Sok mindenen mentem keresztül, nem is gondoltam arra, hogy van-e olyan dolog, ami meglepne. Viszont, kiderült, hogy igenis van. A templomban állva és az idegen férfire nézve döbbentem rá, hogy talán még sem kellett volna elszólnom magam. Ahogy a fiúval beszélt, teljesen feldühített. Ijedt szemekkel nézett rám, belõlem pedig a méreg áradt, talán nem is csoda. Ki ne lenne ebben a helyzetben dühös, vagy akár mérges. Végülis mindkét szó, ugyan azt az érzést fejezi ki. Egy pillanatra elbambultam, ugyanis nem figyeltem arra, hogy a gyûrûmmel a kezében áll elõttem. Miután elvettem, az ujjamra húztam.
      - Elnézést, amiért feltartottam. - meghajolt elõttem, ezzel kissé meglepett.
      - Mégis hogy tudod elviselni, hogy ez az alak így bánjon veled? - kérdésemet jogosnak tartottam, éreztem, hogy tekintetemben látható a dühöm, ami leginkább annak az alaknak szántam.
      - Õ a nagybátyám. - szóval a rokona... de ez mégsem elég ok erre - Ételt és fedelet ad a fejem fölé, iskolába járat és gondoskodik rólam. Valamivel meg kell hálálnom. Most, ha megbocsát, sietnem kell, már késésben vagyok.
Igaz, hogy valamennyire hálásnak kell lenni azért, mert valaki eltart, de ez mégis csak sok. Talán nem sok közöm van hozzá, de nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Mielõtt még elmehetett volna utána fordultam.
      - A nevem Yamamoto Morita. - úgy gondoltam, hogy ha én már tudom a nevét, akkor legalább egálban legyünk. Kitudja, lehet, hogy nem most látom utoljára, legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz.
      - Viszontlátásra, Yamamoto-san! - meghajolt, és elindult a dolgára. Én sem tétováztam ott, hiszen dolgom volt.

~*~

A délután alatt sok helyen fordultam meg, mégis Hibikit nem bírtam elfelejteni. Nem is pont õt, hanem a történteket. Igaz, hogy a rokona az az alak, de mégis, van benne valami, ami baromira irritáló. Ez a gondolat egész végig bennem maradt, egészen másnap reggelig. Korán keltem, egy alapos mosakodás után, magamra vetettem ruháim, majd belenéztem a hûtõmbe. Teljesen üres volt. A pénztárcámat elõvéve és a cipõmet felvéve, igyekeztem le a boltba. Nem mentem gyors léptekkel, mégis percek alatt értem oda. Az eladót jól ismerem, így tudom, hogy ki nem állhat, de ez az érzés kölcsönös. Körbenéztem a polcokon, pár ehetõ ételt tettem a kosárba. Nem volt olyan sok pénzem, így nem vásároltam, ahogy régebben szoktam. Hallottam, hogy valaki más is a boltba lépett. Körbenéztem és ekkor vettem észre õt.
      - Jó reggelt! - nem tagadhattam, örültem neki, legalább tudom, hogy nincs baja.
      - Jó reggelt, Yamamoto-san! - láttam rajta, hogy valami zavarja, de jobbnak láttam, ha nem kérdezek rá, így véletlenül szemem a kosarára téved.
      - Vásárolsz? - kérdeztem, bár elvégre miért lenne itt, ha nem.
      - Igen. Ahogy látom, ön is. - a pénztár felé vette az irányt, ekkor vettem észre, hogy sérülése van. Már kilépett az üzletbõl, így én is kifizettem az árukat, és kisiettem a boltból. Nem járt messze, vállát megfogva állítottam meg. Így tisztán láttam, hogy mi az, ami zavart.
      - Hol szerezted azt a sebet? - a száján levõre gondoltam, ugye nem...?
      - Elestem. Ügyetlen voltam és megbotlottam. - könnyen kiszúrom, ha valaki hazudik, valahogy arra jutottam, hogy bár ez nem igaz, hiszek neki. Talán nem akar errõl beszélni, így én sem kérdezõsködöm.
      - Nem nézel ki túl jól. Talán ma otthon kellene maradnod pihenni. - tanácsolom, hiszen így látom jónak. Ráadásul ránézve tényleg pocsékul festett.
      - Nem, semmi baj, jól vagyok. Csak... kicsit melegem van. - inkább tûnik lázasnak. Hírtelen újra megindul, de megálítom, kezemet homlokára teszem, ekkor döbbentem meg, ugyanis jól sejtettem.
      - Meleg a homlokod. Nem is kicsit.
      - Jól... vagyok... - ezt már alíg hallom, de nem is volt annyi idõm, hogy kitaláljam mit mondott, ugyanis kezébõl kiejtve a szatyrot, elájult. Utána kaptam, hiszen nem eshet a betonra, még a végén beverné a fejét. Eléggé megrémített. Nem tehettem azonkívül mást, hogy ne vigyem magamhoz. A szatyrokat egyik karomra tettem, Hibikit pedig a karjaimba. Nem éppen lassú léptekkel igyekeztem lakásomba. Az ajtó kinyitással megszenvedtem, de sikerült megoldanom. Letettem az ágyra, a többit pedig a konyhába. Egy kis törölközöt kerestem, amit hideg vízbe mártottam, alapos kifacsarás után a homlokára helyeztem. Végig néztem rajta, közben azon vaciláltam, hogy le vegyem-e a ruháit, vagy sem. Mivel jobb ötletem nem volt, a vetköztetés mellett maradtam. Nem zavart a dolog, nem elõször csináltam ilyet, de mikor megszabadítottam ruháitól, teljesen ledermedtem. Szinte minden porcikáját sebek és foltok borították. Percekig csak álltam ott, szemeimet nem bírtam levenni testérõl. Valahogy volt egy sejtésem, hogy verést kap, de ez már mindenen túl tesz. A düh teljesen urrá lett rajtam, ebben a percben döntöttem el, hogy megvédem õt, ha kell, akkor komoly eszközökkel bevetve. Amíg eszméletlen állapotban volt, lemostam testét, majd egy ingemet és nadrágomat adtam rá. Az ágyamra fektettem ezután és egy székre ültem, közvetlenül fekvõhelyem mellé. Gondolataimba merültem. Egy-két dolog megfordult a fejemben, mégis tartozkódtam a negatív ötletektõl. Egy kérdés is kialakult bennem. Mit tehetnék én érte? Az még rendben van, hogy megvédem, de talán ennél többet nem tudok tenni. Mindegy, majd kigondolom még...
      - Yamamoto-san... - észre sem vettem, hogy felkelt. Ránéztem, tekintete ijedt volt. Talán, nem érzi magát biztonságban? Vagy, az is lehet, hogy ezért is verést kapna? Rákérdeznék mindezekre, mégis jobbnak látom, ha hallgatok, legalábbis elõtte mindenképpen.
      - Végre felkeltél! - örültem ennek, egy mosolyt erõltettem magamra, bár, ha belenéz szemeimbe, biztosan mást fog tapasztalni.
      - Nekem... nekem haza kell mennem, ha a nagybátyám rájön, hogy nem az iskolában vagyok... - hírtelen elhallgatott, de nem is kellett folytatnia, anélkül, hogy tudnám mit akart volna mondani. Elkomorult arccal néztem rá.
      - Jobb lesz, ha pihensz! És felejtsd el a rokonodat, hiszen lázas vagy! Neked is kell a pihenés! - a konyhába mentem, összedobtam egy szendvicset, egy pohárba pedig narancslevet öntöttem. Mikor levetköztettem, nem csak a csúnya sérüléseket vettem észre rajta, hanem azt is, hogy sovány. Ennie kell valamit, a maga érdekében. Visszamentem a szobába és a kezébe adtam a tácát, amire pakoltam. Percekig csak nézte a szendvicset, ami miatt felbõszítettem magam. Rákiabálhatnék, de lehet amiatt elrohanna, így gyengéden kértem meg, hogy egyen. - Jobb lenne, ha ennél, legalább egy keveset! A magad érdekében... Hibiki.
Ahogy nevét kimondtam elpirult. Viszont én is valami furcsát éreztem, igaz, csak egy pillanatra, mégis fájt, egész testemben éreztem. Hírtelen álltam fel, majd a konyhába mentem. Két kezemmel az asztalnak támaszkodtam. Ez az érzés... nem most elõször volt ilyen, sõt legutóbb ennek köszönhetõen történtek borzalmas dolgok. Ennek az átkozott érzésnek köszönhetõen... amit soha nem akarok érezni! Legutóbb belefáradtam, sõt több volt annál. De, talán nem gond, ha így érzek. Nekem biztosan nem, de neki lehet, hogy nem lenne jó. Mit tehetnék most?

- Hibiki velem marad, ugyanis szükségem van egy segítségre! – mondja durván, de mégis, mintha meg akarna védeni.

Riadtan rázom a fejem. Ebbõl megint nekem lesz bajom és akkor megnézhetem magam. Kész csoda lenne, ha ennek a fiúnak a kirohanása után megúsznám kórházi kezelés nélkül. Nagybátyám elindul felénk, én pedig próbálom menteni a menthetõt, így lehajtott fejjel állok elé, mikor megközelíti minket.

- Sajnálom, bácsikám - mondom halkan. - Ne haragudjon, én... én csak az úr gyûrûjét segítek megkeresni. De azonnal megyek.

- Ha végeztél, van még egy kis dolgod, ugye tudod? - förmed rám. - Igyekezz, még a takarítással sem vagy meg! Szóval szedd össze magad és gyere haza!

- Igenis, bácsikám - hajolok meg.

Nagybátyám távozik, én pedig minden ízemben remegve fordulok a fiú. Õ értetlenül, ugyanakkor dühösen néz rám. Nem érdekel, már megszoktam az ilyen nézéseket, inkább folytatom a keresést. A sor végén akadok rá az apró gyûrûre. Nagyon szépen megmunkált, de nem nézegetem sokáig, inkább visszaadom.

- Elnézést, amiért feltartottam - hajolok meg. - De nekem most dolgoznom kell.

- Mégis hogy tudod elviselni, hogy ez az alak így bánjon veled? - kérdi komolyan, mire ránézek. A szemében dühöt látok, és nem tudom, rám dühös-e, vagy a bácsikámra.

- Õ a nagybátyám - darálom a betanult szöveget, ahogy kiskoromban belém verte. - Ételt és fedelet ad a fejem fölé, iskolába járat és gondoskodik rólam. Valamivel meg kell hálálnom. Most, ha megbocsát, sietnem kell, már késésben vagyok - mélyen meghajolok, majd a felmosóvödör felé indulok.

- A nevem Yamamoto Morita - szól utánam, mire megfordulok.

- Viszontlátásra, Yamamoto-san! - hajolok meg, majd takarítani kezdek. Nagyon kell sietnem, de így is tudom, hogy verést kapok.

~*~

Amint átöltözök rohanok haza, ám amint belépek az ajtón, akkora pofont kapok, hogy nekivágódom a falnak. Érzem, hogy felreped a szám, a vér fémes ízét érzem a számban. Ám még fel sem ocsúdom, amikor nagybátyám megragad a hajamnál fogvan és a földre ránt. Sikítok, sírok, a kezeimmel a fejemet védem, ahogy egy szíjjal ütni kezd, majd belém rúg. De megérdemlem, beszélgettem egy felsõbbrendûvel és ellenszegültem a parancsoknak. Megérdemlem, amit kapok, így csak sírva tûröm, hogy rugdosson, üssön-verjen, ahol ér. Tudom, hogy újabb sérülések lesznek rajtam, de nem érdekel, megkapom a büntetésem. Végül aztán abbamarad a verés, én azonban még pár másodpercig nem merek mozdulni. Nem tudom, szabad-e, ám ekkor nagybátyám kezét érzem, ahogy lefejti a kezeimet a fejemrõl. Halálra váltan, reszketve pillantok fel rá, várva az újabb fájdalmat. Néha azt kívánom, bár meghalnék, ahogy most is, ám azonnal szégyen tölt el, halálfélelem attól, hogy a halálomat kívánva a Pokolra fogok jutni.

- Te mocskos kis ringyó! - kap bele a hajamba és ránt fel. Felsikítok. - Befogod a pofád, ha hozzád beszélek! - pofonvág, mire sírni kezdek. - Mi a jó fenét csináltál odakinn? Meg akartad bûvölni azt a fiút, de rohadék! Majd adok én neked!

- Én... én nem... én csak... - nyögöm halkan, de ledob a földre, mintha csak egy rongy lennék. A földetérés már semmi ahhoz képest, amit elõbb kaptam.

- Kelj fel, te koszos kis korcs, és fõzz ebédet! - förmed rám undorodva. - Méghozzá pucéron. Nézd csak a sebeidet, te undorító állat! Nézd meg mit okoztál magadnak a pajzánsággal! A pajzánság bûn! Bûnös vagy, de majd én kiverem belõled a hajlamaidat! 

Reszketve állok fel, mindenem fáj, de nem tehetek semmit. Levetem a ruháimat. Szakadtak, véresek. Teljesen meztelenül botorkálok a konyhába. Nem moshatom le magam,  nem szabad, madj ha megengedi. Magamra nézek és elfog a hányinger. Véres sebek, már félig behegedt horzsolások, szíjak okozta hegek, hurkák, kék-zöld foltok tarkítják a testem elöl és hátul és persze oldalt. A lábaim és a karjaim sem kivételek, kezeim is sebesek a sok takarítástól, hiszen a vegyszerekhez nem kapok kesztyût, így azok sokszor felszakadnak és fájnak. Csípi õket a tisztítószer. Tudom, hogy nagybátyám is bûnös, hiszen mindig engem használ, ha megkíván egy testet. De õ felsõbbrendû, az õ bûnei megbocsáttatnak, az enyémek viszont soha. Nekilátok fõzni, marharagut csinálok, az nagybátyám egyik kedvence. Szédelgek az éhségtõl és a fájdalomtól, mégis sikerül idõben végeznem és nagybátyám elé tennem az ételt. Pucéran állok mellette, szemeimet a földre szögezve. Majd mikor végez és elmegy az asztaltól, a tányérra meredek. Maradt benne néhány falat, és mikor nem látja, magamba tömöm. Majdnem megfulladok, de olyan éhes vagyok, hogy a tányért is tisztára nyalom. Néha, úgy háromnaponta egyszer ehetek normálisan, ami nagyjából egy szelet -meglehetõsen kis szelet - kenyérbõl és némi zöldségbõl áll. Sosem ad tápláló ételt, mert a falánkság bûn és tilos vágyakozni bármi iránt.

~*~

Másnap reggel nagyon korán kelek. Mindenem fáj, és rosszul is érzem magam, azonban ezt nem mondhatom meg a bácsikámnak. Felöltözöm az egyenruhámba - hétfõ van, suli -, majd lemegyek a konyhába. Benézek a hûtõbe. Vásárolnom kell még iskola elõtt, bácsikámnak reggelit is kell készítenem, valamint ebédet, mielõtt elmegyek és meg kell mutatnom neki az írásbeli leckéket. Gyorsan felkapom a cipõm, majd már sietek is. Hála égnek, a bolt nincs messze, habár sebes lábbal és fájó háttal nagyon nehéz menni. A bolt korán nyit hála égnek, és mikor belépek, máris szemben találom magam az eladóval, aki nagyon morcosan, sõt mi több, undorodva néz végig rajtam. Én csak lehajtom a fejem, meghajolok és köszönök, de mintha meg sem hallaná. Nem csodálom, õ is azt hiszi, csak egy szajha vagyok, és ha ránézek, akkor el fogom csábítani. Elindulok a sorok között, miközben magamon érzem az eladó tekintetét. Lesi, mit veszek le, és hogy nem dugok-e valamit zsebre. Sosem mernék lopni, az bûn, de mégis minden alkalommal megmotoz, habár tudom, írtózik attól, hogy hozzám érjen. Épp indulok a kasszához, amikor a szemeim kerekre tágulnak. Yamamoto-san áll az egyik polcnál és mikor meglát, rám köszön.

- Jó reggelt! - mondja, mire meghajolok.

- Jó reggelt, Yamamoto-san! - válaszolok, majd tépelõdve állok. Nem tudom, mit kéne tennem.
- Vásárolsz? - mutat a kezemben tartott bevásárló kosárra, amelyben tej, kenyér, felvágott és némi zöldség meg gyümölcs van.

- Igen. Ahogy látom, ön is - mondom, majd lassan elindulok a pénztár felé.

A tulaj - Yamada-san - úgy néz rám, mintha valami undok mocsok lennék a cipõje talpán. Sietek, majd a számlához íratom a dolgokat, hiszen nekem tilos magammal pénzt vinni. Nagybátyám szerint a pénz rossz és úgyis hívságokra költeném. Kapok egy szatyrot és belepakolok, majd elindulok hazafelé. Szédülök, melegem van, pedig nincs is meleg. A sebeim fájnak, és azon gondolkodom, hogy Yamamoto-san nem említette a sebet a számon. Talán kioktatást kapott, bár akkor nem szólt volna hozzám. Hirtelen egy kezet érzek a vállamon, mire megugrom, de amikor odanézek és megállok, csak Yamamoto-sant pillantom meg, aki érdeklõdve néz rám.

- Hol szerezted azt a sebet? - mutat a számra.

- Elestem - válaszolom halkan. - Ügyetlen voltam és megbotlottam - hazudom szemrebbenés nélkül. A hazugság is bûn, de még nagyobb bûn lenne, ha megmondanám neki az igazat. Úgysem hinne nekem. A fejem egyre jobban fáj és kezdek rosszul is lenni. A tegnapi verés jobban megviselt, mint hittem.

- Nem nézel ki túl jól. Talán ma otthon kéne maradnom pihenni - jegyzi meg, mire megrázom a fejem. Ha nem megyek be suliba, nagybátyám agyonver, hogy csak lopom a napot odahaza.

- Nem, semmi baj, jól vagyok. Csak... kicsit melegem van - lehelem, de érzem, hogy ez nem igaz.

- Hé! - állít meg, mikor újra elindulok, és a kezét a fejemre teszi. Összerezzenek. - Meleg a homlokod. Nem is kicsit.

- Jól... vagyok... - suttogom.

Aztán érzem, hogy a szatyor kiesik a kezembõl, és nekiesek Yamamoto-sannak. Nem szabad, ezt tilos. Az agyam tiltakozik, de a testem nem mozdul. Meleg van, nagyon meleg, égek. A lábaim kezdenek összecsuklani.

Már 3 éve dobolok, mégis úgy él bennem az ez iránti szenvedély, mintha csak tegnap kezdtem volna. Bár, jelenleg a banda, amiben vagyok, szünetel. Az énekesünk, Kenji komolyan beteg lett, ráadásképp a menedzserünk odébb állt egy lány bandához. Magunkra maradtunk, így a zenélésnek egy idõre teljesen lõttek. Már, vagy 2 hónapja egyhangúan telnek a napjaim, amit eléggé kezdek unni. Kenji is olyan korszakát éli, mint én, bár annyi különbséggel, hogy õ kórházban fekszik. Ha belegondolok, nem is lenne okom a panaszkodásra, mégis, jól jönne egy kis izgalom. Itt most arra gondolok, hogy napok óta nem is szeretkeztem senkivel, hiányzik a szex. Sosem mellõztem ennyi idõre, emiatt ingerült vagyok, sok esetben legalábbis. Nem egy olyan esetre emlékszem, amikor lány mellett ébredtem a zûrös éjszakáim után. Érdekes módon a nõkhöz nem vonzódom, talán emiatt is szûrhettem össze a levet Kenji-vel. Ezt a témát sosem szeretem felhozni, borzalmas emlékeim vannak kettõnk kapcsolatáról. Nem lenne így, ha nem halt volna meg miattunk egy fiú, vagyis…. az én hibámból. Hónapokig nem tudtam normálisan aludni, a bûntudat folyton zaklatott. De, ez már a múlté. Ha bárki errõl kérdezett, csak hallgatást kapott válaszként.
A mai reggelem, miután felkeltem a telefonom után nyúltam. Mielõtt ránézhettem volna, egy kar ölelt magához. Furcsa, nem emlékeztem, hogy elõzõnap voltam valahol. Az illetõ felé fordultam, egy lány volt. Halkan szuszogott, mégis, mintha betöltötte volna a szobát. Kezét lesöpörtem magamról, majd végre a telefonra tekintettem. 5 órát mutatott, korán keltem…. ma is. Mostanában ez mindig így van. Valahogy úgy érzem, hogy kezdek egy szánalmas alakká válni, pokolian hiányzik a dobolás, a koncertezés, de mit tehetnék? Énekelni nem tudok, legalábbis nem olyan jól, mint Kenji. Mély sóhajtásra volt szükségem, ami után felkeltettem a lányt. Nagy nehezen kinyitotta szemeit, majd nyújtózott egyet és kiszállt az ágyból.

• Öltözz fel, és menj haza! – parancsoltam rá, mindenféle érzés nélkül.

• Már itt sem vagyok! – hangján hallatszott, hogy dühös. Egyáltalán nem hatott meg. Csak egy éjszaka volt, amire ráadásképpen nem is emlékszem. A legrosszabb az, hogy nem érzem magam kielégítve. Mire feleszméltem, egyedül voltam lakásomban. Kinyitottam az ablakot. Ami rögtön szemet szúrt az a templom volt. Utoljára anyámmal voltam ott, halála után, egyáltalán nem jártam ott. Még a közelében sem. Hogy õszinte legyek, nem is lett volna idõm, hiszen a koncertezés sokkal többet ért számomra. Talán, ideje lenne elmenni. Ennek tudatában öltöztem fel.

Fekete nadrág és egy fehér ing. A tetoválásomat nem mutogathatom egy olyan helyen, ezért teljesen begomboltam magam. Az egyik gyûrûmet is felvettem, talán nem jó ötlet, de enélkül nem teszem ki a lábam sehova. Az utcára leérve körbenéztem. Nem voltak sokan, de ez már megszokottá vállt, fõleg ennyi idõ után. Régebben nem mehettem le úgy a lépcsõházban, hogy nem adtam aláírást, legalább 2-3 lánynak, akik szerették a bandát. Most senki sem jött ki, ahogy az utcán is alig vesznek észre. Ehhez az egyhez nem vagyok hozzászokva. Ahogy elmentem a parkon lévõ kút mellett észrevettem egy fiú csapatot. Bizonyára a templomba igyekeznek, hiszen más út nem nagyon vezet oda. Egy pillanatra megállok, hogy megcsodáljam a kutat. Kicsi voltam még, amikor beleugrottam és csurom vizesen másztam ki. Anya csak nevetett ezen, pedig le is szidhatott volna, de nem tette. Akárhányszor rá gondolok, elszomorodom. Egy éles nevetés térített vissza a valóságba, majd meg sem álltam, amíg nem léphettem a templomba. Amint beértem, rögtön emlékek hada jutott eszembe, de nem ez a megfelelõ idõ erre. Talán mégse kellett volna eljönnöm, de vissza fordulni sem akarok. Körbenéztem, majd leültem egy számomra tökéletes helyre. Meglepõdtem, hiszen kórus is volt, erre az egy dologra nem emlékeztem. Ahogy elkezdtek énekelni egy szép hang ütötte meg füleimet. Kiemelkedõbb volt, mint a többi, csukott szemmel csak arra a hangra koncentráltam. Sajnos nem volt hosszú a dal, de nekem ennyi is elég volt. A prédikáció része untatott már, utoljára a nagypapám beszélt ilyen dolgokról, de még õ is izgalmasabban adta elõ. Mikor vége lett az egésznek, felegyenesedtem, de hirtelen megtorpantam. A gyûrûm már nem volt rajtam….

• El…. elnézést! – a hang irányába fordultam. Nem nagyon volt kedvem egy beszélgetéshez, fõleg nem úgy, hogy a legfontosabb tárgy, amit szeretek eltûnt. – Keres valamit?

• Szia! – köszöntem, bár a hangulatom lassan de süllyedni kezdett. Ekkor hirtelen beugrott valami, miközben végig néztem rajta. – Én elvesztettem valamit. Egy gyûrût. Biztos leesett, mikor felálltam. Segítesz megkeresni?

• Szívesen! – bólintott, majd együtt álltunk neki a keresésnek. Kicsivel megkönnyebbültnek éreztem magam. Egy pillanatra megálltam, majd ránéztem segítõmre. Érdekesen nézett ki, bár semmi különöset nem vettem észre rajta. Viszont nem értem rá arra, hogy mással foglalkozzak. Az aggódásom lassan felerõsödik, ugyanis a gyûrûm nem akar elõkerülni. Fenébe már! Sosem vesztettem el egy tárgyamat sem, nem most szeretném elkezdeni, de ha ezen idegesítem magam nem lesz jobb. Mellesleg érdekelne, hogy ki is segít nekem.

• Hogy hívnak? – kérdeztem hirtelen. Láttam rajta, hogy válaszolna, de valaki félbeszakítja.

• Hibiki! Hol vagy, te ostoba kölyök?! Gyere ide azonnal! – Kiegyenesedem és az illetõre nézek. Ez az unalmas prédikátor. Goromba tekintettel néz segítõmre. Fél szemmel én is ránézek. Szóval Hibiki…. Arcomat a templom bejáratánál álló személy felé fordítom. Tekintete csak úgy szórja a villámokat, mintha magát az ördögöt látná. Ijesztõ is lehetne, de engem egyáltalán nem hat meg. Nem ez az elsõ ilyen arc, amivel találkoztam. Közbeszólhatok vajon? Végül is, mit veszthetek?

• Hibiki velem marad, ugyanis szükségem van egy segítségre! – a lehetõ legdurvább hangnememet választottam. Akármi is lesz, nem félek ettõl az alaktól.

Fáj a karom. Nagybátyám annyira megrángatta, hogy azt hiszem, eltört, vagy minimum kificamodott. Pedig nem is csináltam semmit, mindössze egy percet késtem a reggelivel. Még örülhetek, hogy ennyivel megúsztam vasárnap reggel. Talán nem akarta nagydobra verni, hogy verni szokott. Persze, úgyis tudom, mit gondolnak rólam a hívek. Szakadt ruhákban járok, a kezeim sebesek, tele hegekkel. Azt gondolják bûnözõ vagyok, valami utcagyerek, aki mindig balhézik. Szoktam hallani, hogy sajnálják a fülem hallatára a nagybátyámat, hogy milyen áldott jó ember, mekkora szíve van, hogy befogadott, én pedig milyen gonosz módon hálálom meg neki. Még jó, hogy az iskolában nem tud senki semmit. Vagy ha tudnak is, nem mondják.

Sóhajtok egyet, mikor a templomba érve nekilátok, hogy munkaruhát húzva nekilássak a mise elõtti takarításnak. Lemosom a padokat, átkefélem az üléseket – puha bársonyok, nem tudom, mibõl telik ilyenre a templomnak -, majd nekilátok hogy megtisztítsam az oltárt és az arany gyertyatartókat is. Épp végzek, és nekilátnék a padlósikálásnak, amikor megjönnek a kórustagok, élükön Seijivel, egy nagydarab fiúval, akitõl nagyon félek. Mikor meglátom, igyekszem kicsire összehúzni magam, de õ azonnal kiszúr, és széles vigyorral jön oda hozzám.

- Mi van, szajha? – áll meg fölöttem és látom, hogy a szemei szikráznak. – Már nem is köszönsz? Talán meg sem ismersz, he?! Vagy olyan nagyképû vagy, hogy már nem is veszed észre, hogy felsõbbrendûek lépnek a templomba?!

- Jó… jó reggelt… Seiji-sama… - rebegem halkan, félve összehúzva magam, és reszketek, mint a nyárfalevél. Meg fog verni, mindig megver, de a templomban sosem emel rám kezet. Ez Isten háza, itt nem szabad verekedni.

Ezt õ is tudja, mert megfogja a vödröt, amiben a víz van, és a fejemre borítja. Aztán nevetve elsétál. A kórustagok jót röhögnek, hátbaveregetik Seijit, majd beállnak gyakorolni. Én csak térdelek ott pár másodpercig, a ruhámból, hajamból csöpög a víz. Annyira megalázottnak érzem magam, de igazuk van. Õk felsõbbrendûek, én csak egy szánalmas kis feslett szajha vagyok, a nagybátyám szajhája, hiszen mi más is lennék, ha hagyom, hogy minden nap megerõszakoljon, néha többször is egy nap? Az emberek azt gondolják, én erõszakolom rá magam, ha meglátnak a boltban, elfordulnak, néha ki sem szolgálnak, ha vásárolok, vagy gondosan átnézik a cuccaimat, a zsebeimet, nem loptam-e. Sosem lopnék, eszembe sem jutna, de senki sem hisz nekem. Végül felállok és kimegyek, hogy vizet töltsek a vödörbe.

~*~

Idejében sikerül végeznem a padlósikálással, és még van idõm gyorsan átöltözni a kórusruhámba. Igen, én is a kórusban énekelek, és hiszek is a dalokban, amiket elõadunk, nem úgy, mint némelyek, akik csak azért vannak itt, hogy apucinak meg anyucinak örömet okozzanak. Sebes kezeimet egy fehér kesztyûbe rejtem, ilyet hordanak a többiek is. Nagybátyám szerint undorítóak a kezeim, jobb ha senki sem látja õket. De semmit sem kapok rá, hiába kérek. Nagybátyám szerint luxus nekem bármit is venni, a ruháim is adományokból vannak, bár lényegesen csak a legrongyosabbakból. Hiszen nekem tilos bármilyen hívságot viselnem. Beállok a kórusba, szigorúan a legutolsó helyre, a falhoz. A többiek fintorogva húzódnak félre, mintha bizony roppant büdös lennék. Lehajtom a fejem. Nem szabad rájuk néznem, hálásnak kell lennem, hogy nagybátyám ezt engedélyezte nekem. Tudom, hogy rossz a hangom, nem tudok énekelni, de nagybátyám szerint, legalább valami hasznomat veszi, ha már ilyen léhûtõ, semmirekellõ, lusta dög vagyok, aki semmit sem képes jól csinálni.

Éhes vagyok, nem is reggeliztem, nagybátyám ezúttal nem hagyott semmit a tányérján. Utoljára tegnap délben ettem pár falat húst, és most idegesen várom, mikor kordul meg a gyomrom. Ha korog, mindig büntetést kapok,mert falánk vagyok, és mindig csak enni akarok. Amúgyis kövér vagyok, Seiji szerint dagadt disznó vagyok, fogynom kéne és igaza van. Undorító a testem.

Végül megérkeznek a hívek, mindenki elfoglalja a helyét. Kíváncsian kukucskálok kifelé, hátha vannak új tagok. Néha vannak, de egy ideig senki idegent nem fedezek fel. Csak a szokásos emberek vannak. Aztán hirtelen megpillantok egy eddig nem látott fiút. Magas és vékony testalkat, haja fekete és szélfútta, szemei sötétek. Arca bájos, talán a huszas évei elején járhat, de nem vagyok benne biztos. Az biztos, hogy idõsebb nálam. Fekete nadrágot és fehér inget visel. Igazán gyönyörû jelenség, mint egy angyal. Valahová középre ül le, a szélsõ sorba. De nem tudom tovább figyelni, mert megérkezik a nagybátyám, nekünk meg énekelnünk kell. A szokásos dalt adjuk elõ, amit minden istentisztelet alkalmával. Most valahogy akarok énekelni, megnyugtat, és olyan, mintha énekelnék valakinek. A gondolatra elszégyellem magam. Hiszen csakis Istennek énekelhetek, csak az õ megbocsátásáért esedezhetem, ha bûnös gondolatok járnak a fejemben. És most azok járnak, mert az a fiú megtetszett nekem.

Végül elkezdõdik a mise. Nagybátyám ma a bûnrõl és a megbánásról prédikál. Igaza van, minden ember bûnös és mindenkinek állandóan könyörögnie kell Istenhez a megbocsátásért. Fõleg nekem, akinek mindig bûnös gondolatai vannak egy jobb életrõl, több ételrõl és szép ruhákról. Földi hívságokon töprengek, és Isten nem fog nekem megbocsátani, hiszen én minden embernél bûnösebb vagyok.

~*~

A mise után mindenki kivonul, én pedig máris indulok, hogy átöltözzek, hiszen az én dolgom az ismételt takarítás. Épp kifelé jövök a takarítóeszközökkel, mikor meglátom azt a fiút, aki hátul ült. Tanácstalannak tûnik, mintha keresne valamit.

- El… elnézést… - mondom halkan, mikor odamegyek hozzá. – Keres valamit?

- Szia! – néz rám. Fekete szemeivel az én tekintetem pásztázza, majd végignéz a használt, kissé szakadt ruháimon. – Én elvesztettem valamit. Egy gyûrût. Biztos leeesett, mikor felálltam. Segítesz megkeresni?

- Szívesen – bólintok.

Átnézzük a padokat, közben végig magamon érzem a tekintetét. Nagyon zavar, félek, mi lesz, ha a kezeimre néz. Olyan, mintha átlátna rajtam, biztosan látja, hogy mocskos szajha vagyok, és ha ránézek, a tekintetemet is kihívónak fogja találni. Azt fogja hinni, el akarom csábítani.  Már majdnem végigérünk az egész soron, de a gyûrû sehol.

- Hogy hívnak? – kérdi hirtelen, én meg összerezzenek. Már válaszolnék, mikor meghallom a nagybátyám kiabálását.

- Hibiki! Hol vagy, te ostoba kölyök?! Gyere ide, azonnal!

Remegve emelkedem fel, ahogy a fiú is. A templom ajtajában ott áll a nagybátyám, és igencsak dühösnek tûnik. Lehajtom a fejem, és minden porcikámban remegek. Meg fog büntetni, mert beszélgettem egy felsõbbrendûvel. Biztosan azt hiszi, el akartam csábítani, és mondhatok amit akarok, senki sem fog hinni nekem.