Miközben az üzenetet olvasom, a gyerekek is fölébredtek. Hozzám rohannak, és rám vetik magukat. Picit dögönyözöm õket, de aztán leállok vele.

- Gyerekek el kell mennünk – mondom komolyan.

- Még isz miéjt meg hova? – Az ikrek már tudják, hogy mi jön most, így ezt a kérdést teszik föl. Szerintem õk se szeretnének elmenni, de most nagyobb biztonságban volnának velem.

- Tudjátok, egy másik városban van rám szükség, és most oda kell mennem. – mondom. A szemem sarkából mozgást veszek észre. Vajon mióta vannak itt Lucasék?

- Gyerekek menjetek haza Smiht-ékhez. – mondja nekik. És vele mi lesz?

- Lucas – szólítom meg. Remélem, nem csinál semmi butaságot!

- Megértettem nyugi. – mondja komolyan. Szeretnék mondani neki valami vigasztalót, de semmi nem jut az eszembe. Sohasem voltam az a bárkinek-kiönti-a-lelkét típus… Közben a gyerekei elköszönnek tõlünk, és hazamennek. – Sziasztok. – mondja õ is, és elhúz. El se köszönhettünk tõle!

- Apa! Miéjt johant el Lucas bácsi? – kérdezi Lore. Nem tudok mit felelni neki, ezért csak megsimogatom a buksiját. Õk is megszerették volna? Ennyi idõ alatt? Lehet, hogy hülyeséget csináltam azzal, hogy visszautasítottam?

Összepakolunk pár dolgot, ami kellhet, és beülünk a kocsiba. Olyan… Puma-szag van. Hasonlít Lucaséra, de mégsem. Na mindegy. Valószínû, ez csak Lucas vére miatt érzem így…

Kiérünk a városból, és a Bay Bridge-en keresztül San Franciscóba érünk. Közben megkapom a legutolsó helyszín címét, és arra felé vesszük az irányt.

- Apuci, éheszek vagyunk! – sipítozzák, úgyhogy egy nem messze levõ bolt mellett megállok. Kiszállok a kocsiból és bemegyek a boltba. Veszek nekik egy-egy szendvicset, meg üdítõt. Magamnak nem veszek semmit, mert én teljesen jól laktam Lucas vérétõl. A kocsihoz menet megérzek egy másféle puma-szagot, és az elém lépõ fekete állat felé fordulok. Rámfújtat, és a szemébe nézek.

- Lucas? – kérdezem, és amikor bólint, aggódni kezdek. Vajon miért jött ide? Közben hív, hogy kövessem, szóval utána sétálok. Egy sikátorban visszaváltozik, én meg letámadom kérdéseimmel. – Mit keresel itt, és minek jöttél utánunk?

- A gyerekeimért jöttem. – mondja, és ledöbbenek. Hogy mi?! – A csomagtartódban vannak mind a hárman kis puma alakba. Nem tudom mióta, és hogy tudtak átváltozni, de ott vannak. – mondja, én meg teljesen kiakadok. Basszus, el kell tûnniük!

- El kell innen tûnnötök. – mondom.

- Addig nem, amíg magyarázatot nem adsz mindenre. Miért vagy ennyire titokzatos? Miért akarsz az elérhetetlen lenni? Mindketten mások vagyunk és nem értem, miért nem kell neked senki. Mindenkinek kell valaki csak annak nem, aki képtelen ezt belátni, de egy idõ után még õ is akar társaságot. – mondja. – Nézd nekem szükségem van rád és lásd be neked is. Együtt jobb csapat vagyunk, bármi is legyen a munkád. Nem kérek részesedést a fizetésedbõl, csak az életedbõl. – mondja komolyan, és mélyen a szemembe néz.

- Igazad van – mondom komolyan. – Mindenben. Fõleg abban, hogy szükségem van rád. Épp ezért nagyon szépen kérlek, hogy húzz el ebbõl a városból! Ígérem, amint haza érek, megbeszéljük a dolgokat! Csak kérlek, menjetek el innét! Vidd magaddal a gyerekeimet is, és nagyon vigyázzatok magatokra! Nem akarom, hogy bántódásotok essen! – magyarázom kétségbeesetten. Valamit láthat az arcomon, mivel nem kezd el kérdezõsködni, hanem egy gyors csók után a kocsim felé veszi az irányt. Én is követem. Odaérve a kocsihoz látom, hogy Lore a csomagtartóban kotorászik, és kiadogatja Ethan-nek a picike puma kölyköket. Szóval tényleg jól éreztem! Úgy látszik, valahogyan összejátszottak, és így kerültek be a csomagtartóba a pumák.

Lucas földúltan rohan oda a gyerekeihez, és egy mérges pillantás után óvatosan a karjába veszi õket. Aranyosak együtt!

- Ethan! Lore! – szólítom meg õket, mire egybõl a jó-kisgyerek pózba vágják magukat, és ártatlanuk pislognak rám. Francba. Minden apa ilyen, hogy nem tud haragudni a gyerekeire, vagy csak Lucassal mi vagyunk az egyetlenek?

- Igen apuci? – kérdezik ártatlan báránykákként.  De ahogy látom, a puma kölykök is nagy boci szemekkel pislognak az apjukra. Kár, hogy õk pumák. De attól még egész jól megy nekik… Gondolom volt idejük gyakorolni.

- Semmi… - mondom lemodó sóhajjal. Most akkor mi legyen? Vigyem õket haza, vagy inkább maradjak itt, és bízzam rá Lucasra a hazavitelt?

- Lucas? Hazavigyelek titeket, vagy tudtok egyedül is menni? – kérdezem.

- Neked melyik lenne jobb? Én nem autóval jöttem, szóval ha elvinném õket, nem lenne kocsid – mondja aggódóan. Édes.

- Gyorsabb vagyok autó nélkül. Akkor hazaviszed õket?

- Ühm – válaszol, mire közelebb lépek hozzá. A gyerekeket beültetjük, illetve tekintettel a még puma alakban levõkre is, befektetjük õket. Mikor Lucas beszállna a kormány mögé, megállítom. Egy óvatos puszit nyomok az ajkaira, mire õ szenvedélyesen az ajkaimra tapad. Erre még nem érzem magam eléggé felkészültnek, így kicsit eltolom magamtól, de hogy ne legyen rám nagyon mérges, átölelem. Egy köszönés után elindulnak, én meg bámulom a távolodó autót.

Mikor már messze járnak, akkor veszem észre, hogy végül is nálam maradt az ebédjük a gyerekeknek, szóval elõre sajnálom szegény Lucast. Hogy milyen hisztit le fognak nyomni neki… - gondolom magamban, és egy sóhajtás után gyorsan odébb állok.

Egy panellakás második emelete a célom, ahol elvileg már vár rám valaki. És így is van.

- Üdvözlöm! Zach Stevenson vagyok – fog velem kezet. – Ön bizonyára Mr. Dewerin. – mondja, nem kérdezi. Csak egy bólintást kap válaszul, de úgy látszik nem zavarja, hogy eddig még egy szót sem szóltam. Helyettem is beszél…

- A rendõrség sajnálatos módon már elvitte a testeket – mondja tenyérbe mászóan -, de minden mást ugyanúgy hagytak. – Beszéd közben beterelget az egyik lakásba, ahol szinte be kell fognom az orromat, olyan vérszag van. Nem mindig jó egy olyan helyszínre küldeni, ahol sok vér van… De ez persze senkit sem érdekel, végül is nem vagyok én vámpír. Persze, hogy nem. Csak éppen félvámpír… - morgolódok magamban. Idõ közben körül járom a helyszínt, és észre veszek egy, a lakásba nem illõ dolgot. Egy kis kés. Valószínûleg a rendõröknek ez nem tûnt fel, mert hát ha valaki természet feletti, akkor mindenféle fura tárgyai kell, hogy legyenek. Na, persze. Csak hogy én pontosan tudom, hogy ilyen kést csak a boszorkányok használnak, a rituális dolgaikhoz. És tudtommal a pár alakváltó volt, nem boszorkány. Szóval… Lehet, hogy egy csapat fekete-boszorkánnyal állok, állunk szemben? Nem lehet, hanem biztos, ugyanis a fekete mágia, ha jobban odafigyelünk rá, akkor szinte mellbe vág. Eddig azért nem éreztem, mert nem tudtam, mit keresek. Most már tudom. Hip hip hurrá!

Miután mást nem találtam a helyszínen, ami segíthetne, haza felé veszem az irányt. Már messzirõl érzem, hogy valami rossz dolog történt, ezért még gyorsabban haladok. Érzem az ikrek mágiáját, félelmét, és Lucas erejét is. Majd semmi. Ez még rosszabb érzéssel tölt el, így pár perc múlva már otthon is vagyok. Az ajtó tárva-nyitva, a bútorok összerongálva.

- Apa? – kérdezi egy félénk hang az egyik bútor mögül. Egy „igen” után, öt félõs gyerek bújik elõ a rejtekhelyükrõl. De hol van Lucas?!

A szobában a gyerekek már alszanak. Nem is baj, örülök, hogy nem ébredtek fel a harcra. Nem sokkal utánam Lucas is megérkezik, és egy kérdést tesz föl.

- Mi volt ez az elõbbi? – Nem tudok rá válaszolni, így megpróbálom lerázni, és elköszönök tõle. Persze eleve halott ötlet, hogy békén hagy, de reménykedni csak szabad.

- Gyere ki. – hív ki. Elindul, de én nem követem, mire hátrafordul és kérlelõn rámnéz. – Kérlek, gyere ki. – kéri megint, én meg egy bólintás után mégiscsak követem.

- Mit akarsz? – teszem fel kint a kérdést.

- Igyál belõlem. – válaszol, mire teljesen ledöbbenek. Mi van? Normális ez?!

- Meg vagy bolondulva? – kérdezem, és komolyan is gondolom. Nem hiszem, hogy harapásfüggõ lenne, de akkor miért?

- Nem. Igyál belõlem nyugodtan. Látszik a szemeden, hogy vágysz a vérre. – mondja, és miközben közelebb lép hozzám, félre fordítja a fejét. A nyaka látványára egy nagyot nyelek, és akarattal fordítom vissza az arcára a tekintetemet. – Csak kérlek, ne változtass át. – kéri, mire kuncogok egyet. Ez de aranyos! Úgy látszik, nem csak én tévedtem…

- Csak fél vámpír vagyok. Nem tudok embereket változtatni és nincs szükségem olyan sok vérre, mint egy igazi vámpírnak havonta csak egyszer – mondom, mire látom, hogy megnyugszik.

- Rendben, akkor igyál nyugodtan. Nincs senkinek félni valója. Azt meg nem akarom, hogy a gyerekeid így lássanak, ha már ennyire szeretnek téged és ragaszkodnak hozzád, ahogy te is hozzájuk, csak nem mered kimutatni meg elmondani senkinek. – Basszus, ezt honnan tudja? Ennyire megöregedtem volna? Amióta itt vagyok, halomra halmozom a hibáimat. Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennék innen?

- Honnan veszed? – kérdezem, hogy máskor ne kövessem el ezt a hibát.

- Ahogy felvetted õket és szinte haza szaladtál velük, meg nem mentél el. Azt hittem itthon fogod hagyni õket, hogy megint menjél vadászni. Ne haragudj, ami délután történt. Nem volt igazam – kér bocsánatot. – De most már elég legyen a szövegbõl és egyél. – Nem válaszolok semmit, csak a nyakára hajolok. Beleszimatolok. Friss föld és valamilyen növény illatát árasztja magából. Végignyalok lüktetõ artériáján, majd a nyaka és a válla hajlatába harapok.

Agyamat elárasztja a vörös köd, a vérszomj. Fantasztikus érzés, ahogyan energiával telt isteni ízû vére végigfolyik a nyelõcsövemen. Ehhez foghatót még sohasem éreztem. Ilyen finommal… Ilyen finommal életemben nem találkoztam!

Egy ideje már iszom, amikor érzem, hogy Lucas kezd gyengülni. A lábai fölmondják a szolgálatot, de nem érdekel, mennyei vére megrészegít.

- Ilroy. – szólít erõtlenül, mire elengedem. Túl sokat szívtam a vérébõl. Túl finom volt.

- Ne haragudj kicsit túlzásba estem, csak már nagyon hiányzott a vér – kérek bocsánatot.

- Semmi gond. Nem kell magyarázkodnod – mondja megnyugtatóan, és a földre hanyatlik. Óvatosan fölemelem, hogy ne legyen hányingere, és beviszem. Lefektetem az ágyra a szobámban, és betakarom. Olyan, mintha lenne még egy fiam…

Amikor úgy érzem, elaludt, kimennék a szobából, de az egyik kezemet megfogva megakadályoz benne.

- Maradj, kérlek. – kérlel.

- A kicsikre kell vigyáznom. – mondom. Igazából tényleg így gondolom, de egy kis részem menekülni akar a közelébõl. Az elõbb úgy gondoltam, hogy olyan, mintha a fiam lenne, de a félig lehunyt szempilláinak a keretébõl kilátszódó csillogó szemekre, és a puha ajkakra tekintve mintha megváltozna bennem valami.

- Gyere közelebb. – kérlel, én meg közelebb hajolok. Kezét a fejemre teszi és megcsókol. Szenvedélyesen csókol, én meg lefagyok. Ezt érezve visszavesz a tempójából, és inkább becézgeti nyelvével az ajkaimat. Ezt nem kéne! – fut át az agyamon, és óvatosan eltolom magamtól. Látom a megbántott tekintetét, de… Gyáván megfutamodok. egy szót sem szólva kirohanok a szobából, és a házból. Még hallok valami puffanás szerûséget, aztán már csak az erdõ zajait hallom. Egy nyugis, sötét helyet keresek magamnak, ahol egyedül lehetek.

Lássuk csak, miért is nem volt jó ötlet a csók:

Ad egy: Régóta nem volt senkim, és túl tapasztalatlan vagyok.

Ad kettõ: Túl öreg vagyok. Basszus, ez olyan, mintha pedofil lennék!

Ad három: A legutolsó kapcsolatom egy egy éjszakás kaland volt. Ráadásul nem is emlékszem rá, mert bûbáj hatása alatt voltam…

Ad négy: Ott vannak a gyerekek. Hogy fogadnák, hogy lenne még egy apukájuk?! Ráadásul az se normális ember, hanem egy alakváltó. Az õ gyerekei is mit szólnának? Amúgy se vagyok a szívük csücske...

Ad öt: A munkám. Én nem ragadhatok le senki mellett, mivel az életmódom miatt nem engedhetem meg magamnak.

Ad hat: Még ha el is viselné, hogy miután egy munkámnak vége, elköltözünk, a gyerekeitõl nem fog elválni.

Szóval… Szóval nem.

Ja, ad hét: Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy föllángolás mind kettõnk részérõl. Akkor meg minek belegabalyodnunk egymásba? Keres magának valaki normálisat, és el is felejt engem. Én meg… Nem is fogok rá emlékezni, amikor elmegyünk innen! Oké!

Miután ezt szépen megbeszéltem magammal, föltápászkodok az ágról, ahol eddig ültem, és egy kecses ugrással a földön termek. Nyugisan haza sétálok, miközben hallgatom az erdõ zajait.

Otthon egyetlen lámpa sem ég, mindenki alszik. Valószínûleg Lucas is, mert túlságosan elfáradt a harcban, és a vérveszteségtõl. Vagy pedig natúr nem akarja, hogy a szeme elé kerüljek. Jobb is így!

---*---*---*---

Reggel arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap, illetve valami zörgésre. Olyan zörgésre, mint amikor üzenetet kapok. Csukott szemmel a nappaliban levõ kisasztal felé nyúlok, hogy elérjem a mobilom, de egy kéz megakadályoz benne. Hogy nem vettem azt észre, hogy van velem valaki?! Kinyitom a szememet és Lucas gyönyörû szemeibe bámulok.

- Miért? – kérdezi. – Miért rohantál el? És miért utasítottál vissza? – áraszt el kérdéseivel. Francba!

- Rengeteg oka van. Azért rohantam el, mert… Mert megijedtem. Hogy miért utasítottalak vissza? Nincs szükségem senkire – bántom meg. Baromi rosszul érzem magam, de ugyse kellenék egy ilyen fiatal srácnak. Nem sokára úgyis elmegyünk a gyerekekkel, és az sokkal jobban fájna mindenkinek, ha elõtte összejönnénk. Szóval nem! Hogy miért kell magamat állandóan emlékeztetni ezekre? Mert különben most azonnal rávetném magam, és addig csókolnám, amíg a szomorú tekintete boldoggá nem válik, és még tovább. De nem teszem. Lucas meg csak szomorúan, egy szót sem szólva kimegy a nappaliból, én meg megnézem az SMS-t.

„Dewerin! San Franciscóban megnõtt a halálozási arányok száma. Nem is gondolnánk semmi természetfelettire, mert napközben történnek a halálesetek, de… Az áldozatok mind szét vannak roncsolva, és hiányzik a szívük. Ráadásul nagy részük a halottaknak alakváltó vagy más lény.” – olvasom el az üzenetet. Napközben? Összeroncsolva? Hiányzik a szívük? A szüleim is így haltak meg. Lehet, hogy megtaláltam a gyilkosukat?

Az egész várost végigjárom, és végig kérdezem az áldozatok szüleit, de semmi. Nuku, nyista, nothing. Még egy aprócska szagminta se. Még egy beakadt hajszál, vagy ruhadarab se. Létezik ilyen?! Úgy látszik…

--*--*--*--

Reggel fáradtan érek haza. Vagyis nem haza, mert egybõl a gyerekekhez sietek, hogy nincs-e semmi bajuk, mert baromi rossz érzés tört rám éjszaka. Nagyon aggódtam, de nem tudtam visszajönni ide, mert kivételesen megéreztem a vámpírt, de aztán elvesztettem a nyomát.

Becsöngetek a házba, és az asszony nyit ajtót. Fél, és remeg, nekem meg lassan szívrohamom van. Ugye nem történt semmi a gyerekekkel?! Kerol beenged, és érzékeny orromat egybõl megcsapja a vér és a félelem szaga. Basszus!

- Itt meg mi történt? – kérdezem a múmiára hasonlító Lucastól. Érzem a vére illatát, és bár nem a legjobb idõpont, de tisztára megéhezem tõle. Lassan ideje inni egy kis vért, mert már régen ittam

- Járt itt egy vámpír az éjszaka a gyerekeidre pályázott – mondja, mire kiakadok. Persze nem elõtte, mert nem mutathatom ki, hogy mennyire megijesztett. Nem tudhatja senki, hogy a gyerekeimért bármit megtennék, mert túl sok ellenségem. 

- Köszönöm, hogy megvédted õket. Merre volt a harc? – kérdezem meg semleges hangnemben. Legszívesebben odarohannék hozzájuk, és megnézném, hogy ugye egy hajuk szála se görbült meg, de… De nem tehetem. Még ha Lucas egy szemét, nemtörõdöm, munkamániás férfinek is néz, akinek nem szabadna, hogy gyereke legyen.

- Te meg vagy húzatva? – kérdezi felháborodva. Értetlenül nézek rá, de igenis értem, mire gondol. Ha valaki nekem mondaná ezt, és viselkedne így, akkor én is kiakadnék. De nekem van okom. És Lore és Ethan is tudja, hogy szeretem õket, másnak meg nem kell még csak sejtenie sem, hogy mennyire ragaszkodunk egymáshoz.

- Most meg mi a baj?

- A három éves ikreidet meg akarták ölni és te csak annyit kérdezel, hogy hol volt a harc? – dühödik föl. Igaza van. Nekem is rossz ez így, de nem érdekel! Nem fogok magyarázkodni!

- Szerinted, ha nem találom meg a vámpírt és a gyerekeimért aggódok, attól más gyerek megmenekül? – kérdezem. Mert az egyik részem tényleg így is gondolja.

- Te nagyon hülye vagy. A gyerekeid egész éjszaka téged akartak megijedtek és halálra vannak rémülve, te meg csak amiatt aggódsz, hogy elkapd a mocskot? – ordítozik velem. – Nem is érdemled meg a gyerekeidet. Egy apának aggódnia kell és törõdnie kell a gyerekei miatt nem pedig eltaszítani magától. – Ühüm… Igaza van, de semmit se tud. Semmit. De nem is kell, hogy tudjon akármit is. Ez az én, és a mi életünk. Idegeneknek helye nincs benne!

- Miért te mit csinálsz? – kérdezek vissza.

- Vigyázok a gyerekeimre. Mindennap itt vagyok nekik, ha arra van szükségük. – magyarázza. De akkor miért nem vele laknak?

- Akkor miért nem veled laknak? Az én gyerekeim legalább velem laknak – mondom.

- Velem azért nem lakhatnak, mert nincs munkám. Nincs keresetem, amibõl egy házam lenne. Szerinted miért alszok az erdõben? – néz rám kérdõen. Hát honnan tudnám én, hogy hol alszik? Viszont megértem az indokait. Én is ezt tenném. Ha lehetne. De nekem nem lehet. Én nem engedhetem meg magamnak ezt e luxust, hogy örökbe adjam õket, vagy akár felmondjak. Mert nem tudom megcsinálni egyiket sem.

- Az a te problémád, hogy én hogy bánok a gyerekeimmel az meg rám tartozik – mondom, mire teljesen bedühödik, és a falnak vág. Szívesen visszaütnék, de azzal nem oldanék meg semmit. Azzal, hogy megnézem, hogy hol történt, azzal igen, de azzal, hogy verekszem Lucassal, nem. Majd este, a vámpír megölésekor majd kitombolom magam!

- A gyerekeid jobbat érdemelnek – mondja, mire lesokkolok.

- Tudom – suttogom olyan halkan, hogy nem is hallja. – Tudom.

Követem Lucast, és látom, ahogyan mindannyian összeölelkeznek. Én ezt nem tudom megadni nekik. A gyerekeim tényleg sokkal jobbat érdemelnek meg nálam! – szúr bele valami a mellkasomba. Nem görnyedek össze, de legszívesebben azt tenném. Fájdalmasabb, ezerszer fájdalmasabb egy sebnél.

Pár perc múlva Lore észrevesz, és kibontakozik az ölelésbõl. Megbökdösi Ethant, és felém rohannak. Én egybõl fölkapom, és magamhoz szorítom õket. Velük a kezemben megyek ki, és azt a szobát, ahol történ ez az egész, messzirõl elkerülöm. Bár azt mondtam Lucasnak, hogy mutassa meg, de a gyerekekkel nem fogom. Nem akarom még jobban kiakasztani õket, így - egy köszönés nélkül - távozunk. Bent a házban az én szobámba viszem, és az ágyamra fektetem le õket. Lassan megnyugszanak, és álomba merülnek. Miközben alszanak, végig mellettük ülök, és simogatom õket. Amikor látom, hogy rosszat álmodnak, csak átölelem õket, és nyugodtan alszanak tovább. Bár én is álmos vagyok, és estére kell majd az energia, nem tudok addig aludni, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy tényleg nincs semmi bajuk, csak túlságosan ijedtek. Bár nem csodálom…

Pár óra múlva ébrednek csak föl, de akkor is csak a korgó gyomruk miatt. Készítek nekik egy kis könnyû ebédet, és eszünk. Utána már nem akarnak vissza feküdni aludni, hanem a TV elõtti kanapéra ülünk le, és összebújunk. A nyugalmat a csöngõ éles hangja szakítja meg. Lore és Ethan félénken összerezzennek, én meg egy-egy fejsimogatás után kimegyek, ajtót nyitni. Lucassal és az ikreivel nézek farkasszemet. Mindegyikük mérgesen néznek rám, és amikor félre állok az útból, egy szó nélkül bemasíroznak.

- Mit csináltok itt? – kérdezem, miközben intek, hogy üljenek le.

- Smithék túlságosan megijedtek, ezért elmentek egy kicsit kipihenni magukat. Én meg gondoltam, hogy akkor átjövünk, és vigyázunk a gyerekre – válaszolja Lucas. Igazán hálás vagyok neki, de ezt csak egy bólintással és egy halk köszönömmel fejezem ki.

- Köszönöm. Viszont én is itt leszek. Ugyanis a vámpír nem hagyná ki semmi pénzért õket. Túlságosan ízletes a vérük a számára – mondom, mire kikerekednek Lucas szemei.

- Basszus – mondja. Én se mondhattam volna ennél jobban. A vámpíroknak túlságosan ízletes a vérük, ezért is akarom mindenképpen kinyírni azt a mocskot. Mert túlságosan féltem a kicsikéimet. Ez önzõség, hogy – leginkább – miattuk akarom kinyírni?

Ezek után nem történik semmi említésre méltó dolog. Talán csak annyi, hogy Lucas valószínûleg megbocsátott nekem, bár ezt nem tudhatom biztosra, ugyanis nem szólt egy szót se. Bár láttam rajta, hogy többször is meg akart szólalni, de egyszer se tette. Én meg nem noszogattam, mert ha nagyon akarna valamit mondani, úgyis kimondaná.

Este lefektetjük aludni a gyerekeket. És bár Lucaséi nem nagyon akarnak aludni menni, de aztán mégiscsak rávesszük õket. Egy szobában szállásolom el mind az öt gyereket, hogy jobban megvédhessük õket.

Arra, hogy történjen valami, csöndben és sötétben várunk. Nem beszélgetünk, de még mocorogni sem mocorgunk. Nekem ez a természetes, de úgy tudtam, hogy az alakváltók elég forró vérûek, szóval náluk a minimum a járkálás. De úgy látszik, rosszul tudtam… Már nem is csodálkozok. Ebben a pár napban túl sokat tévedtem.

Hirtelen egy idegen szagot érzek meg a hátsó ajtó környékén. Pillanatok alatt ott termek, és az épp besurranni készülõ vámpírnak bemosok egyet. Hátra repül pár métert, és utána rohanok. Lucas is követ, de már puma alakban. Ha nem a gyerekeimre támadó vámpírt készülnék szétszedni, akkor jó ideig csodálnám, most csak beérek pár lopott pillantással. De egy idõ után már nem létezik számomra semmi, csak az elõttem levõ vámpír, aki tegnap megtámadta a gyerekeimet. Fejemet és szemeimet ellepi az a bizonyos vörös köd, csak éppen nekem szó szerint. Vérszomjasan támadok a vámpírra, aki elég erõs, de a dühtõl én még erõsebb vagyok, így legyõzöm. Legyõzzük, mert azért Lucas is kiveszi a részét a harcból.

Sajnos már túl éhes vagyok, és Lucas véletlenül megsérült, így a vére illata arra csábít, hogy megkóstoljam. Visszaváltozik emberré, és menne be a házba, de én nem engedem. A mellkasán levõ sebet kezdem el nyalogatni, és szívogatni. Mennyei íze megrészegít, de mielõtt még bele harapnék, kijózanodok. Egy csodálkozó pillantás vetek a kiismerhetetlen arcára, és egy bocsánat után eltûnök a szem elõl, be a gyerekek szobájába.

Mi a fene történt? Én eddig tökéletesen tudtam uralni a bennem élõ vámpírt. Akkor most miért?!

- Apa ki ez a bácsi? – hallom meg a kislány hangját, aki odasétál a férfihez, és az ölébe ül. - Olyan furcsa a szaga – mondja, és befogja az orrát. A férfi erre elmosolyodik, én meg kiakadok. Mi az, hogy büdös?! Basszus, ez beégés. Smithéken nem éreztem, hogy alakváltók lennének, a gyerekeken se, de ha most jobban megnézem… A szaguk tényleg alakváltó szag. És a kislány hasonlít is ehhez a férfihoz. Basszus, szóval tényleg az apja?! Ekkora tévedést többet nem engedhetek meg magamnak!

- Nyugalom kincsem ez a bácsi egy vámpír, de ne aggódj nem fog bántani titeket – mondja a férfi. – Menjetek játszani. Nem sokára csatlakozom én is hozzátok. – A kisgyerekek elhúznak, mi meg magunkra maradunk.

- Honnan tudja, hogy vámpír vagyok, meg õk a maga gyerekei? – kérdezem. Persze nem mintha ezzel elérnék valamit, hiszen tudom, hogy honnan tudja, de azért… Így szokás, nem?

- Az elsõ kérdésére a válasz, hogy mivel alakváltó vagyok, amit ön nagyon jól tud, mert az arcára van írva, így könnyebben érzem a szagokat és meg is tudom különböztetni õket – magyarázza. – A második kérdésére a válaszom. Igen az én gyerekeim. – feleli. Áh, ekkorát fiatal koromban nem tévedtem…

- Látom, tud egy-két dolgot – mondom. Hát igen, az alakváltók elég ügyesek néhány dologban.

- A képességeimnek köszönhetem, de nem mindent tudok. Amúgy Lucas vagyok – mutatkozik be. - És sajnálom, de a saját gyermekeimre se tudok, vigyázok, másokéra meg nem merek felelõsséget vállalni – mondja, mire lehajtom a fejem. Basszus, most akkor mi a fenét csináljak?! Már majdnem dél, 6 körül sötétedik. Kb. hat órám van találni valakit. Szívás ez a munka két gyerekkel!

- Azért köszi – mondom, és mennék el.

- Várjon – marasztal, mire visszafordulok. – Hozzá át Smith-ékhez a gyerekeit. Õk vigyáznak rá, és ha bármi gond lenne, engem azonnal tudnak értesíteni, meg esténként a közelben szoktam mindig lenni – ajánlja fel. Ez jó lenne. Huh. Hm… Ma estére akkor megvan, hogy ki vigyáz a tökmagokra, holnapra meg majd megpróbálok keresni valakit.

- Rendben, köszönöm szépen, akkor az este áthozom. – mondom.

- Mi lenne, ha most átjönnének? Legalább a kicsik is megismerkednének, meg mi is, hogy tudjuk, mégis kinek a gyerekére vigyázunk, meg hogy kire bízza gyerekeit – ajánlja. Hm… Ez jó ötletnek tûnik.

- Remek öltet. De egy kicsit késõbb inkább, mert még föl kéne ébreszteni a gyerekeket, meg még reggelizniük is kell. Úgy értem ebédelniük… - mondom kicsit zavartan. Elköszönök tõlük, és bemegyek a házba. Kellemes meglepetés fogad, ugyanis úgy látszik, hogy idõközben fölkeltek a gyerekek, és most a TV elõtt ülnek.

- ’Reggelt! – köszöntöm õket, mire nagy lelkesedéssel a nyakamba vetik magukat. Átölelem õket, és közben az estén gondolkozom. Vajon tudnak majd rájuk vigyázni?

- Apuci! Azok a pajacsinták ugye jánk vájnak? – kérdezi Lore csillogó szemekkel. Válaszul bólintok, és már rohannak is az asztalhoz.

Reggeli után a fürdõszobát vesszük célba, hogy eltüntethessem róluk a juharszirup és meggylekvár maradékokat. Amikor tisztának ítélem õket, föl adom rájuk a ruhájukat.

- Tökmagok, most kérlek, maradjatok nyugton, mert meglátogatjuk a szomszédokat, mert remélhetõleg elvállalják, hogy vigyázzanak rátok. Szóval tudjátok, jó benyomás!

- Milyenek? – kérdezik.

- Nem tudom. Azért megyünk most, hogy jobban megismerjük egymást. Van három, tizenéves gyerekük. Illetve nem az övék, csak örökbe fogadták õket. A gyerekek alakváltók lesznek, szóval remélhetõleg jól ki fogtok jönni egymással.

- Mi az, hogy öjökbe fogadták õket? És ha a gyejekek alakváltók, akkor nyugodtan hasznájhatjuk az ejõnket? – kérdezi Etan.

- Az elsõ kérdésedre a válasz elég bonyolult. Ha az eredeti szülõk valamiért nem tudják megtartani a gyereküket, akkor egy másik párnak adják örökbe.

- Ez olyan, mint amikoj anya nyem tudott megtajtani, és ezéjt te kaptál meg minket?

- Mondhatni. Nem teljesen, mert én az igazi apukátok vagyok, de… Hasonló. Az erõtökkel kapcsolatban meg… Bár valószínûleg õk nem kapnának sikítófrászt, mint Kate kapott, de inkább ne használjátok, rendben? – Kate egy másik államban volt a nevelõjük, de amikor meglátta Lore-t a levegõben lebegni, kicsit kiakadt. Kicsit nagyon, ugyanis pszichiátriára kell járnia…

- Oké… - sóhajtják nem túl lelkesen. Imádják használni a varázserejüket, de nem sokszor engedem, nehogy más is úgy járjon, mint Kate.

- Na, akkor indulás! Ne feledjétek, hogy nem rosszalkodni! – figyelmeztetem õket, de ismerem már õket annyira, hogy nem feltétlenül fognak engedelmeskedni nekem. Túlságosan elkényeztette õket az anyjuk…

Kisétálunk az ajtón, meg a kapun, pár lépést teszünk az utcán, és ott is vagyunk a kapujuk elõtt. Becsöngetek, mire az alakváltó… Lucas kijön.

- Sziasztok! – köszön mosolyogva. Ethan kicsit félve figyeli, míg Lore visszaköszön. Egy kis noszogatásra Ethan is köszön velem együtt.

- Gyertek be, Smithék már várnak! – mondja, és kinyitja a kaput. Beenged minket, és utánunk visszacsukja az ajtót. A ház belseje felé terelget minket, ahol a nappali található. Mrs. Smith a konyhában tüsténkedik, Mr. Smith az egyik kanapén ül, és újságot olvasgat. A gyerekek kint a kertben játszanak. Tipikus, amerikai család… A kivétel a mellettem levõ Lucas, akirõl süt, hogy inkább a gyerekeivel lenne, mint itt. Megértem, mert eléggé ijesztõ, ahogyan próbálnak lazának, és tipikus családnak tûnni. Szerencsére Mr. Smith leteszi az újságot, és kezet nyújt nekem.

- Jó napot! – köszönünk, és megrázzuk egymás kezét. Erre már a nõ is jön, nagy mosollyal az arcán, és vele is kezet fogunk. Valószínûleg nem olyan vészesek Smithék, csak én szoktam már el ettõl a család modelltõl…

- Kedveskéim! Gyertek, üljetek csak le! A gyerekeink mindjárt jönnek, addig vegyetek egy kis sütit! – kínálja meg õket valamilyen csoki sütivel Kerol. Persze most ettek egy halom palacsintát, de azért be tudnak vágni pár sütit… Gyerekek…

- Kérem, ön is üljön le! Ne álljon itt egész nap! – nyom le a kanapéba a férfi. A gyerekek pár perc múlva megjelennek az apjuk társaságában. Õk is leülnek, és kezdõdik a beszélgetés. Olyan ez, mint egy terápiás csoport. Vannak a dokik, és vannak a betegek. Na, most a dokik a Smith házaspár, mert õk kérdeznek ki minket, a betegek meg mi, többiek, mivel nekünk kell válaszolni. Ja, hogy az nem terápiás csoport, hanem vallatás? Na, nem baj…

A nap további része kicsit kiesett nekem, pedig nem szokásom elfelejteni a dolgokat, de miután olyanokat kérdeztek, hogy melyik virág a kedvencük a gyerekeknek, nem is figyeltem tovább. Úgy vélem, tökéletesen fognak rájuk vigyázni egy estére, holnap meg keresek majd valakit. Kinézek az ablakon, és látom, hogy megy le a nap, szóval lassan itt az ideje a könnyes búcsúnak.

- Ethan, Lore! – szólítom meg a - Lucas gyerekeivel - játszó tökmagokat, akik ide rohannak hozzám. – Viselkedjetek jól, és nagyon vigyázzatok magatokra! Értettétek? – figyelmeztetem õket, mire nagy bólogatásba kezdenek. Egy nagy ölelés, és pár puszi után eleresztem õket, és a vendéglátóinkhoz fordulok.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy vigyáznak rájuk! Ígérem, nem okoznak nagy gondot, és amint tudok, értük jövök! Még egyszer köszönöm! Viszlát – köszönök el tõlük, majd meg sem várva a válaszukat, bele vetem magam az éjszakában. Nos, vadászatra fel!

1 új üzenet – írja ki a rezgõ mobilom. Ujjammal, kormányzás közben, kioldom a zárat a telefonról, és megnyitom a kis levél ikont.

„Dewerin, új feladatot kap! San Francisco mellett, Danville-ben… „ – olvasnám, ha egy apró hangocska meg nem szakítaná a vezetés közbeni tevékenységemet. Jah, tudom, hogy szabálytalan, de nem érdekel. Nem tudok karambolozni, túl jók ahhoz a reflexeim.

- Apuci~! Apuci, piszilnem kell! – sipítozza Lorena.

- A~pa~! Nekem isz! És éhesz isz vagyok! – kontráz rá Ethan. Francba, érzem, hogy egy ideig nem lesz egy perc nyugtom se.

- Oké, oké. Láttam egy táblát, hogy a közelben van egy benzinkút. Pár percet bírjatok ki, kérlek! – mondom nekik. Gyorsan elõveszem ismét a mobilt, hogy elolvassam, hogy mi a következõ feladatom.

„… egy gyerekgyilkos vámpír garázdálkodik. Még senki sem látta, és a közelébe sem jutottak, úgyhogy ez nehéz menet lesz. Az áldozatok száma meghaladja a harmincat. 2 és 5 év közötti gyerekek az áldozatai. Sok sikert!”

Hát ez baromi jó. Persze, miért is küldenének mást?! Végül is, csak két gyerekem van. Dee nem számít. Ugyan, miért is számítana, hogy pont az ilyen korú gyerekek az áldozatok. Már miért is érdekelne valakit, hogy miközben vámpírra vadászok, az ikrek egyedül lesznek otthon, és ki tudja, hogy nem õk lesznek-e a soron következõ fõételek?

- Apa~! Máj nagyon ke~ll! – nyivákolnak a kicsikéim. Uhh, basszus, kellett nekem elolvasnom azt a levelet. Pont ebben a pillanatban hagytuk el azt a kijáratot, ahol le kellett volna kanyarodnom. Belenézek a visszapillantó tükörbe, és sehol senki. Oké. Vajon megtegyem, vagy ne tegyem? – kérdezem magamtól. Rálesek a gyerekekre, és már látom, hogy szinte kiizzadják a visszatartott vizeletet. Mivel nem akarok kocsiülést mosni, így nincs más választásom. Elrántom a kormányt, és teszek egy hajtûkanyart, mire hallom, hogy a hátsó ülések két utasa eléggé megijed. Remélem, nem annyira, hogy be is vizeljenek…

Beletaposok a gázba, és amikor látom a kijáratot, megint teszek egy éles kanyart. A benzinkút parkolójába érve gyorsan megállok, és leállítom a motort. Kipattanok a kocsiból, és a két gyereket kivarázsolva az ülésekbõl, gyorsan a bejáratnál termek. Az önmûködõ ajtók kinyílnak, én meg körül sem nézve rohanok a férfimosdó felé. Szerencsére nem fülkés a WC, hanem egy nagy helység, így mindhárman kényelmesen elférünk. Lore a kezemben marad, amíg Ethant lerakom a WC ülõkére, mivel a lányok tovább bírják tartani. Tapasztalat…

Miután mindketten megkönnyebbültek, és megmostam a kezüket, megnyugodva lépünk ki az ajtón. Ethan éhségét nem felejtettem el, így a boltban a szendvicsek felé vesszük az irányt. Természetesen mostanra már Lore is kellõen megéhezett, szóval három sajtos-sonkás szendviccsel, egy nagy ásványvízzel, egy-egy alma-, és narancslével, illetve szintén három Mars szelettel feltankolva lépünk ki a boltból. Tankolni még nem kell, szóval azt majd máskor ejtem meg. A kocsihoz érve beteszem õket az ülésükbe, a – már felbontott - kajájukkal együtt, míg az én cuccomat azt az anyós ülésre hajítom le. Beülök a kocsiba, és elõveszem a GPS-emet. Persze nem lenne olyan fontos, mert egy idõ után úgyis odatalálnék, de azért jó lenne a legrövidebb útvonalat megtalálni. Beírom a címet, és amit kiad… Legrövidebb út, mi? Hát, ha az azt jelöli, hogy Bishopból le kell utazni Tijuanába, és csak onnan lehet eljutni Denverbe, akkor igen. Ez a legrövidebb út. De van egy olyan érzésem, hogyha csak simán levágom az utat a Yosemitie Parknál, akkor pár nap alatt kényelmesen Denverbe lehet érni. De ez csak az én véleményem. Szóval ez lesz. Kikapcsolom azt az idióta kütyüt, mert semmi kedvem az „újratervezés”-ét hallgatni. Beindítom a kocsit, és az üres autópályára kormányozom. A gyerekek seperc alatt felfalják a szendvicset és a csokit, és már alszanak is. Már én is eléggé megéheztem, úgyhogy kibontom a szendvicset, és beburkolom.

Jó pár kilométer után azt veszem észre, hogy a Mars szeletem fölemelkedik a levegõbe. Heh, valamelyik töpike a csokimról álmodik? Úgy látom, Ethan, mivel a csoki felé venné az irányt, de az utolsó pillanatban elkapom, és inkább megeszem én. A gyerekek fogainak az óvása, meg ilyesmi érdekében, természetesen…

Este tíz felé látok egy motelt az autópálya szélén, úgyhogy ott megállok. Én nem vagyok fáradt, simán bírnám még egész Denverig az utat, de a gyerekeknek jobb, ha ágyban is alszanak, nem csak a kényelmetlen üléseikben. Így leparkolok, kiveszem a kocsiból a még mindig alvó gyerkõcöket, és bejelentkezek a motelba. Egy francia ágyas szobát kérek, és szerencsémre pont van is egy. Végig megyek a folyosón, és az utolsó ajtón benyitok. A szokásos lepukkant motel szobát látom magam elõtt, mint minden egyes alkalommal. De most legalább az elõttem levõ nem dohányzó volt, úgyhogy most nem kell azon aggódnom, hogy éjjel a füst szagtól megfulladunk.

Úgy döntöttem, hogy majd csak holnap fürdetem meg az ikreket, úgyhogy õket csak bedugom az ágyba, és már megyek is zuhanyozni. Hamar lefürdök, és én is elteszem magam holnapra.

- Jó éjt, töpikék! – suttogom nekik, mire Lore felõl valami fura motyogás hallatszik, amit akár köszönésnek is érthetnék…

---*---*---*---

- Apuci, apuci! – sipítozza a fülembe egy hang. Egy nagyon, nagyon ismerõs hang.

- Lore? – kérdezem hunyorogva. Két pillanat múlva már éberen ülök föl az ágyban, és keresem, hogy mi történhetett.

- Éhesz vagyo~k! – kiáltozza. Egy nagy nyögés kíséretében a fejemre csapok, hiszen mi más miatt ébresztett volna föl. Ethan is hozzá csapódik, így már ketten nyüstölnek, hogy menjünk már enni.

- Oké, oké! – felelem, majd fölkapom õket, és a fürdõszobába cipelem õket. Leveszem róluk a tegnapi ruhájukat, és a zuhanyzóba teszem õket. Természetesen teszek alájuk egy törölközõt, hisz ki tudja, milyen gyakran takarítanak itt… Gyors, már megszokott mozdulatokkal lefürdetem õket, és egy fehér, kemény törölközõbe törlöm õket. Nem épp a legjobb, de ez van, ezt kell szeretni. Utána nagy nehezen kiválasztom a nekik is, és nekem is tetszõ ruhákat, és felöltöztetem õket, illetve én is fölöltözök. Elég kiakasztóak tudnak lenni, de már egész kezdem megszokni még a nyafogásukat is.

Szerencsére a reggeli benne van az árban, és nem is olyan vészes a svédasztal, így jól belakmározunk, és újult erõvel indulunk útnak. Az unalmas utat egy kis zenehallgatással dobom föl, de van egy olyan érzésem, hogy a gyerekek nem rajonganak a Pink Floydért, ezért aztán kiveszem a lejátszóból a CD-t, és inkább egy Nek CD-t teszek be. Ez már jobban tetszik nekik, és nyugodt hangulatban folytatjuk az utat.

---*---*---*---

Két nap alatt Denverbe értünk, és most egy kiadó albérletet keresünk, mivel Lore és Ethan utálják a hoteleket, és itt elõre láthatólag elég sokáig maradunk. Szerencsére vezetés közben épp egy kiadó ház mellett megyek el, ezért megállok, és a kiírt telefonszámot fölhívom.

- Igen, tessék? – kérdezi egy kellemes nõi hang.

- Jó napot! Ilroy Dewerin vagyok. A ház felõl érdeklõdnék – mondom. Azt mondja, hogy tíz perc, és itt lesz. Addig várok, és hallgatom a gyerekek veszekedését. Csak tudnám, hogy már megint min vesztek össze…

- Ethan! Lorena! – mondom halkan, mégis fenyegetõen. Erre egybõl abbahagyják a veszekedést, és angyalkákként pislognak rám, majd bocsánatkérõen elmosolyodnak. Én sem bírom tovább, rájuk mosolygok és megborzolom a hajukat. Mind kettõjüknek szép szõke haja és kék szeme van. Hát igen, egyáltalán nem hasonlítanak rám. Tiszta anyjuk…

Gondolataimból egy ismerõs hang rángat ki.

- Üdvözlöm! Ön biztosan Mr. Dewerin – mondja a nõ. Szép, de egyáltalán nem fog meg. Szóval a kidomborított mellei nézése helyett inkább mellé sétálok. Mikor észre veszi, hogy se a kinyújtott kezét nem fogom megrázni, se a melleit nem fogom jobban megnézni, mintha a magabiztossága meginogna. De hamar összekapja magát, és körbevezet a házban. Az ikrek is jöttek velünk, de õk valamerre eltûntek. Van egy olyan érzésem, hogy a leendõ szobájukba vetették be magukat. Egész megtetszett ez az egyszintes kis családi ház, szóval megegyezünk Katherinnel (idõközben kiderült, hogy így hívják), és már a miénk is a ház egy hónapra. Szerencsére nem nekünk kell bebútoroznunk, mivel már minden be van rendezve. Van itt minden, ami kell, még egy kevés étel is van a hûtõben.

Épp, hogy elment a nõ, amikor csöngetnek. Vajon ki lehet az? – kérdezem magamtól, miközben már nyitom is az ajtót. Elõször csak négy lábat, és egy óriási gyümölcs zselét látok meg, majd amikor a zselé lejjebb ereszkedik, látom, hogy egy nõ és egy férfi tartja.

- Jó napot! Én Henry Smith vagyok, õ meg a feleségem Kerol Smith. Elnézést a zavarásért, de láttuk, hogy új lakók érkeztek, és csak be akartunk köszönni. Ha jól láttuk, akkor olyan három évesek a gyerekei, igaz? Nekünk kicsit idõsebbjeink vannak. Mind a három 11 éves, de biztosan kedvelnék egymást! Valamikor találkozhatnánk, és akkor összeismerkedhetnének a gyerekek. Na, de mi most megyünk is, minden jót! – húztak el, de elõtte még a zselét odaadták. Meg se tudtam szólalni! Így letámadni… Amúgy mit kereshettek itt? Ja, tényleg. Ez egy kisváros… Itt mindenki ismer mindenkit. Ez vajon azt jelenti, hogy számíthatok még váratlan látogatókra? Na, mindegy. Úgyse sokáig maradunk.

Este finom, saját készítésû halászlét eszünk. Lore imádja ezt a fehér színû levest. Ethan is szereti, de az övébe direkt nem szoktam polipot tenni, mert azt ki nem állhatja. Lore mindig azzal hülyéskedik, hogy a nyelvére tapasztja a polip karjait, és úgy nyújt nyelvet. Szegény Ethan… Ilyenkor mindig sírva fakad, mint most is. Nincs jó emléke róla, mivel amikor elõször készítettem nekik ilyen levest, akkor megakadt a torkán egy polip. Úgyhogy azóta utálja õket. De legalább a levessel nincs semmi baja… A leves után a szomszéd hozta gyümölcs zselét is megkóstoljuk, és mivel egész jó lett, fölfaljuk.

- Héj, töpikék! – szólítom meg õket vacsora után. – Ma még itt maradok veletek, de holnaptól sajnos esténként el kell mennem itthonról! Napközben megpróbálok keresni nektek egy dadát, aki tud majd rátok vigyázni. Lehetõleg valami természetfelettit szeretnék, mert most eléggé veszélyes vámpírra vadászok, és nem akarom, hogy bajotok essen!

- Nyugi apuci, nem lesz semmi baj! – nyugtatnak. Heh, aranyosak. Mindig is ilyenek voltak. Bármit is mondtam nekik, sosem féltek semmitõl.

Gyorsan lefektetem õket, de nem megy az olyan gyorsan, mint akarnám, mert még mesélnem is kell nekik. Szokás szerint azt szeretnék hallani, hogy hogyan ismerkedtünk meg az anyukájukkal, úgyhogy elmesélem nekik. Persze a cenzúrázott változatot, mert valahogy nincs kedvem elmesélni, hogy majdnem megöltem, amikor elmúlt a bûbáj hatása, és rájöttem, hogy mit tettünk…

Mese után elmosogatok, és én is lefekszem, mert kell holnapra az energia.

---*---*---*---

Reggel arra ébredek, hogy a két tökmag az én ágyamban alszik, és lehúzták rólam a takarót. Ahh… Hogy fogják kibírni az estéket nélkülem, ha már most ennyire mellettem akarnak lenni?! Mindegy. Mást úgyse tehetek, mint hogy valaki kedves dadát találjak nekik.

Még nem akarom fölébreszteni õket, ezért úgy döntöttem, hogy palacsintát sütök nekik. Pont van itthon mindenféle alapanyag hozzá, és elég hamar elkészül. Persze ez relatív, mert kinek mi a hamar… De nekem a fél óra az most hamar. Sütés közben épp kilátok a kertbe, és a szomszéd kertjébe, ahol két fiatal fiú és egy kislány kergetõznek. Hirtelen kilép hozzájuk egy harminc év körüli szõke, izmos férfi. Jobban megnézve… Alakváltó lenne? A szomszédok csak a fiatalokat említették. Vajon a férfi vigyázna a gyerekekre, amíg õk dolgoznak, vagy mi? Hmm… Esetleg…

Upsz! A palacsinta! Leégettem, mert a szomszédokra figyeltem. Francba!

- Apu? Miért van égett szag? – jönnek is az ikrek. Rájuk pillantva, olyan kis elveszettnek tûnnek, amikor nem vagyok velük.

… Megkérdezem a férfit, hogy vigyázna-e rájuk.

Reggeli után, mosogatás közben kipillantva látom, hogy még kint vannak a kertben, és ott esznek. Hirtelen ötlettõl vezérelve ott hagyom a tányérok törölgetését, és kilépek az üvegajtón. Közel megyek a fakerítéshez, amin pont átlátok.

- Elnézést! – szólítom meg az alakváltót. – Ilroy Dewerin vagyok. Nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen jól elvan a gyerekekkel. Mr. és Mrs. Smith nem mondták, hogy a kicsiken kívül lenne még egy gyerekük, így gondolom maga foglalkozik velük, igaz? – kérdezem, mire elég furcsa arcot vág. Lehet, hogy rosszul gondoltam? Mindegy, akkor is megkérdezem. – Nos, lehet, hogy furcsa kérés, de lenne olyan kedves, hogy vigyázna éjszaka az én gyerekeimre? Fiatalabbak, mint õk, remélem, nem gond, de nekem nagyon fontos lenne még most találnom valakit – Kicsit félek, mert ha nemet mond, akkor nem tudom, hogy mit csináljak velük. Egyedül nem hagyhatom õket, de magammal sem vihetem õket. A férfi meg csak bámul, bámul és bámul.

Francba. Lehet, hogy hülyeség volt megkérdezni?!