Ráugrok arra a szemét disznóra, aki megtámadta Lucast, és elkezdem verni. Lucas is besegít, majd Neil is megérkezik.

- Még is mi folyik itt a váramban? – kérdezi, mire abbahagyjuk a verekedést.

- Megmondtam, hogy Lucas-hoz senki nem nyúlhat. Õ csak az enyém. – morgom birtoklóan. – Ez a vámpír meg meg akarta enni. Hát nem fogom hagyni. Igazán parancsolhatnál a szolgáidnak. – mondom komolyan. Halk morgás hagyja el torkomat, mikor Neil szemügyre veszi Lucast.

- Ne haragudj Ilroy, de a barátocskád eléggé ínycsiklandozó mindenki számára így ne csodálkozz, ha inni akarnak belõle. – magyarázza, amit megértek, számomra is az, de ez senki másnak nem megengedett! Õ az enyém!

- Neil. Megegyeztünk. – mondom megrovóan, mert én tisztán emlékszem, amikor megbeszéltük, hogy Lucas csak, és kizárólag az enyém, és más vámpír nem ihat belõle. Neil nagyot sóhajt, tehát õ is emlékszik rá. Hát ez csodás. Akkor mégis miért evett majdnem egy vámpír Lucasból?!

- Jól van, lecsillapíttatom az étvágyát. – mondja nagyot sóhajtva, majd kiszedi szorításunkból a vámpírt, és elhúz. Miután eltûntek, Lucas felé fordulok, és gyengéden megkérdezem:

- Rendben vagy?

- Persze, csak nem akartam, hogy egyen belõlem. – magyarázza, mire odamegyek hozzá, és átölelem.

- Nem fogom hagyni. – mondom mosolyogva, és megcsókolom. Szenvedélyesen viszonozza, és hajamba túr.

- Eljössz velem a kicsikhez? – kérdezi. Hát micsoda kérdés ez? Persze – bólintok. Összekulcsoljuk kezeinket, és így megyünk a gyerekekhez. A szobájuk kicsit kupis, de hát gyerekszoba. Mégis milyen más lehetne?

- Gyerekek. – kiáltja el magát Lucas, mire minden irányból ránk támadnak a gyerkõcök, és ledöntenek a földre. Mi ez, kicsi a lakás, nagy a rakás, vagy mi?!

- Megvagytok. – mondják mosolyogva, mire elnevetjük magunkat. Megöleljük és megpusziljuk õket, majd elkezdünk játszani velük. Remélem, mindig ilyen boldogok leszünk, és a boszorkányok után együtt élhetünk majd, mint egy nagy, boldog család!

---*---*---*---

Játszás után elmegyünk ebédelni, ahol az alakváltók már ott vannak, és pár vámpír is, aki elég erõs ahhoz, hogy nappal is fönt legyen. Egy halom kaja van az asztalokon, aminek már sokan neki is estek. Mi is enni kezdünk, miközben beszélgetünk, és nem gondolunk a továbbiakra.

Ebéd után a gyerekeket lefektetjük aludni, mi meg Lucassal kimegyünk a kastélyból, sétálgatni egyet. Gyönyörû az erdõ, és egy szép kis tisztásnál leülünk, és átöleljük egymást. Nem törjük meg a csendet felesleges beszéddel, hanem csak öleljük egymást. Ki tudja, mi lesz még?

Pár órát itt töltünk, majd mikor úgy érezzük, hogy a gyerekek lassan fölkelnek, visszaindulunk.

- Szeretlek – suttogjuk egymásnak, majd egy csókban forrunk össze. A kastélyban a gyerekek szobájához igyekszünk, ahol már messzirõl halljuk a sikoltozást, és nevetést. Szerencse, hogy azt is halljuk, mert különben kiakadnánk, hogy mégis miért sikítoznak. Így csak szépen lassan az ajtóhoz sétálunk, és mikor benyitunk, elnevetjük magunkat. A gyerekek párnacsatáznak Zeinnel, aki már tele van tollakkal. Vicces egy látvány, de még inkább megnyugtatóbb. Az, hogy együtt játszanak, meggyõz arról, hogy Zein jól gondjukat fogja viselni a gyerekeknek arra az idõre, míg mi távol leszünk. Talán… Talán ha esetleg Lucas szülinapjakor elmennénk valahová, a gyerekeket leadhatnánk itt… Hmm… De ez még a jövõ zenéje. Azért szerintem jó ötlet… Miután végeztünk a boszikkal, Neillel megbeszélem. Csak Lucas ne tudja meg, hogy min fogok ügyködni…

- Jól érzitek magatokat? – hallom meg Lucas kérdését, ami kirángatott gondolataim közül. A gyerekek már körülötte ugrándoznak, és egymás szavába vágva mesélik, hogy milyen jó is volt Zeint ütögetni a párnákkal. Szegényke még a szájából is tollakat köpköd, de látszólag nem mérges, hanem mosolyogva nézi a boldog gyerkõcöket. Talán tényleg jó ötlet volt tõlem, hogy fölkerestem Neilt. Így a gyerekeknek is lett egy… mi is? nagybátyjuk.

- Ilroy! Hahó, Ilroy! – integet Lucas a szemem elõtt. Eléggé elbambulhattam, így sûrûn pislantani kezdek, és végül visszatérek a gyerekszobába. Pedig olyan jó volt Hawaii-on lenni… Na mindegy, majd Lucas szülinapján.

- Itt vagyok! – mondom, mire nevetve megcsókol, majd a gyerekek közé húz. Sokat játszunk, és jól érezzük magunkat egészen addig, amíg meg nem szólal az indulást jelzõ csengetés. Gyorsan elköszönünk a gyerekektõl, és megígérjük, hogy vigyázunk magunkra, és útnak indulunk. Rohanva tesszük meg az utat a lakásunk melletti erdõig, ahol szerencsétlenségünkre már ott várnak a boszorkányok, élükön az õrjöngõ Victory-val.

Mikor kiérünk Denverbõl, kicsi leparkolok az út mentén. A gyerekek „miért álltunk meg?” kérdéseikre megmondom, hogy most egy kicsit maradjanak nyugton, megpróbálom a vámpír felemmel megkeresni Neilt. Csöndben is maradnak, én meg lehunyom szemeimet, és kiterjesztem az erõmet. Hagyom, hadd csorduljon túl a kocsin, a falukon, a városokon, folyókon, erdõkön, amíg észak felé egy másik, az enyémnél erõsebb energia vissza nem veri.

- Meg vagy! – mormolom, majd visszahúzom az erõmet, de egy aprócska kis láthatatlan „fonalat” hagyok, ami odavezethet Neilhez. Út közben a gyerekekkel beszélgetek, zenét hallgatunk, és eszünk. Amikor már nem bírják tovább az utat éberen, elalszanak. Már azt hittem, sosem fognak, de végre elaludtak, így föl tudok hívni pár „kollégámat”.

A legtöbb természetesen benne van egy kis boszorkány vadászatban, még úgy is, hogy a „szörnyek” mellett harcolnának ellenük. Szóval ha Neil úgy döntene, esetleg, hogy nem akar nekünk segíteni, még úgyis itt lenne egy halom vadász.

Pár óra múlva, naplementekor elérjük azt a helyet, ahonnét visszaverõdött az erõm. Egy óriási, gót stílusú kastély, az erdõ közepén. Heh, ha nem tudnám, hogy az USÁ-ban vagyunk, azt hinném, Erdélybe kerültem…

Egy hosszú fekete hajú, hozzám hasonló férfi vár minket a kapuban. Megállítom a kocsit, és a gyerekeket figyelmeztetem, hogy maradjanak bent, míg én kiszállok. Odamegyek Neilhez, mert csak õ lehet az elõttem levõ vámpír, és meghajolok elõtte. Õ is viszonozza a meghajlást, és miután így letudtuk a protokollt, halványan elmosolyodik.

- Ilroy, drága unokaöcsém! Mily rég találkoztunk. Mikor is? Hatvan, hetven éve? – kérdezi, mintha nem tudná.

- A szüleim halálakor. Üdvözöllek, Neil – felelem könnyedén. Kicsit kivillantja szemfogait, és a kocsi felé néz.

- Miért jöttél ide ennyi idõ után, Ilroy? – kérdezi.

- Segítségért – válaszolom egyszerûen, amire kecsesen felhúzza az egyik szemöldökét. Érdeklõdõen ismét a kocsi felé pillant, és kiereszti az erejét. Hagyom, hadd járja át a kocsit, és a gyerekeket. Amikor visszahúzza, kicsit elkerekednek a szemei, és int, hogy kövessük. Matték egybõl kipattannak, és Lore-ék is követik õket. Mind körém gyûlnek, a kicsik föl is kapaszkodnak rám. Eléggé ijedtek, számukra eléggé félelmetes lehet a hely is és Neil is, fõleg, hogy kaphattak egy kis ízelítõt az erejébõl.

Bent, a nagy teremben foglalunk helyet, Neil egy fotelben, mi meg vele szemben egy kanapén, de a gyerekek olyan szorosan bújnak hozzám, hogy még jó pár ember elférne a kanapén. Mikor elfoglaljuk a helyünket, egy gyönyörû, fiatal vámpír jön be. Neil is meleg lenne?

Miután bemutatja az „élettársát”, elmagyarázom, hogy mégis miért kell a segítsége, amire gondolkodóba esik. Végül kérésemre, hogy vigyázzon a gyerekekre, „rendben”-nel felel, sõt, pár vámpírját is a segítségünkre bocsájtja.

---*---*---*---

Gyorsan eltelik a három nap, szóval ma kell, hogy Lucas érkezzen. A gyerekek már tûkön ülve várják, Neilt ki is akasztva. Ezalatt a pár nap alatt igazán jóban lettek, már nem is félnek se tõle, se a helytõl, mert imádják föltérképezni ezt a kastélyt. Lucasról egy csomót meséltünk Neilnek, aki az elején érdeklõdve hallgatta, de mostanra már ki van ránk akadva, hogy csak róla tudunk beszélni, így elment egy kicsit „kiszellõztetni a fejét”. Magyarán enni. Mikor érzem, hogy már jön haza, Lucast is megérzem a közelben, pár ismeretlennel egyetemben. Gyorsan kirohanok, hogy végre üdvözölhessem szerelmemet, amikor látom, hogy Neil rá támad Lucasra.

- Neil hagyd abba. – szólok rá, hogy hagyja békén az én kis pumámat.

- Ez egy betolakodó. – mondja mérgesen, és leszorítja Lucast a földre.

- Nem betolakodó. Õ Lucas, akirõl beszélem Lucy és Matt apja. – magyarázom, mire a kicsik is kiszaladnak.

- Apa. Apa. – kiabálják Matték, és átváltozva az apjukhoz rohannak. Kicsit megszeretgetik egymást, majd emberré visszaváltozva felém fordul a drágám.

- Megjöttem. – közli mosolyogva, én meg nem bírom magam visszatartani, odarohanok hozzá, és megölelem. Apró csókot váltunk köszöntésképp, mert nem akarunk ingyen pornót szolgáltatni a minket nézõknek. – Gyere, bemutatlak kiket hoztam. – mondja kedvesen, és az erdõben elbújó alakváltókhoz vezet. Bemutat a alakváltóknak, akik között mindenféle állat van, a farkasoktól kezdve a sasokig. Közben hívom én is a vámpírokat, és a vadászokat, akik elõször kicsit ellenségesek, de mire a taktikai megbeszélésre jutunk, addigra már egészen belejönnek.

Estére végzünk is a tanácskozással, és bemegyünk a kastélyba. Érzem, hogy Lucas eléggé feszélyezve érzi magát, így megpróbálom megnyugtatni.

- Nem fognak bántani. Tudják, hogy az enyém vagy. – mondom komolyan, amire egy édes mosolyt kapok válaszul. De rég láttam… - gondolom ellágyult arckifejezéssel.

- De engem valamiért akkor is feszélyez. – mondja halkan. – Jut eszembe neked is enned kell, hogy ha jön fel légy készülve. – közli a nyilvánvalót, de most nem foglalkozok a marcangoló éhségemmel, hanem forrón megcsókolom.

- Ne aggódj miattam. Minden rendben lesz. Gondoskodok magamról, mert Neil ad kaját, ha arról van szó. – mondom, de nem azt kapom, amire vártam. Nem egy megkönnyebbült mosolyt, hogy végre nem kell belõle táplálkoznom, hanem egy mérges grimaszt.

- Nem. – közli határozottan, amit nem értek.

- Mi az, hogy nem? – kérdezek vissza.

- Nem fogom hagyni, hogy másból táplálkozz. Nem akarom, hogy mással légy együtt. Az enyém vagy. Belõlem fogsz táplálkozni. – mondja határozottan. Oh, így már értem. – Szeretlek, és nem engedem, hogy mással légy együtt. Az én párom vagy így csak belõlem ihatsz. – áll a sarkára, amit egy mosollyal az arcomon figyelek.

- Én is szeretlek. Rendben van, ezentúl csak, és kizárólag belõled iszom – mondom, miután megszakítottuk a csókunkat. Egy elégedett bólintást kapok válaszul, és ismételten egy csókot. Az ágy felé kormányozom közben, ahová ledöntöm, és én meg fölé mászok. Nyakát, mellkasát kezdem el csókokkal, szívásnyomokkal borítani. Kezeimmel közben a ruháitól szabadítom meg, õ meg az enyémeket szedi le rólam. A szobában a hõmérséklet egyre csak nõ, ahogy egyre jobban várunk egymásra.

Kényeztetjük egymást, és mikor beléhatolok, szemfogaimat is a nyakába mélyesztem. Miközben mozgok benne, a vérét is szívom. Élvezetét sikolyokkal, nyögésekkel adja tudtomra. Mielõtt elélveznénk, megszakítom a harapást, és beforrasztom a sebét, hogy ne vesszen túl sok vért. Együtt repülünk a mennybe, majd kimerülten pihegünk egymáson.

- Hiányoztál – suttogom, és egy lágy, szerelemes csók után mindketten elalszunk.

---*---*---*---

Másnap reggel Lucas elmegy megkeresni a gyerkõcöket, én meg Neil felé veszem az irányt. Érzem, hogy a szobájában van, így odamegyek, és bekopogok.

- Gyere! – kiált ki, mire belépek. Elég érdekes pózban találom õt, és Zeint, a párját, de mikor belépek, gyorsan szétrebbennek. – ’Reggelt! – mondják, és én is köszönök. – Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezi Neil.

- Azon gondolkoztam, hogy délután felé kéne indulni, mert ilyenkor csak a legerõsebbek vannak ébren, nem igaz? És hogy akkor együtt kéne menni, nem pedig ahogy megbeszéltük, külön. Vagy hogy legyen?

- Hmm… Legyen, ahogy akarod. Viszont én is megyek. Zein marad itt a gyerekekkel, ha nem gond. Én is akarok harcolni. Ha már a szüleidért nem tehettem semmit, legalább a gyerekeidért hadd harcoljak! – mondja, mire mosolyogva bólintok. Elégedetten hagyom el a szobájukat, mert az egész látogatásból ezt akartam kihozni. Pár lépést teszek, amikor furcsa érzésem lesz, és rohanni kezdek a szobánk felé. A szobánkhoz vezetõ utolsó folyosón látom meg a furcsa érzésem forrását. Lucast, ahogy egy éhes vámpír próbálja leteperni, õ meg védekezés közben engem hív. Nem gondolkozok, ösztönbõl kieresztem az erõmet, és ugrok.

- Mit tehetek érted, Victory? Ha a húgodat keresed, nem tudok róla semmit – mondom, és próbálom nem mutatni a félelmemet, hogy mi történhet velünk. Nagyon remélem, hogy nem lesz semmi gond…

- Tudom, hogy idejött hozzátok, mert veletek akart együtt élni, de azóta nem jött haza. Mit csináltál vele? – támad nekem. Lucas mellém áll, aminek örülök is, meg nem is. Örülök, mert velem van, de nem örülök, mert féltem õt Victorytól. Félelmetes az a nõ… Tényleg!

- Elnézést segíthetek valamiben? – kérdezi, miközben átkarol engem. Amíg együtt vagyunk, addig nem történhet semmi gond. Az már más kérdés, ha nem vagyunk együtt…

- A húgomat akarom. – akaratoskodik Victory. Hogy én hogy rühellem azt a nõszemélyt…!

- Innen már nagyon régen elment. Nem tudjuk, merre van vagy éppen kit csábított el, de már 5 hónapja nem láttuk. – feleli Lucas, tartva a szemkontaktust. A szemébe bír nézni, és nem varázsolódik el?! Vajon az alakváltás miatt? A vérében is benne lehet? Ha igen, akkor vajon ha még iszom belõle, akkor rám se fog hatni? Ezt esetleg ki lehetne próbálni…

- Na ne nézzetek madárnak. – folytatja tovább Victory. Amikor közelebb lép hozzánk, Lucas el kezd morogni, én meg megfeszülök, hogy ha ránk támadna, tudjak védekezni. – Ha meg tudom, hogy valami baja esett a testvéremnek miattatok végetek van. Több csapattal fogok visszajönni és nem lesz menekülni valótok. – mondja komolyan, majd elhúz. Amikor már nem látni belõle semmit, Lucas becsukja az ajtót, és rám néz.

- Össze kell szednünk a lehetõ legtöbb segítséget. – mondjuk szinte egyszerre. Igen… Össze kéne. Vajon a vadászok közül mennyien segítenének? Már amennyire velük jóban lehet az ember, ha fél vámpír, annyira jóban vagyok velük. A legtöbbjük úgyis boszorkány vadász, aki immunis a varázslataikra. Jó lenne felvenni velük a kapcsolatot…

- Apa mi is segítünk. – ránt ki a gyerekek hangja a gondolataim közül. Lucas odasétál hozzájuk, és átkarolja õket, úgy kezdi el magyarázni, miért nem vehetnek részt a harcban. Hmm… Õket is el kéne valamilyen biztonságos helyre küldeni. De kihez?!

- Figyeljetek. Ebbe most nem tudtok segíteni. Nem akarjuk, hogy bajotok essen. Nem akarunk elveszíteni titeket is, mint Jon-t. vigyáznunk kell rátok és ezért ígérjétek meg, hogy távol maradtok ettõl a nõtõl. Amint meglátjátok, legyetek bárhol engedélyezve van, hogy használjátok az erõtöket menekülés céljából. – mondja komolyan. Már csak azt kell kitalálni, hova menjenek a gyerekek. Amikor Lucyék kétségbeesetten rámnéznek, két érzés kezd bennem viaskodni. Az, hogy én is harcolni akarnék az õ helyükben, de az is, hogy féltem õket, így csak helyeselni tudom a szabályokat.

- Lucas-nak igaza van. Hallgassatok rá.

- Most pedig menjetek játszani. – tereli ki a gyerekeket, majd idejön hozzám, és megcsókol. Nem akarom elveszíteni õt! Négy hónap nehéz volt nélküle, nem hogy egy egész élet…! Azt akarom, hogy mindenki boldog legyen, és túlélje ezt a dolgot. Ha pedig valami történne, velem történjen meg, ne pedig Lucassal, vagy a gyerekekkel!

- Össze kell szednünk egy erõs csapatot. – suttogom a fülébe. Azon gondolkozom, hogy vajon a nagyon-nagyon-nagyon régen látott nagybátyám segítene-e. Apa tesója, tehát õ is vámpír, és a szüleim halála óta nem láttam, de… Talán segítene nekünk. Nem tudom. De jó lenne tudni.

- Tudom. Este el fogok menni az erdõbe és beszélni fogok, pár vérfarkassal, alakváltónak meg klánokkal is kapcsolatba lépek. – mondja komolyan, és bólintok. Oké, tehát remélhetõleg elég sok segítség lesz, így nem feltétlenül kell a nagybátyámat felkeresni. – A védelmünket én meg szervezem három nap alatt, addig vigyázz a gyerekekre rendben? – kéri. Megint egyedül akar minket hagyni? Igaz, csak három nap, de…

- Már megint el akarsz menni? – kérdezem, és engedem, hogy ki hallatszódjon a hangomból az, hogy nagyon, de nagyon nem akarom, hogy elmenjen.

- A családunk érdekében fontos. Miattunk teszek mindent, hogy senki ne sérüljön meg és boldogok legyünk. – mondja õszintén, mire megadóan sóhajtok egyet. Ez igaz. Én is így vagyok vele, tehát megértem. Megöleljük egymást, hogy lelket öntsünk a másikba, és hogy lenyugodjunk. Ledõlünk a kanapéra, és ott simogatjuk, csókolgatjuk egymást, és reméljük, hogy minden rendben lesz. Lucas egy kicsit elszundít, miközben simogatom, és amikor a gyerekek nagy zajjal betrappolnak, csendre intem õket. Õk mosolyogva, mégis durcásan bólintanak, és halkan kérik, hogy készítsek nekik ennivalót. Óvatosan kikászálódok Lucas karjainak szorításából, és a gyerekeket magam elõtt terelgetve, a konyhába megyek. Az ennivaló készítése közben azon tanakodok, hogy mi lenne, ha a nagybátyámhoz vinném a gyerekeket. Csak sajnos nem tudom, hogy az utóbbi évek során milyen lett. Mert mondjuk amikor még éltek a szüleim, akkor nagyon jóban voltunk, de utána nem is keresett engem. Nem tudom, mi legyen.

- Apa! Aaapaaaaa! – rángat ki a gondolkozásomból Lore hangja. – Miért volt itt az a néni? – kérdezi.

- Õ anyukád testvére volt, és Lucyt kereste – válaszolom neki, mire elgondolkozik.

- Ijesztõ volt! És olyan… gonosznak tûnt! – mondja megborzongva. – És nagyon erõs volt! Anyánál sokkal erõsebb volt! – teszi hozzá, amin meglepõdök. Lucy is elég erõs volt. Victory még nála is jóval erõsebb lenne? Akkor tényleg el kell innen menekíteni a gyerekeket!

- Mondjátok csak! Mit szólnátok hozzá, hogy amíg Lucas meglátogat pár alakváltót, mi elmennénk egyet kirándulni? – kérdezem, és látom, hogy fölcsillannak a szemeik a gyerekeknek.

- Hova mennétek? – kérdezi a konyhába belépõ Lucas. Kicsit nyúzottnak tûnik, és gyûröttnek, amit megmosolygok. Vicces, ahogy a haja egyik oldalt le van lapulna, arcába meg belenyomódott a kanapé mintája.

- Megpróbálnánk megkeresni a nagybátyámat… - mondom, mire furcsálló tekintetet kapok. – Nem tudom, hol lakik, és mostanában milyen, de ha jó fej még mindig, akkor a gyerekek ADDIG maradhatnának vele – magyarázom.

- Értem. Rendben. Hé, vigyázz! Még odaég a tojás! – figyelmeztet, mire odaugrok a tûzhely mellé, és még idõben meg tudom menteni a tojásrántottát, és nem ég oda.

Beszélgetve, vidáman telik el az ebéd, és a nap további része. Az egész napot együtt töltjük, mert tudjuk, hogy egy ideig nem lesz ebben részünk, agy amikor este lefektetjük a gyerekeket, Lucassal közösen felolvasunk nekik esti mesét, és velünk is maradunk egész éjszaka. Együtt alszunk, mint egy nagy, boldog család, akinek nincs semmi gondja. Nos, ezek közül az elsõ az igaz, a másodig legtöbbször, a harmadik meg szinte sosem…

---*---*---*---

Másnap reggel Lucassal szinte együtt ébredünk, és halkan kilopózunk a szobából, hogy ne ébresszük föl a gyerekeket, és a szobánkba vonulunk. Csókolgatjuk, kényeztetjük egymást, és nem kell sok, mire mindketten elmegyünk.

Boldogan kezdjünk a napunkat, de tudjuk, hogy hamarosan el kell válnunk, így mindent megteszünk, hogy addig is együtt csináljunk mindent. A reggelire való palacsintát is együtt készítjük el, és mire az utolsó is kész, a gyerekek is lent vannak, és várják, hogy letegyük eléjük a finomságot. Lassan, minél tovább húzva az idõt, megreggelizünk, majd elmosogatunk. Addig elküldjük a gyerekeket, hogy pakolják össze, amit szeretnének magukkal vinni, és mosogatás után mi is azt tesszük.

- Vigyázz magadra! – mondom Lucasnak, miután egy hosszú, és szenvedélyes csókot váltottunk.

- Ti is! – mondja, és egyenként megölel mindenkit.

Szomorúan válunk el egymástól az ajtóban, de tudjuk, hogy hamarosan úgyis ismét együtt leszünk. Legalábbis reméljük...

- Jó megint veletek lenni. – suttogja, és puszit ad a vállamra és a nyakamra. – Ne haragudj, hogy úgy eltûntem, csak…

- Ne tõlem kérj bocsánatot. – mondom komolyan. – Gyerekek sokkal jobban ki voltak készülve. Matt és Lucy teljesen magukba omoltak nehezen tudtam megint visszahozni õket normális életkedvükbe, de még így sem az igazi. – magyarázom. – Ethan és Lore is nagyon kikészültek, hogy eltûntél. – mondom tovább. Látom rajta, hogy elszégyelli magát, de nem ezért mondtam. Csak azért, hogy tudja.

- Sajnálom. – suttogja, és hozzám bújik. Hogy milyen rég érezhettem ezt… Jó, hogy itt van!

- Én megértem, hogy miért mentél el, hiszen én is kiakadnék, ha az ikrekkel lenne valami. – mondom, és betakarom magunkat, mert hallom, ahogy trappolnak föl a gyerkõcök. Ráadásul most elfelejtettük bezárni az ajtót.

- Apa. Apu. – szaladnak hozzánk, és beugorva az ágyba, hozzánk bújnak. Lucas elõször a kicsiket öleli magához, én meg Mattékat, de aztán cserélünk.

- Ne haragudjatok, hogy cserbenhagytalak titeket. – kér tõlünk bocsánatot.

- De most már itt vagy apa és ugye mindig itt is fogsz maradni? – kérdezi Lucy boci szemekkel. Erre én is kíváncsi vagyok.

- Igen itt leszek örökre. – válaszolja, mire mindannyian megöleljük. Jó így együtt lenni. Hiányzott. Igaz, Jon is hiányzik, de legalább Lucas ismét velünk van.

- Mit szólnátok, ha délután elmennénk piknikezni? – kérdezi, mire mindenki arca fölragyog.

- Menjünk, menjünk. – ujjongnak a kicsik.

- Nos, ti mit szóltok? –kérdezi Lucyéktól, akik elõször egymásra néznek, majd bólintanak. – Helyes, akkor menjetek készülõdni. – Mondja Lucas, mire a gyerekek fölpattannak, és tûznek is el. Amikor én is föl akarnék állni, egy kéz a csuklómon megállít benne.

- Jössz te is? – kérdezi tõlem. Hát ez meg milyen kérdés?! Miért ne mennék?

- Egy ilyen szép kérést nem tudok vissza utasítani. – válaszolom. Közelebb hajol hozzám és szenvedélyesen megcsókol.

- Akkor mit szólnál, ha lefürdenénk és lemennénk készülõdni? – kérdezi, miközben simogat. Ha így folytatja, hem csak fürdés lesz belõle…

- Hmmm. Jól hangzik – mondom, és követem a fürdõbe a csábító tekintetû Lucast. Bent, a fürdõben éhesen egymásnak esünk, és szeretkezünk.

Amikor végzünk a fürdéssel is, fölöltözés után lesétálunk a gyerekekhez. Amint leérünk, a gyerekek egybõl letámadják Lucast, de úgy, hogy szegénykém a földön köt ki.

- Sziasztok. – köszönti õket mosolyogva. Szeretem nézni, ahogy mosolyog. Sokkal szebb, mint amikor szomorú…

- Gyerekek, azért vigyázzatok Lucas-ra ne nyomjátok össze. – figyelmezetem õket vigyorogva, de nem segítek Lucasnak se fölállni, se megszabadulni a gyerekektõl. Minek? Túl édes így… Olyan jó boldognak látni! És a gyerekeket is. És hallani, ahogy nagyokat kacarásznak, miközben Lucas csikizi, meg nyúzza õket.

---*---*---*---

A közeli parkba megyünk, ott piknikezünk. A gyerekek rohangásznak, játszanak, mi meg összebújva nézzük õket.

- Tudod Lucas néha kicsit féltem, hogy nem fogsz visszajönni. Annyiszor utánad akartam menni, de a kicsik miatt nem tehettem. – vallom be. – Rettegtem, de reménykedtem is, hogy hátha egyik reggel felébredek, és ott talállak magam mellett, hogy az egész csak egy rossz álom volt, de mindig felébredtem és egyedül voltam – öntöm ki neki az érzéseimet.

- Tudod Ilroy amikor oda voltam, és egyedül bóklásztam az elején. Nem tudtam, hogy tényleg vissza fogok-e jönni. Nagyon kikészültem akkor és csak menekülni akartam. – meséli. – De ahogy telt az idõ. Rá jöttem, hogy akár milyen nagy is a fájdalmam, ami belül marcangol, nem olyan erõs, mint az a szeretet, amit irántatok érzek. Igaz sok idõbe telt, amíg rá tudtam szánni magam, hogy megint elétek merjek állni, de most már itt vagyok, és képes vagyok arra, hogy megint veletek legyek és igazi boldog család legyünk. – mondja õszintén, és a szemembe néz. – Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam neked és a kicsiknek ígérem több ilyen nem lesz. – mondja. Remélem, tényleg nem lesz többet ilyen. Még egyszer egyikünk se bírná ki…

---*---*---*---

Este, miután a piknikezésbõl hazatérünk, a gyerekek addig nyúznak, amíg nem kapnak csoki fondüt. Beleegyezünk, de nem tudjuk, mire vállalkozunk. Ugyanis a drága gyerkõcök valahonnan két rózsaszín köténykét szereznek, amit föl kell vennünk. A hosszú hajamba, hogy eltûrjék, egy szép kis masnit tesznek, azzal égetnek engem. Ráadásul le is fényképezik… Hát milyen gyerekek ezek?!

A csokit fölolvasztom, addig Lucasék a gyümölcsöket szelik le, és megterítenek. Amikor a csoki már szép, folyós állagú, a lábas tartójába beleteszem, és meggyújtok egy mécsest, hogy a csoki ne szilárduljon meg. Viccelõdve, nevetgélve telik el a vacsora, végül mindenki tele hassal bújik az ágyba. Mi, Lucassal még elalvás elõtt egy kis ágytornával lemozogjuk a kalóriákat, majd boldogan, Lucas ölelõ karjai között nyom el az álom.

---*---*---*---

Reggel egy csókra ébredek. Tettetem, hogy nem vagyok ébren, így még tovább csókol. Amikor nem figyel, gyorsan megfordítom, hogy õ kerüljön alulra, és kinyitom a szemem. Egy megdöbbent arccal találom szemben magam, ami lassan megnyugszik, és egy fényes mosoly ragyog fel az arcán.

- Szép jó reggelt! – köszöntöm az álmosságtól karcos hanggal Lucast.

- Szia! – köszönt. Hajolok hozzá, hogy ismét megcsókoljam, de – szokás szerint – megzavarnak minket a gyerekek. Most kivételesen nem rohannak be hozzánk, csak bekiabálnak, hogy menjünk már ki hozzájuk.

- Megyünk már, megyünk! – kiabálja vissza Lucas, és lelök magáról. Nevetve kászálódunk ki az ágyból, és fölöltözünk.

- ’Reggelt! – köszönünk a gyerekeknek, akik egybõl ránk csimpaszkodnak. Olyanok, mint a kismajmok…

Együtt megreggelizünk, és már fejeznénk be, amikor megszólal a csengõ. Tanácstalanul nézünk egymásra, hogy mégis ki lehet az, hiszen senkit sem várunk, de egyikünk se tudja. Fölkelek a székrõl, és kinyitom az ajtót. Egy dühöngõ, barna hajú, és szemû, ismerõs nõvel találom szemben magam. Ki leh… Basszus!

- Hol van a húgom?! – támad rám. Szerencsére, egyelõre csak szóban, de érzem a mágiájának a szúrását, és az ég is láthatóan sötétebb.

- Mit tehetek érted, Victory? Ha a húgodat keresed, nem tudok róla semmit – hazudom. Basszus, mi lesz itt, ha kiderül, hogy Lucas megölte Lucyt…?

Már négy hónapja, hogy elment… - sóhajtom kinézve az ablakon. Azóta sok minden történt velünk. Az idõsebb gyerekek a gyász és az apjuk elrohanása miatt összezuhantak, de egy hónapnyi kitartó munkával sikerült vissza csalogatnom Mattet és Lucyt az életbe, de már nem olyanok, mint voltak. Végül is, meghalt a harmadik részük, az apjuk meg elhagyta õket. A kicsik már nem is olyan kicsik, mert õk is megkomolyodtak. Hát… Nekik is nagy trauma volt ez. Hisz Jont a testvérüknek, Lucast pedig az apjuknak gondolták már. Smithék… Smithék teljesen kiborultak, és mivel a gyerekek alakváltó-énjükkel nem igazán tudtak mit kezdeni, ezért egy nap a kezembe nyomtak egy bírói határozatot, hogy immár Matték Lucas gyerekei, de az én felügyeletemre vannak bízva, majd eltûntek. Én próbálom tartani magam, de amikor Lucasra gondolok, elég nehéz visszafognom magam, hogy ne rohanjak el megkeresni õt.
Én a temetés óta fõállású anya vagyok, bár ha a környéken van egy-egy gyilkos szörny, kivégzem õket, de pár óránál nem töltök el többet a gyerekek nélkül. Délelõtt, amikor a nagyobbak suliban vannak, a kicsik meg oviban, akkor elintézem a dögöket, de mire hazajönnek, már kész ebéddel várom õket.
Jon sírjához gyakran jártunk, járunk ki, de nem sokszor, mert a halottakat el kell engedni, nem szabad, hogy a gyász legyûrjön minket. Amikor ott vagyunk, mindig teszünk rá virágot és mécsest, és letakarítjuk.

- Apu! – rángat ki Lucy hangja a gondolataimból. Felé fordulok, és elmosolyodok. – Lore elvette Ethan pumáját, mire õ elkezdett sírni, és most nem tudom, hogyan kell megnyugtatni õt. Lore a sírás miatt visszaadta a játékot, de még mindig sír. Kérlek, segíts! – mondja aggódva. Kisétálok a szobámból, és ahogy leérek, egybõl meghallom a fiam bömbölését. Követem a hang forrását, és a nappaliban találok rájuk. Odamegyek a fiamhoz, és fölveszem az ölembe.

- Mi az, nagyfiú? – kérdezem mosolyogva. Megsimizem a buksiját, és lassan megnyugszik.

- Hiányzik apu! – nyöszörgi. A szívem szakad meg látva, hogy mindannyian elszomorodnak. Mielõtt még valami vigasztalót mondhatnék, a csengõ hangja töri meg helyettem a csendet.

- Matt kérlek, kinyitnád az ajtót? – kérdezem. Matt csak bólint, és az ajtó felé igyekszik.

- Persze apu. – mondja, és kinyitja az ajtót. – Apa. – döbben meg. Erre a szóra megmerevedek, és valami tonnányi kõ zúdul le a szívemrõl.

- Szia, fiam. – köszönti kedvesen, mire mindenki az ajtó felé kezd el sietni.

- Úgy hiányoztál. – mondja Matt.

- Ti is nekem. – válaszolja a drágám. Már mindenki az ajtó köré sereglett, és Lucy már repül is az apja karjai közé egy „Apaaaaa!” felkiáltással.

- Apu visszajött. – örömködnek a kicsik is, és õk is Lucas kezeibe másznak. Kapnak egy-egy puszit, és köszönti õket. Végül leteszi a gyerekeket a kezébõl és felém néz. Hogy én milyen rég láttam ezt a kedves arcot. Szerelmem, végre visszatértél!

- Szia. – köszönt halkan. Elsõ megmozdulásom irányába egy nagy pofon, majd egy ölelés. A pofont megérdemelte... Végre a karjaim közt tarthatom! – gondolom, és végre-valahára az õ karjait is megérzem magamon. – Hiányoztál. – suttogja a fülembe. Kiráz a jólesõ hideg, és a szemébe nézek. Azokba a gyönyörû kék szemekbe.

- Te is nekem. – suttogom és megcsókolom. Mohón, birtoklón esek ajkainak, amit hamar viszonoz is. A gyerekek kuncogása térít észhez minket, mire mindenkit beterelek a nappaliba.

- Nos, van mit mesélned, Lucas – mondom a drágámnak -, de elõtte még elrabolom egy idõre! – címzem a gyerekeknek a mondat második felét, és miután elkapom Lucas kezét, fölráncigálom az emeletre. A gyerekek vigyorgó és boldog arca követi utunkat, de nem érdekel. Most azonnal az enyém lesz Lucas!

- Szeretlek! – nyögöm a szájába. Valahogyan eljutottunk a szobáig, és most az ágyon fekszünk. Meg se várom válaszát, ismét ajkaira tapadok. Nyelvemmel táncra hívom az övét, és szenvedélyesen csókoljuk egymást. Közben a felsõinktõl és a nadrágainktól szabadítjuk meg egymást. Amikor már nem elég annyi, hogy csak csókolom, a nyakára térek át. Óvatosan harapdálom, hogy nehogy megkarcoljam a szemfogaimmal kecses nyakát. Halk sóhajaitól még inkább beindulok, és a négy hónapi feszítõ vágy miatt már nagyon a türelmem határán vagyok, így abbahagyom az elõjátékot, és egybõl a férfiasságát veszem célba a számmal. A feszes és puha, mégis lágy és kemény testrészt cirógatom, csókolgatom és szívogatom. Hangos nyögések hagyják el ajkait, és érzem, hogy lassan elélvez. Mielõtt elélvezne, abbahagyom a kényeztetését, és egy, a nyálamtól síkos ujjamat testébe vezetem. Nem mutatja, hogy fájna, így még eggyel megtoldom. Ujjaimmal tágítás közben próbálom eltalálni azt a bizonyos pontot, ami úgy gondolom, sikerül is, mivel egy hangosabb nyögést hallat. Még egy ujjamat társítom a többihez, de már nem sokáig tágítom, mert már túlságosan türelmetlen vagyok, és az ujjaim helyére a férfiasságomat helyezem. Egy lendületes lökéssel elmerülök a szûk forróságban, és már nem is érzékelek semmit, csak az alattam nyögõ Lucast…

---*---*---*---

Arra eszmélek, hogy Lucason fekszem. Gyorsan legördülök róla, hogy ne nyomjam nagyon össze, és szemrevételezem. Idülten mosolyog, és úgy néz rám. Haja csapzottan lóg a szemébe, teste csupa ragyacs. Amikor a nyakára téved a tekintetem, két apró, véres pöttyöt pillantok meg. Odahajolok hozzá, és a nyálammal beforrasztom a sebeket. Észre sem vettem, hogy megharaptam…

- Jó, hogy újra itt vagy! – mondom, és átölelem.