Más helyzetben rettentõen ideges lennék, mást már elzavartam volna, de õ valamiért… nem tudom. Különleges. Nem érzem veszélyesnek a gyászomra, nem fog zavarni - tudom.
Ahogy ücsörög nem nézek felé, de szöszmötöl valamit, és meg is szólal.
- Igyál.
Egy szó, semmi felesleges vigasztalási próbálkozás, semmi okoskodó megjegyzés. Éreztem, hogy nem lesz vele baj.
De az italt nem veszem el azonnal, csak pillanatokkal késõbb, amikor már vonzónak tûnik a forró, felfelé szálló gõz. Meleg lehet. Hm…
Ahogy elveszem és a számhoz emelem, egy pillanatra kellemes melegség jár át, de azonnal tudom: Jason nem érezheti ezt. Nekem sem szabad élveznem.
De annyira kellemes… nem fázok…
- És te? - csúszik ki a számon a kérdés. Vajon kije lehet idekint?
- A bátyám. - A tekintete lep meg csak. Amikor a sírra pillant, furcsa dolgot vélek felfedezni. - Õ… hát… tudod…
Nem firtatom. Nem is ismerem ezt a srácot, nincs oka, hogy beszéljen nekem arról a fura valamirõl, ami a tekintetében csillog, ahogy a bátyja nyughelyét nézi.
- Szabad?
Megint az õ hangja, amint épp rágyújtani készül.
- Persze - felelem azonnal. Nem zavar, nincs okom, hogy zavarjon. Régen a bandában sokan cigiztek, talán picit még nosztalgikusabb is, hiszen pont felém fújja a szél a füstöt.
Megint csend. AZ esõ nagyon lassan alább hagy, és mire elszívja a cigit, el is áll. Nem figyelem, hogy hova dobja a csikket, nem tartok tõle, hogy beszennyezné vele Jasont.
- Ha szeretnél mesélni róla meghallgatlak - mondja hirtelen.
- Nem próbáltam azóta beszélni róla - felelem neki.
- Talán könnyebb lenne - rántja meg kissé a vállát.
Felsóhajtok. Nem tudom. Egyelõre elképzelhetetlennek látszik a gondolat, hogy meséljek róla. Bár õ nem ismert minket, nincs tétje. Meg kellene próbálnom.
De ha közben elsírom magam? Kinevetne?
Biztosan nem… és talán igaza van. Talán egy picivel könnyebb lenne.
- Gyerekkori barátom volt - sóhajtok fel. - Az is maradt végig… a barátom. De nagyon szerettem. Túlságosan is. Talán ha nem szeretem ennyire, nem néztem volna el neki azt a sok furcsaságot és észrevettem volna…
A hangom remegve elcsuklik, majd lassan elkezdenek potyogni a könnyeim. Érzem, ez még nem az igazi, annak még nem most jött el az ideje, hogy mindent kiadhassak magamból, de jól esik kicsit ismét sírni. Õ nem szól, percekig, talán órákig ülünk egymás mellett, ahogy már elállt az esõ és kicsit hûvösebb a levegõ. Õ már egyszer megint rágyújtott, el is szívta, mire én abbahagyom a sírást.
Nem kérek bocsánatot tõle, hogy elérzékenyültem - biztos vagyok benne ugyanis, hogy számított erre. Különben nem kérte volna, hogy meséljek róla.
Máskülönben biztosan sírt õ is a bátyja miatt - furcsa tekintet ide vagy oda. Itt van kint, ebben az idõben.
- És… tanulsz? - Beszélgetést kezdeményez. Kedves.
- Magántanuló leszek valószínûleg, de igen. Tizennyolc éves vagyok.
- Elég korán tapasztaltad meg a fájdalmat - sóhajt fel. Rá nézek. Az arca egyértelmû választ ad a kérdéseimre.
- Ahogyan te is. - Rám néz, nagyon halvány mosoly ül ki az arcára, én pedig visszapillantok Jasonre. - Sokat szoktam olvasni - kezdek bele. - Szerinted mennyire lenne aljas dolog, ha itt is olvasnék? - kérdezem. - Jason haragudna érte? - A hangom halk, alig hallani amit kérdezek, de tudom, hogy meghallotta. Itt mindenki hall mindent.
- Szerette hallani a hangodat? - kérdez vissza. Meglepetten pillantok rá, de felelek.
- Gyakran kérte, hogy olvassak neki. Szerette a hangomat.
Pillanatokig van csend, de mikor megszólal, már értem, mit akart mondani.
- Ha szerette, akkor olvass neki. Téged is megnyugtatna a dolog, és õ is élvezné. Biztos vagyok benne. - Elmosolyodik ismét, nekem pedig picit megrándul az arcizmom. De idõben rántom magam vissza, és megharapom a számat, így nem mosolygok. Jason elõtt nem mosolyoghatok más férfiakra.

* * *

Másnap sokkal kellemesebb az idõ, többen is vannak, így én közelebb ülök Jasonhöz, hogy hallja rendesen, amit olvasok neki. Az Anyegint hoztam magammal, szerette hallgatni, ha abból olvastam neki.
- Látom megfogadtad a tanácsot - áll meg mellettem valaki. Ismerõs a hangja, így már-már kedves tekintettel nézek rá.
- Igen, jó ötlet volt. Köszönöm. Megnyugtat, ha olvasok neki. - Felsóhajtok, majd összezárom a könyvet, hiszen úgyis egy rész végén vagyok. Késõbb folytatom. - Van kedved leülni kicsit?

Egy hete, hogy hiába várom a telefon csöngését, nem…
Egy hete, hogy nem nyit ajtót, csak a szülei, ha arra megyek és nem jön.
Sosem gondoltam volna, hogy létezik ennyire intenzív fájdalom. Ennyire keserû, ennyire félelmetes érzés.
Emlékszem, amikor megtudtam, hogy meghalt, rosszul lettem. Elájultam, és a kórházban tértem magamhoz, de amikor megerõsítették, hogy tényleg nincs már mellettem, megint elájultam. Két napig nem merték még a nevét sem kimondani, én meg olyan voltam, mint valami zombi.
Ma már, a temetés után két nappal tudom, hogy lassan el kell kezdenem elfogadni, de nem vagyok rá képes.
Nem járok be a suliba sem, de nem vetik a szememre. A szüleim azt is felajánlották, hogy lehetek magántanuló, ha akarok, vagy átmehetek másik iskolába, de egyelõre nem tudok dönteni ebben sem.
Egyelõre csak azt tudom biztosra, hogy reggeltõl estig ott kell kint ülnöm. Akkor picit úgy érzem, hogy mellette vagyok.
Ülök, nézem a sírt, ahol végleg elaludt, és sírok. Egész nap sírok. Estére megfájdul a fejem, hazamegyek, és elalszok.
Ez a napi rutin. Mert bár csak két napja, tudom, hogy örökké így fog maradni. Mert képtelen leszek elfelejteni õt vagy kitörölni. Nem. Jasont… lehetetlen.
Újabb nap.
Az idõ kint nem kecsegtetõ, így anya kérésére beteszek egy esõkabátot. Már akkor elkezd esni az esõ, amikor kiérek, de nem foglalkozom vele. Egyszerûen nem érdekel, hogy vigyázzak magamra. Kiért lenne érdemes itt maradnom?
Igen. Lassan fogalmazódik csak meg, de talán… ha ott újra láthatnám…
Órák alatt szélvihar kerekedik, és az esõ sem áll el, de én csak ülök a kis padon és bámulom a sírkövet.
Aztán, mintha varázsütésre tette volna, de eláll a szél és már csak az esõ fúj. Percekkel késõbb aztán valaki megáll mögöttem.
- Kisfiam, nagyon meg fogsz itt fázni - szólal meg mögöttem egy halk, megtört hangocska. Nem fordulok meg, tudom, hogy a szomszédban lakó, idõs néni. A végletekig undorítónak tartott minket Jasonnel, a temetésen jött oda és kért mindenért bocsánatot.
- Miért jött? - kérdezem nagyon halkan. Talán nem is hall mindent tisztán a szél miatt.
- Csak egy szál virágot hoztam a kedvesednek, ha megengeded.
Megkerülve teszi le a virágot, majd szembe kerülve velem egy kendõt szeretne a fejemre teríteni, gondolom, hogy melegítsen, de elcsapom a kezét és a kendõt is.
- Tudom, hogy nehéz - mosolyog rám szomorúan. - De hidd el, egy idõ után más lesz. Akkor is nagyon fog hiányozni, de ha megbetegszel, nem lesz jobb sem neked, sem neki.
- Honnan tudná, hogy mi volt a jó neki? A tojással dobálás biztosan nem - villantom rá dacosan a tekintetemet, szinte utolsó erõmmel. El kell, hogy zavarjam innen. Kettesben akarok maradni vele.
A néni nagyobbra nyitja a szemeit. Emlékszik õ is, mikor tojással dobálta meg az ablakomat, Jason pont nálam volt. Azt kiabálta lentrõl, hogy meg kellene halniuk az olyan undorító lényeknek, mint mi. Most meg azt hiszi, hogy jót tesz ezzel?
Ugyan….

Végül elmegy. Látom kimenni a hatalmas kapun, hiszen innen rálátok.
Percek múlva viszont érzem, hogy ismét van velem valaki.
Ideges szeretnék lenni, de annyira fáradt vagyok és annyira fáj a testem a sok fázástól, hogy nem vagyok rá képes, csak ülök, mint egy szobor. Az ismeretlen alak szó nélkül lép el mellettem Jason sírkövéhez, megnézi az ott levõ kis képet, elolvassa az adatokat, majd felém fordul. Picit megemelem a fejem, hogy lássam õt.
Fiatal fiú.
Egy fiatal fiú az. Biztos Jason régi ismerõse.
- Nagyon beteg leszel - súgja, mintha tudná, hogy nem szabad megtörnie a temetõ csendjét. - Kid volt õ? - kérdezi, de anniyrafinoman, olyan odaadóan teszi, mintha csak ismert volna minket.
- A kedvesem - súgom. A friss koszorúkra pillant és gondolom, már sejti, hogy nem olyan régen történt, de szerencsére most épp nem kérdez többet.
Csak néz.