Karakter: Kim Yousei
Megjegyzés: (Nanaminak)
- Kim, az a lépés nem jó! Gyere ide, megmutatom! – húz magához és magyaráz, nekem pedig elegem lesz, hogy nem tudom megcsinálni.
- A Pokolba az egésszel! – ordítom és kiviharzok a teremből. Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak!
Beülök a kedvenc kis kávézómba és letelepedek a sarok beli asztalhoz, ahol senki sem lát. Lassan már törzshelyemmé vállt ez a hely. Közben gondolkodom és erősen koncentrálok az asztalrá, hátha varázslat történik és előttem lesz egy kávé. Fene egyen lépéseket! A koreográfiám elég jó, de kivitelezni is kell. Felpattanok és azon a kis helyen, a két asztal között kezdek el táncolni. Most bezzeg minden lépés tökéletes! Nem érdekel, ha idiótának néznek. Ma bemutatót tartok, amint láttják. Az utolsó lépést, ahogy lenni szokott, elrontom. Hah, sosem fog menni!
- Öhm.... Bocsi, de mit csinálsz? – néz rám az egyik pincér, egy pc-s, fekete hajú fiú.
- Táncolok – nyikkanok meg elpirulva, ugyanis szemébe nézve elvesztem.
- Azt látom, de miért itt? – kérdi és leül velem szemben az asztalhoz.
- Tudod, a teremben nem mentek a lépések és most is elrontottam a végét. – magyarázom hadonászva és elpirulva. Nem is tudom, miért magyarázkodom itt neki.
- Szerintem ez elég jó volt – mosolyog rám. – De ne ülj ilyen búskomoran, igyál egy kávét, jobban leszel – kacsint rám és meg pirultan elmosolyodom.
- Oké, akkor kérek is egyet, de három cukorral. – mondom és ő már lép is le. Mikor visszajön elmosolyodom. – Köszi. – belekortyolok. – Hmm... finom édes – nyalom meg aszám és akaratlanul is a szemébe nézek közben.
- Öhm... Nincs mit, ez a dolgom – mosolyog.
- Egyébként hogy hívnak? – kérdem kedvesen, miközben kávémat kortyolgatom. Nekitámaszkodik az asztalnak és lazán állvanéz rám.
- Jeremy Engerrand vagyok! És neked, szépségem, mi a neved? – mosolyog rám és én elveszek szemeiben.
- Kim Yousei vagyok! – motyogom pirultan és két kézzel fogom meg a kávéscsészét, úgy iszok bele.
- Hány éves vagy, Kim? – kérdi, közben végigsimit arcomon, mire megint elpirulok.
- 19. És te? – pislogok fel rá nagy szemekkel és csak nagy önuralom tudom visszafogni magam, hogy ne simuljak bele tenyerébe.
- Én 25 vagyok. És ha most megbocsájtassz, megyek és kiszolgálok néhán yvendéget, majd visszatérünk ide, édes – mosolyog és ismét rámkacsint.
*****
Mikor vége a műszakának én még mindigott vagyok. Nem akarok a táncterembe menni, mert akkor megint szembe kell nézzek a hibákkal. Haza meg nem megyek, mert már sötét van és én nem szeretem a sötétet.
- Hú, te még mindig itt vagy? – kérdi mosolyogva, miközben leül. Már nincs rajta a pincér ruhája, csak egy laza póló és nadrág, meg egyéb kiegészítők.
- Csak gondoltam... megvárlak- motyogom zavartan, de azért rámosolygok.
- Elég késő van – néz ki az ablakon. Bizony és már esik is. És hideg van. És mindjárt elmegy az áram. És.... Te jó ég! Villámlik! Dörög!
- Áááá – sikítok fel majdnem és összehúzom magam.
- Nyugi, ez csak egy kis vihar – mondja nyugtató hangon, de valahogy ezzel nem segített.
- De úgye, nem fog ide becsapni egy villám? – kérdem kiskutya szemekkel.
- Kevés az esély rá – mosolyog és átül mellém. Akaratlanul húzódok közelebb és fejemet a nyakába fúrva hozzábújok.
- Nem akarok villámlást! Sem dörgést! – jelentem ki és az mellkasánál kapaszkodom bele pólójába.
|
