Nincs idõnk a bemutatkozásra sem, mert egybõl a képeket kell készíteni így csak beállunk úgy, ahogy kérik és folyik a fotózás ám mikor végre vége nagyot szusszanok. A férfi hangjára kapom fel a figyelmem.

- Üdvözletem, hölgyem, a nevem Kai, szépségét hogy hívják? – kérdezi elmosolyodva. Viszonzom mosolyát. Nem csak helyes, de még kedves is.

- A nevem Suzy Sung. Köszönöm, hogy segítettél a munkámban. – mondom egy apró mosollyal arcomon, majd az óceán felé pillantok.– nagyon szép ez a hely. – bólint.

- Nagyon szeretek itt lenni. Ugyan az édesanyám meghalt, de pontosan emlékszem, hogy hol szokott ülni mikor én úsztam. – mutatat, egy nyugis helyre ahol egy kis pad van. – azt a padot még én raktam oda. – Mosolyog.

- Részvétem az anyukád miatt. –Mondom ránézve, de láthatóan meg se hallotta. Bizonyára elmerengett.

- Elnézést, csak a régi emlékeket felidéztem – mondja egy sármos mosollyal, amitõl az arra sétálók elvörösödve torpannak meg. Hosszan nézek rá és én is elmosolyodom kedvesen. Még beszélgetünk egy kicsit, de utána szépen haza megyek, mert elégé elfáradtam a fotózáson.

Másnap délután a kutyámat sétáltatva megyek ki a tengerpartra ahol a fotózás volt. A puha homokfövenyen állok meg és engedem szabadon Brutuszt, aki a vízbe menve élvezi a szabadságot és a madarakat ugatja. Mosolyogva figyelem a szabadságában úszkáló kutyám mikor ismerõs hangra kapom fel a fejem.

- Szia, hogy vagy? Nagyon korán vagy ám. – Köszön rám Kai én pedig mosolyogva nézek rá.

- Szia. Jól köszönöm. A kutyámat jöttem megsétáltatni és elgondolkodtam, hogy itt kellene letelepednem. –Mondom mosolyogva és újra a kutyámra nézek, aki már csurom víz. Hosszú szõre most lelóg rajta, de még így is látszódik mekkora nagy kutya. –Te hogy vagy? –Kérdek érdeklõdõn újra Kaira nézve.

- Jól köszönöm kérdésed. Az a kutya akkor a tiéd amelyik a vízben hancúrozik? –Kérdi õ is a vízre nézve. Bólintok, amit nem láthat.

- Igen, a neve Brutusz. –jegyzem meg és újra a vízre nézek. –Ahm köszönöm még egyszer, hogy tegnap kisegítettél az utolsó fotózásomon.

- Igazán nincs mit én nagyon élveztem és megismerhettelek. –mondja rám nézve egy sármos mosollyal, amitõl most elõször pirulok el.

- Jaj, ne butáskodj. Nem vagyok én olyan érdekes teremtés. –Mondom félénken zavarba jõve.

- Pedig szerintem az vagy. azok alapján, amit megtudtam rólad. De várjunk csak. Utolsó fotózásod volt tegnap? –Kérdi rám nézve pislogva. –Hogy hogy?

- Hát… bizonyos körülmények miatt most szüneteltetni fogom a modellkedést és nem biztos, hogy folytatni fogom. –mondom kicsit elgondolkodva és inkább leülök a puha homok fövenyre.

- Biztos meg van az oka amiért így döntöttél. –Leül mellém és kérdõn néz rám. –Szeretnél róla beszélni? –kérdi kedvesen érdeklõdve.

- Nem is tudom… talán nem pont egy idegennel kellene megbeszélnem. –mondom és magam elõtt a homokban kezdek firkálgatni az ujjammal.

- Nekem elmondhatsz bármit Suzy. –Suttogja bíztató, kedves hangon. Mély levegõt véve húzom fel a térdeim és nézek rá.

- Tudod én… terhes vagyok… - mondom rá nézve és ajkamba harapva hunyom be a szemeim.

- Az nagyon jó dolog Suzy! –Villanyozódik fel kedvesen és megsimítja a vállaim. Arcáról a mosoly viszont lefagy, ahogy látja én kevésbé vagyok vidám. –Az apja?

- Elhagyott mikor kiderült, hogy állapotos vagyok és nem tudom mi lenne a helyes. –Mondom és a homokra nézek. –Még el tudnám vetetni a picit, viszont nem tehet arról, hogy megfogant. Védekeztünk, de õ mégis utat tört és megfogant… ezt jelnek lehetne venni, hogy élni akar, viszont nem tudom, milyen élete lehetne apa nélkül egy olyan anyával, aki modell és abból él, hogy fotózzák. Amihez még az is járul, hogy folyamatosan utazgatnia kell. Nem tudna barátokat szerezni. Egyedül nem tudom felnevelni. Jó pénz meg van hozzá szeretni is szeretném, de akkor se tudom… mit kellene tennem. Én… életemben elõször bizonytalan vagyok és nem tudok meghozni egy döntést… egy élet felett kellene döntenem. –mondom ki az igazat és a gondolataimat elõször mióta tudom.

Nagyon kedves teremtés. És nagyon szép is. Az a dús fekete haj. A szürke szemek. Annyira… Annyira… Mi?! Mi a francot beszélek? Mi van, ha õ is olyan, mint Sono? Ha csak a szexet akarja és mást nem?! Nem õ nem olyan. De mi van, ha mégis?! Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal alszom el.

Földrengésre ébredek fel. Azonnal az ablakhoz futok. Egy nagy hajó bombázza az erdõt és lakóit. – A francba. A rohadt életbe. Pont most!?! – mondom és átfutok a másik szobába. Az a srác nincs sehol. – A francba. Ennek is most kellett eltûnnie?! – veszekszem magammal és rohannék tovább, de a fürdõbõl kilépõ fiút fellököm. Õ esik alulra, én pedig felül vagyok. A szánk túl közel van egymáshoz.
- Öööhm… - mondja, mire én felállok, felsegítve õt is.
- Hogy is hívnak?
- Zhora. – feleli.
- Rendben. Nos Zhora, az erdõt… - nem tudom befejezni, mert földrengés rázza meg a házat. Én a falnak esem, Zhora pedig rám. A derekánál kapom el. Istenem, milyen egy barom vagyok! Mért pont a dereka?  – Ezt akartam mondani. Az erdõt megtámadták. Te maradj itt. Nekem muszáj mennem. – mondom és kiugrok az ablakon. Mikor földet érek, már nagymacska formámban vagyok. Iszonyatos sebességgel futok a hajóhoz. Útközben, aki megpróbál megállítani, megölöm õket. Az erdõ lakói közül eddig még senkinek nem esett komolyabb baja. Mielõtt oda érnék, csatlakozik hozzám jobb kezem, Nerto, aki egy varázsló és elf gyermeke.
- Netro, vonj védõpajzsot a falu köré. Majd gyere utánam.
- Rendben van. – mondja és jobbra kanyarodik. Én nem sok idõ múlva már az ûrhajó alatt vagyok. Nem tudom, mit hogyan csinálnak, de egy pillanatig sötétség, és utána elemi erõvel tör rám újra a fény. Egy eddig soha nem látott helyen vagyok. Minden fehér és szürke. A nagy fehérség közepén megjelenik egy vörösen izzó lény. Fogai nagyok, egyik szeme hiányzik, míg másik kék színben tekint rám. Nagy szarvai, égõ farka és vörösen izzó sörénye van. Hangja mély és eget rengetõ.
- Békével jöttünk.
- Akkor mért támadtatok az erdõre és lakóira? – kérdezem vissza. Hangom talán egy fokkal mélyebb.
- Nem tudtuk mit kell csinálni.
- Akkor sem kellett volna, ránk támadni. – ahogy kimondom, megjelenik Zhora. – Te mit keresel itt? – kérdezem felé fordulva.
- Nem tudom. – feleli.
- Kicsoda ez az ember? – kérdezi és Zhora felé kezd lépkedni.
- Õ az erdõ lakója. – felelem rá és közéjük állok. – Csak akkor bánthatod, ha engem ölsz meg elõbb.
- Nem érted, hogy békével jöttünk? – kérdezi, és közvetlenül elém ugrik.
- Akkor mért vicsorogsz? – nem felel, csupán átugrik felettem és Zhora felé kezd közelíteni. Õ dacosan tûri tekintetét. Én farkánál fogva távolabb hajítom. Õ neki ered, és torkomnak esik. Érzem, hogy nagy fogai belemarnak húsomba. Ott karmolom ahol csak érem. Majd egy ordítás és elenged. Akkor veszem észre, hogy rossz szemébe karmoltam bele.
- Ezt még megbánod! – hallom hangját és ismét az erdõben vagyunk. Egyre homályosabb minden. Még hallom Netro hangját, aztán minden elsötétül. Annyit még érzek, hogy visszaváltozom.

Egy fiatal fekete hajú fiú sétál az erdõben. Én hangtalanul siklom utána. Elõszõr meg akarom ölni, amiért betolakodott az erdõnkbe, de rájövök, hogy ok nélkül senki nem jön be az erdõbe. Ráadásul ember nem láthatja. Csak egy mágikus lény. Aztán meglátom, hogy egy csapat - pontosabban 15 - suhanc verõdik a nyomába és kezdik üldözni. Õ próbál futni, de elesik az egyik gyökérben. (Az erdõ átka *-* ".

- Na mi az, szépfiú? Csak nem félsz? - kérdezi az egyik, felé menve. a srác szinte már zokog. Nagymacska formámba ugrok a srác elé és morgok a többi kölyökre.

- És ti, nem féltek? - kérdezem és az egész erdõ vízhangzik. Õk kiabálva futnak el. Visszaváltozok normális alakomba és letérdelek hozzá. - Jól vagy? - kérdem tõle, tõlem nem megszokott hangon.

- Igen..... Igen, jól vagyok. Köszönöm.... Köszönöm, hogy megmentettél. Nem tudom mit csináltak volna velem. - mondja és abba hagyja a sírást. Felállok és a kezemet nyújtom, amit elfogdva, feláll.

- Mért vagy az erdõben?

- Kalandor vagyok. De eltévedtem. - mondja és lehajtja a fejét.

- Hát kalandornak nem épp az igazi. Azok nem ilyednek meg ennyi embertõl. - mondom kicsit nevetve. - Gyere, kivezetlek. - mondom neki és elindulok jobbra. Õ követ. Csendben. - Itt vagyunk. Innen csak egyenesen menj és kint vagy. Én nem mehetek tovább. - mondom és hátra fordulva elindulok vissza az erdõbe.

- Várj, legalább a nevedet mond meg.

- Kazuri...... Kazuri Lilleyman. - mondom és eltünök.

~*~

- Mit képzelsz, hogy nem fizetsz? Ez nem olyan hely, ahonnan fizetés nélkül lehet elmenni.

- De nincs nálam pénz.

- Rendben. Akkor elmehetsz....

- Tényleg? - kérdezi örülve.

- Igen. Kéz nélkül. - a kezét az asztalra rakja és a kardját emelve csapott volna le. Én, egy kis jégcsíkkal, páncélt vonok a keze köré, megakadályozva, hogy levágja. Oda se nézek. A pasas hátra fordul és a jégcsíkot követve néz rám. Köpeny van rajtam, nem lehet tudni ki vagyok.

- Ki vagy te, idegen? - kérdezi elengedve a fiú kezét.

- Hát nem ismersz meg? - kérdem felállva és levéve a kapucnit. Mindenki elcsodálkozott. - Írd a számlámhoz.

- Igenis. - mondja és meghajolva, elmegy. A srác felé fordulok.

- Megint te? Nem mondtam, hogy nem gyere vissza?

- Igazság szerint nem. - mondja és elgondolkozik.

- Hát jó. Most mondom. Ne gyere vissza többet. - mondom és sarkon fordulnék, de elkapja a kezemet. Mindenki felocsúdva néz.

- Halál fia lesz az a fiú. - lehet hallani a tömegbõl.

- Mit akarsz még? - kérdem visszafordulva.

- Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél. - mondja és meghajol.

- Jól van. Van még valami? - kérdem zsebre tett kézzel.

- Tulajdonképpen lenne. Nincs hol aludnom éjszakára.

- Gyere velem. - mondom és kimegyek a vendéglõbõl. Egyenesen a házamhoz megyek, ami a város szélén van.