- Kicsim mit szólnál, ha valahol itt megesküdnénk? – mondom ki hangosan a gondolataimat.

- Nagyon szép ötlet, de nem lehet. – válaszolja, amit megértek. Nem is kellett volna kimondanom, már magamban is hülyeségnek tûnt.

- Jó tudom, hogy nem szeretik a melegeket, de akkor is szeretnék veled megesküdni. – magyarázom, mire kinevet. Jó, nem nevet, csak mosolyog, de akkor is!

- Nem errõl van szó. – simogatja meg az arcom. Ha nem errõl, akkor mirõl? – Itt nem lehet. – mondja. Miért? Ha nem azért, mert melegek vagyunk, akkor miért? Nem szeretne hozzám jönni?

- Miért nem? Nem szeretnél hozzám jönni vagy mi? – kérdezem, mire gyors puszit ad a számra. Gyorsan körül nézek, hogy látta-e valaki, de szerencsére senki. Templomban nem szabad ilyet csinálni! Fõleg nem itt, Olaszországban…

- Képzeld, hogy éreznék magukat a gyerekek. Azt hinném, hogy egy fontos dologból zárjuk ki õket és azért nem akarjuk, hogy ott legyenek, mert nem szeretjük õket és egy külön családot szeretnénk alapítani. – magyarázza. Ó, a francba, igaza van! Hogy is felejthettem el a gyerekeket?!

- Rendben. Igazad van. – bólintok, és tovább sétálunk. Kicsit késõbb elhagyjuk a templomot. Kint már nincs olyan dög meleg, és nem is süt annyira a nap. Estig sétálgatunk a városban, de hamar visszamegyünk a szállásra, pedig még gondolázni is akartam volna. Na mindegy, majd holnap. És nem is olyan gond, hogy hamar visszatértünk – gondolom, mikor a zuhany alá követ engem egy meztelen Lucas.

- Örülök, hogy bejöttél. – mosolygom, és a falhoz nyomva csókolom kifulladásig.

- Hiányoztál és nem tudtam tovább kint lenni. – válaszolja, miközben a nyakát csókolgatom. Meztelen testét simogatom, és végül eljutok a férfiasságához. Egymást kezdjük izgatni, bár már alapból is kõ kemények vagyunk. Szenvedélyesen csókoljuk közben egymást. Lucas egyik lábát derekamra helyezi, én meg már szinte remegek, hogy végre belé hatolhatok. Egy nagy lökéssel mélyen beléhatolok, és közben a nyakába is beleharapok. Miközben szívom a fenséges vérét, egyre gyorsabbakat és mélyebbeket lökök csípõmmel, és végül hangos nyögéssel elélvezünk. Imádom õt!

- Szeretlek. – mondja mosolyogva, és egymás szemébe mélyedünk. Késõbb lemosakszunk, de amennyire vágyunk egymásra, nem sokáig leszünk tiszták. Legalábbis remélem.

Na meg azt is, hogy tetszeni fog a szülinapi ajándékom. Ugyanis holnap – vagyis inkább lassan már ma – lesz a szülinapja.

Gondolataimból feleszmélve látom, hogy Lucas épp kilép a fürdõszobából – természetesen meztelenül. Kócos és vizes hajának, kidolgozott hátának és kemény, szexi fenekének a látványa annyira elveszi az eszemet, hogy egy pár menettel késõbbre teszem át az ajándékot. Mert ma éjjel még jó párszor az enyém lesz ez a gyönyörû test, a hozzá tartozó édes lélekkel.

---*---*---*---

Úgy is lett, ahogy terveztem. Kimerülten pihegünk egymás karjai közt, a sokadik menet után. Bár jó sokszor elélveztünk, mégis, ha belegondolok, hogy most mit fogok fölajánlani Lucasnak, aki szemmel láthatóan élvezi, amit vele csinálok, akkor ismét „harcra” készen állok. Pár perc pihenés után, amit magunknak engedélyezek, elkezdem simogatni Lucast, míg meg nem találom a félkemény péniszét. Kicsit simogatom, majd fölé gördülök, és a fülébe suttogom:

-Boldog szülinapot, Lucas! – köszöntöm föl, mire elmosolyodik. Lágyan megcsókoljuk egymást; fogaim közé veszem alsó ajkát, és gyengéden harapdálni kezdem. Megunva nyelvemmel körbenyalom ajkait, és mikor utat enged a szájába, nyelvét kezdem el simogatni. Lassú, szerelmes csókot váltunk egymással, és közben megfogom az egyik kezét. A fenekem felé húzom a kezét, majd ráhelyezem, és mélyen a szemeibe nézek. Kérdõ és meglepett pillantására egy határozott bólintással felelek. Igen, azt akarom, hogy most te hatolj belém!

Még mindig hitetlenkedõ, de már boldog pillantással pásztáz, amit megunok, így hevesen megcsókolom. Hát, ha nem akar élni a felkínált helyzettel, én szívesen kezembe veszem az irányítást… De Lucas ért ebbõl a megmozdulásomból, így hamar a hátamon találom magam, fölöttem egy végtelenül boldognak tûnõ alakváltóval. Nyakamat harapdálja, csókolgatja, amitõl kiráz a hideg. Mrr… Nyelvével nedves csíkot húz az egyik mellbimbóm felé, amit az ajkai közé fogad. Fogaival finoman rá-rá harap, és addig szopogatja, amíg kemények nem lesznek. Most ráérünk kényeztetni a másikat, hiszen már mindketten sokszor elélveztünk, mégis, érzem, hogy Lucas mennyire várja már, hogy végre az övé legyek. Miközben a másik mellbimbómat szívogatja, hátát és kemény fenekét simogatom, bele-bele karmolva selymes bõrébe.

Idõközben elér a férfiasságomhoz, ami már keményen meredezik. Simogatja, cirógatja, majd az aljára fogva bekapja az egészet a szájába. Egy hangos nyögéssel adom tudtára, hogy fantasztikus amit csinál. Másik kezével a fenekemet simogatja. Ujjait a számba nyomja, és én bõségesen benyálazom, hogy elég síkos legyen. Miközben a férfiasságomat nyalogatja, a másik kezét visszateszi a fenekemre, és egyik ujját belém vezeti. Kicsit kellemetlen érzés, de egyáltalán nem fáj, fõleg hogy közben amit a szájával és a nyelvével csinál, teljesen elveszi az eszemet. Másik ujját is a fenekembe vezeti, ami igazából furcsa módon nem hogy fáj, inkább baromi jó érzés. Pedig ha jól emlékszem, Lucasnak fájt az elsõ alkalom. Nekem hogyhogy nem?

Nem tudom. De azt tudom, hogy a többi ujj sem fáj, inkább még jobban felizgulok, így egy határozott lökéssel elmerül bennem, amin fojtottan felkiáltok. Ez fantasztikus érzés!

-Ott! – kiáltom, amikor az egyik lökéskor eltalál bennem egy olyan pontot, ami olyan gyönyörûséget okoz, hogy még jobban akarom érezni. Utasításomra szinte az összes lökést úgy igazítja Lucas, hogy eltalálja azt a pontot, amitõl hamarosan elélvezek. Az élvezet ködén át még érzem, hogy õ is követ engem, majd csak repülök.

Pillanatok, percek vagy órák múltán visszatérek a földre, és már érzem Lucas súlyát, ahogy rám hanyatlott. Óvatosan legördítem magamról, és egy lágy csókot váltunk egymással. Gyengén elmosolyodunk, majd szinte egybõl elragad minket a sötétség.

Utolsó gondolatként még felötlik bennem, hogy ezentúl egyet így, egyet úgy fogunk szeretkezni, mivel mind a két félnek nagyon jó lenni, majd elalszom.

- Válaszom attól fogom elhatárolni, hogy most nagyon haragszok rád, amiatt amit csináltál. – mondja komolyan, mire tisztára megrémülök. Ugye nem akar nemet mondani? Lehet, hogy túl korán kérdeztem meg? Vagy… – Igen hozzád megyek. – rángat ki szavaival a teljes kétségbeesés határáról, és szavai hallatán mintha mázsás kövek omlottak volna le a szívemrõl. Attól még, hogy félvámpír vagyok, még lehet szívrohamom! Ijesztget itt engem…

- Szeretlek Lucas. – mondom gyönyörû szemeibe mélyedve, és gyûrûs ujjra fölhúzom a gyûrût. Megcsókolom Lucast, aki hevesen viszonozza is, de azért még érzem, hogy haragszik még rám.

- Én is szeretlek, de soha többet ne titkolj el elõlem semmit, rendben? – néz rám komolyan, mire bólintok.

- Ígérem, soha többet nem fogok. – válaszolom neki, mire végre egy halvány mosoly is megjelenik az arcán. – Akkor megünnepeljük? – érdeklõdök, mire egy bólintást kapok válaszul. Leülünk egymással szemben, eszegetünk és bepótoljuk az egész napos némaságot. Hogy mennyire hiányzott már ez, pedig csak egy napot nem beszéltünk. Egy évvel ezelõtt el sem hittem volna, hogy megtörténhet az, hogy én beleszeretek valakibe, most meg itt vagyok a világ leghelyesebb alakváltójával, aki épp az imént mondott nekem „igen”-t. El sem hiszem, de örülök, hogy megtörtént. Szeretem Lucast, és a gyerekeket is.

- Lucas minden rendben? – kérdezem, mire bólint egyet.

- Persze, csak mindjárt napkelte van. Szeretném megnézni. – néz rám, majd visszafordul a rózsaszínes, narancssárgás égbolthoz, én meg közelebb lépek hozzá, és megölelem, illetve fejemet vállára hajtva gyönyörködök én is a látványban. Csodálatos érzés, hogy itt lehetek Lucassal. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle… 

- Akkor együtt nézzük meg. – jelentem ki. Igazából már nem csak õ szeretné megnézni ezt a gyönyörû látványt, de még ha én nem is lennék rá kíváncsi, akkor is vele maradnék. 

- Tényleg ne haragudj rám meg a kicsikre sem. Csak meglepetést szerettem volna neked okozni, és hogy tényleg tökéletes legyen. – szólalok meg, miközben a Nap egyre följebb halad a láthatáron. Megfordul, és a szemembe néz, és látom benne a mérhetetlen szeretetet, de a csöppnyi haragot is irányomba.

- Egy kicsit még haragszok, de most már szóba állok veled és mire alszunk egyet, szerintem a mérgem is el fog szállni. – magyarázza kedvesen, és mikor befejezi, egy szenvedélyes csókot kap. Viszonozza õ is, majd mikor elvállunk, lemegyünk a szobánkba, és már csak arra van erõnk, hogy bedõljünk az ágyba, és aludjunk.

---*---*---*---

Reggel, vagyis inkább délután egy motorcsónak zúgására ébredek. Na meg arra, hogy a Nap szépen kiégeti a szememet. Pont a két függöny közti résen át beszûrõdik a fény, mivel nem csuktuk be a zsalut, és annak a fénycsíknak pont az én oldalamra kellett rásütnie. Na, mindegy. Így legalább nyugodtan figyelhetem Lucast, a jegyesemet. Jegyesem… Én tényleg férjül kértem tegnap… – sóhajtok egy nagyot, majd boldogan elmosolyodok. Tényleg férjül kértem tegnap! 

Idõközben Lucas is mocorogni kezd, mire nem tudom megállni, és egy lágy, szerelmes csókkal ébresztem. Nagyot nyújtózva karol át, és még közelebb húz magához. A levegõhiány vet véget a csókunknak, de nem távolodok el tõle, homlokomat az övének támasztom, és nézem, hogy bukkannak elõ a szempillái mögül ékkõként ragyogó szemei. Hogy én milyen költõi lettem… Tényleg megváltoztat mindenkit a szerelem.

- Jó reggelt! – köszöntöm halkan, és õ is visszaköszönt. – Mi jót szeretnél ma csinálni? – kérdezem tõle, de még mielõtt megszólalhatna, mindkettõnk hasa jelez, hogy nem épp pár perce kaptak utoljára táplálékot. Ráadásul engem még a fogaim lüktetése is jelez, hogy lassan kéne vért is magamhoz vennem. De nem most!

- Akkor elõször reggeli! – mondja, de én kijavítom ebédre. Kérdõn néz rám, mire elmagyarázom, hogy bizony nem reggel van, hanem dél, mivel, ha még emlékszik, pont, hogy reggel jöttünk aludni.

- Remélem, találunk valahol nyitva éttermet… - közlöm kétségemet Lucassal, aki nem érti, mire fel mondom. – Utána olvastam, és az olaszok elvileg ilyenkor sziesztáznak, és nem sok étterem, bolt, akármi van ilyenkor nyitva. Mindent értõen bólint, majd jelez, hogy szeretne föltápászkodni. Föl is kelünk az ágyból, és egy gyors, vagy nem is olyan gyors zuhany után fölöltözünk. Fölkapja a kulcsunkat, és úgy indulunk le a recepcióhoz. Ott megköszönöm a csodás vacsorát, és Lucas leadja a kulcsot. Kimegyünk a hotel elõtti kis sikátorba, és onnan tovább indulunk egy utcán. Kis város, és étkezde nézés után végre találunk egy gyorséttermet, ahol veszünk egy-egy szeret kész pizzát, és magunkba tömjük azokat. Jól lakva sétálunk ki a napfényre, ami nem nagyon tetszik nekem, mert hát félvámpír lévén a déli Nap, itt, Olaszországban eléggé intenzív, így keresünk gyorsan egy hûs, szépen feldíszített katolikus templomot, és bemegyünk oda. Ugyan, se a Naptól, sem a templomtól nincsen semmi bajom! A Napot kevésbé bírom, mint egy ember, de a templomtól abszolút nincsen semmi problémám. Ezt például kifejezetten szépnek találom. Kevés díszítésû, gyönyörû szép hely. A falakat kissé megfakult freskók díszítik, melyek nálam, vagy még inkább Neilnél is idõsebbek. Az oltár nem valami túlcicomázott barokk mûtárgy, hanem egy egyszerûbb darab. Hmm, ha esetleg, véletlenül egyházi esküvõn törnénk valaha is a fejünket, én egy ilyen templomban szeretném férjül venni Lucast. De mirõl is gondolkozok?! Az egyház, legjobb tudomásom szerint elítéli a melegeket. Akkor kár is ilyeneken gondolkozni. Helyette inkább Lucast nézem, aki teljesen elmerült a templom tanulmányozásában. Jó ötlet volt ide elhozni õt!

Az idillt egy kopogás zavarja meg. Érzem, hogy Neil az, aki egy „Gyere csak!” után be is lép. 

- Látom most már teljesen rendben vagytok – jegyzi meg Neil mosolyogva.

- Próbálkozunk rendbe jönni. Nagyon hálás vagyok, azért, amit értünk tettél. – mondja Lucas kedvesen.

- Én tartozok köszönettel, hogy tudtam törleszteni. – néz rám, mire bólintok. Tudom mire gondol. De azért még törlesztet… Mondjuk a hét további részén? – Nem sokára tálalva van a vacsora. Készüljetek. – közli, mire bólintunk, és el is tûnik.

- Matt. Kérlek, segíts a kicsiknek felöltözni. – utasítja Lucas a fiát, és a gyerekek egy-egy puszi után el is mennek. Ajjaj, most jön az kikérdezõs rész?

- Most azt akarod kérdezni, hogy mire értette Neil, azt hogy törleszthetett nekem? – teszem fel a kérdést.

- Igen. – Teli találat! – Mi történt? – kezd a kicsim aggódni.

- Ne aggódj. Csak nem tudott eljönni édesanyám temetésére és ezért az adósomnak érzi magát, mert magamra hagyott, de akkor abban a helyzetben nem tehetett mást, hiszen elkellett mennie egy fontos feladat miatt. – magyarázom, mire Lucasom hozzám bújik. Azt persze kihagyom, hogy utána sem került elõ, így egyedül kellett gondoskodnom magamról gyerekként, de… Nem kell a régi dolgokon aggodalmaskodnia.

- Sajnálom az édesanyádat. – suttogja a kicsim, majd megcsókoljuk egymást. Egymás karjaiban pihenünk egy ideig, de sajnos lassan menni kell az étkezõbe, ahol aztán köszönetet mondunk mindenkinek, aki eljött, és biztosítjuk õket, hogyha õk kerülnének ilyen helyzetbe, akkor csak nyugodtan hívjanak minket. Az egész étkezés jól telik, majd vacsora után mindenki hazamegy.

- Nekünk nem kéne hazamenni? – kérdezi Lucas a mellkasom simogatása közben. Hmm… Nekem jobb ötletem van, de csitt! – Otthon pihenni egy kicsit, meg most már normális életet is élhetnénk. – mondja kedvesen, mire elnevetem magam. Ez jó…

- Lucas. Nekünk mikor lehet normális életünk? Te alakváltó vagy én meg félig vámpír. A gyerekünk is ilyenek mint mi. Hogy lehetne normális életünk? – kérdezem viccesen. De tényleg. Mi alapból nem lehetünk normálisak.

- Jó tudom, de Denverben van az otthonunk. – magyarázza nekem. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet. Akkor… Meg van!

- Igen, ott van az otthonunk. De most egy kicsit itt kell hogy hagyjalak, kérlek, addig segíts összecsomagolni a kicsiknek! – kérem, mire bizonytalanul, de bólint. Gyorsan magára is hagyom, hogy ne kérdezze meg, miért megyek el, és Neilhez megyek. A lakosztálya elõtt bekopogok, és türelmesen várom, hogy beinvitáljon. Beinvitáljanak. Ugyanis ha jól hallom, Zein is bent van.

- Szabad! – szólnak ki, mire belépek.

- Bocsánat a zavarásért, de szeretnék kérni tõletek valamit – kezdem, és kérdõ tekintetükre folytatom. – Most a hétre haza mennénk, de szeretném, ha a jövõ hétre magatokhoz vennétek a kicsiket, mert szeretném elvinni Lucast egy romantikus utazásra – mondom, és kíváncsian várom a reakciójukat. Zein tiszta csillogó szemekkel bámul engem, aztán tekintetét Neilre függeszti, aki lemondóan sóhajt.

- Nem tehetek mást. Az unokaöcsém vagy, ráadásul Zein tisztára belezúgott a gyerekeitekbe. Most azzal piszkál, hogy fogadjunk már örökbe egyet… - morogja, mire egy hatalmas kõ gördül le a szívemrõl. – Ha gondoljátok, akár házhoz is mehetünk, úgyis olyan rég mozdultunk ki itthonról, a vadászatokon kívül…

- Az tökéletes lenne. Köszönöm – hálálkodok, majd egy köszönés után Lucasék keresésére indulok. A tökmagok szobájában találok rájuk, ahol már a a gyerekek, és a mi cuccaink is arra várnak, hogy induljunk már.

Neiléktõl elköszönve haza felé vesszük az irányt.

---*---*---*---

A héten kipihentük a fáradalmakat, és miközben Lucas a gyerekekkel volt, próbáltam titokban szervezni az utazást. Kitaláltam, hogy Olaszország gyönyörû hely, ráadásul ha nem napközben járjuk a helyszíneket, akkor nem is fogok megégni. Mert bár fél vámpír vagyok, így simán lehetek a napon, mégis… nem épp a legkellemesebb sokáig a tûzõ napon lenni, mivel ahelyett, hogy leégnék, a bõröm elkezd megpörkölõdni. De mivel Olaszországban az emberek leginkább este élnek, így tökéletes helyszín. A repülõt is és a szállás helyet is lefoglaltam, és a lakosztályt ki is díszítettem. A meglepetés ajándékot meg megvettem, és eldugtam egy olyan helyre, ahol nem találja meg. Remélem, tetszeni fog neki. na meg persze azt is remélem, hogy nem jött rá, hogy a háta mögött szervezkedek…

Most, két óra múlva indul a gép, így el kell indulunk. Lucas semmit sem tud, viszont a gyerekek tudják, hogy elmegyünk egy hétre, és segítettek is nekem lefoglalni a drágámat, amikor el kellett mennek intézkedni. Meg amikor összepakoltam a ruhákat. Meg amikor az összes cuccot, ami kelleni fog, elvittem a reptér csomagmegõrzõjébe.

- Kicsim, iudulni kéne. Tudod, hogy Neilék nem sokára itt lesznek, és semmilyen kaja nincs itthon! – kiabálom Lucasnak. Na igen. Azt megmondtam, hogy jönnek a nagybátyámék, de Lucas csak azt hiszi, hogy látogatóba. És mivel a héten nem engedtem, hogy Lucas boltba menjen, ezért most üres a hûtõ. Csakhogy, azt nem tudja, hogy bizony a pince viszont nem, és nem boltba megyünk, hanem a repülõtérre.

Elköszönünk a gyerekektõl, de csak pár puszival. Én sem akarok nagyon feltûnõsködni, hogy miért szorongatom meg a gyerekeket, így csak egy-egy „vigyázzatok magatokra!” suttogással köszönök el tõlük.

Szerencse, hogy a bolt és a repülõtér majdnem egy helyen van, így nyugodtan vezetek oda. Útközben mindenfélérõl beszélgetünk, így terelem el Lucas figyelmét, hogy nem a bevásárló központ felé kanyarodok le, hanem a repülõtér felé. Mikor megállok, értetlenkedve figyeli, hogy mit keresünk mi itt. Meg is kérdezi, hogy mit csinálunk mi itt, de nem válaszolok, csak kézen fogom, és a csomagjainkhoz vezetem. Minden kérdését figyelmen kívül hagyom, ami miatt be is durcizik, de most nem érek rá ezzel foglalkozni, mert sietni kell. Gyorsan becsekkolunk, és pont, mire beszállunk, és elhelyezkedünk a gépen, indulunk is.

- Ilroy! Mégis mit csinálunk mi itt?! – kérdezi kiakadva. Mosolyogva megcsókolom, de mivel nem csókol vissza, elhúzódok tõle.

- Utazunk. Meglepetést akartam neked okozni, ezért nem szóltam, szóltunk róla semmit – mondom.

- SzólTUNK? – kérdezi. – A gyerekek is tudtak róla? És… Neilék meg ezért jönnek? – jön rá. Bólintok, de nem szólok, csak várom, hogy lehiggadjon. – El sem köszöntem a gyerekektõl! – mérgelõdik.

- Tudom, de õk is tudják, hogy nem azért nem köszöntél el tõlük, mert nem szereted õket, hanem azért, mert nem tudtad – próbálom megnyugtatni, de nem igazán sikerül.

- Egyáltalán hova megyünk? És mennyi idõre? – kérdezi.

- Titok! – mondom, mire durcásan elfordul, és beteszi a fülhallgatóját a fülébe. Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy most mérges rám. De remélem, azért tetszeni fog neki a meglepetés. Próbálok ébren maradni, de a titokban szervezkedés, és a kevés alvás kimerített, így az egész utat átalszom.

---*---*---*---

- Kérem kedves utasainkat, kapcsolják be az övüket, mindjárt leszállunk! – ébredek a hangosbemondó hangjára. Azt teszem, amit mond, majd fölébresztem Lucast, hogy õ is kösse be magát. Nem szól hozzám, de legalább beköti magát. Érzem, hogy lassan kezdünk lefelé szállni, és kb. fél óra múlva földet is érünk. Mindenki kiszáll a gépbõl, velünk együtt. A terminálba érve semmit sem látunk, ami arra utalna, hogy Olaszországban vagyunk, egyedül a kiírások. Nem egy nagy reptér, mert nem Rómába hoztam, hanem Velence mellé. Ha jól szerveztem, akkor van is itt egy taxis, aki elvisz minket Velence határáig, ahol meg vaporettóval megyünk tovább. Lucas út közben egy szót sem szól, ami ha nem tudnám, hogy azért van, mert mérges, hogy nem szóltam neki errõl az útról, akár azt is hihetném, hogy azért, mert a taxi sofõr csak dumál, dumál, és dumál. Egy kicsit értek olaszul, de amilyen gyorsan õ beszél… Azt sem értem, mit mond. Szóval csak hagyom, had beszéljen kedvére.

Mikor kitesz minket a Piazzale Románál, Lucast kézen fogom, a bõröndöket fölveszem, és az úttesten átvezérlem magunkat. Elég nehéz, mivel nincs jelzõlámpa, és a sofõrök meg elég érdekesen vezetnek, de megoldom. Csak határozottan! Átjutva az út túloldalára, már tudok Lucasra figyelni, aki bár még mindig nem néz rám, már mosolyogva nézi a környezetét. Ez meg is nyugtat engem, így a lagúnához húzom õt a csomagokkal együtt, ahol szerencsére épp akkor érkezik meg a velencei vízi busz, a vaporetto. Gyorsan fölszállunk rá, s mivel nincsenek sokan, leülünk. Igazából még sohasem voltam Velencében. Na jó, az USÁ-n kívûl sem, de az más kérdés. Szóval, még nem voltam itt, de mindennek utána olvastam, hogy minden jól sikerüljön. Remélem, tényleg úgy fog sikerülni minden, ahogy elterveztem.

A Ca’D’oro-nál szállunk le, és a térképet az eszembe idézve, a szállásunkhoz igyekszünk. Lucas meg-megáll, és rácsodálkozik Velence szépségére, amit én is szívesen tennék, de mivel már este háromnegyed tíz van, és tízig el kell foglalni a szállást, ezért csak magam után húzom.

Még pont idõben érünk a szállás recepciójához, ahol egy kedves nõ odaadja a kulcsokat, és közli, hogy minden készen van. Én csak bólintok, és Lucas értetlenkedõ tekintetét figyelmen kívül hagyva, beszállok a liftbe. Mielõtt becsukódna az ajtó, õ is beszáll a kicsike liftbe, és megnyomom a harmadik emeleti gombot. Kiszállva a liftbõl megkeresem a szobát, és miután belököm a cuccokat, Lucast ismét kézen fogom, és most a tetõre ráncigálom. Gyönyörû a kilátás, pont két lagúnára nyílik. A távolban látni Velence minden nevezetességét kivilágítva. A terasz maga is csodaszép, pont ilyenre gondoltam. A lugasok között, a korlát mellett egy asztal áll, rajta gyertyák, és két, még gõzölgõ pizza. Odahúzom az asztalhoz a meglepõdött édesemet, és nagyot sóhajtva leülök. Õ is követi a példámat, csakhogy én addigra már ismét felpattanok, és elé állok. Illetve térdelek. Zsebemben megkeresem azt a bizonyos tárgyat, és belékapaszkodok. Huh. Izgulok. Éveken keresztül nem izgultam. De most…

Nagy levegõt veszek, és az izgulásomat legyõzve beszélni kezdek.

- Tudom, hogy nem kellett volna eltitkolnom elõled ezt az utat, de tényleg meglepetést akartam. És tudom, hogy nem vagyok a világ legnormálisabb embere, fél vámpírja, de szeretlek. Teljes szívembõl. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? – teszem fel a kérdést térdem állva, miközben egy fehérarany gyûrût tartok a kezemben. Nem nézek rá, egyszerûen nem bírok ránézni. Túlságosan félek. Izgatottan várom a válaszát. Remélem, igent mond, mert õ nekem a minden. Miatta, és a gyerekek miatt teljesen megváltoztam.

Arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj mindenem, és Lucas az õ isteni vérét akarja leerõszakolni a torkomon.

- Mit… csinálsz? – kérdezem nehézkesen.

- Most csak igyál. – tartja elém a csuklóját, mire egybõl ráharapok. Fogaimmal beleharapok puha bõrébe, és számat egybõl elönti a friss, meleg, illatozó vér. Nem gondolok semmire, agyamat ellepi a vörös köd, de amikor érzem, hogy Lucas szédülni kezd, elválok csuklójától, és magamhoz ölelem.

- Most már ideje téged rendbe tenni. – mondom, és elkezdem simogatni.

- Legalább te rendbe jöttél. – válaszolja mosolyogva. Olyan felelõtlen!

- Bolond ne csak azt nézd, hogy nekem mi a legjobb. Magadat is vedd számításba. Szükségem van rád. – teremtem le, mire csak elmosolyodik ismét.

- Nekem is rád. – mondja erõtlenül. – Rendben leszek, csak kicsit aludnom kell. A kicsiket a szobájukba küldtem, majd menj át hozzájuk, mert kicsit lehordtam õket. – magyarázza, mire bólintok, és lefektetem vízszintesbe.

- Most pihenjünk. Hosszú napon vagyunk keresztül. Õk is had pihenjenek, majd holnap meglátogatjuk õket. – mondom. Lágyan megcsókoljuk egymást, majd, mint akit fejbe vertek, úgy terül el Lucas az ágyon. Én is mellé fekszem, és lassan, de biztosan, engem is magával ránt a sötétség.

---*---*---*---

Másnap délután ébredek, mert kellett a pihenés, de Lucasnak úgy látszik, még nálam is jobban, mivel még mindig alszik. Végig nézek szerelmemen, és látom, hogy a lába eléggé be van dagadva, így elõkerítek egy elsõsegély dobozt, és bekötözöm a lábát. Egy csók után meglátogatom a gyerekeket, és ott találom Zeint is. Kicsit mérges vagyok rá, hogy nem tudta visszatartani a gyerekeket, de mikor közölte, hogy õ megpróbálta, csak épp a kicsi gyerekeim voltak olyan kedvesek, és álmot bocsátottak rá, akkor már csak nevetni tudtam az egészen. Hát igen, ez kitelik tõlük…

- Gyerekek. Azt ugye tudjátok, hogy Lucas nem mérges rátok, csak nagyon féltett titeket? – kérdezem, mire félve bólintanak. – Ezt majd õ maga is mondani fogja, de még tegnap megkért, hogy mondjam el nektek.

Még kicsit elszórakozok a gyerekekkel, de aztán visszamegyek a szobánkba, hogy megnézzem, hogy van Lucas. Belépve a szobába, látom, hogy sehol sincs. Basszus!

- Lucas merre vagy? – kérdezem ijedten. Lehet, hogy valaki életben maradt, és elrabolta?!

- A fürdõben megtalálsz. – hallom a csukott ajtó mögül, mire megkönnyebbülten fölsóhajtok, és bemegyek hozzá.

- Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak vagy elvittek. – mondom, mire idebiceg hozzám, és megcsókol.

- Minden rendben van. Nem szabadulsz meg tõlem, kivéve, ha alszok. – mosolyogja. – Még álmos vagyok. – mondja, mire karjaim közé kapom, és az ágyra lefektetve, betakargatom. Mindketten kényelmesen elhelyezkedünk, úgy, hogy Lucas hozzám bújik. Mellkasomat simogatja, ami igazán tetszik, csak nem épp a legjobb ötlet, mert se õ, se én nem vagyunk olyan jól, márpedig ha fölizgat, akkor nem tudom, hogy vissza fogom-e tudni tartani magam.

- A kicsik hogy vannak? Nagyon haragszanak rám? – kérdezi. A kérdése kijózanít, csak éppen a simogatást azért sem hagyja abba. Hijja, a legrosszabb az egészben, hogy szerintem nem is tudja, hogy milyen hatással van rám ez a kis simogatás is…

- Nem, nem haragszanak. Inkább bûntudatosak, és attól félnek, hogy te vagy rájuk mérges – felelem azért. Visszagondolok a délutánra, és felnevetek. – Tudod, miért tudtak meglógni Zein elõl? – kérdezem.

- Nem. Hogyan? Mérges is vagyok rá, és le is támadtam, csak te épp akkor tervezted az összeesésedet, szóval elnapoltam a leteremtését – morogja, mire csak még jobban nevetek. De rég nevettem ennyit, mint vele. Talán gyerekkoromban… Örülök, hogy van nekem.

- Ethan és Lore elaltatták a mágiájukkal – felelem, mire elképed. – Bizony ám! – mondom, mire megcsóválja a fejét.

- Ezek a gyerekek… - sóhajtja, majd még közelebb fészkeli magát hozzám, és elalszik. Én kicsit még figyelem békés arcát, majd lassan én is álomba merülök. Egy csodás álomba, ahol minden egyes szerettem velem van, és boldogok vagyunk.

---*---*---*---

Reggel madárcsicsergésre, ébredek. Karjaim közt Lucas is ébredezik, kócos haja az ég minden irányába meredezik, és álmos arcát látva elmosolyodok.

- Szép jó reggelt! – köszöntöm egy csókkal. Szenvedélyesen faljuk egymás ajkát, de egy halk kopogásra mindketten az ajtó felé fordulunk. Egy „szabad” után négy kócos, félénk fej látszódik ki az ajtó takarásából.

- Bejöhetünk? – kérdezi félénken Matt, pedig aztán õt nem szoktam félénknek látni… Bár egy dühöngõ Lucas mellett… - mosolyodok el. Matt ezt bíztatásnak veszi, így a kicsiket maga elõtt tolva bejön. – Apa, apu! – kezdik. – Bocsánat, hogy nem fogadtunk szót, és veszélybe sodortunk titeket – mondják. Lucas összehúzza a szemöldökét, majd így szól:

- Nem azzal van a baj, hogy veszélybe sodortatok minket. Az hagyján. De az, hogy nem fogadtatok szót, és az, hogy MAGATOKAT veszélyeztettétek, az a gond. Meg az, hogy egy erõs vámpírt úgy elvarázsoltok, hogy az elalszik – néz a gyerekekre. Az utolsó mondatot Ethanéknak címezte, mérgesen. Hirtelen elmosolyodik, és hitárja karjait. – Nagyölelés? – kérdi, mire a gyerekek boldogan a karjaiba rohannak, és egy nagy családi ölelésben találjuk magunkat. Ez az én családom…

Most csak élvezzük, hogy együtt vagyunk, de tudom, hogy nemsokára lesz egy lakoma, ahol köszönetet fogunk mondani az értünk harcolóknak. Nem tudom, mi lesz annak a vége, de remélem, ezzel a csatával immár nem lesznek harcok a vámpírok, az alakváltók és a vadászok között. Vagy legalábbis nem sok…

- Megöltétek! – kiabálja Victory. Lucas elénk áll, és bevallja, hogy õ tette. Nagyon féltem õt, remélem, nem lesz semmi baj. A boszorkány totálisan kiakad, és elkezd kiabálni.

- Ezért meg halsz. – kiáltja, majd a többi boszorkányhoz fordul. – A többieket ölhetitek, az alakváltó az enyém. – közli. Lucas elmosolyodik, majd hozzám sétál és egy puszit kapok az arcomra. Rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban, de nem mutatom ki.

- Vigyázz magadra. – suttogom, mire bólint.

- Te is. – mondja, majd az alakváltók közé tér, és mind átváltoznak. Én a vadászok és vámpírok közé megyek, és együtt vetjük bele magunkat a harcba. Sajnos Lucasra nem tudok figyelni, mert Nicky, Lucy másik testvére meg engem pécézett ki, így nem tudom, hogy mi van vele, viszont egy aggasztó dolgot veszek észre. A vámpírokra sajnálatos módon hat a varázserejük, így vannak, akik hamar kidõlnek. Szerencsére azért vannak erõsebbek, akikre nem hat, illetve rám sem. Valószínû, Lucas vére teszi ezt… Egy pillanatra meglátom Lucast, így nem figyelek Nickyre, aminek meg is lett a következménye. Valamilyen varázslatot hajtott végre rajtam, de valószínû, nem hatott, ezért a kardjával támad nekem, és csak késõn veszem észre, így egy nagy vágás keletkezik rajtam. Visszavágok, és fõleg Lucas biztatására sikerül elég súlyosan megsebesítenem.

Végül sikeresen megölöm, és Lucas keresésére indulok. Mikor megtalálom, szívrohamom lesz, ugyanis éppen Vicktoryról próbálja leszedni Ethant és Loriet. Basszus. Gyorsan odasietek hozzájuk, és leszedem õket a boszorkányról, és Lucas hátára ültetem õket. Vicktory Lucasék után kap, és megmarja a lábát. Én közben próbálom távol tartani a többi boszorkányt Lucaséktól, így sajnos nem tudok nekik segíteni. Mikor legközelebb odapillantok, látom, hogy a gyerekek már nincsenek ott, és Lucas is jól van, így megnyugszom, és újult erõvel vetem bele magam a harcba.

Jó pár órás küzdelem után végre gyõzünk. Sok a sebesült, de szerencsére, már amennyire én látom, nincsenek halottaink, csak elkábítottjaink. Eléggé elszakadtam Lucas mellõl, így a keresésére indulok.

- Ilroy! – hallom meg a kiáltását, és egybõl mellette termek, bár elég nehezen mozgok, és nem vagyok túl jól. De õ sem, így inkább vele foglalkozok, az nem érdekel, hogy én hogy vagyok.

- Itt vagyok. – mondom, és megölelem. – Vége van. – suttogom, mire még jobban magához szorít.

- Igen vége van. – mondja. A gyerekek is idejönnek hozzánk, aminek örülök, de nagyon mérges vagyok amiatt, hogy ilyen felelõtlenek voltak. – Még is mit képzeltek? – kérdezi Lucas kiakadva. Nem csodálom, én is mérges vagyok. – Szerintetek még is miért hagytuk ott a várban titeket? Hogy ne essen bajotok. Nem hiszem el, hogy ennyire felelõtlenek vagytok. – mondja dühösen. – Nem akarunk elveszíteni titeket erre fel, meg idejöttök hõsködni. Matt legalább te gondolkozhattál volna. – rója meg a gyerekeket, majd elhúz. Valószínû, a kastélyba ment, hogy leápolja magát. Én a bûnbánó gyerekekkel maradok, akik lehajtott fejjel várják, hogy én is leszúrjam õket. Nagyot sóhajtok, és inkább megsimogatom a fejüket, mert most túlságosan fáradt vagyok, õk meg túlságosan ijedtek ahhoz, hogy tõlem is kapjanak egy fejmosást. Majd legközelebb…

Fogom a kicsiket, míg Matték átváltoznak, és együtt a kastély felé vesszük az irányt. A sebesülteket már elszállították, majd meg kell köszönni mindenkinek, hogy miattunk harcoltak. Az utat keservesen bírom, de nem tudom, hogy mitõl, mert egyik sérülésem sem olyan súlyos, ráadásul a nagyobbak is kezdenek már eltûnni. Mikor odaérünk a kastélyba, úgy esek be a kapun, és elsötétül elõttem a világ. Annyira rosszul vagyok… - gondolom utoljára, és elnyel a sötétség.