Karakter: Jake, a Harcos
Megjegyzés: )CoMnak(
Közeleg az este, lágy szellő kap a hajamba... Lassan lőni kéne egy kis férget, különben fellázad a gyomrom... Minden lépésem porfelhőt kavar, legszívesebben félrerúgnám az egészet. Már csak nagyon kevés víz maradt a kulacsomban, meg kellene töltenem. Azt hiszem, van az épületekben valahol valamiféle vízkészlet. Lassan baktatok, észereveszem, ezek a kis dögök egyre merészebbek. Figyelnek, azt várják, hogy elaludjak, akkor pedig széttéphetnek. Na nem. Ebben a lélektelen csendben hangokat hallok az egyik épület mögött.
-Csúnya kis lény vagy. De nem bántalak, ne félj -suttogás... Nem a mi nyelvünkön van, nem evilági nyelv, mégis értem. Igen, ha máshol lenne, biztos nem hallanám, de itt, a semmiben érzékeny lett a fülem a hangokra. Elindulok a hang irányába, majd megtorpanok. Ez emberi hang. Ez beszéd. Lépteimet sietősre veszem, hallom a lélekfaló sziszegését.
- Nem tőled fogom megtudni, hol vagyok, mi? -hallom közelebbről, hirtelen, hangtalanul fordulok be az épületnél. Ha nem tett volna rideggé a vándorlás, most igen nagyon elcsodálkoznék. Egy szemrevaló, hosszú hajú lány guggol... Fiatalnak tűnik, már amennyire a nap utolsó fényeiben láthatom.
Ez nem lehet.
Nem ember.
Lépek egyet, s megpillantom a lélekfalót is... Milyen ostoba! Hát azt szólítgatja?!
Legalább megvan a vacsora. Célzok, s mielőtt elsütném a fegyvert, a másodperc törtrésze alatt hallom a lány hangos huhogását, amint ijesztegeti az állatot...
Már csak egy félőrültre volt szükségem. Miután sálát megigazította, felém fordul. Talán egy ittragadt szellem... Meglehet.
-Köszönöm szépen! -mondja a saját nyelvemen, biccent, s a szemében valamiféle érdektelenséget veszek észre... Jó szemem van az ilyesmihez. -Tudna esetleg segíteni? Attól tartok, eltévedtem -na, itt ástad el magad.
Fegyveremet rászegezve lépkedek közelebb, lehetséges, hogy csak a fantáziám játszik velem. – Egyébként nyugodtan leeresztheti a fegyvert, nem szállt meg semmiféle démon vagy hasonló -szól már-már gunyorosan, ezzel ismét jelezve, hogy de bizony, démonról van szó. Ajkait apró mosolyra hajtja. Csak áll, várakozik. Ebből leesett, hogy nem egy tipikus csacsogós nővel akadt dolgom. Tincseit lágyan fújja a szél, méreget. Hirtelen megfordulok, lövök. Eltaláltam egyet. Odasétálok, szépen fölveszem, majd tüzelőt keresek... Itt csak sátánfű található, illetve szerencsére megmaradtak az épületek éghető gerendái. Abból vágok néhányat! A lány baktat, élet után kutathat. Ledobom a kis lényt az utca közepére.
-Alaposan eltévedhetett, Kisasszony. -szólalok meg végül. Felém fordul, irónikusan megszólal:
-Nocsak... Szóbaáll velem.
-Természetesen.
-Tehát? Hol vagyok?
-Az után válaszolok, miután megtudtam, maga hogy került ide... -nézek rá. Megmakacsolja magát, nem szólal. Nem tűnik rosszindulatú lénynek. Közelebb lépdelek hozzá, a lélekfalók sziszegése egyre hangosabb. -De majd ezt megbeszéljük. Kérem segítsen. Ha magát nem is, engem megesznek ezek.
-Mit tehetnék? -néz rám.
-Gyújtóst kéne gyűjtenie. -szólok, majd egy sátánfű bokorra mutatok: -Ez az egyetlen az épület darabjain kívül. Cserébe megvédem magát, már ha igényt tart rá. -újabb elnéző mosoly a részéről, majd szó nélkül nekiáll segíteni. Néhány perc múlva elviselhetetlen lesz a sziszegés, sietnünk kell. Oda gyűjti a sátánfüvet, ahol a zsákmány van, én is odaviszem.
Mikor már szép mennyiség összegyűlt, elégedetten fújom ki magam, s intek neki is, elég lesz.
-Köszönöm a segítséget. Ne aggódjon, többet nem fogok kérni magától.
-Nyugodtan, ha segítségre van szüksége. -szól, de ez csak formaság. Lepakolom a cuccaimat, majd pisztolyom ismét előveszem, kört rajzolok a kis "táborunk" köré, majd belülre térdelek. A lány áll, értetlenül néz rám.
-Jöjjön be, mielőtt, megsüketül. -nézek rá. Ő engedelmeskedik, belép, én pedig magamban elmormolok egy imát, majd háromszor a földre csapok. Tenyeremet lent tartom. A sziszegés halkuk, majd megszűnik.
-Mágia... -néz körbe a Hölgy, majd újra végigmér engem.
-Igen. Szigetel a kinti zajok és támadások ellen. Akár egy hurrikán is jöhetne ide, nem éreznénk meg. -bólint, majd leül. A fények nagyon halványak, ezért amíg látok, addig kell cselekednem. A szmog, és a hamu eltakarja a csillagokat, amik világíthatnának. Két kovakövet veszek elő, a tüzelő egy kis részét elrendezgetem, a többit félreteszem. A kis kupac fölött, amit kiválogattam, kezdem pattintgatni a köveket. Hamar kap lángra a kiszáradt sátánfű, én pedig elkezdem lenyúzni a lélekfalót. A nő direkt nem néz erre.
-A bolygót Eliasnak hívják, gondolom ezt is elmondom Magának... -nézek rá, ő pedig szúrós pillantását az enyémbe fúrja, majd megszólal:
-Én itteni vagyok.
-Hát persze -nevetem el magam erőltetetten, majd újra ránézek -a legközelebbi falu 10 napi járásra van innen. Vízzel, élelemmel, stb. Egyből megállapíthatom, hogy a fajunk nem egyezik. De mivel ilyen naiv, azt is megállapíthatom, hogy nem idevalósi. Ha itteni lenne, tudná, hogy az ember, és a más emberszabású démonok, stb, harcban állnak egymással. -hallgat, arca most meg sem rezdül. Már tudja, hogy semmit sem veszthet. A semmiből rengeteget tudtam meg róla. Gondolom nem repes az örömtől. Újra belefeledkezem a lélekfaló nyúzásába. -Ja és mégvalami... Óvakodjon a lélekfalókkal... Elszívják a lélekenergiát. Onnan kapták a nevüket. Igen mohók tudnak lenni. -kínos a csönd, felé tekintek, árad belőle a nyugalom -kiváncsi lennék, honnan jött... -szólalok meg újra -ott csak energiavámpírok vannak? A lélekfalók keményebbek. Még Önnél is.
-Meséljen még.
-Mivel ezen a bolygón jelen van a mágia, egyes harci eszközökkel démonokat, söt... -itt merengőre vált hangom -isteneket is ölhetünk. Magának nincs aurája. Tudom, hogy tudja. Nem találkoztam még olyannal, mint Maga, ...-ezért számomra érdekes az ön személye. Ezt nem mondom ki... Nem érdekes, és nem akarom, hogy elszálljon magától.
-Hogyan jutok haza? -hallom csengő hangját.
-Van egy világok közti kapu, a démonok vidékén. Irdatlan messze van, s roppant erős, legendás lények vigyázzák. -lehetetlen...
-El akarok jutni oda. -hallom révedő hangját.
-Egy ideig arra vezet az utam. -szólok. Az este további részében csöndben teszem a dolgom, a nő pihen. Egy kis állványt hozok létre gallyakból, majd a megnyúzott dögöt átszúrom egy hegyesebben, s óvatosan feléjük rakom.
-Vizet? -veszem elő kulacsom.
-Nem, köszönöm.
-Hm. Ez a jó magukban. -vigyorodom el, majd egy mohó kortyot húzok a vízből -holnap reggel indulunk. A következő állomás 7 napi járásra van innen... elvileg itt is volt, de elpusztították. -az állomások üresek, csupán szivattyúvan bennük, s egy szerkezet, mely a mélyből pumpálja a vizet, szárított hús, konzervek... Árnyék. A nő lefekszik, tán alszik, vagy csak úgy tesz. Én megeszem a hús negyedét, a többit elrakom. A láng fényei táncolnak a nő sima arcán, bőre puha, érzéki. Egyértelműen nem idevalósi.Az itteni emberek szárazak, és szikkadtak. De még a démonok is. Egy plédet húzok elő táskámból, a nő felé indulok, hogy ráterítsem. Ma éjszakára elég lesz a köpönyegem is. Óvatosan betakarom, kezem véletlenül hozzáér puha vállához, mikor szemei felpattannak, teste kissé megrándul. Azonnal elengedem, szemei szikrát hánynak.
-Elő ne forduljon...
-Belehal? -vágok bele a szavába, felidegesítve magam sznob szokásán. -Nem az idegenhez alkalmazkodik a terep, hanem fordítva. Nem fog egy világ magáért megváltozni, márpedig itt... -lenyugtatom magam, befogom a szám. Ő szóra sem méltat, csak megfordul, hogy ne láthassam az arcát, majd ismét alvást színlel... Vagy tényleg alszik. Mindenesetre lefekszem, s szinte azonnal elalszom...
|
