot, és érdeklődve pillantanak hátra, mikor is meglátnak engem, és szélesen elvigyorodnak. Bár a széles helyett ezt inkább perverz vigyornak mondanám, amit végül is nem is csodálok, mivel még mindig az elég kivágott fellépési ruhám van rajtam, ami azért elég rövid is.
- Hová sietsz, cicus? – jön közelebb az egyik, mire én undorodva lépek hátrébb, és nem is válaszolva neki hátat fordítok. Semmi köze hozzá… és egyáltalán nem is ijeszt meg. Ismét lépdelni kezdek, de két lépést sem megyek, a srácok már elém sereglenek, és körbevéve engem elállják az utat.
- Ne siess már annyira! Játszunk egy kicsit! – röhögnek undorítóan, mire én fancsalian elmosolyodom. Játszottam én fiúk eleget ma már, nincs hozzátok indíttatásom…
Egy egyszerű mozdulattal ágyékon rúgom az utamban állókat, és mikor azok fájdalmasan a földre rogynak, egyszerűen átlépek rajtuk, és a hajamat hátravetve megyek tovább. A férfiak annyira szánalmasak…
Egy kéz azonban megragadja a csuklóm, és visszarántva magához szépen ki is csavarja. Fájdalmasan felnyögök az égető érzésre, és átkozom az eget, amiért pont most kellett sétára indítania.
- Vadóc egy cicus vagy te édes, ideje megszelídíteni! – röhögi felém a srác, és egészen közel hajolva hozzám megcsókol. Fúj… undorító… összeszorított szemmel tűröm a kínt, és elviselem azt is, ahogy a fiú keze egyre feljebb csúszik a combomon, de aztán hirtelen megáll. Kérdően nyitom ki a szemem, és megrökönyödve látom, hogy a srác fejéhez egy pisztoly van szegezve. Ismerős…
- Két másodpercet kapsz rá, hogy eltűnj, vagy búcsúzz el az életedtől! – társul egy ismerős hang a fegyverhez, mire az engem zaklató rémülten ellök magától, és a kis bandájával együtt kereket old.
Én eközben a csuklómat fogva nyöszörgöm a földön, és fogaimat összeszorítva tűröm az egyre erősödő fájdalmat.
- Jól vagy? – térdel le hozzám az alak, aki megmentett, majd a csuklómat maga elé véve vizsgálni kezdi a sérülést. Én ezt kihasználva felnézek rá, és jól végig is mérem. Nem véletlen volt ismerős.
- Persze, csak egy karcolás! – húzom el a kezemet nevetve, majd óvatosan megpróbálok feltápászkodni, de egy kézzel valahogy nem nagyon megy… végül Nao segít nekem.
- Köszönöm, hogy elüldözted őket! – mosolygom rá hálásan, mire ő visszamosolyog rám.
- Nincs mit. Utálom az ilyen kölyköket. Vigyázz jobban magadra! – adja ki az utasításokat, amik ugyan nem nagyon tetszenek, de nem mondok ellent nekik.
- Rendben, majd megpróbálom. Hát akkor szi… - próbálnék elindulni, de az utolsó pillanatban megbotlok, és elesek. Franc… most még a lábam is…
- Ne segítlek hazamenni? – hajol fölém a lány, mire én tiltakozón rázni kezdem a fejem. Az kéne még csak, hogy egy lánnyal állítsak be a csapathoz… John egyszeriben kicsúszna a kezeim közül!
- Nem, nem kell… - erőlködöm továbbra is a menéssel, de csak nem akar menni. Végül Nao a vállára támaszt, és megfordulva velem az ellenkező irányba indul el.
- Akkor hozzám megyünk – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, és határozott arckifejezését látva nem is merek tiltakozni, hiszen fegyvere is van…
Az esti séta lefújva. És a pihenés is. És most éppen egy fegyveres csajjal tartok hozzá, akiről azt sem tudom, ki, vagy, hogy mi a vezetékneve, egyszerűen csak annyit tudok, hogy megmentett engem, és… De ez így nem jó. Bizarr helyzet…. mi lesz még ebből?
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 11. 11:14:33
