Karakter: Kitano Gwendolyn
Megjegyzés: (Hisztisemnek)
Ott hagyom az egész kócerájt és inkább elmegyek haverjaimhoz. Ott legalább nem akar senki irányítani vagy hozzá adni valakihez. Elegem van, apámból erősen gondolkozok azon a tényen, hogy elszökjek otthonról és hagyom élni, ahogy eddig akart. Gondtalanul, de ami a legfontosabb nélkülem.
Barátaim szerencsére megértenek, és nem nyaggatnak. Velük olyan jól el tudok beszélgetni és ez sokat számít nekem. Ők az én igazi családom. Tőlük kapok szeretet egyedül. Ez lesz a legjobb lehetőség. El fogok onnan jönni, akkor legalább abba a hülye házasságba se fog tudni belekényszeríteni.
Hazamegyek és elég kellemetlen élményben lesz, részem úgy hiszem. Apám gyilkos szemekkel néz rám, míg én viszonzom a pillantását. Nem érdekel. Pofozzon meg, sőt meg is ölhet, komolyan mondom nekem is megnyugvás lenne.
- Még is mit képzelsz magadról Gwendolyn? – kérdezi elég mérgesen.
- Szerinted mit képzelek? Hogy cseppet sem akarok itt lenni és inkább kívánom, hogy ölj meg, de azzal úgy sem fogod feltámasztani anyut. – mondom komolyan és közelebb jön. – Pofozz fel nyugodtan úgy is csak azt éred el vele, hogy jobban gyűlölni fognak és soha többet nem fogsz látni. – vágom a képébe, amire leteszik a kezét.
- Ostoba kölyök. – ordítja le a fejemet.
- Volt kitől örökölnöm. Olyan vagyok, mint te nem vetted észre? Anyuból egyedül a külsejét tudtam megtartani. Hidd el nekem is könnyebb lenne, ha én haltam volna meg. – válaszolom, de most már könnyekkel a szememben. – Mit kaptam tőled, mióta anyu meghalt? Hányszor öleltél meg? Hányszor mondtad, hogy szeretsz? – kezdek kicsit kiakadni. – Állandóan azt vágod a fejemhez, hogy bár én haltam volna meg anyu helyett, akkor miért nem ölsz meg?! – kiabálok vele, majd felszaladok a szobámba. Nem érdekel, hogy kiabál utánam.
Bezárom az ajtómat és az ágyamra fekve kezdek el zokogni keservesen. Ez nekem kezd sok lenni. Nagyon nem akarok semmit. Elegem van.
- Anyu miért hagytál itt? – kérdezem hangosan felzokogva.
Szenvedek, apu mellett nagyon szenvedek és ezt ő nem veszi észre. Próbálok kemény lenni, de már olyan nehéz egyszerűen képtelenség. Ahogy fekszek és zokogok, annyira kifáradok, hogy zokogás közben álomba merülök. Álmomban anyuval vagyok és boldogok vagyunk együtt. Olyan jó lenne, ha a valóságban is ez lenne. Ha itt lenne és megölelne… és szeretne.
~*~
Másnap reggel mikor felébredek eléggé fáradt vagyok még. Bemegyek a fürdőbe és meglátom a szememet, ami teljesen fel van dagadva. Megmosom hideg vízzel, majd visszamegyek a szobámba. Kopognak rajta, de nem nyitok ajtót, nem akarok. Egyedül akarok lenni és senki mással csak egy magam és anyukám emlékével.
Viszont sajnos a nyugalmamat megzavarják. Apám két testőrével feszíti fel az ajtómat. Hogy itt már nem lehet nyugalma az embernek. Elfekszek és csak a képet nézem magamba roskadva. Apám már kezdene is elordítozni, hogy mi a frászt csinálok, de meglátja nálam anyunak a képét és inkább kiviharzik a szobámból, de még annyit mond:
- Vedd fel a ruhát, mert vendégünk lesz, és ha nem veszed fel, akkor a testőrök fogják rád adni. – mondja komolyan, majd kimegy.
- Kösz a semmit! – kiabálom neki, majd a gorillákra nézek. – Tünés a szobámból. – kiáltok rájuk, mire elhúzva a szájukat kimennek és helyére teszik az ajtómat is.
Nagy nehezen, de felveszem a ruhát. Hát apám kitett magáért ebben a ruhában bármelyik pasi megbámulna, ha sétálnom kéne.
Délben lent ülök az asztalnál és csak várom, hogy megjöjjön az a hülye vendég és n meg elmehessek anyu sírjához. Végre megérkezik, de ami fogad nem öröm számomra. Az a hülye nagyképű micsoda jött el hozzánk ebédre. Éjjen lengessünk győzedelmi zászlót apámnak.
Folyamatosan gyilkos tekintettel nézek a megjelent alakra ő meg belevigyorog a képembe. Na, szép mondhatom. Ezzel se fogok jól kijönni soha. Elegem van. El akarok menekülni innen. Itt engem csak kínoznak, de várjanak csak, viszont fogok kínozni őket, csak legyen rá lehetőség.
- Együnk. Jó étvágyat. – szól apám mindkettőnknek, de nekem már elment az étvágyam. Fel akarok állni, de akkor két gorilla elém áll és visszaültetnek, hogy a nyavalya esne beléjük mindenkibe, aki most itt van. Minél hamarabb el kell innen mennem. Ha anyu itt lenne, biztos nem engedné meg, hogy apa ezt művelje velem és belekényszerítsen mindenbe. – Vacsora után a bal szárnyi könyvtárban lesz időtök megbeszélni, a kettőtök dolgát. – szólal meg megint a főkolompos. Eszek pár falatot, de a legtöbbet visszaküldetem, majd este csináltatok magamnak valami jobbat, amit egyedül eszek meg nem pedig ilyen társaság között.
Mikor vége a kínzásomnak átvezetnek minket a könyvtárba. Leülünk a fotelekbe és csak méregetjük egymást, bár én inkább gyilkolnék, mint méregetnék. Az igazat megvallva igen is fogamra való és helyes srác, de mivel apámnak bejön nekem nm szabad, hogy bármiféle viszonyom legyen vele.
- Ki vele – töri meg a csendet. – Mit akarsz most csinálni? Az esküvő meg lesz tartva, ha akarod, ha nem. Nem lenne egyszerűbb mindkettőnknek, ha elásnánk a csatabárdot?
- Semmit.
- Semmit? Ezt most, hogyan kell érteni? Mi az, hogy semmit?
- Ahogy mondtam, és látom te is az apám egyik seggnyalója vagy. Így háát... veled sincs beszélnivalóm. – felállok és megpróbálom ott hagyni. Beszélje meg magával a dolgokat, hiszen úgy is olyan nagy az egója, de valahogy ez a mai nem az én szerencse napom. Vajon miért nem? Megfogja a kezemet és a pamlagra borít.
- Mit is mondtál az előbb? – kérdezi összeszűkült szemekkel. Lefogja kezeimet és csípőmre ül rá, hogy még mozogni se tudjak. Próbálok kiszabadulni és vergődök, de semmi haszna. Ahogy vergődök és fújtatok egyszer csak lehajol hozzám és ajkaimat kezdi el falni, de nem hagyom neki. Harapdálom ajkait, hogy hagyjon békén. Semmi köze nincs hozzám és nem is lesz. Nem fogok hozzá menni. Felejtse el mindenki ezt az esztelenséget.
- Ne harapj ennyire. – mondja, amikor már véresre haraptam szinte a száját. Odanyúl egyik kezével, így megszabadulok fél kézzel.
- De harapok, ha úgy tartja kedvem. – mondom, majd megmarkolom a tökeit, amire felszisszen. – És jobban jársz, ha elengedsz. – mondom komolyan.
- Nem foglak és ez nem fog tetszeni apádnak sem. – mondja, amire még jobban megmarkolom.
- Engedj el. – magyarázom és leszáll rólam. Lefekszik a földre, majd felé állok és lába közé lépek. – Meg ne próbálj még egyszer megcsókolni vagy le taperolni, mert jobban megjárod. – mondom komolyan, majd otthagyom és kimegyek a könyvtárból. Felmegyek a szobámba. Felveszem a saját ruhámat és mikor mennék lefele, akkor apám és az a hülye fasz áll ott mellette. Kér még párat a tökeire?
- Gwen. – szólít meg az a hülye.
- Bocsi most nem ér rá. El kell mennie itthonról.
- Nem mehetsz, amíg én engedélyt nem adok rá. – próbál parancsolni nekem.
- Majd meglátod, hogy mennyire, de elmegyek. – válaszolom, majd kikerülöm és megpróbálja megfogni a karomat, de kitépem a kezemet karjai közül és szinte szaladok kifele.
- Őrség kapjátok el. – szól nekik, de nem lesz olyan egyszerűdolguk. Most komolyan szerintük ki vagyok én? Meg van olyan, amit apám sem tud. Például, hogy jó talajtornász vagyok. elkezdek szaltózgatni és cigánykerekezni, meg mikor mire van szükségem. Végül csak nem tudnak elkapni és ki is fáradnak igaz én is, de nem érdekel, az a lényeg, hogy el tudjak menni anya sírjához és ezért bármit képes vagyok megcsinálni.
Az ajtónál vagyok és két benga állat áll ott és farkas szemet néznek velem. A falhoz megyek, majd felszaladok rajta végül egy előre szaltóval már a fal túl végén vagyok és futásba kezdek. Nem érdekel, mit fogok kapni. Leszarom, hogy mit akarnak, egyedül akarok lenni és csak ez számít nekem egyedül.
Megérkezek végre anya sírjához. Hozok virágot is neki. Leteszem a sírjára, majd a térdemre ülve maradok ott.
- Szia, anya. Gwen vagyok. – kezdek el beszélni neki. – olyan nehéz apával nélküled. Ő nem szeret engem és tényleg azt akarja, hogy te élj helyettem. – mesélek neki mindenről, amiket már annyiszor elmondtam neki. – Olyan nehéz vele élni és annyira fáj, amiket mond. Teljesen kikészít. – mondom, majd elkezd folyni a könnyem. – Miért hagytál itt vele? Miért nem vittél magaddal? – kérdezem, és lassan elkezdek sírni. – Úgy hiányzol anya. – mondom, majd lehajtom a fejemet és úgy sírok halkan csendben, miközben a nadrágomat markolom.
Nem tudom, mióta vagyok itt és ülök csendben anyunak a sírjánál, amikor egyszer csak meghallok egy hangot, amit nem akarok.
- Ahh. Szóval itt vagy? Remélem, tudod, hogy apád iszonyatosan pipa rád és téged kerestet az egész városban? – kérdezi, amire csak megtörlöm a szememet. És kifújom az orromat.
- Tegye, nem érdekel. Úgy sem vagyok neki fontos. – mondom halkan, majd felállok, és anyu sírjához megyek. Megsimogatom, majd megpuszilom az ujjamat, és azt is a sírkőre helyezem.
- Most őszintén. Mi bajod van velem? – kérdezi más hangnembe, mint eddig.
- Veled konkrétan semmi. Inkább apámmal. Mindig megkeserítette az életemet így most rajtam a sor, hogy megkeserítsem az ő életét. – mondom őszintén, de még mindig háttal.
- De a könyvtárban nem úgy tűnt. – mondja felhúzott szemöldökkel, mire megfordulok.
- Még is mit vársz tőlem? Anyám meghalt miattam. Apám azóta gyűlöl és most meg akar szabadulni tőlem úgy, hogy ránk kényszeríti, házasodjunk össze. Nagyon jól tudja, hogy félnek tőle az emberek, de én nem félek tőle. Addig fogok, neki ellent mondani ameddig csak tudok, vagy ameddig meg nem öl. – mondom könnyes szemekkel.
- Ha utálna, nem kerestetne. – mondja, amire megrázom a fejem.
- Te ezt nem érted. – fordítom el a fejemet, mire közelebb jön hozzám. Mit akar ez?
- Akkor magyarázd el. – mondja, és a szemembe néz. Nagyot sóhajtok, majd leülök anyám sírköve mellé és neki dőlök. Roberto követi cselekedetemet és ő is helyet foglal mellettem.
Elmesélem neki, hogy mi történt és mi volt eddigi életemben. Soha senkinek nem mondtam még el ezeket. Meg mondom neki azt is, hogy ha bármit mondok róla és apám a közelben van, akkor ne lepődjön meg, ha szidom, vagy bármi mást mondok róla, mert ez már csak így szokott menni nálunk.
Megérti a helyzetet szerintem. De nem érdekel, ha meg is érti vagy sem. A mesedélután végén felállok.
- Viszont azt soha ne várd el tőlem, hogy hozzád menjek. – mondom komolyan felvéve az állarcomat.
- Még is miért ne?
- Mert egy az apámnak tetszene, kettő meg nem akarok férjhez menni és jobb, ha ezt tiszteletben tartod. – mondom a szokásos hangvételemben, amire látom még is magára veszi és ő is hasonlóan válaszol.
- Pedig az enyém leszel.
- Felejtsd el, és ha még egyszer meg mersz csókolni, tényleg kitekerem a töködet abban nem vicceltem. – válaszolom, majd elmegyek mellette. Megpróbálja megfogni a kezemet, de elhúzódok tőle. – Ne merj hozzám érni. – nézek rá szútós szemekkel, majd elfutok onnan és inkább, amíg keresnek, haza megyek, bár a szobám ajtaja le van szedve, de nem érdekel.
Hazaérve bemegyek a szobámba, majd lefekszek aludni, hogy kipihenjem magam és újult erővel nézzek szembe apámmal holnap reggel, mert lesz veszekedés veszekedéssel ezt már most tudom borítékolni.
|
