Mosolyogva nézünk a gyerekekre, és a torokköszürülõs emberre. Kiszállunk a csónakból, és tovább megyünk. Lucas megfogja a kezemet, és úgy sétálunk. Az emberek kicsit megnéznek, de nem vészesen. A gyerekek elõttünk mennek, és õk is fogják egymás kezeit. Aranyosak együtt…

- Jó ötlet volt ez a vidámpark a gyerekek részérõl. – mondja mire egyetértõen bólogatok.

- Igen jó volt. Legalább kikapcsolódnak és elfelejtik a sok rosszat, ami történt velük. – mondom.

- Meg mi is együtt lehetünk kicsit. – mondja Lucas mosolyogva. Megcsókoljuk egymást, és tovább indulunk. A kicsik engedélyt kérnek, hogy elmehessenek körhintázni, mi meg engedélyezzük. Boldogan rohannak oda, és élvezettel kászálódnak föl rá. Lucassal mi veszünk hamburgert, mert megéheztünk. Ahogy esszük, egyszer csak egy hangos és rémült sikoltást hallunk. Odakapjuk a fejnket, és rémülten látjuk, hogy egy nagy óriáskerék dõl rá a körhintára. Te jó ég!

A gyerekek ügyesen átváltoznak pumává, és ugranak ki, de Jon bent ragadt a hintában. Lore és Ethan hozzám repülnek, és mind rémülten bámuljuk, szinte lassítot felvételként, ahogy Jont maga alá temeti a kerék. A gondolataim cikáznak, hogy hogy tudnám megmenteni, de... Semmi. A kerék túlságosan maga alá temette õt.

- JON!!!!!!!! – kiáltja Lucas. A két gyerekkel a kezében odarohan körhintához, és próbálja leszedni róla a kereket, de nem sikerül. – Jon. – hajtogatja tovább. – Kis fiam. Merre vagy? Jon. – mondgatja könnyek közt. Teljesen ki van készülve, amit nem csodálok. Én is. Bár nem ismertem elég jól, de ezalatt a rövid idõ alatt megszerettem, mintha a saját gyerekem lenne. De nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy Lucas és a gyerekek elõtt én is kétségbeesett legyek. Elég, ha Lucas összeroppant…

- Lucas. – mondom halkan, és a vállára teszem a kezem. A gyerekek is zokognak, és remegve kapaszkodnak belém és Lucasba.

- Meg akarom találni a fiamat. – mondja kétségbeesetten, és tovább püfölné a kereket, ami megölte a fiát, de lefogom, és magamhoz szorítom.

- Jon alatta maradt. – mondom halkan. – Meghalt. – közlöm szomorúan. Nem hiszi el. Nem csodálom. Én se hinném el.

- Nem. Nem halhatott meg. Az én fiam nem halhatott meg. – dühöng, és próbál szabadulni, de nem engedem. Lefogom, és magamhoz szorítom, és hagyon, hogy kidühöngje magát.

- Lucy-nak és Matt-nek szüksége van rád. – próbálok rá hatni. Ránéz a zokogó gyerekekre, és odamegy hzzájuk. Átölelik egymást és egymásba kapaszkodva zokognak. Lore és Ethan is szívszorítóan sírnak, és nem tudok mást tenni, csak hagyom, hogy kisírják magukat.

---*---*---*---

Valahogyan sikerül hazavinnem õket. Teljes letargiában, és gyászban vagyunk, nem beszélünk. Otthon Lucas lefekteti a gyerekeit, és én is Ethanéket. Egymás átlelve alszanak el, könnymaszatos arccal. Lucasra a hálónkban találok rá, könnyek közt, összekucorodva.

Nem szólok hozzá, mert tudom, hogy ilyenkor nem lehet semmit sem mondani, ami… Hát nem. Befekszem mellé az ágyba, és szorosan magahoz ölelem. Nem akarom zavarni… Szeretem, de nem tudom, hogy vigasztalhatnám meg… Lehet egyáltalán ilyenkor megvigasztalni valakit?! Nem hiszem… Közben õ is átölel, és a mellkasomba zokog. Sajnálom szegénykémet, de remélem, nem fog semmi hülyeséget csinálni.

- Miért kellett Jon-nak olyanba ülnie? Miért nem tudott kimászni? – kérdezi kétségbeesve, elhaló hangon és zokogva. – Miért kellett elveszítenem a fiamat? - Erre mit lehet mondani?!

- Minden rendben lesz. Lucy és Matt itt van még neked. – próbálom nyugtatgatni szegénykémet. Nem hinném, hogy sok haszna lenne, túlságosan teterítette a gyász. Csak ne csináljon semmi hülyeséget!

- Hogy lenne minden rendben? Meghalt az egyik fiam. Megölték. – zokog tovább. Egy szót sem szólok, csak továbbra is magamhoz ölelem, hogy tudja, hogy vele vagyok. Sajnos elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, hogy bár jól esik neki, hogy mellette vagyok, hülyeségeket gondol.

- Lucas, kérlek ne csinálj, és gondolj semmi hülyeséget! – suttogom a fülébe, amit vagy nem hall, vagy nem érdekli, amit mondtam, mert hallgat, mint a sír. Nem jó hasonlat…

Egy nagy sóhajtás után még szorosabban átölelem, és feje búbját megpuszilom. Lassan kezd a zokogása csendesedni, és a lélegzet vételei is kezdenek lassulni, és mélyülni. Elaludt.

---*---*---*---

A gyerekek és Lucas az egész napot, és az éjjel is átaludták. Én is aludtam kicsit, de én, amint mindenki elaludt, visszamentem a vidámparkba. A rendõrséggel és a mentõsökkel is beszéltem, és a vidámpark igazgatójával szintén. Nem tudják, hogy hogyan történhetett az, hogy az óriáskerék így elszabadult. Azt is megkérdeztem, hogy nem találtak-e túlélõket, de sajnos nem. Jon tényleg meghalt.

A temetõssel is beszéltem, egy kis ráhatással ma lesz a temetés. A virágokat is megrendeltem, és a gyertyákat is. Remélem, Lucas nem lesz rám mérges, hogy elintéztem a dolgokat, de biztos vagyok benne, hogy õ nem tudta volna elintézni ezeket.

Mr. És Mrs. Smith, amikor megtudták, hogy Jon halott, teljesen összetörtek. Még elmondtam, hogy holnap lesz a temetés, de amikor átölelték egymást, és úgy zokogtak, eljöttem, mert az nem tartozik rám.

Most hajnali öt óra van, és nem tudok mit csinálni. Már mindent elintéztem, de én nem tudok aludni. Örülök, ha a többiek tudnak… Szomorúságomat elzárom, mert kell valaki, aki nem esik szét, fõleg a gyerekek elõtt.

---*---*---*---

Reggel Lucas még nyúzottabban, ingerültebben, szomorúbban és fájdalmasabb képpel kel. Szeretem és sajnálm õt. Odamegyek hozzá, hogy átöleljem, mire ellök magától. Tudom, hogy most a fájdalma miatt van, de rosszul esik. Kicsit távolabb lépek tõle, mire valami értelmezhetetlen átfut az arcán.

- Szia – köszöntöm halkan. – Ma lesz a temetése – közlöm, mire megint könnyek kezdenek potyogni a szemébõl. Megint át akarnám ölelni, de amikor közeledek felé, kikerül, és kisétál a kerbe az ajtón. Jól van, ha neki így jobb, és csak egyedül tud megbírkózni a fájdalmával…

Fölmegyek a gyerekekhez. Ethan és Lore ébren vannak. Adok nekik egy-egy puszit, és fölveszem õket. Fejüket mellkasomba fúrják, és úgy pityeregnek.

Matt és Lucy szintén ébren vannak, és õket is megpuszilom, majd ölelésembe vonom õket is. Jon… Jon hiányzik. És ezentúl már örökké hiányozni fog.

---*---*---*---

Délután a temetõbe kocsikázunk. Lucas nem tart velük, õ egyedül, puma alakban teszi meg az utat a temetõig. A gyerekek az egész utat végigbõgik, és amikor a temetõbe megérkezünk, még jobban rázendítenek. Nem is csodálom, én is alig bírom visszatartani a könnyeimet. Szerettem Jont, mintha a fiam lenne, még akkor is, ha mi nem kerültünk egymáshoz olyan közel.

A sír körül csak hat ember áll, de rajtunk kívül már nem is lesz több. Lucashoz odaszaladnak a gyerekei, én meg a gyerekeimmel a kezeimben mellé sétálok. Halk köszönömöt hallok meg, de nem válaszohatok, mert a pap elkezdi a szertartást.

A gyerekek, Lucas és Smithék is végigbõgik az egészet, csak én vagyok az, aki egyetlen könnycseppet hullat. Gyönyörû a szertartás, de végtelenül szomorú. Fõleg az a rész, amikor a koporsót belehelyezik a földbe és beemetik. Olyan… Végleges és szomorú.

A temetés után Lucas megöleli a gyerekeit, az enyémet megsimogatja, és ennyit szól:

- Vigyázz rájuk, és várj meg! Visszajövök – ígéri, majd eltûnik a temetõ fái között. A gyerekek is és én is szomorúan bámulunk utána, de tudjuk, jobb, ha nem megyünk utána, hanem megvárjuk, amíg lerendezi magában az egészet, és tényleg visszatér hozzánk. Elindulunk kifelé a temetõbõl, és szerintem mind azt gondoljuk: „Lucas, siess vissza hozzánk!”

Már majdnem elélvezünk, amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó.

- Apa. Apa. – halljuk meg a gyerekek hangját. Tisztára kiakadunk, és gyorsan magunkra húzzuk a takarót.

- Sziasztok. Mit szeretnétek? – kérdezi Lucas még mindig kicsit döbbenten. Én meg se bírok szólalni. A gyerekek… Mit keresnek itt a gyerekek?!

- Éhesz vagyok.

- Én isz. Én isz. – nyafogják Ethanék. Lucas gyerekei meg kb olyan döbbentem bámulnak, mint mi.

- Rendben. Menjetek ki a konyhába nem sokára mi is megyünk. – mondom, mire a kicsik kirohannak. A nagyobbak még mindig döbbenten, de már egy kicsit mérgesen néznek tovább minket.

- Ti mit szeretnétek? – kérdezi Lucas, mire megrázzák a fejüket hogy semmit, és már mennének ki, de Lucy még visszaszól.

- Már nem is szereted anyát? – kérdezi. Francba… Most vajon azt hiszik, hogy elveszem tõlük és az anyjuktól Lucast? Hát… ezt nekik kell megbeszélniük…

- Beszéljétek meg nyugodtan. – mondom, és magukra hagyom õket.

- Nem sokára megyünk. - szól utánam Lucas, és most már tényleg magukra hagyom õket. Lemegyek a gyerekeimhez, és készítek nekik egy-egy szendvicset.

- Anya mejje van? – kérdezi Lore. Mit mondjak?! Azt, hogy Lucas széttépte, én meg elégettem?!

- Hát… Elment. Nagyon-nagyon messzire, és nem fog visszajönni – próbálom elmagyarázni, hogy most már nem fognak vele soha többet találkozni vele.

- Meghajt? – kérdezik. Rájöttek volna? Tudtam, hogy okosak, de akkor is… Még csak alig több, mint három évesek…

- Igen. Sajnálom…

- Szejettük õt, de bántanyi akajt titeket! – mondják. Átölelem õket, és egy-egy puszit adok nekik. Pár pillanat múlva Lucas és a gyerekei lejönnek, és leülnek hozzánk enni. Ethan érdeklõdve ránk pillant, és ez már nem tetszik nekem. Pláne, amikor megszólal…

- Apa az elõbb Lucas bácsival, mit csinájtatok? – kérdezi, mire Lucas majd’ megfullad, én meg szívrohamot kapok.

- Öhm… Tudod kicsim… mi csak… - kezdek hebegni-habogni. – Csak tornáztunk. – próbálom kivágni magam. Hmm… Torna? Egész tetszik… Tornázhatnánk máskor is.

- Akkoj, ha én is tojnázok Matt-tel, akkoj ezt kell csinájnom? – kérdezi. Mi a franc?! Matt?! Ugye nem?  Még csak három és tizenegy évesek! Ugye nem akarnak semmi ilyet csinálni?! – kapok szívrohamot.

- Nem Ethan. – válaszol helyettem Lucas. Neki legalább ilyen helyzetekben is megmarad a lélekjelenléte. Én túl ideges vagyok… – Tudod ez olyan fajta torna, amit csak a felnõttek csinálhatnak. – magyarázza kedvesen.

- Akkoj, ha nagy jeszek én is csinájhatom? – teszi fel a kérdést. Hogy mi? Nem! Õ még kicsi. Neki… Neki még nem is szabadna ilyenekre gondolnia se!

- Igen, majd ha elmúltál 18, akkor, ha lesz, rá igényed csinálhatod. – mondja Lucas kedvesen.

- Apa álmosz vadok. – mondja nyûgösen Lore. Fölállok az asztaltól, és az ölembe veszem.

- Rendben. Megyünk feküdni. – mondom, és Ethant is fölveszem. A két kisgyerekkel az ölemben megyek a szobájukba, és lefektetem õket. Mesélek nekik mesét, és egész addig, amíg el nem alszanak, addig maradok velük. Amint elalszanak, halkan kisurranok a résnyire nyitott ajtón, és összetalálkozok Lucassal. Gyorsan becsukom a gyerekek ajtaját, és megcsókoljuk egymást. Besétálunk a szobánkba, és Lucas becsukja az ajtót. Elfordítja a kulcsot a zárban, és megszólal:

- Legközelebb bezárjuk az ajtót. – mondja, majd elkezd simogatni. Élvezem az érintéseit, és én is simogatni, csókolgatni kezdem. Valahogyan eljutunk az ágyhoz, amire ledõlünk. Szívesen folytatnám még ezt a kényeztetést, de eléggé lefárasztott a mai nap, így leállítom Lucast, és egy jó éjt csók után aludni térünk.

---*---*---*---

Másnap reggel a gyerekek dörömbölésére kelünk. Mivel nem tudnak bejönni, és rajtunk ugrálni, ezért csak dörömbölnek, de az is épp elég, hogy fölébredjünk. Egy csókkal köszöntöm a kócos, és álmoskás Lucast, és fölpattanok. Kikiabálom, hogy nemsokára megyünk, és bemegyek a fürdõszobába. Levetem az alsógatyámat, és várok. Várok arra, hogy Lucas bejöjjön. Kíváncsi vagyok rá, hogy együtt fogunk-e fürödni. Ez csak rajta múlik.

Már beállok a zuhanyzóba, amikor kinyílik az ajtó, és egy meztelen Lucas jön be rajta. Végig nézek rajta, és látom vágyának bizonyítékát. Kitárom a kezeimet, és már siet is felém. Megnyitom a meleg vizet, ami ránk folyik, miközben összeforrunk egy forró csókban. Már mind a ketten fölizgulva állunk egymással szemben, és mélyen egymás szemeibe nézünk. Elmosolyodok, és egy hirtelen ötlettõl vezérelve letérdelek. Látom Lucas élvezettõl csillogó férfiasságát, és hallom az elakadó lélegzetét, amikor rájön, hogy mit akarok csinálni. Megnyalom a számat, és óvatosan végig nyalok méretes falloszán. Nyelvemmel és ajkaimmal kényeztetem, mire nem kel sok, és elélvez. Kielégülten zuhan le a zuhanyzó tálcára, és szenvedélyesen megcsókol. Örülök, hogy megcsináltam. Mindent megér az, hogy láthattam Lucast, miközben ilyen kiszolgáltatott helyzetben van. Most még az se zavar, hogy férfiasságom szinte fájón lüktet. Gondolom ez Lucasnak is eszébe jut, ugyanis kezével felfedezõ útra indul. Egyre gyorsabban és gyorsabban simogat, és nem kell sok, hogy én is elélvezzek. Kimerülten pihegünk egymás karjában, miközben a meleg víz ránk folyik, és leöblíti rólunk az élvezetünk látható bizonyítékát. Pár percig még pihenünk, majd föltápászkodunk, és lemosdatjuk egymást. Nem kell sok, hogy ismét kényeztetni kezdjük egymást, de egy újabb dörömbölés megakadályoz minket benne. Egymásra mosolygunk, és kilépve a zuhanyzóból, megtörölközünk.

- Itt vagyunk! – mondjuk a türelmetlenül toporgó gyerekeknek, miután fölöltöztünk, és kiléptünk az ajtón.

- Apa, apu! – kezdik a gyerekek. Apa és apu? Ez… Ez azt jelenti, hogy elfogadtak minket? – Azért, mert ilyen lassúak voltatok, és már majdnem éhen haltunk, és ezért rá kellett fanyalodnunk a joghurtra, mint reggelire, ezért ma el kell vinnetek minket a vidámparkba! – közli velünk Lucy. Hogy hová? A vidámparkba? Szerintem én még sosem voltam ott…

- Vidámpark? Végül is… Nincs most munkánk, úgyhogy mehetünk! – mondom, és Lucas is beleegyezõen bólint. A gyerekek örvendezve a szobájukba rohannak, csak Lore és Ethan értetlenkedik.

- Az mi, apa? – kérdezik. Lucas válaszol helyettem.

- Egy olyan hely, ahol van sok játék, és jól lehet érezni magunkat – mondja, mire látom, hogy fölcsillan a szemük. Nevetve húznak föl a szobájukba, ahol fölöltöztetem õket.

Fél óra múlva, amikor már mindenki elkészült, útnak indulunk. A legközelebbi vidámparkba megyünk, ami nincs túl közel. Autóval megyünk, és még szerencse, hogy nagy az autó, mert különben nem férnénk el.

A vidámpark elé érve leparkolok, és a gyerekek kipattannak a kocsiból. Lucassal mi is kiszállunk, és a jegyeket megvéve belépünk a nagy játszótérre. Elsõ utunk egy olyan helyre vezet, ahol egy barlangban lehet csónakázni, teljes sötétségben. Nem tudom, mi a neve, én ilyenekhez nem értek.

Az egyik csónakba Lucassal ketten ülünk be, a másikba Lucy, Ethan és Lore, a harmadikba pedig Matt és Jon. A két fiú ül be elõször, utánuk jönnek a kicsik, és végül meg mi. A sötétben egyszer csak Lucas kezét érzem meg a combomon, majd maga felé fordít, és megcsókol. Annyira belemerülünk egymás szájának felfedezésébe, hogy már csak a gyerekek kuncogására, és a csónakból kisegítõ ember krahácsolására térünk vissza a jelenbe.

Már majdnem egy hete, hogy betört életünkbe az a némber, és szerelmet vallottam Lucasnak. Szerencsére már szinte teljesen begyógyultak a sebei. Kicsit adtam a vérembõl, hogy gyorsabban gyógyuljon. Sajnos csak pár napig lehettem szabadságon, mert a szörnyek nem várták meg, hogy Lucas felgyógyuljon, ezért vissza kellett mennem dolgozni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak Denver környékén kellett vadásznom. Lucas addig a gyerekekre vigyázott. Olyanok vagyunk, mint egy nagy, szeretõ család. Mert az is vagyunk.

Épp egy könnyû kis küldetésbõl térek vissza a házunkba, ahol a gyerekek épp fogócskáznak. Olyan jó, hogy végre boldogok vagyunk. És jó, hogy ilyen jól kijönnek a gyerekek a korkülönbség ellenére is. Amikor Lucas meglát, mosolyogva idejön hozzám.

- Szia. Üdv itthon. – köszönt, és megcsókol. Mohón viszonoznám, ha az ikrek nem támadnának le.

- Apa, apa. – mondogatják a gyerekek, és látom, ahogy Lucasék leheverednek a kanapéra.

- Sziasztok, tücskök. – veszem föl a gyerkõcöket, és mennék beljebb, de egy kopokás megakadályoz benne. Várnánk valakit?

- Vársz valakit? – kérdezi Lucas, de csak megrázom a fejem. Lucas föláll, és kinyitja az ajtót. Nem tudom ki az, mert nem látom, de amikor a pumám megszólal, már rájövök. – Mit akarsz itt? – kérdezi ridegen és bunkón.

- A gyerekeimet akarom látni meg Ilroy-t. – mondja az a boszorkány.

- A gyerekeidet láthatod, de Ilroy-ról feledkezz meg. – mondja Lucas, mire majdnem elmosolyodok. Hozzám sétál, és birtoklóan átkarol. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, már rég az ajkát falnám…

- Sziasztok, kicsikéim. – tárja szét a karját Lucy, hogy menjenek oda a gyerekek, de õk inkább mellettem maradnak. – Na, mi az? Nem is üdvözlitek a mamit? – kérdezi mûmosollyal, aztán dühösen Lucasra bámul. Kezd rossz érzésem lenni… – Mit tettél a gyerekeimmel, te átok fajzat? – támad a pumámra, akinél kezd elpattanni az a bizonyos húr.

- Matt vigyél ki mindenkit. – adja ki az utasítást, mire a fia kiterelgeti a többi gyereket. – Már nem tartoznak hozzád. – mondja komolyan. Nem szólok bele, mert ez az õ harca, de itt vagyok, és támogatom õt.

- Én szültem meg õket. A te kölykeidnek is inkább az anyukkal kéne lennie nem pedig egy ilyen idiótával, mint veled. – kezdi el sértegetni. Csz, ez szemétség volt. Nem csodálom, hogy Lucas kiakad miatta. El enged, és átváltozva marcangolni kezdi Lucyt. Próbálom leszedni arról a némberrõl, mert már csak a halott testet marcangolja. Bármikor bejöhetnek a gyerekek, nem szeretném, ha ezt látnák az apjuktól. Amikor végre lenyugszik, visszaváltozik emberré, én megfordul. Látszik rajta, hogy teljesen meglepõdött, hogy nem vagyok dühös, hanem szinte örülök neki. Pedig nem kellene meglepõdnie, hiszen már elmeséltem a történetünket…

- Köszönöm. – mondom, mire ledöbben, és még az álla is leesik. – De tényleg. Matt-ék anyja merre van? – kérdezem, mert ez nem tudom. Annyit tudok, hogy már nincs vele, azért adta a gyerekeket örökbe.

- Meghalt. Belehalt a szülésbe. – mondja halkan, és leül a kanapéra.

- Szereted? – kérdezem félénken, de mikor mosolyogva rám néz, elszáll minden gondom.

- Téged szeretlek. A kicsik emlékeztetnek rá és igaz, hogy akkor szerettem, de most már csak téged szeretlek és téged akarlak a lehetõ legjobban. – mondja õszintén, majd feláll és felém sétál. – Kívánlak. – suttogja, majd magához ölel, és egy hosszú, szenvedélyes csókban forrunk össze. Már-már elveszítem a fejem, amikor kinyitom a szemem, és meglátom az illúzió romboló, szétmarcangolt testet. Kibontakozok Lucas ölelésébõl, mire látom, hogy elszomorodik.

- Nyugi, csak el akarom tüntetni ezt az izét. A gyerekeknek nem kéne látniuk, a szomszédok meg kiakadnának. Ráadásul a vér foltot hagy a parkettán… - mondom, mire elröhögi magát.

- Hogy te milyen gyakorlatias vagy! – mondja, majd elkomorodik. – Most öltem meg a gyerekeid anyját. És… ennyire nem érdekel? Nem vagy rám mérges? Nem undorodsz tõlem? – kérdezi. Gondolkodás nélkül válaszolok.

- Tényleg nem érdekel. Mondtam, ha nem gondoltam volna, hogy szomorúak lesznek a kicsik, én magam öltem volna meg õt. Szeretlek. Nem tudnál olyat tenni, ami miatt megundorodnék tõled. És… Az képmutatás lenne a javából, ha megundorodnék tõled. Na, de most tüntessük el ez az izét! – mondom, és a test felé megyek. Lucas is észbe kap, és követ. Fölemelem a szétmarcangolt, véres valamit, ami régen a gyerekeim anyja volt, és kiviszem a közeli erdõbe. Gyorsan ások egy nagy lyukat, és beleteszem. Elégetem a lyukban, és a végén, amikor már az egész test elégett, rászórom a földet. Dolgomat elvégezve megyek haza, ahol Lucas már eltûntette a nyomokat. A gyerekek még játszanak, így nyugodtan hagyom, hogy Lucas letámadjon finom csókjaival. Valahogyan eltámolygunk a hálóig, miközben egymást faljuk, és a szobába berobbanva, az ágyhoz „repülünk”. Csókoljuk, már szinte faljuk egymást. Az ágyban fölé mászok, és megszabadítom a pólójától. Végigsimítok izmos felsõtestén, majd ajkaimmal követem a kezeimmel bejárt utat. A mellbimbóinál elidõzök, és azt nyalogatom, harapdálom. Amikor már kezdem megunni, elhagyom a vörösen meredezõ bimbókat, és a sóhajtozó ajkakhoz hajolok. Belenézek gyönyörû kék szemeibe, és megcsókolom. Pár pillanat múlva elszakadok tõle, és amikor utánam kapna, gyorsan lejjebb mászok. Most a kockás hasát veszem kezelésbe, miközben a nadrágját bontogatom. A segítségével lehámozom a nadrágját, és én is megszabadulok a ruháimtól. Amikor az alsó nadrágjához érek, egy pillanatig hezitálok, de ezt is leveszem. Kicsit hátrébb húzódok, és végre teljes egészében láthatom meztelen testét. Megcsodálom kidolgozott izmait, és meredezõ férfiasságát. Kicsit megdermedek, mert bár szeretem, de még soha nem voltam férfival. Sehogy sem. Amikor Lucas érzékeli, hogy megijedtem, átölel, és immár õ kerül fölém. Kényeztet, és szinte elveszek a kéjben. Számomra már nem létezik külvilág, csak az illata, a szája, és a kezei mindenhol. A fenekemet simogatja, és ujjával az ánuszomnál körözget.

- Még... – próbálok beszélni, de elakadok. Valószínûleg ezt bíztatásnak vette, mert már majdnem belém hatolt az egyik ujjával, így tovább próbálkozok a beszéddel. – Mhég nhe! Én… nem éhrzehm magam elég felkészültnek! – nyögöm ki magamból. Szerencsére a vége egész érthetõre sikeredett, és Lucas meg is áll. – Bocsánat – mondom. Kárpótlásként meztelen hátán végigvezetem kezemet, és a fenekén végigsimítok. Ismét megcsókoljuk egymást, és egyszerre nyúlunk a másik férfiassága felé. Miközben csókolózunk, egymást simogatjuk, kényeztetjük. A világ helyén színes, fényes foltok lesznek, végül úgy érzem, szinte már szállok. Szállunk Lucassal a kéjben.

A gyerekek ölelgetik és puszilgatják az anyjukat, míg én csak ledöbbenve bámulok. Természetesen az elõttem álló boszorkány a gyerekei helyett engem néz, eléggé éhesen. Már három éve is utáltam, pláne most. Jó, elismerem, jól néz ki, de soha nem akartam lefeküdni vele. Akar a halál! Én meg vámpír, illetve félvámpír vagyok, nem a halál…

- Mit keresel itt? – kérdezem ridegen. A francba! Nem akartam, hogy találkozzanak Lucassal, márpedig ez elkerülhetetlen, ugyanis érzem, hogy itt van. Ajjaj, ennek nem lesz jó vége… Mondjuk személy szerint örömmel nézném végig, ahogy Lucas pumaként széttépi ezt a boszorkányt, de a gyerekeknek nem tenne valami jót… A lelki fejlõdésükek, vagy milyüknek.

- Jöttem meglátogatni a gyerekeimet, meg az apjukat. – mondja irritáló mosollyal az arcán. A gyerekek miatt nem tehetek mást, mint beengedem, de legszívesebben az orrára csapnám az ajtót. Hajj, milyen élet az olyan, ahol egy férfi nem csinálhatja azt, amit akar…

- Rendben. Gyere beljebb. – mondom nyugodtan, miközben belül meg forrok a dühtõl. Hirtelen meghallom Lucy hangját. Ööö… Lucas Lucyának a hangját, nem ennek a boszorkánynak a hangját. Áhá! Lucyt úgyis Lucynak hívom, míg a gyerekeim anyját meg boszorkánynak. Így bele se fogok zavarodni!

- Apa felébredtél? – kérdezi. Azt nem látom, hogy mit csinálnak, mivel a hátam mögött vannak, én meg szemmel akarom tartani a gyerekeket, szóval lõttek a hátrafordulásnak. Így csak hallgathatom Lucast, látni viszont nem láthatom. Pedig mennyivel szívesebben nézném õt, mint Ezt…

- Lucy. Kicsikém kérlek óvatosan, mert hamar leveszed apádat a lábáról. – mondja mosolyogva. Hallom a hallom a hangján, hogy mosolyog. Basszus, ennek nem feküdnie kéne?! Én meg mióta káromkodok?! Ja, persze, amióta megjelent a boszorkány.

- Hogy vagy fater? – kérdezik a srácok is.

- Jól vagyok, ne aggódjatok rendben? Menjetek, játszatok rendben? Jövök én is. – mondja, de a hangja eléggé megviseltnek tûnik. Aggódok miatta. Jobb lenne, ha inkább pihenne még!

- Rendben. – mondják a gyerekei, és helyet cserélünk, õk mennek szemmel tartani Lucyt, én meg vigyázok Lucasra.

- Ki ez a nõ? – kérdezi féltékenyen. Féltékenyen?! Ennek… Örülök? Hogy-hogy örülök? Valószínûleg azért, mert ez azt jelenti, hogy tényleg fontos vagyok neki.

- Õ a gyerekeim anyja. – mondom. - Nem érzek iránta semmit. Ne aggódj amiatt. – nézek mélyen a szemébe. Én… kedvelem õt. Õt, és nem mást. Ez… Ez még nem szerelem, de… az lesz. Idõvel. Nem sok idõvel, de… Idõvel.

- Kicsit nehéz nem aggódni, amikor feni rád a fogát és majd fel fal a szemeivel. - mondja durcásan. Édes! Örülök, hogy ennyire féltékeny. Oda is megyek hozzá, és megsimogatom az arcát.

- Mi már egy család vagyunk, emlékszel? – kérdezem mosolyogva, mire megcsókolom. Vissza is csókol, de csak pár pillanatig hagyom élvezkedni magunkat. – Pihenj, mert szükséged van az erõdre. – mondom, és próbálom lenyugtatni. Bár elég nehezen meg olyankor, ha az ember szintén ideges…

- Nem ígérek semmit. – néz mélyen a szemembe. Erre bólintok egyet, és kimegyek. Lucas is követ, és megmelegíti a kaját, amit készítettem neki. Leülök egy székre, szembe azzal a nõvel és a gyerekekkel. Hirtelen föláll, és… közelít. Mit akar ez?! – gondolom, és már csak arra eszmélek, hogy az ölemben ül.

- Szívem mit szólnál, ha összeköltöznénk te én és a kicsik. – kérdezi. Mégis mi a fenét keres az ölemben?! És miért nem lököm le?! És miért simogat?! – esek teljesen kétségbe. Fõleg akkor, amikor hallom, hogy Lucas összetör egy poharat. Miért nem tudok semmit se tenni?! A gyerekek erre csak örömködnek, hogy „költözzünk össze, költözzünk össze!”, én meg nem tudok semmit se tenni. Basszus! LUCY! Te megátkoztál, MÁR MEGINT?! – kiáltozom magamban, de kimondani nem tudom. Csak annyit tudok csinálni, hogy nem mondom ki a kikívánkozó „persze drágám! Tökéletes öltet! Persze, hogy tökéletes, hisz a tiéd. És neked csak tökéletes ötleteid vannak!”-ot. Nem fogom kimondani. Nem, és kész! Nemnemnemnemnem! Már majdnem kimondanám, azt, amit nem akarom, hogy kimondjam, mire egy csattanást hallok, és szinte érzem Lucas dühét. Nem tudok mozdulni, de amint kirohan az ajtón, mintha megtörne a varázs. Valószínûleg a dühömtõl, ugyanis amikor elkezdek Lucyval ordibálni, eléggé meglepõdik. A gyerekeket Matték elterelgetik, ki, a háborús övezetbõl, amitõl nagyon hálás leszek nekik. Most nagyon nem érdekel, hogy az anyjukkal üvöltözök, mert senki, de SENKI nem csinálhat velem, meg a családommal ilyet. És Lucas már a családom. És Lucas emiatt a perszóna miatt rohant el sebesülten. Az üvöltözés után páros lábbal rúgom ki azt a némbert a házból, majd Jont megkérem, hogy vigyázzanak a gyerekekre, és arra, hogy Lucy ne jöhessen vissza, majd Lucas után vetem magam. Nem is az illatát követem, hanem a vérnyomokat, amiket a földön hagyott, és hamar utolérem. Elé állok, mire dühösen próbál kitérni elõlem, de én nem engedem, hanem megfogom a karját. Rángatni kezdi, de azzal csak magának csinál rosszat. A kimerültségtõl szinte összeesik, és végre a karjaim közé vehetem.

-Szeretlek – mondom, mire kikerekednek a szemei. – Kérlek, hallgass végig nyugodtan. Ne szólj közbe, ha lehet –kérem, mire bólint egyet válaszul. – Három évvel ezelõtt egy olyan városon mentem keresztül, ahol csak boszorkányok laktak. Már éhes voltam, ezért beültem egy bár szerûségbe. Lucy ott dolgozott pincérnõként, és pont akkor végzett, amikor én bementem enni, és rám akaszkodott. Próbáltam lerázni, próbáltam figyelmen kívül hagyni és enni, hátha lekopik, de nem sikerült. Erre fogtam magam, és fizetés után elhúztam a csíkot. Már a városon kívül jártam, amikor egy hirtelen ötlet hatására visszafordultam, és egy ház elé értem. Ott már várt Lucy, és letámadott. Lefeküdtünk, bár belül tiltakoztam ellene, nem tudtam semmit se tenni, hogy megakadályozzam. Miután elélveztünk, megtört az átok, és meg akartam ölni. Már majdnem kitekertem a nyakát, amikor a barátnõi, akik szintén boszorkányok voltak, betörtek, és kiutasítottak a városból. Nem tudtam ellene tenni, mintha a szél lökött volna keresztül a városon. Rá pár évre az egyik barátnõje becsengetett az akkori lakásomba, és egy kosarat a kezembe nyomva, egy szó nélkül eltûnt. Lore és Ethan voltak a kosárban. Most már örülök, hogy nem öltem akkor meg, mert így lett két gyönyörû gyerekem, de néha, mint most, kifejezetten sajnálom, hogy nem tekertem ki a nyakát, és téptem le a fejét. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de most is megátkozott. Csak attól tört meg a varázslata, hogy elrohantál – mesélem el a történetemet. – Ami megjegyzem, nagyon felelõtlen tett volt! Gondolhatnál rám, és a gyerekekre! Mi lenne velünk nélküled?! Ha? Elmesélnéd? És elmagyaráznád, hogy mégis miért nem föl, a szobádba rohantál, mint minden normális dühös ember, hanem SÉRÜLTEN kifutsz az utcára?! Van rá elfogadható magyarázatod?! – kérdezem dühösen. És egyre dühösebb leszek. Nem is. Nem dühösebb, hanem aggódóbb. Aggódok miatta. A szerelmem miatt. És csak várom, és várom a válaszát…

Teljesen kiakadok, amikor Lucas gyerekei elmagyarázzák, hogy mégis mi történt. Könyörgésüket, hogy mentsem meg az apjukat, csak fél füllel hallom, közben szabadjára engedem a vámpír ösztöneimet. Megérzem a boszorkányok nyomát, így mielõtt még elrohannék, odaszólok a gyerekekre, hogy vigyázzanak magukra, és menjenek át Smithékhez.

Az utam teljesen kiesett, mert csak a nyomra, és a dühöngõ fenevadamra koncentráltam. Most épp egy elhagyatott épületbe robbanok be, és az ott található boszorkákat csak azért nem kezdem el kínozni, hanem csak lemészárolom õket, mert látom, ahogyan Lucas áldozati bárányt játszik. Dühöm ismét fellángolna, de nem engedem. Most nem. Most Lucasra kell vigyáznom.

Odasietek hozzá, miközben azon imádkozom, hogy legyen még életben. Megkönnyebbülve látom, hogy bár eléggé kiütve, de még él. Nem túl fényes a kinézete, de… Él.

- Lucas jól vagy? – kérdezem, amikor látom, hogy nyitva a szeme.

- Ilroy? – kérdez vissza, mire kioldozom a kezeit és a lábait. Állna föl, és készülne elesni, de idejében megfogom, így a karjaim közt landol. Úgyis tökéletesen odaillik!

- Elviszlek orvoshoz, addig kérlek, tarts ki. – mondom aggodalmasan. Kélreknehaljmeg-kérleknehaljmeg-kérleknehaljmeg! – mantrázom magamban. Kinyitja a szemét és, bár fájdalmasan, de elmosolyodik.

- Ne aggódj… Nem fogsz ilyen könnyen… Megszabadulni tõlem, amikor rád találtam. – mondja akadozva. Most nem kéne beszélnie. Elhiszem, hogy erõs, meg minden, de igazán nem kéne ficánkolnia.

- Maradj csendben. Ne beszélj feleslegesen. – mondom, és felkapom az ölembe. – Ne haragudj. – kérek bocsánatot, és elindulok. A hullák közt utat vágok magunknak, és kisétálunk a lyukon, amit ütöttem.

- Semmi baj, de kórházba nem vihetsz. – mondja. Hát, igaza van. Igazán nem szeretném, ha kísérleti nyúl… akarom mondani puma lenne belõle, és a gyerekeibõl.

- Tényleg hisz akkor kísérleti alany lenne belõled, meg a gyerekeidbõl. Akkor én foglak ápolni a gyerekekkel. – mondom. Veszek ki szabadságot, és meggyógyítom. Vajon hogy áll a vérrel, mint enni valóval? Csak mert a vérem az gyógyító hatású…

- És mi lesz a munkáddal? – kérdezi, és ha nem lenne ilyen erõtlen, elnevetném magam. Most õ a legfontosabb. Az, hogy meggyógyuljon.

- Most egy idõre félre teszem, rendbe kell téged hoznom, meg a gyerekeket is. – válaszolom komolyan. Közben Lucas elájult, így óvatosan elkezdek rohanni. Vagyis egy nem „rohanás”, mert ez sokkal gyorsabb annál, de na.

A házunkhoz érve látom, hogy a gyerekek már rohannak is ki Smithéktõl, és majdnem letámadnak minket. Fölviszem Lucast a szobámba, és óvatosan az ágyra fektetem. A gyerekek is követtek, és most már letámadnak.

- Hogy van apa? – Kérdezi a kislánya.

- A lehetõségekhez mérten egész jól – mondom, mire megkönnyebbülnek. – Merre van elsõsegély doboz? – kérdezem, mire már rohannak is elõkeríteni. Én addig egy nagy lavórba töltök vizet, és kerítek egy kis törölközõt. Bent a szobában látom, hogy Lucas kezd belázasodni, így kinyitom az ablakot, jól betakarom, és a homlokára, illetve a csuklóira hidegvizes borogatást teszek. Közben az alvadt vért, és koszt is letörlöm róla úgy, ahogy, miután kihámoztam a ruháiból. Csak az alsónadrágját hagyom rajta.

A gyerekek nagy zajjal berobbannak, de ahogy mutogatom, hogy „csönd”, lejjebb veszik a hangerõt. Lore és Ethan rám csimpaszkodnak, de egy-egy puszi után leteszem õket, és elkérem a dobozt. Kiterelgetem a gyerekeket, majd kötszereket, és jódot veszek elõ, és elkezdem kitisztítani a sebet. Egész eddig aléltan gyógyulgatott az ágyban, de persze erre már egybõl fölpattan, és üvölt, mint a fába szorult féreg. Elhiszem, hogy csíp, de ez akkor is… mókás.

- Lucas feküdj vissza. Minden rendben van. – mondom, és próbálom lenyugtatni.

- A gyerekek? – aggódik. Persze, nem maga miatt, á, miért is kéne maga miatt aggódni… Persze, megértem, nekem is a gyerekek lennének az elsõ gondolatom, de akkor is! Inkább foglalkozzon azzal, hogy meggyógyuljon! – morgolódok.

- Most ne foglalkozz velük. Te vagy az elsõ. – mondom, mire tovább erõsködik.

- Nekem a családom az elsõ. – mondja komolyan, mire elszomorodok. Bár azt nem értem, miért. Végülis õk a gyerekei, én viszont kvázi idegen vagyok… Na mindegy. – De a családomban most már ti is beletartoztok. – mondja, mire felderülök. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve megcsókolom, mire egybõl visszacsókol. Persze, gyógyulni, azt nem, csókolózni, meg simogatni engem, azt igen… El is szakítom magam a mennyei ajkától, és szigorúan ráparancsolok, hogy tessék aludni! Szófogadóan becsukja gyönyörû kék szemeit, és pillanatok alatt elalszik. Nem csodálom…

Kicsit még sürgölõdök körülötte, mint például betakarom rendesen, kicserélem a borogatásait, bukóra nyitom az ablakot, majd a konyhába megyek a gyerekekhez. Megnyugtatom õket, hogy minden rendben az apjukkal, csak most alszik, hogy jobban gyógyuljon. Megkönnyebbülten sóhajtanak, én meg megköszönöm nekik, hogy vigyáztak Ethan-ékre. Készítek nekik egy kis könnyû… Hát, már vacsorát. Lucasnak külön készítek egy kis erõlevest, mert nem hinném, hogy mást megtudna ellni… Fölviszem neki, de mivel még alszik, így visszamegyek a konyhába. Majd amikor fölkel, újramelegítem az ennivalót, nem keltem most föl.

A gyerekekkel leülünk a TV elé, hogy valamit azért csináljunk is, ne csak aggódjunk Lucas miatt. Egy családi film megy a TV-ben, és azt kezdjük el nézni. A (nagyjából) családi hangulatot a csengõ hangja töri meg. Vajon ki lehet az?

Kimegyek az elõszobába, és kinyitom az ajtót. Egy ismerõs, barna hajú és szemû nõt pillantok meg. Õ…

- Lucy?! – kérdezem döbbenten az ajtóban álló nõtõl. Mielõtt még válaszolhatna, két kis bomba csapódik bele, miközben azt kiabálják, hogy „anya”. Csak azt tudnám, hogy hogyan ismerték föl, amikor nem is kéne, hogy emlékezzenek rá, túl kicsik voltak, amikor hozzám kerültek. Viszont a fontosabb kérdés… Mit keres ez itt?!