-          Mi a baj kicsim? – kérdi, miközben én mellkasát ütlegelve vezetem le a bennem lévõ dühöt és fájdalmat. Azt akarom, hogy õ is érezze, de amilyen erõtlen vagyok, ezt erõsen kétlem.

-          Azt... azt hittem, hogy... hogy megint itt hagytál. – mondom és könnyeim még mindig nem apadtak el.

-          Kicsim, kicsim, kicsim. Tudod, hogy nem hagynálak megint itt. Szeretlek. – mondja és szorosabban ölel. Illatától, közelségétõl és ettõl az egyetlen szótól kis idõ múlva lenyugszom valamennyire.

-          Hol voltál? Hova mentél?

-          Egy meglepetést szerveztem. – mosolyog. Meglepetést? Szeretem a meglepetéseket. – Neked. – kapok egy puszi a számra, majd segít felállni a földõl. – Gyertek. – szól Emily-samának is. – Ez mindkettõtöknek meglepetés is. – Kicsit értetlenül nézünk rá, de azért követjük.

 Kocsival érkezünk meg valahová.

-          Most csukjátok be a szemeteket. – De, de akkor nem fogunk látni. Uhm... na mindegy.

 Érzem, ahogy kézenfog, majd vezet valahová. Izgatottan szól, hogy mostmár kinyithatjuk a szemünket.

-          MEGLEPETÉS. – Jéé, mennyi ember. Boldogan bújok oda imádott manómhoz.

-          Ezt miért kapom?

-          Az eljegyzési partink. – mondja és kapok egy édes csókot. Közben a töbiek tapsolni kezdenek.

-          Annyira szeretlek – suttogom ajkai közé és egy vidám mosoly kúszik számra.

-          Én is, cicám, én is. – nevet fel, majd húz magával az asztalhoz.

 Nagyon jó hangulat van, még zene is szól valahonnan. Mindenki gratulál és végre úgy érezhetem, hogy boldog és gondtalan vagyok. Egészen addig, amíg az egyik srác véletlenül nekem jön, egyenesen a vállamnak. Hirtelen sikoltok fel a fájdalomtól és odakapom a kezem. Minden tekintet rám szegezõdik. Most annyira hangulatrombolónak érzem magam.

 Két meleg kar ölel át és egy férfias testnek ütközök. Bal karommal átölelem a nyakát és odabújok.

-          Sajnálom..., én... nem akartam... nem akartam hangulatromboló lenni... – szipogom nyakának és bújok, dörgölõzök hozzá.

-          Semmi baj, kicsim. Na, nyugodj meg. – Próbálok, de ennyi szempár keresztüzében nehéz. Eltol magától, hogy letörölje könnyimet. – Nem akarlak többet sírni látni. Nekem is fáj. – suttof és újra magához húz az ölelésbe.

-          Sajnálom.... – mantrázom folyamatosan, amíg el nem fárad a szám és csak pihegni tudok.

 Leül az egyik székre, engem pedig az ölébe húz. Vállára döntöm fejemet és onnan figyelem a táncoló népet.

-          Van erõd egy táncra, cicám? – kérdi mosolyogva ülõalkalmatosságom.

-          Aham. – mosolyodok el mostmár boldogan.

 A tánctérre lépve örömmel simulunk egymáshoz és a többiek teret adva húzódnak arrébb.

- Jeremy, annyira szeretlek. Úgy sajnálok mindent, manóm. – suttogom ajkára és egy csókot hintek rá. 

- Én is szeretlek, cicám. – suttogja és már csókol is, de olyan hevesen, hogy bele kell kapaszkodnom az ingébe, hogy ne döljek hátra.

 Mikor vége lett a partinak, hazamentünk imáár a közös otthonunkba, ahol elõször a kanapét, fürdõt, konyhaasztalt,majd az ágyat látogattukmeg, amik ha beszélni tudnának, hát... bõven elbírna egy 18-as karikát.

 Egymás karjaiban pihenünk, simogatjuk és puszilgatjuk egymást, persze azért óvatosabban egy fokkal, hisz a karom még mindig baromira fáj. De ha mellette vagyok, akkor kibírom. Kibírok én mindent, csak vele legyek. Érzem, ahogy lassan egyenletessé vállik légzése és álomba szenderül. Nem tétlenkedek, követem én is.

~*~

Épp zuhanyzok, mikor hallom, ahogy nyílik az ajtó, érzem, hogy két kéz simul derekamra és az ajkak már a nyakamon kalandoznak.

-          Szia, cica! Mikor jöttél haza? – suttog fülembe én meg hátulról beletúrok a hajába.

-          Szia. Mégcsak most az elõbb. – mosolyodok el és hátradöntöm a fejemet a vállára, hagyva, hogy ajkai bebarangolják napbarnított bõröm.

 Hihetetlen, hogy már 4 éve együtt vagyunk. Már megvolt az esküvõnk is, amit a vízcseppektõl csillogó gyémántgyûrûk bizonyítnak, az ujjainkon. Emily-sama fejét is elszédítette valaki, de már vagy két heti faggatózás után sem árulja el. Anyáék Los Angelesbe költöztek és jövõ héten mi is megyünk meglátogatni õket. Elég jól élünk, persze ez nem azt jelenti, hogy két kézzel szorjuk a pénzt, csak ami kell az kell. Naoya is szépen felcseperedett, már nem is bírom el fél kézzel. Én bezzeg nem nõttem, max 10 centit. A karom teljesen felépült és tánc közben is remekül tudom mozgatni. Sokáig fájt még a vállam és, ha valami megerõltetõt csinálok, akkor még belejajjdul most is.

 Jeremy egész szépen megférfiasodott és csak megvadítóbb látványt nyújt. Most is, ahogy fekete hajából egy-egy csepp végigcsorog, egészen rá az én mellkasomra.

 Ábrándozásomból puha ajkak szakítanak ki.

-          Nagyon elgondolkoztál. Baj van?

-          Dehogy, csak azon gondolkoztam milyen szexi vagy. – elvigyorodik. D.Ö.G. Kap egy csókot.

-          Azt tudom. Ezért is szeretsz.

-          Nem, én nem csak a testedet szeretem.

-          Tudom. – végigsimít oldalamon. Fenekem odanyomom ágyékához. – Milyen kis kéjenc vagy. – suttog  a fülembe, amitõl még mindig megborzongok.

-          Szeretlek.

-          Én imádlak, cicám!

 És eztz én határozottan érzem, nemcsak merev farkából, hanem minden érintésébõl, minden csókjából. Én már menthetetlenül szerelmes vagyok és tudom, hogy õ is szeret. A legjobb érzés a világon.

VÉGE

Addig veszekszünk, míg õ álomba sírja magát. Én csak egy sóhajjal válaszolok és hozzábújok. Vagyis mellé fekszem.

Reggel korábban ébredek, mint õ, de nem kelek fel, csupán visszahunyom a szememet. Egy puszit érzek számon, de meg sem mozdulok. Hozzám bújik, és orrával, államat cirógatja. Még mindig nem „ébredek” fel. Majd egy sóhaj, és végre megcsókol. Mohon kapok ajkai után, hisz erre vártam.

- Gonosz vagy. – mosolyog rám, mikor vége szakad a csóknak. Eltûrök egy tincset a szemébõl, ami folyton visszatér oda

- Jó reggelt, kicsim. – mosolygok, de csak egy nyelvöltés a válasz.

- Manóm, jobb, ha felkelsz, mert ha a doki meglát itt, megint toporzékolni fog.

- Jó. – sóhajtok fel, majd egy utolsó csók kíséretében kiszállok az ágyból. Nyújtozok egyet.

- Jeremy...

- Hmm?

- Igazad volt. Bocsánat, hogy tegnap megint akadékoskodtam.

- Semmi baj, cicám. – elmosolyodom és megsimítom arcát. Bal kezével lehúz magához.

- Szeretlek. – suttogja számra.

- Én is szeretlek, cicám. – mosolygok és lecsapok ajkaira.

Fél évet volt kórházban. Ez idõ tájt többször próbált magában kárt tenni. Mindig lebeszéltem, és próbáltam éreztetni vele, hogy nincs egyedül, hogy ott vagyok mellette, hogy biztonságban van. A fél év, szerinte sikertelenül telt, mert csak az ujjait tudja mozgatni, csuklóját, és vállát még nem. Szerintem meg igenis eredményes volt, hisz ennyi idõ alatt az ujjait visszakapta. Nem sokak képesek ilyen kitartóak lenni, hogy visszakapják, lebénult testrészüket. Meg van hozzá az akarata, csak néha kicsit biztatni kell és éreztetni vele, hogy nincs egyedül.

Egyik reggel kihívtak az építkezésre, ami már majdnem kész, csak az utolsó simítások vannak hátra. Megkértem anyát, hogy vigye haza Kimet, mert én nem tudok ott lenni. Természetesen nem mondtam neki, hogy hova megyek, hisz anyának ez egy meglepetés, mivel imádja a könyveket, ezért arra gondoltam, hogy õ lehetne a könyvtáros. Azt, hogy mikor megyek, azt meg elfelejtettem mondani.

Az építkezés nagyon jól halad, hisz kívülrõl teljesen be lett fejezve, csak be kell rendezni és még ki kell festeni és kész is. Az egyik helység, fel lett díszítve, az eljegyzési partinkra, mivel az nem lett megtartva. Kim szülei, osztálytársai, barátai, mindenkit idehívtam. Aláírok néhány papírt, és indulok vissza a kórházba. Mikor beérek Kim szobájába, õ ott sír a földön. Odafutok hozzá és átölelem.

- Mi a baj kicsim? – kérdezem, és tûrõm, hogy bal kezével mellkasom püfölje.

- Azt… azt hittem, hogy… hogy megint itt hagytál. – mondja még mindig sírva.

- Kicsim, kicsim, kicsim. Tudod, hogy nem hagynálak megint itt. Szeretlek. – mondom és magamhoz ölelem. Egy kis idõ múlva már nem sírt.

- Hol voltál? Hova mentél? – kérdezi.

- Egy meglepetést szerveztem. – mondom mosolyogva. Egy kicsit értetlenül néz rám, mire még jobban elmosolyodom. – Neked. – egy puszit adok a szájára, majd felállok és felsegítem. – Gyertek. – mondom és anyára is nézek. – Ez mindkettõtök meglepetése is. – értetlenül néznek, de jönnek velem. Beülünk a kocsiba és elindulok. Nem sok idõ kell odaérni. Kiszállunk. – Most csukjátok be a szemeteket. – mondom, mire teljesítik kérésemet. Mindkettõjüket kézen fogom és bevezetem a terembe, ami szépen fel van díszítve. – Jól van most kinyithatjátok. – szólok izgatottan.

- MEGLEPETÉS. – kiálltja mindenki. Kim boldogan bújik hozzám.

- Ezt mért kapom?

- Az eljegyzési partink. – mondom és megcsókolom. Mindenki tapsol.

 Mikor kinyitom a szemem az õ mosolygó arcát látom.

-         Jó reggelt, kicsim.

-         Jó reggelt, manóm. Ne haragudj a tegnapi miatt. Én... csak... kiakadtam. – mondom és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de nem akarok sírni.

-         Ugyan, kicsim – homlokomat simogatja, amitõl kissé megnyugszom. – Tudod, hogy szeretlek, és soha nem hagylak el. Soga nem hagylak magadra. – mondja és megcsókol. Annyira szeretem, szavakkal el sem lehet mondani.

 A nap további része nyugodtan telt el. Másnap már volt egy csomó vizsgálatom, amik csak kimerítettek, ugyhogy már korábban aludtam el.

 Mikor felébredek, hallom, ahogy valakivel beszélget, majd mikor idelép hozzám, nagy szemekkel nézek rá.

-         Kivel beszéltél?

-         Egy orvossal. Meg kértem, hogy beszéljünk négyszemközt.

-         Milyen orvossal? – kérdem és mocorogni kezdek. Rossz érzésem van.

-         Terapeutával.

-         De az iszonyatos pénzbe kerül. – próbálok ellenkezni nem sok sikerrel.

-         Ha tudja orvosolni a bajodat, akkor megéri.

-         De... de... – ismét szólnék, de egy ujját ajkaimra teszi, elhallgatattva engem.

-         Nincs de.

 Szó szerint addig veszeketem errõl Jeremyvel, amíg álomba nem sírtam magam.

~○~○~○~

Mikor felkelek érzem, hogy valaki mellettem piheg. Elmosolyodom, majd közelebb hajolva adok egy puszit ajkaira. Ettõl nem ébred fel, ugyhogy megpróbálom közelebb fészkelni magam hozzá, majd orrommal megcirogatom állát. Csak nem ébred fel. Sóhajtok egy aprót és megcsókolom. Mintha erre várt volna kap ajkaim után. Szóval végig ébren volt.

-         Gonosz vagy – mosolygok rá pihegve. Félretûr egy tincset szemembõl.

-         Jó reggelt, kicsim. – mosolyog rám ártatlanul, mire kinyújtom neki a nyelvem.

-         Manóm, jobb, ha felkelsz, mert ha a doki meglát itt, megint toporzékolni fog.

-         Jó – sóhajt fel, majd egy ásítás és egy rövid csók kíséretében kiszáll az ágyból, aztán nyújtózik egyet.

-         Jeremy...

-         Hmm?

-         Igazad volt. Bocsánat, hogy tegnap megint akadékoskodtam – mondom szomorkásan.

-         Semmi baj, cicám – mosolyog és végigsimít arcomon. Bal lezemmel pólója nyakához nyúlok és lehúzom magamhoz manómat.

-         Szeretlek – suttogom szinte ajkaira.

-         Én is szeretlek, cicám – mosolyog és megcsókol. Gyengéden, mégis szenvedélyesen.

 ~○~○~○~

  Fél évet töltöttem a korházban és õ végig velem volt. Segített, mikor úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni sosem. Lebeszélt arról, hogy magamban kárt tegyek. Bízott bennem és mindig kimutatta, hogy szeret és biztonságban vagyok. A fél év viszonylag eredményteleül telt, mert csak az ujjaimat tudom mozgatni, de a csuklómat és az alkaromat nem. A vállamat akárhányszor mozdítom meg, pokolian fáj.

 Reggel, vagyis inkább délben arra kelek, hogy valami puha landol a mellkasomon, majd valami megnyalja az államat. Elfintorodom, majd csodálkozva nézek szembe Naoyával. Elmosolyodom, majd megsimogatom. Már megszoktam, hogy mindent a bal kezemmel sikerül elérnem, szóval ezzel nincs gond.

-         Jó reggelt, Kim! – hallom meg Emily-sama hangját.

-         ’reggelt! Hát Jeremy hol van? – kérdem, mert nem látom sehol.

-         Elment valahová, nem mondta, hová.

-         Mikor jön vissza? – kérdem mosolyogva és orrromat cicám orrához illesztem.

-         Azt sem mondta – szól szomorkásan, mire nekem lszorul a torkom.

 Szóval itt hagyott! Már megint úgy érzem, mintha összetörne valami a mellkasomban. Felállok az ágyból és keserûen elmosolyodom.

-         Megyek átöltözöm – mondom színtelen hangon.

-         Ne segítsek?

-         Azért, mert az egyik kezem lebénult, még fel tudok öltözni! Nem kell senkinek a segítsége! – robbanok egybõl és idegesen kezdem szedni a ruháimat. Mozdulataim egyre csak lassulnak, a végén már a földre esve kezdek sírni keservesen.

-         Szia, kicsim – kapok egy puszit a homlokomra.

-         Szia, manóm. – mondom, majd nyávogást hallok. Korházban?

-         Mi volt ez? – kérdem, mire õ mosolyogva ráteszi mellkasomra cicámat. Naoya.

-         Neked hoztam. Egy kis meglepetés. Szeretném, ha minél hamarabb meggyógyulnál. – De édes. Annyira szeretem.

-         Köszönöm – mondom és akarok egy csókot adni neki, de az jelen pillanatban esélytelen, így jelzek neki, õ pedig hint egy csókot ajkaimra.

-         Eküszöm szét fogom választani magukat, ha mégegyszer meglátom, hogy csókoloznak. A betegnek szüksége van a pihenésre. – szakítja meg a pillanatot a doki bácsi, nagyon szúrós szemmel néz manómra. Nevethetnékem van.

-         Rendben, rendben. Többet nem fordul elõ. Megigérem. – mondja Jeremy és elmosolyodik én meg elborzadok. Nem akar soha többé megcsókolni?

-         Jól van, akkor megnyugodtam. Most viszont a kötést fogom kicserélni. – mondja a doki és neki is lát. Hamar végez.

 Nem sokára bejön Emily-sama is, hoz kaját és meleg anyai hangulatot. Imádom az anyósom. Hehe…

 Mikor kettesben maradunk közelebb intem magamhoz manóm. Szeretném érezni a közelségét.

-         Jeremy? – nézek rá kiscica szemekkel.

-         Mi szeretnél, cicám? – kérdi mosolyogva, mire Naoya felnyávog és hasamra szökik puhán. Emelem a kezem, hogy simogassam meg, de nem érzem. Ijedten kapom vállamr a tekintetem és akkor esik le megint, hogy mi történt. Szemembõl könnyek törnek elõ ismét.

-         Mi lesz, ha sohasem jön helyre?! Nem fogok tudni majd táncolni! Nem tudom mit fogok kezdeni, ha nem tudom majd mozgatni?! – mondom hisztérikusan, nem tudom magamban tartani. – Jeremy, miért mondtad azt, hogy többet nem csókolsz meg? Miért nem akarsz megcsókolni? Már nem kellek, mert egy roncs lettem?! Miért nézel így?! Nem érted, hogy nem fáj?! Nem érzek semmit itt! Annyira rossz! A fejem is fáj, meg atorkom is! – ordibálom hisztérikusan, mire két orvos lép be az ajtón. Az egyik ad valami inekciót a karomba, amit  még érzek. Feljajdulok és sírni kezdek.

-         Jeremy, ne figyeljen rá. Lesznek ennél rosszabb dühkitörései is. Meg kell növelnünk a nyugtató adagját. Errõl magától, vagy kitõl mástól tudnék engedélyt kérni? – kérdi az orvos, akibõl egyszerre nyolcat látok. Majd érzem, hogy hatni kezd a szuri. Elalszom. 

A mentõsök azonnal stabilizálják az állapotát. Beviszik a kórházba. Ott egybõl a mûtõbe viszik. Én ott ülök és zokogok. Egy kezet érzek a vállamon. Felnézek és Koyoma szemeit látom meg. Azonnal felállok.

- Köszönöm. Köszönjük, hogy megmentette a fiamat. A fiunkat. - mondja és megölel. - Látszik, hogy szereted. Most már nyugodtan bízom rád a fiamat. - elmosolyodik. Ekkor hallom meg anya hangját.

- Kicsim. Itt vagyok. Mi történt? - mondja és ahogy odaér, megölel.

- Röviden Kimet lelötték. - mondom és ismét könnyek szöknek a szemembe.

- És hogy van? Túléli? Ha nem, azt nem bírnám elviselni. Olyan kedves, szeretetre méltó. - mondja anya és aggódva néz Kim szüleire.

- Milyen feledékeny vagyok. Õk itt Kim szülei. Õ Koyoma Yousei, õ pedig a felesége, Noriko Yousei. - mondom és anya kezet fog velük. Több szó nem esik köztünk. Kb 5 óra múlva jön ki egy orvos.

- Ki a legközelebbi hozzátartozója? - kérdi, mire felállnak a szülei. Az anyja magával húz.

- Mi a szülei vagyunk, õ pedig a jegyese. - mondja Noriko.

- Rendben. Fáradjanak velem. - mondja és bemegyünk az irodába. - Az állapota stabil. Életben fog maradni. De a golyó olyan elyen érte, hogy a jobb keze nem biztos, hogy felépül. Lehet, hogy soha nem fogja tudni mozgatni. De erre kicsi az esély. - mondja, mire mind megkönyebbülünk.

- Be lehet menni hozzá? . kérdem. Az orvos int a fejével.

- Csak holnap. Addigis menjenek haza. - mondja és mi úgy cselkszünk. Haza megyek és egy forró fürdõ kiséretében, átöltözöm. Nem tudok aludni, ezért a közös képeket nézegetem. A szemembe könny csordul és nem akar tágítani. Az éjszakát átvészelem valahogy. Naoya nagy segítégemre van. Sokat simogatom. Reggel felöltözök és elmegyek Kim szüleihez. Együtt megyünk be a kórházba. Elõször õk mennek be, majd egy óra múlva megyek be én. Õk haza mennek. Úgy 3 órát lehet bent, mikor el akarok tõle köszönni egy csókkal, mire kinyitja szemeit. Megkönnyebülök és meg simitom arcát. Õ is elmosolyodik. Bejön egy orvos és közli velünk, hogy Kim jobb karja lehet, hogy lebénül. Én már tudtam a hírt, de most is sokkol. Mikor kimegy, õ kényszeredetten nevet el, ami át csap sírásba. Majd álomba sírja magát. Én tehetetlen vagyok, ezért csak a kezét fogom. Aznap este ébred csak fel. Meglepetés fogja fogadni, mert engedélyt kértem, had hozzam be a cicáját. Kis kosárban hoztam be Naoyát. Mikor felébred, elõször rám néz.

- Szia, kicsim. - köszönök neki és egy puszit adok homlokára.

- Szia, manóm. - mondja és meglepõdik, mikor egy nyávogást hall. - Mi volt ez? - kérdi, mire én csak egy mosoly kiíséretében lehajolok és kiveszem a cicust a kosárból. Rárakom mellkasára, ügyelve, ne érjek a sebéhez.

- Neked hoztam. Egy kis meglepetés. Szeretném, ha minél hamarabb meggyógyulnál. - mondom és nézem, ahogy örül neki. - Holnap reggelig maradhat. - mondom és csillogó szemekkel néz rá.

- Köszönöm. - mondja és jelez, hogy egy csókot akar. Teljesítem kérését, de bejön egy orvos.

- Eküszöm szét fogom választani magukat, ha mégegyszer meglátom, hogy csókoloznak. A betegnek szüksége van a pihenésre. - mondja és szúros szemmel néz rám.

- Rendben, rendben. Többet nem fordul elõ. Megígérem. - mondom és elmosolyodom.

- Jól van, akkor megnyugodtam. Most viszont a kötést fogom kicserélni. - mondja és nekilát a kötözéshez. Elég hamar végez vele. Miután kimegy, nem sokkal utána jön be anya. Egy nagy szatyrot hoz.

- Sziasztok, drágáim. - köszön és mindkettõnknek egy puszit ad a homlokára. - Hoztam neked rendes enni valót. - mondja Kim felé fordulva.

- Köszönöm, de igazán nem kellett volna fáradnia értem. - mondja mentegetõzve.

- Ez nem fáradtság nekem, hisz már a családhoz tartozol te is. - mondja és kipakol a hûtõbe. - Ha valamira szükséged van, csak szólj nyugodtan. De most már megyek. Magatokra hagylak titeket. - mondja és homlok puszik után távozik.

 Reggel arra ébredek, hogy egy kéz fogja be a szám és egy ismeretlen helyen vagyok. Jeremy... Hol van? Holvagyok? Nem tudom mozgatni a végtagjaimat, meg vannak kötve. Kétségbeesetten nyöszörögvepróbálok kiszabadulni és megharapni azt a kezet, ami a számon pihen, nem sok sikerrel.

 Meghallom manóm hangját, de csak telegonon keresztül. Sikerül megharapnom a kezét elrablómnak, amiért kapok egy szép pofont, mire felzokogok.

-         Nyugi, nyugi, Casanova. Még semmit nem csináltam vele, de most, hogy ránézek, lehet, hogy megdugom egyszer-kétszer. – Nevet én meg sírok. Mondjuk ha hozzám mer érni én... én... ráküldöm Naoyát, õ majd kikaparja a szemét. – Gyere ide és elengedem a kis kéjenc kurvád. A régi gyár épületében vagyunk. – mondja a fickó én meg megszeppenten nézek rá. „Mit akar tõlem? Mit akar Jeremytõl? Félek...”

 Sunyi vigyorral mér végig én meg akkor észlelem, hogy meztelen vagyok és nem csak ez tûnik fel, hanem az is, hogy ismerõs a fickó. Láttam már, teljesen biztos vagyok benne.

 Végigsimít arcomon, ismét megharapom, ismét pofont kapok, a könnyeim is kicsordulnak. Egész testem reszket, annyira félek...

-         Fõnök, az ajánlatban az volt, hogyha elhozzuk mi is megkúrhatjuk – hallok még egy hangot. Ijedten kapom arra a fejem és látom, hogy legalább nyolc férfi áll kiéhezett tekintettel. Nyelnem kell egyet, ahogy egy dagadtabb férfi végignyal aszáján. Hánynom kell.

-         Ja igen, kösz, hogy elhoztátok – mondja és õrült nevetéssel lövi le minden emberét.

 Behunyom a szemem. „Ugye ez egy álom? Felébredek és Jeremy karjaiban fogok lenni.” Kinyitom a szemem és csak annyit érzékelek, hogyvalaki a hátam mögé sétál. Félresimítja hajamat, belecsókol a nyakamba. Nekem megint sírhatnékom van, hangosan zokogok.

 Ujjai végigsiklanak testemen, amitõl ismét hányingerem lesz és ráfog férfiasságomra.

-         Ne... hagyja abba... kérem... – zokogom könyörögva.

-         Engedd el! – hallom meg Jeremy hangját. Felpillatok és tényleg õ az. Fegyverrel a kezében, amit a férfire szegez.

-         Rendben van – mondja és feláll hátam mögül, rászegezi a pisztolyt manómra. Szívem kihagy egy dobbanást. „Ne... bármit megteszek... csak õt ne bántsa...”

 Elkezdenek lövöldözni egymásra. Ismét behunyom a szemem, nem merem kinyitani. „Félek attól, hogy valami baja esik, újra, miattam.”

 Mikor már nem hallom a lövések zaját, felnézek. Lefele nem merek. A férfi vigyorog és rám szegezi a fegyverét.

-         Szenvedj, ahogy én is, szenvedtem az apád miatt. – És akkor bevillant. Õ annak a cégnek az igazgatója, amit apa megszerzett, rengeteg per után.

  De többre már nem tudok gondolni, ugyanis egy golyó repül felém és belefúródik nyakhajlatomba. Érdekes, nem érzek fájdalmat, de azt igen, hogy a vér lefolyik mellkasomon.

 Közben még egy lövés zaját hallom, majd valaki eloldozza köteleimet és ölébe húz. Jeremy az, érzem az illatát, csak az a baj, hogy négyet látok belõle.

-         Kim... kicsim... ne hagyj itt... kérlek... – hallom zokogását. Megérzem fejesúllyát a mellkasomon. Pokolian fáj a válam!

-         Miért... miért sírsz,manóm? – kérdem nehézkesen, de többet nem tudok szólni, érzem valamivastag gyûlik a számban és lefolyik államra. – Szeretlek, ne sírj – suttogom, de már nem jön több szó. Sõt semmi sem, csak sötétség.

~*~

 Arra ébredek, hogy Jeremy hajol fölém és meg akar csókolni. Ismerõs a jelenet, csak akkor nem én feküdtem ezen az ágyon. Észreveszi, hogy kinyílik a szemem, megkönnyebbülten elmosolyodik ésmegsimogatja arcomat. Mosolyt erõltetek arcomra, nem érzem a jobb karom. Próbálom megmozdítani, de nem megy,az erõlközdés kiül az arcomra is. Még ez az apró mozdulat is kifáraszt.

 Hallom az ajtó nyitódását. Belép egy orvos. Érdekes, mindig ez az orvos jelenik meg, ha rossz hírek vannak, ezek szerint valami van. És ahogy sejtettem. A doki elmagyarázza Jeremynek, hogy lebénult a jobb karom és lehet, hogy soha többé nem fogom tudni mozgatni. Mikor kimegy én csak erõltetetten felnevetek, majd a hisztérikus nevetés átmegy sírásba, majd zokogásba. Ettõl csak mégjobban fáj mindenem. Próbálom felemelni a kezem, hogy végigsimítsak manóm arcán, de nem megy, nem mozdul.

- Nem fáj... – nyögöm ki kínomat. Tudom, hogy piszkosul fájnia kéne, de mégsem érzek semmit, mintha ott sem lenne. Végül ájulásba sírom magam. 

Nem tudom, hányszor szeretkeztünk, de megint kívánom. Egy kiadós szex után, összebújva pihenünk. Pár óra múlva felkelünk és megfürdünk. Én egy boxert kapok magamra, míg cicám az én ingemet. Lemegyünk a konyhába.

- Hát, azt hiszem el kéne menni bevásárolni. Nincs kedvem ma innen elmenni. Maradunk még? - kérdezi.

- Természetesen. Ameddig csak akarsz. - mondom sé megcsókolom. - Gyere menjünk hozzunk át pár cuccot. - mondom és felfelé kezdem húzni. Út közben találunk itt-ott szét dobálva egy-egy ruhadarabot. Felöltözés után, indulunk. Elõször Kimhez megyünk. Összeszed pár cuccot, ami kimerül a ruhákban és néhány képben - és természetesen a cicát ne hagyjuk ki -. Utána hozzám megyünk és én is összeszedek pár cuccot. Viszünk el két tányért, poharat és evõeszközöket, hogy egy kis ideig legyen miben enni. Úgyis majd mi vásárolunk be magunknak. Anyától búcsút véve, indulunk el új házunk felé. Egész szépen berendezkedünk aznap.

****

Másnap reggel fura hangogra ébredek. Kim mellettem alszik édesen. Óvatosan kimászok az ágyból és lemegyek. Nem veszem észre, hogy valaki mögém kerül és leütnek. Nem tudom mikor ébredek fel, de ugyanott találom magam ahol leütöttek. Felrohanok a szobába és nincs sehol Kim.

- Kim. Kim. Hol vagy? - kiabálom, de nem felel senki. azonnal a telefonhoz nyúlok és Kimet hívom. Valaki felveszi.

- Te vagy az, cica? - kérdezi egy ismeretlen hang. Halk nyöszörgést hallok a háttérbõl.

- Hol van Kim? Mit csináltál vele te szemét? - kérdezem ingerülten.

- Nyugi, nyugi, Casanova. Még semmit nem csináltam vele, de most, hogy ránézek, lehet, hogy megdugom egyszer-kétszer. - mondja és elneveti magát. Hallom, hogy valaki zokog a háttérben. - Gyere ide és elengedem a kis kéjenc kurvát. A régi gyár épületben vagyunk. - mondja és lecsapja a telefont. Én azonnal Kim szüleit tárcsázom. Az apja veszi fel a telefont.

- Igen, tessék itt Koyama.

- Jó napot. Itt Jeremy Engerrand. Tudnánk valahol személyesen is találkozni. A fiáról, Kimrõl lenne szó. - mondom komolyan és megmondja melyik hotelba menjek. Felöltözés után, bemegyek a fõnökhöz és vissza kérem a jelvényemet és a fegyveremet. Majd megyek a megadott címre. Bekopogok az ajtón és egy nõ nyit ajtót. 

- Jó napot. Noriko vagyok. Kim anyukája. Maga biztos, Jeremy. Jöjjön. - mondja és bemegyek. Az apjával kezet fogok.

- Mirõl van szó?

- Tudják én a fiúk barátja vagyok. Mármint a jegyese. Ma reggel zajt hallottam lentrõl és lementem. De leütöttek. miután felébredtem, Kim már sehol nem volt. Azért jöttem, hogy szóljak miatta. Kimet elrabolták.

- Micsoda? - kérdezi az apja. Anyja sírva bújik hozzá. Nekem is kifolyik egy két könnycsepp a szemembõl.

- Nos szeretném, ha velem jönnének. Az FBI már tud róla és a helyszínen vannak. - mondom és felmutatom a jelvényemet.

- Ez természetes. - mondja az apja. Pár perc múlva, már a kocsimban ülünk és a hely felé hajtunk. Miután odaérünk, Kira siet elénk.

- Jeremy jó, hogy jössz. A pasas megõrült. Az összes emberét lelõtte. - mondja és odamegyünk a monitorhoz. A helységben mindenhol hullák. Kim középen van kikötve. Két keze kifeszítve a levegõben, két lába hátul összekötve. Térdel. Jobban megnézem és látom, hogy meztelen.

- Bemegyek. - mondom és egy mellényért intek. A jelvényem ledobom a földre és beindulok. Mikor beérek, mindenhol vérszag terjeng. Hallom Kim zokogását. Látom, hogy hátulról valaki ráfog férfiasságára.

- Ne...... hagyja abba....... kérem..... - könyörög.

- Engedd el. - mondom és a fegyvert a fejére szegezem.

- Rendben van. - mondja és feláll. Õ is rámszegezi a pisztolyt. A párbaj köztünk heves és gyilkos volt. A végén, mindkettõnknek már csak egy golyója marad. A hapsi Kim felé fordítja a fegyvert.

- Szenvedj, ahogy én is, szenvedtem az apád miatt. - mondja és lelõvi Kimet.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee. - ordítom és felé kezdek futni, de már késõ. A golyó eléri õt. Felemelem fegyverem, és fejen lövöm. Majd Kimhez futok. Eloldozom és ernyedten esik a földre. Letérdelek és az ölembe húzom. A könnyeim már megállíthatatlanul folynak. - Kim.... kicsim..... ne hagyj itt.... kérlek..... - mondom és fejem a  mellkasára hajtom. Úgy zokogok.

- Mért... mért sírsz, manóm? - kérdezi, mire felkapom a fejem. Ekkor érnek be a mentõsök.

( Itt egy kis hangulat festõ zene. Csak akkor hallgasd meg, ha a rablós részhez értél. Akkor kezd el hallgatni. Hidd el biztos a hatás^^.www.youtube.com/watch)

-         Nem én vettem. Csupán kiválasztottam. A fõnököm ajándéka. Mármint a volt fõnökömé. Tetszik?

-         Igen, nagyon – ölelemát boldogan.

-         Szerintem kezdjünk el beköltözködni. Ha valóban úgy van, ahogy te mondtad, hogy próbák elé állítanak, akkor abba már nem nagyon szólhatnak bele, hogyha már velem vagy, itt a házba. Érted? Nincs más végyam, csakhogy téged magam mellett tudjalak és biztonságban. -„Annyira édes.”

-         Ez mind szép és jó, de, hogy fogjuk fent tartani? Ez luxus ház. – Mondjuk nekem sosem volt gondom a pénzzel...

-         Tudom már erre is gondoltam. És el is kezdtem megvalósítani – mondja büszkén.

-         De mit?

-         Arra gondoltam, hogy nyithatnánk közösen egy, vagyis mindenféle boltot. Úgy értem, hogy egyépület, de lenne benne, kávézó, és étterem egyben, könyvtár és egy tánciskola. És te lennél a tánctanár. Te rendezheted be az egészet. Na mit szólsz? – kérdi lelkesen én meg elgondolgodom egy percre. Valóra válna az álmom, hogy tánctanár lehetek, ki mondana ilyenkor nemet.

-         Mikor nyitunk? – kérdem mosolyogva, mielõtt még azt gondolná, hogy mást szerenék.

-         Szóval... igen? – kérdi boldogan. Csak bólintok õ meg ismét megpörget a levegõben. Kezdem ezt megszokni. – Istenem, olyan bolgod vagyok. Annyira boldoggá teszel, Kim. Ezt szavakkal el sem tudom mondani. Annyira szeretlek. -  Tudom mit érez, hasonló zajlik le bennem is. Ujjamat szája elé rakva hallgattatom el.

-         Akkor ne mond. Mutasd meg. – Rögtön lehajol egy szenvedélyes csókra. Csak falja ajkaimat hevesen, ahogy én is az övét.

-         Mit szólnál, ha kipróbálnánk az új szobát? – kérdi számra suttogva a szavakat.

 Bólintok egyet és elkapom ajkait. Felkap az ölébe és elindul velem az emeletre. Lábaimat derekára kulcsolom és átölelem a nyakát. Egyik kezével fenekem alá nyúl, míg a másikkal a derekam fogja át. Mikor végre felérünk az ágzra dönt.

 Délig tartó szenvedélyes szeretkezéssel mutatjuk ki érzéseinket, majd mikor már csillapodott vágyunk és pihegünk, szokásosan összebújva fekszünk az ágyon és beszélgetünk.

-         Mikor megyünk ki az építkezésre? – kíváncsiskodom, miközben kócos tincseivel játszom.

-         Felõlem most is kimehetünk.

-         Most még ne. Majd késõbb. Olyan jó itt veled, melletted. Megnyugtató – mondom, miközben behunyt szemmel élvezem közelségét. Fejem mellkasáta hajtom és kis köröket rajzolok ujjammal hasára.

 Egy furcsa ötlettõl vezérelve feltápászkodom és rámászom. Csípõjére ülök, kezemmel mellkasán támasztom magam és hozzásimulok. Elvigyorodik.

-         Kis kéjenc cicám – suttogja, de nem nagyon hagyom, hogy mást mondjon, elhallgattatom egy csókkal. Ujjaimmal mellkasát cirogatom, majd egyik kezem felfele simítva, beletúrok hajába.

 Tenyere hátamon siklik végig és fenekemnél áll meg. Nem tudom hány menet volt eddig, négynél abbahagytam a számolást. Ki tud ilyenkor négynél tovább számolni?! De a lényeg, hogy ismét veszettül kívánom. Ilyen vagyok, egyszer megkaptam valamit, azzal nem tudok betelni sosem.

 Hevesen csókolom, miközben ujjaim közé veszem egyik mellbimbóját és belecsípek, hangosan nyög fel. Csak belemosolyodom a csókba és letérek nyakához és megharapdálom, szívogatom, nyalogatom az érzékeny bõrt. Kulcscsontjánál is így járok el, majd miután megízleltem minden porcikáját, számba veszem vágyát, ami már keményen és forrón kielégülésért lüktet. Miután eléggé felhergeltem már-már mindjárt elélvez-, kieresztem számból és meghallok egy csalódott sóhajt. Elvigyorodva mászom fel egy csókért, közben lassan magambavezetem férfiasságát. Eléggé kitágultam már, hogy ne fájdalmas, sokkal inkább kéjes érzés legyen.Hátravetem fejem, ahogy sikerül tövig belémhatolnia. Megfogja csípõm és leállít egy percre, hogy mély lélegzetekkel kicsit lehiggassza maqgát. Addig is ráhajolok ajkaira és szenvedélyesen csókolom.

 Pár perc után megmozdítja csípõjét és innentõl már nincs megállás. Szenvedélyesen hajszoljuk egymást a gyönyör felé, olykor húzva egymás idegeit, de az élvezés mindennél édesebb.

 Elgyengülve dölök rá és pihegve nyakához bújok. Átölel és kihúzódva belõlem nagy nehezen úgy fészkelõdünk, hogy mindkettõnknek jó legyen, tehát én valahogy hasra fekve kerültem õ meg oldalamhoz simulva a hátamat és lábaimat simogatja.  Érzem, ahogy szétkeni magját a combomon, de nem zavar, sokkal inkább jól esik simogatása.

 Jó néhány óra pihenés után kelünk ki az ágyból és megfürdördünk, majd felkapom magamra manóm ingjét, aki csak boxerét veszi magára és lemegyek felfedezni merre van a konyha.

- Hát, azt hiszem el kéne menni bevásárolni. Nincs kedvem ma innen elmenni. Maradunk még? – nézek rá ártatlan kérlelõ kiscica szemekkel.

- Jeremy... ez gyönyörû... És veled együtt élni, az lenne maga a Mennyország, mondjuk eddig mindig nálatok maradtam és alig voltam otthon. Csodálatos ez az egész... Én nem tudom mit mondjak... Annyira szeretlek... - hadarja el egy szuszra és pár könnycsepp folyik le gyönyörû arcán.

- Butus, emiatt ne sírj, jobban szeretem, ha nevetsz. - elmosolyodom és megcsókolom. Hevesen viszonozza, de valamiért abbahagyja. Belefúrja arcát mellkasomba. - Mi törént, cica? Mi baj? - felemelem fejét és magamhoz ölelem.

- A szüleiddel könnyû volt, nos apádat most nem tudom hová tegyem, de õ sem zavar már. De az én szüleim, húhú, nos... nem biztos, hogy apa meg fogja érteni. Már mindketten tudják, hogy van valakim. Arra kérlek, hogy amikor elmondjuk nekik a hírt, akkor majd hagyd, hogy én beszéljek és ha esetleg próbák elé állítanának, azt fogadd jól. - teljes mértékben zavarba van.

- Ne aggódalmaskodj annyit. Lesz, ami lesz. Én mindenképpen veled fogok beköltözni ebbe a házba. Ha engedik a szüleid, ha nem. - mondom és magamhoz ölelem. Majd kézen fogva bevezetem a házba. Most csak a fõbb helységeket mutatom meg neki, mint a konyha, fûrdõ, hálószoba (miénket), étkezõ, nappali. Az emeltre, ahol a szobánk is van, (nem csak egy szoba van, legalább 5 ^^) lépcsõ vezet fel. Látszik rajta, hogy tetszik neki az egész ház.

- Ez gyönyörû. De honnan volt ennyi pénzed? - kérdi hirtelen.

- Nem én vettem. Csupán kiválasztottam. A fõnököm ajándéka. Mármint a volt fõnökömé. - mondom és elmosolyodom. - Tetszik?

- Igen, nagyon. - mondja és megölel.

- Szerintem kezdjünk el beköltözködni. Ha valóban úgy van, ahogy te mondtad, hogy próbák elé állítanak, akkor abba már nem nagyon szólhatnak bele, hogyha már velem vagy, itt a házba. Érted? Nincs más vágyam, csakhogy téged, magam mellett tudjalak és biztonságban.

- Ez mind szép és jó, de, hogy fogjuk fent tartani? Ez egy luxus ház.

- Tudom már erre is gondolta. És el is kezdtem megvalósítani. - mondom büszkén.

- De mit? - kérdi értetlenül.

- Arra gondoltam, hogy nyithatnánk közösen egy, vagyis mindenféle boltot. Úgy értem, hogy egy épület, de lenne benne, kávézó és étterem egyben, könyvtár és egy tánciskola. És te lennél a tánctanár. Te rendezheted be az egészet. Na mit szólsz? - kérdem, de semmi válasz. Tudtam, hogy hülye ötlet. 

- Mikor nyitunk? - kérdi mosolyogva.

- Szóval...... igen? - kérdezem boldogan, mire bólint. Felkapom és megpörgetem. - Istenem, olyan boldog vagyok. Annyira boldoggá teszel, Kim. Ezt szavakkal el sem tudom mondani. Annyira szeretlek. - mondom és az ujját a számra rakja.

- Akkor ne mond. Mutasd meg. - mondja és lehajolok egy csókra. Ez az eddigi legszenvedélyesebb csók, amit váltottunk.

- Mit szolnál, ha kipróbálnánk az új szobát? - kérdezem szájára suttogva. Csak bólint egyet és megcsókol. Felfele indulok az emeltre, úgy, hogy felkapom. Lábati derekam, kezeit nyakam köré fonja. Én egyik kezemmel feneke alá nyúlok, míg másikkal pedig derekát fogom meg. Lassan haladunk fel a szobánk felé és felérve az ágyra döntöm. Az egész délelötött végig szeretkezzük. Majd össze bújunk és beszélgetünk.

- Mikor megyünk ki az épitkezésre? - kérdezi kiváncsian. Folyamatosan a hajammal játszik.

- Felõlem most is ki mehetünk. - felelek kérdésére.

- Most még ne. Majd késõbb. Olyan jó itt veled, melletted. Megnyugtató. - mondja és lehunyja szemeit. Fejét mellkasomra hajtja.