A lehetõ leghamarabb le kell õket kezelni.

- Kérlek, nyugodj meg Sammy. Nem fogunk megkötözni – próbálok meg óvatosan felé lépni, de annyira fél, hogy mozdulatom miatt csak még hátrébb húzódik.

- Ne, hagyjon! Kérem, engedjen el. Nem… Nem akarok itt maradni – szegény… Mintha nem is lenne önmaga…

Nagyon remélem, ha én nem, attól még a lányaim meg tudják gyõzni.

- Ne! Kérlek, kérlek Sammy, maradjál! – igen… Már futnak is hozzá mind a hárman…

- Hagyjátok. – cehh… A fene vigye el… Feleségemnek miért most kellett újra megszólalnia?! - Nem akar itt maradni, akkor ne maradjon. Nekünk nem kell egy ilyen korcs, akkor miért ne mehetne? Ráadásul, azóta, hogy hozzánk került, ez az ötlet volt a legjobb, amit mondhatott. – ennél rosszabbat nem is közölhetett volna jelen pillanatban.

Tudtam, hogy utálja Sammyt, de azt nem, hogy ennyire, kicsi farkaskánk ha eddig nem volt teljesen maga alatt, akkor most már ott van.

- De anya! – elõz meg az egyik lányom a felháborodásban, mielõtt még tovább próbálná farkasunk maradásra bírni:

 - Sammy, kérlek, maradj velünk. Hát ennyire nem szeretsz minket? – jó kérdés…

- Dehogy nem, kicsim… – tér tõle a drága bundás is magához - Épp ez az, hogy nagyon is szeretlek titeket. Nem akarom, hogy szétszakadjon miattam a családotok. Az anyukátok… nem kedvel engem. Ti meg túlságosan kedveltek. Ez pedig nem jó, nagyon nem jó. Nektek az anyukátokat kellene ennyire szeretnetek – az szerintem számukra lehetetlen.

Nora feleannyit nem tesz meg értük, mint amennyit õ megszokott, szemem fényei nem véletlenül tekintik a családunk pótolhatatlan részének, és ragaszkodnak jobban hozzá.

- De… Sammy, kérlek! – nyafizik ismét Kristina, örömmel nyugtázom magamban, hogy lányaim a makacsságuk tõlem örökölték.

Az a könnyes, boci szemes támadás, amivel némán ostorozzák a kis farkaskát is szívfájdító, senki, még Sammy se lehet képes nekik ellenállni ezek láttán.

- Bár igaza van, el kellene innen húznia, de rendben. Maradjon – sóhajtja bosszúsan Nora is, mielõtt elmenne mellõlem valamerre.

Ez volt a legjobb, amit mondhatott, végre belátta, hogy ha elküldené farkaskánk, akkor neki kéne a lányokra figyelnie akkor, amikor nekem el kell valamerre utaznom a munkám miatt, és nem tudna annyit találkozgatni, valamint beszélgetni a barátosnõivel, mint amennyit általában szokott.

Sajnos más oka nem lehet a véleményváltozásának.

- Maradok – sóhajt, amikor ismét végignéz három lányom arcán. Ráadásul… Eddig kerülte a tekintetem, de most rám is rám nézett… - Szeretlek titeket, kérlek, bocsássatok meg nekem azért, mert azt hihettétek, hogy nem szeretlek titeket – szeret minket… Az azt jelenti, hogy engem is…

Azok után, amit tettem vele, szeret engem is…

- Ohh Sammy… - sóhajtja szavaira Dawn, és Tina kórusban, majd a sírásban kitörõ Kristina példáját követve ugranak Sammy nyakába, mosolyogva lépek csoportjukhoz, ölelem át mind a négyük, adok hangot hozzájuk hasonlóan én is a véleményemnek:

- Örülünk neki, hogy itt maradsz velünk.

Tudom, szemét dolog kihasználni, hogy farkasunknak már megint semmi esélye arra, elmeneküljön elõlem, nincs is a tettemre nagy mentség.

Egyszerûen csak jól esik a karjaim közt tartani õt azok után, hogy azt hittem, talán többé nem is láthatom. Borzasztó jól esik…

Sammy a családhoz tartozik. Jobban, mint ahogy õ azt el tudná képzelni.

Ezért gondoltam komolyan azt az adóvevõs nyakörvet is. Nem menekülhet elõlünk, elõlem. Nem hagyhat el azok után, hogy olyan szenvedélyesen csókolt meg, semmiképp sem teheti…

- Elég lesz az ölelésbõl… - motyogja zavartan Sammy pár perc után talán a lányok sírása, talán a közelségem miatt, megmosolyogva arca vörösségét eresztem ki õt, és gyerekeim is a karjaimból.

A három kicsi még ekkor is rajta csüng, arról faggatják, hogy miért szökött el, és hogy milyen volt egyedül az erdõben lennie, kuncogva figyelem õket továbbra is.

- Nem volt ott olyan jó… - feleli persze erre kitérõen farkaskánk, és fáradtságra hivatkozva aludni menne macijával, viszont válasza a lányokat egyáltalán nem elégítette ki, nem hagyják menekülni:

- Minket is elviszel egyszer? – kérdi Tina, mialatt Kristina arról faggatja, hogy ha elkísérnék hol aludnának.

- Ha a földön – teszi hozzá szavaihoz – akkor össze kell pakolnunk indulás elõtt pár takarót.

- A fürdõbe viszitek, és alaposan megmosdatjátok apátok segítségével, nem õ visz titeket az erdõbe! – lép vissza dühösen Nora hozzánk, gondolom nem tetszik neki, hogy még mindig a hazaérkezõn függünk… – Cehh… Még csak az kéne, hogy a lányaim egy büdös, bolhás, és koszos farkassal csavarogjanak… Hogy tudtok így egyáltalán hozzáérni ahhoz a döghöz?! Most fürödhettek miatta ti is… Andrey intézd el õket, legyenek tiszták mindannyian, mire visszaérek!

Neki úgy érzem magyarázkodnia kellene a parancsolgatás helyett, de mielõtt megkérdezhetném tõle, hogy mégis hova öltözött ki, amikor már korábban megbeszéltük, hogy ez a nap csak arról fog szólni, hogy jól érezzük magunk a gyerekeinkkel, és Sammyvel jelenti be, õ most visszamegy az anyjához a kórházba, és már távozik is.  

- Anyu most haragszik ránk, azért nem lesz velünk? – fordul felém legkisebb lányom, türelmesen simogatom meg a fejét:

- Gyerekek… A mamátok kórházban van, úgyhogy vele kell lennie. De ha sietünk, és megfürdünk úgy, ahogy kérte anyátok, bemehetünk hozzájuk. Biztosra veszem, hogy nagyon boldoggá tennénk õket azzal, hogy velük vagyunk.  

Szavaimtól újra vidám lesz, már csak az ismét hallgataggá vált Sammyt kell valahogy felvidítanunk fürdetés közben.

***

Sajnos Sammyt hiába vidították fel a lányok a fürdetése, és a városban sétálás, vásárolgatás alatt, amikor szembetalálkozunk Norával, ismét feszült, és komoly lesz.

De… Hozzá hasonlóan én is eléggé idegesen lépdelek feleségem felé, drága nejem feldúltabbnak tûnik, mint eddig bármikor:

- Ti miért nem otthon vagytok?! – támad is csapatunkra, lányaim, akik eddig az egyik csokor virágot akarták neki átadni a mögém bújt farkaska háta mögé bújnak.

- Hozzád, és anyádhoz akartunk bemenni a kórházba. Azt hittem, még ott vagy vele. – válaszolok neki, de erre persze még jobban felháborodik, haragja miatt még én is hátrálok egy lépést:

- Hogy merészeltél még gondolni is ilyenre?! Az nem jutott eszedbe, hogy felhívsz, alkalmas-e szegénynek?! Hamar elaludt, ezét eljöttem tõle én is. Farkasok amúgy se engednének be a kórházba! Mit csináltál volna, ha Sammy megint elmegy, amíg nem vagytok vele – huppsz… arról, hogy oda nem jöhetne velünk el is feledkeztem…

Ettõl viszont nem kéne sárkányként viselkednie. Fõleg nem úgy, hogy a kórház tudtommal nem abban az irányban van, amibõl jött… Ráadásul már majdnem teljesen sötét van. Ha hamar elaludt az anyja úgy, ahogy mondta, akkor eddig hol volt?!

- Na de mindegy… - sóhajt színpadiasan, mielõtt válaszolhatnék kérdésére, észrevette, gyermekeinknél két csokor van. Most áldom az eszem azért, hogy neki is vettünk… – Ha már itt vagytok, akkor akár arra is használhatjuk az idõnk, hogy Sammynek pórázt, és nyakörvet vegyünk.

Hallom, ahogy szavai, és gyilkos mosolya miatt kicsi farkaskánk nyel egyet, azzal is tisztában vagyok, hogy a lányok most bátorítóan simogathatják, de ebben az ügyben részben egyet értek nejemmel.

Nem akarom elveszteni.

Legszívesebben meghalnék. Annyira elegem van már az életbõl. A fájdalomból, a csalódásból… Mindenbõl. Most, hogy senkinek nincsen rám szüksége, hiszen elszöktem, nem is hiányoznék senkinek. Meghalhatnék… Vége lenne evilági szenvedéseimnek.

De ez nem lenne gyávaság? De, az lenne. Megfutamodás a problémák elõl. Heh, mintha érdekelne… Gyáva vagyok, szóval igen, megfutamodás lenne, de az én döntésem lenne. De… félek. Félek a fájdalomtól. Félek, hogy mi várna a túloldalon. Félek az ismeretlentõl…

Nagy nehezen tudok csak elaludni. Furcsa újból a természetben lenni, állatok, növények közt, hiszen már nagyon hozzászoktam a szobám puha ágyikójához, agyamban meg egymást kergetik a gondolatok. De nem gond, hamar vissza fogok szokni, hiszen nem hinném, hogy bárki is befogadna magához egy ilyen elfuserált farkas-embert. A gazdáék is csak azért fogadtak be, mert az elõzõ gazdám odaajándékozott nekik… De most, hogy megszöktem, már tényleg senki nem fog magához venni. Aminek egyrészt örülök, mert nem kell senkit sem kiszolgálnom. De… de mit fogok kezdeni magammal? Itt fogok bujkálni az emberek elõl addig, amíg meg nem halok? Nem lenne sokkal egyszerûbb megölnöm magam?!

De...

Lassan eláraszt a fáradság, és nyugtalan álomba merülök. Nem látok semmit, mintha egy sötét, szûk veremben lennék, ami egyre közelebb, és közelebb jönne hozzám. Hirtelen egy ajtó nyílik, ahol az úr lép be. Boldogan rohanok felé, hogy megmentsen ettõl a helytõl, de õ nem ölelésre tárt karokkal vár, hanem egy nagy pofonnal. Szûkölve húzódok hátra, és próbálok menekülni, de mögöttem, ahol az elõbb a szoba volt, most csak egy fal van, aminek az úr nekilök, és fogdosni kezd. Sírva könyörgök, hogy engedjen el, és próbálok szabadulni, de nem ereszt, csak még jobban fog, és megkötöz.

Fölriadok.

Vagy még mindig álmodok? Ismeretlen emberek fognak le, és kötöznek meg. Próbálok szabadulni, át is változok farkassá, hogy gyorsan kislisszoljak a kötelek fogságából, de hasztalan. Még a számat is összekötözik, hogy ne tudjak harapni, pedig azt nem tenném.

Nem tudom, kik ezek, és mit akarnak tõlem, de még mindig szabadulni vágyó testemet fölveszik, és elhurcolnak. Szerencsére viszont a macikámat is hozzák, pedig nem gondoltam volna.

A ház felé cipelnek, szóval lehet, hogy a gazda fogadta föl õket, vagy nem tudom. Nem szeretnék vissza menni! Csak még több fájdalmat okoznék az egész családnak! Most már még jobban szabadulni akarok, de ezzel csak azt érem el, hogy az emberek csak még jobban szorítanak, és erõs kezeik közt tartva, nem engednek el.

- Megtaláltuk – kiáltja az egyik. Érzékeny fülemet sérti az éles hang, de nem tudok mit tenni ellene. Bárhogy is mozgok, csak azért érem el, hogy erõsebben tartsanak. Fáááj! A testem, és a szám is, mert azt is összekötözték. Nagyon-nagyon fáj! Ahogyan a testembe vájnak a kötelek, érzem, hogy egy jó idõ lesz, mire regenerálódni fogok tudni. Ennyire nem kedvelne engem a gazda? Ennyire dühös lenne rám, hogy hagyja, hogy így fájjon?!

Meg kellett volna halnom...

De… akkor nem érezhetném a gazdi finom illatát. Csak álmodnék? Puha, meleg vesz körül, amit körüllengi a gazdi illata, amit annyira szeretek.

- Idióták! Miért kötötték ennyire össze?! – ordítja valaki. Hát mégsem álmodok? A gazdi fogna a kezében? Hát nem dühös rám?

- Nyugalom. – dörmögi az egyik férfi, aki megkötözött. Ijedten ficánkolok ide-oda, hogy már megint mit akarnak velem tenni, de ahogyan megkapom a mackómat, megnyugszom. A mackóm mindig meg tud nyugtatni, bármilyen helyzetben. Ezért is… ezért is tudtam eddig túlélni, no meg a félelmeim miatt.  

---*---*---*---

- Már minden rendben – susogja a gazda, mikor a konyhába érünk, és a köteleimet szedi le rólam. Kissé megnyugodva változok vissza emberré, hiszen itt… nem, azt nem mondhatom, hogy nem történhet semmi bajom. Csak… itt… már megszoktam. - Szeretnék bocsánatot kérni tõled azért is, mert olyan hirtelen támadtam rád. – Miért? Miért hozott vissza a gazda? Miért kér bocsánatot? Hiszen… nem kellek én neki. Csak fölforgatom az egész életét.

- Hagyjon elmenni uram. – Hangom fáradt, megtört. Nem akarok itt lenni. Vagyis igen, túlságosan is itt akarok lenni, csakhogy éppen ez a gond. - Csak bajt okozok az egész családjának.

- Ez nem igaz – tagadja, és végig simít az arcomon. Lágy érintésére végig borzong az egész testem, de nem hiszek neki. Legyen bármilyen jó érzés, és szeressem bármennyire is, nem akarom, hogy szétcincáljam a házasságát. Annál sokkal jobban szeretem. - Örülünk neki, hogy itt vagy. – Dehogy!

Ne, kérlek, ne hazudj! Már épp nyitnám a számat, hogy ellenkezhessek, mikor a két idõsebbik kislány beront, és a nyakamba ugranak. De… miért… miért örülnek nekem ennyire? Kérlek, ne tegyétek ezt velem. Így… így nem tudok elmenni. Pedig… pedig az lenne a legjobb!

- Úgy hiányoztál!

- Soha többé ne hagyj itt minket! – utasítanak, és majd’ megfojtanak ölelésükkel. Jajj, de szeretlek titeket, angyalkák!

- Nyugalom. – Gazdi megölel minket, amitõl úgy érzem magam, mintha minden rendben lenne. Egy pillanatra elfelejtem minden gondolat, bajomat, és csak élvezem, ahogyan a ét kicsi test hozzám nyomódik, ahogyan a gazdi megölel minket. Finom illata örömmel tölt el, hát még, amit mond: - Már együtt vagyunk.

Egész addig kitart a boldogság buborékom, amíg a gazda felesége be nem lép legkisebb gyerekükkel. - Ostoba egy jószág vagy. Legközelebb úgy kell elmenekülnöd, hogy ne találjanak meg. De nem lesz legközelebb – teszi hozzá, amikor a kislányok rászólnak. - Elviszünk az állatorvoshoz, hogy kivizsgáljon, de utána egy nyakörvet veszünk, meg jó erõs szíjakat. – Mi?! Nem, nem akarom! Kérlek, ne!

- Nora elég volt – szól rá a gazda az asszonyra, aki becsukja száját, de gyûlölködõ pillantásait le nem veszi rólam. Félek!

Szûkölve bontakozom ki a kislányok ölelésébõl, csak hogy lemásszak az asztalról, és hátrálni kezdjek. Nem, nem akarom! Hagyjatok engem békén! El akarok menni. Nem akarom tönkretenni a házasságukat a gazdáéknak. Most még meg lehet javítani. De… de ha itt maradok, még az is lehet, hogy a kislányok elidegenednek az anyjuktól. Az meg… nem, nem akarom azt! Egy gyereknek muszáj a szüleivel lenni… Nem pedig az apukájukkal, és egy elfuserált farkasemberrel.

- Kérlek, nyugodj meg Sammy. Nem fogunk megkötözni – közeledik a gazdi, de ijedten arrébb húzódok. Ne, ne érints meg! Kérlek, hagyjál békén!

- Ne, hagyjon! Kérem, engedjen el. Nem… Nem akarok itt maradni – zihálom, és kerülöm mindenkinek a tekintetét. Nem akarom, hogy lássák, mennyire nem igaz, amit mondok.

- Ne! Kérlek, kérlek Sammy, maradjál! – rohamoznak meg a kicsit, immár a legkisebb lánnyal kiegészülve. Már éppen ölelnének át, mikor az anyjuk szava megállítja õket.

- Hagyjátok. Nem akar itt maradni, akkor ne maradjon. Nekünk nem kell egy ilyen korcs, akkor miért ne mehetne? Ráadásul, azóta, hogy hozzánk került, ez az ötlet volt a legjobb, amit mondhatott. – Nora hangja kegyetlenül hideg, de igaz. Õ tényleg nem akar itt látni, amit meg is értek. Azt nem értem, hogy a többiek miért akarják, hogy maradjak.

- De anya! – kiált föl Kristina felháborodva. – Sammy, kérlek, maradj velünk. Hát ennyire nem szeretsz minket? – Kérdése szíven talál. Hát… hát ezt hiszi rólam? Hogy nem szeretm õket? De hát… én annyira szeretem õket!

- Dehogy nem, kicsim… Épp ez az, hogy nagyon is szeretlek titeket. Nem akarom, hogy szétszakadjon miattam a családotok. Az anyukátok… nem kedvel engem. Ti meg túlságosan kedveltek. Ez pedig nem jó, nagyon nem jó. Nektek az anyukátokat kellene ennyire szeretnetek – mondom, meglepõ módon határozottan. Komolyan gondolom ezeket, csak egy dolgot nem teszek hozzá. Nem merem hozzá tenni, hiszen… az túl… túl személyes, és azzal végképp tönkretennék mindent. Nem akarom, hogy megtudják, hogy szerelmes vagyok az apjukba, a gazdiba.

- De… Sammy, kérlek! – könyörög Kristina. Szívem szomorúsággal telik meg, hiszen… képtelen vagyok látni szomorúságát. Mindhármuk szomorúságát. Ennyire szeretnének? Jajj, kicsikéim…

- Bár igaza van, el kellene innen húznia, de rendben. Maradjon – köpi a szavakat az úrnõ, és királynõi tartással kivonul a konyhából. Én… én maradjak? Próbáljam meg folytatni az életemet itt, mintha nem történt volna semmi? Mintha a gazda nem csábított volna el? Mintha nem lennék belé szerelmes? Meg tudom tenni?

Nem tudom, de ahogyan rápillantok a három szomorú kislányra, majd az aggodalmas gazdára, rájövök: meg kell próbálnom. Muszáj itt maradnom, hiszen õk – legyen bármilyen fájdalmas megismerni – a családom. Örülök, nagyon örülök, hogy õk vannak nekem, de félek, hogy tönkreteszem mindannyiuk életét. Én ezt nem szeretném.

- Maradok – jelentem ki, és bûntudatosan figyelem mind a négyük arcát elöntõ megkönnyebbülést. – Szeretlek titeket, kérlek, bocsássatok meg nekem azért, mert azt hihettétek, hogy nem szeretlek titeket – motyogom. Jajj, fejecském, szívecském, mibe kevertetek már megint?!

A lányok szobájában érem utol csemetéim, és Sammyt.

Kicsikéim már az ágyban vannak, és jóízûen szuszognak, gondoskodó farkaskám pont most takargatja be õket.

Ennél jobb nem is lehetne a helyzetem.

Csöndben, mosolyogva figyelem azt, ahogy Sammy felkapcsolja nekik éjszakai fényük, akkor se szólítom meg, amikor nekiáll hátrálni. Grr... Így pont jó helyre farol.

Ráadásul... Amikor menekülne, kezét elkapva avathatom be abba is, hogy drága feleségem ma nem alszik itthon.

- É… értem. Akkor… jó éjszakát, uram – motyogja ártatlanul. Viszont...

Hangja remegése, és az, ahogy szabadulni próbál, azt mutatja, tudatában van annak, mit szeretnék vele tenni.

- Nem, Sammy, nem jó éjszakát! – mondom talán éppen ezért neki, és rántom karjaim közé, szorítom magamhoz törékeny testét, hogy így élvezhessem ki heves szívverését.

- Tudod te, milyen régóta várok arra, hogy a karjaim közt tartsalak? – sóhajtom egy kis idõ után.

Szerintem se õ se más nem tudja elképzelni.

Áldom a sorsot azért, mert találkoztunk, de egyben átkozom is azért, mert ez a találkozás nem még Nora megismerése elõtt történt.

- Nem foglak elereszteni! – nem is akarom most, hogy a park óta biztosan tudom, õ is vágyik rám annyira, mint amennyire én vágyok rá, ölben viszem be szobánkba, teszem le franciaágyunkra.

Minden vágyam, hogy segítsen vetkõzni, viszont ettõl a lépésemtõl annyira mozdulatlanná mered. Úgyhogy nagyot sóhajtva lépek tõle hátrébb, állok neki vetkõzni.

Annyi, de annyi mindent szeretnék vele tenni, mialatt megmutatom neki, hogy valójában mennyire nagyon szeretem...

Bár... 

Egyre nehezebb magam visszafognom. Elég csak azt hallgatnom, ahogy farkacskája az ágynemûn suhogva ad hírt izgatottságáról.

- Sammy, kicsi Sammy… - lépek közelebb hozzá újból, a szám már teljesen kiszáradt.

Annyira szép még a hold halovány fényénél is... Ismét tartani, cirógatni, és csókolgatni akarom, szabályosan sóvárgok lénye után.

Mégis... Amikor félelemtõl csillogó szemmel, riadtan hátrál pár lépést, egybõl megállok. Nem értem, mi lehet a baj. Azt hiszi, hogy bántani akarom???

Mire megkérdezném errõl már nyüszítve fut ki az ajtón, ráadásul utána se tudok menni, mert legkisebb lánykám hozzá hasonló gyorsasággal vágódik be szobámba, öleli át azzal lábaim, hogy rosszat álmodott, és ezért velem szeretne aludni.

- Gyere kincsem, feküdj le. - kapom fel ölembe, szorítom magamhoz, majd rakom az ágyra, takargatom be Nora helyén egyik kezemmel, másik kezem kis kezecskéivel szorítja. - Apu mindjárt jön, csak megnézi alszanak-e a testvéreid, és Sammy.

- Elõbb gyere, mint a szörnyek. - fúrja mélyebbre magát a paplanok közé, amint egy puszit nyom arcomra, mosollyal nyugtatom meg arról, hogy mindenképp, mielõtt megcirógatnám.

Ezután lépek arrébb ágyunktól, és kapom fel nadrágom, rohanok farkasom után.

Meg akarom nyugtatni. Én hülye túl gyors tempót diktáltam neki, és ezzel elüldöztem magam mellõl.

Ereimben egy pillanatig teljesen meghûl a vér, aztán már iszkolok is a telefonomért, hívom a sintéreket, a rendõröket, a tûzoltókat.

Elszökött tõlem... Tényleg elijesztettem...

Ez egészen biztos, nincs itt szobájában se õ, se plüsse, az ablaka nyitva.

De...

Még a közelben kell hogy legyen.

Azt is tudom, hogy minél hamarabb meg kell találnom. Annyira védtelen egyedül... Ha bántanák, azt nem élném túl.

***

- Sam biztos, hogy nem csak sétálni indult, a maciját is vitte magával. - sóhajtom huszadjára az adatait felvevõ rendõrnek, akivel már nem is tudom, mennyi ideje körözünk a házhoz tartozó erdõben.

Lassan hajnalodik, és Sammyt még nem találtuk meg. Pedig hamarosan a lányok is fel fognak ébredni. Nekik is ugyanannyira szükségük van a kis lököttre, mint nekem.  

- Értem. A maciját. - válaszolja cinikusan. - Elvégre a szõrös kis barát a szõrös kis barátjával távozhatott csak.

Egyedül azért nem húzok be neki, mert amikor összeszorítom az öklöm, három másik rendõr a nyüszögve küzdõ kicsikét hozza felénk, amíg egy negyedik kedvenc játékát.

- Megtaláltuk. - kiáltja egyikük büszkén irányunkba, viszont az nem kerüli el a figyelmem, hogy Sammy azért nem kiabál rossz tartásuk ellenére sem velük, mert még a száját is összekötözték.

Farkas alakban van, szemeibõl látványomra még nagyobb lesz a rémület, mint eddig, pillanatok alatt termek ott elõtte, veszem át a rendõröktõl gyenge kis testét, mielõtt erõsebbé vált ellenkezésével jobban megsértené magát:

- Idióták! Miért kötötték ennyire össze?! - ordítok ekkor az õt megtaláló zsarukra, mielõtt azt susognám Sammynek, hogy már semmi gond nincs, mert vele vagyok.

Biztosra veszem, hogy a kötelékek hege több hétig a drága bõrében lesz. Durván bántak vele... Még õk is bántották a drágát.

- Nyugalom. - oltanak le, mialatt a maciját is elveszem tõlük, hogy kettõnk teste közé nyomásától abbahagyja a szabadulására tett kísérletét, és összekötött pofiját a plüsshöz fúrva csillapodjon a remegése. - Vad volt, úgyhogy meg kellett fékeznünk.

- Köszönöm szépen, hogy megtalálták. Ha elküldik a számlát, rendezem a keresése költségeit is. - jelentem ki határozottan, aztán már indulok is hazafelé farkaskámmal.

Még a végén tényleg bántanám valamelyik zsarut, és akkor csak a börtönbe mennénk. Ráadásul akkor Sammyt egy életre eltaszítanám magamtól.

***

- Már minden rendben. - susogom újra Sammynek a konyhában, mialatt kihámozom kötelei közül. - Szeretnék bocsánatot kérni tõled azért is, mert olyan hirtelen támadtam rád.

- Hagyjon elmenni uram. - válaszolja halkan. - Csak bajt okozok az egész családjának.

- Ez nem igaz. - simítom végig arcát. Annyira szép... Ismét kedvem lenne õt megcsókolni. - Örülünk neki, hogy itt vagy.

Szomorúan rázza meg fejét, viszont mielõtt újból ellenkezhetne, két idõsebb lányom vágódik be a konyhába, ölelik sírva magukhoz.

- Úgy hiányoztál!

- Soha többé ne hagyj itt minket! - szipogják mind a ketten.

- Nyugalom. - ölelem magamhoz mindegyikük. - Már együtt vagyunk. Erre már nem tud mit mondani, legkisebb gyermekünkkel belépõ feleségem szavaitól végképp lesokkolódik:

- Ostoba egy jószág vagy. Legközelebb úgy kell elmenekülnöd, hogy ne találjanak meg. Aztán... Mivel gyerekeim morcosan szólnak rá, hozzáteszi, hogy nem lesz legközelebb.

- Elviszünk az állatorvoshoz, hogy kivizsgáljon, de utána egy nyakörvet veszünk, meg jó erõs szíjakat.

-  Nora elég volt. - szólok rá szigorúan. Egy adóvevõs nyakörv elég lesz.

Be azonban azért nem nyitok kicsikéinkhez, mert még öltözhetnek. Csak kopogtatok, és az kérdezem meg, készen vannak-e.

Pedig máskor szoktam velük olyat játszani, rájuk töröm az ajtót, mert ilyenkor durcásan támadnak rám, kezdenek játékból ütlegelni.

Akkor haragudnának rám, és Sammyre is igaziból, ha rájönnének, a kis farkast jobban szeretem az anyjuknál, ebben biztos vagyok. Ez is az egyik oka annak, hogy még nem mertem a bundás felé közeledni.

Meglepõ módon kérdésemre válaszként nem kérnek idõt, hanem már felöltözve tündéri kis ruhácskáikba lépnek ki, majd vetõdnek nekem, hogy átölelhessem mindhármuk. Annyira szeretem õket.

Nem is húzom sokáig idejük, hamar elindulunk.

Vagyis… Csak mennénk, ha valaki nem hiányozna a sorból. Valaki, akinek én ma az átváltozása elõtt szeretnék a meztelen felsõtestében gyönyörködni, mosolyogva állok meg a lányokkal a kapuban, nézek hátra a házra.

- Sammy, gyere már! – szólítja Tina a farkaskát, amikor leesik neki is, mi sétánk abbahagyásának az oka, hangjára szerencsére már rohan is a kicsike, mehetünk.

- Sammyyyy… - jön a várva várt kérlelés, amikor elérjük a parkot - Ugye átváltozol farkassá? Hoztunk labdát! – annyira szeretném én is megkérni erre, vagy csak a vetkõzés részére, de nem tehetem, mert azt kicsikéim otthon biztos elmesélnék…

Még szerencse, hogy lányaimnak nagy a vonzereje, és már ennyi könyörgés után eleget is tesz kérésüknek, vörös arccal veszi le nekik pólóját, hogy halovány mellkasa, és élénkrózsaszín bimbói szemeim elé tárulhassanak.

Annyira sokszor elképzeltem már azt, ahogy egy szûk szobában ezt csak nekem csinálja…

Egyszerûen nem bírok ráunni a látványra. És… Egyben sajnálom is, hogy a nadrágja nem zavarja az átváltozásban.

Pár perc után, mint általában mindig, ha nagyon belejön a játékba a lányokkal, megtalálom az említett altesti ruhadarabot az egyik bokor mellett, fejcsóválva hajolok le érte, és fogom kézbe, valamint indulok vele vissza a gyermekeimhez most, hogy már megtudtam a fagylaltos bódé nyitva tartását.

Talán a sors fintora, hogy nem jutok sokáig, mert Sam a neki eldobott labdára fókuszálása közben egyenesen nekem csapódik, és velem együtt terül ki a földön.

Mert… Biztos vagyok abban, hogy Sammy van rajtam már azelõtt, mielõtt a farkasból ember lenne, vágyakozó tekintettel figyelem vörös arcának azt a részét, ami kilátszik a labdától, hallgatom szapora szívverését.

Úgy tûnik, idén elõbb jött a Jézuska.

Nem is tétlenkedek sokáig, kihasználva zavartságát, és a családom távollétét cirógatom végig oldalának bársony bõrét, markolok rá vigyorogva talán közelségem miatt félmerev farkára, hogy egy halk sóhajjal ejtse ki a labdáját szájából, és ijedt tekintetét a szemeimbe fúrva kezdjen el félve nyökögni:

- Uram mit csinál?

Hangjára még jobban elvesztem a fejem, és magam alá fordítva kis testét hintek egy puszit az ajkaira.

- Szerintem pontosan tudod. - búgom halkan, mielõtt újra megpróbálnám megcsókolni.

Ismét teljesen ledöbbenthettem tettemmel, viszont mivel megkeményedett vágyán mozgatott ujjaim hatására sûrûbben sóhajtozik, mint eddig, el tudom mélyíteni a csókunk, amikor egy sóhaj miatt kinyitja édes ajkait, táncra hívhatom nyelvét az enyémmel, miközben másik kezemmel már kemény kis bimbóit is izgathatom.

- Annyira vágyom rád Sammy, hogy azt nem tudom elmondani. - sóhajtom, amikor elszakadok ajkaitól, viszont mivel már hallom, hogy keresik a lányok, nem veszem elõ a farkam, és dugom meg itt, a parkban.

Habár tagom fájón lüktet, most még beérem annyival, hogy egy hatalmas sikkantással feszül meg alattam, mialatt forró élvezete a kezemre folyik.

Mire a lányok ránk találnak, már úgyis ráterítem nadrágom, hogy alsó teste ne látsszon, és a kezemrõl is lenyalom nedveit. Sõt… Miért kérdésére is válaszolok azzal, hogy már mondtam neki, hogy azért, mert vágyom rá.

Hozzá kell szoknia a gondolathoz, mert nem bírom magam már tovább türtõztetni. Keveset ízleltem belõle, de olyan, mint a tiltott gyümölcs. Annál többet akarok belõle.

Bár… Ahogy elnéztem nem kell majd kényszerítenem sem, mert úgy néz ki, mintha szeretne õ is annyira engem, mint amennyire én szeretem õt. Mondjuk… Az is lehet, ezt csak beképzelem.

- Miért bújtatok el?! - jön azonban a miért most a lányok felõl, hogy a futkosástól kipirult arccal ideértek, mosolyogva ölelem meg õket, majd magyarázom meg nekik a helyzetet.

- Egyáltalán nem bújtunk el, csak játszottunk. Vagyis… - kuncogom - Megláttam Sammynél a labdát, és el akartam venni tõle. Persze õ meg nem hagyta, próbálta védeni.

- Értem. - kuncogja Dawn, mielõtt a már félig meddig feltámaszkodott farkasfiú hajába túrna. - De azért remélem, nem vetted el a kedvét a játéktól.

- Hát lányom én is nagyon remélem, nem vettem el a kedvét tõlem. - lépek Sammy mellé mosolyogva, és simítok végig a kicsi farkaska mellkasán, hogy érintésemmel újabb apró sóhajtásra ösztökéljem.

Direkt kétértelmûen fogalmatam, és Sammy érthette is a szavaim neki célzott jelentését az alapján, amilyen vörös lett az arca, miközben kedves mosollyal fordult volna a lányok felé, hogy azt válaszolja nekik, nem, úgyhogy mindjárt vissza is változik farkassá, és folytathatják a játékot.

- Elõtte vedd fel a nadrágod, mert fagyizni fogunk. - kelek fel a földrõl még mindig mosolyogva, és indulok elõre. A jeges nyalánkság ígérete miatt bezsongott kislányaim úgyis követni fognak, ahogy reményeim szerint a már felöltözött Sammy is.

***

Mire a hotdogos stand után megejtett vacsora után elindulunk hazafelé a lányaim már annyira fáradtak, hogy még akkor se ébrednének fel éjjel, ha miután elláttam az anyjuk baját átosonnék a kis farkaskához, hogy ott folytassam vele a délután történtek, ahol félbehagytuk.

 A házba is szinte úgy esnek be a kilincs lenyomása után, Sammy mosolyogva indul el velük a fürdõ felé, amíg én feleségem szólítom.

Nem válaszol hívásomra, ahogy õt sem találom sehol, csak egy cetli díszeleg a hûtõn, miszerint Nora anyja nagyon beteg lett, és kórházba került, úgyhogy feleségem beutazott hozzá.

A papíron az is szerepel feleségem kézírásával, hogy követnem kell õt, amint lefektetem a lányok aludni, és szólni Sammynek, hogy az éjszakát ott töltjük, de nem tudom… Nagyon nem tudom, hogy teljesítsem-e a kérését.

Ez egy akkora esély, amekkora nem adatik meg minden nap az embereknek. 

- Ugyan már, ne játszd az ártatlant. – mondja gúnyosan az asszony. Fé… félek. Ijesztõ egy nõ. – Még hogy Dawnt keresed… Tudtad, itt vagyunk, és azért jöttél utánunk, hogy nehogy véletlenül boldogok lehessünk egy kicsit egymással, amíg a gyermekeink nincsenek velünk. Igaz?! – vádol meg. Majdnem elsírom magam a vád miatt, mert én tényleg csak Dawnt keresem. Nem akartam én megzavarni semmit. Most legalább érezte volna az úrnõ, hogy az úr szereti õt, és semmi alapja annak a feltételezésnek, hogy én tetszenék neki. Hiszen én csak egy baby sitter vagyok, akinek elég… rossz sorsa volt eddig. És amiatt, amikor bemocskoltak, biztos, hogy senki nem akar.

- Most hagyd abba. – utasítja az úr az úrnõt, miközben a szekrényre mutat. Dawn? Ott lenne? Szegényke, nem kellene, hogy hallja a leszidásomat. De nem merek megmozdulni, mert az úrnõ tovább folytatja a szidásomat. Fülecskéim teljesen a fejemre lapulnak, farkincámat magam köré tekerem, mintha az megvédene az úrnõ haragjától. Legszívesebben a macim karjai közé menekülnék, ami megvéd minden rossztól, de nem lehet. Addig nem mozdulhatok el innen, ameddig az úrnõ be nem fejezi a megleckéztetésemet. Pedig úgy kinyitnám, legalább a szekrényajtót, hogy szegény kislánynak ne kelljen hallania az anyukája dührohamát.

Közben az úr fölkel az ágyról, és tekintetemmel szívesen követném, de az úrnõre kell figyelnem. Olyan helyes, és férfias – gondolom, de egybõl leszidom magam. Ilyeneket nem szabad gondolni. Rossz farkas, megérdemled a leszidást!

- Miért bántja anyu Sam-et? Õ nem tett semmi rosszat. – szipogja a kislány, apukája karja közt. Megkönnyebbülök, hogy tényleg itt van, mert akkor nem kell félnem, hogy eltûnt, de sajnálom, hogy meghallotta ezt. Neki nem szabadna hallania. A gyerekeknek nem szabad tudniuk a szülõk rossz oldaláról. Én sem tudtam, de állítom, hogy nem is volt.

- Kicsikém, nyugodj meg, nem rád vagyok mérges. Sammy megérdemelte a leszidást, mert megzavart engem és aput, de tudod, téged is meg szoktalak szidni, ha rosszat csinálsz, nem igaz? – nyugtatgatja a kislányát, és egy puszit nyom az arcára. Ilyenkor teljesen megváltozik, amit igazából megértek. Én tényleg rossz farkas vagyok, és megérdemlem a leszidást, hiszen ilyesmiket gondolok az úrról. Rossz farkas…

- Bújócskáztunk. – mondja dacosan Dawn, és védelmezõen elém áll. Majdnem elbõgöm magam. Nem érdemlem meg a kedvességüket. És nem akarom, hogy miattam megharagudjon az anyukájára. De olyan jól esik, hogy megvéd…! - És megtalálták, ezért segíthetett Kriséknek engem keresni. Teljesen elfelejtettétek, hogy hogyan is kell játszani a bújócskát, vagy azt, hogy milyen jó rejtekhelyek vannak a szobátokban?! – Istenem, de tündéri! Meg kell zabálni. Jujj, persze nem szó szerint, embert nem eszem. Nagyon aranyos. – gondolom, de aztán mikor látom az úrnõ fenyegetõ tekintetét, újra elkomorodok.

- Dehogy felejtettük. – sóhajtja az úr is elkomorodva. Nemgondolokarra,hogymilyenhelyes, nemgondolokarra,hogymilyenhelyes. - Csak anyukád másmilyen játékot szeretett volna velem játszani. – meséli az úr. Dawn csillogó szemekkel kérdezi meg, hogy az a játék volt-e, amit látott, az az ölelkezõs játék, mire az úrnõ elvörösödik, és döbbenten lehuppan az ágyra. Én is elvörösödök, de azért, mert magamat képzelem el az úrnõ helyében, de aztán észbe kapok, és ismét leszidom magam. Rossz farkas. Butus farkas. Nem gondolunk ilyenekre!

- Jaj kicsim… - kezd el sopánkodni az úrnõ, és szúrós szemekkel az úrra mered. Jajj, nem szabad összeveszniük! Tényleg az én hibám volt, hogy ide engedtem Dawnt.

- Anyukátok elfáradt, úgyhogy mi kimegyünk egy kicsit a parkba játszani. – terelgeti kifelé a nemrég érkezett másik két kislányt, Dawnnal együtt.

- Ez egy jó ötlet. Vidd csak a lányok, én addig itt maradok, és beszélgetek egy kicsit Sammel. – mondja kedvesen, de a vége felé fenyegetõvé válik a hangja. Ijedtemben és félelmemben nagyot nyelek, de megérdemelném, tényleg.

- Õ is velünk jön. Te szoktad mindig azt mondani, hogy apunak sokan lennénk – mondja Dawn. Határtalan megkönnyebbülés áraszt el, mert nem szeretek leszidva lenni, de tudom, hogy megérdemelném.

- Menjetek. – sóhajt egy nagyot. Az úr megcsókolja az úrnõt, és valamit súg a fülébe. Érzékeny a hallásom, de nem akarom kihallgatni õket, így inkább nem is figyelek. Örülök, hogy szeretik egymást. Igen, nagyon jóképû az úr, és kicsi szívem meg-megdobban jó hangosakat, mikor a közelemben van, de örülök, hogy boldog. Hiszen az, nem? Három tündéri kislánya van és egy álomszép felesége. Ki kívánhatna magának ennél többet?

- Sammy, gyere! – hívnak magukkal a lányok, hogy valami ruhát keressek nekik. Sosem mennek ki otthoni ruhában, még ha csak a parkba megyünk sétálni, akkor is kiöltöznek. Igazi hölgyek lesznek, mikor felnõnek!

Dawnnak egy gyönyörû, rózsaszín nyári ruhát választunk ki, Tinának egy barackvirág színût és Chriss egy csodálatos mályvaszínût. Nagyon szépek ezekben a kis szoknyácskákban. Csak kár, hogy össze fogják koszolni õket játszás közben. De nem gond, ki lehet tisztítani a ruhákat, a lényeg, hogy jól érezzék magukat. És ha nekik ez kell, akkor kicsinosítom õket. A lányok bárhogy is nyüstölnek, én nem öltözöm át, hisz úgyis át kell majd változnom, hogy kicsit kergetõzzünk, így maradok ebben a kicsit már elkopott ruhában.

- Készen vagytok? – kopogtat be az úr a szobába. A kislányok illedelmes hölgyekként kivonulnak, de mikor apukájuk egy ölelésre kitárja a karjait, boldogan ugrálnak a nyakába. Édesek. Nagyon aranyos család, szeretek itt lenni. Kár, hogy nem illek ide. Hiszen ha tudnák… Ha tudnák, a múltamat, és azt, hogy tetszik nekem az úr… Biztos megutálnának. Nagyon önzõ vagyok, ha azt kívánom, hogy örökre itt maradhassak velük? Nem számít, ha az úrnõ leszid, csak hadd maradjak itt…

Önzõ vagyok. Önzõ és butus farkas. D mindent megteszek azért, hogy az úr és az úrnõ boldogok maradjanak egymással! És a kislányok boldogságáért is megteszek bármit. Ha az kell, hogy elmenjek, még azt is megtenném. De nem szívesen…

- Sammy, gyere már! – kiáltja hátra Tina. Gyorsan észbe kapva követem õket, és az ajtónál érem utol a családot. Mosolyogva hallgatom, ahogy a kislányok csacsognak, és picikét vörös pofival sandítok föl az úr mosolygós arcába, de el is kapom a tekintetem. Fülecskéim szapora mozgásba kezdenek, de gyorsan lesunyom õket, és inkább a lányokra koncentrálok.

- Sammyyyy… - kezd el kérlelni Dawn. – Ugye átváltozol farkassá? Hoztunk labdát! – néznek rám boci szemekkel a lányok, amire nem mondhatok nemet. Hogy tudtam, hogy ezt fogják kérni! – mosolygom. Vörös pofival leveszem a pólómat, és határozottan kerülöm az úr tekintetét, hogy ne tûnjön úgy, mintha miatta vetném le a fölsõt, de a nadrágot azt nem veszem le, mert abban attól még át tudok alakulni. Egyedül a fölsõ az, ami zavar az átváltozásban. Kicsit fájdalmas az átváltozás, de nem nagyon, mert már megszoktam. Egész gyorsan át tudok változni, ami valószínûleg amiatt van, mert régebben sokszor kellet... Nem, nem gondolok ilyenekre.

Nadrágomat útközben elhagyom, és kedveskedõen pacsit adok Dawn kinyújtott kezébe. Vigyorogva ölelnek magukhoz, én meg boldogan csaholok. Legszívesebben megnyalogatnám õket, a szeretem kifejezéseként, de mivel agyam egy része még mindig emberi, leállítom magam. A ruhácskáknak nem tenne jót a farkas nyál.

- Hozd vissza! – dobja el Chriss a labdát, ami után egybõl elvetem magam. Kislányhoz képest jó nagyot dobott, de simán elkapom, és a számban visszaviszem hozzá. Elismerõen megsimogatnak, aztán újra eldobják. Csak a labdát tartom szem elõtt, így nem figyelek, és véletlenül, hogy elkapjam a labdát nekiugrom valakinek. Az ijedségtõl visszaváltozom emberré, amitõl tök pucér leszek.

És kire ugrottam rá? Kin fekszem meztelenül? Hát persze, hogy az úron.

De ciki! – vörösödök el, és még a szemébe se merek nézni. Áruló farkincám viszont izgatott mocorgásba kezd. Vagy mondjam inkább azt, hogy a farkincáim?

- Ejnye… Mi lesz, ha bejönnek a kicsik? - kuncogja drágám, amikor elválok az ajkaitól.

Beszélés közben persze a kezét gyengén mellkasomnak teszi. Ad arra, a látszata is mindenképp meglegyen annak, hogy õ mennyire ellenkezik az ellen, hosszú szeretkezés mentes hetek után most végre újra a magamévá tegyem.

Pedig érzem egész lényén, mennyire sóvárog, vágyik érintéseimre.

- Sam játszik velük, most úgyse fognak minket keresni. - jelentem ki neki, majd lököm is az ágyra, azzal a kezemmel, amivel oldalán végigsimítva kényszerítettem egy sóhajra, hogy egy újabb forró csókra tapadhassak az ajkaira. - 10 percig csak rám figyelj…

Én is hallom Kris hangját, sose tudtak csendben bújócskázni.

De… Annak ellenére, hogy õk is a házban vannak, a hálószoba ajtaját nem zártam be, nem is akartam. Így, hogy ránk nyithatnak, sokkal jobban fel vagyok tüzelve, miközben feleségemmel szeretkezem még akkor is, ha ismerem a kis vérfarkast annyira, hogy nem engedi, errefele császkáljanak el a kicsik, amikor mindketten itthon vagyunk.

Ejj…

Feleségemmel egyszerre nézünk az elõbb említett fadarab irányába, teljesen olyan volt, mintha csukódott volna.

- Most fejezzük be. - próbál alólam megkomolyodva kimászni a drága, viszont vigyorogva ölelem minden eddiginél jobban, csábítom egy újabb csókkal bûnbe.

Semmi kétségem afelõl nekem se, hogy valaki kinyitotta, és becsukta. Mégse fogom engedni, hogy pont most itt hagyjon, amikor már teljesen kemény vagyok. Aki benyitott, az úgyse fog újra bejönni egy darabig hozzánk. Meg különben is…

Még a végén, ha nem folytatnánk, nem tudnám magam visszafogni, és olyat tennék Sammyvel, amit nem kéne.

Hiszen… Annak a farkasnak a szépségének nem tudok ellenállni. Már ha félénkségére gondolok is legszívesebben ledönteném akár a szõnyegre is kis testét, és a magamévá tenném.

Talán ezt feleségem is érzi rajtam, azért ilyen ellenséges vele, és próbálja elzavarni mindenféle piszkos húzásokkal a háztól.

Annak ellenére, hogy tisztában van vele, ez addig nem sikerülhet neki, amíg a lányai, és én is ennyire rajongunk a kicsikéért, mint most.

- Csak 10 percet kérek csak a te gyönyörû szépségedbõl. Búgom újra nyakára, mielõtt itt is telihinteném a bõrét csókjaimmal.

Végre újra felszabadultan viszonozza csókom, és simogat, úgy, ahogy én is õt, azonban mielõtt leszedhetném forróvá vált bõrérõl felsõjét, megint az ajtó hangja miatt kell egymástól elszakadnunk.

- Ki van ott? - ül fel egybõl feldúltan persze Nora, bosszús sóhajjal fújom ki a levegõt, próbálok megnyugodni.

Amint kiidegeskedi magát a fantom szobába lépõ miatt, el kell mennem egy jeges vizes zuhanyra, mert ma már az is biztos, hogy többször nem fogja engedni, szeretkezésre csábítgassam.

Persze én döbbenek meg attól a leg jobban, hogy az ajtó ténylegesen kinyílik, és Sam tûnik fel mögötte bûnbánó pofival.

- Mit keresel itt? – fúj rá persze egybõl feleségem, pedig õ is tudhatná, annak, hogy a kis farkas benyitott ide, és látva mit csinálunk még nem ment el másfele biztosan nyomós oka van. - Kérdeztem valamit!

- Nora, hagyd! - sóhajtom átkarolva testét, hogy végre a kis jószág is használhassa édes hangját:

- El… elnézést. Én csak… én csak… Dawnt keresem – Dawn??? Kizárt, hogy itt bújt volna el. Vagyis… Nem tudom nem-e õ nyithatta ki elõször az ajtót…

De akkor… Még mindig itt lehet valahol…

- Ugyan már, ne játszd az ártatlant. - szakítja ki magát karjaimból, és lép elé feleségem egy pillanat alatt, hogy felé tornyosulhasson, mielõtt visszafoghatnám, és leszerelhetném, ahelyett, . - Méghogy Dawnt keresed… Tudtad, itt vagyunk, és azért jöttél utánunk, hogy nehogy véletlenül boldogok lehessünk egy kicsit egymással, amíg a gyermekeink nincsenek velünk. Igaz?! - itt állok fel, és szakítom félbe kemény szidalmát, Samnak esélyt sem adva arra, hogy válaszoljon vádló kérdésére:

- Most hagyd abba. - szavaim közben az ajtó melletti szekrényre mutatok, ami a szoba egyetlen jó búvóhelye, és amiben lehetett ideje eltûnni lányunknak, mielõtt mi Sam érkezése elõtt az ajtó fele néztünk.

Nem veszi a célzást, és nyitja ki az ajtaját, helyette újra elkezdi szidni a kis farkaskölyköt.

Sammy pedig habár szerintem tudja, mint szeretnék, nem mer elõle arrébb lépni, mert fél attól, büntetést is kapna, ha nem rá figyel, hanem arra, amit mondtam, úgyhogy én kelek fel az ágyról és megyek oda a szekrényhez, tárom ki.  

Nincs kulcsra zárva, nincs is rajta az a lakat, amivel általában Nora védi a tolvajoktól ruháit, úgyhogy pillanatok alatt elõhúzom belõle a ruhák közt kuporgó Dawnt.

Meg van ijedve a drága édesanyja kiabálásától, hatalmas könnycseppekkel a szemében fúrja magát testemhez.

- Miért bántja anyu Sam-et? Õ nem tett semmi rosszat. - szipogja is, mialatt a felbõszült anyja, és a babysittere mellé lépek vele.

Amikor meglátja lányunk, szerencsére kedvesem is csodálkozva hagyja abba az ordítozást, veszi át tõlem, hogy biztosítsa arról, pár arcára hintett puszi közben, hogy azért mérges Samre, mert itt császkált, és zavarja õt, és engem?!, ahelyett, hogy vele, és a testvérkéivel játszana.

- Bújócskáztunk. - ugrik le erre Dawn indulatosan a kezei közül, hogy védelmezõn állhasson a még mindig szomorúan egy helyben reszketõ farkasfiú elé. - És megtalálták, ezért segíthetett Kriséknek engem keresni. Teljesen elfelejtettétek, hogy hogyan is kell játszani a bújócskát, vagy azt, hogy milyen jó rejtekhelyek vannak a szobátokban?! - olyan aranyos, amikor duzzog, szívem szerint Sammel együtt nevetnék azon az arcon, amin vág, viszont Nora még mindig feszült, csak Dawn miatt nem esik neki újból a kölyöknek, és kezdi el szidni, amíg a farkas észbe kapva vág újra komoly arcot.

- Dehogy felejtettük. - sóhajtom végül, ettõl a jelenettõl elmúlt nevethetnékem, nem szeretem, ha Sam szomorú. - Csak anyukád másmilyen játékot szeretett volna velem játszani. - felcsillannak a szemei, és a legnagyobb ártatlansággal kérdez rá arra, hogy azt az ölelkezõset-e, amit látott, hogy elkezdtünk, feleségem döbbenten, vörös arccal ül le az ágyra.

- Jaj kicsim… - kezd el sopánkodni, mielõtt annyira lesújtó pillantással nézne rám, mint amilyennel az elõbb Samre nézett. Ideje angolosan távoznunk innen, fõleg most, hogy a másik két lány is befutott azzal, mi történt, miért kiabál anyu.

- Anyukátok elfáradt, úgyhogy mi kimegyünk egy kicsit a parkba játszani. - kezdem el õket gyorsan kifelé terelgetni.

Persze erre feleségem magához térve áll fel újra:

- Ez egy jó ötlet. Vidd csak a lányok, én addig itt maradok, és beszélgetek egy kicsit Sammel. - nagyot nyel szavai hallatán a kölyökfarkas, de azért nagyon meglátszik, hogy lányaim esze a helyén van, mielõtt még valamit szólhatnék a védelmében áll elé Dawn újra:

- Õ is velünk jön. Te szoktad mindig azt mondani, hogy apunak sokan lennénk.

- Menjetek. - segítek be neki, majd feleségemhez lépek, és megcsókolom, mielõtt megkérném arra, aludjon, mert az éjjel bepótoljuk ezt az elrontott délutánt.

Látom rajta, nem tetszik neki az ötletem, ahogy biztos vagyok abban is, a kis farkast is meg fogja próbálni bántani, ha lehetõsége lesz rá, úgyhogy mostantól jobban kell kettejük figyelnem…

Ajj, de kényelmetlen! Pedig egy felnõtthez képest kicsi vagyok, mégis kényelmetlen. Olyan szûk… Mrr… Jó, hát lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az ágy alá bújni, de nem volt más hely, ahová befértem volna. A lányok simán beférnek kisebb helyekre is, de õk kisebbek nálam.

- Saaaaam! – hallok meg egy kiáltást. Egy kislány kiáltását. – Sam, merre vagy? – kérdezi hangosan. Éppen bújócskázunk, szóval nem válaszolok neki, pedig az lenne a dolgom, hogy azonnal jelentkezzek, amikor hívnak. De már sokszor voltam leszidva, hogy bújócskakor is felelek a hívásukra, szóval most nem mondom meg, hogy hol vagyok. De még úgy is, hogy nem szólalok meg, úgyis egy kislány puttószerû arcocskája kerül a látóterembe. – Hát erre bújtál el! – kiáltja, mikor meglel Kristina a szobájában, az ágya alatt. – Bibibi, megtaláltalak! – neveti teli szájjal az édes, öt éves kislány, akire vigyáznom kell. Aranyos, a testvérével együtt. És örülök, hogy ehhez a családhoz kerültem. Olyan jó érzés, hogy itt, ha nem is szeretnek, de kedvelnek és elfogadnak engem. Egy kivétellel még örülnek is nekem. És nincs semmi gondjuk azzal, hogy farkas vagyok. Nem tudom, miért, hiszen elég sok ember csak azért fél tõlem, mert van szürke fülecském és farkincám. Azt meg ne is említsük, hogy attól meg teljesen frászt kapnak, hogy teliholdkor teljesen farkas leszek. A múltam… Nem épp a legjobb. Ezek a kislányok segítenek elviselni az életet. Õk szeretnek élni. Én nem. De õk erõt adnak. Erõt, hogy éljek és jászak velük.

– Sam! Figyelj már rám! – nyaggat a kicsi. Picit beleborzolok a hajába, de csak annyira, hogy ne jöjjön szét a szépen befont haja, mert nem szereti az úrnõ, ha már a nap közepén teljesen torzonborz a lányai haja. Nem értem, miért, hiszen õk gyerekek, az a dolguk, hogy koszosak, piszkosak legyenek a nap végére. De az úrnõ valamiért nem szereti, ha a gyerekei gyerekeknek tûnnek.

– Na, akkor segítesz megtalálni Dawnt? – kérdi izgatottan. Mosolyogva bólintok egyet, ami miatt Kris boldogan maga után rángat. – Te nézd meg a szüleim szobáját, én meg megnézem Dawn szobáját! – utasít, és kis kezecskéjével a hátamba vágva, indulásra ösztönöz. Félve indulok el az úrnõék szobája felé, mert ilyenkor ott szokott tartózkodni, és úgy érzem, nem igazán kedvel. Ezért szoktam keveset egy légtérben tartózkodni vele. Szerintem legszívesebben elküldene innen, csak nincs más, akire a gyerekei nevelését hagyhatná, no meg az uraság sem engedte. Véletlenül kihallgattam egy veszekedésüket, és akkor jöttem rá, hogy miért nem kedvel. Mert valamilyen fura elgondolás miatt úgy hiszi, hogy az uraságnak tetszem. Pedig nem. Nem is értem, hogy gondolhatta, hiszen õ gyönyörû, nõ és a felesége, tehát szerelembõl vette el, én pedig ronda vagyok, fiú, és csak egy senki, aki a gyerekeire vigyáz. Szóval tényleg nem értem.

De mindegy is. Nekem nem ilyenekkel kell foglalkoznom, hanem azzal, hogy megtaláljam Dawnt. Szóval erõt veszek magamon, és az úrnõék szobája felé sétálok. Nos… Igazából nem úr és nem úrnõ, mert nem nemesek, vagy ilyenek, de így szólítom õket. A „gazdám” titulus nem tetszett nekik, szóval maradt az úr és úrnõ. A szoba ajtajához érve bátortalanul bekopogok és várok a válaszra. Mikor nem érkezik, úgy gondolom, hogy nincs bent az úrnõ, ezért félénken kinyitom az ajtót és bekukucskálok. De nem kellett volna. Ugyanis bent van mind az úr, mind az úrnõ, és épp ölelkeznek. Ajj, nem kellett volna benyitnom. Remélem, nem vesznek észre – próbálom meg óvatosan becsukni az ajtót, de a kattanás túl hangosra sikeredett.

- Ki van ott? – kérdezi ingerülten az úrnõ. Ajj… Ennek nem lesz jó vége – gondolom behúzott nyakkal. Pillanatra lehunyom a szemem, és azt kívánom, bárcsak ne nyitottam volna be, de mivel benyitottam és az úrnõ észre vett, kinyitom a szemem és vele együtt az ajtót is. – Mit keresel itt? – förmed rám. Nem merek rájuk nézni, fülemet lesunyom és a farkamat is magam köré tekerem, annyira ijedt vagyok. Legszívesebben az én drága macimba temetném az arcom, és elbújnék mögé, de nem lehet. Anyuciiiii! – Kérdeztem valamit!

- Nora, hagyd! – próbálja csitítani az úr.

- El… elnézést. Én csak… én csak… Dawnt keresem – motyogom zavartan. Jujj, szegény fejecském. Remélem, nem kapok semmilyen büntetést.

Közel hajol és egyik kezével hasamon simít végig, egészen a mellkasomig. Kezének érintése, mintha égetne, de nem mutatok semmiféle reakciót. Még csak az kéne, hogy ezen élvezkedjen.

• Eszem ágában sincs megölni téged... még nincs. Tetszel nekem lány. - a nyakamba csókol, ráadásul gusztustalan és undorító nyelvével végig is nyal. - Felkeltetted az érdeklõdésemet.

Az ajtó kitárul és úgy húz be rajta, mintha csak a szolgája lennék. Ha tudná, hogy ezekért a pillanatokért nagyon meg fog fizetni... Az ágyra dönt és fölém térdel.

• Nem szeretem a démonokat, de te más vagy. - ezzel kissé meglep. Közel hajol ajkaimhoz, de a nyakamat veszi célba ismét. Nocsak, ennyire finom lennék?

• Egy vámpír játékszere? Ezt szánod nekem? - szemei mélyen hatolnak az enyémbe.

• Dehogy játékszer. A legördögibb szeretõ. Ez lennél te. Érzem, hogy gonosz vagy, ez tetszik.

Hideg kezét ruhám alá csúsztatja és végig simít mindenhol. Egy vámpírnak nem engedném, de talán, mielõtt végzek vele, szórakozhat egy kicsit. De abban biztos lehet, hogy egy kegyetlen kínzásban lesz része. Szemeim a fekete színt veszik magukra és így nézek leendõ áldozatomra. Haját megragadva rántom le magamról, ez könnyen megy, hiszen az erõm a maximumon van. Tehetnék ennél többet is, de nem alkalmas ez a hely. Inkább szórakozok vele egy kicsit. Derekára ülök és most én nyalok végig nyakán, közben kezeimmel mellét simogatom a ruhán keresztül. Felemelkedem és egyik kezemet hátam mögé helyezem. Egy kést megidézve úgy teszek, mintha a ruhámmal vacakolnék. Hideg keze megérinti a kezem és a késre markol. Tudta volna? Kiveszi kezembõl és a nyakamhoz szegezi. Nem rémülök meg, ennyitõl biztosan nem.

• Nahát, a saját fegyveremmel akarsz bántani? - kuncogom és egyenesen a szemeibe nézek. - Csak hogy tudd, engem nehéz lenne megölni!

• Mint mondtam, még nem foglak, de ha még egy ilyen hibát elkövetsz, akkor nem kegyelmezek! - a kést a földre dobja, ami gyorsan eltûnik, hiszen csak megidéztem. Átkarol és a ruhámat lekapja, így szabaddá válik a mellem. Ledönt az ágyra, így ismét fölöttem van.

• Csak nem a magadévá akarsz tenni? - kérdezem gúnyos hangnemben. - Állok elébe, de ne légy kegyetlen... vámpír... - ezt a szót szinte undorral mondom ki. Nem szól egy szót sem, csak elmosolyodik, így láthatóvá téve szemfogait.

Kezei mellemet simogatják, néha megborzongok a hideg érintéstõl. Végig nyal hasamon, majd egyik kezét ágyékomra helyezi, de nem csinál semmit. Bizonyára azt hiszi, hogy megõrjít, de egyáltalán nem. Egy csókot nyomva melleim közé, leszáll az ágyról és egy gúnyos mosollyal távozik. Egy darabig mozdulatlanul fekszem. Ezért még bosszút állok. Még egy vámpír sem tehet ilyen dolgokat velem!

~*~

Három nap telt el, azóta, hogy meggyalázott egy vámpír. Nem mutatkozik, nem mintha hiányolnám. Távol vagyok attól a helytõl, ha legközelebb meglátom nem tétovázom, azonnal megölöm. Belépek a lakásomba, az ajtót bezárva lehuppanok a kanapéra és elmélázok. Gondolataim a vámpír körül forognak. Egy kopogás szakítja félbe otromba képzelgéseimet, aminek kifejezetten örülök. Az ajtóhoz lépek és kinyitom. Nem áll ott senki, a földre pillantva egy levelet veszek észre. Régen kaptam ilyen dolgot, így jól tudom, hogy honnan jött. Felveszem és visszaülök a kanapémra. Kinyitom a borítékot és olvasni kezdem a levél tartalmát, ami mindössze 2 szó: Gyere vissza!

Ez mindent elmond számomra. Vissza kellene mennem a pokolba, bizonyára hiányzom az ottaniaknak. Hát legyen... amúgy sincs semmi dolgom. Megidézek egy kaput és csak átlépek rajta, mint az ajtón. Utánam bezárul. Elõttem egy kastély szerû épület, körülötte olyan mintha a szárazföldet nézné az ember. Elindulok a kastélyba, közben egy-két ocsmányabb démon siet el mellettem és enyhén meghajolva üdvözöl. Belépve az épületbe megtorpanok, ugyanis ismerõs alakot veszek észre. Láncomat azonnal megidézem. Támadnák is, de egy démon szakít félbe, aki tulajdonképpen a legnagyobb közülünk.

• Lucy! - hangja szét szakítja a fejem. Letérdelek elõtte, ezzel bocsánatot kérve. - Ez a vámpír azért van itt, mert adósa vagy!

• Igen, sokkal tartozol nekem! - fekete gyûlölködõ pillantásokkal nézek mélyen szemeibe. Ezt még nagyon megbánod! Senki sem szórakozhat egy démonnal.