Karakter: Anatole Léon de Bourg (kitalált)
Megjegyzés: kezdés
Mindenkinek az életében eljön az a pillanat, hogy bár minden porcikája üvölt a fájdalomtól, mégsem foglalkozik vele, csak megy előre, tovább, hajtja az élni akarás, mielőtt a sír kinyitja a száját, az üregbe fogadja be a halott testet, hogy aztán önmagával tegye azt egyenlővé. Égett hús szagát érzem az orromban, fájó sebeimmel mit sem törődve igyekszem elfordítani azt a titkos ajtót, ami a kastélyomból kivezető titkos kijáraton át a szabadba vezetett.
Ezt az alagutat már jóval előttem, az őseim építették, ha menekülni kellett. Természetesen több kijárata is volt, de én a mocsár felé igyekeztem.
Sebesült, vörös és kormos kezeimmel erőlködtem, az ajtó végül engedett, én pedig átbújva rajta egy apró vájatba másztam bele. A nyirkos, hideg fölt érzése jól esett égett tagjaimnak, már nem volt messze a felszín. Vakon tettem meg az utat, hiszen fáklyát nem hoztam magammal. Nem is lett volna rá szükség, nem bírtam volna megtartani és amúgy is ismerem az alagutat, mint a tenyeremet.
A felszínhez érve elgördítettem egy álsziklát, majd zihálva kúsztam ki az odvas fa gyökei közé. Hason feküdve a homokban összeszorítottam a szemeimet, igyekeztem urrá lenni a légzésemen, ám ez nem volt olyan könnyű. A szél a láp felé sodorta az égő kastély füstjét.
Hát ennyi lenne? Az emberek ellenünk, nemesek ellen fordultak? Felgyújtották a kastélyomat, engem pedig bezártak, pusztuljak el a romok között. Legalább a szolgáimat nem bántották. Szegény, drága jó szolgáim, akik hűségesen kitartottak volna mellettem. Egyedül az a tudat okoz némi örömöt, hogy anyám az ország másik végében lakik, egy csendes helyen, megbízható szolgákkal körülvéve, ahová nem ér el a háború keze.
Néhány perc pihenőt engedek magamnak, aztán tovább kell mennem. De hová? Végül is… jó nekem itt, a fa ágai között… Ha csak egy pillanatra behunyom a szemem, elképzelem, hogy nem fáj semmim, nem égtem össze, akkor még el is viselhető a heverészés.
Éjszaka van, mégis az égre szinte hajnali világosságot visz a lángoló kastélyom a távolban. Ha felnézek az égre, nem csak a fényt, hanem a gomolygó füstöt is látom. Nem, én nem lehetek a kastélyom sorsa. Hálát adok a Teremtőnek, hogy kijutottam, még akkor is, ha a fájdalom minden lélegzetvételnél jobban fáj. A bal lábam, jobb combom, a hátam, mellkasom egy kis területen és bal karom, mindkét alkarom, kezeim. Még a nyakam is, az arcom talán megúszta, hiszen védtem a karjaimmal…
Összeszedem maradék erőmet és kikúszom az ágak közül. Gyerekkorom óta nem jártam a lápban, most pedig a szörnyű kór idején még jobban elkerültem, hisz köztudott volt, hogy a mocsár remek szolgálatot tesz az elhunyt betegek eltűntetésében.
Óvatosan talpra kecmergem, elhessentem a szúnyogokat, melyeket testem melege vonzott oda, majd nekivágok az ingoványnak.
Mindent benőtt a gaz, elvadult bokrok, ágak, fák, a talaj egyenetlen és hepehupás. Béka brekegés, tücsök ciripelés, éjjeli bagoly huhogása, néhány puhatestű élőlény vízbe csobbanása… Jó párszor meg kell állnom, hisz éjjel könnyű elveszni a mocsárban. Térdig érő sáros vízbe gázolok, a hideg, zavaros víz könnyen elfertőzheti a sebeimet, mégis jól esik.
Valami elsiklik mellettem, amilyen gyorsan csak lehet, kikecmergem a vízből.
Nem tudom, meddig bolyongok, míg nem egyszer csak a régi temető szélénél találom magam. Az ódon sírok düledezve, felismerhetetlenül jelzik a temető évszázados múltját, megkapaszkodom egy faragott kőkeresztben, érzem, hogy erőm a végét járja. Különös zaj üti meg közben a fülemet, mintha valaki ásna. Ki ás az éjszaka közepén?
Halványan derengeni kezd egy pletyka egy fiatal férfiról, akire a falubeliek és a szolgáim is azt pletykálták, boszorkány, mert őt nem viszi el a kór, holott ő az, aki a holttestekről gondoskodik.
Ám a gondolatmenetem itt meg is szakad, tántorgok pár lépést, majd térdem összecsuklik, én pedig hason egy régi, mohával benőtt síron landolok.
Már nem is érdekel semmi, a puha moha úgy hat rám, mintha a legpuhább párizsi selyemből készült ágyneműn feküdnék. A látásom elhomályosul, a fejem is egyre nehezebb és tompább. Élek, meghalok, mindegy már, csak hadd aludjak egy kicsit… Csak egy kicsit…
**
Álmomban úgy érzem, rettenetesen fázom. Jéghideg és nedves valami ér a testemhez, reszketek, akár a nyárfa levél. Megpróbálom letúrni magamról a hideget, de egy erős kéz leszorít, akaratom ellenére visszakerül a hideg valami, nekem a fogam is összekoccan, úgy ráz a hideg. Szerencsére nem tart sokáig a félig ébrenlét, a jótékony sötétség újfent magával ragad.
Nem tudom, mennyi ideig vagyok öntudatlan, ajtónyitódásra rezzenek meg, lassan nyitom ki szemeim, de csak körvonalakat látok. Valaki áll az ajtóban, pislogok, hogy jobban lássam, mégsem látom jól.
Az alak közelebb jön, egy hűvös, kérges tenyér siklik homlokomra, behunyva szemem jólesőn sóhajtok fel. A tenyér visszahúzódik, majd kis zörgés után vízcsobogást hallok. A tenyér visszatér, de ez úttal a nyakam alá siklik a tarkómra. Érzem, ahogy megemelik a fejem és valaminek a pereme az ajkamhoz ér. Kicserepesedett szám megérzi a nedvességet, de annyira kiszáradt a torkom, hogy csak kis kortyokban tudok inni. Amint a pohár kiürül, a fejemet pedig hátra engedik, újfent kinyitom a szemem. Beszélni még gyenge vagyok, látni se nagyon látom, ki az orvosom. Hűs borogatás kerül a homlokomra, ami most nagyon jól esik. Egyszer a hideg ráz, másszor nagyon melegem van, most épp forrónak érzek magam körül mindent.
Sok mindent szeretnék kérdezni, ápolóm borogatást tesz égett nyakamra is.
- Aludj – hangzik el az utasítás. – Itt biztonságban vagy.
Szavai nehézkesen jutnak el agyamig, de amikor felfogom, szemhéjam elnehezül, nem kell ezt kétszer mondani, nagyon is engedelmes tudok lenni. Fejem oldalra billen a durva szövetű párnán, hagyom magam ismét az álmok birodalmába sodródni.
**
Mikor felébredek, különféle illatokkal telik meg az orrom. Arra emlékeztet, amikor még anyám gyógynövény kertjében játszottam gyerekkoromban. Lassan nyitom a szemem, valami hűvös van rajtam, legalábbis azt érzem, hogy hűsít. Ahogy jobban tudatomra ébredek jövök rá, hogy az egész testem valamiféle krémben úszik, ami ha hozzá érek meleg, de egyébként meg hűvös a bőrömnek. Több helyen tiszta gyolccsal vagyok átkötve, de még az alatt is kenőcsöt érzek.
A tekintetem végighordozom a helyen, ahol vagyok. Egy régi, szegényes kunyhó, tele szárított gyógynövényfélékkel. Óvatosan felülök és elnyomom a szitokszót, amit fájó bőröm okoz. Ahogy alaposabban szemügyre veszem magam, több helyen is meglepődöm. A sebeimnek sokkal csúnyábbnak kellene lennie, de nem csúnya vörös és hólyagos, hanem rózsaszín és gyógyul.
Nyílik az ajtó, mire felkapom a fejem és megpillantok belépni egy tetőtől talpig koszos alakot. Ásó a vállán átvetve, szájából kézzel sodort, dohánylevélből készült cigaretta. Tekintete megállapodik rajtam és pár másodpercig csak nézzük egymást.
- Te vagy André, igaz? – találom meg a hangom, bár elég rekedt és karcos.
Szemében meglepődés villan, talán, mert nem gondolta, hogy tudom a nevét.
- Ez a te házad? – kérdezem finoman, nem rámenősen. Kérdésemre bólint. – Te hoztál ide, ugye? Te segítettél rajtam.
Újabb bólintás, a szájából kiveszi a füstölgő koporsószöget, mely már majdnem elégett és elhajítva rátapos.
- Köszönöm – bólintok felé én is. A srác az éjjeliszekrényhez lép, egy kancsóból önt egy fából faragott pohárba vizet és segít az ajkamhoz emelni, pár mohó korttyal hajtom fel, az se érdekel, hogy pár csepp végigfolyik államon.
- Honnan tudod, ki vagyok? – kérdez egykedvűen, de én látom, hogy több van mögötte.
- Mivel az utolsó emlékem a régi temető, illetve, hogy valaki ás, aztán felébredek itt – pillantok körbe. – és híres vagy a gyógynövényeidről.
- Te pedig a Márki vagy – lép egy vizes tálhoz, ahol nekiáll mosakodni.
- Voltam, amíg rám nem gyújtották az otthonom… Miért mentettél meg…?
- Vagy segítek, vagy ott helyben áslak el, tettem egy próbát – feleli kíméletlenül őszintén.
- Köszönöm… – óvatosan helyezkedek az ágyon, le akarok szállni. Mellém lép és felsegít, meglepően erős. Bizonyos testi szükségleteimet muszáj kint elintéznem, hogy aztán vissza tudjak feküdni az ágyra. André lefejti a kötéseimet és újra beken valami kenőccsel. Nagyon kimerít ez a kis ébrenlét, alig, hogy a fejem a párnát éri, el is alszom.
Mikor újra felébredek, az egész testem gyógynövényektől illatozik, mármint, ami betelíti az orromat. Álmosan pislogok egyet-kettőt, a kunyhóban sötét van, de az ágy melletti kis éjjeli szekrénykén két gyertya ég, a lángok táncoló árnyékokat vetnek a falra és a mennyezetre. A homlokomon illatozó borogatás. Nagyon szomjas vagyok, kiszúrom az éjjeliszekrényen a kancsót és ülő helyzetbe küzdöm magam, a hátam a falnak döntöm, hogy aztán kiigyam az egész kancsót.
André is megjelenik, az ásót a falhoz támasztja, nem messze az ágytól. Ráemelem kék szemeim és nézzük egymást.
- Ha elég erős leszel, el kell menned. Keresnek – teszi hozzá.
- Ahh… - sóhajtok fel fáradtan. – Ez igazán balszerencse… És te? Neked nem lesz bajod? – azért aggódom érte, ne miattam büntessék meg, ha rájönnek, segített nekem.
- Engem már így is vádolnak – morog mintegy magának. – Ostobák…
- Hallottam pletykákat… Azt hiszik, boszorkány vagy – fekszem vissza, mert sok erőt még mindig nem érzek magamban.
- Kezdem én is elhinni magamról…
- Butaság! Nincs olyan, hogy boszorkányság… A tudatlanok csak azt nevezik mágiánk, amit nem értenek, a tudományt is varázslatnak hiszik.
- Akkor te nem hiszel a pletykáknak? – pillant felém. Furcsa srác…
- Nem, nem hiszek holmi szóbeszédnek… - legyintek. – Neked hiszek, az életemet köszönhetem neked és nem tudom, hogy fogom meghálálni valaha is.
|
