Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Jól vagy? Kérsz egy teát? – bólint, mire elinduloka konyhába õ meg elkezd követni és leül az egyik székre. Ám látom, hogy nem nagyon szeretne megszólalni, ami miatt viszont nagyon aggódok. - Biztos minden rendben? – térdelek elé, miközben arcát kezeim közé fogom.

Látom rajta, hogy meg van lepõdve, de azért bólint párat. Nem tetszik ez nekem, hogy nem mond semmit. Valahogy beszélgetnem kéne vele, de nem tudom mirõl. Nem akarom felhozni a történteket. Biztos nagyon félt.

- Ugye nem némultál meg? Vétek lenne a hangodért – mosolyodok el kicsit, hátha az segít.

Ám hirtelen lehajol és ajkaimra ad csókot, amire nem kicsit ledöbbenek. Hiszen tegnap még azt mondta, hogy meg akar ismerni, erre meg most megcsókol? Nem értem a dolgokat meg a tényezõket sem.

- Öhm... Hány cukorral kéred?

- Hat – mosolyodik el végre, én meg a teához lépek és szépen elkészítem.

Amikor odaadom neki, leülök vele szembe és csak összezavarodva figyelem. Nem tudom, pontosan mit szeretne, de azt tudom, hogy én mit szeretnék. Szeretnék vigyázni rá és szeretném, ha a karjaim között óvhatnám meg. Gondolataimból érintése hoz vissza a valóságba, mire rá emelem tekintetemet.

- Köszönöm, hogy segítettél – suttogja és egy újabb csókot kapok.

Ott hagyva öblíti el a bögréjét, de most már ki akarom találni mi van velünk. A háta mögött állok, amikor megfordul.

- Minden rendben? – néz szemeimbe.

- És veled? Mi ez így hirtelen? Azt hittem...

- Én is azt hittem – fonja nyakam köré karjait. - De félig ösztönlény vagyok, az esetek többségében nem hallgatok az eszemre, pedig lehet, hogy jobb lenne. Biztos mindig emiatt kerülök bajba – neveti el magát halkan. Megértem teljes mértékben.

- Én is ösztönlény vagyok, az a baj – ölelem át derekánál és szorosan tartom magamhoz. - és éppen ezért mondja anyám, hogy egyszer az õrsön kötök ki. De egy életem van, hadd élvezzem ki, nem igaz?

- De – elmosolyodik, majd kicsit közelebb lép hozzám. Most tényleg azt várja, hogy megcsókoljam? És mi lesz, ha nem tudok megálljt parancsolni magamnak? Mi lesz, ha tovább megyek és olyan teszek, ami neki nem tetszik és meg fog utálni egy életre?

Homlokomat övéhez teszem és szorosan magamhoz ölelve simogatom a hátát.

- Mi a baj? – hallom aggódó hangját.

- Ne haragudj – suttogom és behunyom a szemem.

- Szóval már nem kellek neked. – állapítja meg és kiszakad karjaim közül, de utána megyek és szorsoan megölelem.

- Nem errõl van szó. – mondom komolyan és látom könnyes szemeit, amire a szívem is összeszorul.

- De errõl van szó. Te is csak játszadoztál velem. – mondja és látom rajta, hogy ki fog akadni.

- Egyáltalán nem. – mondom komolyan. – Nem tudom megtenni, mert nem akarlak bántani. Ha most megcsókollak, akkor nem tudom, hogy vissza tudom-e fogni magam. Annyira kívánlak és vágyok rád. Vágyok a csókodra, de most még azt is érzem benned, hogy csak azért csinálod, mert hálás vagy azért, mert megmentettelek. – magyarázom neki. – Nem azt akarom, hogy hálából légy velem, hanem azt, hogy azért légy velem, mert szeretsz, és mindenkinél jobban megbízol bennem. – fejezem be.

Látom, most õ van kicsit ledöbbenve, amire folytatom beszédemet:

- Örömmel és mindenkinél jobban örülnék neki, ha mi összejönnénk, de nem szeretném, ha olyat csinálnál hálából, amit késõbb megbánnál. – elengedem mondandóm végén, hogy ha akar, had menjen.

Meglepetésemre viszont inkább odajön hozzám és nyakamnál szorosan megölel, amit viszonzok.

- Köszönöm, hogy még most is vigyázol rám. – suttogja, mire szorosan magamhoz ölelem, és egy csókot adok a nyakába.

- Csak azt szeretném, ha mellettem teljesen boldog lennél és nem kellene attól rettegned, hogy bántani foglak.

A napot így most már együtt töltjük, aminek mindketten nagyon örülünk. Emilie kicsit kipiheni a történteket nálunk, ám sajnos kapja az sms-t, hogy menjen haza. Látom rajta, hogy fél mit fognak mondani a szülei, de megígérem neki, hogy vele leszek és vigyázni fogok rá. Megfogom védeni a szüleitõl is ha kell.

Az ajtajuk elõtt állunk, mikor kicsimmel bemegyünk.

- Megjöttem. – szólal meg és csak várjuk, hogy valaki jöjjön és elmagyarázhassuk a dolgokat.

Hozzám lépdel és megölel. Nem akarom ezt... Jól megvagyok egyedül is... Kapálozom, próbálok szabadulni, de nem enged. Elgyengülök, pólójába markolok és sírni kezdek. Ahj... Nem lehetek ilyen gyenge!
- Elhiszem, hogy félsz és aggódsz, de hidd el én nem foglak bántani. – mondom halkan. – tudom ezek csak szavak, de be fogom bizonyítani, tõlem nem kell tartanod és mindent meg fogok tenni érted.
- De hogyan? – nézek szemeibe s csókot ad homlokomra.
- Az majd az én dolgom lesz, neked annyi lesz a feladatod, hogy élvezd és megismerj, hogy milyen vagyok. Rendben? – megsimogatja hátam, mire bólintok néhányat.
Megnyugodtam, eltávolodok tõle. Megtörlöm szemeimet, nem kell mindenkinek tudnia, hogy már megint bõgtem.
- A tempóból, mert tényleg visszaveszek, és szépen lassan fogok haladni a te irányításod szerint. Akkor fogunk, majd összejönni, hogy ha elhatároztad magadban nem fogsz tõlem félni és megajándékozol egy édes csókoddal. – osztja meg terveit, mire teljesen megnyugszom.
- Köszönöm. – suttogom, mire elmosolyodik s végigsimít arcomon.
- Én köszönöm, hogy kapok lehetõséget a bizonyításra.
Fogjuk rá, hogy estig együtt maradtunk. Befejezem a festményt, amíg többi mûvemet nézegeti. A nap végén elégedetten pingálom új festményemre védjegyem. Este azonban el kell mennie, mivel ma az anyukájánál alszik. Hamar nyugovóra térek. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mi lesz ebbõl. A kimerültségtõl viszonylag hamar elalszom.

Reggel ismét Marie kelt fel. Megtörlöm arcom, majd összeszedem magam. Szépen felöltözöm, majd bepakolok táskámba, elköszönök szüleimtõl és húgomtól, majd útra kelek. Minden a legnagyobb rendben megy addig, amíg belém nem köt két idõsebb fiú. Egy zsákutcába terelnek, hiába keresek kiutat, nem találok.
- Gyere kislány, szerzünk neked egy feledhetetlen élményt, mit szólsz?
- K-kösz nem...
- Ejnye-ejnye, ne légy tiszteletlen! - lép hozzám közelebb egyikük és szabályosan letépi az ingemet.
Próbálom fedni magam, persze sikertelenül. Egyre csak közelednek, elsikítom magam. Valaki csak jár erre.
- Hé. Hagyjátok békén. – ez Õ...
- Na mi az csak nem is szeretnél egy kis dugást?
- Inkább pumpát a seggetekbe. – ezt nem mondhatja komolyan! Máris megindulnak felé.
- Leona menekülj. – szólok rá, de meg sem moccan.
- Soha. – mondja, mire az egyik rá támad, de meg tudja védeni magát, és a fiú ájultan összeesik - Na húzz el innen a haveroddal együtt, különben szedegethetitek egymást fel a földrõl. – azzal a két lendülettel a két srác elszelel.
- Gyere velem - lépdel hozzám és adja rám kabátját.
Felállít. Még mindig remegek. Szánalmas vagyok, komolyan... Nem suliba megyünk, hanem az apja házába. Kapok ruhákat, átöltözöm, majd mikor kezdek megnyugodni, felé fordulok.
- Jól vagy? Kérsz egy teát?
Bólintok néhányat, majd követem a konyhába és helyet foglalok.
- Biztos minden rendben? - térdel elém, arcom kezei közá fogja.
Kissé megilletõdve bólintok párat.
- Ugye nem némultál meg? Vétek lenne a hangodért - mosolyodik el.
Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. Látszik rajta a döbbenet.
- Öhm... Hány cukorral kéred?
- Hat - mosolyodom el és végignézem, ahogy elkészíti a teámat.
Helyet foglal velem szemben, italomba szürcsölök. Még mindig össze van zavarodva. Ezen kicsit elmosolyodom. Mikor kiürült a bögre, hozzá lépek s végigsimítok arcán.
- Köszönöm, hogy segítettél - suttogom, majd csókot lehelek ajkaira.
Gyorsan elöblítem a bögrét, s mire megfordulok, pont velem szemben áll.
- Minden rendben? - nézek szemeibe.
- És veled? Mi ez így hirtelen? Azt hittem...
- Én is azt hittem - fonom nyaka köré karjaim - De félig ösztönlény vagyok, az esetek többségében nem hallgatok az eszemre, pedig lehet, hogy jobb lenne. Biztos mindig emiatt kerülök bajba - nevetem el magam halkan.
- Én is ösztönlény vagyok, az a baj - ölel át derekamnál - és éppen ezért mondja anyám, hogy egyszer az õrsön kötök ki. De egy életem van, hadd élvezzem ki, nem igaz?
- De - mosolyodom el, majd kicsit közelebb húzódom hozzá, s várom, mit lép.

Elszakad tõlem, majd felkap pár labdát és elkezd kifele rohanni a szertárból. Nézek utána, majd végül én is követem példáját. A nap hátra lévõ részében nagyon kerül és beszélni sem akar velem, ahogy elnézem. A suli végeztével meg akarom vele beszélni, de már sehol nem látom. Így nem lesz más választásom, hogy elmenjek hozzá és ott beszéljük meg a dolgokat.

El is megyek hozzájuk. Anyukája beenged a mûtermébe, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat és csak reménykedni tudok, hogy jutunk valami nagyon jóra.

- Mondtam, hogy nem vagyok itt senkinek! – mondja és csak tovább festeget. Odasétálok a háta mögé, majd a füléhez hajolok.

- Beszélnünk kell – mondom továbbra is, mir evégre észbe kap. Kikapcsolja a zenét és szembe fordul velem.

- Gyönyörûek a mûveid.

- Nem hiszem, hogy errõl akartál beszélni...

- Nem, tényleg nem. Figyelj, én nagyon sajnálom, de kérlek, mondd el, mi a baj?

- Semmi – mintha ott sem lennék, tovább fest. Ezzel engem csak meg fog õrjíteni. Tudnom kell miért utasított vissza. Ha azért mert nem tetszek neki és van barátnõje, akkor mondja meg azt és nem nyomulok tovább.

- Ugyan már! Én tényleg sajnálom! De annyira...

- Nekem így nem megy... Ez túl gyors... én...

- Ne haragudj! – simítok végig a hátán. - Majd... visszafogom magam.

- Gyere velem – hirtelen megfogja a kezemet és felvisz a szobájába. Meg lepõdve figyelem és nem értem, mit szeretne.

- Minden rendben, Émilie?

- Igen – válaszol, miközben szekrényék kezdi el kutatni. - Megvan!

- Ez – felém nyújt egy képet, amin egy lány van. Õ lenne a szerelme?

- Õ... Gigi Turton-L'Arronge. Az egyetlen...

- AZ egyetlen lány, akit szerettem. De összetörte a szívem.

- Alig voltam 14. Teljesen belezúgtam. Tudtam, hogy meleg, igyekeztem a közelébe férkõzni. Meg persze végzõs volt. Egy bulin jöttünk össze, ahova csak azért mentem el, mert tudtam, hogy õ is ott lesz. Több mint egy évig együtt voltunk, de... neki mindig volt mellettem valaki más. Miatta nem is tudok már megnyílni. Szerelmesnek lenni pedig egyszerûen félek...

Odamegyek hozzá és tudom, hogy most dühöngeni fog, de akkor is megölelem. Ahogy sejtettem próbálna menekülni, de nem engedem, addig tartom és ölelem magamhoz, amíg meg nem érzem, hogy a felsõmet markolja meg és elkezd sírni.

- Elhiszem, hogy félsz és aggódsz, de hidd el én nem foglak bántani. – mondom halkan. – tudom ezek csak szavak, de be fogom bizonyítani, tõlem nem kell tartanod és mindent meg fogok tenni érted.

- De hogyan? – néz fel a szemembe, mire egy puszit adok a homlokára.

- Az majd az én dolgom lesz, neked annyi lesz a feladatod, hogy élvezd és megismerj, hogy milyen vagyok. Rendben? – simogatom a hátát, amire csak bólint.

Kicsit eltávolodik tõlem. Megtörli a szemeit is hogy ne látszódjon nagyon, hogy sírt.

- A tempóból, mert tényleg visszaveszek, és szépen lassan fogok haladni a te irányításod szerint. Akkor fogunk, majd összejönni, hogy ha elhatároztad magadban nem fogsz tõlem félni és megajándékozol egy édes csókoddal. – vázolom fel neki a dolgokat, amire mintha kicsit megnyugodna.

- Köszönöm. – suttogja, amire elmosolyodok és megsimogatom az arcát.

- Én köszönöm, hogy kapok lehetõséget a bizonyításra.

A nap további részét mondhatjuk, hogy együtt töltjük. Visszamegyünk a rajztermébe és amíg Émilie befejezi a festményt, addig én meg nézem a többi munkáját, ami gyönyörû és nagyon jól eltalálja a pillanatokat is. Igaz nem túl sokat értek ezekhez a dolgokhoz, de majd kikupálódok. Legalább is, majd megkérem, hogy segítsen.

Este viszont el kell köszönnöm tõle, mert haza kell mennem anyámékhoz, amihez semmi kedvem nincs. Szívesebben aludnék apámnál, mert úgy legalább közelebb lennék Émilie-hez.

Másnap reggel, ahogy a suliba tartok az egyik szûk utcánál sikítást hallok, amire odakapva a fejemet meglátom, hogy az én kedvesemet szeretnék idõsebbek bántani, amit nem fogok jó szemmel nézni.

- Hé. Hagyjátok békén. – mondom komolyan.

- Na mi az csak nem is szeretnél egy kis dugást?

- Inkább pumpát a seggetekbe. – mondom komolyan, mire vészesen közelednek felém.

- Leona menekülj. – hallom meg kicsim hangját, de eszem ágába nincs itt hagyni.

- Soha. – mondom, majd nekem támad az egyik fiú, de nincs szerencséje. Meg tudom védeni magamat így egy ágyékon rúgás meg egy erõteljesebb ütés a tarkóra és már ájultan esik is össze.

- Na húzz el innen a haveroddal együtt, különben szedegethetitek egymást fel a földrõl. – mondom komolyan, mire mint a kis nyuszi már iszkol is.

Odamegyek Émilie-hez. Leveszem a kabátomat és ráadom.

- Gyere velem. – felállítom. Érzem, hogy remeg teljes testében. Nem csodálom, hogy fél, ha engem támadtak volna meg és nem õt kell megvédenem én is így reszketnék. Nem a suliba vezetem, hanem apám házába. Nincs itthon így szerencsére megtud nyugodni és az esetleges sérüléseit is eltudom látni, na meg ruhákat is adok neki, hogy ne a szét szaggatott ruháiban legyen, ami csak a történtekre emlékeztetni.

Eltávolodik tõlem. Oh... De így legalább alkalmam nyílik megmenekülni egy újabb kínos szituációtól.
- Elmegyek, gyorsan rendbe teszem magam. Jövök mindjárt. – mondom rákvörösen és el is tûnök abban a pillanatban.
Összekapom magam, igazán igyekszem, nem akarom megváratni Leonát. Mikor végre mindennel elkészültem, visszaindulok. Útközben találkozom Marie-val. Mosolyog, rám is kacsint, ami nem sok jót jelent. Még ha jót is akar szegény, bajt okoz. Belépve szobámba rögtön kérdõre vonom Leonát.
- Mit mondott a hugom?
- Nem mondott semmit, csak megkérdezte, hogy az osztálytársad vagyok-e. – válaszol mosolyogva, majd hozzám lépdel. – Aranyos a hugicád, de te szebb vagy. – Oh.... megint zavarba hozott, atyám!

Egész nap együtt vagyunk. Próbál beszélgetéseket kezdeményezni, ami jóformán faggatásnak bizonyul. Még nem oldódtam fel igazán. Tesin kettõnket küld a tanár labdákért. Hát jó... Bekocogok a szertárba, majd kutatni kezdek.
- Émilie. – hallom meg hangját mire felé fordulok.
- Igen?
- Tényleg igaz, hogy a lányokhoz vonzódsz? – teljesen elvörösödöm. Ez megint annyira kínos.
- Mégis honnan veszed?
- A testvéred mesélte még reggel. – jaj Marie... tekintetemmel a padlót fürkészem.
- Most te is cikizni fogsz miatta? – hát megint sulit kell váltanom.
- Még is mit képzelsz rólam? – fogja meg állam, s mielõtt bármit mondhatnék, megcsókol, közben derekamnál ölel.
Nekem ez így nem megy... Túl gyors, akármennyire is tetszik. Elszakadok tõle, felkapok néhány labdát majd visszaügetek a terembe. A nap hátralévõ részében kerülöm Leonát. S mikor vége a sulinak is egybõl hazarohanok. Leköszönök mindenkinek, majd elbarikádozom magam mûtermemben. Csak nem akarok gondolkodni. Csak egyedül akarok lenni. Rajzolok és festek, közben Amy bársonyos hangja szüntelen üvölt a fülemben. Tompa hang ránt vissza a valóságba.
- Émilie!
- Mondtam, hogy nem vagyok itt senkinek! -festegetek tovább.
- Beszélnünk kell - hajol fülemhez. Ez Õ... Ahj...
Zene kikapcs, majd szembe fordulok vele.
- Mi az?
- Gyönyörûek a mûveid.
- Nem hiszem, hogy errõl akartál beszélni...
- Nem, tényleg nem. Figyelj, én nagyon sajnálom, de kérlek, mondd el, mi a baj?
- Semmi - folytatom az ecsetvonásokat.
- Ugyan már! Én tényleg sajnálom! De annyira...
- Nekem így nem megy... Ez túl gyors... én...
- Ne haragudj! - simít végig hátamon - Majd... visszafogom magam.
- Gyere velem - fogom meg kezét, majd szobámba vezetem.
- Minden rendben, Émilie?
- Igen - mondom, miközben szekrényemben kutatok - Megvan!
- Micsoda?
- Ez - nyújtom felé a fényképet.
- Öhm... Ki ez?
- Õ... Gigi Turton-L'Arronge. Az egyetlen...
- Az egyetlen mi?
- AZ egyetlen lány, akit szerettem. De összetörte a szívem.
- Sajnálom.
- Alig voltam 14. Teljesen belezúgtam. Tudtam, hogy meleg, igyekeztem a közelébe férkõzni. Meg persze végzõs volt. Egy bulin jöttünk össze, ahova csak azért mentem el, mert tudtam, hogy õ is ott lesz. Több, mint egy évig együtt voltunk, de... neki mindig volt mellettem valaki más. Miatta nem is tudok már megnyílni. Szerelmesnek lenni pedig egyszerûen félek...

Mikor hazamegyek apuhoz egybõl tártkarokkal fogad. Sokat beszélgetünk és elkezd érdeklõdik az új osztálytársam után. Elmondok neki mindent, ahogy csak szoktam. Mennyire tetszik, és hogy rendes csajnak látszik, meg ahogy eddig megismertem nagyon is az. Örülök, hogy végre érdekel valaki. Õ az egyedüli, aki megérti másságomat, és elfogadja, hogy a lányokat is szeretem. Ezért is szeretem jobban apámat, mint anyámat.

Este ott alszok nála. Igaz, hogy a sulis cucc nincs nála, de majd csak megoldom, ahogy eddig is.

Reggel ahogy felkelek, elhaladok Émilie háza elõtt. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve becsengetek.

- Jó reggelt. - Köszön a hölgy, aki ajtót nyit.

- Jó reggelt Émili osztálytársa vagyok. Õ még itthon van? – kérdezi, amire bólint és beljebb invitál, majd felmegy a lányához. Elmosolyodva nézek körbe és meglátok egy Émilie-hez hasonlóan szép lányt. Gondolom a húga köszönök neki kedvesen, amire vissza köszön.

Anyuci is nem sokára megjelenik és felküld. Mosolyogva bólintok és köszönöm meg a dolgokat, majd szépen felsétálok. Látom, a kis álomszuszék még alszik, amire mosolyt csal az arcomra. Odamegyek hozzá, mire kinyitja a szemeit meglepõdve konstatálja, hogy velem találkozott szembe.

- Hát te meg? – hátrál kicsit meglepetésében.

- Anyud engedett be. Suli?

- Apával megyek. Kocsival.

- Ugyan már, gyere velem!

- Nem is tértem még magamhoz...

- Segítek, ha szeretnéd – mondom mosolyogva, bár lehet mást is csinálnék segítségen kívül, de még egyelõre nem ronthatom meg nem szabad. De amint látom õ is arra gondolhatott, mint én, mert egybõl elvörösödik az arca.

- M-meglesz az egyedül is. Igyekszem!

- Ugyan már! Jelenleg úgysincs jobb dolgom!

- De tényleg, erre semmi szükség! – próbál visszautasítani, ám pont ekkor vágódik ki teljesen az ágyból, mire leguggolok hozzá.

- Jól vagy? – segítem fel. - megütötted magad?

- J-jól vagyok – csak pár centire vagyok ajkaitól. Nem tudom, hogy lesz-e még ilyen lehetõségem, de nem akarom egybõl letámadni még. Egy kicsit még had ismerjen meg.

Eltávolodok kicsit tõle.

- Elmegyek, gyorsan rendbe teszem magam. Jövök mindjárt. – mondja hadarva és teljesen elvörösödve, amin jót szórakozok.

- Rendben. – már nincs is a szobába. Elkezdek körbe nézni, ám ekkor valaki benyit a szobába és engem figyel. Elmosolyodok, mire õ is rám mosolyog.

- Te Milie osztálytársa vagy? – teszi fel a kérdést.

- Igen. Gondolom te a kis huga. – jegyzem meg, amire csak bólogat, ám a következõ kérdés nem kicsit meg lep.

- Szerelmes vagy a nõvérembe? – Kitágulnak eleinte a szemeim, de elmosolyodok.

- Nem is tudtam, hogy a nõvéred a lányokat szereti. – mondom meglepõdve.

- Pedig igen. Csak eddig még nem nagyon járt sikerrel. – meséli. Hmmm. Kezd egyre izgalmasabb lenni a dolog. Most már tudom, kihez kell fordulnom információért, ha minél hamarabb meg szeretném ismerni Émilie-t

- Szeretném minél jobban megismerni, és ha lehetséges, meg õ is benne van, akkor járnék vele. – mondom el õszinte szándékaimat a kis csajnak.

- Helyes, de ha megbántod, akkor a családdal nézel szembe. – mondja vigyorogva, majd távozik is. Elkuncogom magam és pont ekkor lépbe az emlegetett egy gyönyörû felszerelésbe. Nagyot nyelek, amikor meglátom.

- Mit mondott a hugom? – kérdezi, mire csak elmosolyodok.

- Nem mondott semmit, csak megkérdezte, hogy az osztálytársad vagyok-e. – válaszolom, majd odalépek hozzá. – Aranyos a hugicád, de te szebb vagy. – mondom, amire az egész feje vörösben kezd el szikrázni. Szegénykém.

Egész nap a suliban vagyunk és vele beszélgetek, jobban szólva faggatom, mert nem nagyon akar beszélgetni. Éppen tesi óránk van, mire a tanár beküld minket a szertárba, hogy hozzunk labdákat.

Kinézek az ajtón, majd becsukom.

- Émilie. – szólok neki, mire felém fordul.

- Tényleg igaz, hogy a lányokhoz vonzódsz? – teszem fel nyíltan a kérdést, amire elvörösödik.

- Még is honnan veszed? – kérdezi, de zavarát le se tudná tagadni.

- A testvéred mesélte még reggel. – mondom, és egyre közelebb lépkedek hozzá. Lehajtja a fejét.

- Most te is cikizni fogsz miatta? – kérdezi és hallom a hangján a szomorúságot.

- még is mit képzelsz rólam? – emelem fel a fejét állánál. Válaszát meg se várva tapadok ajkaira és csókolom meg szenvedélyesen, miközben derekánál fogva ölelem testét magamhoz.

- Persze – válaszolja egy mosoly kíséretében.

Elindulunk, de továbbra is zsebre van dugva a kezem. A parkba sétálunk, ahol leülünk egy padra és mellém telepszik. Ahogy rápillantok, látom, hogy teljesen zavarban van. Talán még is szeretné a lányokat? Majd ki derül, idõvel remélem.

- Mesélj kicsit magadról – mosolygok rá.

- Mûvész vagyok. Vagyis olyasmi. Rajzolok, festek és írok, angolul és japánul is.

- Az anyanyelveden nem is írsz?

- Az nem olyan érdekes. Ez sokkal több kihívást hordoz magában. Van egy tíz éves húgom, Marie, akiért bármit megtennék. Van testvéred?

- Egy féltestvérem van, anyám részérõl.

- Értem. Hát... nagyon szeretem a zenét. De csak azt hallgatom, aminek van értelme. Kedvencem az Evanescence.

- Az szép, az szép. És miket rajzolsz?

- Leginkább tájakat, mostanában pedig nagyon foglalkoztatnak az állatok, szóval ezt próbálom a tájképekbe csempészni. A kollekcióm leginkább ezekbõl áll. Gondoltam a fotózásra, de bevallom, sokkal közelebb áll hozzám a rajz és a festészet. És te? Mit csinálsz, ha nem a padban ülsz?

- Nagyon szeretem az extrém sportokat. Háromszor már el is törtem a karom. De imádom a kihívásokat! És mindig megvalósítom, amit szeretnék. Így izgalmas, nem?

- És mikrõl írsz?

- Hát... fõleg szerelmes történeteket. Olyan szinte lehetetlen szerelmekrõl szól. Például a legutóbbi történetemben Katie, a pom-pom lány, beleszeret az új osztálytársába, a röplabdás Ashley-be, aki... - hirtelen elhallgat, mire felé fordulok, és látom, teljesen elvörösödik. Ennyire zavarba hozza, hogy mesél az írásairól pedig érdekesek.

- Szívesen elolvasnám az egyik mûvedet. – mondom kedvesen, de nem néz rám.

- Öhm… rendben. – mondja kicsit dadogva, mikor megszólal a telefonom. Megnézve látom apám az. Nagyot sóhajtok.

- Ne haragudj, ezt fel kell vennem. – mondom, majd felveszem a telefont. – Szia apa. – köszönök bele.

- Leona. Merre vagy? Anyád már hívott, hogy itt vagy-e. – mondja aggódva, amire nagyot sóhajtok.

- Ne aggódj. Nem vagyok se kórházba, sem az örsön. A parkban vagyok egyik osztálytársammal. – magyarázom, amire megkönnyebbült sóhaját hallom meg.

- Jól van. Csak tudod milyen anyád. Mindig szereti tudni merre vagy. Akkor majd jössz. Szeretlek kicsim.

- Rendben. Én is szeretlek apa. Szia. – leteszem a telefont, majd Émilie-re nézek.

- Menned kell? – hallom hangját, ami mintha egy kicsit szomorú lenne.

- Nem, csak anyum nyaggatta apámat, hogy merre vagyok. – magyarázom, majd még hozzá teszem. – Nem voltam még örsön, ez csak mondtam, mert állandóan ezen aggódnak, hogy mikor fog majd rendõr haza vinni. – mondom kedvesen, de viccesen, hiszen ez az egész helyzet egy nagy vicc.

- Nem kell magyarázkodnod. – mondja zavarában.

- Tudom, de amilyen balhés meg zûrös vagyok, nem szeretném, ha félre értenél, és esetleg eltávolodj tõlem. – mondom komolyan, de mosolyogva, amire mintha még vörösebben úszna kicsi arcocskája. Olyan kis aranyos. – Nem kérsz egy fagyit? – Ahogy megkérdezem az õ telefonja is megcsörren.

- Ne haragudj, de mennem kell. – mondja, majd feláll, de csak néz, hogy merre kéne menni, amire elmosolyodok.

- Haza kísérlek, hogy ne tévedj el. – mondom, majd felállva leporolom a nadrágomat, végül magamhoz ölelem. – Merre laksz?

- Öhm. A Kazuki utcán. – mondja vörösen.

- Akkor közel laksz apámhoz. – mondom felderülve, majd elindulok vele, de elengedem, és végül úgy sétálunk egymás mellett.

Próbálok vele beszélgetni, de nem tudom, miért van ennyire zavarban mellettem. Végül nagy nehezen még is elkezdünk beszélgetni és végre kezdem érezni, hogy oldódik mellettem, ami jól esik és boldogabb vagyok én is.

- Hát itt lennénk. – mondja mosolyogva, amire megállok vele szembe.

- A mi házunk három házzal van lejjebb. – mutatom, mire arra az irányra néz.

- Akkor tényleg nincs messze. – mondja mosolyogva. – De most már tényleg mennem kell. – mondja szomorúan.

- Rendben. Holnap találkozunk. – válaszolom, majd egy puszit adok az arcára, végül integetve megyek haza én is. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy a következõ napok, hogy fognak eltelni és hogy fogunk-e esetleg valamerre alakulni Émilie-vel.

- Ugyan már keveredek én nélküled is pont elég bajba. – neveti el magát. – Csak ha bent leszünk az igazgatónál a beszédet bízd rám rendben? – kacsint, mire elvörösödöm, de bólintok egyet.
- R… rendben. – máris tovább lépdelünk a folyosón.
- Amúgy hogy kerültetek ide Japánba?
- Édesapám munkája miatt ide kellett költöznünk.
- Értem. Ne aggódj. Majd én, bevezetlek az itteni élet rejtelmeibe. – és máris elértük az igazgató ajtaját.
Mikor behív megállunk elõtte. Jön a szentbeszéd, kicsit félek tõle. Elsõ nap máris az igazgatóhoz kerültem, te jó ég! Mikor viszont Leona elkezd érvelni, és úgy mondja az igazat, annyira kitekerten, hogy senki sem hinné el, hogy kamu. Kicsit még én is elhiszem, amit mond. Így könnyen megúsztuk a dolgot.
Amint kilépünk az ajtón, Leona elmosolyodik, majd zsebredugott kézzel indul meg az udvar felé.
- Leona. – máris felém fordul. – Köszönöm, hogy megint megvédtél. – hajtom le fejem, hiszen zavarban vagyok.
- Ugyan már. Csak élvezd az életet. Amíg velem vagy ne félj, hogy bármi bajod lesz. – mosolyogja majd magához ölel. – Gyere, bemutatlak pár barátomnak. – és máris megindul egy kisebb társaság felé.
- Leona, már megint az igazgatónál voltál? – kérdezi az egyik srác, majd a tekintetek rám szegezõdnek. – Na és kit hoztál magaddal?
- Kenzo. Nyugi. Õ az új osztálytársam és a legújabb barátnõm, akire vigyázni kell. – furcsálló tekintetek mindenütt.
- Most jött és már is összejöttetek? – kérdezik, mire teljesen zavarba jövök, Leona meg egy sóhaj kíséretében megfogja fejét.
- Az egy dolog, hogy én a csajokat is szeretem, de honnan veszitek õ is? – a srácok igazat adnak a kérdésre. Ezek szerint még lehet esélyem.
A nap hátralévõ részében beszélgetgetünk, bár mivel jóformán senkiben sem bízom, nem igen lehet hallani a hangomat. Leona egy pillanatra sem hagy magamra. Már kifelé sétálunk az épületbõl, mikor megszólalok.
- Leona. Ha jól gondolom a nevedbõl, te sem idevalósi vagy igaz? – kérdésemre csak elmosolyodik.
- Apám japán, ezért is az a családnevem, hogy Yamato, de anyám angol. Két éve költöztünk japánba, mert anyám újra házasodott egy japán férfival, de így nekem sokkal jobb, mert többet lehetek apámmal is. - válaszol, majd rám néz. – Nincs kedved sétálni egyet a parkba? – varázsol mosolyt arcára.
Hát éppenséggel lenne, dehát ott vannak a megkezdett rajzaim. De egy napot még igazán tudnak várni, nem igaz?
- Persze - válaszolok mosolyt erõltetve arcomra.
Tovább indul, zsebre teszi kezeit. Zavarban vagyok. A parkba érve leül egy padra, s mikor leülök mellé, zavarom fokozódik.
- Mesélj kicsit magadról - mosolyog.
- Mûvész vagyok. Vagyis olyasmi. Rajzolok, festek és írok, angolul és japánul is.
- Az anyanyelveden nem is írsz?
- Az nem olyan érdekes. Ez sokkal több kihívást hordoz magában. Van egy tíz éves húgom, Marie, akiért bármit megtennék. Van testvéred?
- Egy féltestvérem van, anyám részérõl.
- Értem. Hát... nagyon szeretem a zenét. De csak azt hallgatom, aminek van értelme. Kedvencem az Evanescence.
- Az szép, az szép. És miket rajzolsz?
- Leginkább tájakat, mostanában pedig nagyon foglalkoztatnak az állatok, szóval ezt próbálom a tájképekbe csempészni. A kollekcióm leginkább ezekbõl áll. Gondoltam a fotózásra, de bevallom, sokkal közelebb áll hozzám a rajz és a festészet. És te? Mit csinálsz, ha nem a padban ülsz?
- Nagyon szeretem az extrém sportokat. Háromszor már el is törtem a karom. De imádom a kihívásokat! És mindig megvalósítom, amit szeretnék. Így izgalmas, nem?
- D-de.
- És mikrõl írsz?
- Hát... fõleg szerelmes történeteket. Olyan szinte lehetetlen szerelmekrõl szól. Például a legutóbbi történetemben Katie, a pom-pom lány, beleszeret az új osztálytársába, a röplabdás Ashley-be, aki...
Talán túl sokat mondtam... Lehet, hogy ezt elhamarkodtam? Basszus... Arcomat egy pillanat alatt elönti a vér.

Ma már megint suli van. Lustán ébredek fel, majd amint lemegyek a konyhába anyám meg mostohám éppen falják egymást.

- Legalább mennétek szobára. – mondom nekik, mire szét rebbennek.

- Szia kis lányom. – köszön anya, amire csak elhúzom a számat. Felveszem a kajámat majd megyek is az ajtóhoz. – Nem eszel? – teszi fel a kérdést ártatlanul.

- Bocsi, de nincs kedvem nézni, hogy nyaljátok egymást. Még a végén begerjedek és a suliba letámadok valakit. – mondom nekik. – Majd jövök egyszer. Suli után bemegyek apához. – mondom, majd magukra hagyom.

Hát igen tudják, hogy biszex vagyok, de még nem nagyon tudták feldolgozni a történteket.

Most éppen óra kellõs közepén ülünk, amikor az elõttem ülõ srác, Hiro az úja csajt piszkálja.

- N-nem, nem egészen. Kanadai, de igen, az anyanyelvem francia.

- Hmmm - szélesíti vigyorát- Voulez-vous coucher avec moi? – látom, hogy a csaj a kérdésre lejjebb süllyed. Ez annyira Hiro-ra vall.

- Na, gyerünk! Voulez-vous coucher avec moi?

- Kussolj már be, te idióta! – sziszegem neki oda, de a srác, csak elkezd röhögni.

- Nem neked szólt a kérdés, Leona! Ehhez semmi közöd! Gyerünk már, válaszolj, kicsi lány!

Nem fogom hagyni, hogy teljesen megalázza szegény lányt vagy olyan szedjen ki belõle, amit nem akar. Megfogom a legvastagabb könyvet és fejbe verem, mire a tanár persze egybõl felfigyel.

- Én! – vállalom fel tettemet. Az új csaj megfordul és rám néz. Meg kell hagyni nagyon szép és kívánatos alakja van.

- Na szépen vagyunk! Nyomás az igazgatóhoz!

- De nem õ tehet róla! – száll védelmemre a kis csaj, amire elmosolyodok. Tetszik. Bevállalós és szeret segíteni õ is.

- Nocsak... Elsõ nap az igazgatóiba akarsz menni?

- De nem is õ kezdte az egészet, hanem!

- Mindketten az igazgatóhoz!

Feláll, majd szépen kimegyünk. Zsebre dugom a kezemet és úgy lépkedek. Ám egyszer csak megállok elõtte, amikor az arcát törölgeti. Felnéz rám én meg bemutatkozok neki. Rendes lány, ezért megérdemli, hogy a szárnyaim alá vegyem, amíg itt lesz.

- Szia! - nyújt felém kezet - Leona Yamato vagyok. Üdv a suliban!

- Köszönöm. Émilie vagyok. – mutatkozik be, amire elmosolyodok, de tovább folytatja. – Ne haragudj, hogy miattam bajba keveredtél.

- Ugyan már keveredek én nélküled is pont elég bajba. – mondom nevetve. – Csak ha bent leszünk az igazgatónál a beszédet bízd rám rendben? – kacsintok rá, amire látom, elvörösödik, de bólintva engedelmeskedik.

- R… rendben. – mondja, majd tovább indulunk.

- Amúgy hogy kerültetek ide Japánba? – kezdek el érdeklõdni.

- Édesapám munkája miatt ide kellett költöznünk. – mondja elég szûkszavúan és tömören.

- Értem. Ne aggódj. Majd én, bevezetlek az itteni élet rejtelmeibe. – mondom kedvesen, majd megérkezünk az igazgatóhoz.

Mikor behív megállunk elõtte. Elkezdi mondani a szent beszédét, de mintha Émilie kicsit rettegne tõle, pedig ha az ember elképzeli bohóc ruhába inkább röhöghetnéke támadna. Elkezdem járatni a számat és csak úgy jön elõ belõlem az igazság, de úgy adom elõ, hogy azt még bárki képes lenne benyelni, ahogy Émilie elcsodálkozó arcát figyelem még õ is elhiszi, amit mondok. A szövegemnek köszönhetõen egy kisebb, ejnye bejnyével, és „legközelebb ne forduljon elõ” -vel meg ússzuk, aminek nem kicsit örülök.

Amint kilépünk az ajtón, csak elmosolyodok és elégedetten egy jól lakott kis óvodásként teszem zsebre a kezemet és sétálok az udvar felé.

- Leona. – hallom meg Émilie hangját, mire felé fordulok. – Köszönöm, hogy megint megvédtél. – mondja lehajtott fejjel, amire csak elmosolyogok.

- Ugyan már. Csak élvezd az életet. Amíg velem vagy ne félj, hogy bármi bajod lesz. – mondom mosolyogva, majd magamhoz ölelem. – Gyere, bemutatlak pár barátomnak. – mondom kedvesen, majd elkezdem vinni haverjaim felé.

- Leona, már megint az igazgatónál voltál? – kérdezi vigyorogva, majd a csajra néznek. – Na és kit hoztál magaddal? – lehet, hogy perverzek és hülyék, de rendesek.

- Kenzo. Nyugi. – mondom mosolyogva. – Õ az új osztálytársam és a legújabb barátnõm, akire vigyázni kell. – magyarázom, amire mindenki furcsán néz rám.

- Most jött és már is összejöttetek? – kérdezik letaglózva, amire nagyot sóhajtok és a fejemet fogom.

- Az egy dolog, hogy én a csajokat is szeretem, de honnan veszitek õ is? – nézek rájuk kérdõn, amire igazat adnak nekem, hiszen nem lehet tudni, hogy Émilie szereti-e a lányokat vagy sem, pedig nagyon gyönyörû lány és tényleg felkeltette az érdeklõdésemet.

A nap további részében beszélgetünk, bár Émilie mintha kicsit vissza fogná magát, de azért õt is próbáljuk bevonni a beszélgetéseinkbe és tõle is hallunk párszót. Egy pillanatra sem hagyom magára a kicsikét és még az órán is megvédem attól a hülye Hiro-tól.

Éppen a suliból sétálunk kifele, amikor hirtelen megszólal.

- Leona. Ha jól gondolom a nevedbõl, te sem idevalósi vagy igaz? – kérdezi, amire elmosolyodok.

- Apám japán, ezért is az a családnevem, hogy Yamato, de anyám angol. Két éve költöztünk japánba, mert anyám újra házasodott egy japán férfival, de így nekem sokkal jobb, mert többet lehetek apámmal is. – magyarázom kedvesen, majd ránézek. – Nincs kedved sétálni egyet a parkba? – kíváncsiskodok mosolyogva.

Hát ez a nap is eljött... Elsõ nap a suliban. Az új helyet nagyjából már megszoktam. De hogy mi lesz a suliban... Elég ideges vagyok emiatt. Csak fekszem az ágyamban. Fogalmam sincs, mit kellene tennem.
- Émilie, ha így folytatod, elkésel - kiabál fel anyám.
Teszek egy sóhajt, szemere fektetem karom. Nem akarom ezt. Úgyis ugyanaz vár itt, mint otthon. Hiányzik Québec, hiányzik Bélair... Merengésembõl húgom rángat ki, aki szabályosan rám veti magát.
- Millie, gyere már, el fogunk késni! Olyan kíváncsi vagyok, milyen itt az iskola! Te nem?
- De - erõltetek magamra egy mosolyt - Na, nyomás, készülj össze te is!
Elvigyorodik, majd kisprintel a szobámból. Áttörlöm arcom, majd elvégzem a reggeli dolgokat. Ma apa visz minket, kirakjuk Marie-t, majd én következem. El sem tudom mondani, mennyire ideges vagyok. Apa leparkol, majd együtt indulunk meg az épület felé. Egyenesen az igazgatóhoz vesszük az irányt, ahol minden információt megkapunk, ami szükséges. Apa a beszélgetés végeztével elköszön tõlem, majd indul dolgozni. Én az igazgató oldalán battyogok új osztályomba. Ahogy az szokás, bemutat, majd mondok néhány szót magamról és helyet foglalok. Egy srác igencsak bámul, idióta vigyor jelenik meg a képén. Szinte már zavarbaejtõ.
- Francia vagy, hm?
- N-nem, nem egészen. Kanadai, de igen, az anyanyelvem francia.
- Hmmm - szélesíti vigyorát - Voulez-vous coucher avec moi?
Teljesen zavarba jövök. Lejjebb csúszok székemen.
- Na, gyerünk! Voulez-vous coucher avec moi?
- Kussolj már be, te idióta! - sziszegi valaki, és a srác persze röhög tovább.
- Nem neked szólt a kérdés, Leona! Ehhez semmi közöd! Gyerünk már, válaszolj, kicsi lány!
Alig nyitom ki a számat, és mielõtt bármilyen hang is elhagyhatná, a srácot hátulról egy vaskos könyv vágja tarkón. Persze a tanár a hangzavarra rögtön hátrafordul.
- Ez ki volt?!
- Én! - hangzik valahonnan hátulról.
Megfordulok. Egy magas, szõke, zöld szemû lány áll padja mellett.
- Na szépen vagyunk! Nyomás az igazgatóhoz!
- De nem õ tehet róla! - bukik ki belõlem.
- Nocsak... Elsõ nap az igazgatóiba akarsz menni?
- De nem is õ kezdte az egészet, hanem!
- Mindketten az igazgatóhoz!
Megadva magam feltápászkodok, majd kilépdelek a terembõl. Hát gondoltam, hogy nem lesz sima ügy az új suli, de, hogy elsõ nap az igazgatóiba küldjenek... Áttörlöm arcom, s mire felpillantok, a szõkeség elõttem áll.
- Szia! - nyújt felém kezet - Leona Yamato vagyok. Üdv a suliban!