Érzem, hogy amint felé löktem csípõm, valami keménynek simul altestem. Gyors, határozott mozdulatokkal szabadul meg a ruháitól, s szinte eláll lélegzetem, ahogy a meztelen bõre elém tárúl. Hasonló sárkány van az õ vállán is motívumként, ahogy rajtam is.

 Az az ismeretlen, mégis teljesen fergeteg érzés kerít magával, ahogy ajkai és nyelve játszani kezd a nemesebbik testrészemmel, hogy nem bírom tûrtõztetni magam, s magam is meglepõdöm, milyen buzgón nyögdécselek alatta.

 Ám teljesen ledöbbent, ahogy tiltott helyen jár nyelve, mégis az az érzés... A testem is beleremeg.

 Aztán ismét visszatér férfiasságom kényeztetésére, s hihetetlen szokatlan érzést nyújt, ahogy ujját testembe tolja. Levegõt is alig merek venni. Hangosan nyögök fel, kéjjel, fájdalommal. Ahogy ajkaimhoz hajol, azonnal mohón válaszolok csókjára, s marom ajkait. Minden lelkierõm összeszedve vezetem ujjaim merev tagjára, mire kéjesen nyög fel. Érzem, ahogy duzzad, lüktet a kezemben forrón.

- Milyen nagy... – motyogom halkan, elpirulva, szinte csak magamnak.

 Kuncogva simít végig arcomon.

 Akaratlanul lökök csípõmmel, hogy többet érezzek belõle, de nem számolok a fájdalommal, ahogy ujja bennebb jut testemben. Szemem is bekönnyesedik.

 Rátapad ajkaimra, hevesen marok szájára, amin látom, meglepõdik. Elmosolyodik.

 Aztán ismét letér tagomra szájával. Teljesen elveszettnek érzem magam, de mintha... így lenne helyes, hogy õ uralkodik rajtam. Nyögdécselek alatta, teljesen elveszi a józam eszem minden mozdulatával.

 Könnycseppek gyûlnek a szemembe, ahogy még egy ujját a többihez adja. Féltékeny ajkai lecsókolják õket.

- Nagyon fáj? Abba hagyjam? – kérdi halk, gyengéd hangon.

 Nem tudom mit kéne válaszolnom.

- Biztos vagy benne, hercegem?

 Ujjait végighúzza karomon, mitõl megborzongok. Behunyom szemeim, s mintha még így is látnám. Teljesen beférkõzött a tudatomba.

- A tiéd akarok lenni – suttogom pihegve. Érzem, ahogy arcom kipirul, de most nem rejem el elõle, csak szégyenteljesen lesütöm pilláim. Még így is látom, hogy mosolyog.

 Megemeli csípõm. Az ölébe húz. Megfogja kezem, s a saját férfiasságára vezeti. Elpirulok, s elhúznám kezem, ahogy megérzem löktetõ forróságát tagjának, de nem enged. Marka, mint a bilincs, fogva tartja kezem.

- Látod, ezt fogom majd – tolja beljebb bennem ujjait, mitõl kéjesen nyögök fel. Milyen kiszolgáltatott, szégyentelen viselkedés ez tõlem... – ide tenni. De... fájni fog – mondja gyengéden, mégis komolyan.

 Felpislogok rá. Most veszem észre csak azt, hogy jóval nagyobb nálam, mintha kisgyerek lennék hozzá képest. Kipirul az arcom. Összerezzenek.

- Megijedtél, igaz? – suttog, amitõl megborzongok. Újabb könnycseppek gördülnek le arcomon, de ujjai azonnal elsimítják õket. Tenyeréhez bújtatom arcom.

- Nem baj... nem... – nyelek egy nagyot. – Mindet akarom... belõled... magamban... – nyögöm, s minden erõm össze kell szedjem, hogy ne fussak el, s rejtsem valahova tûzpiros arcom.

- Meg foglak ríkatni – csókol bele nyakamba párszol, s megszívja kissé. Testem megremeg, hátraejtem fejem.

- Téged akarlak... – jelentem ki, kissé bizonytalanul, s pirultan nézek fel szemébe.

- Felség, és merre tovább?

- Versenyezni akarok veled... – jelentem ki, mire megleptten néz rám, de el is mosolyodik.

- Rendben. Látja, ott azt az erdõt? Odáig, rendben?

 Bólintok. Lovainkat vágtába fogva haladunk egymás mellett, aztán... õ ér elõször oda. Duzzogva nézek rá, min õ csak kuncog.

 Aztán, megkordul a hasam, mire elpirulok. De õ nem nagyon lepõdik meg, nyeregtáskájából elõvesz egy kis csomagot, amiben szendvicsek vannak. Én is kapok belõle.

- Jó étvágyat, felség!

 Miután betermeltük az ételt, Olivier egy pokrócot terít el a földön.

- Pihenjen le, felség, egy kicsit – mondja. Le kell szoktatnom arról, hogy minden után/elé/közbe odabiggyeszti megszólításom.

 Amikor leülök, õ a hátamhoz simul, mitõk kiráz a hideg. Ujjai becézgetni kezdnek, majd vállamat masszírozza. Kellemesen sóhajtozok, s beledõlök ölelésébe. Ajakai nyakamba csókolnak, mire fülig pirulva sóhajtok fel. Ujjai finoman érintik bõröm, s lejjebb simítja rólam kimonóm, hogy végigcsókolhassa az elõbukkanó felületet, amire apró nyögések törnek fel belõlem.Testem felforrósodik, érzem, ahogy merevedésem lesz. Kimonón keresztül csúsznak ujjai férfiasságomra.

 Elém mászik, hogy eltüntesse testemrõl a finom anyagot. Mellkasom kezdi teleszórni csókokkal, majd mellbimbóm nyalogatja. Kéjes nyögéseket csal ki belõlem, ahogy egyre lejjebb halad.

 Aprót sikkantok, ahogy megérzem nyelvét és ajkait férfiasságom körül, s azt hiszem, hogy menten el tudnék élvezni. Kezemmel eltakarom piros arcom, gerinem ívbe feszül. Csuklómra fonja kezét, s erõsen leszorítja testem a pokrócra. Fölém kerekedik, s megcsókol. Érzem a saját ízem, ami kicsit észhez térít. Egyik kezemmel eltolom magamtól mellkasát, másikkal meg vállánál kapaszkodok a ruhájába. Belenyöszörgök a csókba, amikor érzem, hogy elmosolyodik. A fenébe, nem kellene ilyen gyengének lennem, hisze herceg vagyok! De az ajkai, amik az enyémekre tapadnak, meg az ujjai, amik mindent végigsimitanak rajtam, meg az illata, teljesen elbódít, s minden gondolat kiröppen a fejembõl.

 Végül már nem ellenkezek. Ellene? Hogyan is tudnék? Szó szerint ledöntött a lábamról! Gyengén kulcsolom át nyakát karommal és finoman karcolgatom tarkóját.

- Olivier... – nyöszörgöm nevét, ahogy megszakítja a csókot. Csalódottan és bosszúsan sóhajtok fel, amin jót mosolyog. Hajam cirogassa, kulcscsontomot kezdi becézni ajkaival, majd nyakam. Nem bírom megállni, hogy ne sóhajtozzak és nyögjek fülébe. Annyira jól esik ajkai lágy simogatása.

- Mit szeretnél, szépségem? – Arcomra simulnak ujjai, ismét csókot kezd, amit nem ellenzek.

 Arcom kipirul, s a csók végeztével, duzzadt ajkakkal pihegek alatta. Ahogy végigméri testem, szinte automatikusan takarom el magam szemérmesen. Pedig már számtalanszor látott így reggelente. Csak akkor... Nos, az más volt!

 Kuncogva húzza el kezem és szorítja fejem fölé, majd ahogy a szemembe néz, a szívem versenytdobog légvételeimmel.

- Olivier... – nyögöm nevét, ahogy hasam cirogassa. – Érints meg.... – suttogom elfúló hangon, szinte nem is hiszem, hogy meghallotta.

 Lehunyom szemeim, s kipirultan várom, hogy lépjen. Testem szinte forr, öntudatlanul lököm neki csípõm, s felnyögök.

 Meglep azzal, hogy magához húz, gyengéden fonja derekamra karjait. Aztán megcsókol. Gyengéden, finoman, hogy még az ajkaim is beleremegnek. Érzem, hogy a pír egyre jobban elönti az arcom. Annyira forrónak érzem a testem, mintha most mártóztam volna meg égõ parázsban. Ahogy nekemfeszül teste, s karjaibasimulok, fellobban bennem a vágy.

- Felség... megengedi, hogy... simogassam kicsit? – ködösek a szavai, nem is fogom fel õket.

 Mellkasomra simítsa ujjait, mire sóhajtva pislogok rá meglepetten. Ahogy végigsimít testemen, minden érintésére bizsergés árad szét bennem. Kíváncsi, ködös szemekkel nézem. Még sosem hatott így rám valaki.

 Ahogy nyakamba csókol, ismét sikerül kicsalnia belõlem egy sóhajt. Ez de jó érzés volt, még többet akarnék belõle, de zavaromban nem merek kérni, vagy bármit is tenni. Végül egy kérdést teszek fel meglepetten, kissé fátyolos hangon: - Mi... miért csinálod ezt?

 Elhúzódik, mintha rémálomból riadna.

- Sajnálom, felség... Elnézését kérem meggondolatlanságom miatt...

 Meghajol és elindul kifelé. Fel sem fogom, de megragadom kezét és visszahúzom. Valamiért most hiányozna, ha nem lenne mellettem.

- Ne menj el... Olyan kellemes érzés tölt el, ha velem vagy... – motyogom halkan, pirult arccal. Pár meglepett pislogás után egy halvány mosoly tûnik fel arcán, egy kedves gesztus, ami megdobogtatja szívem.

 Újra magához húz és átöleli derekam. Olyan érzésem van, mintha mindig is ide tartoztam volna, biztonságban vagyok. A karjaiban.

- Engem is kellemes érzés tölt el, ha ön mellett lehetek... – hangja halk, mégis meghallom minden csendülését.

 Csak sóhajtozni vagyok képes, ahogy ismét nyakamba csókol és hátam simogatja. Határozottan simít mellkasomra, majd halad lefele, amitõl kapkodni kezdem a levegõt, kissé talán pánikolva, de nem akarom ezt most kimutatni. Végigsimít szemérmes részemen, mire kitör belõlem egy nyögés. Érzem, arcom már megint elönti a a pír. Lágy csókja mindent elfeledtet velem, gondolataimat most csak ajkai érintése tölti ki.  Elhúzódik tõlem. Hirtelen hüvõs lesz a levegõ.

- Elnézést kérek felség... Nem akarom önt bántani, ezért én most távoznék... – meghajol, s azzal, mint aki jól végezte a dolgát, kimegy.

 Meglepetten pislogok utána, míg fel nem dolgozom magamban azt, hogy tulajdonképpen faképnél hagyott. Lenézek altestemre, s elkerekednek szemeim. Lángra kap arcom, ahogy leguggolok, s még magam elõl is szemérmesen takargatom igencsak eleven részemet. Aztán rájövök, hogy ez így elég fájdalmas érzés. A fürdõt úgy rohamozom meg, mintha valaki elõl menekülnék, s azonnal orromig merülök el a meleg vízben, ami nem sokat segít abban, hogy merevedésem megszûnjön. Lázasan kutatok az agyamban, hogy most mitévõ legyek. Minden egyes gondolat csak még pirosabbá változtatja arcomat.

 Végül ûgy döntök, hogy kezembe veszem az ügyet. Felnyögök. Gondolataimba az a kép reppen fel, amikor Olivier simitott végig ezen testrészemen. Sóhajtva élem át képzeletben újra csójait, s szinte észre sem veszem, ahogy kezem mozdul.

 A fürdõ faláról nyögések és sóhajtok verõdnek vissza, ami mégjobban felajz, bármennyire is szégyenlem.  Bizsereg és vonaglik a testem a fürdõ padlóján, majd egy hangos nyögés kíséretében megszûnik minden gondolat, s csak lebegek a semmiben. Még mindig az õ arcát látom. Behunyom szemeim, de így is magam elõtt van a kép. Merlinre! Mit tettem...?!

***

 Annyira szégyenlem magam, fel sem akarok kellni az ágyból. Sajnos nevelõim ezt nagyon nem hagyják, szóval nincs választás. Már kopognak is. Oké, értem én, herceg vagyok, mégsem aludhatok egész nap!

 Felülök ágyikómba, s kiszólok, hogy bejöhetsz, életem szerelme, gondolatomban még meg is rebegtetem pilláimat. Na jó, csak annyit mondtam, hogy bejöhet. A többit elég vicces lett volna nevelõim elõtt elnyiffantani.

 Belép életem megkeserítõje/édesítõje, s ölembe rakja a reggelim. Ez az egy jó dolog a reggelben! Reggeli nélkül mit ér a reggel, hah? Na azért.

 Viszont Olivier úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban képes kiadni gyomra tartalmát szájon át, s ez nagyon nem tetszik.

- Olivier, minden rendben van?

- Igen, felség, minden rendben van. – Ismét halkan beszél, talán lehet, hogy nem is akar beszélni, elég ripatyul néz ki.

 Másik pillanatban meg ájultan puffan a padlón. Ijedten rohanok oda, s kérem meg nevelõm, hogy hívjon egy ápolót. Az õrök elviszik a gyengélkedõre, ahol a javasasszony kézbe is veszi az ügyet... khm... ha ezen a kifejezésen bárki is nevetni mer ezentûl, azt lefejeztetem. Pont.

 - Mi baja van? – kérdem aggódva a nõt.

- Megfázott, igen nagyon. Adtunk neki megfelelõ gyógyszert, ami leviszi a lázát. De egyenlõre csak ennyit tehetünk.

- De ugye meggyógyul? – tolakodom tovább, mire kicsit meglepõdik.

- Igen, felség, meg fog gyógyulni. – Erre kicsit talán megnyugszom.

 Hirtelen Suuhei jelenik meg.

- Kérem, jöjjön, felség, még mielõtt ön is elkapja a betegséget. Visszakísérem a szobájába, vagy inkább sétálni óhajt a kertben? – Hmm... nincs kedvem a szobámban kuksolni, szóval inkább sétálni megyünk ki, fõtanácsosom kíséretével.Fura, eddig mindig Olivier, vagy egy seneve, sehangja õr csapodott mellém sérta közben. Olivierrel mégtudok beszélni, de az õrök nem beszélnek velem, nem szabad nekik, Suuhei megtiltotta. Bár szerintem értelmetlenül.

***

 Pár nap eltelt, s Olivier még mindig a gyengélkedõn van, de hála a javasasszonynak és tudásának, már jobb színben. Legalább már nem úgy néz ki, mint aki bármelyik percben lerókázna.

 Kinyújtóztatom alvástól elgémberedett tagjaim, majd a kopogásra szólok, hogy bejöhet. Jé, egy Olivier! Máris jobb kedvvel indul a napom. Csillogó szemekkel nézek rá, s õ elmosolyodva teszi le ölembe reggelimet. Hiányzott már ez.

- Hogy érzed magad, Olivier?

- Köszönöm, remekül, felség.

- Örülök, hogy jól vagy – pirulok el kissé.

 Nekikezdek reggelimnek, s miután elfogy, benyakalom a tejet is, majd csuklom egyet, mire nevet. Most meghalsz!

- Felség, lassabban igya a tejet. Nem fogja meginni ön elõl senkisem.

 Pislogva nézek rá. Drágám, szerinted én azt nem tudom? Csak finom és kész.

 Az egyik nevelõm lép be, aki szól, hogy pár kereskedõ érkezett a palotába és beszélni akarnak velem. Bólintok, majd rászánom magam arra is, hogy felkelljes, s felöltözzek. Olivier segíti fel rám a kimonót. Elmosolyodom, mikor rájövök, hogy ez az, amit tõle kaptam. A tanácsteremben meghajolva fogadnak, majd miután leülnek neki is kezdünk a tennivelóknak.

- Tehát, mirõl lenne szó, urak? – faggatom õket.

- Felség, mostanában egyre kevesebbet kapunk az áruinkért, amiket néhány tanácsos vásárol meg. Mindig többet és többet kell nekik szállítanunk, ls kevesebbet fizetnek érte. Kicsi gyerekeink vannak, és abból a pénzbõl, amit keresünk, ki kell fizetnünk az adót, és ami megmarad, az nem elég arra, hogy ételt vegyünk.

 Ahogy hallgatom, egyre fennebb megy bennem az ideg. Már a téma említésérõl is a falra mászom. Idegesen pattanok fel, amire a többiek is ijedten felállnak.

- Az én népem nem fog éhezni! – jenetem ki, s a kereskedõ elé lépek, aki földre borul. – Mutasd meg nekem azokat a tanácsosokat, akiknek az áruidból adtál! – Egy intésemre bevonul a kék ruhás sereg is, vagyis a tanácsosok. Látszik a kereskedõn, hogy feszült, szinte reszket. Dühös vagyok, hogy az én birodalmamban ilyesmi valaha is elõforulhat! Leguggolok hát elé, s vállára rakom a kezét. Összerezzen, mint a nyárfalevél. – Biztosra veszem, hogy az áruitok kétszer annyit ér, mint amennyit ti kérnétek érte – mosolyodom el halványan, mire felnéz rám. – Mutasd meg õket, csak ennyit kérek – mondom. Végre értelem csillan a szemében. Igen, kértem, nem parancsoltam, lassan megtanulom, hogy kell bánni az emberekkel.

 Rámutat néhányukra, akik azonnal földig borulnak, s esedeznek, de egy kardrántással elhallgattatom õket. Jól jön, hogy Olivier mellettem áll, nekem ugyenis nincs kard derekamon minden egyes percben.

- Földet kaptatok, hatalmat! Ez a köszönet?! A népem sanyargatása elég mocskos módszer arra, hogy több pénzre tegyetek szert. Azt hiszitek, hogyha kevesebbet fizettek a kereskedõknek, majd több marad nektek? – elmosolyodom hidegen. – Mi a neved, kereskedõ? – kérdem kissé kedvesebb, mégis hercegi hangot megütve. Amint sikerül kinyögnie a nevét, újra tanácsosok felé fordulok, egyben Suuhei felé is, hiszen az õ tisztje ezt intézni. Kissé talán elhanyagolom ezt a felét az életemnek, de nem fogom engedni, hogy a népem szegénységben éljen. Olivier felé fordulok, s kérem, hogy kire is bíztam akkor a szállítmány és kereskedõ részleget. Amint megtudom, odafordulok hozzá. Új törvényt, kevesebb adót, s remélhetõleg gazdagabb életet szabok ki. Az árukért ténylegesen kétszeres árat kell fizessen minden tanácsos, vagy földdel rendelkezõ nemes tünde. Ideiglenesen megfosztanám Suuheit posztjától, de mivel nincs jobb emberem, aki helyébe lépne, hát marad, de ezentúl rajta tarja mindenki a szemét.

***

 Órjási döndüléssel csapom be az ajtót, mire nem csak nevelõim, de Olivier is megugrik mellettem.

- Na de, felség... – méltatlankodik.

- Bocsánat, ezt kellett – nézek rá kissé kiakadva. Vajon hány óra lehet? Reggel óta a tanácsteremben voltunk, mostanra sikerült elintézni nagyjából mindent.

 Az egyik nevelõm lép mellém, hogy kész a fürdõ, s segíti le rólam ruháim. Felsóhajtok. Végre, valami jó hír. Egy ásítással tántorodom meg, egyenesen Olivier karjaiba, aztán pirulva rebegek bocsánatot, s a fürdõ ajtót is úgyanolyan hévvel csattantom be, mint a szobámét, mire többfelõl is „felség” kiáltások hangzanak. Hehe, felverem a fél palotát.

***

 Arra ébredek, hogy mozog az ágyam. Az nem zavarna, de még illata is van. Olivier illata. Megdörzsölöm öklömmel szemeim, s felnyitom õket. Tényleg Olivier. Õ lett az ágyam? Véglis... jó meleg...

- Jó reggelt, felség! Elnézést, ha felébresztettem. Elaludt a fürdõben, most vinném az ágyába – mosolyog. Heh, azt hiszed valami hercegnõcske vagyok, hogy csak így ágybacipelhetsz??

- Jó... – nyugtázom végül, s visszadõlök egy ásítással mellkasához. De jó illata van... de jó meleg... de jó itt szundizni...

***

 - ♫ Usagi haishi kanoyama, kowu na tsurishi kanokawa... ♫

- Mitõl van ilyen jókedve, felség? – lép mellém Olivier a délutáni sétán. Összerezzenek, s abbahagyom a dúdolgatást. Végre egy kicsit egyedül voltam. Egy kicsit... egy nagyon kicsit... egy pindurit... Nem, mostmár nem vagyok. Hát jó.

- Kevem lenne kilovagolni a tisztásra. Rég nem voltam a palotán és a kerten kívül távol. – Erre felnevet. Mi olyan vicces?

- A tisztás is a kertben van – mondja szórakozottan, mire én is elmosolyodom.

- Na és? A palotán kívül van, nem? De. Akkor velem tartasz? – döntem el én magam, aztán mivel kapok egy bólintást, indulok is az istálló felé. Gyönyörû fekete ló magasodik elõttem, s kissé megijedek. Sosem szerettem apám lovát, olyan mint valami betörhetetlen démon. Az istállófiú épp elviszi elõttem, nagy ívban kerülöm ki. Ehhez nem is fûz semmit, csak egy meghajlást felém. Kincsemhez lépek, aki máris nekem dörgöli orrát, hogy kérje a jussát. Sajnos nincs nálam semmi, de azért megsimogatom kicsit és hízelgek neki. Amint felnyergelik, már ülök is fel rá. Kimonóban kicsit kényelmetlen, mert úgy kell ülnöm rajta, mint valami nõ, dehát jelen pillnatban ez mindegy.

 Olivier is felül lovára kis tutujgatás után, amin jót mulatok, aztán meg kivágtatunk a tisztásra. Szinte üdítõen hat rám amikor a szél az arcom simogatja és a paták földhöz érése fülemben dönül. Mindig is szerettem lovagolni, bár az utóbbi idõben nem sok lehetõségem volt rá.

 Ahogy a kis tisztásra érünk máris látni lehet a birodalmam minden szegletét. Sokszor elbotránkozok azon, hogy milyen nagy a területem, mégis apró innen nézve.

 A hajtáson állok akkor is, mikor Olivier lép, s átkarolja derekam hátulról. Valahogy olyan megszokott ez a mozdulat tõle. Nem is firtatom, inkább beledõlök ölelésébe. Elmosolyodom.

- Rég nem láttalak így mosolyogni – suttogja, mire megborzongok. Jól esik közelsége.

- Ne légy pimasz – figyelmeztetem azért, hogy még mindig a herceggel beszél.

- Rám gondoltál aznap este, mikor elérted a beteljesülést? – Na jó, ez már túl megy minden pimaszságon!! Pirultan fordulok felé ölelésében, de torkamon akad a szó, amikor igézõ szemébe nézek. Másik felõlrõl a hajat simítanám félre, de lefogja kezem. – Hagyd!

 Ujjai enyémre kulcsolódnak, szorítása derekamon közelebb visz hozzá. Csókja gyengéd, finom, elzavar minden felesleges gondolatot agyamból. Úgy simulok hozzá, mint valami kiéhezett macska. Aztán, ahogy keze lecsúszik fenekemre, s óvatosan belemarkol, felnyögök. Kireppenek karjaiból, egyenesen a lovamra. Pirulva próbálok nem rá nézni zavaromban.

 Hirtlen enged el és elém lép.

- Felség, mivel holnapután lesz a születésnapja, szeretném én is megajándékozni valamivel – jelenti ki, mire meglepetten nézek rá.

- Ugyan, ez nem szükséges, ne fáraszd magad ilyenekkel.

- Nem, felség, nem fárasztom magam. Szeretném, ha elfogadná ezt a csekély kis ajándékot.
 A kabátjából húz elõ egy csomagot, s felém nyújtja. Meglepetten veszem el és kezdem kibontani. Elkerekednek a szemeim, mikor meglátom a finom, hernyóselyembõl készült kimonót.

- De hisz ez egy vagyonba került. Miért pazarolod rám a pénzed?

- Felség, nem vehettem önnek valami ócska ajándékot. Ez méltó ajándék önhöz.

- Miért vagyok neked ilyen fontos? Miért jelentek neked többet, mint más? – kérdezgetem elpirulva.

- Mert szeretem önt, felség, és örökre ön mellett szeretnék lenni.

- Köszönöm az ajándékot. – Elpirultan fordítom félre a fejem. – Én is szeretném, ha mellettem maradnál... Kellemes érzés tölt el, ha mellettem vagy... – mondom halkan.
 Közelebb lép és megemeli kissé állam, mire meglepetten pislogok rá. Egyre közelebb hajolva, ajkait finoman érinti enyémekhez, finom csókjától az egész testem megbizsereg, s melegség járja át mellkasom. Ösztönösen viszonzom ajkai játékát, s átkarolom. Percekig megszûnik a világ, de nem is bánom, úgy érzem itt a helyem, hogy nem kell mennem sehová, mert itthon vagyok.Elhúzódik, s még mindig megelepetten, elpirulva nézek fel rá.

- Ugye tudod, hogy ezt nem szabadott volna....

- Bocsánatot kérek, felség, a felelõtlenségemért – hajtja le a fejét.

- Mást ennyiért lefejeztettem volna, de... neked megbocsátom...

- Köszönöm, felség.

 Több szó már nem esik köztünk. Némán nézzük a naolementét, élvezzük a hûs szellõ gyengéd érintését. Aztán elkísér vissza a palotába, egészen szobámig, majd elmegy. Egy nap ásítással célozom be a fürdõt, s hálát rebegek szolgáimnak, akik elõre megcsinálták a forró fürdõt.
***

 Reggel az ébreszt, ahogy az egyik nevelõm elhúzza a függönyt, s a napsugarak rakoncátlanul bekíváncsiskodnak pilláim alá. Egy kissebb nyújtózással mozgatom meg vállam, ami igencsak lezsibbat, de majdcsak helyrejön. Kiküldöm a nevelõt, nem szükséges mindig itt ácsorognia. Pár perc múlva kopognak ajtómon, s mikor kisyólok, Olivier lép be. Mosolyogva fogadom, s ahogy látom, õ is elmosolyodik. Az ölembe tesz egy tálcát, rajta remélhetõleg reggelivel, mert már pocim is korog. Jókedvûen nekilátok és a tejet is megiszom. Csuklásom hallva elneveti magát. Leszidnám, de most túl szórakozott vagyok hozzá.

- Köszönöm, de ez most más volt, amit eddig ettem.

- Igen, felség, most is magam készítettem el a reggelijét. Remélem ízlett.

- Igen, nagyon finom volt. De mondom, ne fáraszd magad ilyenekkel.

- Ez számomra nem fáradtság. Örömmel tölt el, hogy magam készíthetem el rehhelijét, és hogy ízlik önnek – válaszolja.

 Az egyik nevelõm lép be, hogy szóljon, megérkezett a sötét elfek  vezetõje. Bólintok, majd arra is elszánom magam, hogy felkeljek és felvegyek valami ruhát. Jelen pillanatban azt a kimonót, amit tõle kaptam. A finom, selymes anyag rásimul testemre, jó érzés tõlt el, kényelmes.

 Elindulunk a tanácsterembe, ahol végre fogadhatjuk a sötét elfek vezetõjét.

***

 Ajkaimat rágcsálom. Hogy a fenébe nem kaptak tõlünk szállítmányt, mikor mindet délre szoktunk irányítani?! Ez lehetetlen! A király meg erõsíti, hogy nem kaptak semmit. Itt kapok idegbajt. Suuheit is kérdõre vonom, de õ sem tud semmirõl. Geez... minek tartom egyáltalán?!

 Az iratokban az állt, hogy minden gond nélkül célba ért a szállítmány, Suuhei írta alá saját kezével.

 Felállok az asztal mellõl.  Heccbõl rámutatok valkakimelyik tanácsosomra.

- Te fogod intézni az ilyesmivel kapcsolatos ügyeket. Ünnepséget szeretnék szervezni a sötét elfek vezetõjének, ezért arra készüljetek – biccentek a király felé. Ajánlom, hogy egy se merjen zavarni addig, amíg el nem kezdõdik – mindenki feláll, s én távozom. Hallom, hogy valaki utánam jön. Nem kell törnöm a fejem azon, hogy ki az, félretéveszthetetlen ez az illat.

 Zavart gondolatokkal állok meg a bambuszkert közepén. Miért csak most nyílt ki a szemem, hogy valami nincs rendben? Suuhei miért nem szólt? Õt is átverték volna? Vagy õ ver át engem?

 Az elmélkedésbõl két ölelõ kar szakít félbe. Vállaimot körülfogja, s minden ellenkezés nélkül dõlök mellkasának. A csend és az ölelése megnyugtat.

***

 Szórakozottan térek vissza a szobámba Olivier kíséretével, miután vége az ünnepségnek, bár azt hiszem csak most kezd nekilátni mulatni a jónép, hogy a parancsolójuk lelépett. Már éjfél fele járhat, álmos is vagyok, de itt mindtha megfolytana a bezártság.

- Ki szeretnék menni – fordulok Olivier felé, aki egyik szemöldökét felhúzva, érdeklõdve néz rám.

- Jobb lenne, ha lepihenne, hercegem. Elég késõre jár.

- Nem akarok még lepihenni – mondom dacosan, majd elindulok kifelé. Egy sóhajjal követ. Hehe, tudtam, hogy enged nekem.

 Kinn csak az aranycsengõk világítanak, amik fel vannak aggatva egy-egy függõkötélre, amik a fákra vannak kötve. Így is szép a kertem, büszke is vagyok rá. A hûvös esti levegõ simogatja meg arcom, mire megborzongok, de haladok tovább és gyönyörködöm a kertben. Egy kisebb séta után felnézek az elõttünk pár méterre lévõ palotára, ami baljósan magasodik fehér tornyaival, mintha a csillagokkal takart eget akarná befedni.

- Menjünk vissza. Elég sok elintéznivaló lesz holnap. Hagyjuk a szolgákat is mulatni.

 Bólint, majd visszakísér a szobába. Olyan halgatag, kiskoromban is mindig ilyen volt, de akkor nem is kellett beszéljen, mert én minden percben megtettem helyette. De most... zavarban vagyok, s nem tudom mit kéne mondanom. Az ajtó elõtt felé fordulok.

- Visszamehetsz, ha akarsz, innen elboldogulok. Az egyik nevelõm biztos benn van. – Mosolyogva tárom ki az ajtót, s lépek be. Igazából nem is szeretném, hogy elmenjen, de már elég álmos vagyok mindehez, holnap sok teendõ vár ránk, jobb lesz, ha lefekszem.

 A nevelõm lehúzza rólam a tõle kapott kimonót, s meghajolva kilép. Indulok fürdeni, de meztelen testem hirtelen nekiütközik valaminek. Jé, egy mellkas! Jé, ez Olivier!

- Hát te? – nézek rá kíváncsian. Azt hittem már lenn is van a többiekkel.

 Ásítás tõr fel a torkomból, szemem majd leragad. Azt hiszem, túlságosan kifárasztott a mai nap, pedig szinte ez is szokványos volt.

- Nem ártana felség, ha végre nyugovóra térne. Jöjjön, vissza kísérem a szobájába. Bizonyára már nagyon fáradt – hallom Olivier kellemsen mély hangját, ahogy kedvesen ejti a szavakat.

  Azt észlelem, hogy már Olivier ölében vagyok, s õ a palota fele visz. Értetlenül pislogok rá, majd mellkasára döntöm fejem. Biztonság és melegség vesz körül. Azt hiszem, szeretek a karjaiban lenni, olyankor mindig nyugodt és boldog vagyok. Lehunyom szemem, hogy kipihenjem a nap fáradaalmait. Igen, nekem itt a helyem.

 Érzem, ahogy lefektet ágyam puha párnái közé és betakargat. Talán kósza, vagy valótlan érintés, de ujjai cirogatása arcomon és a homlokomra hintett óvatos csók, egy sóhajt vált ki belõlem. Képzelõdöm. Biztosan már az álmok földjén járok. Mosoly kúszik arcomra, majd hagyom magam sodródni a dötétséggel.

 Reggel a nap sugarával ébredek, vagyis arra, hogy elhúzzák a függönyt a nevelõim. Nagy nehezen addig bírkózom, míg sikerül felülnöm, s sikerül ébernek maradnom.

 Kopogás hallszik, kiszólok, hogy nyugodtan bejöhet, hisz már nevelõim is elmentek.

- Meghoztam a reggelijét, felség – mondja Olivier, majd a tálcát az ölembe fekteti. Szokásos reggeli, de valami furcs. Egy bögre, amiben nem víz van.

- Köszönöm, de ez mi? – mutatok rá.

- Finom, friss tej. Jót tesz a szervezetének, felség. Erõsíti a csontjait – válaszolja.

 Lelkesen állok neki eszegetni regelimet, majd ahogy megiszom a tejet, egy csuklás után rájövök, hogy ez tényleg finom. Olivier csak mosolyog.

- Most valahogy egészen más íze volt.

- Igen, felség. Most magam készítettem el a reggelijét, édesanyám receptje szerint. Remélem ízlett, felség – nagy,kerek szemekkel hallgatom végig válaszát.

- Tényleg te csináltad? Nagyon finom volt. Nem kellett volna ezzel fárasztanod magad.

- Örülök, felség, hogy ízlett.

 Miután elkészültem, a tanácsterembe megyünk, ahol már a tanácstagok türelmetlenül várnak. Suuhei mellé ülök, a helyemre, majd egy formális köszöntés után nekikezdünk a tanácskozásnak. Egészen délig húzódott, már kezdek fáradni, pedig csak most kelltem.

- Köszönöm a figyelmet, a koronázási ünnepség elõkészületeit majd megbeszéljük, hiszen a herceg is fáradt már, ahogy látom – néz a tanácstagokra, majd rám Suuhei.

- Shuuhei, majd én eldöntöm, mikor lesz vége a tanácskozásnak – mondom, mire engedelmesen, meglepetten biccent. – Szeretném átnézni a áruszállításokkal kapcsolatos iratainkat. Valamint küdjenek egy meghívót a sötét elfek vezetõjének, beszélni szeretnék vele.

 Mindenki meghajol és már a kezemben is van egy vaskos jegyzetfüzet. Hát, lesz amit olvasgatni este is.

- Távozhattok – intek kezemmel, majd belemélyedek a sorok közé.

- Hercegem, ezt majd én átolvasom – veszi ki a kezembõl a második füzetet mikor elveszem Koori tanácsostól.

- Köszönöm. Ellenõrizd  alaposan, valami nem stimmel a tavalyhoz képest, nem is kaptam jelentést mostanában a szállítmányokról.

 A munka végeztével a szobámban gyûlik össze egy kisebb tanácskozás, Olivier, Shuuhei és még két tanácstag van jelen. A koronázási ceremóniáról van szó, már a fülemen folyik ki az egész. Vagy harmadszorra beszéljük ezt meg, hogy hogyan kell viselkednem, hogy hogyan viszonyuljak a dolgokhoz.

 Nagy nehezen kiküldök mindenkit, csak Olivier marad benn. Elindulok az ajtó fele, egy kendõt terítve vállamra, amirõl morogva veszem tudomásul, hogy megint elmenekült a kimonóm alól. Normálisan rendezem öltözékem, majd nyitnám az ajtót.

- Hová készül felség? – hallom, ahogy mellém lép.

- Sétálni. Valami kifogásod van ellene? – kérdem meglepetten.

- Elkísérem – hajt fejet. Gondoltam.

- Rendben.

 Bólintással jelzem, hogy maradjon mellettem, míg a bambuszkertben sétálgatunk. Imádom az itten terjengõ friss bambuszcserjék illatát.

- Nagyon szótlan voltál ma, pedig, ahogy látom, riválisok vagytok fõtanácsosommal – pillantok hátra vállam felett.

- Csak nem volt beleszólásom – válaszolja. Felkaromra teszi a kezét, amin meglepõdöm. Majd lassan feljebb csúsztatja az anyagot, mi megint elmenekült helyérõl. Kezdem unni, hogy nem marad meg a ruha rajtam.

  Ahogy a selyem anyag, úgy ujjai lágy érintése is végigcirogatja vállam, amire megremegek.

- Olivier – suttogom nevét kissé kipirulva. Nagyon közel van hozzám, hiába áll a hátam mögött, érzem testét az enyémnek simulni. Karjai átölelnek, én meg mivel nem vagyok olyan erõs, hogy ellenkezzek, hagyom magam, beledõlve ölelésébe.

- Hogy érzi magát, felség? – Olivier halk hangja töri meg a köztünk lévõ csendet.

- Kissé zúg a fejem, de köszönöm jól.

- Felség, közeleg a születésnapja. Hogy tervezi megünnepelni?

- Valóban? Nem szeretnék nagy ünnepséget, de a fõtanácsos ünnepi bált szervez.

- Értem, felség.

 Meglepetten pislogok rá, ahogy vállamra teríti a kabátját.

- Felség, jobb lenne, ha visszatérne a szobájába, eléggé hûvös van, még meg fázik.

- Te is megfázol, úgyhogy vedd vissza a kabátod. – Parancsom hallatán csak elmosolyodik.

- Nyugodjon meg, felség, nem fogok. Egy hegyi, havas kis faluban születtem. Hozzá vagyok szokva a hideghez.

- Valóban? Még sosem meséltél arról, hogy honnan származol.

- Nem kérdezte felség. Én meg nem mertem. Amikor felfogadtak ön, megesküdtem, hogy mindenáron, ha kell még az életem árán is megvédem önt, és segíteni fogom mindenben.

 Elkerekednek szemeim, õ pedig csak kedvesen elmosolyodik.

- Számomra nagyon fontos, felség. Nem szeretném elveszíteni önt. – Mondandója végén sóhajt egyet, majd folytatja: - Felség, én…  ezalatt a hosszú idõ alatt beleszerettem önbe, teljes szívembõl szeretem, de tisztában vagyok vele, hogy ez az érzelem viszonzatlan marad, és tiltott. – Hajtja le a fejét a végén.

- Mióta? - kérdem hallkan, zavartan és azt sem tudom, hogy hova nézzek egyáltalán, meghogy mit kéne tennem.

- Mióta felfogadtak a szülei ön mellé – ül le az egyik padra.

 Most fogom fel csak szavai igazi értelmét. Szerelmes? Belém? De hisz én… herceg vagyok, és… és még soha nem voltam szerelmes. Vajon milyen lehet az?

 Egyszer azt olvastam, hogy a szerelem olyan, mint  a rózsa: a virágszirmokat csodáljuk, de a tüskés szár tartja magasan és életben. Szerintem a házasság is ilyen. Ahogyan az apám mondta, azok a legértékesebb dolgok az életünkben, amelyekért megküzdünk. És végül, ha jól végezzük a dolguk, a szárat többre fogjuk értékelni, mint a virágot.

 Ha valaki találkozik az igazival, azt egyszerûen tudja. Másra sem tud gondolni. Õ a legjobb barátod és a lelki társad is egyben. Alig várod, hogy vele élhesd le hátralévõ életed. Senki és semmi más nem fogható hozzá.

 Vajon ezt érzem én is? Az szerelem, ha azt akarod, hogy mindig megvédjen, de közben aggódsz érte, hogy valami baja esik.

 A gyomromban is mintha ezernyi színes pillangó repdesne.

 Arcom kipirul és most valahogy a színes, narancs-naplemente sem tudja elterelni gondolataim.

-          Felség, mit érez irántam?

 Felkapom a fejem, aztán ahogy mégtöbb pillangó rajzik hasamban, inkább elfordítom.

-          Miért csinálod ezt velem? Miért jelentek neked többet, mint más? – kérdem szinte kétségbeesetten, mire egy gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait. – Önzõ vagyok – jelentem ki és inkább hátat fordítok neki, hogy ne lássa pipacspiros arcom.

-          Nem vagy önzõ. Miért gondolod ezt?

-          Pimaszság tegezni egy herceget! – fordulok hátra morcosan. Hisztizni szeretnék, tombolni, nyavajogni.

-          Ne hisztizzen felség, mert leöntöm egy vödör hidegvízzel. – Csak pislogni tudok. Ilyet mondani?! Ennyiért bárkit kivégezhettem volna.

-          Te meg ne légy pimasz, egyelõre én vagyok a herceg - emelem fel a fejem diadalmasan és már kicsivel jobb a kedvem is.

-          De egy igen hisztis herceg – mosolyog ismét.

 Arcomat felfújom és úgy csinálok, mintha nem is lenne ott, bár egy idõ után megunom.

- Nem is vagyok hisztis - csattanok fel azért pimaszságán.

- De igen felség, most is hisztizik – vigyorog. Grrr…

-         Õfelsége, meghoztam a reggelijét. – Hajol meg elõttem kedvenc testõröm, majd ölömbe helyez egy tálcát, amiben finom reggeli várja, hogy végre pocakomban végezze.

-         Köszönöm, de ne fáraszd magad ezzel máskor.

-         Ugyan felség, számomra megtiszteltetés, és öröm, ha magam hozhatom fel a reggelijét. -  Mosolyát megnyugtató végre látni. Olivier teljesen elkényeztet.

 Megvárja, míg befejezem az evést, majd miután elvette tõlem a tálvát, neki is állok felöltözni végre. Már rég elbeszéltem, de õ csak néz. Biztos elragadták a gondolatai.

-         Lassan indulnunk kell, õfelsége. – Oh, ha nem látnád, már kész vagyok, szóval ne ezzel a hangsúllyal mondd.

 Elindulunk a tanácsterembe, ahol letöltjük a nap hátralévõ részét is.

*-*

 Másnap ismét õ hozza ágyba reggelimet és megvár, hogy elkészüljek. A tanácsteremben órákig minkálkodunk különféle ügyeken, aztán már ebédidõ. Étkezés után én inkább a kertben sétálgatok. Mozgalmasak voltak az utóbbi napjaink, kell egy kis nyugalom is. Olivier a kertkapunál állva tart szem elõtt. Kicsit rossz, hogy soseincs olyan perc, mikor egyedül lennék. Mindig vigyáznak rám, bárhová megyek.

 Szürke felhõk gyülekeznek az égen és a szél is esõ illatát hordozza. Pár másodperc múlva már az esõcseppek a földet simogatják. A kertben lévõ pavilonok egyikében találok menedéket az esõ elõl. Mintha valaki öntené fentrõl a sok vízcseppet.

 Oliviert pillantom meg, ahogy teljesen elázva fut felém.

-         Jöjjön, felség, mert ez nem fog elmúlni gyorsan, meg jégesõ is lesz. – mondja, majd végignéz rajtam és derekamtól fogva felkap az ölébe. Herceg vagyok, nempedig hercegnõ! Mindenségit neki! Karjaiban velem, futni kezd a palota felé. – Elnézést kérek felség, hogy így hirtelen felkaptam, de ebben kis cipõben nehezen tudott volna haladni. – Ah, már értem. Karjai közt megbújva úgy érzem, mintha ideszülettem volna.

 Kis idõ futás után eléri a palotát, ahol felvisz a szobámba és leültet az ágyra.

-         Felség engedje meg, hogy levegyem a vizes ruháit. – Pillanatok alatt pirulok el, de aztán visszatalálok magamhoz.

-         Nincs szökség rá, egyedül is megy. Inkább szolj az egyik szobalánynak, hogy készítsen egy jó forró fürdõt. Aztán meg te is menj fürdeni, nehogy megfázz itt nekem! – Osztom ki parancsomat, aztán nekiállok lecsúsztatni vállamról a kimonót. Még mindig egy helyben áll. – Mit nem értettél? – kérdem, mert nagyon elbambult.

-         Oh… Igen is, felség. – meghajolva gyorsan távozik. Hát ebbe meg mi ütött?

*-*

 Mikor visszatérek a fürdõszobából, õ már ott vár, leülve az egyik nevelõk által használt székre. Nem zavartatva magam meztelenül vonulok végig a szobán, hogy lenge, selyembõl készült köntösömet felvegyem. Azonal feláll a székrõl, ahogy megpillant.

-         Végeztél már? – kérdem és helyet foglalok ágyam szélén, mintha trónon ülnék.

-         Tisztelettel megjegyzem,hogy nem mindenkinek vesz igénybe három órát a fürdés.

-         Ne légy pimasz! – szólok rá apró vigyorral arcomon.

-         Elnézést, herceg – hajol meg.

-         Jól van. – Intésemre helyet foglal én meg élvezettel döntöm hátra a fejem, ahogy az egyik szobalány a tincseimet törölgeti.

-         Mai tennivalók közt szerepelt, hogy lelátogatunk a faluba, de az esõ ezt elmosta, szóval akár neki is láthatnánk a hûbérurak fogadtatásához.

-         Fogadás lesz? Én errõl miért nem tudok? – szememet csak résnyire nyitom ki, hogy kissé dühösen rápillantsak.

-         Mivel heti egy alkalommal megtörténik ez, gondoltam, hogy nem használom feleslegesen a szám. – Halk sóhajtásom tölti be a szobát.

-         Milyen témákat hozhatok fel? – kérdem, hisz még levegõt sem szabad vennem tanácsadóm engedéje és testõröm nélkül.

-         Suuhei-sama elmondja, még nem volt idõm vele beszélni.

-         Nem csoda, majdnem minden percben velem vagy. Rendben. Felöltözöm és indulhatunk a tanácsterembe.

*-*

 A hold már rég az égen tündököl, mikor elvégezve minden feladatot eljutok a szobámig. Már a fejem is zúg a sok zagyvaságtól, amit ma hallottam. Suuhei kísért idáig, de az ajtó elõtt meg is pillantom Oliviert. Szúrós pillantást vet tanácsadómra, ahogy õ is viszonozza ezt a szivességet. Kíváncsi vagyok, mikor esnek ezek egymásnak, amióta betöltötem az 50. évem, azóta utálják egymást. Csak tudnám miért. Halk sóhajjal libbenek testõröm elé.

- Kedvem lenne sétálni, velem tartassz? – Tudom, hogy amúgy is elkísérne, szóval el is indulok. Odakinn még mindig esik és hideg is van, de ez nekem nem áll az utamba. A fedett kinti folyosón sétálunk csendben, csak egy-egy esõcsepp halk koppanása töri meg a csendet, ahogy a földre zuhan.