Milyen élvezetrõl is beszélek? Hisz bárkit megkaphatok, ha akarok. A titkárnõm is térdelne, ha arra kérném, ahogy a helyettesem is, aki mellesleg férfi is. Szóval a szex nem olyan nagy dolog, azt bárkitõl megkaphatom. Mégis mi vonz ebben a petes dologban? A birtoklás.  Ha megveszem, én leszek neki mindenben az elsõ, az enyém lesz. Ki ne vágyna erre?

Ahogy telnek a napok, úgy leszek egyre izgatottabb s türelmetlenebb. Sajnos az idõbeosztásom nem úgy alakul, ahogy akarom, így csak két nap múlva tudok ellátogatni az iskolába. Tudom, hogy tanítás van, azonban ez cseppet sem érdekel, ahogy az igazgatónõt sem. Amint megtudja a jövetelem okát, se szó, se beszéd, rögvest kiszalad az irodából, hogy intézkedjen. Ezt értékelem, hisz a diszkréciója s az együttmûködése elõrébb lendítheti az üzletünket. Miután visszaül a székébe a nehéz íróasztala mögé, csak csendben figyeli az órát, én pedig helyette az ajtót. Nincs mit megbeszélnem vele, nem miatta jöttem.

Ahogy a kopogás felrázza az óra kattogásától leülepedett irodát, felszusszanok. Itt van, végre. Már a boszorka szagát se bírtam, valahogy undorít az anyám régi parfümjére hasonlító szag, amit csak akkor éreztem, ha besunnyogott a szobámba, hogy elmondja, milyen fejlemények érkeztek az örökösödéssel kapcsolatban. Semmi más nem érdekelte, s igazán én se, míg a nagyapám szemet nem vetett rám.

- Igen, igazgatónõ? – csendül a várva várt személy hangja, ami kizökkent a nem épp kellemesnek mondható nosztalgiázásomból. Tekintetét szinte rögvest rám szegezi, s nagy döbbenetemre felmér. Nem mintha bánnám, enyhe bizsergés fut végig a gerincem mentén. Néztek már meg fiatal tinilányok az utcán, azonban az õ tekintete az más. Nem ostoba, nem fennhéjázó, nem kiéhezett… hanem annyira tartózkodó s tiszta, amit megkoronáz a rafinált csillogás.

- Mr. Brooksnak sikerült idõt szakítania és azért jött, hogy beszélhessen veled. Most magatokra is hagylak titeket – csacsogja az igazgatónõ, hogy aztán felállhasson s leléphessen. Azonban egyáltalán nem akarom, hogy felettünk üljön mint egy gardedám, még ha egy ajtó is választana el minket.

- Nem szükséges, nem akarjuk kitúrni az irodájából – szakítom meg a cselekvésben széles mosollyal az ajkaimon. Nem fogja a pénzre éhes pofáját az ajtónak nyomva végighallgatni minden kis szavunkat. Elfelejtheti, de sürgõsen. – Majd mi keresünk magunknak egy nyugodt kis helyet.

- Tudom is, hogy hová mehetnénk – teszi hozzá Kyle szemfülesen, ami egy igen szép piros pontot jelent számára. Persze ezt nem fogom az orrára kötni, még a végén elbízná magát.

- Remek! – nyugtázom a dolgot, majd fel is állok. Nem akarom a drága idõmet tovább fecsérelni az irodában. Mivel az illem megkívánja, biccentek egy aprót a nagyokat pislogó nõ felé, aki csak áll s roppantegészségtelen vörös fejjel figyel, majd további felesleges szó nélkül kilépek az ajtón, Kyle után.

Nem szól hozzám, helyette peckesen vezet át az intézményen. nem bánom, hogy kicsit lemaradok mögötte, megfigyelhetem így mibe is fogom az idõmet s netán a pénzemet fektetni. Hosszú lábak, formás combok, kerek popsi. Hátulról is igen szemrevaló, nem csak elölrõl. Tetszik a hibátlan bõre, amit falni szeretnék s a szõke, enyhén hullámos haja, amibe az ujjaimat akarom mélyeszteni, miközben a kék szemeiben örvénylõ kéjt figyelem. Persze ez még távol van, nem akarom rögvest tönkretenni. Elsõnek is ismerkedjünk kicsit, beszélgessünk. Elég agyatlan babát dugtam már meg ahhoz, hogy rádöbbenjek, mennyire unalmasak. Valami új kell, s ha ránézek erre a fiúra, ha mélyen a szemeibe nézek, ott látom az ismeretlen, addig fel nem fedezett területeket. Egy értelmes beszélgetõpartner, aki csinos s emellett feszes seggû s jó az ágyban is… az kell nekem.

Az utunk egyre furcsább helyeken vezet át minket, s bevallom õszintén a döbbenetem nem egyszer a padlóra küld. Ha ez egy iskola s üzemelhet, fogalmam sincs hány parlamenti tagnak lehet innen petje vagy fektette ebbe a helybe bele.  A képek a falakon még sokszor nekem is újdonságok, pedig én magam sem vetem meg a szexjátékokat. Emellett olyan termek mellett haladunk el, amiket én inkább hotelszobának neveznék, ahol a kurvák kezelésbe veszik a klienst.

Kicsit nem is bánom, hogy Kyle csendben vezet, s nem szól hozzám. Így legalább a néma bámulat s csodálattal vegyes döbbenet nem csúszik ki a számon. Persze az arcom érzelemmentes, mint mindig. Nem kell neki tudnia, mi zajlik le bennem, fõleg, hogy én magam sem tudom eldönteni. Bár tény, hogy a kíváncsiság nagy úr s ha meg is veszem a fiút,  biztosra veszem, tudna újat mutatni. Ez fel is dob egy kicsit, úgyis untam már a kikötözõs szexet, s a nõi hamis orgazmusokat. Ez a jó a férfiakban: ha élvezi, kézzel fogható bizonyítékom van rá.

Ahogy egyre mélyebbre hatolunk az iskolába, s túl vagyunk az ordítások s kéjes nyögéseken, ijesztõcsend ereszkedik ránk s a folyosókra. Se egy lélek, se egy kósza sóhaj, semmi. Vajon átléptünk egy titkos ajtón, ami kikapcsolt mindent s egy kihalt, szellem iskolába jutottunk? Hisz azok a hangos, jaj de hangos szobahangok nem tûnhettek csak úgy el. Esetleg hangszigetelés?

Mikor Kyle emgáll s egy falból ajtót varázsol, biztos vagyok benne, hogy hangszigetelés s titkos átjárók mellett még sok mást tartogat még ez az épület. Remek. Nekem is be kell szereznem valami dugi kis helyet, ahol majd kedvemre… mindegy is.

Mikor int, hogy menjek csak elõre, felvont szemöldökkel engedelmeskedem, habár kelletlenül. Jobban örültem volna, ha õ maga megy elõre s mutatja meg például, hogy nincsenek csapdák, amik arra szolgáltatnak, hogy megkísértsenek. Ki tudja. A pénzéhes szuka igazgatónõbõl kinézném, hogy megdugatja velem az egyik „szûz” kis tanoncát, hogy aztán fizessek érte. Ezért nagyon mérges lennék ám…

- Ez az egyetlen nyugodt hely, amirõl tudok – jön utánam a fiú, s míg leül a kis puffra én körbenézek az igen szegényes berendezésû szobában.  Nincs se ágy, csak puffok és asztalok. A negatív gondolataimnak lõttek, így visszaváltok a kedves s érdeklõdõ Mr. Brooksra.

- Hogy találtál rá? – kérdezem, majd hogy még bensõségesebb legyen a cseverészés, kiválasztok egy szimpatikus puffot s leülök rá.

- Nem sokkal azután, hogy elkezdtem itt tanulni, volt egy kisebb incidensem az egyik felsõbb évessel. A büntetésemet itt, az alaksorban kellett töltenem, ami után nem mindig volt kedvem fölmenni a szobámba, viszont ugye ezek a szobák itt lent nem éppen alvásra alkalmas helyiségek, szóval muszáj volt keresnem egy helyet. Teljesen véletlenül találtam csak rá erre a helyre, de azóta ez lett a kedvenc rejtekhelyem – meséli mindezt teljesen normális hangnemben, semmi kiakadással vagy szomorúsággal.  Eléggé monoton is, mintha el akarna valamit adni. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent nem mondott el nekem, s tényleg csak nagyvonalakban foglalta össze a történteket, kihagyva az igazán érdekes részleteket. 

- Majd egyszer, ha már bízni fogsz bennem, elmesélhetnéd a teljes történetet – szólalok meg végül. Nem fogom faggatni, miért nem mond el nekem mindent, mikor igazán még senkije se vagyok, csak egy leendõ vevõje. Így is megtisztelt a bizalmának egy szeletével, többel is, mint elvártam. Nem fogok jelenetet rendezni azért, mert roppant okosan, rejtegeti a lapjait s nem tárja elém az összest, hogy öt perc alatt kiismerjem s megunjam. Ha majd olyan viszonyban leszünk, akkor rákérdezek. Ha nem, akkor pedig örök rejtély marad.

- Nem is kérdeztem, kér valamit inni? – tereli el a témát rögvest. Jó ötlet, nem lovagolunk tovább a büntetés kérdésen, helyette kedvesebb vizekre evezünk. Felpattan s egy kis kincses ládához lép, amiben innen látva különféle palackokat látok s élelmiszeres zacskókat. Már pattanok is fel az általam itt raktározott élelemkészlethez. Elõvesz egy vizes palackot, majd várakozóan megáll, biztos az én döntésemre vár.

- Mid van? – érdeklõdöm. Inni mindig kell, s ismerve magamat, jobb elfogadnom, különben jó sokáig nem fogyasztok folyadékot.

- Szénsavas üdítõk, ásványvíz és különféle teák, bár vizet most nem tudok forralni – sorolja engedelmesen.

- Víz jó lesz nekem is, köszönöm – döntöm el, majd nyújtom is a kezemet, hogy megfoghassam a saját palackomat. Csendben ül le az elõzõ helyére, s vagyok olyan kegyetlen, hogy hagyjam a beszélgetést a levegõben lógni. Adja el magát, hisz az õ érdeke is, hogy megvegyem.

Mégis, ahogy kétségbeesetten cikázik a tekintete ide meg oda, megszánom kicsit. Belegondolva egy normális iskolában mit tanítanak az embernek? Felesleges verseket, írók életmûvét és életét, rengeteg egyenletet, földrajzot, történelmet. Itt azonban, ahogy kivettem, ezek helyett különféle kéjes s mocskos dolog van a tanrendben. Ötletem nincs, hogy pontosan mik, mert a ’hogy szopjunk helyesen’ óra valahogy túr obszcénnak hangzik még itt is.

Szóval én magam is azon kezdek el gondolkozni, mit hozhatnék fel témának. Az üzleti ügyeimet nem fogom vele megvitatni s a véleményét se fogom kikérni, a fent említett s még egyéb szempontok miatt. A magánéletérõl vagy az enyémrõl szint úgy túl korainak tartom, hogy szó essék. Marad hát a hobbi, ami fogalmam sincs akad e itt neki, vagy azt is tiltják meg az érdeklõdési kör. Mégis, mikor meglátom a falnak támasztott gitárt, felvillan a kis kérdõjelem lelkesen.

- Tudsz gitározni, vagy csak dísznek van? – szólalok meg, majd a fejemmel az említett tárgy irányába intek. Mosollyal az ajkán fordul oda, nagyon is jól tudja, hogy mirõl beszélek. Elsõnek feláll, s a hangszerhez sétál, néma csendben. Húzza az agyamat vagy csak eleve ilyen, magam sem tudom. Egy biztos: tetszik. Titokzatos.

- Valamennyire tudok. Nem tanultam, itt nem oktatnak zenét, csak furulyázást –olyan hangsúllyal s arckifejezéssel közli ezt a szót, hogy én magam is elvigyorodom a kétértelmûségén -, de ez itt volt a szobában, és megtetszett, úgyhogy az interneten rákerestem, és youtube tutorialokkal próbálkoztam képezni magam, több-kevesebb sikerrel. Még soha nem gitároztam másnak, meg már régen játszottam vele, de ha szeretnéd… - susogja a végét, mintha elbizonytalanodna abban, amit elkezdett. Ejnye, tessék kicsit rámenõsebb lenni!

- Kérlek – biztatom egy halvány mosollyal. Úgy tûnik használ is, hisz egy apró, önbiztató bólintás után kezébe veszi a hangszert, majd játszani kezd. Felcsendülnek az elsõ akkordok, s elsõnek nem igazán tudom hova tenni a zenét. Aztán, ahogy az édes hangján énekelni is kezd, beugrik.

A House of the Rising Sun.

Annak idején mennyit hallgattam nagybátyám gyûjteményeit, mégis, most olyan nehezen ugrott be. Talán, mert rég vettem elõ a nosztalgia zenéket, sõt, a rohamos tempó miatt, amit magamnak diktálok a mindennapokban, ritkán jut helye a zenének. Edzések alatt szoktam csak megengedni magamnak ezt a luxust, mert az ütemre jobban s többet bírok mozogni.

Halvány mosoly terül el ajkaimon, ahogy az énekelõ s gitározó porcelánbabát figyelem. Hihetetlen a kontraszt, de egyáltalán nem zavar. Kellemes hangja van, s igaz nem olyan, mint az eredeti énekesé, Eric Burdoné, de efelett bõven át tudok siklani. Azonban maga a furcsa párosítása a dal szövegének s a helyzetünknek, nos… igazán érdekes.

A dal ugyanis igen komoly háttérrel rendelkezik, hisz The Animals is egy amerikai népdalból vette az ötletet. Bordélyház, kurvák, madame, italozás. Mondhatnám, hogy helyben vagyunk, de azért az kicsit túlzás lenne. Ez már a modernkori prostitúció, extrákkal, dúsgazdagoknak. S bánom e, hogy egy kurvaképzõ alagsorában hallgatom az egyik tanoncot, aki kétes dalt játszik nekem? Egyáltalán. Mocskos világban élünk, miért kéne nekem másképp viselkednem? Emellett, nem csináltam még vele semmit se. Verni nem fogom… ha jó fiú lesz, biztosan nem.

Lassan közelít a dal vége felé. Ujjai fürgén járnak, énekel, én pedig a jobb lábammal ütöm az ütemet. Igazán fertõzõ dolog ez a zene, ha egyszer bejut az ember elméjébe, nehezen engedi. Tetszik, hogy nem téveszti el a hangokat, hogy nem énekel totál más ritmusban vagy oktávban. Minden stimmel. S azt hiszem ez visz rá arra, hogy mikor az utolsó úgymond versszakba kezd, én is kinyissam a számat, s vele énekeljek, igaz jóval halkabban.

- There is a house in New Orleans, they call the Rising Sun, and it's been the ruin of many a poor boy, and God I know I'm one – halkul el a hangunk, majd végül Kyle befejezi a dalt.

- Eléggé régi s komoly témájú zene egy fiatal fiúnak – jegyzem meg neki fél mosollyal, míg õ óvatosan a földre teszi a gitárt.

- Szeretem az ilyeneket. Nem ostoba mellrázós, káromkodós. Mégis az igazságról szól, a keserû igazságról – feleli halkan, majd zavartan rám emeli a tekintetét. – Nem gondoltam, hogy énekelni fog velem. – Erre csak halkan felnevetek, majd kinyújtom a lábaimat.

- Õszintén? Én se. Magával ragadott… - felelem, majd inkább a falakat kezdem el vizsgálni. Nem olyan szépen kikentek, mint amiket eddig láttam az intézményben.

- Több retro számot szeretek, mint újat, így belegondolva – tereli kicsit más vizekre a témát. – Nem olyan gépiesítettek és a dalszövegeik sokkal többet mondanak. Emellett változatosak, nem tucat dolgok – magyarázza nekem.

- Én nem is tudom hogy állok ehhez. Nincs annyi idõm a zenére, mint szeretném – vallom be õszintén. – Így is büszke vagyok magamra, hogy sikerült idõt szakítanom arra, hogy ide vezessek s veled találkozhassak. – Látom rajta, hogy kissé meglepik a szavaim, de nincs is ezzel semmi baj. Nem kell tudnia, hány ember dolgozik a kezem alatt s hányszor tehetném meg, hogy a munka nagy részét rájuk hagyom. A maximalizmusom miatt ezt ritkán teszem meg, most azonban annyira vonz ez az új fajta õrület, hogy nem nagyon érdekelt a tökéletes papírmunka.

- Ha túl sokat marad távol a munkától, nem lesz elég bevétele arra, hogy drága szórakozásokra költse – jegyzi meg olyan nyugodtan, hogy fel kell ezen nevetnem.

- Igazad van, jobban oda fogok figyelni. Hisz egy pet tartása költséges dolog, nem igaz? – dobom vissza neki a labdát lelkesen, ami láthatóan felkelti az érdeklõdését.

- Nem egy olcsó mulatság, ez így van – feleli. – Azonban pontos összeget sajnálatos módon nem tudok mondani.

- Oh, mi lesz most? – kérdezem szórakozottan. – Álmatlan éjszakáim lesznek, mert nem tudom, mennyibe fog nekem kerülni ez az õrült hóbort.

- Talán az igazgatónõ alapos felvilágosítást s kimutatásokat tud önnek adni, ha megkéri rá – vág vissza, amire majdnem felszisszenek.

- Lehet nem tûnt fel, de nem a szívem csücske – felelem õszintén. – Túl sok hozzá hasonló nõszemélyt ismerek, s már a hangjától arra buzdítom magamat, hogy figyeljek oda minden mozdulatéra.

- Nekem se a kedvencem – vallja be nyugodtan. – Azonban nem is kell, hisz ha megkapja a pénzét utánam, nem lesz egymáshoz soha többé semmilyen közünk.

- Igazi üzleti kapcsolat – jegyzem meg, majd újra normálisan, egyenes háttal ülök a puffon. – Lenne hozzád egy kérésem.

- Mi lenne az? – érdeklõdik.

- Meg tudnál nekem tanulni következõ alkalomra egy számot? - húzom mosolyra az ajkamat. – Már ha lesz rá idõd… értékelném.

- Rendben van, de nem ígérhetem biztosra, hogy két nap alatt betanulok egy új dalt – feleli õszintén.

- Nem tudom mikor jövök legközelebb – emlékeztettem. – Lehet, hogy csak egy hét múlva, de lehet, hogy már holnap. A munka fontos, bár ha találok valami érdekesebbet, mindig jobban afelé hajt a szívem.

- Akkor is megpróbálom betanulni – határozza el magát. – Megeshet, hogy kicsit várnia kell, hogy hallhassa, de azt mondják a jó dolgokra megéri várni – teszi hozzá sokat sejtetõ pillantással. Lehet csak én képzelek bele túl sok mindent, sõt, teljesen biztos. Lenyûgözõ szépség ez a fiú, s emellett még jellemileg is sokkal másabb, mint az általam eddig látott petek. A szavai alapján egyáltalán nem buta, sõt, ravasz. Ez azt jelenti, hogy mindig tartogatni fog valamit a tarsolyába,  mert soha semmit nem mutat meg nekem teljes valójában.

- Tudok várni, de azért nem a végletekig – vallom be, majd nézek a karórámra. – Még van egy fél órám, aztán indulnom kell – figyelmeztetem. – Nos, beszélgessünk addig arról, hogy milyen életkörülményeket képzeltél el magadnak, hogy miket vállalnál be s miket nem, no meg miért pont ezt az iskolát választottad – tárom szét a karjaimat. – Csak nem most. Túl korai ez még, csak gondoltam felkészítelek rá, hogy egyszer errõl is beszélnünk kell.

- Tudom, hogy ezek is szóba fognak kerülni – feleli, majd feláll s a helyére rakja a gitárját. – Annyit mondhatok, hogy a legtöbb itt lévõ diák nem ezt az életet képzelte el magának, de mind tudjuk, mekkora lehetõségek rejtõznek benne. S ha arról van szó, hogy jobb életünk lehet, akkor sok mindenre képesek vagyunk – magyarázza, míg a fal felé néz. Lassan fordul felém, hullámos, arany tincsei válláról elõre hullnak, kék szemei furcsa fényben csillannak. – Nem igaz, Mr. Brooks?

Elmerülök azokban a hideg kék szemekben, amik olyanok, mint jeges tenger hullámzó habjai. Nem tudom kiolvasni belõlük az érzelmeket s én magam sem tudom eldönteni, ez éppen dühít, vagy lenyûgöz. Talán egyszerre mind a kettõ.

- Eddigi tapasztalataim szerint igen. Így van – adom meg neki a választ. – S mindig jobbat és jobbat akarunk, akkor is, ha mindenünk meg van. Bár nem tudom ezzel van e bármi baj is.

- Ha másokat eltaposunk közben, akkor igen – feleli. – Ne haragudjon, de lassan nekem is órám lesz. Tudom, hogy keveset tud maradni, de ha igen jó befektetést akar velem véghez vinni, akkor a fontosabb órákra hagynia kéne, hogy bejárjak.

- Igaz is, el kell majd kérnem az órarendedet, hogy tudjam, mikor van a leghaszontalanabb órád – jegyzem meg halvány mosollyal az ajkamon, majd állok én is fel a puffról. – Bár ahhoz tudnom kéne, melyik az.

- Több is akad, de ha teheti, feltétlenül az elméleti kínok órára jöjjön – jegyzi meg. – Vagy péntek délelõtt.

- Akkor mi van? – érdeklõdöm.

- Túl sok minden – titkolózik, majd egy halvány mosolyt küld felém. – Legközelebb kicsit több mindent szerzek be, hisz nem igen volt mivel megkínálnom.

- Tökéletes a víz – felelem. – Alkohol nem igen kell és az édesség sem igen a zsánerem.

- Akkor nehéz dolga lehet minden új üzleti partnerének.

- Mással kell lenyûgözniük – búgom mosolyogva. – Visszakísérnél az igazgatói irodához? Félek, hogy eltévednék s furcsa helyeken kötnék ki.

- Ezt nem kétlem.

Újra csend költözik közénk, amit a bordélyházi hangok törtnek csak meg. Nem mondom, hogy felizgatnának vagy érdekelnének. Húszas éveim elején talán máshogy jártam volna ezeken a folyosókon, mostanra azonban sokkal több kell ahhoz, hogy zavarba lehessen hozni.  Egy kis kéjes nyögés, sikoltás s egyéb hangok már nem tartoznak ezek közé. Olybá tûnik, hogy erre már Kyle is immunis, vagy csak jól leplezi. Ki tudja mi járhat a csinos buksijában…

Mikor már ismerõs a terep, kicsit gyorsabb léptekre váltok, hogy beérjem a fiút. Nem igen szentel ennek nagyobb figyelmet, ezért lepõdik meg hihetetlenül, mikor az egyik kis mellékfolyosóra berángatom magam után, ami ha jól láttam a mosdók felé vezet.

- Mr. Brooks…! – szusszanja meglepetten, enyhe ijedtséggel a szemeiben.

- Ne félj, eszem ágában sincs rongálni az árút – suttogom neki halkan, míg a falnak préselem s igen közel hajolok hozzá. – S habár megtehetném, hogy kóstolót vegyek, nem fogom azt se megtenni… legalábbis nem harapok beléd, csak megnyalintalak – duruzsolom, majd ajkamat az ajkaihoz érintem pillekönnyedén.

- The doors… people are strange… - susogom ajkaink közé. Nem is csókolom meg igazán, sõt, még puszinak se hívnám, egyszerû játék ez, ami most remekül esik. Pluszba még a kívánságomat is elsuttogom neki, amit legközelebb hallani szeretnék tõle, így hát el is engedem. Döbbent kék szemeivel engem figyel, amit én széles mosollyal az ajkamon nyugtázok.

- Innentõl tudom már az utat, szóval nyugodtan visszamehetsz az órádra. Nehogy valami létfontosságúról maradj le, amit a késõbbiekben felhasználhatsz. A legközelebbi viszontlátásra, Kyle – lépek hátrébb még egy lépéssel, hogy nyugodtan elférjen mellettem.

- Igen… viszlát Mr. Brooks – nyel egy aprót, majd végig rajtam tartva a tekintetét lép ki a nagy folyosóra, hogy abba az irányba menjen, amerrõl jöttünk.

Én még egy darabig figyelem a távozó alakját, míg hátamat a hideg falnak vetem. Kicsit bánom, hogy nem haraptam bele, hogy nem kóstoltam meg az ízét, de ami késik, nem múlik. Nagy sóhajt követõen indulok el az igazgatónõhöz, hisz még lenne vele pár megbeszélnivalóm. Például az ár, s az, hogy nem e tudna valami sokkal bensõségesebb helyzetet biztosítani nekünk, mondjuk egy formális ebéd keretében. Persze, hogy nem tetszik neki a dolog. Nem is csodálkozom rajta, s letudja az egészet annyival, hogy még gondolkozik rajta.

Õ már annak örülne, ha megvettem volna a fiút s otthon döngetném kedvemre. Érthetõ, de én pont leszarom mi lenne neki jó. Az én pénzem s igenis jól megnézem mibe ölöm bele.

×××××

Több mint egy hét telik el az utolsó látogatásom óta. Üzleti úton voltam, amit nem tudtam se lemondani se átrakni, bár ennek is megvolt a maga oka. A város, ahol megszálltam körülbelül fél órára van az intézménytõl, ahol Kyle is tanul. Sokkal jobb, mint a két órás kocsiút, amit jobb szeretek magam levezetni. Pontosabban négy, hisz oda meg vissza.

Így viszont egy óra lesz az egész. Az órarend, amit még legutoljára kértem el az igazgatónõtõl sokat segített az idõpont kiválasztásában. A társalgás óra, amin inkább a vendégek beszélnek a kis leendõ szeretõknek, pont jó lesz a látogatásomra. A teremszám is ott csücsül az óra neve alatt. Tökéletes lesz. Az igazgatónõ szerint úgyis „sok különféle vendég szokott jönni, hogy a diákok különféle ízben tanulhassanak”. Sajnos én csak egy diáknak leszek hajlandó dalolni pár dologról.

A biztonsági õr már felismer, s készségesen enged be az intézmény területére, hogy leparkolhassak. Nincsen még tíz óra se, a tanítás javában folyik. Eddigi látogatásaim mindig a délutáni órákra estek, így biztos vagyok abban, hogy Kyle nem is vár rám. Eszem ágában sincs Mrs. Wattsonnak szólni érkezésemrõl, egy kis meglepetést szeretnék szerezni. A termek számozása a segítségemre van, a logika követhetõ, nem össze-vissza.

Mikor a terem elé érek, bárhoz hasonló zsivajra figyelek fel. Ezek szerint már elkezdõdött az óra, de se baj, ez sem tántorít vissza. Hangosan bekopogok, majd válaszra nem várva benyitok. Nem történik egészen addig semmi se, míg a tanár fel nem kapja a fejét, s hangosan rám nem köszön. Akkor aztán az összes kisdiák arca, aki oda tud nézni az ajtó felé, rám szegezõdik.

- Jó napot. Ha minden igaz, ez a társalgási óra, s itt találhatom Kyle Blackburnt, igaz? – térek a lényegre. A  tanár elsõnek nem szól semmit se, csak felvont szemöldökkel néz az említett felé.

- Ne aggódjon, csak jöttem segíteni órát tartani, nem viszem el sehova – teszem hozzá széles mosollyal.

Direkt igyekeztem fiatalosan,d e egyben divatosan is öltözni. Mivel õsz van, egy vékony átmeneti kabát is van rajtam, s a farmer meg a cipõ is kellõen férfias. Remélhetõleg nem fog belekötni a tanár úr, hogy túl tökéletes öltöztem fel, a többi, látszólag, vén fószerhez képest.

- Rendben van, ha jól látom éppen végzett Kyle Mr. Edisonnal. Hátul a harmadik asztal – mutat az említett irányába. Remek! Ezek szerint zöld utat kaptam, s mielõtt meggondolná magáét a férfi, vagy esetleg szólna az igazgatónak, megindulok Kyle felé.

De engem nem zavar. Úgysem hiszek Istenben, csak az emberi kapzsiságban hiszek. Meg persze abban, hogy a gazdag férfiak mind szexre vágynak. Egy ilyen helyen nehéz is lenne naivnak, ártatlannak lenni, és azt hinni, hogy mindenki az igaz szerelemre vágyik, és a szerelem meg a szex összekötõdik, de… mondjuk úgy, hogy nálam a kettõ még eléggé össze van kötve. Nem véletlenül host a fõ szakirányom… ott nem kötelezõ a szex. Ha valaki petként „diplomázik” le, akkor õ végérvényesen bekerül abba a körbe, ahonnét nincs kiút, csak adják-veszik majd az illetõt, maidként is a fõ téma a szex, ám hostként szerencsére nem. Viszont muszáj ugye kitanulnom a szex, és mások kielégítésének rejtelmeit, hiszen minél képzettebb vagyok, ráadásul szûz, annál magasabb áron tud elkelni az elsõ alkalmam. Ez pedig egy nekem befolyt összeg lesz, amivel talán az adósság egy részét sikerül is kifizetnem. Aztán ha szerelmes leszek, felõlem lehet belõlem kitartott, de ha nincs szerelem, nincs több szex. Á-á, kell a pénz, de azért nekem is van ám büszkeségem! Nekem tökéletesen meg fog felelni, ha egy hostklub kifizeti az iskoláztatásomat, aztán a havi fizetésembõl mindig levonnak annyi összeget, amennyit kell.

Egy éles csöngõ hangra riadok föl gondolataim közül. Rápillantok az órára, látom, hogy 9 óra, tehát kezdõdik hamarosan az elsõ óra. A reggelit elálmodoztam, de nem is vagyok igazán éhes, no meg vigyáznom kell az alakomra. Igaz, hogy semmiféle egészségtelen kaját nem kaphatunk, hanem csakis tápláló, ám alacsony kalória tartalmú ételeket ehetünk, hiszen nem engedhetik meg a tanárok maguknak azt, hogy akár csak egyetlen szépség is elhízzon a felügyeletük alatt, de mégis, néha úgy érzem, hogy felszedtem pár kilót, olyankor mindig kihagyom a reggelit. Meg néha a vacsorát. Meg egyszer-kétszer az ebédet, ha éppen valamit gyakorolnom kell, mert nem megy még tökéletesen. De nem gond, mindig van nálam egy-két szem mandula, amit el tudok rágcsálni, ha kicsit szédülnék és már minden meg is van oldva. Most is bekapok két darabot és fölkapva a kellõ jegyzetfüzetet és tollat, rohanok is az órára. Nem kedvelem a péntek elsõ órát, ami szerencsére csak heti egyszer van, szóval többször nem kell végig szenvednem a tanár stílusát. Undorít a pacák, tudom jól, ha nem rúgtam volna egyszer jól tökön, és nem fenyegettem volna meg, hogy kirúgatom, akkor már rég beledöngölt volna a földbe. Mindig úgy méreget, mint egy szelet jól átsült steak-et, és ha teheti, minden egyes dolgot rajtam mutat be. Még jó, hogy nincs elég pénz ahhoz, hogy megvehessen, és még jó, hogy én döntök arról, hogy kinek akarom eladni az elsõ éjszakámat. Ebbe semmi beleszólása nincs az iskolának, õk csak annyit tehetnek, hogy a lehetõ legjobb ajánlatot továbbítják csak felém, hátha nekik is csurran-cseppen valami a dologból.

Helyet foglalok a teremben a szokásos puffomon. Kényelmes terem, naná, hogy az. Ebben az iskolában mindegyik terem – kivéve a kínzókamránk – kényelmes, és luxus minõségû. Muszáj, mert nem csak elméletet tanulunk, hanem gyakorlatot is. Persze, nem mindig, ezen az órán meg legtöbbször csak azok tanulnak gyakorlatot is, akik már elvesztették a szüzességüket. Ezért is örülök, hogy legalább a tanár nem sokszor érhet hozzám, csak néhány dolgot mutathat be rajtam a szüzességem miatt. Nála volt az a rettentõ kínos eset, amikor rájöttem, hogy a mellbimbóm enyhén szólva erogén zónám.

- Ma a figgingrõl lesz szó – jön be a tanár a terembe széles vigyorral. Oké, hogy egy szexet oktató iskolában tanít, szóval a követelmény a perverzség, de legalább ne lenne ennyire nyilvánvalóan kiéhezett vén kujon ez a pojáca! – Ki tudja, mi az? – kérdezi. Elgondolkozom, de igazából nem igazán jut eszembe semmi, hogy mi lehetne az. Viszont úgy látom, nem csak én nem tudom, hogy mirõl van szó, viszont vannak azért, akik tudják a jelentést, mert azonnal jelentkeznek.

- Matthias? – kérdezi a legelöl jelentkezõ kis pet tanoncot a tanár. Biztos gyakorlati órán, vagy BDSM órán vették… erre a két óra fajtára nem kell bejárnom, mert… nos, a nyilvánvaló miatt.

- A figging azt jelenti, hogy egy meghámozott gyömbért dugnak fel az ember seggébe – vigyorogja Matt. He? Most komolyan azt hallottam, amit hallani véltem?

- Alpári megfogalmazásban igen. A lényege ez. Van valaki önként jelentkezõ, aki még nem tapasztalta meg a hatását, de jelentkezni akar? – kérdezi a tanár undorítóan vigyorogva. Úgy látom, akik nem tudták, hogy mit jelent a szó, nem szívesen jelentkeznek most sem, hogy megtudták mit jelent, és meg is értem. Ki a franc akarná, hogy földugjanak egy hámozott gyömbért a fenekébe?! Az kurvára csíphet!

- Ha nem, hát nem… Matt? – A kérdezett azonnal fölpattan, és a fenekét riszálva a tanár elé siet. Na, neki aztán nincsenek gátlásai… meg erkölcsei… meg fájdalom érzete… meg… meg úgy semmije, csak kerek feneke és egy szép, ám üres feje. De úgyis el fog kelni, a pasik úgy látszik szeretik a kis kurvákat. A tanár is, aki szépen fogja, lehúzza az izgatott srác kis gatyáját, és fölemeli a hámozott gyömbért, hogy mindenki lássa, majd… nos igen.

- Az ókorban és a középkorban ezt büntetésnek használták, ám mára a BDSM egy megszokott kellékévé vált. Maga a gyömbér leve elviselhetetlen fájdalmat, ám hihetetlen gyönyört okoz annak, aki kapja, sokan, mint láthatjátok, a rabjává is válnak ennek az érzésnek – int az egyértelmû kínban és kéjben vergõdõ emberi roncs felé. Két pillanat alatt egy viszonylag összeszedett srácból egy nyöszörgõ, könnyezõ, élvezkedõ búgócsiga lett.

Te jó ég.

---*---*---*---

Hála az égnek vége az utolsó órának is. Persze, a tanulásnak sosincs vége, de legalább most semmibõl sem vagyok baromira pocsék, szóval szerintem most a hétvégémet igyekszem arra áldozni majd, hogy legalább egy pár perccel tovább kibírjam a mellbimbóim ingerlését, mielõtt elélveznék. Cikinek érzem, hogy nem is kell simogatnom a péniszemet ahhoz, hogy két pillanat alatt elélvezzek, elég, ha csak a mellbimbóimat kényeztetem. Azt meg még inkább, hogy ha véletlenül valaki nekem jön, és egybõl merevedésem lesz, mert súrolták a bimbóimat.

Ahogy kijövök a terembõl, egybõl érzem, hogy valami megváltozott az iskola hangulatában, és ahogy fölnézek a tankönyveim közül, látom is, hogy mi, vagyis ki az oka. Egész helyes pasi, biztosan egy pet miatt van itt. Nem nagyon érdekel, a legtöbb férfi, bár megnéz engem, az áraimat megpillantva, egybõl mást választanak.

Mindenki róla beszél. Meg sem kell senkit sem kérdeznem, hogy ki õ, öt lépést sem teszek, máris tudom a nevét, és a fél életét. Elvileg valami nagyon gazdag fickó, aki háromhetente szerepel az újságok címlapján. Edmund Benjamin Brooks. 29 éves. Hotellánc igazgató. Nõtlen, szingli. Nemrégiben szakított a barátnõjével, majdnem jegyesével. Hetero.

Nem nagyon érdekel a többi dolog, amiket pletykálnak róla, engem úgysem érint a dolog. Még ha nem is teljesen hetero, mint ahogyan azt állítják róla a lányok, és még ha olyan kõgazdag is, mint ahogy állítják a fiúk, nem sok esély van rá, hogy az iskola párszáz diákja közül pont engem választana. Lepakolok a szobámban, és elnyúlok az ágyon. Szerencsére csak egyedül vagyok az egész szobában, az elõzõ szobatársam két hónapja kikerült a suliból, új meg még nem jött a helyére. Örülök neki, mert nagyon idegesít, ha mással együtt kell élnem. Hallgatnom, ahogyan a másik gyakorol, ahogyan tanul, ahogyan zenét hallgat, próbál beszélgetést kezdeményezni, na meg ahogyan lélegzik. Idegesítõ.

- Kyle, azonnal gyere! Mr. Brooks téged kéret – ront be Mrs. Wattson a szobámba. Azonnal fölülök az ágyamon, de fölkelni már nincs idõm, mert rángat is maga után az asszony. Meglepõdve hagyom magam, nem számítottam rá, hogy engem fog kéretni.

Az iroda ajtó elõtt megállunk, az asszony gyorsam megigazítja magát, mint aki nem most rohant volna a kolesz részbõl át ide, megigazítja az én hajamat, és ruháimat is, majd méltóságteljesen benyit az ajtón. Hát jó…

- Gyere csak be Kyle – invitál Mrs. Wattson. Most már „gyere csak be, Kyle”, mi? Eddig ráncigált, mint egy rongybabát, most viszont vevõ elõtt vagyunk, jól kell viselkedni. Fölmérem a férfit, tényleg helyes. Nem csodálom, hogy szeretik a magazinok, egy ilyen férfivel a címlapon, biztosan nagyon sok szám fogy el…

- Nos, akkor… - kezdene bele az asszony az üzletelésbe, ám Mr. Brooks nem túl finoman, mégis udvariasan közbevág, mintha a megkezdett mondatot fejezné be, nem pedig egy utasítást adna. Ez tetszik!

- Meginna egy teát, értem én. Itt leszünk, hölgyem. – Már maga az, hogy így megállította a nõt, tetszik, de hogy el is érte, amit akar, az még inkább. Úgy látszik, tényleg olyan, ha nem még gazdagabb, mint amilyennek mondták. A hetero dologban egyértelmûen tévedtek a pletykafészkek, de a gazdagságról eléggé valószínû, hogy nem.

- Kyle Blackborn. Ugye? – kérdezi mosolyogva. Túl széles a mosolya, hogy teljesen természetes legyen. De nem teljesen erõltetett és hamis, úgyhogy elfogadom.

- Igen. Maga pedig Edmund Benjamin Brooks – bólintok. Bár nem tudtam volna magamtól, de egy olyan iskolában, mint a miénk, ha valaki egy kicsit is híres, és nálunk jár, gyorsabban értesül a dologról, és az illetõ háttér információiról az ember, mint ahogyan a villám lecsap.  

- Pontosan. Honnan tudod? – kérdezi érdeklõdve. Mintha nem tudná, hogy híres, és jóképû… Ha valaki híres és jóképû, mindig van minimum egy ember, aki mindent tud az illetõrõl. Ha valaki híres, jóképû, gazdag és többször szerepelt is az újságok címlapján, naná, hogy minimum a fél iskola ismeri, és arról álmodik, hogy a petje/maidje/szeretõje legyen. Bevallom, engem sem hagy hidegen a külseje, de csak üzlet az egész.

- Amint végigvonult a folyosón az egész iskola arról kezdett el suttogni ki maga s vajon miért van itt. Csak hallgatnom kellett – felelem az igaznak megfelelõen.

- Csak hallgatnod kellett… – ismétli, majd a mellette levõ szék felé int. – Nem akarsz leülni? – Áh. Értem, szóval elõször beszélgetni akar. Nem mintha zavarna, mert tényleg jobb, ha egy kicsit föloldódunk egymás irányába, még mielõtt az üzletre térnénk. Viszont azért mégis csak jobb, ha az alapok a beszélgetés elõtt kerülnek megbeszélésre.

- Ezek szerint még nem döntött. Mrs. Wattson elmondta az irányárat? Bár, biztos van elég pénze… - mondom az utolsó mondatot szinte csak magamnak.

- A pénz nem számít. Miért, talán a legdrágább fiút választottam ki? – kérdez vissza. Nem húzom fel a szemöldökömet, nem mosolyodok el büszkén, nem is bólintok, de igen, én vagyok a legdrágább. És minden egyes szûzen töltött nappal egyre csak megy fel az áram. Igazából szerintem már vagy az intézet megalapulása óta én vagyok a legdrágább, ha jól tudom, senki nem bírta ki ennyi ideig a szüzessége elvesztése nélkül. Szóval mondhatni különleges vagyok, hogy mind a három szakon kitûnõ vagyok, jeleskedem a legtöbb kényeztetési technikában, és mégis szûz vagyok.

- Nem kötelességem magával menni. Legalábbis ez áll a szerzõdésben, de attól tartok, hogy ez nem teljesen így mûködik – mondom. Nem kötelességem, tehát ha azt mondom, hogy nem, akkor nem. Ha azt mondom, igen, akkor Mr. és Mrs. Wattson bepisilnek örömükben és szívrohamot kapnak a bejövõ összegbõl. Mert lehet, hogy az elsõ éjszakám ára az nekem jön be, és elvileg nem kell fizetnem nekik, hogy összehozták a dolgot, „illik” egy kisebb összeget nekik adni. Már kezd elegük lenni, hogy hiába lehetnék baromi jó vásár, vagy nem akarnak ennyit fizetni a vevõk, vagy én utasítom vissza a vén kujonokat.

- Ennyire jól érzed itt magadat? – Nem éppen. – Ideköt talán valami… vagy valaki? – kérdezõsködik. Teljesen félre érti a dolgot, még olyan, akit igazán barátomnak mondanék, olyan sincsen itt, sõt, leginkább csak irigyeim vannak, de muszáj a lehetõ legjobbnak lennem, hogy minél több pénzt kereshessek. Lehet, hogy a legtöbb embernek ez a fajta tanulmány, meg munka alantasnak tûnik, de nekem így jó. Ráadásul annál, hogy ilyen fiatalon meghaljak, vagy ennél a helynél sokkal rosszabb helyre kerüljek, minden jó. Próbálja csak bemesélni nekem bárki is, hogy ez a hely nem maga a paradicsom… Sok gyerek ilyenkor már rég kurválkodik, és az éhenhalás ellen alig tud összekaparni kevéske pénzt, én meg megtehetem, hogy a szüzességemért cserébe egy kisebb vagyont elkérjek. Szerintem igen jó alku, mit ne mondjak!

- Errõl szó sincs! Én csak egy apróságot jegyeztem meg… ha netán Mrs. Wattson nem mondta volna – teszem hozzá. Még gondolkozom, hogy mondjak bármit is arról, hogy csak egyetlen éjszaka baromi drága árban van nálam, többrõl meg ne is álmodjon, ha nem szeretek bele valami fura véletlen folytán, de majd úgyis szóba jön késõbb, vagy elolvassa az aktámban.

- Azon kívül, hogy te különlegeseset vagy, nem mondott mást. Azonban ezt én is tudtam, nem hiába választanálak téged – közli teljes természetességgel. Mindig jó hallani, ha az embert különlegesnek tartják… – S igazad volt, még nem döntöttem. Az árat nem láttam, s bevallom, nem is érdekel. Az viszont annál inkább mit veszek ezen a pénzen. A kezembe került az aktád, amit futólag átolvastam. Sok jót írnak rólad a tanáraid, vagy akárkik is azok, akik itt tanítanak titeket. Iskola? Nem hívnám annak. – Nem tudom, befejezte-e a mondanivalóját, vagy sem, így inkább nem szólalok meg. Némán figyelem, ahogyan az ablak elé lép, és kibámul rajta.

Nem csodálom, én sem hívnám iskolának, mert végül is, nem matematikát, történelmet, nyelvtant, és hasonló dolgokat tanulunk, hogy aztán teljes értékû polgárok lehessünk, de… de szexre az embernek mindig is szüksége lesz. A gazdagok pedig szeretnek szeretõket venni, szeretnek a szexért fizetni. Hát miért ne tanulhatnánk meg, hogy nyújtsunk kiváló szolgáltatást olyan áron, amitõl megoldódnak problémáink. A legtöbbünk azért nem saját szórakozásból döntött úgy, hogy ide kerül. Vannak, akiket a szüleik dobtak be ide, vannak olyan nimfomániások, akiknek ez maga a menny, de a legtöbbünk menekült, adós, vagy egyszerûen árva, és nincs más hely, ahová mehetnénk. Ha nem is rendes iskola, de mégis, megtanuljuk azokat, amik a mi számunkra fontos az életben maradáshoz. Mert a végén úgyis csak ez az egyetlen, ami számít… az élet.

- Tetszik az õszinteséged – mondja. Ez új, általában nem kedvelik, hogy nem adom elõ a tökéletes fenékrázó, nyervogó kis ukét. Mindent el kell kezdeni valahol, nem de? – Az elõbb úgy fogalmaztam, mintha üzletként tekintenék erre az egészre… ne haragudj. Annyira bennem van, hogy mindent tárgyilagosan kezeljek, pedig… pedig ez minden csak nem tárgyilagos, igaz? – kérdezi mellém ülve. Fura egy férfi, látszik rajta, hogy nem sûrûn, vagy úgyis mondhatnánk, hogy még soha nem vásárolt magának szeretõt. Vagy legalábbis ilyesmit, mint amilyenek mi vagyunk, biztosan nem. Valószínû most ért el hozzá a pet tartási divat, vagy csak kapuzárási pánik. Na, jó, az utóbbi biztos, hogy nem, még nincs 30 sem, ha jól mondták az életkorát.

- Önön múlik, hogy tekint rá – felelem diplomatikusan. És igazából tényleg mindegy, hogy hogy tekint rá, mert végül is, ha nagyon szigorúan akarjuk venni, akkor ez üzlet. Õ fizet egy valag pénzt, én lefekszem vele, pár napot elvagyunk, és kész. De ha többet is akar, akkor jobb lenne, ha nem üzletként kezelné a dolgot, engem pedig nem tárgyként. Szóval tényleg rajta múlik, hogy mit és hogyan akar, illetve azt hogyan igyekszik elérni.

- A te idõd, az én pénzem. Mindkettõnknek fontos a saját dolga. Én pedig tiszteletben tartom azt, amit a szerzõdésben annak idején leírtak, ha maga az intézmény nem is. Nem õk fogják megmondani, hogy kifizetem-e az árat, vagy hogy velem jössz-e. Te fogod eldönteni, no meg én. Ötletem is van rá – mondja büszkén mosolyogva. Egészen megfiatalodik tõle az arca, kissé kisfiússág is válik, pedig aztán markáns arcvonásaiból nem nézné ki az ember.

- Hogy képzelte el? – kérdezek rá. Kezd érdekelni ez a pasi. Helyes, gazdag, és egészen értelmesnek is tûnik. Lehet, hogy megtaláltam azt, akinek odaadnám magam? Na, nem teljesen, ahhoz azért több kellene, mint pár szép szó, de egy éjszakára biztosan.

- Minden szavakkal kezdõdik, Kyle. Szimpátiával. Bizalommal. Kölcsönös… érdeklõdéssel. S ezt bizony beszélgetéssel lehet elérni. – Ó! Tetszik, ahogyan gondolkozik. Én is így gondolom, de még sosem jöttem szembe egyetlen olyan vevõvel sem, aki szintén így érezne ezzel a dologgal kapcsolatban. Viszont… van egy aprócska probléma.

- Maga elfoglalt igazgató, én pedig az iskolában tanulok – hívom föl a figyelmét erre a tényre.

- Igen, nehéz dolog. Azonban biztos akad majd pár szabad délutánom, hogy eljöhessek ide, s egy sokkal szimpatikusabb szobában beszélgethessünk anélkül, hogy Mrs. Wattson az ajtóra tapad – mosolyogja. Nem bírom ki, én is elmosolyodok, mert teljesen igaza van. Tutira itt hallgatózik az a nõszemély, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy be is van poloskázva a szoba. De talán a szobámban, vagy egy eldugott helyiségben jó lenne beszélgetni. – Aztán meglátjuk mi sül ki belõle, Kyle.

Ezzel a végszóval vissza is jön az igazgató nõ, aki szinte kidob a szobából. Még, hogy órára kell mennem… pff, csak le akarja beszélni Mr. Brookst arról, hogy csak beszélgessen velem, nem pedig vásároljon is. Nem csoda, õ sokkal jobban járna, ha Mr. Brooks valakinek a tandíját fizetné ki, neki személyesen, és nem pedig az én elsõ éjszakámat, nekem. Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem lesz sikeres a lebeszélésben, úgyhogy kicsit elmosolyodok, és lényegesen vígabban térek vissza a szobámba, mint ahogyan elhagytam azt.

Kíváncsian várom, hogy mi lesz a vége ennek az egész ismerkedés dolognak…

---*---*---*---

Másnap természetesen egy perc nyugtom sincsen az emberektõl reggelizés közben. Mindenki azt akarja megtudni, hogy igaz-e, hogy Mr. Brooks megvett, hogy már meg is volt az elsõ együtt hálás, és hogy megkérte-e a kezemet. Természetesen tagadom mindet, és mondom, hogy még gondolkozik, ám úgy tûnik, senki sem akarja elfogadni az igazságot. Nem értem, hogy miért jobb nekik, ha mindenféle butaságon gondolkoznak és hülyeségekrõl, valótlanságokról pletykálkodnak, de hát õk tudják. Ha nekik ez így jó…

Nekem viszont nagyon nem jó. Erre akkor jövök rá, amikor egy idióta, féltékeny kis ribanc már megint jól megcsinálta, és a jóga helyiség elõtt hagyott cipõmet teleszórta gombostûkkel. Naná, hogy beléjük léptem a jobb lábammal, és naná, hogy a lehetõ legtöbb tû sikeresen bele is állt a lábamba. Csak kerüljön a kezembe a kis vakarék, és megmutatom neki, hogy nem csak szép vagyok, hanem dühös is. Nem értem én ezeket, hogy miért hiszik azt, hogy ha valaki érdeklõdik irántam, irántuk meg nem, az feljogosítja õket arra, hogy kárt okozzanak nekem. Mintha ezzel a kisstílû szarsággal bármit is elérnének.

Elbicegek a fájós lábammal, mindenféle segítség nélkül az orvosiba, csak hogy rájöjjek, hogy pont most van mindenkinek ebédszünete, szóval tök üres az egész hely. Csodás. De nem gond, el tudom intézni magamnak. Viszont azt hiszem, a mai gyakorlásomnak nõttek. Nem vagyok ellen egy kis fájdalomnak önkielégítés közben, de nem mondhatnám, hogy a telebökdösött talpam begerjesztene…

Kíváncsi vagyok, mikor lesz majd Mr. Brooksnak szabadideje… nem tûnt túlságosan kiéhezettnek ahhoz, hogy már ma idõt szakítson a megismerésemre. Szóval valószínûleg el fog tartani egy ideig az ismerkedõs fázis. Vajon ezalatt az idõ alatt, amíg nem biztos, hogy megvesz, de elég nagy a valószínûsége, hogy nem fogja visszautasítani az áram kifizetését, csak itt fogunk beszélgetni az iskola kerítésén belül, vagy ki is mehetek? Olyan férfinek tûnik, aki nem tûri el, hogy kihallgassák, bármirõl is van szó, itt pedig szinte még a falnak is füle van. Persze, van egy rejtett szoba, amire nem sokkal az ideértem után találtam meg, és ahol szerintem rajtam kívül eléggé járt bárki is, de az nem túl sok. Na meg bevallom õszintén, szívesen szabadulnék egy kicsit az intézet közelébõl. Csak egy pár órácskára… mióta a St. Bartholomeo tanulója vagyok, egyszer sem tettem ki a lábamat errõl a helyrõl, és kissé azért hiányzik a külvilág. Kíváncsi vagyok, mennyi minden változhatott ezalatt a sok hosszú év alatt. Remélem, el akar majd vinni innen, hogy nyugodtan ismerkedhessünk, és el is sikerül majd vinnie. Csak egy kicsikét. Kocsis városnézés, vagy hasonló nekem bõven elég.

Sóhajtva teszem vissza a kötszereket a helyükre, és kibicegek a szobából. Na, tanuljunk kis bókolást, flörtölést… Csak keresnem kéne hozzá egy vállalkozó szellemû embert. Mindegy, majd elkapok valakit.

---*---*---*---

Két nap múlva a lábam még mindig nem az igazi, de legalább már nem érzem úgy, mintha folyamatosan azokon a szarokon lépegetnék. Még mindig eléggé fájdalmas, muszáj bicegnem, de szerencsére már nem vészes. Éppen a „Hogyan legyünk kellemes hallgatóság?” becenevû órára bicegek, ami ugye host óra. Igazából csak annyiból áll, hogy a tanár behozza pár ismerõsét, és külön kis boxokba ülve hallgatnunk kell az idiótaságaikat, közben pedig udvariasan mosolygunk, és néha egy-egy szót közbevetünk. Meg persze itatjuk õket. És aki a leghihetõbben tud mosolyogni, és akinél a legjobban érzi magát a vendég, az megkapja a jó jegyet, akinél viszont az ismerõs unatkozik, az rossz jegyet kap. Mert ugye azért nem mindenkinek nyílik meg az ember, hanem csak olyanoknak, akikben úgy érzik, megbízhatnak. Minket pedig arra tanítanak, hogy mindent megtegyünk a vendég érdekében, amibe az is beletartozik, hogy el kell adnunk magunkat úgy, hogy a vevõ teljesen el is felejtse, hogy borsos árat fizet ezért az egészért.

- Kyle, az igazgatónõ hív – löki nekem Liam, miközben elhalad mellettem a saját termébe. Megrántom a vállam, és sarkon fordulva az igazgatóit veszem inkább célba. Na, most vajon mit akarhat? Kifaggatni biztosan nem, az már megvolt, szóval vagy visszajött Mr. Brooks, vagy új vevõ jelöltem van.

Bekopogok az ajtón, és a válasz érkezte után benyitok. – Igen, igazgatónõ? – kérdezem, miközben felmérem a terepet. Az elsõ opció valósult meg, Mr. Brooks terpeszkedik az íróasztallal szemben levõ széken, ugyanolyan jól nézve ki, mint az elõzõ alkalommal. Fekete farmer, olajzöld ing, és fekete zakó. Máson a farmer és a zakó páros hülyén nézne ki, de neki még ez is jól áll.

- Mr. Brooksnak sikerült idõt szakítania és azért jött, hogy beszélhessen veled. Most magatokra is hagylak titeket – mondja Mrs. Wattson, és már indulna is kifelé.

- Nem szükséges, nem akarjuk kitúrni az irodájából – mosolyogja udvariasan Mr. Brooks, mégis hülye lenne az, aki udvariasságnak vélné szavait. Jól gondoltam, hogy nem örül a kihallgatásnak, szerintem mondani is fogom neki, hogy ha teljes nyugalmat akar, távol az iskola mindent halló füleitõl, és ha még máskor is akar majd velem beszélgetni, inkább próbáljunk elmenni valahová máshová. – Majd mi keresünk magunknak egy nyugodt kis helyet.

- Tudom is, hogy hová mehetnénk – mondom, még mielõtt Mrs. Wattson ellenkezhetne, hogy nem kell mennünk sehová. Nem értem, miért lenne neki olyan érdekes, hogy mirõl beszélgetünk, hiszen neki az számít csak, hogy kapjon pénzt, de mindegy is.

- Remek! – áll föl Mr. Brooks. Udvariasan biccent egyet az igazgatónak, aki csak áll egy helyben, és úgy érzem, éppen fölforr az agyvize, olyan vörös a feje. Hoppá, csak nem ideges lett? Nem gond, nem tehet velem semmit sem, Mr. Brooksszal meg pláne nem, tekintve, hogy a pasi olyan kõgazdag, hogy ha akarná, az egész helyet megvehetné. Vagy perbe foghatná és bezárathatná. Szóval csak semmi butaság…

Próbálok kihúzott háttal, egyenesen, nem sántikálva járni, nehogy azt higgye, hogy valami sérült termék vagyok, mikor pár nap múlva kutya bajom sem lesz, ám eléggé nehéz még ráálnom a talpamra. Hülye féltékeny kis kurvák. Mennyibe fogadhatnék magammal, hogy miután elmegy Mr. Brooks, megint vigyáznom kell majd, hová lépek?

Csendben elvonulunk a sok kíváncsi iskolatársam elõtt, le az alagsorba, túl a BDSM termeken. Nem szólalok meg, és õ sem. Õt látszólag leköti a nézegelõdés, én meg nem tudom, hogy mirõl beszéljek. Nem társalkodónõnek, hanem jó hallgatásnak, illetve kiváló szexpartnernek nevelnek. Mesélhetnék az iskola rendszerérõl, arról, hogy mik folynak az alagsorban, de nem tudom, érdekelné-e. Arcáról nem tudok leolvasni semmit, nem tudom, mit gondol a nyitott szobákban levõ dolgokról, a csukott szobák mögül kiszûrõdõ hangokról. Vajon ez õt fölizgatja? Undorítja? Remélem, nem szadista… kis fájdalom nekem okés, sõt, szívesen fogadott, de nem véletlenül nem látogatom ezeket az órákat. Sokuk már a kínzás, és nem az élvezet határát súrolja.

Hamarosan szerencsére egy csendes, teljesen kihalt folyosóra jutunk. Látom Mr. Brookson, hogy nem nagyon érti, mit keresünk itt, de elõször kinyitom a nem túl látható helyen levõ ajtót, és intek, hogy menjen be. Itt jó helyen leszünk.

- Ez az egyetlen nyugodt hely, amirõl tudok – magyarázom, és helyet foglalok a szokásos puffomon. Kicsi szoba, pár éve talán használták is, hiszen maradtak itt puffok, meg kis asztalkák, de mikor rátaláltam, már rég belepte a por, és a pókháló. Azóta persze kitakarítottam, meg saját kis cuccokat is hoztam ide.

- Hogy találtál rá? – érdeklõdik, és pár másodperc hezitálás után õ is lecsüccsen az egyik szabad puffra. Elmeséljem neki? Végül is, mi baj származhat belõle…?

- Nem sokkal azután, hogy… - ide menekültem. – elkezdtem itt tanulni, volt egy kisebb incidensem az egyik felsõbb évessel. – Magyarán majdnem meg akart erõszakolni, én meg jól tökön rúgtam, és persze ezért én lettem megbüntetve, mert másnap nem tudott mit produkálni, így nem vette meg õt szeretõként a pasi. – A büntetésemet itt, az alaksorban kellett töltenem, ami után nem mindig volt kedvem – értsd: erõm – fölmenni a szobámba, viszont ugye ezek a szobák itt lent nem éppen alvásra alkalmas helyiségek, szóval muszáj volt keresnem egy helyet. Teljesen véletlenül találtam csak rá erre a helyre, de azóta ez lett a kedvenc rejtekhelyem – mesélem el rövidítve a rátalálásom történetét.

- Majd egyszer, ha már bízni fogsz bennem, elmesélhetnéd a teljes történetet – jegyzi meg, de nem kezd el érdeklõdni a részletek felõl, ami miatt hálás vagyok. Más valószínûleg még kérdezõsködött volna, de õ érzi, hogy nem szívesen mesélném most el azokat, amiket nem említettem. Figyelmes. Egy piros pont neki!

- Nem is kérdeztem, kér valamit inni? – Már pattanok is fel az általam itt raktározott élelemkészlethez. Magamnak vizet veszek elõ, de van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Mikor még volt szobatársam, akkor a legtöbb idõt itt töltöttem, hogy legalább mikor nem órán vagyok, hadd legyek egyedül, így akkoriban mindenféle nem romlandó dolgot fölraktároztam itt, amikbõl még mindig vannak itt dolgok, hiába van egy egész saját szobám.

- Mid van?

- Szénsavas üdítõk, ásványvíz és különféle teák, bár vizet most nem tudok forralni – sorolom föl a választékot. Alkoholom nincsen, ha nem muszáj, nem iszom. Nem az, hogy nem bírom, vagy nem ihatnék, vagy valami, egyszerûen csak nem érzem magam itt biztonságban ahhoz, hogy elveszítsem az irányítást a testem fölött. Kívánni meg nem igazán kívánom, szóval legtöbbször csak úgy teszek, mintha kortyolgatnék, aztán megpróbálom észrevétlenül kiönteni. Legtöbbször szerencsére sikerül is.

- Víz jó lesz nekem is, köszönöm – feleli. Neki is odaviszem az italát, és visszaülök a helyemre. Na, most vajon mirõl beszéljek? Azt hiszem, fel kellene majd vetnem, hogy a host szakosoknak olyan óráik is legyenek, ahol jó beszélgetõ partnerré is válhatnak, nem csak jó hallgatósággá. Bár… ha úgy vesszük, a legtöbb ember tényleg nem azért látogat el hozzánk, hogy beszélgethessen velünk. Beszélgetésre ott vannak a normál, iskolázott emberek, mi csak szórakozásra, szórakoztatásra kellünk. Mi mit sem tudunk a költõkrõl, írókról, matematikusokról, filozófusokról, biológusokról… mi nem ilyeneket tanulunk. Persze, írni, olvasni tudok, az alap oktatásom megvan, és szeretek olvasni mindenféle témában, de sajnos, mivel nekünk ezek nem kötelezettségek, csak nagy ritkán tudom mûvelni magam. Hogy fölérjek mûveltség terén egy gazdag, kifinomult üzletemberrel, hotel igazgatóval, az kizárt dolog.

- Tudsz gitározni, vagy csak dísznek van? – int a fejével a sarokban álló gitár felé. Halványan elmosolyodom, és ismét fölállok, hogy odamehessek a hangszerhez.

- Valamennyire tudok. Nem tanultam, itt nem oktatnak zenét, csak furulyázást – villantok meg egy gyors vigyort -, de ez itt volt a szobában, és megtetszett, úgyhogy az interneten rákerestem, és youtube tutorialokkal próbálkoztam képezni magam, több-kevesebb sikerrel. Még soha nem gitároztam másnak, meg már régen játszottam vele, de ha szeretnéd… - mondom, de a végére kicsit elfúl a hangom. Nem akarom ráerõszakolni.

- Kérlek – mosolyodik el. Bólintok, és játszani kezdek. Nem vagyok énekes, nem is akarnék az lenni, de mivel annyira nem is borzalmas a hangom, így játékomat a szöveggel is kísérem. A House of the Rising Sun volt az egyik elsõ, amit megtanultam játszani, és mivel ezt egy kicsit azért ide illõnek is találom, ezt adom elõ. Remélem, nem éppen most csinálom hülyét magamból…

×××××

Két hét telik el a csúfos kirúgás sorozatok óta. Nem csak egyet, se nem kettõt kellett kirúgnom, hanem rögtön ötöt. Ötöt, mint a hoteljeimen lógó csillagok. Felsõ körökbõl, komoly beosztással. Megloptak, átvertek, hülyének néztek. Azonban rájöttem s mindent megtoroltam, alaposan. Nem tudták kivel kezdtek ki, hiszen sosem mutattam meg nekik mi rejtõzik az öltöny s széles mosoly mögött. Azzal, amit rejtegetek nem lehet hasznot hozó, hatalmas birodalmat kiépíteni. Esetleg a börtönig.

Szóval a csúfos s sikertelen napok után elfáradom. Társaságra vágyom. Lazulni szeretnék, kiengedni a gõzt, ha csak egy órácskára is elfelejteni a számokat a csekkeken, a hûtlen alkalmazottakat, az ostoba vezetõket. Ennél több pedig nekem sem kell. Divatosan, de elegánsan felöltözöm, sofõrt hívatok s elkocsikázom a kedvenc báromig. Tudom, hogy ott kellemesebb társaság fogad, mint az irodámban. Ha más nem, egy drága vodka s egy finom szivar mellett annak fog tûnni.

Egész kellemes az este, igaz olyan fiatal arcokat is megpillantok bár kedves befektetõm s barátomnak mondható oldalán, akiket még soha nem láttam. Nem kell sokáig törnöm azon a fejemet kik õk s honnan jöttek. A felsõbb körökben lassan már láz fiatal szeretõt tartani, aki iskolában tanulta mesterségeit. Ha jól hallottam többfélébõl is lehet választani, s eleve vannak lányok s fiúk. Nem merültem bele a témába. Eddig. Valahogy egy ilyen pár mellé sodor az éjszakai élet, méghozzá egy igen régi üzlettársamhoz.

Richard Peterson - így hívják a tõlem is idõsebb, két gyermekes családapát – egy fiatal fiú combján pihenteti kezét. Csacsog neki, a férfi pedig élvezettel hallgatja, egészen addig, míg mellé nem ülök. Akkor egy intéssel elhallgattatja, majd velem kezd el társalogni. Nem kell sok idõ, s szóba kerül az oldalán ücsörgõ, szép s kívánatos ifjú, David. A fiú is mesél pár dolgot, de Richard dicséreteinek halma hamar ráébreszt, hogy se a kasszámnak se a derekamnak nem ártana, ha nekem is lenne egy petem. No, nem kutya vagy macska, se nem emberszabású. Nekem egy fiatal, friss hús kell.

S a címet rejtõ papírt Richard a kezembe csúsztatta, már csak egy szabad délután kell, hogy beugorhassak. S bizony, amint lesz rá idõm, be is fogok.

Ez a délután egy pénteki napra esik, amikor egy megbeszélésemet lemondanak, így akad némi szabadidõm. Addigra felveszem a kapcsolatot az intézménnyel, miszerint számíthatnak a közeljövõben jöttemre. Elsõnek meglepõdöm, mikor iskoláról van szó, aztán felvilágosítanak, hogy ez is csak olyan hely, mint a többi: kitanítják a diákokat, majd megfelelõ állást keresnek nekik. Más ember biztosan megbotránkozott volna ezen a hasonlaton, én azonban… én azt hiszem fellelkesültem.

Talán ezért is döntöttem úgy, hogy egyedül fogok elvezetni a két órára lévõ iskoláig. Délben indulok, s egy kis keresgélés után kettõ után pár perccel már ott is vagyok az iskola kapui elõtt. A portás gond nélkül enged be, mikor bemutatkozom. Már vártak. Halovány mosoly kúszik az ajkamra, de hamar rendezem is arcvonásaimat, mikor a hatalmas bejárati ajtónál megpillantok egy alakot. Leparkolok, kiszállok, majd a lehetõ legnyugodtabban sétálok felé. Bár mit is kéne játszanom? Nyugodt vagyok. Izgatott, de nyugodt.

Egy gyors bemutatkozás után az idõsödõ hölgy, Mrs. Wattson bevezet az ajtón. Rögtön megcsap a faápoló jellegzetes illata. Még a falak is tiszteletet sugároznak magukból, ámbár van az egész épületnek valami gyanús hangulata. S ez szörnyen tetszik. Épp a tantermek folyosóján vezet végig, ugyanis az irodája a végén van, mikor az ajtók egyszerre kinyílnak. Felvont szemöldökkel állok meg egy pillanatra, míg az asszony elereszt egy sóhajt.

- Szünet – jegyzi meg szárazon. – Kicsit tömeg lesz, de legalább szemügyre veheti õket. Így talán könnyebb lesz választania, esetleg kiszûrnie mire is vágyik. – Nem mond mást, csak elindul egyenesen, utána. Fiatalok még, lányok és fiúk, de nem vegyesen, elkülönítve. Kisebb csoportokban vannak, szerintem korosztály szerint, s van még valami, ami felkelti a figyelmemet. A nyakörvük, a színek váltakozása. Biztos van valami köze az egészhez, de nem tudom összerakni.

Megnéznek, megállnak, a nyakukat nyújtogatják. Én pedig élvezem, hogy még ilyen kis gyermeteg, bimbózó virágok között is feltûnést keltek. Fél szemmel az elõttem haladó nõt figyelem, ami nem nehéz, hisz a lurkók engedelmesen arrébb állnak, szabad teret hagyva neki, majdan nekem is. A másik szememmel, nos, megfogadtam Mrs. Wattson tanácsát és a fiatal arcokat nézem. Változatosak, ezt nem tagadom, azonban eddigi életmódomban is változatos szeretõim voltak. Én különlegeset keresek. Valami újat. itt azonban úgy tûnik, nem fogom megtalálni. Ahogy rájuk nézek, ahogy a tekintetünk találkozik… nem fut végig a hátamon a hideg. Egyszerûen nem érzek semmit.

Egészen addig, míg meg nem pillantom Õt.

Az utolsó terembõl jön éppen ki, úgy tûnik utolsóként. Rögtön felé kell fordítanom a fejemet, míg a kezében lévõ könyvekre koncentrál. Vékony, hosszú szõke haja hullámosan omlik vállára. Aztán rám néz. Hideg kék tekintet, egy villanásnyi érdeklõdés. Ennyi jár, ugyanis újra a kezében lévõ, instabil könyvekre terelõdik a tekintete. Én eme pillanatban meg is hozom a döntést. Széles mosollyal az arcomon lépdelek tovább, hogy elmondhassam Mrs. Wattsonnak mire is vágyom. Pontosabban kire is.

Meglepõdik e a leírásom hallatán? Eléggé. Gyõzködni kezd, mappákat pakol elém szõke hajú fiúkról s lányokról, hátha meggyõz arról, hogy mást válasszak. Mikor felemelem a hangomat s kicsit erélyesebben jelentem ki, hogy nekem az a csoda kell, nyel egy nagyot s elém rakja az aktáját. Kyle Blackburn. Kyle… érdekes a csengése. Tetszik.

- Hívassa be – jelentem ki gondolkodás nélkül, mire az asszony tágra nyílt szemekkel néz rám. – Jól hallotta. Nem kötök alkut, míg nem látom s hallom mit fogok megvenni. Ugye megérti? – kérdezek rá egy mosollyal az ajkamon.

- Persze. Azonnal behívatom. – Kisiet az irodából, én pedig felállok. Nézegetni kezdem az öreg bútorokat, amik akár nálam is lehetnének. Ez a nõ nem hogy nem éhezik, egyenesen pénzben fürödhetne a háznál tanított ágymelegítõibõl. Elnézegetem a képeket, lefoglalom magamat egészen addig, míg ki nem nyílik az ajtó.

- Gyere csak be Kyle – hallom a nõ hangját. Rendezem arcvonásaimat, hisz ez egy komoly döntés lesz. S ki tudja, talán nem sikerül rögtön meghoznom. Ahogy belép a vénasszony nyomában, mély levegõt veszem. Formásak a lábai, tetszik. Nagyon tetszik…

- Nos, akkor… - folytatná a nõ, mire én egy széles mosollyal az ajkamon ránézek.

- Meginna egy teát, értem én – célzok enyhén arra, hogy nincs rá szükségem. – Itt leszünk, hölgyem. – Mrs. Wattson egy darabig csak méreget, majd egy megadó sóhajjal bólint, majd távozik. Én addig le nem veszem a tekintetemet a magával hozott szépségrõl. Odasétálok az íróasztalhoz, majd nekidõlök.

- Kyle Blackborn. Ugye? – kérdezek rá széles mosollyal.

- Igen. Maga pedig Edmund Benjamin Brooks – feleli. Nem oly kisfiús a hangja, azonban oly mély sem. Pont olyan, amint egy férfinál – ez estben fiúnál – oly annyira szeretek.

- Pontosan. Honnan tudod? – kérdezek rá érdeklõdve. Nem mutatkoztam be, s õszintén annyira az arcom se kerül elõ a tini magazinokban. Esetleg ha arról van szó, hogy szingli milliárdos vagyok.

- Amint végigvonult a folyosón az egész iskola arról kezdett el suttogni ki maga s vajon miért van itt. Csak hallgatnom kellett – jön az egyszerû válasz, amin jót mosolygok.

- Csak hallgatnod kellett... – ismételem a szavait. – Nem akarsz leülni?

- Ezek szerint még nem döntött – jegyzi meg halkan, míg az egyik kényelmes székben helyet foglal. – Mrs. Wattson elmondta az irányárat? Bár, biztos van elég pénze…

- A pénz nem számít – fonom össze mellkasom elõtt kezeimet, míg végigmérem ülõ alakját. – Miért, talán a legdrágább fiút választottam ki? – teszem fel a kérdést, amire nem válaszol, szavakkal. A szeme csillanása azonban elárulja, hogy eltaláltam.

- Nem kötelességem magával menni. Legalábbis ez áll a szerzõdésben, de attól tartok, hogy ez nem teljesen így mûködik.

- Ennyire jól érzed itt magadat? – vonom össze szemöldökömet, míg õ nyel egy nagyot. – Ideköt talán valami… vagy valaki?

- Errõl szó sincs! – jelenti ki habozás nélkül. – Én csak egy apróságot jegyeztem meg… ha netán Mrs. Wattson nem mondta volna.

- Azon kívül, hogy te különlegeseset vagy, nem mondott mást. Azonban ezt én is tudtam, nem hiába választanálak téged – közölöm vele a tényt. – S igazad volt, még nem döntöttem. Az árat nem láttam, s bevallom, nem is érdekel. Az viszont annál inkább mit veszek ezen a pénzen – lököm el magamat az asztaltól, majd körözni kezdek a szobában. – A kezembe került az aktád, amit futólag átolvastam. Sok jót írnak rólad a tanáraid, vagy akárkik is azok, akik itt tanítanak titeket. Iskola? Nem hívnám annak – állok meg az ablak elõtt s nézek ki rajta.

Nem szól semmit, s én se. Gondolkozok az eddigi jeleneteken, újra s újra lepörgetem a fejemben. Tartózkodó, mindent átgondol. A pénzre is gondol. Utána kell nézetnem valakivel, mielõtt mindent aláírnék. Kell nekem ez a fiú, ha más nem csak pár alkalomra, de kell. Ezt neki azonban még nem kell tudnia.

- Tetszik az õszinteséged – fordulok hirtelen felé, mire õ zavartan pislant rám párat. – Az elõbb úgy fogalmaztam, mintha üzletként tekintenék erre az egészre… ne haragudj – indulok meg felé. – Annyira bennem van, hogy mindent tárgyilagosan kezeljek, pedig… pedig ez minden csak nem tárgyilagos, igaz? – ülök le mellé.

- Önön múlik, hogy tekint rá – feleli végül. Milyen válasz! Okos. Ezt is tanítják vajon? Mindegy is.

- A te idõd, az én pénzem – kezdek bele a gondolatomba. – Mindkettõnknek fontos a saját dolga. Én pedig tiszteletben tartom azt, amit a szerzõdésben annak idején leírtak, ha maga az intézmény nem is. Nem õk fogják megmondani, hogy kifizetem e az árat, vagy hogy velem jössz e. Te fogod eldönteni – mutatok rá, majd egy mosollyal hozzáteszem –, no meg én. Ötletem is van rá.

- Hogy képzelte el? – kérdez rá, úgy tûnik érdekli az ajánlatom.

- Minden szavakkal kezdõdik, Kyle. Szimpátiával. Bizalommal. Kölcsönös… érdeklõdéssel. S ezt bizony beszélgetéssel lehet elérni.

- Maga elfoglalt igazgató, én pedig az iskolában tanulok. – Látom rajta, hogy ez a rész igazán nagy kérdõjel neki, mire én felsóhajtva hátradõlök.

- Igen, nehéz dolog. Azonban biztos akad majd pár szabad délutánom, hogy eljöhessek ide, s egy sokkal szimpatikusabb szobában beszélgethessünk anélkül, hogy Mrs. Wattson az ajtóra tapad – ecsetelem mosolyogva, mire úgy tûnik az õ szemeiben is egyfajta huncut fény csillan. – Aztán meglátjuk mi sül ki belõle, Kyle.

Ezután pár mondattal nyit be ránk a nem rég emlegetett igazgatónõ. Kylenak vissza kell mennie órára, én pedig közlöm a nõvel a megállapodást. Tetszik e neki? Nagyon nem. Azonban ez még mindig az én pénzem, s ha azt akarja, hogy az övé legyen, nos, hagynia kell, hogy kibontakozzon a dolog. Szeretek csábítani, s úgy tûnik, itt lesz kit.