Ülök egy kocsmában, és várom a kocsmárost, hogy adjon enni, meg ágyat, de csak nem jön. Õ nem is, de pár ismeretlen démon igen. És felém tartanak. Hogy az a… Nem vagyok valami törékeny alkat, de az biztos, hogy démonokkal nem tanácsos kikezdeni. Épp kapnám el a pillantásomat róluk, mikor az egyik észrevesz, és elkezd inzultálni. Aztán meg hogy ki akarok velük kezdeni. Dehogy akarok!

És még én vagyok a hibás?! – kérdezem magamtól, miután végre megérkezett a kocsmáros, csak éppen kihajított ahelyett, hogy fekhelyet adott volna. És most itt vagyok, kiszolgáltatva a démonoknak. Persze nem hagyom magam, amikor rám támadnak, mind mágiával, mind a kardommal támadok és védekezet, de mégis õk gyõznek. Mondjuk párat meg is öltem közülük, de akkor is… Hát igen, az erõfölény… Csak tudnám, miért támadtak rám…

Úgy gondolom, a kocsmában már nem látnak szívesen, se a faluban, így inkább tovább állok. De jó nekem… Mondjuk nem épp a legjobb ötlet, lévén hogy tele vagyok sérülésekkel, és bár mágus vagyok, azok között is az egyik legjobb, mégis, a gyógyításhoz sohasem értettem. Szóval még csak a vérzést sem tudom elállítani. Szívás. És nem is értem, miért támadtak meg. Én csak rájuk pillantottam. Ráadásul… Van egy olyan érzésem, hogy követnek. Messzirõl, de érzem a kisugárzásukat. Megint csak azt kérdezem: Mi a fenét akarnak tõlem?!

Az út egy kietlen tájon vezet át, ahol sehol semmi. Viszont egyre sötétebb lesz, és én meg egyre inkább elvérzek. Valahol a messzeségben egy fénypontot látok, aminek nagyon megörülök. Megpróbálok sietni, de egyre inkább szédülök. Az utolsó pár lépést már vánszorogva teszem meg. Az ajtóhoz érve egy halk kopogást még kierõszakolok magamból, aztán ott csuklok össze, mint egy kiterült béka, és elnyel a jótékony sötétség.

---*---*---*---

Egy kellemes kis kunyhóban térek magamhoz. A sebeim bekötözve, homlokomon borogatás. Hogy? Bekötözve?! – jut el a tudatomig, és végig nézek magamon. Igen, jól gondoltam, ahhoz le kellett vetkõztetni. Viszont szerencse, hogy a nyakláncomat nem vette le az, aki levetkõztetett. Jó, persze, nem meztelenre, csak alsógatyára, de akkor is!

Mikor teljesen magamhoz térek, megpróbálok fölülni. Sokadik próbálkozásra sikerül is, és érzem, hogy csak kicsit húzódnak a sebeim. Mivel egy normális ember nem tudná úgy begyógyítani a sebeimet, hogy ne érezzem õket, így csak varázsló lehetett. Most vajon merre van? – nézek körül. Most jobban körülnézek, és látom, hogy a feltételezett segítõm egy elnyûtt kanapén pihen. A kanapé végében vannak a szétszabdalt ruháim, amiket valahogyan, de azt nagyon ügyesen, föltornázom magamra. Próbálom nem felébreszteni, és úgy eltûnni, mivel nem akarom, hogy azok a démonok, akik szétvertek, õt is megtámadják, mert segített rajtam, de egy nyikorgó padlónak hála, na meg egy hangosabb nyögésemre fölriad. Egy pillanatra megdermedek, majd ha már úgyis fölébredt, közelebb megyek hozzá, és megszemlélem. Gyönyörû fekete haja kócosan meredezik össze-vissza, biztos elaludta. Olyan puhának tûnik, hogy kedvem lenne megérinteni, de a közönyös szürkés-zöld szemei elriasztanak ettõl a tettõl. Teste többi részét egy fekete köpeny fedi, így alakját nem látom. Bár jó lenne látni.

- Jó estét – köszöntöm. – Köszönöm, hogy megmentett. Ha van valami, amivel le tudnám tudni a tartozást, megteszem, de sietnem kell.

- Estét! Láttam a medálodat. Mágus vagy, akkor meg miért nem gyógyítottad meg magad? – kérdezi, de nem vár választ. – Az életeddel tartoznál, de mivel az egy erõ lezáró medál, tehát nagyon erõs vagy, így a tartozásodat leróhatod azzal, hogy tanítasz. Bár nem tudom, mit tudnál tanítani, amikor egy könnyû kis sebzáró varázslatot nem tudtál… - mondja közönyösen. Mi van, ennek nincsenek érzései, vagy mi a franc?!

- Azok a gyengéim. Mindenkinek vannak… És ne legyél ilyen magabiztos… Nekromanta – mondom, de még én is megdöbbenek. Persze, most így, hogy kimondtam, és tudom, mire figyeljek, érzem az erejét, de eddig csak sima varázslónak hittem. Na mindegy… Tévedni emberi dolog. Asszem így van a mondás, nem?

- Az vagyok. A nevem Yllon. A tiéd? – kérdezi társalogva. Miben, hogy még soha nem beszélt ennyit! Látszik rajta, hogy mennyire magányos. Persze, én beszélek, de engem annyira nem is visel meg.

- Ilthilior – válaszolok.

- Nos, Ilthilior, a tartozásodat letudhatod azzal, hogy tanítasz – mondja még mindig ülve. Bár már megmoccant annyira, hogy elõrébb dõlt, de azt még mindig nem tudom, hogy hogy néz ki. Azt se tudom, hogy nem rejt-e valamit a köpenye alatt, se azt hogy hogy néz ki, erre azt akarja, hogy tanítsam?! Mondjuk, tartozok neki, mert megmentett, mikor hagyhatott volna meghalni. És egész pofás darab… Persze nem kezdenék ki vele, mert olyan lenne, mintha egy porcelánbabával kezdenék ki, de attól még jól néz ki. Végül is nem leszünk addig se magányosak…

- Na jó. Ma éjszaka még itt alszunk, aztán holnap megyünk tovább – egyezek bele. Yllon csöndben bólint egyet, én meg levédem egy kis varázslattal a kunyhót.