|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2013. 02. 12. 10:22:35 | #25130 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Moritának) VÉGE!
Sajnálom, de nem tudok tovább várni.
|
| Andro | 2012. 10. 24. 15:47:11 | #23861 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Morita-sannak)
– Még itt leszel egy ideig, megkértem az orvost, hogy rajtam kívül ne engedjen be senkit. Így nem kell félned. Ő nem fog ide jönni – enged el. De én nem tudok hinni neki. A nagybátyám mindig megtalálja a módját, hogy visszavigyen, ha esetleg el akarnék szökni. Majd azt mondja az orvosoknak, hogy Morita-san rabolt el, és vert meg. Ő pedig aggódott értem. Neki fognak hinni, nem Morita-sannak. - Kérsz esetleg valamit? Nem vagy éhes? – kérdi halkan, miközben megfogja a kezem.
- Egy kicsit – mondom végül. Éhesnek éhes vagyok, de nem szabad sokat ennem. A nagybátyám mindig azt mondta, hogy dagadt disznó leszek, ha sokat eszem. Morita-san megnyomja a hívógombot.
- Nem akarlak egyedül hagyni, reményeim szerint bejön egy nővér. Megkérjük, hogy hozzon valamit – mondja, mire bólintok. - Mond csak, hozzám költöznél, ha lenne esélyed rá?
- Én... – mondom elkerekedett szemekkel. Magához venne? De az lehetetlen. Úgysem menne, és csak bajba keverném. - Nem hiszem, hogy lehetséges. Börtönbe is kerülhetsz, a nagybátyám képes mindenre.
- Ahogy én is. És én azt akarom, hogy biztonságban legyél. Ha kell bevetek ehhez mindent, csakis azért, hogy ne bánthasson senki. Hibiki... – szorítja meg a kezem, mire megremegek - nem hagyom, hogy szenvedj. Eddig rossz volt neked, de mellettem nem eshet bajod!
- Yamamoto-san... – mondom, de ekkor belép egy nővér.
Morita-san szól a nővérnek, hogy hozzon nekem levest, mire elsiet. Ő pedig elenged, és feláll. Jobb is, mert már kezdtem zavarban lenni. Nem értem, miért csinálja ezt, hogy miért segít nekem. A nővér ismét bejön, ezúttal egy tányér levessel, ami egy tálcán van. Elém teszi, mire enni kezdek. Finom, nagyon is. Sokkal jobb, mint amit én valaha tudnék főzni. Morita-san rám mosolyog, mialatt a nővérke minket bámul.
- Bocsánat, hogy megkérdezem, de Önök, egy pár? – kérdi, mire kis híján félrenyelek. Micsoda?!
- Nos tudja... – néz rám Morita-san, mire meglepetten, és rémülten meredek rá. - Igen, egy pár vagyunk. És azt hiszem, hogy lebuktunk. Ugye Hibiki? – nevet halkan, mire inkább nem szólok semmit. Ez csak egy tréfa, hiszen hogy is tetszhetne neki egy olyan korcs, mint én?
- Nahát. Valahogy sejtettem. Igazán jól néznek ki együtt! – mondja a nővérke, mire még meglepettebb leszek. - Ha most megbocsátanak, mennem kell.
A nővérke kimegy, Morita-san pedig egy székre ül. Én zavartan eszem tovább, és tudom, hogy Morita-san figyel engem. Mint aki mondani akar valamit, de nem mer.
- Baj lenne, ha azt mondanám, hogy szeretlek? – kérdi, mire ijedtemben kiejtem a kanalat a kezemből. Visszaadja, emiatt a kezünk összeér, és jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén. Én is kedvelem őt, de sosem mondhatom meg neki. Látom a sóvárgást a szemében, ami nem olyan kéjsóvár, mint a nagybátyámé, hanem… Nem tudnám megfogalmazni milyen, de… más. Nem olyan ijesztő. - Túlságosan megkedveltelek, pedig próbáltam visszafogni magam. Nem ment, de már nem bánom. Csupán azt szeretné, hogy a közelemben legyél. Nem kell viszonoznod semmit. Megelégszem, ha ott vagy a közelemben. Hibiki... mit mondasz erre? – kérdi halkan, de nem tudok mit felelni.
Még örülök is, hogy kopognak, és belép az orvos, háta mögött egy fiúval, aki körülbelül egyidős lehet Morita-sannal. Aztán az orvos magunkra hagy, a fiú meg marad.
– Kenji, pihenned kellene. Ne erőltesd meg magad! – figyelmezteti, mire a fiú mosolyog csak, és beljebb lép. Tehát ismerik egymást. Kenji-san rám néz.
– Szóval miatta vagy itt? Kicsit féltékeny vagyok – kuncog halkan, mire elpirulok, és lesütöm a szemem. - Hello, Kenji vagyok! Morita egyik barátja. Te pedig...
– Ő Hibiki... – mondja Morita-san, mert én még mindig nem bírok egy szót sem kinyögni. - Légy vele tapintatos, elég sokat szenvedett így is.
– Ne aggódj már! Nem vagyok olyan! – mondja Kenji-san. - Szóval, hogy kerültetek ide?
Nem szólok semmit, csak Morita-sanra nézek, jelezve, nem akarok róla beszélni. Ő meg is érti, hogy még nem állok rá készen, és ezt meg is mondja Kenji-sannak. Majd egyszer beszélek róla, ha eljött az ideje, de még nem. Túl sok dolog történt mostanában, és túl hirtelen, amiket még meg kell emésztenem. Nem is faggatnak, csak hallom, hogy halkan beszélgetnek. Én pedig miután megettem a levest, lassan elalszom.
~*~
Egy hétig tartanak benn, és minden percben, amikor Morita-san nincs velem, rémülten lesem az ajtót, nem jön-e be a nagybátyám, vagy egy ismerőse, esetleg egy rendőr, hogy visszavigyen oda, abba a Pokolba. De nem jön be sem ő, sem más, csak Morita-san, és Kenji-san. Aztán egy hét után hazaengednek. Azt hiszem, Kenji-san szomorú, mert elmegyek, de megígérem neki, hogy meg fogom majd látogatni. Ettől felvidul. Morita-san hozott nekem ruhákat, és segít felöltözni, mert még kissé nehezen mozgok.
– Nálam fogsz lakni – mondja mosolyogva, mire döbbenten nézek rá. – Most mi a baj?
– Semmi, csak… csak azt hittem, hogy amikor felajánlottad, akkor… vicceltél… - suttogom.
– Talán vissza akarsz menni a nagybátyádhoz? – kérdi, mire riadtan rázom a fejem. Bárhová, csak oda ne! – Akkor, gyere! Ideje hazamenni, Hibiki.
Bólintok, és elindulok mögötte. Morita-san viszi a táskámat, meg az orvosi zárójelentést. Az orvos szigorúan kikötötte, hogy pihennem kell még legalább a hét végéig, vagy a sebeim felszakadhatnak, és újabb belső vérzéseim lehetnek. Ez a nagybátyámat sosem érdekelte. Morita-san megkapja a gyógyszereket, aztán tényleg hazafelé vesszük az irányt.
Mikor belépünk a lakásba, Morita-san azonnal leveszi a kabátomat, majd ágyba parancsol. Nem merek ellenkezni, ő pedig a konyhába siet, majd hallom, hogy tányért vesz elő, és hamarosan szendvicsekkel tér be a hálóba. Én az ágyban fekszem, meg sem merek moccanni, csak mikor belép.
– Ne haragudj, de sebtében csak ezt tudtam csinálni – mondja szabadkozva. – Tojásos-uborkás szendvics, remélem jó lesz. Egyél, aztán be kell venned a gyógyszered.
– De nem szükséges ennyit törődnöd velem – mondom a fejem rázva.
– Ez a legkevesebb, és egyáltalán nem fáradtság – teszi az ölembe a tálcát. – Enned kell, és pihenned, hogy felgyógyulj, és visszamehess az iskolába.
Az iskola szó hallatán hirtelen rosszul leszek, de nem szólok semmit. Jobb, ha nem tudja, hogy bánnak ott velem.
A szendvics nagyon finom, és utána Morita-san segít bevenni a gyógyszereimet is, majd hagyja, hogy hadd pihenjek. Olyan rendes velem, és azt hiszem, kezdem megkedvelni.
- Morita-san! – szólok utána, mikor már kimenni készül. Hátrafordul. – Emlékszel, amikor… nos… azt mondtad, hogy kedvelsz? És megkérdezted, hogy… hogy én… szóval… mit érzek irántad – mondom halkan, és érzem, hogy melegem kezd lenni. – Én… szóval… én… azt hiszem, hogy… kedvellek – suttogom, szinte csak lehelem a szavakat, mire látom, hogy elmosolyodik. – De… de még nem tudom, hogy ez… ez az érzés mi is.
– Semmi baj – rázza mosolyogva a fejét. – Örülök, hogy kedvelsz.
Megkönnyebbülten sóhajtok. Örülök, hogy örül, hogy kedvelem. Olyan jó hozzám, mint eddig még talán senki sem. Vagy talán csak a szüleim voltak. Most már kezdek megnyugodni, hogy talán mégsem olyan rossz minden.
~*~
Hétfőre teljesen jól vagyok, és bár nagyon ideges vagyok, de elmegyek suliba. Muszáj, nem akarom feltartani Morita-sant, és nem akarok hálátlan lenni. Viszont nagyon félek, így Morita-san velem jön.
– Mi a baj? – kérdi, mikor megállunk az iskola kapuja előtt. – Olyan feszült vagy, és teljesen lesápadtál.
– Semmi… semmi baj… - suttogom, ám amikor meglátom Seijit, és a bandáját, kis híján halálra rémülök. – Csak…
– Azok a srácok ugye nem a barátaid? – néz rám Morita-san, és látom, hogy Seiji is meglátott minket, mert felénk tart. – Ők is bántottak?
Nem tudok válaszolni, csak a kapunak támaszkodom. Nem fogom kibírni. Rosszul vagyok…
– Menjünk haza! – fog kézen Morita-san, és húzni kezd maga után. – Ne erőltesd meg magad, Hibiki. Annak nem lenne értelme.
Fel sem fogom, mit csinál, csak bénultan megyek vele. Ám két sarok után nem bírom tovább, és elhányom magam. Nekem ez már sok. Idegileg kivagyok merülve, és azt hiszem, el fogok ájulni, ha nem ülök le. Belekapaszkodom Morita-san kabátjába, és sírva fakadok. Valaki segítsen! Könyörgöm!
|
| Kaori | 2012. 10. 01. 19:20:00 | #23590 |
Karakter: Yamamoto Morita
Megjegyzés: Andronak
-Menjünk haza. – mondom kimerülten. Bár jobban aggódom miatta. - Meg fogsz fázni, Hibiki.
-Nem baj. Nem érdekel. - valahogy az enyhe fájdalom, amit eddig éreztem, már elmúlt, nem érzem, úgy ahogy eddig.
Lassan indulunk el, sok dolog jár a fejemben. Többek között, hogy a rendőrség ne kutakodjon utánam. De úgy összességében az, hogy hagyjon minket békén mindenki. Bár erre olyan könnyű gondolni, de tudom, hogy semmi nem lesz egyszerű, pedig ki kell találnom valamit, hogy nyugodtan éljek, és persze ő is. Hibiki-re vetem pillantásom, aki hirtelen esik össze. Azonnal kezeimbe kapom és felsietek vele a házamba.
Két nap, ennyi ideje vagyok itt vele, el sem mozdultam tőle, hiszen túlságosan aggódom miatta. Nem igazán aludtam, egy-két telefonálást is elintéztem, így nem csoda, ha elnyom az álom. Amíg alszom nem érzek semmi kellemetlenséget, vagy bánatot. Épp ellenkezőleg, vele álmodom, már majdnem összeér az ajkunk, de ekkor egy fájdalommal teli nyögés ébreszt fel. Kinyitom szemeimet, majd ránézek. Végre... felébredt.
-Hibiki... Magadhoz tértél végre? Két teljes napot aludtál át. - fáradtnak érzem magam, ahogy felegyenesedem a széken ezt érzem. De ez most nem számít, a lényeg, hogy jól van, legalábbis remélem, hogy semmi baja. - Istennek hála, jól vagy. Hogy érzed magad? - kérdezem, kezemmel pedig megsimítom arcát. Hiányzott, hogy megérintsem.
-Fáj. Te... végig itt voltál velem? Miért? - micsoda kérdés ez? Bár talán, nem is sejti, hogyan is érzek. Talán jobb is így.
-Mert aggódtam miattad. Soha többé nem engedlek vissza ahhoz a szemétládához, aki így elbánt veled. Az orvosok szerint kész csoda, hogy még élsz, és nem haltál meg. - az ágy szélére ülök, ahogy elnézem nincs még olyan remekül, ahogy én azt gondolom. Jobb lesz, ha az orvos mondja meg. - Még pihenned kell, én hívom az orvost, jó? Muszáj, hogy megvizsgáljon.
Felállok és kilépek a szobából, szerencsére az orvos pont ekkor jön velem szemben. Megállítom és megkérem, hogy nézzen rá Hibiki-re, ugyanis felébredt. Nem is ellenkezik. Egy fiatal ápolónővel együtt jönnek be, én is visszamegyek. Hallani szeretném, hogy mit mond az orvos. Na igen hallani akarom, de teljesen elbambulok. Mi történik vajon, ha akkor nem hívom a mentőket? Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy meghaljon. Akkor inkább már én! Mikre nem gondolok... nem tudnám megvédeni, ha nem élnék. Sőt, nem lenne senki sem, aki vigyázna rá. A nevem hallatán térek vissza gondolataimból. Az orvos megkér, hogy menjek ki vele, néhány dolgot kérdezni akar. Természetesen beleegyezem, de remélem, hogy nem kérdez olyat, amivel megfog. Hibiki felé fordulok, hogy jelezzem, nem kell sokáig egyedül lennie. Ismét kilépek erről a kicsi helyről, de most nem egyedül. Amint az ajtó becsukódik, az orvos felém fordul.
-Elég csúnya sebek borítják a fiú testét. Jól tudom, hogy milyen sérülések ezek. Miért veri őt? - valahogy sejtettem, hogy egy ilyen kérdést kapok. Azt hiszem, hogy el kell mondanom pár dolgot. A tisztázásom érdekében is.
-Nem tagadható, hogy ütések nyomai vannak Hibiki testén, de nem általam. - az orvos kérdőn néz rám, de folytatom. - Van egy rokona, a nagybátyja, gonosz és megátalkodott ember. Az egyik templomban találkoztam vele először, már akkor is megmutatta az igazi oldalát, bár akkor nem sejtettem.
-Mit nem sejtett? - ahogy elnézem az orvos arcát, nem igazán hisz nekem, de el kell érnem, hogy az ellenkezője legyen. Nem hazudom, csupán az igazat mondom el. Illetve azt szeretném.
Hogy létezhet egy olyan lelkész, aki képes bántani valakit. Elvégre az lenne a dolga, hogy példát mutasson. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a verések nyomai nem tőlem származnak. Sose lennék képes bántani senkit, pláne nem őt!
-Nos, szeretném, ha a későbbiekben elmagyarázna mindent! - bólintok kérésére. - Annyit még elmondanák, hogy egy darabig itt lesz bent a kórházban, további vizsgálatok miatt. És mivel ilyen komolyak a dolgok, magán kívül nem engedünk be senkit. Viszont szeretném, ha ezt komolyan venné, nem sok olyan beteg van itt, aki verés által jutott be hozzánk, de ha tényleg nem ön tette, akkor szeretnék megbizonyosodni, hogy igaz ez.
-Megértem, hogy nem vagyok hihető, de hinnie kell nekem.
Az orvos elmond még pár dolgot, a legtöbb inkább Hibiki-ről szól. Nem lesz már komolyabb baja, aminek nagyon örülök. Viszont az szíven üt, hogy nem igazán akar nekem hinni. De meggyőzöm valahogyan. Csak még rá kell jönnöm, hogy hogyan is tegyem ezt. Mivel dolga van, így elköszönünk egymástól, én pedig vissza megyek. Nincs rossz hangulatom, így egy mosoly húzódik arcomon. Ahogy a nővér kimegy leülök az ágyra és átölelem.
-Minden rendben? - kérdezi félénken. Nem mondhatom el neki, hogy kiről beszéltem az orvosnak, így csak bólintok kérdésére.
-Még itt leszel egy ideig, megkértem az orvost, hogy rajtam kívül ne engedjen be senkit. Így nem kell félned. Ő nem fog ide jönni. - elengedem őt. - Kérsz esetleg valamit? Nem vagy éhes? - kérdezem gyengéden, közben nem bírom, ki, hogy ne érintsem meg, így megfogom kezét. Olyan törékenynek tűnik.
-Egy kicsit. - a gyümölcsökre nézek, nem épp laktató, így úgy döntök, hogy hozok a konyháról egy kis levest. Nem szívesen hagyom itt, így a hívógomb megnyomása mellett döntök.
-Nem akarlak egyedül hagyni, reményeim szerint bejön egy nővér. Megkérjük, hogy hozzon valamit. - ő csak bólint. Nem esik jól a szótlansága. Valahogy beszédre kell bírnom. - Mond csak, hozzám költöznél, ha lenne esélyed rá?
-Én... - szemei elkerekednek. Remélem nem mond nemet. - Nem hiszem, hogy lehetséges. Börtönbe is kerülhetsz, a nagybátyám képes mindenre.
-Ahogy én is. És én azt akarom, hogy biztonságban legyél. Ha kell bevetek ehhez mindent, csakis azért, hogy ne bánthasson senki. Hibiki... - ragadom erősebben kezét. - nem hagyom, hogy szenvedj. Eddig rossz volt neked, de mellettem nem eshet bajod!
-Yamamoto-san... - nem tudja folytatni, ugyanis a fiatal nővér lép be.
Elmondom neki, hogy mit kérünk, azonnal siet is. Azt hiszem, hogy jobb felejteni a témánkat. Nem akarok semmi kellemetlenséget számára. Jobb, ha inkább pihen, így elengedem őt és felállok. Kissé fáradtnak érzem magam. Az elmúlt két napban sokat mentem pár helyre. Felkerestem a banda tagjait. Segítséget kérni tőlük, ha éppen szükséges, rendelkezésemre is állnak. Még azt is mondták, hogy vigyem bíróságra az egész ügyet, támogatni fognak. Még vacillálok. Bár elmentem egy jó ügyvédhez, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy nem kell a rendőröktől tartanom. Mivel még nem tudom, hogy mit tegyek, így egyelőre várok, ahogy az ügyvédem is. Bár mindössze 3 hetem van a döntésig. A nővér ismét bejön, ezúttal egy tányér levessel, ami egy tálcán van. Hibiki elé teszi, ő pedig lassan neki kezd. Ismét egy mosoly jelenik meg arcomon, a nővér kérdő tekintettel néz hol rám, hol pedig Hibiki-re.
-Bocsánat, hogy megkérdezem, de Önök, egy pár? - rá nézek, mert nem igazán esik le a kérdés. Úgy néznénk ki?
-Nos tudja... - Hibiki-re nézek, aki meglepett, ugyanakkor rémült szemekkel néz vissza. - Igen, egy pár vagyunk. És azt hiszem, hogy lebuktunk. Ugye Hibiki? - nem válaszol, de talán érthető is. Remélem, hogy később nem kapok tőle.
-Nahát. Valahogy sejtettem. Igazán jól néznek ki együtt! - nem tagadom, jól esik, hogy így gondolja, de sajnos nem igaz. - Ha most megbocsátanak, mennem kell.
Miután elmegy leülök a székre, amin elaludtam. Hibiki eszik ugyan, de nem tagadhatja, hogy zavarban van. Az én szívem sem épp nyugodt. És már megint kettesben vagyunk. Ráadásul van egy kérdés, ami már egy ideje bennem van, és muszáj vagyok megkérdezni. Tudom, hogy nem olyan választ kapok, amit szeretnék, de nem birom magamban tartani.
-Baj lenne, ha azt mondanám, hogy szeretlek? - kiejti kezéből a kanalat, amit felveszek és visszaadom neki. Emiatt összeér a kezünk. Csupán egy rövid pillanat mégis sóvárogva nézek szemeibe. - Túlságosan megkedveltelek, pedig próbáltam visszafogni magam. Nem ment, de már nem bánom. Csupán azt szeretném, hogy a közelemben legyél. Nem kell viszonoznod semmit. Megelégszem, ha ott vagy a közelemben. Hibiki... mit mondasz erre? - tudom, hogy most egyszerre zúdítok mindent a nyakára, de már nem bírom magamban visszanyomni. És nem is fogom.
Egy halk kopogás zavar meg minket, nem örülök túlzottan. Az orvos lép be, egy ismerős arccal a háta mögött. Teljesen kiment a fejemből, hogy ő is ebben a kórházban van. Az orvos elnézést kér, de Kenji ide akart jönni. Mivel róla van szó, egyáltalán nem zavar. Ő az egyetlen, akitől elnézek bármit. Az orvos ezután magunkra is hagy.
-Kenji, pihenned kellene. Ne erőltesd meg magad! - figyelmeztetem, de ő csak kuncog ezen. Beljebb lép, bár még sántít valamennyire. Szemei rögtön Hibiki-re siklanak.
-Szóval miatta vagy itt? Kicsit féltékeny vagyok. - tudom, hogy csak viccelődik, így nem is veszem őt komolyan. - Hello, Kenji vagyok! Morita egyik barátja. Te pedig...
-Ő Hibiki... - nem is mondok többet, ugyanis nem bírnék. Pont egy olyan dologban zavart meg, ami miatt a szívem nem a normális tempójában ver. - Légy vele tapintatos, elég sokat szenvedett így is.
-Ne aggódj már! Nem vagyok olyan! - igen ezt jól tudom. - Szóval, hogy kerültetek ide?
Veszek egy mély sóhajtást, majd lassan fújom ki a levegőt. Nem tudom, hogy elmondjam-e. Kicsit félve nézek az ágyon fekvő Hibiki-re. Jobb lenne, ha inkább ő mesélne. De nem akarom, hogy felizgassa magát. De most ez mégis az ő döntése.
Szerkesztve Kaori által @ 2012. 10. 17. 21:56:27
|
| Andro | 2012. 01. 15. 09:55:41 | #18541 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Yamamoto-sannak)
A konyhaasztalnál ülök, amikor visszajön. Befejeztem a teregetést, de nem értem, miért törődik velem. Én csak kolonc vagyok a nyakán, semmire sem vagyok jó. Még arra is érdemtelen vagyok, hogy vele egy légtérben tartózkodjam. Amikor belép, rám mosolyog, majd felállít, és felöltözünk. Kinn már hideg van, ezt érzem is, amikor elhagyjuk a meleg lakást. A közeli parkba megyünk, de én nagyon ideges vagyok. Nem tudom, mit keresek itt, nem tudom, miért hozott ide engem. Semmit sem értek. Eddig az életem egyszerű, bár szörnyű volt, de legalább tudtam a dolgom. Yamamoto-san viszont annyira más, annyira különbözik azoktól, akiket eddig ismertem.
- Szeretnélek megkérni valamire! – kezd bele, mikor megállunk valahol. - Örülnék, ha tegeznél ezek után. Hiszen nem vagyok öreg – még halványan rám is mosolyog. Nem értem, miért. Rám nem szoktak mosolyogni az emberek, maximum elfordulnak, hogy ne kelljen a szemembe nézniük, hátha megbabonázom őket.
- Rendben! – válaszolom, mire magához ölel. Döbbenten kapaszkodom a kabátjába. Sosem ölelt meg senki, mióta a szüleim meghaltak kiskoromban. - Yamamoto-san... – suttogom, mire hirtelen elenged. Kár, pedig élveztem, habár félelmetes is volt egyszerre.
- Ne haragudj! – indul lassan előre, majd hirtelen megáll, aminek következtében nekiütközöm. Rögtön bocsánatot is kérek a figyelmetlenségemért, de ő észre sem veszi. Most biztos mérges rám. - Mit szólnál, ha ma egy étteremben vacsoráznánk? – kérdi, mire meglepődöm. Étteremben? Minek?
- Igazán felesleges rám költeni a pénzt, csinálok én vacsorát – vágom rá rögtön. Hiszen ezért tart magánál. Hogy kiszolgáljam, tudom én azt. Nem vagyok hülye.
- Nem kell állandóan fáradnod! Ráadásul biztosan nem ettél még, étteremben. Főleg, ha... mindegy! A lényeg, hogy ma este új dolgot ismerhetsz meg – mosolyog rám, én pedig továbbra is értetlenül nézek rá. Nem értem ezt az embert.
Tovább sétálunk, halkan beszélgetve. Yamamoto-san nagyon rendes ember, de nem tudom, mit gondoljak róla. Eddig anyáékon kívül senki sem volt jó hozzám, mindenki gyűlöl, azt hiszem a bácsikámnak köszönhetően. Aztán hirtelen Yamamoto-san megfogja a kezem, és rángatni kezd hazafelé. Nem értem az okát, de engedelmesen. Mindig engedelmeskedni kell a felsőbbrendűeknek, ez a parancs, amit belém vertek már hat évesen, a szüleim halála után. Sosem szabad visszabeszélni. Végül hazaérünk, de úgy, hogy majdnem kiszakad a tüdőm, mégsem panaszkodom. Yamamoto-san kulcsra zárja az ajtót, amint beérünk a lakásba.
- Ne haragudj, hogy haza rángattalak. Csak fáztam már – mondja kifulladva. Meg is értem, kutyahideg van odakinn.
- Semmi baj! Jó nekem itt is – mondom, mire bólint, és a fürdőbe megy.
Hirtelen kopogtatnak, mire Yamamoto-san kijön, és a hálóba küld engem. Nem értem az okát, de bemegyek, és becsukom az ajtót. Aztán meghallom azt a hangot, amitől a vér is megfagy az ereimben. Honnan tudta, hogy itt vagyok?! Most el fog vinni, semmi kétség!
- Tudom, hogy magánál van! Jobban jár, ha visszaengedi, különben a rendőrséghez fordulok! – hallom nagybátyám hangját.
- Azt is említse meg, hogy maga bántalmazza! – mondja komolyan Yamamoto-san, mire nagybátyám nevetni kezd. Yamamoto-sannak semmi esélye ellene, ha a nagybátyám megvádolja azzal, hogy elrabolt engem. Egész testemben reszketek a félelemtől.
- És mit szólna ahhoz, hogy ha azt mondanám a rendőrség itt vár lenn? Csak a hívásomat várják és már jönnek is, hogy magát bevigyék! – mondja a nagybátyám magabiztosan. Ebben nem is kételkedem, a rendőrfőnök a legjobb barátja, és körülbelül annyira szeret engem, mint mindenki más.
Végül kinyittatják velem az ajtót, kijövök, a rendőrök kikísérnek, Yamamoto-sant pedig a rendőrautóba ültetik. Én bénultan állok a nagybátyám mellett. Hát ennyi volt az én kis boldogságom. Ennyi, kész, vége mindennek.
- Nagyon hálás vagyok a rendőr uraknak – mondja nagybátyám álszent képpel, ahogy meghajol. – Tudják mennyire aggódtam, hogy valami baja történik az én drága unokaöcsémnek? Már csak ő van nekem, mióta a fivérem és a felesége meghaltak tíz éve. Ha valami történt volna vele, nem tudom, mit csinálnék – még egy könnyet is elmorzsol. Csak én látok át a színjátékon.
- Semmiség – biccent az egyik rendőr. – Hiszen ezért vagyunk. Te pedig, fiam, többé ne keveredj bajba. Még jó, hogy sikerült lefülelnünk ezt a gonosztevőt. Akár meg is ölhetett volna.
Nem merek semmit sem mondani. Pedig aki bánt, az nem Yamamoto-san, mégsem mondhatom meg az igazságot. És mellesleg, úgysem hinnének nekem. A rendőrautó elhajt, nagybátyám pedig rám néz. A szemében már nyoma sincs aggodalomnak. Én pedig halálra váltan hajtom le a fejem.
- Gyerünk! – ragadja meg a karomat, és húz maga után. – Otthon megkapod a büntetésed, mihaszna semmirekellő! Hát így hálálod meg a jóságom? Hogy elszöksz? De gondoskodom róla, ezután nem lesz alkalmad rá, hogy ahhoz a söpredékhez járj, nem bizony! Úgy bekasztliztatom egy életre, hogy megemlegeti. Te pedig – áll meg hirtelen és a szemembe néz -, olyan büntetést kapsz, hogy egy életre megtanulod, hol a helyed, értetted?!
- Igenis, bácsikám! – mondom halkan.
~*~
Ahogy hazaérünk, be is váltja a fenyegetését. Jól eltángál, de úgy, hogy utána órákig moccanni sem tudok. Utána kitakaríttatja velem a házat és még a templomot is. Majdnem összeesem, de ő végig ott van mellettem, hogy nehogy lazsáljak. Ha pedig túl lassan dolgozom, még rá is vág amúgyis fájó hátamra. Közben elered az eső, de ez nem tartja vissza nagybátyámat attól, hogy a bokrokat is megnyirassa velem. El akarok szökni, meg akarom keresni Yamamoto-sant, de nagyon félek. Ám amikor nagybátyám kimegy, hogy igyon valamit, azonnal eldobom a metszőollót, és már futok is, ahogy a fájdalmaim ellenére tudok. Meg kell őt találnom, akárhol van is.
Az eső ömlik, de nem érdekel. Meg akarom találni, látni akarom őt, hogy jól van, életben van, és nem zárták be egy életre. Aztán hirtelen meglátom, amit egy bárból jön kifelé. Dülöngél kissé, talán részeg, ami megijeszt. Tudom, mire képes egy részeg ember, így megállok, és csak nézem őt. Ő is észrevesz, majd hozzám lép, és megölel. Először nem is tudom, hogy reagáljak. Hideg van, fázom, mindenem fáj, de végül hozzábújok. Hát mégis kiengedték. De belém hasít a fájdalmas felismerés, hogy miattam megint bajba fog kerülni. Akkor mi lesz? Akkor soha többé nem látom, és sosem szabadulok a nagybátyámtól. De most félreteszem a gondolataimat.
- Menjünk haza – mormogja halkan, mire bólintok. Haza. – Meg fogsz fázni, Hibiki.
- Nem baj – suttogom. – Nem érdekel – ennek ellenére érzem, hogy fáj a fejem, és gyengülök.
Elindulunk, a kezem fogja, én pedig kezdek nehezen lélegezni. A verés, a sok munka, és a futás, na meg a hideg eső nem tesznek jót. Csak azt veszem észre, hogy megszédülök, aztán se kép, se hang.
~*~
Kórházban ébredek, ezt onnan tudom, hogy érzem a gyógyszerek szagát a szobában. Meleg van, én pedig egy ágyban fekszem. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, hogy ki hozott ide, és hogy mennyi ideje fekszem itt. Lassan nyitom ki a szemem, majd körbenézek. Fehér falak, fehér ajtó, balra tőlem egy ablak, amelyen nappali fény árad be. Tehát már nappal van. Aztán az ágy másik fele felé fordulok, és szemeim elkerekednek. Yamamoto-san ott alszik a széken, feje az ágyra bukva. Itt volt velem egész idő alatt?! De miért?! És mi lesz, ha rájönnek, hogy elszöktem?! Erre a gondolatra jeges rémület szorítja össze a szívem. Nem akarok oda visszamenni! Soha többé nem akarok visszamenni a nagybátyámhoz! De Yamamoto-sannál sem maradhatok, mert csak bajt fogok keverni. Próbálok óvatosan felülni, de a hirtelen fájdalomtól hangosan felnyögök. Erre Yamamoto-san is kinyitja a szemét. Felébresztettem, pedig nem akartam.
- Hibiki… - suttogja, ahogy rám néz. – Magadhoz tértél végre? Két teljes napot aludtál át – mondja, mire elkerekednek a szemeim. Két napot?! – Istennek hála, jól vagy – simít végig az arcomon, ami jóleső érzéssel tölt el. – Hogy érzed magad?
- Fáj – vallom be halkan. – Te… végig itt voltál velem? – kérdem hitetlenkedve. – Miért?
- Mert aggódtam miattad – mondja lágyan. – Soha többé nem engedlek vissza ahhoz a szemétládához, aki így elbánt veled – jelenti ki. – Az orvosok szerint kész csoda, hogy még élsz, és nem haltál meg – ül az ágyam szélére. – Még pihenned kell, én hívom az orvost, jó? Muszáj, hogy megvizsgáljon.
Bénultan bólintok, nincs erőm ellenkezni. Jólesik, hogy aggódott miattam, bár még magamnak is alig merem bevallani. Soha senki nem törődött úgy velem, mint ő, mióta a szüleim meghaltak. De ha a rendőrök megjelennek, úgyis vége mindennek. Akkor úgyis visszavisznek, és újra a nagybátyám karmai közé kerülök.
Az orvos hamarosan megérkezik egy ápolónő társaságában. Felteszi a szokásos kérdéseket, miközben megvizsgál, a nővérke beadja a gyógyszereket, megméri a pulzusomat, és a vérnyomásomat, a hőmérsékletemet. Aztán az orvos felsóhajt.
- Úgy tűnik, elmúlt az életveszély – mondja megkönnyebbülten. – De azok a sérülések nagyon komolyak, plussz kis híján tüdőgyulladást kaptál, fiam. Kész csoda, hogy életben vagy.
- Tudom – suttogom halkan. Nem mondhatom meg neki az igazat.
- Legalább három hetes kórházi kezelésre szorulsz, mert előfordulhat, hogy újra felszökik a lázad – tájékoztat. – A jövő héten, ha már jobban leszel, levegőzhetsz is, de addig szigorúan ágyban kell maradnod, megértetted?
- Igen, sensei – bólintok komolyan.
- Yamamoto-san, magával lenne még megbeszélnivalóm – fordul a doktor Yamamoto-san felé. – Semmi különös, csak egy kis formaság, tudja. Ha Kirishima-kun magánál lakik, akkor tudja, még fel kell tennem pár kérdést.
- Természetesen – bólint Yamamoto-san, majd mosolyogva fordul hozzám. – Nemsokára jövök, jó?
Bólintok. Kissé félek, mert az ilyen formaságok már nem egyszer ütöttek ki balul az én káromra. Mi van, ha a doktor már értesítette a nagybátyámat, és rendőrök várnak Yamamoto-sanra? De ezirányú félelmemet nem akarom vele most megosztani.
Kimennek, a nővérke azonban ott marad velem, és segít enni, merthogy reggelit is hozott. Kedves nő, megtudom, hogy Ayako-sannak hívják, és csak húsz éves, még tanulónővér. Kellemesen elbeszélgetünk, bár inkább ő beszél, én meg néha válaszolgatok, vagy csak bólogatok. Nem érzem már magam rosszul, de mindenem fáj, és a testem merev. De már megszoktam. Minden verés után ilyen, ha alszom is.
Yamamoto-san jó fél óra múlva jön vissza, addigra Ayako-san is távozik, de otthagy nekem egy könyvet, meg némi gyümölcsöt és vizet, hogy ne unatkozzak, és ehessek, ha akarok. Amikor Yamamoto-san belép, már tudom, hogy jó híre van. Az évek során megtanultam felismerni az álszent öröm és a valódi öröm között különbséget. De valódit, amely felém irányul, nemigen láttam még eddig. Azonban, azért szeretném tudni, hogy mi is az ábra.
- Minden rendben? – kérdem félénken, mire leül az ágyam szélére, és megölel.
|
| Kaori | 2011. 10. 11. 19:18:57 | #17239 |
Karakter: Yamamoto Morita
Megjegyzés: Hibikimnek (Andro~nak)
Amióta az eszemet tudom, csak egy ember tudhatta magának a szeretetemet. Csak őt megbántottam, vagy még annál is rosszabb dolgot tettem. Erre nem is akarok emlékezni. Az a múlt, a jelen valamiért igazán jó. Amióta ő itt van. Remélem, hogy sokáig itt is lesz, közel hozzám. Itt úgyse bántja senki. Befejezi az evést. Már állnék fel, hogy elmosogassak, de ő akar, így inkább hagyom, hagy csinálja.
-
Köszönöm az ételt, Yamamoto-san! - ahogy meghajol elfog egy bűntudat nevezetű érzés. - Miben kell segíteni? Ha gondolja, kitakarítok, és megcsinálom a mosást is.
-
Inkább pihenj! - mondom, egyenesen őt nézve. - Még nem vagy elég jól.
-
De igen, már jól vagyok. - ellenkezik, már megint. Felállok, hozzálépek, de hátrálni kezd. Hátát kissé beveri a konyhapultjába. - Én... sajnálom... én...
-
Nyugi, nem foglak megenni. És nem szolgának vagy itt, Hibiki. - mondom megnyugtatólag. Egyik kezét megragadva húzom a szobámba. - Pihenj le! Ha holnap jobban leszel, majd elmegyünk egyet sétálni, jó?
-
Igen. - magára hagyom, elvégre nem pihenhet úgy, ha mellette vagyok.
A kanapén helyezkedem el. Egy ideig nézem a tévét, de semmi értelmes nincs benne, így kikapcsolom. A plafont kezdem el nézni. Mosolyra húzódik ajkam. Ezzel hunyom le szemeimet és lassan elalszom.
~*~
Ahogy kinyílnak szemeim, eléggé fáradtnak érzem magam, pedig nem dolgozom. Rögtön kellemes illatok csapják meg orrom, így felkelek. Rögtön feltűnik, hogy Hibiki tevékenykedik. Valamiért kikerül és meghajol.
-
Jó reggelt, Yamamoto-san. Készítettem reggelit, remélem, éhes. - vajon meddig magázódik még?
-
Jó reggelt! - köszönök vissza. Az asztalra emelem tekintetem. A sok ételt meglátva, felsóhajtok. - Neked nem pihenned kéne?
-
Már teljesen jól vagyok. - mondja halkan. Ez meglep, hiszen nem kell suttognia. - És... csak meg akartam hálálni, amiért... hagyja, hogy itt maradjak. Üljön le, és egyen!
-
Csak, ha te is eszel! - nem is tudnám elviselni, ha csak én ennék. Ráadásul annyi szenvedés után, kijár neki is. Persze nem csak az étel.
Ismét meghajol, közben leülök. Először nekem szed, majd magának. Leül ő is az asztalhoz, amíg nem kezdek enni, addig vár, így gyorsan nekiállok. Igazán finom, ezt szóvá is teszem. Étkezés közben egy szót sem váltunk. Talán jobb is így. Sok erőm most nincs társalgásra. Mikor végzünk elmosogat, elpakol és a mosógéphez megy. Most jövök csak rá, hogy be van kapcsolva. Segítenem kellene, így felállok, de Hibiki megállít.
-
Pihenjen! Ez az én dolgom. Ön pénzt keres, dolgozik azért, hogy eltartson engem, és étel kerüljön az asztalra. Az én dolgom a háztartás. Ön sokkal megerőltetőbb, és fontosabb munkát végez. Az alantas dolgokat hagyja rám.
-
Mintha a feleségem lennél. - jegyzem meg. Kissé elpirul és a fürdőbe siet. Talán erős kijelentés volt. Nem tudom, hogy milyen egy nővel, de hasonlóan viselkedhet, mint most Hibiki. Az iménti beszélgetésünkön elgondolkodom. Alantas munka? Ez talán túlzás. Felállok és a fürdőbe megyek. Egy ideig nézem, ahogy dolgozik. Valamiért elfog egy olyan érzés, hogy nem adom őt oda senkinek. Erre fordul felém, riadtan néz. Eszem ágában sincs megijeszteni őt.
-
Miért mondod, hogy alantas munka, amit csinálsz? - komolyan teszem fel kérdésemet. - Nem könnyű egy háztartást vezetni.
-
A nagybátyám mondta mindig. - lehajtott fejjel válaszol. Na igen, ez az alak már inkább a beteg kategóriába való. - Azt mondta, én csak erre vagyok jó, mert buta vagyok, és legyek hálás, amiért... amiért egyáltalán befogadott...
-
A nagybátyád ostoba ember! - akárhányszor róla hallok, dühöt érzek. De talán érthető. Ok nélkül bántani valakit, borzalmas dolog. - Nem kéne mindent elhinned, amit mondott neked.
-
Én... - mielőtt tagadni kezdene, közbevágok.
-
Ha végeztél, öltözz át! Elmegyünk sétálni. - ezzel magára hagyom.
A szobámba megyek, hogy felöltözzek. Kissé dühös vagyok még, de elhessegetem a rossz gondolataimat. Egyszerűen öltözöm fel. Az ágyamra pillantok, rendesen meg van csinálva. Leülök rá és kissé elmerengek. Vajon mennyi mindent kellett átélnie nap, mint nap? Elengedek egy mély sóhajtást és kijövök szobámból. Hibiki a konyhai asztalnál ül. Rámosolygok, amit bátorításként szánok. Kezét megfogva felállítom. Mindketten felöltözünk. Bezárom az ajtót. Kilépve a házból beleszippantok a levegőbe. Enyhén hideg van, de elviselhető. A tél viszont közeleg. Igazság szerint nem várom, de úgyis eljön. Ismét megfogom kezét, de ezúttal nem óhajtom elengedni. A közeli parkba megyünk, hiszen a templomba nem vihetem. Oda érve a fákra nézek. Színes levelek mindenhol. Hibiki-re nézek, akin látszik, hogy zavarban van.
-
Szeretnélek megkérni valamire! - kezdek bele. - Örülnék, ha tegeznél ezek után. Hiszen nem vagyok öreg. - mondom egy halvány mosoly keretében.
-
Rendben! - csak ennyit válaszol, de ez nekem elég. Hirtelen ölelem magamhoz. Belekapaszkodik kabátomba. Nem vagyok egy érzelgős fajta, de sokáig így maradnék. - Yamamoto-san... - gyorsan elengedem, hiszen furcsa lehet ez neki.
-
Ne haragudj! - lassan elindulok előre. Jobbnak látom, ha inkább nem erőszakolom magam rá. Gyorsan fordulok vele szembe, így kissé nekem ütközik. Rögtön bocsánatot is kér. - Mit szólnál, ha ma egy étteremben vacsoráznánk? - kérdésemre meglepődik.
-
Igazán felesleges rám költeni a pénzt, csinálok én vacsorát. - valahogy ilyen válaszra számítanom kell.
-
Nem kell állandóan fáradnod! Ráadásul biztosan nem ettél még, étteremben. Főleg, ha... mindegy! A lényeg, hogy ma este új dolgot ismerhetsz meg. - mosolygok rá, amire ugyanezt kapom.
Tovább sétálunk, bár nem igazán beszélgetünk. A randi szót nem merem kimondani. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán félek már a negatív választól. Idegesít, hogy nem foghatom meg a kezét, nem érhetek hozzá anélkül, hogy félne, vagy rosszra gondolna. Pedig nem bántanám, őt nem. A múltra visszatekintve már tudom, hogy mit is tettem rosszul. Biztos, hogy nem követem el azt a hibámat még egyszer.
Sétánk közben valahogy olyan érzésem van, hogy követnek. Néha hátrafordulok, hogy megbizonyosodjam erről. Bár nem veszek észre senkit, mégis egyre nyugtalanabbnak érzem magam. Mi van, ha Hibiki nagybátyja az? Nem, jobb ha ezt elfelejtem. Eddig nem, de most mégis megragadom Hibiki kezét és gyors léptekkel indulok meg, magam után húzva őt. A házunkhoz érve nyugszom meg igazán. Előkeresem a kulcsom és elindulunk fel a lépcsőn. Az ajtómhoz érve kinyitom azt és belépünk. Gyorsan bezárom és sóhajtok egyet. Magyarázkodnom kellene, de nincs sok kedvem hozzá. Talán mégse olyan jó ötlet ez a vacsora, de ha már megígértem, akkor nem vonhatom vissza.
-
Ne haragudj, hogy haza rángattalak. Csak fáztam már. - persze ez nem igaz, de inkább nem mondom el, hogy miért is rohantam haza. Nem magamat féltem, hanem őt.
-
Semmi baj! Jó nekem itt is. - bólintok erre és a fürdőbe megyek. Szükségem van egy forró fürdőre. Ahogy megengedem a csapokat, kopogás hangja üti meg füleimet. Egy pillanatra megdermedek, de gyorsan cselekszem. Elzárom a vizet, kisietek az ajtóhoz. Mielőtt kinyitnám Hibiki-t a szobámba küldöm. Nyugodtan nyitok ajtót. Jól sejtettem, Hibiki nagybátyja az.
-
Tudom, hogy magánál van! Jobban jár, ha visszaengedi, különben a rendőrséghez fordulok! - csak gúnyosan nézek szemeibe.
-
Azt is említse meg, hogy maga bántalmazza! - összeráncolt homlokkal morog. Hirtelen halk nevetésbe kezd.
-
És mit szólna ahhoz, hogy ha azt mondanám a rendőrség itt vár lenn? Csak a hívásomat várják és már jönnek is, hogy magát bevigyék! - teljesen ledöbbenek, hiszen erre nem számítottam. Ökölbe szorul az egyik kezem.
~*~
Nem akarom átadni őt. Főleg most, hogy fontossá vált számomra. De, ahogy folynak az események, nem tehetek semmit. Olyan halvány minden. A rendőrök, ahogy Hibiki a nagybátyja mellett áll, és ahogy engem a kocsiba ültetnek. Nem így képzeltem el a dolgokat. Nem tettem semmi rosszat, mégis én vagyok, akit büntetnek. A kocsiban ülve csak arra tudok gondolni, hogy miért nem voltam óvatosabb. Éreztem, hogy követ, mégse tettem semmit, amivel megvédhetném Hibiki-t. Az autó fél óra kocsikázás után hirtelen áll meg. Kiszállok, persze némi erőszakos segítséggel. Az épületben minden zavaros, de már egyre kevésbé bánom, hogy itt vagyok. Egy szobába visznek, ahol egy székre ültetnek.
-
Ugye tudja, hogy miért van itt? - kérdezi egy vaskosabb férfi. Mielőtt válaszolnék folytatja. - Maga bántalmazott egy embert, ráadásul el is rabolta, megfenyegette!
-
És milyen kár, hogy ebből egy szó sem igaz! - mondom minden fajta megbánás nélkül. Látom rajta, hogy szíve szerint megütne, de mégsem teszi. Türtőzteti magát. Dühös vagyok... leginkább magamra.
-
Ugye tudja, hogy börtönben a helye? Bár nem mindenre van kellő bizonyítékunk. Mindössze arra, hogy magánál találtunk valakit, akinek máshol kellett volna lennie. Házi őrizetben lesz. Vagyis figyeljük minden lépését! - most örülnöm kellene? De talán időközben rájönnek, hogy nem bántalmaztam senkit. A hátam mögé lépve leveszi a bilincset. Az ajtóhoz lép, kinyitja és kilépek rajta. Nem nézek körbe, inkább gyors léptekkel hagyom el az épületet.
Az utcára lépek. Valahogy nem vágyom semmire most. Gyalog kell hazamennem, de talán el kellene intéznem valamit.
~*~
Furcsa, hogy egy ilyen helyen vagyok, pedig máshova indultam el. Éppen esik, teljesen megázom, de egy csöppet sem érdekel. Talán meg is érdemlem. Nem a mai események után, inkább a múltam miatt. Talán most kapom meg, amit hamarabb kellett volna. Micsoda fordulat! Sajog mindenem, de mit várjak, ha alaposan megvertek. Még csak vissza se ütöttem. Minek?
Haza indultam el, de sétám alatt meggondoltam magam és egy kocsmába ültem be. Most pedig itt ülök, fáj mindenem, zuhog az eső. Ráadásul érzem a vért a számban. Hárman voltak. Kettő lefogott, míg az egyik ütött. Mindez alatt alkohol hatása alatt voltam, enyhén még szédülök. Kellemetlen érzés, de majd elmúlik. Minden fájdalom ellenére csak Hibiki jár a fejemben. Felmehetnék a lakásomba, de inkább támasztom a falat. Sötét van már, a lámpák is világítanak. Gyorsan meggondolom magam, így feltápászkodom. Fáj a lábam, de túl élem. Támaszkodva lépkedek, de azonnal megállok, mikor észreveszem őt. Teljesen váratlanul ér. Hogy kerül ide? Bár minden ostoba kérdést félredobva, inkább hozzálépek és úgy ölelem magamhoz, mintha évek teltek volna el. Csak egy dolog van a fejemben, a karjaim között tarthatom, annak ellenére, hogy csurom vizes vagyok, és fáj minden egyes porcikám.
|
| Andro | 2011. 07. 07. 11:01:57 | #14859 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Yamamoto-sannak)
A szokásos időben kelek. Yamamoto-san a földön fekszik mellettem, vagyis félig az ágyon, mert az ágyra hajtott fejjel szuszog. Korán van, de azt hiszem, ideje felkelni, és elkészíteni neki a reggelit. Szörnyen érzem magam, de tudom a dolgom. Ha nem csinálom, amit kell, akkor meg fog verni, vagy bántani fog. És hiába érzem magam ramatyul, dolgom van, a szolgája vagyok, és meg kell hálálnom, amiért egyáltalán hajlandó velem törődni. Amúgyis bűntudatom van. Halkan felkelek, de az ajtóig sem jutok el, máris egy hangot hallok magam mögött.
- Elhiszem, hogy szorgoskodnál, de pihenned kell! Maradj az ágyban! – hallom Yamamoto-san hangját, mire megdermedek. Felébredt, és most biztos dühös, amiért felébresztettem.
- De... – lefogja a kezeimet, és az ajkait az ajkaimhoz érinti. Nem viszonzom, hiszen ez nem csók. Engem sosem csókolnának meg, nem vagyok rá méltó. Azt hiszem, azt akarja, hogy csendben maradjak, így azt teszem. Lehunyom a szemeimet, nem szabad őt nézni. Az tilos.
- Sajnálom, de ezt meg kellett tennem! – elenged, és egyedül hagy, majd kimegy a szobából.
Aztán csak a bejárati ajtó csukódását hallom. Nem tudom, mit csináljak, de arra utasított, hogy maradjak ágyban, így visszafekszem. Nem szabad semmit tenni, amit nem engednek. De főznöm, mosnom, takarítanom kéne, viszont utasítást kaptam, hogy pihenjek. Így azt is teszem.
~*~
Nem tudom, mennyi az idő, amikor végre Yamamoto-san megérkezik. Már jobban vagyok, így mikor meghallom a kulcs zörgését a zárban, azonnal az ajtóhoz sietek, hogy üdvözölhessem.
- Megjöttem! – köszön hangosan, mire enyhén rámosolygok. Aztán leteszi a táskáját a földre, és legnagyobb döbbenetemre, megölel.
- Yamamoto-san... – suttogom meglepve, hiszen ilyen gesztusban anyámék halála óta nem volt részem.
- Ne haragudj, csak örülök, hogy nem az üres ház fogad – mondja, mire csak bólintok. De nem szólok semmit.
A konyhába megy, mire követem. De nem enged főzni, így jobb híján az asztalnál ülök és nézem. Fűszeres rizst és húsgombócokat készít, majd előbb nekem szed, utána saját magának is. Egy villát is ad hozzá, és ezúttal szó nélkül kezdek enni. Azt hiszem, elégedett, mert nem szól rám, hogy nem ehetek. Finom az étel, és ahogy Yamamoto-sanra nézek, enyhén elpirulok. Eszembe jut, hogy megcsókolt, és ettől melegem van. Velem nem szoktak így bánni az emberek. Yamamoto-san gyorsan eszik, majd az üres tányért az asztalon hagyva figyel engem.
Utálom, ha néznek, zavarba hoz, és nem is esik jól. Hiába tudom valahol mélyen, hogy ő nem bántana, mégis tartok tőle. Túl sok rossz dolog történt már velem ahhoz, hogy bízni tudjak bárkiben is.
Végül én is végzek, és összeszedem a tányérokat. Yamamoto-san már ellenkezne, de valamiben nekem is be kell segítenem. Nem hagyhatom, hogy mindent ő csináljon. Elmosogatom a tányérokat, villákat, majd el is törlöm, és a helyükre teszem őket.
- Köszönöm az ételt, Yamamoto-san! – hajolok meg. – Miben kell segíteni? Ha gondolja, kitakarítok, és megcsinálom a mosást is.
- Inkább pihenj! – mondja rám nézve. – Még nem vagy elég jól.
- De igen, már jól vagyok – próbálok ellenkezni, ám amikor feláll, és hozzám lép, önkéntelenül is hátrálok. A hátam a konyhapultnak ütközik. – Én… sajnálom… én…
- Nyugi, nem foglak megenni. És nem szolgának vagy itt, Hibiki – nyugtat meg, majd kézen fog, és a hálószoba felé kezd húzni. – Pihenj le! Ha holnap jobban leszel, majd elmegyünk egyet sétálni, jó?
- Igen – válaszolom engedelmesen.
Magamra hagy, én pedig engedelmesen bebújok az ágyba. Hamar elalszom, és csak másnap reggel ébredek fel.
~*~
Mikor felébredek, már tökéletesen érzem magam. Nem vagyok fáradt, nem fáj semmim, és hányingerem sincs. Kimászom az ágyból, és megnézem az órát. Fél hét van, a szokásos kelési időm. Halkan kilopakodok a konyhába, miközben megnézem a nappalit. Yamamoto-san még a kanapén alszik. Ez nem lesz jó. Neki kéne a hálóban aludnia, nekem pedig maximum az előszobában a földön. Elvettem a helyét, így biztosan hamar lapátra akar majd tenni, hiszen csak a helyet foglalom, beteg vagyok, és semmire sem tud használni.
A konyhába megyek, és nekilátok rizst főzni, meg miso levest. Sütök kolbászkákat, halat, hagyományos japán reggelit csinálok. Még rántotta is kerül az asztalra. Mialatt a dolgok készülnek, beindítom a mosógépet is. Sok a szennyes ruha, talán Yamamoto-san ritkán mos. Vagy talán nekem hagyta itt, hiszen nekem kell ezeket megcsinálni. Nem szoktam hozzá, hogy gondoskodjanak rólam, igazából, ha magamra lennék utalva, el tudnám látni magam. De hát hatéves korom óta magamra vagyok utalva. Nem tudok mit kezdeni Yamamoto-san törődésével.
Épp végzek mindennel, amikor megjelenik Yamamoto-san. Kissé morcos képet vág, amiről nem tudom eldönteni, hogy rám haragszik-e, vagy még álmos. Így a biztonság kedvéért kitérek az útjából, és mélyen meghajolok. Nem akarom kék-zöld foltokkal kezdeni a napot.
- Jó reggelt, Yamamoto-san! – köszöntöm. – Készítettem reggelit, remélem, éhes.
- Jó reggelt! – köszön, majd meglátva a sok mindenfélét az asztalon, felsóhajt. – Neked nem pihenned kéne?
- Már teljesen jól vagyok – mondom halkan. – És… csak meg akartam hálálni, amiért… hagyja, hogy itt maradjak – motyogom zavartan. – Üljön le, és egyen!
- Csak ha te is eszel – mondja, ami meglep.
A vacsora még oké, még kétszer is, de a reggeli az már nem. Nagybátyám sosem hagyta volna, hogy vele egyek, vagy egyáltalán leüljek vele egy asztalhoz. De Yamamoto-sannál megint minden más. Így újra meghajolok, és miután veszek magamnak egy tálkát és tányért, leülök. Először neki szedek a rizsből, majd magamnak, és megvárom, míg enni kezd. Én csak azután kezdek hozzá, miután kijelenti, hogy nagyon ízlik neki, amit készítettem. Örülök neki, de nem mutatom ki. Félek, hogy akkor esetleg bántana.
Csendesen eszünk, és mikor végzünk összeszedek mindent, elmosogatom az edényeket, elpakolok. Pont lejár a mosógép is, mire végzek. Yamamoto-san állna fel, de én csak leintem.
- Pihenjen! – mondom halkan. – Ez az én dolgom. Ön pénzt keres, dolgozik azért, hogy eltartson engem, és étel kerüljön az asztalra. Az én dolgom a háztartás. Ön sokkal megerőltetőbb, és fontosabb munkát végez. Az alantas dolgokat hagyja rám.
- Mintha a feleségem lennél – jegyzi meg, mire elpirulok, és elsprintelek a fürdő felé.
Feleség? Igaz, anya is a háztartást vezette, utána még én vezettem a paplak háztartását. Azt csinálom, amit a nők szoktak. Nem is értem, nagybátyám miért járatott iskolába, hiszen úgysem mehettem volna egyetemre. Akkor pedig nem értem a nagybátyámat. Talán azért csinálta, hogy jó benyomást keltsen másokban.
Kiszedem a ruhákat, kirázom, majd felteregetek. Aztán hirtelen megérzem, hogy valaki áll mögöttem. Megfordulok, és megpillantom Yamamoto-sant. Riadtan nézek rá.
- Miért mondod, hogy alantas munka, amit csinálsz? – kérdi komolyan. – Nem könnyű egy háztartást vezetni.
- A nagybátyám mondta mindig – suttogom lehajtott fejjel. – Azt mondta, én csak erre vagyok jó, mert buta vagyok, és legyek hálás, amiért… amiért egyáltalán befogadott…
- A nagybátyád ostoba ember – jelenti ki, és érzem a haragot a hangjában. – Nem kéne mindent elhinned, amit mondott neked.
- Én… - kezdeném, de közbevág.
- Ha végeztél, öltözz át! Elmegyünk sétálni – közli, majd magamra hagy.
Egy ideig még állok, kezemben egy vizes pólóval. Nem tudom, mit gondoljak. A nagybátyám és Yamamoto-san annyira különbözőek, és nem tudom, kinek higgyek. Össze vagyok zavarodva.
|
| Kaori | 2011. 06. 17. 20:16:10 | #14308 |
Karakter: Yamamoto Morita
Megjegyzés: Hibikimnek (Andro~nak)
Az asztalnál ülünk, Hibiki gyorsan eszi meg, amit készítettem, és ennek kifejezetten örülök. Látszik rajta, hogy nem volt része ilyen ellátásban. Azért arra kíváncsi vagyok, hogy mikor mondja azt, hogy elmegy innen. Nem is tudom, hogy miért jár ilyen gondolat a fejemben, de nem akarom, hogy elmenjen. Amint fel áll az asztaltól tudom, hogy mire készül, de nem engedem. Mégis a szobámba zavar. A dobom elé lépek és kissé megsimogatom a szélét, végül leülök a kényelmes fotelembe. Hibiki ekkor toppan be egy bögre teával, már mondani akarnék valamit, de a rémült arc fojtja belém szavaimat. Hátrálni kezd én pedig aggódást érzek.
-
Mi a baj, Hibiki? - kérdezem tőle, válaszképp csak a dob felszerelésemre mutat.
-
A sátán muzsikája... a sátán muzsikája... - ez nem kissé rémít meg. Hirtelen rohan ki szobámból. Én csak értetlenül nézek dobomra, majd felállok és utána megyek.
A sarokban befogott fülekkel ül. Teljesen olyan látványt nyújt, mintha egy gyilkos vette volna üldözőbe. Leülök mellé és karját megérintem. Könnyes szemekkel néz rám, tisztán érzem, hogy remeg. Megölelem ettől talán megnyugszik. Csak tudnám, hogy mi zaklatta fel ennyire? Halk szavakkal próbálom nyugtatni. Lassan mintha múlna a remegése, ennek örülök, hiszen nagyon érdekelne, hogy mi zaklatta fel ennyire a lelkét. Egy zsebkendőt veszek elő és letörlöm könnyektől borított arcát.
-
Mi a baj, Hibiki? Mitől ijedtél így meg? - kérdezem gyengéd hangon. Hallom, hogy szipog párat. - Mond el, mi a baj, nem fogok haragudni.
-
A sátán hangszere. Yamamoto-san a sátán hangszerén játszik.
-
A sátán hangszerén? - kérdezem furcsállva, de hamar leesik, hogy miről is van szó. - Ja, a dobra gondolsz? - halkan felnevetek. - Dobos vagyok egy bandában, ezért van a dobfelszerelés a szobában. De az nem a sátán zenéje. Ki mondta ezt neked?
-
A nagybátyám. - valahogy gondolhattam volna. Az az alak, vajon mennyi otrombaságot hitetett el még vele? - Ő azt mondta, minden, ami nem egyházi, az bűnös, és csak a bűnös eltévelyedett lelkek hallgatják a sátán zenéjét
-
A rockzenére értette igaz? - kérdésemre bólint. - Az csak zene, a zene nem bánt senkit, a zene senkit sem tesz sem jóvá, se rosszá, érted. - megrázza a fejét. Úgy látszik ez hasztalan. Bár lenne egy-két ötletem, hogy megváltozzon a döntése. - Majd egyszer meghallgatod egy fellépésünkön, jó? Bár van CD-nk is, ha szeretnéd, meghallgathatod, akkor rájössz, hogy nem bánt. Nem leszel tőle kevésbé hívő, mint most vagy.
Bizonytalanul pillant rám, és alig észrevehetően bólint egyet. Remélem megértette, amit mondtam az imént. Nem vagyok egy tisztességes alak. Vajon mit tenne, ha tudná mit műveltem a múltamban? Minden bizonnyal elrohanna és soha többé nem akarna látni. A nappaliba megyünk vissza, bár Hibiki kissé tartózkodó. Bár most már tudom, hogy a nagybátya tanította mindenféle baromságra, de minden erőmmel azon leszek, hogy elfeledtessem vele ezeket. Az egyik cédénket kiveszem a tartójából és a lejátszóba teszem. Kissé összerezzen a számomra ismerős dallamokra. Már kikapcsolnám, de ő jelzi, hogy maradhat. Kenji hangja most, mintha késként hatolna szívembe. Nem értem, hogy mi van velem mostanában, de amit akkor éreztem, most ismét készül felszínre törni. Annyi kivétellel, hogy aki most velem van, nem Kenji. Türelmetlenül várom a szám végét, ami a legnagyobb örömömre meg is történik. Kikapcsolom, de a cédét nem veszem ki, benne hagyom. Hibiki jó éjt kívánva magamra hagy. Leülök a földre és egy darabig csak a dobomat nézem. Egy mély sóhajtást engedek ki magamból, a tévét bekapcsolom és a fotelben helyezkedem el. Lassan elnyom az álom.
Szemeim ahogy kinyílnak a zajongó tévére pillantok, még messze a reggel. Tévémet kinyomva hallok meg egy furcsa, de ismerős hangot. Felállok és a mosdó felé igyekszem. Ekkor veszem észre a vécé fölött görnyedő Hibiki-t. Gyengéden ölelem át. Egész testében úgy remeg, akár a kocsonya. Amint kiadja magából az utolsó felesleget, kiöblítem száját és segítek visszatérni a szobába. Erősen kapaszkodik belém, bizonyára legyengítette a fájdalom érzése és az imént történtek is. Lefektetem ágyamra, betakarom. Egy pillanatra hagyom magára, hogy gyógyszert adjak neki. Egy pohár vízzel és a gyógyszerrel megyek vissza hozzá.
-
Ezt vedd be! - kertelés nélkül veszi be a gyógyszert. - Hogy vagy? Most már jobb?
-
Igen. - suttogja. - Biztos Isten büntetése, mert tiltott dolgot hallgattam. - erre csak egy fejrázással reagálok, hisz nem értek egyet ezzel.
-
Szerintem meg csak túl sokat ettél, ezért lettél rosszul. Meg túl sokat idegeskedsz. - gyengéden simogatom meg homlokát. - Pihenned kéne. Néhány napig nem mész iskolába, és a nagybátyádat is távol tartom, ne félj! Majd kitalálok valamit, jó?
Ismét bólint és én tovább simogatom, amíg el nem alszik ismét. Halkan szuszog, ez betölti az egész szobát. Az óra kattogása mellett ős a másik zavaró hang. Persze, engem egyáltalán nem zavar. A kattogó tárgyra pillantok, lassan hajnali 3 óra lesz. Nem érzem magam fáradtnak. Hibiki arcára nézek. Olyan nyugodtnak látszik most, viszont az én szívem nem az. Közelebb hajolok hozzá, szinte súrolom vékony ajkait, majd a sajátomat tapasztom rájuk. Gyorsan távolodom el tőle, de szerencsére nem kelt fel. Komor tekintettel nézem őt. Ha tudná, hogy milyen dolgokat tennék meg vele. Kiszállok az ágyból és az ajtót becsukom magam után. Enyhén nekidőlök, ökölbe szorítom kezem és csak bámulok a sötétbe.
~*~
Éppen hogy elalszom, de Hibiki léptei hívnak vissza a valóságba. Neki pihennie kellene. Morcosan állok fel, hiszen a földön feküdtem. Mérgesnek érzem magam, pedig semmi rosszat nem tett. Van egy olyan érzésem, hogy ezt érzi kötelességének. De nem... most nem engedem a konyhába, sem máshova a lakásban. Kezét megfogva ráncigálom vissza az ágyba. Betakarom és kissé fölé kerekedem.
-
Elhiszem, hogy szorgoskodnál, de pihenned kell! Maradj az ágyban! - nem kiabálok, bár ahhoz lenne kedvem, persze nem ő miatta.
-
De... - valamiért olyan dolgot teszek, ami minden bizonnyal megrémítené, ezért fogom le kezeit és ajkaira tapadok. Nem viszonozza csókomat, de nem bánom. Szemeim csukva vannak, így nem látom a reakcióját. Persze nem is akarom. Eltávolodom tőle.
-
Sajnálom, de ezt meg kellett tennem! - felállok és egyedül hagyom. Gyorsan öltözöm fel utcai ruhába és mintha menekülnék sietek ki a lakásból egyenesen az utcára.
Sétám közben csak azon jár az eszem, hogy akármennyire is rossz dolgot tettem, egyáltalán nem bánom. Sőt... tovább is mentem volna, de biztos zokogott volna. Mindebből pedig az következik, hogy egy darabig nem akarom, hogy miattam is szenvedjen. Mégis fogalmam sincs, hogy mit tegyek most. Hirtelen ütközöm valakibe, amikor rápillantok szemeim önkéntelenül kerekednek ki. Ez az alak Hibiki nagybátya. Úgy néz rám, mintha meg akarna ölni. Nem szól egy árva szót sem, csupán elsétál mellettem. Nem kissé lepődöm meg, hiszen nem is érdeklődik Hibiki felől. De sebaj, legalább nem kell magyarázkodnom. Nem megyek vissza a lakásba, inkább a templomba megyek. Amint belépek észreveszem Kenji-t. Gyorsan igyekszem felé, mikor felém néz csak mosolyog.
-
Te hogy kerülsz ide? - kérdezem aggódva. A kórházban lenne a helye, nem pedig itt.
-
Ne aggódj Tomoya! Kikértem magam, sokkal jobban vagyok már. - valahogy ez nem nyugtat meg. Gyengéden érintem meg kezét és megsimogatom.
-
Miattam kerültél be, ezért kérlek...
-
Morita, ne magad hibáztasd! - hangjában enyhe dühöt veszek észre. Válaszként csak bólintok.
Egy rövidke pillanatig még maradtam mellette, de egy nővér szakította félbe az együttlétünket. Miután elmentek, kissé meghajolok, mintha elköszönnék valakitől és én is távozom. Sétám közben bemegyek a boltba, hogy vegyek némi harapnivalót. Fizetés után lassú léptekkel megyek haza. Ahogy arra gondolok, hogy valaki vár egy mosolyt húzok számra és lépéseimen gyorsítok. Az ajtót kinyitva lépek be.
-
Megjöttem! - köszönök hangosan. Hibiki lép elém és egy enyhe mosollyal üdvözöl. A táskát leteszem és magamhoz ölelem.
-
Yamamoto-san... - annyira boldoggá tesz, hogy valaki vár itthon. Már régóta erre vágyom és most végre teljesült.
-
Ne haragudj, csak örülök, hogy nem az üres ház fogad. - adok választ, hisz látom rajta, hogy megleptem a tettemmel.
A konyhába megyek, persze a táskával a kezemben. Kipakolok és neki állok a főzésnek, Hibiki közben az asztalnál ücsörög. Néha vetek rá egy-egy pillantást. Már sokkal jobban néz ki, de nem engedem, hogy kifárassza magát. Egy könnyed ételt dobok össze, ami tulajdonképpen enyhén fűszerezett rizs és hús gombócok. Hamar elkészül. Tányérra szedek, először Hibiki-nek és elé teszem az ételt egy villa kíséretével. Most végre nem habozik, neki lát az evésnek. Szedek magamnak is és leülök vele szemben. Egy pillanatra eszembe jut a csók, amit adtam neki az éjjel. Mázlista vagyok, hiszen nem vett észre ebből semmit. Nem lenne már itt, ha mégis. Hamar megeszem a tányéromon lévő falatokat. A tányért az asztalra helyezem és őt figyelem. Látom rajta, hogy enyhén elpirul, ezen csak kuncogom, ezzel jobban zavarba hozva.
Vajon meddig érezhetem felhőtlenül magam... vele? Az az alak itt mászkál a közelben, így bizonyára sejti, hogy Hibiki itt van. Minden bizonnyal lesz olyan nap is, amikor kopogtatni fog az ajtón és erőszakkal rángatja majd ki innen. De ezt nem fogom hagyni. Azt szeretném, ha a közelemben maradna, ameddig csak lehet. De van egy dolog, amit mindennél jobban akarok... és az ő maga...
Szerkesztve Kaori által @ 2011. 06. 17. 20:20:35
|
| Andro | 2011. 05. 09. 15:11:03 | #13517 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Morita-sannak)
Hirtelen felém kezd lépdelni, mire összerezzenek. Most biztos bántani fog, biztos meg fog verni, mert nem jó ételt csináltam, nem szereti, amit főztem, és én vagyok a hibás. Ám hirtelen ölelő karokat érzek magam körül, és teljesen ledermedek. Hatéves korom óta senki sem ölelt meg. Senki, mert nem vagyok méltó rá, az a felsőbbrendűek kiváltsága.
- Nem érdekel, ha bele is pusztulok, de börtönbe juttatom azt az alakot! – kicsit lazít az ölelésén és rám néz, mire meglepetten bámulok rá.
Elenged, majd az asztalhoz ül, én pedig egy tányért teszek elé, amelyen a főztöm van. Kíváncsi vagyok, egyáltalán megeszi-e, vagy undorral köpi-e ki. A második variációra szavazok, ám éhes lehet, mert hamar belapátolja, míg én mellette állok, fejemet természetesen lehajtva tartom, és igyekszem visszafojtani az éhségemet. Én csak azt ehetem meg, amit nekem hagy, már ha nem önti ki a szemétbe. De volt már olyan, hogy a kukából szedtem ki az ételt éjszaka, amikor nagyon éhes voltam és nem tudtam aludni. Végül végez és megszólal.
- Igazán tehetséges vagy! Nagyon ízlett! – mosolyog rám, én pedig visszamosolygok. Jó ezt hallani, bár nem tudok mit kezdeni vele. - Tudod igazán jól áll neked, ha mosolyogsz! Szeretnélek mindig így látni! – mondja, mire lehervad az arcomról a mosoly. Miért akarja látni, hogy mosolygok? Ez is egy újabb trükk lenne?
- Nem... nem erőszakkal ette meg? - kérdem riadtan, hiszen lehet, hogy csak leerőltette a torkán az ételt, és most majd jön a verés, a szidás, az ordítozás. De már fel vagyok rá készülve. Látom, hogy az ő jókedve is tovaszáll, én pedig felkészülök a legrosszabbra.
- Nem, nem erőszakkal ettem meg! – néz mélyen a szemembe. - Egyébként szólíts végre Moritának! És tegezz... kérlek!– bólintok, hiszen így kell tennem, a felsőbbrendűeknek engedelmeskedni kell, ez a szabály. Feláll, majd előszed egy tányért és rak rá ételt, majd leültet, és elém teszi a tányért. - Egyél te is!
Kérdőn nézek rá, mire a villát az ételbe döfi és egy adagot a szám elé tesz vele. Elfogadom, mert így kell, és úgy látom, ez tetszik neki. Talán arra kíváncsi, merek-e enni a jelenlétében. Nagyon félek.
- Nem szeretnék könyörögni, szóval egyél, hiszen nem tiltja meg senki! – mondja bíztató mosollyal.
Végül eszek, de fél szemmel őt nézem, azonban nem bánt. Nagyon éhes vagyok, még a tányért is tisztára nyalom. Ritkán ehetek ennyit és ilyesmit, mert a nagybátyám sosem hagyta volna. Kíváncsi vagyok, Yamamoto-san meddig óhajt engem itt tartani, hiszen biztosan nem hagyja, hogy örökre itt maradjak nála. Előbb vagy utóbb haza kell mennem, és akkor a nagybátyám biztosan nagyon meg fog verni. Vacsora után elmosogatok, hiába mondja Yamamoto-san, hogy nem kell. Nekem ez a dolgom, és mással nem tudom meghálálni, hogy befogadott. Inkább beküldöm a szobába, amíg én végzek, majd egy bögre teát is főzök és beviszem neki. Ám amikor belépek a nappaliba, majdnem elejtem a bögrét, ám hála égnek sikerül letennem a kisasztalra, Yamamoto-san fotele mellé. A szoba egyik sarkában ugyanis olyasmit pillantok meg, amit a nagybátyám csak a Sátán hangszerének hív. Ugyanis egy dobfelszerelés pihen a sarokban, én pedig remegni kezdek, az arcom érzem, hogy elsápad, melegem lesz, és hátrálni kezdek.
- Mi a baj, Hibiki? – kérdi Yamamoto-san, mire a dobra mutatok.
- A Sátán muzsikája… A Sátán muzsikája… - rebegem, majd kirohanok a szobából, át a hálószobába és a fal mellé ülve befogom a fülem, előre-hátra hintáztatva magam.
Közben kérem Istent, bocsássa meg nekem és Yamamoto-sannak, amiért ilyen hangszer van a lakásban és bocsásson meg Yamamoto-san bűnös lelkének, amiért szereti a Sátán zenéjét. Nem is hallom, hogy Yamamoto-san mikor jön be, csak azt érzem, hogy mellém ül, és megérinti a karom. Ránézek, szemeim könnyesek, remegek, reszketek, halálra vagyok rémülve, hiszen ez a hangszer Istennek nem tetsző, bűnös dolog. Azt hiszem, látja, hogy valami nagyon felzaklatott, és megölel. Nem merek mozdulni, bénultan hagyom, hogy magához öleljen, magához vonjon, mint egy félős gyermeket. Ölelésében csak lassan nyugszom meg, ő pedig halk szavakkal próbál csitítani, és lassan célt is ér vele, mert remegésem lassul, ő pedig egy zsebkendőt elővéve letörli a könnyeimet. Nem értem, hogy egy olyan jó ember lakásán, mint Yamamoto-san, mit keres egy ilyen bűnös hangszer, de biztosan elmondja, nekem azonban nem szabad kérdeznem.
- Mi a baj, Hibiki? Mitől ijedtél így meg? – kérdi lágy hangon, én pedig újra a könnyeimmel küszködöm. – Mondd el, mi a baj, nem fogok haragudni.
- A Sátán hangszere – suttogom. – Yamamoto-san a Sátán hangszerén játszik.
- A Sátán hangszerén? – néz rám döbbenten, majd azt hiszem, rájön, mire értettem. – Ja, a dobra gondolsz? – nevet fel. – Dobos vagyok egy bandában, ezért van a dobfelszerelés a szobában. De az nem a Sátán zenéje. Ki mondta ezt neked?
- A nagybátyám – válaszolok remegve, mire Yamamoto-san szemei összeszűkülnek. Összébb húzom magam, várva a dörgedelmet, de az nem jön, így folytatom. – Ő azt mondta, minden, ami nem egyházi, az bűnös, és csak a bűnös, eltévelyedett lelkek hallgatják a Sátán zenéjét.
- A rockzenére értette, igaz? – kérdi, mire bólintok. – Az csak zene, a zene nem bánt senkit, a zene senkit sem tesz se jóvá, se rosszá, érted – a fejem rázom. Nem értem, mit mond. – Majd egyszer meghallgatod egy fellépésünkön, jó? Bár, van CD-nk is, ha szeretnéd, meghallgathatod, akkor rájössz, hogy nem bánt. Nem leszel tőle kevésbé hívő, mint most vagy.
Bizonytalanul nézek rá, majd egészen aprót bólintok. Abból nem lehet baj, ha meghallgatom, legfeljebb holnap elmegyek egy templomba és meggyónok a papnak, amiért vétkeztem. Yamamoto-san szavai logikusnak tűnnek, és nem vészjóslóak, de nem tudom, mit higgyek. Olyan sokáig éltem a nagybátyám rémuralma alatt, hogy egyszerűen nem merek másban hinni, mint amit ő oltott belém. Átmegyünk a nappaliba, de én nem merek a kanapénál beljebb merészkedni. A hatalmas dobfelszerelés úgy meredezik előttem a sarokban, mintha fel akarna falni. Önkéntelenül lapulok a falnak. Közben Yamamoto-san egy CD-t vesz elő, majd berakja a hi-fibe és elindítja a zenét. Összerezzenek, és ő kikapcsolná, de intek, hogy ne. Erős akarok maradni, megmutatni a Sátánnak, nem félek az ő zenéjétől, mert én Istenben hiszek, és Isten megvéd engem. Hiszen Isten vezette az utamba Yamamoto-sant is, ő volt az, aki kiszabadított a gyötrelmes életből és elhozott ide, ebbe a lakásba. Így nekem is erősnek kell lennem.
Aztán arra leszek figyelmes, hogy a zene igenis jó, tényleg nem bánt, és az énekes hangja nagyon szép, szinte földöntúli, mint az angyalok hangja. Elbűvölve hallgatom, és hagyom, hogy szétáradjon bennem. Mikor vége, Yamamoto-san kikapcsolja, én pedig megköszönöm neki, hogy meghallgattatta velem. Ám lassan mennem kell aludni, holnap korán kell kelnem, hogy reggelit készítsek Yamamoto-sannak, mire felkel. Jó éjt kívánok neki, majd a hálóba megyek, miután azt Yamamoto-san átengedte nekem. Mielőtt azonban lefeküdnék aludni, az ágy mellé térdelek és összekulcsolva a kezem imádkozni kezdek.
- Édes Istenem! – mondom. – Köszönök minden jót, amit értem tettél, és bocsásd meg, amiért rockzenét hallgattam, és amiért még tetszett is bűnös lelkemnek. Kérlek, vigyázz Yamamoto-sanra, aki olyan jó volt hozzám eddig és segíts neki, hogy mindig ilyen jó ember maradhasson. Ámen!
Lefekszem, de még sokáig nem tudok elaludni. A szomszéd szobából behallatszik a tévé hangja, és én lassan álomba merülök.
~*~
Éjjel emésztő kínra ébredek, a gyomrom nagyon fáj, mintha szét akarna szakadni, és rosszul is érzem magam. A fejem hasogat, szédülök, mikor fel akarok kelni, így csak nagy nehezen tudok kitámolyogni a mosdóba. A vécé fölé görnyedve halkan próbálok hányni, nem akarva felébreszteni Yamamoto-sant. Ám hirtelen lépteket hallok, és két kart érzek, amik átölelnek. Reszketek a hidegtől, a rosszulléttől, a félelemtől, de tartom magam. Mikor végzek, Yamamoto-san kiöblíti a szám, majd visszakísér a szobába. Olyan gyengének érzem magam, hogy belé kapaszkodom, holott tudom, hogy ez tilos. Ő azonban nem fújol, csak gyengéden lefektet és betakar, majd elmegy és nem sokkal később egy pohár vízzel és valami gyógyszerrel tér vissza.
- Ezt vedd be! – mondja, mire engedelmeskedem. – Hogy vagy? Most már jobb?
- Igen – suttogom. – Biztos Isten büntetése, mert tiltott dolgot hallgattam – pihegem, mire ő megcsóválja a fejét.
- Szerintem meg csak túl sokat ettél, ezért lettél rosszul. Meg túl sokat idegeskedsz – válaszol, és megsimogatja a homlokomat. – Pihenned kéne. Néhány napig nem mész iskolába, és a nagybátyádat is távol tartom, ne félj! Majd kitalálok valamit, jó?
Bólintok. Ő tovább simogat, lágyan, kedvesen, ahogy kiskoromban anyukám is tette. Annyira szeretnék hinni Yamamoto-sannak, annyira szeretnék vele maradni, holott nem is ismerem. De hatéves korom óta ő az első ember, aki jó hozzám, és vágyom rá, hogy valaki szeressen. Mégis, félek, hogy ez megint csak egy ábránd. Lassan újra elalszom.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 05. 09. 15:12:37
|
| Kaori | 2011. 03. 28. 10:04:24 | #12605 |
Karakter: Yamamoto Morita
Megjegyzés: Hibikinek (Andro~nak)
Gondolataimba merülve épp hogy észrevettem Hibikit. Az ő állapotában nem kellene csak úgy mászkálnia. Ráadásul nehezen tudtam szabadulni attól a gondolattol, hogy egy ilyen személyt vernek. Ránézve zavartam vissza az ágyba.
- Neked ágyban lenne a helyed! Sipirc vissza! - ahogy láttam rajta más tervei vannak.
- Elmosogatok! - mondta kissé halkan. A mosogatóba pakolt, nekem valamiért olyan érzésem támadt, hogy nem engedhetem el. Így nem... - Ez a legkevesebb, amiért gondoskodott rólam. De mennem kell, mert a bácsikám mérges lesz, ha nem megyek haza.
Igen mérges lesz és talán meg is veri, megint. Ha már az én lakásomba hoztam, jogom van dönteni, hogy marad-e vagy menjen inkább. És én nem az utóbbit választom.
- Me... mennem kell... - hebegése most nem hatott meg. Az órára néztem, így már érthető volt, hogy miért is lett ennyire sietős neki. Két kezemmel tartottam vissza. - Engedjen... kérem...
- Semmi értelme hazamenned. Vagy azt akarod, hogy újra megverjen? - kérdeztem a nyílvánvaló tényt. - Azt hiszed, nem jöttem még rá, Hibiki? Azok a sebek nem eséstől származnak, igaz? Ő bántott téged, ugye?
- Rossz voltam. Megérdemeltem, mert... mert mindig mindent... elrontok... - micsoda ostobaság ez? Felháborító mindaz, amit mond! Mit tehet vele az a szemét? Azt hiszem beszélnem kell azzal az alakkal. Gondolkodás nélkül ölelem magamhoz és, hogy megnyugodjon halkan beszélek a fülébe. A sírása kezdett alábbhagyni, majd azt vettem észre, hogy elaludt... a karjaimban. Az ölembe vettem és az ágyra helyeztem, betakartam. Egy papírt és egy tollat elővéve írni kezdtem. Lenne pár apróság, amit mindenképp el kell intéznem és nem tűr halasztást. Az üzenet megírása után kipakoltam pár dolgot, amit nyugodtan használhat, aztán magamra kaptam ruháimat, cipőmet, Hibiki holmijait és el is indultam.
~*~
Első utamat a kórházba vettem Kenji miatt, hiszen rég láttam már. Lenne kérdésem hozzá, hiszen nagyon sok dologban segített már. Most is fog. A korház felé benéztem egy boltba, hogy mégse üres kézzel állítsak be. Nem is telt sok időbe és máris odaértem. Szokásom volt, hogy mindig bekopogok, most is így tettem.
- Hogy van az én betegem? - kérdeztem mosolyt erőltetve magamra. Kenji rám pillantott, boldognak tűnt. Ahogy az ágyban feküdt rögtön Hibiki jutott eszembe, nem mintha eddig nem gondoltam volna rá. Amúgy is jelenleg csak ő foglalkoztat elsőként. Egy széket az ágyához húztam és azon foglaltam helyet. - Ne haragudj, hogy eddig nem jöttem, csak... elfoglalt voltam!
- Semmi gond! A lényeg, hogy itt vagy! - mindig is ezt szerettem benne, nem haragudott rám, akármit is tettem. Pedig gyűlölnie kellene, hiszen az én hibámból van itt. Hírtelen tereltem a témánkat és beszéltem Hibikiről is. Tanácsot nem tudott adni, de észrevette, hogy nagyon is érdekel. Még viccelődött is, amin mindketten nevetésben törtünk ki.
- Kenji... ami a múltunkat illeti, még mindig sajnálom! - hírtelen kezét számra tette. Egyikünk sem szeretett erről beszélni, amit jól tudtam. Nem is mondtam tovább. Nem akartam hosszú ideig ott tartózkodni, így elbúcsúzva hagytam magára. Néhány percig csak tétován sétálgattam, ekkor jutott eszembe, hogy beszélni akartam valakivel. Foggalmam sem volt, hogy merre is találhatnám meg, így a templomba igyekeztem. Amint beléptem körülnéztem, de nem láttam egy ismerősnek mondható arcot sem. Pár percig a bejáratnál álltam, aztán akkor jött valaki. Az illetőre néztem, ő volt az! Viszonozta a pillantásomat és elindult felém. Tekintete eléggé moorcos volt, különösképp, mikor észrevette Hibiki holmijait a kezemben tartott zacskóban.
- Maga... hova vitte azt a kölyköt? - hangjából csak áradt a gorombaság, de engem nem ijesztett meg, viszont baromira idegesítő volt, ahogy beszélt Hibikiről.
- Azt nem fogom elárulni! De arra készüljön fel, hogy talán bírósági ügyet csinálok abból, ahogy vele bánik! - a zacskót elé dobtam és elsiettem onnan, mielőtt még válaszolhatott volna. Annyit hallottam, hogy valamit morog, de nem akartam veszekedésbe menő beszélgetést.
Ezek után egyenesen haza indultam, bár mielőtt házamba léphettem volna, megálltam. Nem féltem attól az alaktól, de az aggasztott, hogy ezek után mit tesz? Amit mondtam neki, azt teljesen komolyan gondoltam. Bántalmazásért letartóztathatják és ha ezt megteszik, akkor Hibiki nyugodtan élhet... akár velem is. Egy mély sóhajtás után lakásomba léptem. Kellemes illatok csapták meg orromat, így gyorsabb léptekkel a konyhába léptem. Meglepő látvány fogadott. Hibiki az én konyhámban... és főz?
- Hibiki! Te meg mit művelsz?! - kérdeztem. - Nem ágyban lenne a helyed?
- Kész a vacsora! Remélem, ízleni fog. - vacsora? A gyomrom hírtelen jelezte, hogy ő szívesen megkostólná az ételt. Az órára néztem ami jelezte, hogy közeleg a vacsora ideje, vagyis 6 óra. Egy ideig csak egy helyben álltam. Nem követeltem tőle, hogy ezt tegye, pihennie kellene inkább. Ránéztem. Még most sem fért a fejembe, hogy hogy lehet bántani egy ilyen ártatlan fiút. Hírtelen ötlett miatt azt vettem észre, hogy felé lépkedek és magamhoz öleltem.
- Nem érdekel, ha bele is pusztulok, de börtönbe juttatom azt az alakot! - ölelésemen kicsit enyhítettem, Hibiki szemeit kerestem, amibe belenézve meglepettséget véltem felfedezni. Saját magamat is megleptem tettemmel. Elengedtem és az asztalhoz ültem. Mivel éhes voltam nagyon vártam, hogy végre ehessek. Egy tányért tette elém, amiben az általa készített étel volt. Igazán jól nézett ki, így habozás nélkül neki estem. Addig nem is szóltam semmit, amíg be nem fejeztem az evést. A villát lerakva néztem rá, természetesen egy mosollyal arcomon.
- Igazán tehetséges vagy! Nagyon ízlett! - erre ő is elmosolyodott, aminek örültem. - Tudod igazán jól áll neked, ha mosolyogsz! Szeretnélek mindig így látni! - szerettem volna többet is, de nem óhajtok kapkodni. Még nem vagyok biztos a saját érzéseimben, de Kenji szerint érdeklődöm iránta. És persze, meg fogom védeni, hiszen megígértem neki.
- Nem... nem erőszakkal ette meg? - kérdése rögtön le is lombozta eddigi jó kedvemet. Mégis ki az a bolond, aki ilyet tenne? Kérdésemre rögtön Hibiki nagybátyjának arca ugrott be. Végülis csak egy marha képes erre és az az alak mindenképpen egy nagy barom!
- Nem, nem erőszakkal ettem meg! - néztem mélyen szemeibe. - Egyébként szólíts végre Moritának! És tegezz... kérlek! - kérésem után csak bólintott. Hírtelen felálltam az asztaltól és egy tiszta tányért elővéve szedtem neki is. A tányért az asztalra tettem, őt pedig leültettem. Egy villát is adtam neki. - Egyél te is!
Először csak kérdőn nézett rám, emiatt elkuncogtam magam, majd a villát megfogva az ételbe döftem ezzel némi ételt szedve fel, majd a szájához tartottam. Kissé mulatságos volt a helyzet, de nem állt szándékomban megbántani.
- Nem szeretnék könyörögni, szóval egyél, hiszen nem tiltja meg senki! - bíztató mosolyt küldtem felé. A villát vissza tettem a tányérra és leültem. Örömmel néztem végig, hogy eszik.
Szerkesztve Kaori által @ 2011. 03. 28. 10:04:51
|
| Andro | 2011. 03. 21. 13:35:05 | #12436 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Morita-sannak)
Puha ágyban térek magamhoz. Nem tudom, hol vagyok, de biztosan nem otthon, vagy a kórházban, mert sehol sem ilyen az ágynemű. Ráadásul gyógyszerszagot sem érzek. Nehezen nyitom ki a szemem és Yamamoto-sant pillantom meg magam mellett. Mit keres itt? Vagy... vagy én az ő lakásában vagyok?
- Yamamoto-san... - szólalok meg riadtan, ő pedig rám néz. Most meg fog verni. Biztos bántani fog, mert vigyáznia kell rám és ide kellett hoznia.
- Végre felkeltél! - mosolyog rám boldogan. Nem értem, miért boldog, inkább haragudnia kéne rám, amiért feltartom a munkájában. Biztosan elfoglalt ember.
- Nekem... nekem haza kell mennem, ha a nagybátyám rájön, hogy nem az iskolában vagyok... - hirtelen elhallgatok. Nem merem kimondani amit nem szabad.
Elkomorulva néz rám. Most biztos dühös, amiért engedély nélkül szólaltam meg. Reszketek a félelemtől és felkészülök a verésre.
- Jobb lesz, ha pihensz! És felejtsd el a rokonodat, hiszen lázas vagy! Neked is kell a pihenés! - mondja, majd magamra hagy.
Ekkor veszem észre, hogy nem az én ruháim vannak rajtam. Akkor ezek szerint... látta a sebeimet is! Remegve ülök az ágyon, miközben a gyomrom megkordul. Még jobban összehúzom magam, remélve, hogy nem hallotta. Mert akkor jön a fájdalom, a szídás, hogy telhetetlen, falánk disznó vagyok, aki csak az ételre tud gondolni. De nem ez történik, ugyanis hamarosan felbukkan egy tálcával, amin szendvicsek és egy pohár narancslé van. Fel sem merül bennem az a tévképzet, hogy azt nekem szánja, bizonyára előttem akarja elfogyasztani a reggelijét, hogy nézzem. Annál jobban meglepődöm, amikor a tálca az én ölemben köt ki. De nem nyúlok hozzá, hiszen lehet, hogy ez egy teszt, hogy lássa, hozzá merek-e érni az ételéhez, hogy utána jól elverhessen. Ám végül úgy tűnik, elfogy a türelme, mert megszólal.
- Jobb lenne, ha ennél, legalább egy keveset! A magad érdekében... Hibiki.
Attól, hogy a nevemet mondja, elpirulok és jóleső érzés fut át rajtam. Utoljára a szüleim hívtak a nevemen. A nagybátyám csak kölyöknek hív, kivételes esetek azok, amikor Hibikinek nevez, de az is csak mások előtt történik meg. Ám mire felnézek, Yamamoto-san már nincs a szobában. Vajon hová mehetett? Észre sem vettem, hogy eltűnt. Talán megbántottam valamivel.
Végül lassan nekilátok enni, de folyton az ajtó felé pislogok, nem jön-e vissza. Azonban nem jön, és bár csak két szendvicset tudok legyűrni, de jóllakottnak érzem magam. A narancslevet is megiszom, és lassan kimászom az ágyból. Mindenem fáj, de már jobban érzem magam, és a lázam is lement, mert a testem meg forró és nem érzem úgy, hogy meg akarok gyulladni. Kibotorkálok a konyhába - miután megtalálom melyik ajtó az -, és Yamamoto-sant látom meg a konyhapultnak támaszkodva. Valami baja van talán. Lehet, hogy beteg lett miattam. Erre a gondolatra megijedek és kis híján leejtem a tálcát, de végül sikerül letennem. Meghallhatja, hogy jövök, mert felnéz.
- Neked ágyban lenne a helyed - szól rám, de a hangjában nem érzek haragot, inkább aggodalmat. - Sipirc vissza!
- Elmosogatok - mondom halkan, miközben a poharamat és az egyik üres tányért a mosogatóba pakolom. - Ez a legkevesebb, amiért gondoskodott rólam. De mennem kell, mert a bácsikám mérges lesz, ha nem megyek haza - az órára téved a tekintetem, és kis híján felsikoltok. Már tíz óra is elmúlt és a nagybátyám most már biztosan nagyon dühös. Biztosan felhívta az iskolát, hogy ott vagyok-e. - Me... mennem kell... - hebegem riadtan és falfehér arccal rohannék, de valaki visszatart. - Engedjen... kérem... - próbálkozom szelíden és ijedten, de a két kar nem ereszt.
- Semmi értelme hazamenned. Vagy azt akarod, hogy újra megverjen? - kérdi, mire kiver a hideg veríték. - Azt hiszed, nem jöttem még rá, Hibiki? Azok a sebek nem eséstől származnak, igaz? Ő bántott téged, ugye?
- Rossz voltam - suttogom. - Megérdemeltem, mert... mert mindig mindent... elrontok... - már sírni kezdek. Nem akarok, de mégis sírok.
Hirtelen a két kar lazább lesz, és magához húz. Valamit suttog a fülembe, és olyan megnyugtató. Olyan puha, meleg, békés, mégis, sokáig nem tudom abbahagyni a sírást. Végül aztán lassan megnyugszom és érzem, hogy a szemhéjaim egyre nehezebbek. Olyan furcsa, már régen nem éreztem ilyen nyugalmat, ilyen biztonságot, mint most, Yamamoto-san karjaiban. Lassan elalszom.
~*~
Mikor magamhoz térek, először azt hiszem, álom volt, hogy egy angyal a karjaiban tartott, és repült velem. Már várom nagybátyám ordítását, majd az ajtóverést, végül a szokásos pofont, mert megint egy perccel később később mentem le a konyhába és már késik a reggeli. Pedig olyan jó volt az az álom. Olyan szép, békés és meleg, nem bántott senki és végre boldog lehettem. Amikor kinyitom a szemem, megdöbbenek, mert még mindig Yamamoto-san ágyában fekszem. Ő azonban nincs sehol. A lakás csendes, és mikor nehezen felülök, egy cetlit pillantok meg az asztalon. Nekem szól, mert a nevem is rajtavan, így elveszem és elolvasom.
Hibikinek!
El kellett mennem egy kis időre. Estére otthon leszek, ne félj, csak van egy kis dolgom. Addig pihenj, rendben? Ha akarsz, megfürödhetsz, kikészítettem neked egy sötétkék törülközőt és ruhát is. De nehogy nekem elhagyd a lakást! A cuccaidat hazaviszem és majd valahogy elrendezem a nagybátyáddal a dolgokat. Ne félj, nem lesz semmi baj.
Morita
A levelet olvasva, hideg veríték folyik rajtam végig. Elment a nagybátyámhoz? De... akkor ő megtudja hol vagyok és hazarángat. Őszintén szólva, sosem szerettem a nagybátyámnál élni, mindig is elkívánkoztam onnan, de a nagybátyám úgy megfenyített, hogy sosem mertem volna elszökni. Viszont Yamamoto-san jó hozzám, habár nem ismerem. Ő sem engem, mégsem hagyott ott, ruhát adott, ennivalót, és még fürdeni is enged. Nem tudom, mit csináljak, végül úgy döntök, eleget teszek Yamamoto-san kérésének és elmegyek fürdeni. Már jobban tudok mozogni, mint nem sokkal előtte, így a járás is könnyebb. Megkeresem a fürdőt és gyorsan lefürdök - természetesen hideg vízben -, majd megtörlöm magam a puha törülközőben és felöltözöm. Yamamoto-san egy fekete nadrágot és sötétkék inget készített ki nekem, ami nagyon jól áll rajtam. Már lassan négy óra van, és ideje lenne nekilátnom a vacsorafőzésnek. Nagybátyám mindig hatkor vacsorázik és ha mással nem is, ezzel meg kell hálálnom Yamamoto-sannak, hogy befogadott és hajlandó elviselni egy ilyen korcs jelenlétét, mint én is vagyok.
Kimegyek a konyhába és benézek a hűtőbe. Van csirke, hal, zöldség, gyümölcs, és rizs is. Akkor csirkés rizottó lesz és mellé csinálok gyümölcssalátát is desszertnek. Még egy kötényt is felfedezek, amit magam elé kötök, hiszen nem akarom összekenni vendéglátóm szép ingét és nadrágját. Annak biztosan nem örülne, és jól eltángálna, amit meg is érdemelnék.
A főzés jól megy, megfőzöm a rízst és a csirkét, majd összesütöm őket. Isteni illata van és amíg elkészül, elkészítem a desszertet is narancsből, eperből és kiwiből. Remélem, szeretni fogja, de ha nem, legfeljebb kidobja a kukába. Én úgysem ehetek belőle. Mikor kész van, terítek neki és az asztal középére egy edénytartóra teszem a kész rizottót. Éppen elmosogatok, amikor az ajtó zárját hallom. Izgatottan nézek a konyhaajtó felé, ahol felbukkan Yamamoto-san.
- Hibiki! Te meg mit művelsz?! - kérdi. - Nem ágyban lenne a helyed?
- Kész a vacsora - mondom halkan. - Remélem, ízleni fog.
Ő csak tátott szájjal néz rám, majd a megterített asztalra, és hallom, hogy megkordul a gyomra. Ezek szerint éhes. De kérdés, a főztöm elég jó-e neki. Idegesen lépek egyet hátra, ahogy közeledik.
|
|
