Megint egy hosszadalmas nap az Angels-ben és bár még mindig nem tudom miért is küldött ide az Úr igyekszem meglelni az értelmét. Zakariás már haza ment, ahogy mindig mióta Lilith felbukkant. Nem értem miért érdekli õt ennyire egy démon fattyú és Lilith miért keresi ennyire a társaságát.
Õk rosszak, nekik ne szabadna létezni és Zakariásnak nem ártana olykor elgondolkodni azon, mit tesz. Egy sóhaj hagyja el ajkaimat és tovább pakolgatok. Rengetegen megfordultak ma is itt. Nyugodt kis hely, szeretem, megnyugtató. Az emberek is kedvelik, ezért járnak ennyien ide.
Már mindenki haza ment, a mai mûszak véget ért. Azt ajtó nyitva, de a zárva feliratú tábla lóg kint, jelezve nem fogadunk már vendéget. Letörlök még egy két asztalt, eligazgatom a székeket.
A pultnál már rend van és lassan itt is végzek és mehetek haza. A holnapi nap megint elég hosszú lesz. Visszaindulok a pulthoz. Azt hiszem végeztem is. A kis harang az ajtó fölött megszólal, jelezve valaki belépett. De hát kint van, hogy zárva! Mindegy ... Nem fordulok meg, csak hátulról elõre szólok az érkezõnek.
- Már zárva vagyunk…
- Elnézést, had maradjak, valakik üldöznek, és az egyik a nadrágjában akar mutatni valamit… De engem nem érdekel… - hallani hangján, hogy idáig futott. Fáradtan piheg. Mi baj lehet? Elõre indulok az ajtóhoz, hogy megnézzem mi is történhetett és ki az érkezõ. Kékesfekete haj és le sem tagadhatná kinek a vére csörgedezik ereiben. Hogy ne tudnám ki is õ? Hát Satanel és Luna legkisebb fattya, de ennek jelét sem mutatom. Még nem tett semmit és érdekel, miért van itt.
- Jól van maradj. – sóhajtok és bár nem gondolom, hogy ez helyes lenne, mégis megengedem neki, hogy itt maradjon kicsit. Ha démonok üldözik, nincs kedvem felesleges harcba bonyolódni, amíg meg itt van nem lesz gond.
- Kö... köszönöm... - beljebb lépked, de távolságtartó. Helyes is. Nem kell nekünk most jó pofizni egymással, csak itt marad kicsit és megy is. - Le is ülhetek? ... - olyan ártatlanul néz rám, mint valami kis árva csöppség, aki oltalmat remél. Hihetetlen ...
- Persze. – bólintok, van szék bõven. Õ beljebb jön és le is ül egyre közel a pulthoz. - Mi a neved fiú? –  kérdezem mindenféle érzelem nélkül. Tudom a nevét, de egyenlõre jobb ha nem mutatom ki mindent tudok.
- Köszönöm... Adamnak hívnak... - körbe körbe nézelõdik. Még nem járt ilyen helyen, ez egyértelmû. Az is meglep, hogy itt van. Vajon Satanel tudja? Bár ha tudná, már biztosan itt lenne érte...
- Adam. – bólintok csak. Még emlékszem a napra mikor Lilith ide hozta. Akkor még kicsi volt, az egy évet se töltötte be. Micsoda ostobaság is volt tõle ... - És miért üldöznek?
- Nem tudom, az egyik fiú, azt mondta, hogy mutat valamit a nadrágjában és elkezdett húzni engem távolabb ... -  magyarázza, de látom rajta fél. Ahogy kezeivel, ujjaival játszik, morzsolja õket... Egyértelmû. Még tudatlan, nem készült fel rá, hogy ez a világ veszélyeket is rejthet számára.
- Értem.  És mit keresel itt? Miért nem otthon vagy? – mert ezt még nem tudom. Miért jönne õ ide ebbe a világba? Talán Lilith miatt?
- A testvéremet keresem, Mammonnak hívják... - szóval Mammon miatt... Érdekes. -  Elment otthonról, anyukám pedig szomorú... Én nem tudom megvigasztalni... mert... .- hallgat el, de aztán mégis folytatja. - ... mert megrémítenek a gondolatai...
- Ha elment majd visszamegy... – vágom rá. Elõbb vagy utóbb haza megy. Ilyen ostobaság miatt nem kell ide jönnie.
- De a nagyapával ment el... Nem tudom... õ mindig rosszat tesz... - suttogja. Túl õszinte, mindent elfecseg. Pontosan tudom milyen Lucifer ...
- Akkor miért nem inkább a nõvéredre vigyázol? – kérdezem továbbra is érzelem mentesen. Mammon-nal nem tud mit kezdeni, akkor meg vagy otthon lenne a helye, vagy Lilith-nél.
- Mert...mert...Lilith is elment, de te honnan tudod, hogy van nõvérem? Ismersz minket? - érdeklõdve pislog rám. Most elszóltam magam, de nem is baj.
- Elég jól. - ismerem be neki. Itt az ideje, hogy felfedjem magam. - Jobban tennéd, ha nem bíznál csak úgy meg mindenkiben. – egyszerre értetlen és ártatlan, ahogy rám néz.
Gondolhattam volna, neki errõl fogalma sincs ... Sok mindent nem tanítottak meg neki és emiatt bajba kerülhet. Olyan, mint egy gyerek.
- Ezt hogy érted?... Te segítettél nekem, benned sem bízhatok? Nem érzek felõled gonoszságot, vagy ártó szándékot... de érzem, hogy háborog a lelked... Talán tettem valami rosszat?- továbbra sem érti, mit akarok. Miért érdekli õt ennyire én mit érzek? Érzek amit érzek, nem rá tartozik. És hogy tett e valami rosszat ... Hm...
- Rosszat... – húzódik mosolyra a szám, de ez nem az a kedves mosoly amellyel a vendégekre nézek. - Te és a testvéreid csak annyi rosszat tettetek, hogy a világon vagytok... – felelem, hisz egyenlõre csak ez az õ bûnjük, na és persze Lilith-nek még az is, hogy az angyalokkal játszadozik, bûnre csábítja õket. De mást tényleg nem tettek. Se Mammon, se Adam nem ártott senkinek sem. Sõt talán Adam a legártatlanabb mind közül.
- Miért mondod ezt?... Azt szeretnéd, ha nem is léteznénk, de miért? - feláll a székrõl és hátrálni kezd. Bizonyára megrémítettem. - Ki vagy te?...
- A nevem Uriel. - indulok meg felé és ahogy egyre közeledek, õ még inkább hátrál. De nincs hová menekülnie innen. Nem futhat el elõlem.  - Egy vagyok azok közül akiket az Úr azzal bízott meg, hogy végezzünk veletek. Luna hülyeséget csinált mikor Satanel mellé állt. Se Mammon-nak, se Lilithnek, se neked nem kellett volna megszületnetek. - látom, ahogy szemei könnybe lábadnak. Egy kicsit kezdek elbizonytalanodni magamban. Miért kellene ezt tennem?
 - Meg fogsz ölni?... De miért? Azért mert Satanel az apám, és Luna az anyám?.... Az angyalok jóságosak nem?... - egyre kisebb lesz, fiatalabb. Nem értem miért teszi ezt, hiszen nem segít rajta ha gyermekké változik. Az angyalok... igen k jóságosak, de a parancs az parancs nekünk is.
- Mert nem helyes amit tettek! Bûnt követtek el... – magyarázom, de ez csak még jobban megrémíti. Végül nem megyek annyira közel hozzá, megtorpanok. Már apró gyermek, aki elõttem remeg könnyes szemekkel, védtelenül...  - Ez nevetséges.... Azt hiszed minden helyzetet meg lehet gyermekként úszni?
- Nem direkt csinálom... Félek… Ha félek, átváltozom... - halkan suttog, teljesen összekucorodva, karjaival védve magát. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat és visszaindulok a pulthoz hátrébb.
- Ne félj. A mai nap azt hiszem eltekinthetünk attól ki vagy te és ki vagyok én. – igyekszek megnyugtatni. Egy finom süti szelettel megyek vissza. Az emberek szeretik a sütit, a gyerekek is és még nekem is ízlenek olykor.
Remélem ez neki is tetszeni fog majd. Krémes, habos és édes is. Ezt viszik a leggyakrabban, így biztos jó lehet. Én még nem kóstoltam. Rám néz könnyes szemeivel. Ennyire nem lehettem ijesztõ ... Látom kell neki a süti, de nem nyúl érte.
- Nem értelek, akkor nem gyûlölsz? – törli le könnyeit. Gyûlölni... Ez azért túlzás lenne...
- Gyûlölet? Errõl szó sincs. Csak parancsot követünk. - vonok vállat. Nekem nincs úgy bajom velük, csak a parancs az parancs. Õk veszélyt jelenthetnek.
- Mégis miért? Ezt nem értem, az úrnak mi baja apukámmal és anyukámmal? Vagy velünk... - még mindig nem nyúl a sütiért, viszont elhalmoz kérdéseivel. A hasa viszont elárulja, hogy éhes.
- Egyél. –mondom halkan és még közelebb nyújtom hozzá a sütit. - Az apád rossz, az anyád elárulta az Urat és ti ennek a bûnnek a gyümölcsei vagytok, a bûnbõl születetek. – magyarázom röviden, de úgy hogy megértse.
- Elárulta? ... - átveszi tõlem a sütit, ami miatt ugyan csak gondolatban, de elmosolyodom. Olyan, mint egy gyerek. - Apukám nem rossz... szeret minket és anyukámat is, mégis, hogy lehet rossz az, aki tud szeretni... Te is rossznak látsz minket Uriel? - harap a sütibe és maszatos lesz. Na.. De úgy látom ízlik neki.
- Az Úr szava szent.. – zárom le röviden. Nem akarom neki magyarázni, mert olykor még engem is összezavar a helyzet.
- Az úr tévedhetetlen? Jó neki... - gyors ütemben pusztítja a sütit. Huh, akkor ez jó választás volt, már a felnõtt alakját is kezdi felvenni. - Én folyton tévedek és rontok el dolgokat... de apukámék nem rosszak, én tudom, érzem... Megérzem mások érzéseit... - magyarázata közben édes mosoly fut végig arcán. Értem, szóval érzi ki mit érez. Vajon most az enyémet is érzi?
- Az úr soha sem téved!  Menj haza, jobb neked ott, biztonságosabb. A nõvéredet meg Zakariásnál leled. – felelem határozottan. Ostobaságokat tud beszélni és tényleg jobb lenne neki Lilith mellett. Az a nõszemély mindig megvédte.
- Nem mehetek vissza, apukám azt mondta, nem vagyok képes megállni a lábamon... de látom zavarok... - az üres tányért letéve indul meg kifelé. Hát ez se jó ötlet... - Ha az úr tévedhetetlen, miért teremtette meg a nagyapát? - ezt egy kicsit jogosnak érzem, de nem mondok semmit. Ezek után jogosan merül fel benne a kérdés. -  Ha õ nincs mi sem léteznénk... Köszönöm a segítséget és a sütit... Ég veled... - kilép az ajtón és már megy is. De hova? Rögtön utána indulok lekapcsolva a villanyt. A tányért majd elteszem reggel. Bezárom az üzletet.
- Tudod egyáltalán merre mész? – kérdezem meg. Hamar utolérem. Õ körbe nézelõdik. Gondoltam, hogy nem tudja hova megy.
- Ammmm nem, csak megyek... Nem lehet olyan nagy ez a világ, elõbb utóbb megtalálom Mammont és visszaviszem anyának... - oh, milyen csodás tervek. kár, hogy ez egy hatalmas világ és nem ilyen egyszerû minden. Az õ Mammon-ja bárhol lehet Luciferrel.
- Nagyobb mint az gondolnád. A testvéred bárhol lehet. – sóhajtok föl gondterhelten. Uriel mibe keveredtél... - Makacs vagy!
- Mekkora? - pislog cukin. Hjaj Uriel ... Nem vagy te normális... - nem vagyok makacs, de rossz érzés, hogy fölösleges vagyok, és még arra sem vagyok jó, hogy megöleljem anyukám, ha szüksége van rám... –  lehajtja fejét. Most megpróbál rám hatni? Vagy nem értem. És nehéz lenne elmagyarázni ennek a világnak a méretét.
- Nagy. – tudom le ennyivel. Nem szeretem, ha ennyit kérdez. Csak fogadjon nekem szót és szóljon Lilith-nek. Akkor megoldódik minden. De ezt meg nem fogja. Most mit tegyek? - Gyere. – mondom végül ki.
- Ez érdekes válasz... és hová menjek? - látom nem érti. Hova hova… Most miért nem érti?
- Ha megvan a nõvéred, megnyugszol valamennyire? Õ talán azt is tudja, Mammon hol van. – látom elgondolkodik ezen de csak megrázza a fejét. Szóval nem ... Miért ilyen makacs?
- Elég lenne kiáltanom érte... - hajtja ismét le a fejét. - De ha megteszem, akkor megint valaki segítségére szorultam... Meg kell erõsödnöm, hogy ne legyek a családom terhére... Egyedül akarom visszavinni Mammont.
- Te tudod. Ha akarsz gyere, ha nem nem... – és elindulok a másik irányba mint amerre õ. Most mit tegyek?
Elõszedem a rózsát és nézegetem. Még mindig gyönyörû. Nem tudom most mi lenne helyes. Egyedül akarja megoldani, hát tegye ... De nem akarom egyedül hagyni se, mert bajba kerülhet. Nem olyan mint a többi démon, inkább mint valami esetlen gyermek. Vissza kellene mennem érte?
- Honnan van az a rózsa?... Azt a rózsát én gondozom, mármint a tövet, ahonnan van... - erre megállok és megfordulok. Szóval utánam jött.
- Ez?  Egy kislánytól kaptam még régen. – felelem a vörös rózsát nézve. Pontosan tudom honnan van.
- Milyen kislánytól? - lép mellém. - És hogy lehet, hogy még él, ha régen kaptad?
- Több mint 30 évvel ezelõtt.... Egy kislánytól akinek az ereiben ugyan az a vér csörgedez mint neked. - ebbõl remélem már  rájön kitõl van a rózsa.
Lilith még olyan kis törékeny volt mikor nekem adta. Nem értem miért õrzõm még mindig ezt a rózsát ... Nem kellene, hogy fontos legyen a számomra és mégis az.
Ha elmélkedek segít dönteni, legalábbis olyan mintha könnyebben tudnék dönteni nehezebb kérdésekben.
- A nõvéremtõl? ... - pontosan. Erre a virág szirmaira simít. - Gyönyörû, de miért adott neked virágot, és miért tartod életben, ha nem meg kellene ölnöd minket?
- Nem tudom. – felelem. Nem tudok neki erre választ adni. Ahol megérinti ott a virág sokkal jobban feléled, szépen kinyílik.
 - A virágok szeretnek engem... õk nem tartanak rossznak. Szeretnék veled menni, de nem akarok a terhedre lenni... - suttogja és lágyan cirógatja a virágot.
- Ha a terhemre lennél nem mondtam volna, hogy gyere. - szánom nyugtatásnak. - Vagy talán az utcán éjszakáznál? - fûzöm hozzá még.
- Hideg van... Fázom, nem szeretnék, és ha nem vagyok a terhedre akkor... - elmosolyodik és bólint. Ezt igennek veszem. - Veled ... Van otthon is sütid? Ez finom volt... – kérdezget mosolyogva. Gondolom éhes, akkor pedig normális ételt kell ennie nem pedig sütit. De ...
- Igen, van… - bólintok elindulva és halom követ. Hûvös van, de ez még közel sem az az igazán hideg. Hátra pillantok kissé rá és látom vacog. Az öltözete nem éppen ehhez az idõhöz való.
- Miért nem öltöztél fel rendesen? – kérdezem kabátomat levéve. Én nem fázom, megfelelõen felöltöztem. A kabát meg csak ráadás.
Vállára terítem, nehogy megfázzon, mert aztán még ezt is rajtam kéri majd számon a családja. Így most már biztosan jó lesz neki.
- Hát izé, nem gondoltam, hogy hideg lesz… Ahonnan jövök kellemes meleg van, és ez az egyetlen ruha, ami alkalmazkodik a testem változásához… Ha gyerek leszek összemegy a méretemre… - mosolya kedves, egyáltalán nem látok benne démonit. Furcsa ... Bele bújik a kabátba és látom máris jobb. Remek.
- Te nem fázol? Nem akarom, hogy miattam fagyoskodj - én nem fázok, nem kell neki miattam aggódnia. - … rossz érzés… Úgy értem fázni… Rájöttem, hogy nem szeretek fázni… - sokat beszél és fél percre se képes csendben maradni ez már biztos. Nem is ismer engem, mégis ennyire megnyílik. Pedig ez nem helyes. Más visszaélt volna már ezzel.
Figyelem õt, ahogy mellettem jön. Miért ilyen velem? Hiszen nekem végeznek kell velük és mégis ... Miért érzem magam ilyenkor annyira összezavarodva. Nem érzek felõle gonoszságot.
Sõt, ahogy rá nézek, csak egy gyermeket látok aki felnõtt testben van. Nagyon különös ...
- Elég sokat beszélsz, nem érzed úgy, hogy kicsit hallgatnod kéne? – kérdezek rá haza érve. Szép ház, van kert és virágok. A kulcsom keresem elõ, majd nyitom a kaput. Megnyugtat ez a szép környezet.
- Bocsánat nem szoktam ennyit beszélni… Hûûû kert, de szép és illatos… Tele lehet virágokkal, de milyenekkel?... – remek. Most, hogy a virágokat észlelte már rohan is be. Csak figyelem. Kölyök még ... Becsukom a kaput és zárom. Felé fordulok ismét és máris bajt csinál. Rögtön hozzá sietek és lefogom.
- Ezt nem szabad, állj le… - értetlenül néz rám. Rossz az amit tett. – Ezen a világon, a növények rendhez vannak szokva… nem boríthatod föl az egyensúlyt, nem számít hogy te érezni akarod õket… ez önzõ viselkedés… - oktatom ki õt. - ... és mint olyan bûnnek számít. Ez a baj a démonokkal, azt hiszik, bármit megtehetnek, nem számítanak a következmények… - erre õ ellép tõlem. Azt hiszem megértette...
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez bûn… - pillant rám megint azzal az ártatlan tekintetével. Démonok nem szoktak így viselkedni, fõleg nem velem. És ahogy rám néz... Hát ezt sem szoktam meg még démontól. – Azt hittem a virágok itt is boldogok, ha boldoggá tehetnek másokat… Nálunk mindig virágoznak, én … nekem eszembe sem jutott, hogy itt nem… - õszinte és látom rajta nagyon bántja a dolog. Nem akart õ rosszat tenni, csak még tudatlan. Na nem baj, már tudja.
- Mindegy, csak kérdezz, mielõtt cselekszel… ez egy törékeny világ, nagyon könnyû kárt okozni, és visszafordíthatatlan károkról beszélek… - erõsítem meg mondandómat, mire õ csak hevesen bólogat. Megértette, ez jó.
Nem akar õ kárt okozni. Kinyitom a bejárati ajtót is és bemegyünk a házba. Nem olyan nagy, de nem is olyan kicsi.
Nekem ez pont jó. A nappaliba vezetem. Látom õ érdeklõdve néz körül és amíg nem csinál bajt addig hagyom is kibontakozni.
A polcokon könyvek sorakoznak. Érdekes és pihentetõ olvasnivalók. A rózsát felteszem a helyére. Gyönyörûen pompázik ott is. A konyha felé veszem az irányt vacsora ügyben.
- A fürdõszobát arra találod. - mutatok balra. - Van bent törölközõ is. Fürödj meg nyugodtan.  Õ bólint és megy is, én pedig hozzá fogok a vacsora készítéséhez. Remélem ízleni fog neki, aztán majd sütit is kap...
- Ááááá... - hallom meg, majd csak azt látom mikor hátra fordulok, hogy gyermeki alakban ruha és törölközõ nélkül rohan ki a fürdõbõl. Vele meg mi történt?
- Adam .. Mi a baj? - kérdezem és besietek a törölközõért, amit rögtön rá csavarok. Ne mutogassa magát, nem illik, még akkor sem ha gyermeki alakban van.
- Hideg volt ... Aztán túl forró.... - motyogja szipogva. Oh szóval rosszul nyitotta meg a csapokat.
- Nagyon megégetted magad? - kérdezek rá kedvesen leguggolva hozzá.
- Csak egy kicsit, de fájt ... - törli könnyit, mire magam sem értem miért de finoman hajába kócolok.
- Beállítom neked a vizet jó? - és válaszát meg sem várva megyek a fürdõbe és cselekszek. Uriel mi ütött beléd? Mikor voltál te ilyen egy démon ivadékhoz? Soha! És most ez a kölyök ellágyít? Nem szabad!
Mikor kész kimegyek és folytatom a vacsora készítését. Õ pedig bemegy és lezuhanyozik.


Lassan kész a vacsora is és õ is kijön egy szál törölközõben. Nem szólok semmit, nem is figyelek rá. De õ hozzám sétál.
- Uriel ... Mit vegyek fel? - kérdezi. Hát igen, mégsem aludhat abban, amiben jött.
- Gyere. - mondom és mivel már a tûzhelyen nincs semmi, így elindulok át a vendégszobához. Õ pedig követ engem.  - Itt fogsz aludni és mindjárt hozok be neked valami ruhát. - mondom és ki is megyek. A saját szobámban keresek neki pár ruhát és azokat átviszem.
- Ebben tudsz aludni, ezt pedig fel tudod venni, ha Mammon keresésére indulsz. Nem fogsz majd fázni. Reggel adok kabátot is.
- Köszönöm Uriel. - mosolyog rám ártatlanul és meg sem várja, hogy kimenjek, máris ledobja a törölközõt. Na nee... Gyermeki é felnõtt alakban is?
- És Adam ... Ne mutogasd magad. Öltözz fel gyorsan. - ezzel már megyek is ki és teríttek.


Vacsora után kap még desszertet, majd õ megy is lefeküdni, én pedig elmosogatok, pakolok. Annyira furcsa ez a mai nap. Ide jön Lucifer legkisebb unokája és Mammont keresi. Viszont ... Mammon Luciferrel ment el és ez nekünk kevésbé jó hír. Vajon most mire készül Lucifer?
Adam nem tud semmit, sõt annyit ért talán mint egy gyerek ezekbõl a dolgokból. Naiv, nem is kicsit. Most mit kellene tennem? Ha Lucifer õt is el akarná vinni? Túl naiv, talán vele is menne és az megint nem jó.
De ha érzi az érzéseket, akkor talán megrettenti õt Lucifer természete és nem megy vele. Nem lehet tudni, de kockáztatni sem szabad most. Lilith ... Na õ pedig kiszámíthatatlan.
- Hol van Adam? - az ismerõs hangra csak sóhajtok. Csak gondolni kell rá és máris itt van.
- Neked is szia. - sóhajtok. - A vendégszobában alszik és ne aggódj, nem bántottam. - fordulok felé. - Minek köszönhetem látogatásod?
- Te befogadtad Adam-et és nem is bántottad? - lepõdik meg. Igen tudom, tõlem ez furcsa. - Azt hiszem mégis csak van szíved Uriel. - mosolyodik el halványan. - Mit mondott?
- Mammon Luciferrel ment, Luna szomorú emiatt és õ nem tudta megvigasztalni. Ezért kitalálta nem szól neked, hanem majd õ egyedül haza viszi Mammon-t.
- Ez ostobaság! Szeretem Adam-et, de ... Nem képes rá. Egyedül nem! - látom aggódik testvéréért. - Haza viszem, most!
- Lilith hallgass! - szólok rá higgadtan.
- Nekem te ne mond meg mit tegyek! -- érzem kezei szorítását torkomon és neki nyom a falnak.
- Nyugalom. Nem lesz baja. - erre elenged. - Nekünk se lenne jó, ha Lucifer terve sikerülne. Adam holnap elindul megkeresni Mammon-t, de szemmel tartom és ezt ajánlom neked is. Ne avatkozz közbe csak figyeld.
- És ha bajba kerül?
- Akkor csak úgy, hogy õ ne tudja, te mentetted meg a bajból. - oktatom ki.
Magam sem értem miért vagyok ilyen egy démonnal. Megengedem, hogy itt aludjon, ráadásul figyelni is fogok rá.
Végül is... Ez a mi érdekünk is, hogy ne legyen baj. Ezzel még nem szegtem parancsot.

A hófödte hegycsúcsokat kémlelem, egy fa tövében. Idelenn kellemes nyár honol, de odafenn minden más, ott még a jégvirágok uralják a környezõ fák lomjait. Szeretném látni, annyira szeretnék mást is látni, mint ezt a mesterségesen teremtett világot. Még sosem láttam havat közelrõl, édesapám és anyám nem engedik, hogy kószáljak, és azt sem szeretik, ha repülök. Valahol félek is és talán ezért nem szegem meg ezt a szabályt, de ilyen tiszta idõben, mikor a hegyek ormait megvilágítja a nap, képzeletem messzire száll, vadregényes tájakra, ismeretlen személyek közé. Ismeretlen ez a szó nem csak vonz, de halálra rémít egyben. Félszeg természetem nehezen enged új dolgokat megismerni, még ezen a világon is, de ettõl még kíváncsi vagyok, mint mindenki és a félelem nem mindig gátol meg a cselekvésben. Lassan feltápászkodom, a virágoskertem, amit oly odaadóan gondozok számít rám, nem hagyhatom csak úgy cserben, ezért elindulok, miközben elmélázva a helyben gyönyörködöm. Szeretek itt lenni, tudom, itt biztonságban vagyok távol az ármánykodástól és attól a személytõ,l akitõl a világon legjobban rettegek. Ez a személy a nagyapám, talán furcsa, hogy ennyire félek tõle, pedig még sosem találkoztam vele szemtõl szemben, de mikor apa hazajön tõle, olyan energiát és érzelmet sugároz, amitõl kiver a hidegveríték.
A virágoskertem az egyetlen hely, ahol jól érzem magam, ez mentes minden rossztól, ami valaha is utol érhet, a virágoknak nincsenek sokat sejtetõ, alattomos gondolataik, vagy érzéseik, õk csak vízre és némi gondoskodásra vágynak, amit bõségesen meg tudok adni neki. Ahogy a virágjaim gondozom, megérzem Mammon közeledtét, aki szintén csak összezavar és ha lehet nem is tartózkodom sokat a közelében. Nem hiszem, hogy bántana, de annyira kuszák az érzései, és folyton változnak, hogy képtelen vagyok kiigazodni rajtuk, ami megrémít.
- Merre mész? – kiáltok oda neki felegyenesedve virágocskáim közül. Megáll egy pillanatra, de szerencsére tiszteletben tartja érzéseim és nem jön túl közel.
- El… Ne velem foglalkozz… - feleli semmit mondóan, én pedig csak bólintok és figyelem, ahogy eltûnik a semmibe, majd felállok és mivel érzem, hogy valami nem stimmel elindulok vissza a házunkhoz. A sejtésem beigazolódik amint belépek az ajtón és meglátom anyám, amint apám vállán zokog. Nagyon rossz érzés önti el a szívem, amitõl menekülhetnékem támad. Anyám felõl egyszerre érkezik bánat, keserûség és harag. De vajon kire ilyen mérges? Nem akarom tudni, ezért nem megyek mélyebbre az érzéseiben, engem már ez is halálra rémít. Az ajtóban állok meg és kezeim védekezõn szorítom mellkasomra.
- Adam… - néz rám kétségbeesett arccal, talán én tettem valami rosszat, de mit? Apám föláll és anyám elindul felém. Karját széttárja, talán ölelni szeretne, csakhogy ebben az állapotában én biztos nem engedem a közelembe.
- Ne… Anya, ne gyere közelebb!! – kiáltok rá rémülten.
- Adam, anyád nem akar bántani, csak szomorú, mert Mammon elment, engedd neki, hogy megöleljen. – magyarázza apám, de én megrázom a fejem. Tehát Mammon elment és most tõlem vár vigaszt? Sajnálom anya én ezt képtelen vagyok megadni neked, sosem voltam rá képes. Lilit, segíts, hol vagy? Anyám bánata és haragja egyre mélyül és én nem akarok itt lenni, Lithet akarom, merre van, miért nincs itt, hogy segítsen nekem? Egyre csak zihálok, és hátrálva az ajtó fog meg.
- Kicsim, nem akarlak bántani, had öleljelek meg… szükségem van rád… - ismét megrázom a fejem., mire édesanyám hátat fordít és berohan a szobába zokogni. Apám rosszalló pillantása elárulja, hogy haragszik rám, de én nem akarok rosszat. Lelkem mély bánat nyomasztja, szeretném megölelni anyám, de nem megy.
- Adam, kicsit erõt vehetnél néha magadon… úgy viselkedsz mintha nem is lennél a fiam… - morran rám. Mit tettem? Értetlenül nézek rá, hisz nem új, hogy képtelen vagyok anyámnak vigaszt nyújtani, talán jobb lett volna, ha meg sem születek. Ez a kijelentés gyakran fogalmazódik meg bennem. Sosem éreztem, hogy igazán ide tartozom, mintha csak egy kakukktojás lennék ebben a családban, egy gyenge láncszem aki csak van, de minek.
- Apa én, sajnálom… - suttogom lehajtott fejjel és csak némán hallgatom, ahogy anyám kétségbeesett zokogása megtölti a ház egész levegõsét. A levegõ egyre nyomasztóbb, és én egyre inkább kétségbe esem.
- Mindegy… A bátyád elment, a nagyapádhoz, mától egy fõvel kevesebben vagyunk és kitudja mi lesz a testvéredbõl, ha netán visszatér… Nem tudtam megakadályozni, de valójában azt sem tudom, miért mondom ezt el neked, hisz úgy sem tudsz tenni semmit, sõt talán nem is érdekel… - csóválja meg a fejét gondterhelten.
- Én … nem direkt csinálom,… Mammon a nagyapához ment te miért? – kérdezem rémülten, de elég visszafogottan.
- Igen oda ment, és tudom, hogy nem direkt csinálod, csakhogy, ilyenkor mégis illene kicsit megerõltethetnéd magad… Anyád szeret téged, és nem ezt érdemli…- magyarázza és érzem, hogy mérges rám.
- De rémisztõek a gondolatai…
- Na és? Talán irányodban vannak ilyen gondolatai? – biccenti oldalra a fejét, de hangja még mindig tele van rosszallással.
- Nem … nem hiszem… - suttogom lehajtott fejjel.
- Errõl van szó… viszont nem a te hibád, hanem az enyém, már rég meg kellett volna, hogy ismertessem veled a világot, és megmutatni, mennyire különbözik az amit gondolnak az emberek, vagy varázslények, mint amit meg is tesznek… Mindegy, a túlzott óvásod, eredménye vagy… - sóhajt egy nagyot és bemegy anyámhoz. A szavai éles késként vájnak érzékeny lelkembe, és könnyeim elerednek. Az ajtó mentén lecsúszom a padlóra. Ez nem igaz, engem érdekel, hogy mi van a bátyámmal, vagy anyámmal, én szeretem õket, a magam módján. Miért vagyok ilyen defektes? Gondolataim egyre mélyebb sötétségbe taszítanak és buta lépésre ösztönöznek.
- Visszahozom Mammont… - suttogom magamnak, de csak megerõsítésnek, hogy véghez is tudjam vinni. Felállok és kõrbe nézve a szobán nyelek egyet, majd kisétálok az ajtón. Határozott léptekkel haladok egy átjárót keresve, amit apám elég gondosan el rejt, de azért fellelhetõk, innen bentrõl legalábbis látszanak.
Egy óra keresés után rá is bukkanok az egyikre, ami az erdõ mélyén van. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb ötlet, ami valaha megfordult a fejemben, ráadásul olyan erõteljes félemet kell legyõznöm hozzá, hogy át tudjak lépni, ami már magában elveszi minden józan eszem, de végül megteszem. Átlépek és egy erõs fény vakító nyalábja ragad meg, hogy átrepítsen az ismeretlenbe. Az egész alig pár másodpercig tart, de olyan intenzív, hogy mikor a másik oldalra érek, már nem bírom megõrizni egyensúlyom és a talajra zuhanva ütöm meg fenekem.
-Auuuu… - nyögök fel, és fenekem kezdem simogatni. Ez nem volt a leg szerencsésebb landolás, mintha egy szikla fúródott volna a popómba. Feltápászkodom és kõrbe tekintek. Elég hûvös van, az én lenge öltözékem, alig véd ettõl az idõtõl. A szél fúj és a fák lombjai furcsa színekben pompáznak. Egyszerre szépek és furcsák, mivel ahonnan én jövök, ott minden csodaszépen zöldell és csak lágy kellemesen meleg szellõ lengedezik. Vacogni kezdek és karommal kõrbe ölelem magam, de nem sokat segít. Fázom és ez az érzés eléggé hasonlít a félelemre.
- Buta ötlet volt ez részemrõl… Hogyan is tudnám én visszahozni Mammont? – suttogom magam elé és megfordulva, megpróbálok visszamenni az átjárón, ami addigra bezárul. Kétségbeesetten nézek a sötét erdõ mélyére, és a pánik egyre kúszik föl testemben. Egyedül maradtam és bár ha apámért kiabálnék talán megérezné, hogy bajban vagyok, de eszembe jutnak szavai, így erõt veszek magamon, hogy ha már itt vagyok, és visszamenni úgysem tudok, akkor megkeresem Mammont. Na igen, de mégis merre induljak? Gondolkodom el és még jobban kõrbe ölelem saját magam. Fázom, nem lehet több 12 foknál ami számomra már túl hideg, fõleg a lenge öltözékemben. Végül elindulok az egyik irányba és jó egy óra séta után beérek egy városba. A város fényei, táncot járnak a leveleken és minden annyira más mint otthon. Tetszik és kicsit rémisztõ is egyben. Az utcán sétálók mutogatnak rám, ami elég kellemetlen, de sokkal jobban kötnek le a kirakatok. Csodálkozva figyelem, ahogy egy élettelen emberre ruhákat aggat egy nõ. Talán olyan baba lehet mint Lilithé… Állapítom meg magamnak és tovább sétálok. Az úton szembe jön velem néhány fiatal fiú, nem lehetnek idõsebbek nálam, nevetgélnek és isznak valamit. Amint meglátnak összesúgnak és megindulnak felém. Rossz sejtésem van, az aura ami körül lengi õket sötét és a gondolataik félelmetesek, de apám azt mondta, hogy az emberek mást gondolnak, mint amit megtesznek, hát nem futok el, bebizonyítom, hogy megállok a lábamon félelem és rettegés nélkül.
- Szia kisember, hát te meg hová készülsz, ebben a maskarában? Csak nem elveszítettet a gyogyós társaid? – nevet föl mind. Ez amolyan sértésnek hangzik, mégsem tudom hová tenni.
- A testvérem veszítettem el, nem láttátok Mammont?... Így hívják… - suttogom félszegen, mert azért van bennem félsz rendesen.
- A testvéred mi? – nevet és közel lépve megbirizgálja a hajam. – Kékes árnyalat elég menõ, de nem illik, egy ilyen kis anyámasszony katonájához… Gyere bulizz velünk, talán megleled azt a Mammont…~A gatyámban~ - gondolata elég furcsán hat rám, és akaratlanul rákérdezek.
- A gatyádban? Már miért lenne a testvérem a te nadrágodban? – mind összenéznek és elnevetik magukat, igazi gúnyos gonosz nevetés ez, ami biztossá teszi, hogy semmi jót nem akarhatnak.
- Én ilyet nem mondtam, de az biztos, hogy van valami számodra a nadrágomban… Gyere megmutatom… - megfogja a kezem és húzni kezd egy sötét utca felé, a többieknek meg int, hogy maradjanak. Nem akarok vele menni, kirántom kezem és futni kezdek. Utánam kiált, de nem állok meg, még csak az kéne, nem érdekel õ mit tart a nadrágjában. Egyre inkább érzem, hogy apukámért kellene kiabálnom, vagy Lilithért, de erõs akarok lenni, és ha folyton segítségért kiabálok, nem tudom bizonyítani, hogy érek annyit mint bármelyik testvérem. Furcsa, hogy apámnak akarok bizonyítani, sosem tettem, de igaza van., csak én szorulok, folyton segítségre. A fiatalok utánam futnak, amitõl még jobban megrémülök és az elsõ kivilágított helyiségbe berontok. Az ajtó fölött található harang megszólal, mire hátulról egy lágy hang szólal meg.
- Már zárva vagyunk…
- Elnézést, had maradjak, valakik üldöznek, és az egyik a nadrágjában akar mutatni valamit… De engem nem érdekel… - pihegek az ajtóban, mire egy magas hosszú ezüstös hajú férfi lép elõ. Gyönyörû, még sosem láttam ilyen szépet, pedig apám is csodaszép, de õ másként az. Erõ, és határozottság sugárzik belõle, emellett pedig valami, amit azt hiszem melegségnek tudnék nevezni.
- Jól van maradj. – sóhajt, bár nem érzem rajta, hogy tényleg õszinte lenne. Van venne valami, amit furcsállok.
- Kö... köszönöm... - lépek beljebb, de tartom a távolságot. - Le is ülhetek? ... - nézek rá ártatlan képpel.
- Persze. – bólintok, mire beljebb sétálva ülök le egy magas székre.
- Mi a neved fiú? – kérdezi, elég semleges hangon. Furcsa fickó, de nem ember az biztos, a kisugárzását mégsem démoninak nevezném, még sosem éreztem hasonlót.
- Köszönöm... Adamnak hívnak... - ülök le a bárpulthoz, és kõrbe-kõrbe nézelõdöm. A hely nagyon szép és nyugalmat sugároz, ami engem is megnyugtat.
- Adam. – bólint, mintha tudomásul venné, de nem nagyon izgatná. - És miért üldöznek?
- Nem tudom, az egyik fiú, azt mondta, hogy mutat valamit a nadrágjában és elkezdett az magyarázom a kezem morzsolgatva.
- Értem.  És mit keresel itt? Miért nem otthon vagy? – Nehéz kérdés és nem is biztos, hogy tudok rá válaszolni.
- A testvéremet keresem, Mammonnak hívják... Elment otthonról, anyukám pedig szomorú... Én nem tudom megvigasztalni... mert... .- harapom el a szót, mert ostobának érzem tõle magam. - mert megrémítenek a gondolatai...
- Ha elment majd vissza megy... – ezt mégis, hogy értheti? Elment, pont ez a gond, és ha nemjon vissza, anyukám szíve meghasad.
- De a nagyapával ment el... Nem tudom... õ mindig rosszat tesz... - suttogom. Nagyón õszinte vagyok, talán túl õszinte is, de mindig az voltam, a hazugság tõlem nagyon távol áll, nem is tudom, hogy kell csinálni.
- Akkor miért nem inkább a nõvéredre vigyázol? – kérdezi, még mindig semleges hangon. Honnan tud a nõvéremrõl? Említettem volna?
- Mert...mert...Lilith is elment, de te honnan tudod, hogy van nõvérem? Ismersz minket? - kapom fel fejem és érdeklõdve nézek rá. Furcsa, nagyon furcsa fickó, egyre furcsább, és teljesen összezavar, mégsem félek tõle.
- Elég jól.  Jobban tennéd ha nem bíznál csak úgy meg mindenkiben. – ezt mégis, hogy érti? Kicsit furcsán nézek rá, amolyan értetlen és ártatlan képpel, mint egy gyerek.
- Ezt hogy érted?... Te segítettél nekem, benned sem bízhatok? Nem érzek felõled gonoszságot, vagy ártó szándékot... de érzem, hogy háborog a lelked... Talán tettem valami rosszat?- kérdezek, és maradok ugyan olyan nyitott.
- Rosszat... – húzódik mosolyra a szája, de nem kedves mosolyra. - Te és a testvéreid csak annyi rosszat tettetek, hogy a világon vagytok... – feleli. Nagyon megrémít, mégis mi a baja velünk? Mégis, amit mond és amit érez nem igazán vannak összhangban egymással.
- Miért mondod ezt?... azt szeretnéd, ha nem is léteznénk, de miért? - állok fel a székrõl és hátrálni kezdek. Össze vagyok zavarodva. - ki vagy te?...
- A nevem Uriel. indul el felém, én pedig lemászom a székrõl és hátrálni kezdek. Most sikerült megrémítenie. Mit akarhat? - Egy vagyok azok közül akiket az Úr azzal bízott meg, hogy végezzünk veletek. Luna hülyeséget csinált mikor Satanel mellé állt. Se Mammon-nak, se Lilithnek, se neked nem kellett volna megszületnetek. Egyre hátrálok, szemeim könnybe lábadnak. Szörnyûségeket mond, és ismét futhatnákom támad, de lábaim gyökeret vernek. - Meg fogsz ölni?... de miért? Azért mert Satanel az apám, és Luna az anyám?.... Az angyalok jóságosak nem?... - egyre jobban félek és félelmem elõ hozza gyermeki külsõm.
- Mert nem helyes amit tettek! Bûnt követtek el... – magyarázza, rémítõen. Az érzései összekuszálódnak még jobban mint eddig, kicsit most olyan mint Mammon, de valamiért megtorpan. - Ez nevetséges.... Azt hiszed minden helyzetet meg lehet gyermekként úszni? – már megint bántani akar, érzem, nem testileg, de a lelkembe szeretne gázolni.
- Nem direkt csinálom... Félek… Ha félek, átváltozom... - suttogom, összekucorodva és karommal védve magam. Nem értem miért gyûlöl ennyire, vagyis miért érzek ekkora zavart benne, és miért nem érzem szándékát. Talán ez az a kettõsség amit apukám említett? Hirtelen sóhajt egyet és megfordulva visszavonul, érzem ahogy távolodik, de nem merek ránézni, hogy mit csinál.
- Ne félj. A mai nap azt hiszem eltekinthetünk attól ki vagy te és ki vagyok én. – mikor visszatér, van valami a kezében, de csak az illata csapja meg nózim, ami igazán csábító. Édes és finomnak tûnik. Könnyes szemekkel nézek föl rá, tényleg nem értem õt, most meg teljesen semleges érzelmeket bocsát ki, sõt megint kezd kedves és szívet melengetõ lenni. A sütire nézve összefut a nyál a számban, de nem merem elvenni.
- Nem értelek, akkor nem gyûlölsz? – törlöm le könnyeim.
- Gyûlölet? Errõl ,szó sincs. Csak parancsot követünk. - von vállat. Parancsot? Mégis ki parancsolna ilyet? Az úr jóságos nem? Egy jóságos személy miért akarna megölni másokat?
- Mégis miért ? Ezt nem értem, az úrnak mi baja apukámmal és anyukámmal? Vagy velünk... - még mindig nem merek megmoccanni, csak nézem õt és a sütit, közben meg kordul a pocim.
- Egyél. – mondja halkan, de mégis, hogy ehetnék, mikor elvileg meg akar ölni? - Az apád rossz, az anyád elárulta az Urat és ti ennek a bûnnek a gyümölcsei vagytok, a bûnbõl születetek. – ez eddig eszembe sem jutott, hogy egy szerelem lehet bûn, vagy egy gyerek születése.
- Elárulta? ...- gondolkodom el, majd felállok és elveszem a sütit. - Apukám nem rossz... szeret minket és anyukámat is, mégis, hogy lehet rossz az, aki tud szeretni... - Te is rossznak látsz minket Uriel? - harapok bele a sütibe, amitõl csupa maszat leszek, és nyammogva ízlelgetem.
- Az Úr szava szent.. – ez világos, de én nem ezt kérdeztem, szent vagy sem, megölni valakit, vagy a halálát kívánni szerintem rosszabb, mint amit apukám és anyukám tett.
- Az úr tévedhetetlen? Jó neki... - tömöm tovább a fejem, mint egy gyerek, és lassan lenyugodva változom ismét felnõtté. - Én folyton tévedek és rontok el dolgokat... de apukámék nem rosszak, én tudom, érzem... Megérzem mások érzéseit... - magyarázom és egy édes mosoly jelenik meg arcomon.
- Az úr soha sem téved!  Menj haza, jobb neked ott, biztonságosabb. A nõvéredet meg Zakariásnál leled. – feleli, határozottan. Nem mehetek Lilithez, akkor beismerném, hogy haszontalan nulla vagyok.
- Nem mehetek vissza, apukám azt mondta, nem vagyok képes megállni a lábamon... de látom zavarok... - rakom le a tányért és elindulok kifelé. - Ha az úr tévedhetetlen, miért teremtette neg a nagyapát? Ha õ nincs mi sem léteznénk... Köszönöm a segítséget és a sütit... Ég veled... - lépek ki az ajtón és elindulok az egyik irányba, fogalmam sincs hova.
- Tudod egyáltalán merre mész? – hallom meg hangját, és felé fordulva, nézelõdöm, hogy vajon merre menjek.
 - Ammmm nem, csak megyek... Nem lehet olyan nagy ez a világ, elõbb utóbb megtalálom Mammont és visszaviszem anyának... - korlátok közt éltem, az a világ, amit apám teremtett nem volt túl nagy, persze tudom, hogy ez nagyobb, de nem vagyok tisztában a valódi méreteivel.
- Nagyobb mint az gondolnád. A testvéred bárhol lehet. – sóhajt föl gondterhelten. Tényleg olyan nagy lenne? De mégis mekkora?  - Makacs vagy!
- Mekkora? - pislogok édesen. - nem vagyok makacs, de rossz érzés, hogy fölösleges vagyok, és még arra sem vagyok jó, hogy megöleljem anyukám, ha szüksége van rám... – felelem lehajtott fejjel.
- Nagy. – tudja le ennyivel, amitõl nem jutottam közelebb, de nem firtatom tovább, látom rajta, hogy tudatlanságom bosszantja. - Gyere. – menjek, ezt most megint nem értem, mégis hová menjek?
- Ez érdekes válasz... és hová menjek? - pislogok értetlenül.
- Ha megvan a nõvéred, megnyugszol valamennyire? Õ talán azt is tudja, Mammon hol van. – szóval a nõvéremhez akar vinni, csakhogy nekem eszemben sincs, ilyen könnyen feladni, és rohanni a nõvérem oltalmazó karjába. De jó lenne Lilith karjában lenni… Gondolkodom el, de megrázom fejem, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat.
- Elég lenne kiáltanom érte... - hajtom le fejem. - de ha megteszem, akkor megint valaki segítségére szorultam... Meg kell erõsödnöm, hogy ne legyek a családom terhére... Egyedül akarom visszavinni Mammont.
- Te tudod. Ha akarsz gyere, ha nem nem... – Felei és elindul az ellenkezõ irányba, mint amerre én mentem volna. Megállok, mert szeretnék vele menni, de a célom is fontos, majd ahogy meglátom a rózsát ledöbbenek. Ez a rózsa az én kertemben nõ. Egész pontosan a kertem eköré a rózsa köré épült. - honnan van az a rózsa?... Azt a rózsát én gondozom, mármint a tövet, ahonnan van...
- Ez?  Egy kislánytól kaptam még régen. – feleli.
- Milyen kislánytól? - lépek mellé. - és hogy lehet, hogy még él, ha régen kaptad?
- Több mint 30 évvel ezelõtt.... Egy kislánytól akinek az ereiben ugyan az a vér csörgedez mint neked.
- A nõvéremtõl? ... - gondolkodom el, ismét majd megsimítom a virág szirmait. - gyönyörû, de miért adott neked virágot, és miért tartod életben, ha nem meg kellene ölnöd minket?
- Nem tudom. – feleli. Nem tud válaszokat, még õ sem, de engem nagyon érdekel, hogy mit érez valójában irántunk, mert úgy érzem, nem akar minket bántani, hiába mondja, nem így érzi. Érintésem nyomán a virág színe felélénkül és a sötét ellenére kinyílik. - a virágok szeretnek engem... õk nem tartanak rossznak. Szeretnék veled menni, de nem akarok a terhedre lenni... - suttogom és cirógatom a virágot, de csak éppen hogy hozzá érek.
- Ha a terhemre lennél nem mondtam volna, hogy gyere. Vagy talán az utcán éjszakáznál?
- Hideg van... Fázom, nem szeretnék, és ha nem vagyok a terhedre akkor... - elmosolyodom és bólintok. - veled ... Van otthon is sütid? Ez finom volt... – kérdezem mosolyogva. Még mindig éhes vagyok, de anyukám sosem ad sütit, mielõtt nem ettem rendes kaját. Jó érzés bûnözni kicsit.
- Igen, van… - indul el én pedig megyek utána. Kicsit vacogok, mert a hõmérséklet egyre lejjebb zuhan, lenge öltözékem pedig nem soktól véd.
- Miért nem öltöztél fel rendesen? – kérdezi, és leveszi kabátját ami a vállamra terít. Milyen finom meleg és meglepõen kedves tõle, hogy odaadta.
- Hát izé, nem gondoltam, hogy hideg lesz… ahonnan jövök kellemes meleg van, és ez az egyetlen ruha, ami alkalmazkodik a testem változásához… Ha gyerek leszek összemegy a méretemre… - mosolygok kedvesen és belebújok a meleg kabátba.
- Te nem fázol? Nem akarom, hogy miattam fagyoskodj… rossz érzés… Úgy értem fázni… Rájöttem, hogy nem szeretek fázni…- sokat beszélek, magamhoz képest rengeteget, pedig félek tõle, az agyam azt diktálja, hogy nem bízhatok benne és jobb távolságot tartani, mégsem megy. Valamiért vonz engem, egy megmagyarázhatatlan erõ arra késztet, hogy szorosan a közelébe maradjak és gyõzzem le félelmem. Már nem tartom a távolságot és akár csak Lilithel, igazán felszabadultnak érzem magam, gátlások nélkül, pedig alig beszél, csak a fejét csóválja, vagy bólogat.
- Elég sokat beszél, nem érzed úgy, hogy kicsit hallgatnod kéne? – kérdezi meg végül, mikor egy szép házhoz érünk és a kulcsát elõvéve nyitja ki a kaput.
- Bocsánat nem szoktam ennyit beszélni… Hûûû kert, de szép és illatos… Tele lehet virágokkal, de milyenekkel?... –szaladok elõre és széttárva a kezem forogni kezdek, hogy a virágokat szirombontásra sarkaljam. Az illatorgia, amit a pillanatok alatt kinyíló virágok hoznak, megtöltik az udvart és a kõrnyéket. Még azok a virágok is megmutatják magukat, amik leginkább tavasszal, vagy nyár elején virágzanak.
- Ezt nem szabad, állj le… - Fog meg és állítja le a folyamatot. Értetlenül nézek rá, nem értem miért ne lenne szabad, de felfogom, hogy valamiért rossza az amit tettem. – Ezen a világon, a növények rendhez vannak szokva… nem boríthatod föl az egyensúlyt, nem számít hogy te érezni akarod õket… ez önzõ viselkedés…és mint olyan bûnnek számít. Ez a baj a démonokkal, azt hiszik, bármit megtehetnek, nem számítanak a következmények… - torkoll le, és elszégyellve magam lépek tõle hátrébb.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez bûn… - nézek rá ártatlanul. – Azt hittem a virágok itt is boldogok, ha boldoggá tehetnek másokat… Nálunk mindig virágoznak, én … nekem eszembe sem jutott, hogy itt nem… - nagyon szégyellem magam, és ez látszik is. Õszinteségem, ártatlanságot sugall.
- Mindegy, csak kérdezz, mielõtt cseleszel… ez egy törékeny világ, nagyon könnyû kárt okozni, és visszafordíthatatlan károkról beszélek… - hevesen bólogatok, megfogadva amit mond. Sokat tud, én meg olyan keveset. Csodálom õt, még akkor is, ha õ nem kedvel engem, vagy a családom.