|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Corpse | 2013. 10. 09. 19:52:50 | #27570 |
 Karakter: Kristen J. K. Reiner
- Én is. Ez magánterület. Kívül tágasabb különben magára eresztem a kutyákat. - eressze csak pökkhendi alak!
- A természetet tisztelni kell. - mondom tovább, hiszen nekem van igazam. Ebből pedig nem engedek.
- Ahogy a magántulajdont is. - ragadja meg a karom. Milyen hideg a keze... Kitépném a karom a kezéből de túl erősen tart. Húzni kezd maga után.
- Hé eresszen el! Nem megyek! - tiltakozom tovább.
- Dehogyisnem. Szépen hazamegy és megtanulja, hogy illik viselkedni, más háza táján. - mordul rám.
- Nem csináltam semmi rosszat! - harsogom az igazam. Megvédtem a természetet ahová tartozom. Ez annyira borzalmas?
- Valami intézetből szöktél meg, mi? - veti oda nekem. Na, ez már egyenesen sértő!
- Én nem vagyok bolond!
- Csak süket. Ha nem vagy képes megérteni az édes anyanyelvet, hogy tűnj el innen.
- Mert nincs hová mennem. - bököm ki. A természet az én otthonom most már. Nincs senkim már.
- Nekem semmi szükségem egy hisztérikára, akkor inkább púp a hátamra, a választani lehet. Bolondokra, akik a fákról úgy beszélnek, mintha emberek lennének, aztán végképp nincs. - lök rajtam egyet. Micsoda lehetetlen alak!
- Engedjen már! - tépem ki a kezem a kezéből. - Egyedül is kitalálok.
- Rendben, de aztán holnap itt ne találjalak, ha jót akarsz magadnak. - indul vissza az ösvényen.
Magamban szidkozódva indulok el a másik irányba. A kezem amit a kezébe zárt még mindig át van fagyva. Kis nyuszim elkezd mozgolódni a táskámban, úgy tűnik sok volt neki egyszerre ez a hangos kiabálás. Nagyot sóhajtva nézek körbe, és mikor megbizonyosodok arról senki sincs itt, odalépek egy szimpatikus fához, és lágyan megérintem. A fa törzse szét nyílik ahogy kell, és magába enged.
Kiveszem a táskából a nyuszimat és ölemben simogatni kezdem, hogy lenyugodjak. Az idegességem az állatra is átragad. Az a lehetetlen, gőgös, arrongás alak, aki nem tiszteli a természetet! Gyűlölöm az ilyeneket! Talán órákig is morgok, mire elnyom az álom.
Hangos csaholásra ébredek. Nyulam nyugtalan az ölemben. Óvatosan a sarkamra ülök és előre dőlre kipillantok a fa egyik nagyobb repedésén. Kutyák. Te jó isten, ez tényleg rám küldte a kutyáit! Jól van Kris, nem kell pánikba esni, szépen itt bent maradsz, és nem lesz semmi baj. Mély lélegzeteket veszek, aztán visszaülök a fenekemre és matatni kezdek a táskámban. Szedek elő belőle egy kevés élelmet, amit elcsomagoltam magamra. Megetetem nyuszimat, aztán magam is eszem néhány falatot.
Azzal szórakoztatom magam, hogy különböző neveket találok ki nyuszimnak. Ő persze mit sem ért, csak ideges, a kutyák miatt, hiába simogatom, nem akar elmúlni a nyugtalansága. Gondolom ő is csapdában érzi magát, akárcsak én.
Csigalassúsággal telnek az órák. Egy örökké valóságnak érzem az időt, mire a Nap méltóztatik lebukni a horizonton. Napnyugtakor óvatósan kimászok a fámból, és megmozgatom elgémberedett tagjaimat. Táskámat és nyuszimat visszazárom a fába, majd később visszajövök értük, most muszáj mozognom egy kicsit.
Gyorsan befonom vörös tincseimet, aztán nyújtózkodom egyet végül ugrálni kezdek. Cigány kerekezek, fáramászok, levezetem a felgyülemlett energiákat. Egyik fáról a másik ugrok át, aztán egyszer csak megpillantom a "kedves" erdő tulajt.
- Maga komolyan képes volt kutyákat küldeni, egy ártatlan lányra?! - vonom kérdőre.
- Mit keresel te még itt? Megmondtam, hogy takarodj el innen! - rivall rám.
- Nincs kedvem. - vonom meg a vállam vigyorogva. Tele vagyok energiával.
- Ne szórakozz velem! - néz rám szikrákat szóró szemekkel. Oh, azt hiszem magamra haragítottam.
- Mert akkor mi lesz? - nyújtom ki a nyelvem, és eltűnök. Vagyis beleolvadok a fába és szépen végig folyva rajta a gyökérhálozat segítségével a férfi mögött jelenek meg. - Itt vagyok! - kiáltok vidáman, mire gyorsan megfordul, de már csak egy villanást láthat belőlem, mert megint máshol jelenek meg. Végül megunva a játékot egy fa ágán ülve nézek le rá. - Maga nem valami szórakoztató... - sóhajtok és leugrok a fáról.
- Hatalmas hibát követett el, amikor magára haragított! - fenyeget, és megragadja a csuklóm. Utálom ezt az érzést, ahogy a jéghideg ujjai ráfonódnak a csuklómra.
- Engedjen el! Nem hallja?! Engedjen el!!! - kiabálok és próbálom kitépni a kezem nem sok sikerrel. - Micsoda maga egyáltalán? Egy átlagos ember nem ennyire erős!! - nyüszögöm.
- Te mi vagy? Egy egyszerű ember nem képes egybeolvadni egy fával!
- Én kérdeztem először! - vágom hozzá dühödten.
- Én pedig másodszor!
- Ne gyerekeskedjen! Engedjen el! - cibálom a kezem.
- Kettőnk közül ki kezdte a gyerekeskedést?
- Az mindegy! Engedje el a csuklóm! Így is eléggé át vagyok már fagyva! - kontrázok, és mélyen a szemébe nézek. - Abban a kastélyban él? Alkut ajánlok! Ha elszállásol egy kis időre, akkor elmondom mi, ki vagyok és honnan jöttem. Lehet nehéz elhinni, de elég kényelmetlen egy fában élni. Na, áll az alku?
|
| Corpse | 2013. 09. 24. 19:32:10 | #27441 |
Karakter: Kristen J. K. Reiner
Megjegyzés: kagochannak
Mélyen arcomba húzom a kalapom karimáját, korábban már betömködtem vörös tincseimet a fejfedő alá. A vörös feltűnést kelt, és az hiányzik nekem a legkevésbé, hogy valaki felfigyeljen rám. Szorosan oldalamhoz nyomom a táskám, és úgy közlekedem az emberekkel teli utcákon. Talán valami ünnepség van, hogy ennyi van az utcákon?
Véletlenül neki megyek egy embernek, aki rögtön elkezd ordibálni velem, mire én is odapörkölök, és persze, hogy mindenki minket bámul. Ilyen az formám… Végül sértődött arccal elviharzok a tömegből egy elhagyatottabb helyre az erdő felé. Biztonságban érzem magam az erdőben, hiszen ott kedvemre változtathatom az alakomat, ott még van igazi élet.
Futólépésben érek ki a már várva várt rengetegbe. Mélyet szippantok a levegőből és lekapom fejemről a kalapom. Vöröstincseim rendezetlenül, kócosan omlanak a vállamra, hogy tetézzem a hatást még bele is túrok. Hátam mögött megzörren az avar, és villámgyorsan teszek egy 180 fokos fordulatot. Magam előtt tartom kezeimet védekező állásban. Várok pár pillanatot mielőtt még elindulnék a hang irányába.
Elsöpröm magam elől a cserje ágacskáit és leguggolok. Egy hófehér nyulat pillantok meg, aminek a bal hátsó lába fekete. Ijedt az ábrázata, remeg. Óvatosan kinyújtom a kezem és megsimogatom hosszú füle tövét, aztán a lassan, gyengéd mozdulatokkal kapom a kezembe. Lehuppanok az avarba, és ölembe véve simogatom, miközben dudolászni kezdek.
Régen dúdoltam utoljára. A nyuszi megnyugszik szinte elalszik a karjaim között. Mosolyogva gyengéden megpöckölöm a nóziját mire felriad. Halkan kuncogok, aztán óvatosan belehelyezem az oldaltáskámba. Van egy aprócska útitársam.
Addig menetelek előre fele, az erdőben, amíg úgy érzem mindjárt felgyulladnak a lábaim, és egy tapodtat sem tudok tovább mozdulni. Végigsimítok az előttem magasodó tölgyfa kérgén, mire az kinyílik nekem, éjszakai menedékhelyet adva. Mosolyogva lépek be a fába, és leülök. Nem kell sok idő, hogy elbóbiskoljak.
Őrjítő fájdalomra ébredek. Legszívesebben sikítanék. Gyorsan végignézek magamon, de nem látok semmilyen sérülést magamon, csak a szokásos már gyógyulófélben lévő horzsolások. Dühös ábrázattal lépek ki a fámból, és szemügyre megpillantom, hogy egy nyílvessző áll ki belőle. Ó, már értem!
Kitépem a nyilat és vigasztaló mozdulattal megsimogatom a tölgyet. Lépéseket hallok magam mögül, így gyorsan megfordulok és egy ismeretlennel találom szemben magam. Leplezetlenül, rosszalló tekintettel mérem végig, aztán dühösen a mellkasának vágom a kezem benne a nyíllal.
- - Ez a magáé? – kérdem zaklatottan. – Van róla fogalma, hogy mekkora fájdalmat okozott ennek a fának? Hát persze hogy nincs! Soha senki nem gondol bele! Na, idefigyeljen! Ha még egyszer meglátom magát a környéken istenbizony nem állok jót magamért! – ordítom gondolkodás nélkül.
- - Hölgyem, ugye tisztában van vele, hogy ez az én birtokom? – kérdezi gúnyosan.
- - Egy: Nem vagyok a hölgye! Kettő: Jobban is figyelhetne az erdejére, ha már a magáé! Három: Velem ne gúnyolódjon mert megbánja!
- - Maga fenyeget engem? – vonja fel komoran fél szemöldökét.
- - Én ezt inkább csak figyelmeztetésnek mondanám. – morgok, és kiengedem kezemből a nyilat, ami halk hanggal ér földet az avaron.
|
| Hentai Chibi | 2011. 04. 08. 16:47:34 | #12842 |
Karakter: Sui
Megjegyzés: Keiji-nek
Hideg sötét éjszaka van. A szél fúj és valami hideg, nedves hull az égből. Eső? Úgy fázom ... Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Gabriel ... Michael ... Merre vagytok? Könnycseppek gördülnek végig arcomon. Valaki .... Haza akarok menni! Hová tünt a gömböm? ... Valami halványan dereng ... Eltörött. Igen, így volt és ezért vagyok itt.
De hol? Annyira félek. Vizes vagyok és egyedül kerültem ide ... Valami meleg pereg végig arcomon. Sírok? Ez az amit az emberek sírásnak neveznek ... Miért? Könyörgöm segítsetek!
Emberek haladnak el az utcán mellettem és senkit sem érdekel, hogy itt vagyok. Az egyik épület üvegében látom magam. Gyerek? Ez lennék én? Ez így nem jó! Nekem nem itt a ...
- Kislány. Hát a szüleid? - egy nő áll meg velem szemben és én rá nézek. Egy férfi van mellette, aki felém tartja esernyőjét. A férje lenne?
- Nekem nincsenek szüleim. - szipogom. Én angyal vagyok és ide kerültem és nem tudok visszajutni. De ki hinné ezt el nekem? Ráadásul gyermek lettem, alig 4 éves és nem tudom jó-e, de megmaradtak az emlékeim.
- És hogy kerültél ide? Árvaházból? - valami meleg ér hozzám. Miért terítette rám a kabátját? Mert vízes vagyok ... biztos azért. Letörlöm könnyeimet, fehér hosszú hajam pedig arcomba lóg.
- Nem tudom ... - miért sírok még mindig? Elég legyen! Segítsetek már!!!
- Hogy hívnak? Majd mi segítünk haza jutni.
- Sui. - azt hiszem emlékszem rájuk. Láttam őket a gömbön át. Hisznek az Úrban, jó emberekm kedvesek és tisztességesek. Elvesztették a babájukat és már nem lehet gyermekük.
A mai napig tisztán él bennem az emberek közt töltött első napom emléke. Haza vittek magukhoz, megpróbálták megtalálni a nem létező szüleimet és maguk mellé vettek. És bár 13 év telt el semmi sem változott. Egyedül vagyok és nem segít senki. De van egy családom és ők törödnek velem.
- Mindent köszönök Ichida-san. Egy nap az Úrtól majd megkapjátok méltó jutalmatokat. - jelenik meg arcomon egy kedves mosoly. Hálás vagyok nekik azért amit velem tettek, hogy védtelen gyermekként ők óvtak engem.
- Még mindig nem anya? - az egyetlen dolog, amit nem tudtam nekik teljesíteni, ez az. Nem vagyok képs őket apának és anyának szólíttani.
- Bocsánat. Én csak ... - szinte teljesen bele vörösödök a zavarba.
- Semmi baj. - mosolyára azonban mosollyal felelek. - Jó éjszakát Sui.
- Nektek is.
A szobámban az ágyon fekve csak a plafont nézem. Már fáradt vagyok, de nem akarok aludni. Vajon mi lehet velük? Hiányoznak és vissza vágyom közéjük. Számomra ijesztő és rideg ez a hely. Nekem itt nincs jövőm, vissza kell jutnom, de egy darabot sem találtam a gömbömből. Csupán csak egy pillanatra de lehunyom a szemem.
- Sui!
- Mi a baj? Mi történt?
- Lázadók. Jobb ha elbújsz és vigyázol a gömbre.
Ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. Nem akarom látni ezeket a képeket! Félelem tölt el ... Mióta csak létezek, azóta c sak ettől a világtól tartok igazán, de azon a napon minden megváltozott ... Először rettegtem a sajátjaimtól.
- Michael! Gabriel!
- Bocsi angyalka, de ha mi elbukunk jössz te is velünk.
- Nem!
Nem nyitom ki a szemem, csak megragadom a hozzám érő kezet. Tudom ki ő, még így rémálmomból felriadva is. Menni akar, de nem hagyom.
- Kérlek Michael, maradj még. - fogom továbbra is a kezét, de most rá nézek. A megérzéseim mindig is jók voltak. - Mióta itt vagyok, először biztonságban érzem magam. - elmosolyodok és felülök. - Azért jöttél, hogy haza vigyél?
- Nem. - rázza meg a fejét. Elkeseredek. Akkor miért? Csak úgy? Mondj már valamit kérlek! - Meg kell találnod a nyolc szilánkot különben nem juthatsz vissza. Ha nem lesznek meg akkor ...
- Itt halok meg. Igaz? - erre bolint, mire csak keserűen elmosolyodok. - Gondoltam.
- Sajnálom ...
- Nem a te hibád! Egyikőtöké sem ... Én voltam túl gyenge, hogy nem tudtam megvédeni magam. Eltörték a gömböt és ide jutattak. Örülhetek, hogy még élek, még akkor is ha gyermeki testben.
Másnap reggel elég keserűen készülődök és suliban sem lesz jobb a helyzet. Utolsó év ... Csak legyen már vége!!!
- Olyan furcsa. Nézd már, fehér a haja!
- Ja, de tuti festi. Alapból senkinek sincs ilyen hajszíne.
- Mindenesetre akkor is nagyon különc. Nem illik a bőréhez ez a szín.
- Ja. Nagyon, ne is nézz rá! Jobb ha nem barátkozunk vele...
Na ja ... De legalább nem érzem magam kellemetlenül már, mint az első napon.
Csengetnek és egy fiú ül le mellém, aki most esett csak be az ajtón. Soha senki nem szokott mellém ülni, mindig egyedül vagyok itt hátul. Ráadásul nem is kérdez semmit, hogy leülhet-e vagy valami! Mit képzel magáról? Ki a ... fársz ő? ... Na neeeee! Emlékszem rá!
Soha nem mozdultam el az Úr mellől, mindig csak a gömbömön át figyeltem a lenti eseményeket. Akkor is ezt tettem és jött Gabriel. Egy démontól kellett megszabadulni, de nekünk az öléshez engedély kell. Ő ezért jött és meg is kapta, engem meg az Úr vele küldött, hogy figyeljek. Tudták, hogy én a gömbömön át mindent látok, így ha többen támadnának tudnám őt figyelmeztetni a bajra.
Akkor voltam először lent az embereknél, de nagyon féltem. Vele volt egy fiú is ... Keiji ha jól emlékszem.
- Sui neked kell figyelned.
- De félek! Sajnálom, én nem vagyok erre képes ... nem ... Én nem merek lemenni ...
- Te mindent látsz ami az emberek közt történik. Igaz?
- Igen.
- Akkor meg? Nem kell félned. Gabriel vigyáz rád, neked csak figyelned kell.
- Rendben van ...
Igen, ő az a fiú. Félig angyal csak és olyan fura. Egy biztos, én nem leplezem le magam elötte. És kizárt hogy felismerjen. Akkor hosszú hajam volt, most rövid és fel kellett nőlnöm... De mondjuk azért önmagam maradtam, csak ... Jaj istenem ... Félek!
|
| Andro | 2011. 04. 01. 20:47:01 | #12700 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Ariának) VÉGE!
Azért szólhattál volna, hogy törölted a karit, amivel elvileg velem játszol. Köszi szépen! -.-"
|
| Andro | 2011. 03. 11. 12:43:27 | #12169 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Jeremynek)
New York! Hogy miért pont ide kellett vetődnöm. Ja már tudom, miért. Mert Mexikóban már túl sokáig éltem, félő volt, hogy rájönnek, mi is vagyok. Hatalmas város, bűzlik, sok ember, sok autó, de hála égnek itt a Central Park, amelynek közelében meghúztam magam. Kis lakás, nem egy nagy hodály, de nekem megfelel. És a szomszédok sem zaklatnak. Jelenleg építészként dolgozom egy nagy toronyház építkezésén. Nehéz munka, de legalább jól fizet. Az emberek is kedvesek, sok erős, nagyhangú, de jókedvű ember, akiknek a közelségét el kell viselnem.
- Hé, Ren! - kiált oda nekem Joe, az egyik munkás, mikor ebédidőben leülök egy kicsit pihenni. - Tényleg el akarsz menni, ha vége a melónak? Tudod, most építik majd azt az új bankot is, mi utána odamegyünk.
- Én nem. Nem szeretek sokáig egy helyen élni - rázom a fejem. - De még meggondolom a dolgot.
Joe csak bólint. Két hónapja dolgozom itt, és ő az egyetlen ember, akivel tényleg jól megértjük egymást. Persze, ahogy a többiek, úgy ő sem tudja, mi vagyok valójában. Félek, mi történne, ha bárki tudomást szerezne róla, hogy igazából feketepárduc vagyok. A korábbi tapasztalatokból okulva, már nem mondom el senkinek sem az igazságot. Így van ez jól. Ebéd után még dolgozunk, majd este hat körül mindenki elindul hazafelé. Elköszönök a többiektől, akik mind a közeli kocsmába indulnak kicsit lerészegedni, mielőtt hazaindulnának. Én azonban egyenesen a park felé veszem az irányt.
Már kezd esteledni, amikor egy kihalt környéken járok. Errefelé csak egy kosárpálya van, ahol többnyire fiatalok kosarazgatnak. Hirtelen egy labda pattogására és két láb dobogására leszek figyelmes. Ilyenkor már nem igen szokott senki sem itt lenni, mivel nem veszélytelen környék, így kíváncsian a pálya felé veszem az irányt. Nemsokár a pályánál vagyok, ahol meg is akad a szemem egy fiún. Már láttam itt néhányszor a haverjaival, de most egyedül van. Nem lehet több húsz évesnél, baseball sapka van rajta, kényelmes ruhák, és ahogy felém fordul, látom, hogy a haja zöld. Zöld! De ember, nem érzem, hogy likantróp, vagy más természetfeletti lény lenne. Talán festi a haját, mindenesetre, nagyon jól áll a csinos arcához és kékeszöld szemeihez. Magas, izmos srác, úgy tűnik, kondizni is jár, vagy legalábbis sokat sportol, mert szép izmai vannak, ahogy megfeszül rajta a ruha egy-egy dobás után, szépen kirajzolódnak. Ügyesen mozog, dob, majd cselez és újra dob. Régóta gyakorolhatja a sportot. Én nem igen szeretem a kosárlabdát, de párduc énemet nagyon érdekli az a pattogó szerszám. Nem tudok parancsolni ösztöneimnek, és kibújok a búvóhelyemről, majd a fiú felé veszem az irányt. Ő meghallhatja a lépéseimet, mert abbahagyja a játékot, és mosolyogva néz rám. Szép mosolya van.
- Azt hittem, már mindenki elment - mondja.
- Veszélyes dolog ilyentájt egyedül járkálni errefelé - mondom halkan. - Jobban tennéd, kishaver, ha hazafelé irányoznád magad.
- Jeremy vagyok - mutatkozik be. - És te? Nem láttalak még errefelé. Új vagy itt?
- Ren - válaszolom. - És nem. Errefelé lakom - mutatok a Central Park irányába.
- Akarsz kosarazni? - dobja felém a labdát.
Elkapom, majd látom, hogy már helyezkedik is. Miért is ne? Végülis egy embernek semmi esélye ellenem, és szívesen megyek bele a játékba. Szoktam néha kosárlabdát nézni, tudom a szabályokat, ő pedig úgy tűnik, szívesen játszana velem. Az, lhogy nem látott, nem véletlen, mivel általában elbújok az emberek elől, most sem igen tudom, miért engedtem állati énemnek, hogy átvegye az irányítást.
Támadásba lendülök és hagyom, hogy egy ideig akadályozzon, megpróbálja elvenni a labdát, majd kikerülöm és bedobom a kosárba. Hallom Jeremy meglepett füttyszavát.
- Ez igen! Nem semmi! - mondja elismerően. - Ilyen teljesítménnyel az NB1-be is bekerülhetnél.
- Nem szoktam kosarazni, és nem érdekel a hírnév - vonok vállat.
Csak vigyorog. Mindig ilyen, amióta megláttam. De a nevét sosem tudtam. Valamiért nem jegyeztem meg. Csinos fiú, és szívesen ágyba cipelném, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő ezt nem díjazná. Inkább odadobom neki a labdát és elhelyezkedem. Lássuk, ő mit tud ellenem.
|
|
